Ez akkoriban történt, amikor a levegőben már érezni lehetett a katasztrófa előszelét. Az apja háta meggörnyedt a sikertelenségek hallatán, és a kudarc érzése kiült az utca emberének arcára is. Gerta most úgy lépdelt közöttük, mint egy gép. Képtelen volt kibújni apja parancsai alól, így rövidesen a Németek Házában székelő adománygyűjtő központban találta magát, ahol egy kis ládikát akasztottak a nyakába és Ulrikával együtt kiküldték a városba. Rótta az utcákat, és azt figyelte, hogyan terjeszkedik a februári kora este az árnyékos zugokból az utca többi része felé. Hamar besötétedett, meg is botlott, holott folyton a cipőfűzőjét bámulta. Csak akkor nézett fel, amikor Ulrika felkiáltott, és a kabátujját elkapva maga után rántotta a járda szegélyéről. A keze lecsúszott a válláról, a díszgombbal odaerősített mandzsetta egy pattanással leszakadt, a gomb a homokkal felszórt macskakövön koppant, de akkor Ulrika már futva húzta maga után, hogy minél előbb a vigadóhoz érjenek, a Cejl kerület lakottabb részére. Cipőik vastag talpa alatt döngött a föld, lábuk csikorogva csúszkált a fröcsögő latyakban. Ulrika egy pillanatra sem engedte el Gertát, a másik kezével a nyakában csörgő ládikát szorította és rohant tovább, tovább, amíg Gerta meg nem állította, hogy már nem bírja tovább. Das war sicher ein Jude sicher. Mutti mondta, hogy vigyázzunk velük, ott lehetnek mindenütt, olyanok, mint a kutyák, egy darab rágós cupákért kislányokat is képesek megtámadni. Jól vagy? hadarta két levegővétel között. Persze. Ulrika a nyakában lógó kis ládikára pillantott. Hogy lehettél ilyen figyelmetlen? Hova bámultál? 43
Mikor? Ott, annál a kapunál. Nem tudom. Talán elgondolkodtam. Nem vettem észre. Még jó, hogy nekem eszembe jutott, lapulhat ott valaki... képzeld, valahogy megéreztem. Kész szerencse, hogy van ez az izém, hatodik érzékem. Már amikor közeledtünk ahhoz a kapuhoz, mondtam magamban, hogy ez olyan udvar lesz, hátul raktárakkal, itt nyugodtan elrejtőzhet valaki. És látod, ott is volt. Azonnal jelentenünk kell. Biztosan megtaláljuk a kerületi járőröket, gyere. Gerta kényszeredetten mozdult. A szíve még hevesen vert, éppen kezdett nyugodtabban lélegezni. Lépésről lépésre követte Ulrikát a szemét ismét lesütve, Ulrika cipősarkát bámulva. Mintha neki nem jutott volna eszébe, hogy butaság ilyen sikátorokba is bemenni. Ilyen helyen az emberek még ajtót se nyitnak, nemhogy adakoznának. Egész délután a várost járták, becsöngettek, bekopogtak szinte minden házba. És még örülhettek, ha a házmesterek kinyitották nekik a kaput. Mennyit gyűjthettek össze? Hét márkát? Nyolcat? Ulrikát otthon biztosan megszidják emiatt. Csak eszébe ne jusson, hogy folytathatnák, hogy megpróbálják behozni a lemaradásukat az előző napokról. Gerta borzasztóan fázott, kéz- és lábujjai elzsibbadtak és úgy érezte, mintha a térde nyikorogna a fagytól, pedig jó vastag harisnyát húzott. Legszívesebben viszszamenne a Németek Házába, hogy leadja, amit összegyűjtöttek, és sietne haza. Tulajdonképpen reggel óta ez az egyetlen vágya, hazamenni. De mit tehet, ha a Németek Házában ott várja az apja, és össze fogják számolni a bevételüket, és ki fogják kérdezni őket, ki adott, ki nem, és ki nem viselkedett velük elég barátságosan. Gerta hallgatni fog, Ulrika a fagytól vagy a sarcszedők figyelmétől kipirosodott arccal rátesz még egy lapáttal, és olyanokat is előad, amik talán meg sem történtek. A mait nyilván erőszakos támadásként fogja elmesélni, és, hogy csak egy hajszálon múlott, hogy megmenekültek gondolta Gerta, és legszívesebben belerúgott volna Ulrikába. Azzal a nehéz, vastag bakancsával, amelyben madzag volt cipőfűző helyett, hogy kibírja a megpróbáltatá- 44
sokat. Még az anyja vette neki. Azt mondta, azért, hogy egészen a háború végéig elkísérje. Ám ahhoz, hogy rúgjon, Gerta túl fáradt volt. Álmos volt, fásultnak és üresnek érezte magát. Birkaként bólogatott, tette, amit parancsoltak neki, és az egyetlen, amit akart, hogy békén hagyják. Ezért aztán nem került nagy fáradságába az apjának, hogy rávegye a Winterhilfézésre. Istenem, hogy szégyellte magát ezért a koldulásért! De rákényszerítették az apja szidalmai, és ha estére becsípett könnyei. Apja szobáról szobára követte, egyik pillanatban alázattal és sajnálattal eltelve, szinte térden csúszva Gerta után, hogy már-már megszánta, máskor hirtelen olyan dühkitörés lett rajta úrrá, hogy Gerta attól félt, megveri. Gyerünk, Gerta, utolérjük a járőröket! Az apja biztosan örülne, ha olyan lánya lenne, mint Ulrika. Ő aztán igazi árja. Szőke, testes, és főleg az a lelkesedés, ami belőle sugárzott! Hogy is mondták? Aktivitás és elkötelezettség. Általában ő volt az, aki a legtöbbet gyűjtötte a Winterhilfe kasszájába. Ulrika Kölnerová, akinek az apja a fegyvergyár igazgatótanácsában ült, az anyukája pedig a brünni Frauenschaft elnöke volt. Karel mesélte Gertának, hogy Ulrikáék a háború elején beköltöztek Rosenkrausék Černé Pole-i villájába, de erről Ulrika sohasem beszélt. Fölényes mosollyal az arcán tudta elállni az emberek útját, és még fenyegetőzni sem szégyellt: Adakozik, vagy az apám majd... Vagy: Adakozik, ugye, hiszen nyilván maga is a katonáink győzelmét kívánja? Vagy nem? Megmondaná a nevét? Gerta csak állt és a cipője orrát bámulta. Félt az emberek szemébe nézni, és félt, hogy ha nem néz is a szemükbe, egyszer majd valami ismerős hang szólal meg a frufruja felett, és azt kérdezi: Gertácska, hogy vagy? Nem fázol? Vagy: Gertácskám, hogy vagy képes még te is a bőrünket nyúzni? Gerta nem tudta, mit csinálna, ha például Kmenta úrral találkozna. Vagy Janinka anyukájával. Ulrika az előreszegezett pénzesládikával biztos egyenesen odamenne hozzájuk, és ha nem adakoznának, előhúzná a noteszét és beírná az autó vagy a bicikli rendszámát, vagy ismertetőjegyeit, vagy akármit, ami alapján ugyan nem biztos, hogy nyomára akadnának az illető- 45
nek, de éppen meg is találhatnák. Nem volt bűnrészes ebben az egészben Gerta is? De igen. Pénzt gyűjtött a német katonáknak a téli segélyakcióban, hogy megnyerhessék a háborút. De mindegy volt neki. Egyvalamit akart, hogy már véget érjen a háború. Semmi rosszat nem akart Friedrichnek, ugyanakkor azt kívánta, hogy mindenki, aki akár hozzá, akár az apjához hasonló, tűnjön végre el. Hogy megint járhasson Janinkával Kmenta úr rajzszakkörére, hogy találkozhasson Karellel, és főiskolára járhasson. Hogy csehre vagy németre, neki mindegy volt. Nyugalmat akart magának és a többi embernek, főleg Janinkának, akinek megtiltották, hogy találkozzon vele, egy némettel, eggyel azok közül, akik a Birodalomban börtönbe zárták és megölték a frývaldovi nagybátyjukat, aki miatt Janinka nagynénje még adósságba is keveredett. Naponta 1,50 márka volt a fogház a nagybácsi számára, perköltség 20 márka, lefejezés 300 márka, a bárd letisztítása a vértől 5 márka, a fej elszállítása 5 márka, hamvasztás és temetés 100 márka. Állítólag mindent így, tételesen ráírtak a számlára, amelyet megkapott, és egy törlesztőnaptárat is mellékeltek hozzá a néninek, aki heti 7 márkát keresett, amiért a feketepiacon egy bögre zsírt sem kapott. Amikor Janinka mindezt elmesélte Gertának, sírt, a nagybátyját siratta, akit csak azért öltek meg, mert kommunista volt, siratta agyonhajszolt szüleit is és magát is, aki a takarékpénztárban takarított mindennap. Gerta átölelte, és azt kívánta, bárcsak vége lenne már ennek az egésznek, és hogy a németek, akik annyi bánatot okoztak az embereknek, minél előbb veszítsék el a háborút. X. Azon a reggelen Gerta tovább aludt, hogy behozza, amit az éjjel részegen őrjöngő apja miatt kihagyott. Az elsötétített ablakon nem jutott be egy árva fénysugár sem, a lakás sötétségbe burkolózott. Egy elnyújtott, mély hang ébresztette fel álmából. Felpattant a szemhéja, és hallgatta ezt a furcsa morajlást, amely nem akart abbamaradni. Olyan volt, mintha közvetlenül vihar előtt dörögne 46
az ég, de szabályosan egymást követő dörrenésekkel. Sötét hang volt, dübörgő, és erősödött. Ezt nem sokkal később egy másik hang szakította meg, amelyik abban a pillanatban, hogy megszólalt, el is ült. Egy pillanatra betöltötte az éjszakát, aztán elhalkult és jött a következő. Az ablak mögött dörgött az ég, nagyon közel. Gerta kiugrott az ágyból, kezével az éjjeliszekrényen motozott, leverte a földre az elemlámpát, majd négykézlábra állt, és a lámpa után tapogatott az ágy alatt a hideg padlón, míg végre megtalálta. Maga elé szegezte, és a fénycsóvában megtalálta a konyhaajtó kilincsét. Felrántotta az ajtót és villanyt gyújtott. A konyha kilépett a sötét formátlanságból, de semmi más nem változott. A repülőgép hangja nem csitult, jelen volt, sőt, erősödött. Az apja szobájának ajtaja zárva volt. Dögöljön meg, ahol van, gondolta magában, és ahelyett, hogy odament volna megnézni, nincs-e bent, hátat fordított, és az előszobán keresztül kirohant a folyosóra. Hálóingben szaladt ki a hideg, nedves gangra, mezítláb, min den nélkül. Rémült, zavarodott emberekbe ütközött, akik a felsőbb emeletekről menekültek lefelé. Néhányan tárgyakat is szorongattak a kezükben, volt, aki előre összepakolt táskával jött. A házat megtöltötte a kiabálás és a gyermekek sírása. A felettük levő emeletről meghallotta az öreg Novotná asszony rémült zokogását. A néni lassan vonszolta magát, alig tudott lábra állni, régóta el sem hagyta a lakást. Gerta abban reménykedett, hogy valaki segít neki. Ő lefelé rohant. Csak el innen. Schnell, schnell, légitámadás kiabált valaki lentről, talán a ház mester. Rémülten szaladt lefelé a lépcsőn, a lába fázott a kövön. Hirtelen megcsapta, körbefogta a dörgő hanghullám, és a fal, amelynek egyik kezével nekitámaszkodott, megremegett az ujjai alatt. Gerta a falhoz lapult, egész testében érezte a fal remegését, amelyet elnyúló búgás, a motorok berregése kísért, az a véget nem érő hang. Robbanás hallatszott, és Gerta lerohant a lépcső aljába. Aztán megbicsaklott a lába, elesett és ott maradt fekve a földön, a szája és a szeme tele volt vakolattörmelékkel, amely beterítette a fejét. Mielőtt feltápászkodott volna, még egyszer megremegett a ház, ennek most nagyon, nagyon közel kellett becsapódnia. 47
Gerta kezével a hasát védve felállt, és a porral, tégladarabokkal, törmelékkel teli lépcsőházból lerohant a bejárati kapuhoz. Ki akart rohanni rajta, de megbotlott egy ott fekvő testben, amely az utolsó lépcsőfoknál gubbasztott összegörnyedve, a lépcsőfordulóban a pincelejárat előtt. Kiabálni kezdett, amikor valaki elkapta és húzni kezdte a lábánál fogva. Gerta rúgkapálni kezdett, ekkor újabb becsapódás hangja hallatszott. Lerogyott a férfihoz és belefúrta a fejét a meleg gyapjúpulóverrel betakart mellkasába. A dörrenés eltartott néhány végtelennek tűnő pillanatig. Közben valaki rákiáltott, a hang abból a mellkasból jött, amelybe a fejét fúrta, de nem hallotta, mit mond, egyrészt azért, mert a karját a fejére szorította, másrészt azért, mert a folyosót elárasztotta a repülők robaja, a dörrenések, az ablakok csörrenése és a potyogó téglák puffanása. A házmester derékon ragadta, és talpra állította, még mielőtt Gerta mozdítani tudta volna végtagjait. Átölelte a derekát, és szuszogva vonszolta le a pincébe. Gerta megrúgta, mivel kifelé menekült, kifelé ebből a házból, amelyik egy szempillantás múlva romjai alá temeti, amelyik ráomlik, amelyik biztosan nem bírja ki a támadást. Az óvóhelyre! hallotta közvetlenül a fülénél. Abbahagyta a rúgkapálást. Amikor a házmester kinyitotta az ajtót, ismét dörrenés hallatszott. Fázott a lába, a dereka és a hasa, a hálóinge felcsúszott a hónaljáig, ahogy megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. A dübörgés erősödni kezdett, erősödött, közeledett és Gerta tudta, hogy ezt nem lehet megállítani, hogy megismétlődik, hogy megint megdermed a szíve a félelemtől, és égnek mered minden szőrszál a testén, és megint a hányás erőlteti majd, mert ez maga a halál hangja. Kisiklott a gyapjúpulóveres karokból, a hálóinge lecsúszott az oldalára, és berohant a lépcsők alatti óvóhelyre, hátra, egészen azokig az emberekig, akik a betonfal mentén deszkapadokon kuporogtak, a pislogó, gyenge fényű elemlámpánál, amely egy pillanattal később végleg kialudt. Senki sem számolta, mennyi idő telhetett el. Gerta a lábai közé fúrta a fejét, és így is maradt, összegörnyedve kucorgott a lakók lábánál, akiknek még jutott hely a padon. Lehet, hogy 48
már régóta csönd volt. Senki sem mert megszólalni, még a gyerekek is hallgattak. Fullasztó, nyomasztó csönd uralkodott, aztán egyszerre csak ráébredt, hogy ezt a csöndet már hallja. Mintha felébredt volna, mintha életre kelt volna egy varázspálca suhintására, amelyről anyja mesélt neki valamikor. Suhintasz egyet, és a tied, amit mindig is kívántál. Gerta mindig erről a suhintásról ábrándozott, hogy végtelen sok kívánságát teljesítse, és büszke volt, hogy felnőtt ehhez a varázspálcához. Most valaki suhintott egyet egy ilyen pálcával, és Gerta érzékei újra működni kezdtek. Csönd volt és sötét. A fejét a térdére hajtotta, hirtelen megcsapta az orrát a combján végigfolyt vizeletének szaga, amely miatt most fázott is. Belélegezte ezt a csípős illatot, amely összekeveredett meztelen öle szagával, és ez a pézsmaszag ráébresztette, hogy él. Boldogan, újra és újra mélyeket lélegzett, már nem félt felemelni a fejét és körülnézni. Nem látott semmit. Beburkolta a sötétség, de nem az a hullaszagú, iszonyatos, hanem olyan, amelyet a csoszogások, orrfújások csodaszép, ragyogó színekkel festettek meg. Először csak az emberek fojtott lélegzését lehetett hallani, aztán egy sóhajtást, majd sírva fakadt egy gyerek, sírása őrült, félelmetes üvöltésbe csapott át, amely betöltötte a kőpince kis terét. Gerta nem érezte a testét, csak egy mellkas volt, egy nehéz, megkövesedett mellkas, amelyből lassan, lassan előtüremkedett a kiáltás. Felzokogott, a hang majdnem szétvetette a torkát, olyan nehezen préselődött ki a kiszáradt mandulái, hátracsúszott nyelve és összeszorított fogai között. Úgy buggyant ki a sötét szájüregből, mint egy kígyó feje, amely után már könnyedén csúszott ki a hosszú, vastag, hengeres kígyótest, és egyszerre csak simán, szabályos ritmusban törtek ki belőle a sírás hangjai, a könnyek és a szaggatott levegővételek között. A pince megtelt az emberek megkönynyebbülésének hangjaival, elhangzottak az első szavak, kiáltások, megölelték egymást, majd megint azt kiáltották Csönd! Csönd! Mi van, ha még nincs vége? Gertának az volt az érzése, hogy már vége van. Ha mégsem, akkor abba biztosan beleőrül. Muszáj, hogy vége legyen. Valaki megbotlott benne, aztán másvalaki is, az emberek 49
kezdtek feltápászkodni, és kifelé menet rátapostak. Gerta rátámaszkodott a mellette ülő térdére, és próbált lábra állni. Térde mintha megmerevedett volna, úgy érezte magát, mint egy zsugorított testhelyzetben eltemetett halott, az izmai és az ízületei felmondták a szolgálatot. Valaki elkapta a hóna alatt, és segített neki felegyenesedni. Aztán valaki kinyitotta az ajtót. A pincébe gyenge fény szüremlett. A folyosón sem volt elég fény. A levegőben füst és por gomolygott a faltörmelékből, amitől az ajtót nem lehetett teljesen kinyitni. A kifordult bejárati kapun, amelyre a pincéből érkezők úgy bámultak, mint valami csodára, beözönlött az augusztusi, déli napfény.