A KARD HÁBORÚJA 1. AZ ÜZENET

A KARD HÁBORÚJA 1. AZ ÜZENET A nyárközépi égbolt csillagai úgy sziporkáztak, mintha elfeledték volna valódi beosztásukat a végtelenség seregében, s szándékuk támadt volna arra, hogy helyet cseréljenek a Nappal. Minthogy azonban - tetszik, vagy sem - estétől reggelig világolhattak csupán, a fényözön, melyet a halandók birodalmára árasztottak, nem sok fejtörést okozhatott azoknak, akik egyáltalán részesei lehettek a látványnak. Igazság szerint "ezek" az azok egyetlen személyben öltöttek testet, az arrauták nemzetségéből való magányos harcos lett volna hivatott a csillagfény-orgia közönsége lenni, az a vitéz, aki - távol a tábortól - a Jóslatdomb legtetején üldögélt. A legényke a Greggi névre hallgatott, már amennyiben valaki a nevén szólította, ilyen vállalkozó azonban ezidőtájt nem akadt a dombtetőn. Greggi végül is sok mindent tehetett volna, például nyugodtan horkolhatna a sátrában, mert senki sem állította őrségbe, főképpen nem a Jóslatdombra. Vagy, ha már éppen itt üldögél, hát bámulhatná a völgyet, de alant látnivaló valahogy nem akad. Soha nem akad, napközben sem, s végképpen nem éjszaka. Vagyis hagyjuk az egészet, ne vesztegessünk rá szót sem. Greggit kételyek gyötörték. Baljós előérzetek, idegesítő előjelek, s ennek köszönhette, hogy a mai éjszaka a sátrán kívül találta a vitézt, s ezért nem is csodálta a csillagfény tűzijátékot. Nem leste a Biont körülölelő kékes glóriát, a Sisters kettős, aranyló sugárkévéjét és a Pellent, a fényes testvérek között alig pislákoló apróságot. Pedig ha nem nehezedik rá baljós előérzet, mindenképpen felfedezi, hogy a Pellen megőrült a mai éjszakán. Percről percre erősödött ragyogása, akárha eldöntötte volna, hogy ezen az éjen túltesz a többieken, elhomályosítja őket, hogy végre elfoglalhassa az égbolton az őt megillető helyet. Mert a Pellen az arrauták szerint a legfontosabb valamennyi éjszakai égitest közül, hisz Ő a Szerencsehozó, a Sorsfordító. Énekelgettek is erről valami dalocskát az arrauta kisgyerekek, s ha Gregginek éppen kedve van hozzá, bizonyára nem esik nehezére eldúdolni, csakhogy most egészen máshol járt az esze. Az arrauta a barátjára várt. Várt, nagyon régen várt, egyre kevesebb reménnyel, de kitartóan. Marmax és tíz társa éppen egy esztendővel ezelőtt kelt útra, ám azt, hogy miért, senkinek sem árulta el, még Greggi előtt is titokban tartotta, pedig azelőtt mindig és mindent megosztottak egymással. A titkaikat is. Most ellenben Marmax hallgatott, nem válaszolt azokra a kérdésekre sem, amelyekkel Greggi ostromolta, s ha végül mégis hajlandónak mutatkozott valamiféle feleletre, hát az még a hallgatásnál is rosszabbnak tűnt. - Veszélyes vállalkozásba kezdek, barátom. Ha sikerrel járok, tán nem lesz nálam hatalmasabb ember a földön, ha ellenben elbukom, jobb, ha nem tudod, mi a célom és hová tartok. Még utánam találnál jönni valami romantikus mentőakcióra, aminek persze nincs és nem is lehetne értelme. Mert ha én és tíz harcosom nem képes 1. oldal

megbirkózni a feladattal, mit tehetnél te egymagadban? Tehát ne faggass, csak várj türelemmel. Ha esztendő múltán sem térek vissza, s hír sem érkezik felőlem, sirass meg és őrizz emlékezetedben. Ám ne kutass utánam semmiképpen. Greggi ismerte barátját, így azután nem faggatta tovább. Úgyis hiába tette volna. S bár az ifjú arrauta élettapasztalat dolgában nem tartozott éppen a gazdagok közé, hiábavalóságokkal mégsem óhajtott foglalatoskodni. Attól a naptól fogva, hogy Marmax eltűnt a táborból, Greggi várta, várta a híreket, az üzenetet, vagy legalább aprócska jelet, amelyből a Bölcs Valor, a magányos, jövőlátó remete segítségével tudomást szerezhetne barátja sorsának alakulásáról. A jel, az üzenet pedig egyre késett, s ha ma éjfélig meg nem érkezik, lejár a Marmax szabta esztendő... Sem Greggi, sem más nem látta elmenni az elveszett csapatot, mégis tudták, merre távoztak. Az arrauták táborából kifelé csak egyetlen út vezetett. Az irdatlan sziklakatlan torka jelentette a szabad irányt, s egyúttal ez volt a határ is, a tilalmas ösvény, melyre csak nagyritkán merte a lábát tenni bárki is a törzs fiai közül. A sehová sem vezető irányba senki sem indult szívesen, s aki mégis, soha meg nem térhetett rajta. Miért? Ki tudhatná? Egyvalaki tudta mégis. Valor, a Bölcs, akitől Greggi tanácsot kért volna Marmax sorsáról. Valor, aki elment az ösvényen, rálépett arra az útra, amit csak így emlegettek: a Homályos. Rálépett, s egymaga mind közül vissza is tért rajta. Ám arról, mit talált maga előtt és mit hagyott maga mögött, hallgatott. Általában mindenről hallgatott, s az arrauták között sem sok olyan akadt, aki szavát vehette a remetének. Persze még azok sem dicsekedtek a beszélgetéssel, akikkel szót váltott az aggastyán, mert ha beszélt is, szavait éppoly homály burkolta, mint a rettegett utat, amelyről visszatért. Akadtak persze egészen különleges esetek, amikor a Bölcs magához kéretett valakit (azt, hogy miképpen jutott el a hívó üzenet a kiválasztotthoz, soha senki sem árulta el), s jóslattal figyelmeztette valamire, de évente, ha egy ilyen alkalom adódott. Megesett persze, hogy egy-egy kétségbeesett harcos valamely lehetetlen helyzetben maga kereste fel a Bölcset, de a legtöbbször nem volt benne köszönet. Ezért is rettegett Greggi attól, ami egyre elkerülhetetlenebbnek látszott, vagyis a remete meglátogatásától. Hogyan álljon elé? Mert ha legalább valami jelecskét, üzenetként értelmezhető mondatocskát idézhetne, hát megkísérthetné a sorsot. Így viszont... Kockázatos lehet a Bölcset magányában háborgatni, bár arról még senki soha nem hallott, hogy Valor ártott volna valakinek is... Az éjszaka egyre fogyott, s az idő haladtával a várakozó vitézt valahogyan elnyomahatta a buzgóság, mert mire ismét felpillantott, úgy érezte, ismeretlen, idegen táj közepébe röpítette egy ismeretlen erő. Az is átfutott az agyán, hogy netán álmodik. Különben hogyan volna lehetséges, hogy hirtelen elveszítette számára értelmét a létezés, elveszítette testi valóját, kilépett belőle, s szárnyal a lelke? Valahogy kívülről és felülről szemlélte önmagát, miközben el nem mozdult őrhelyéről. 2. oldal

És a Pellen! A Sorsfordító csillag, míg Greggi elmerült gondolataiban, talán leereszkedett az égboltról, egyre közelebb hozzá. Körülölelte a fény, simogatta, nyugtatgatta, lágyan magasba emelte, s mintha a fényburok mögött a Homályos Út lángba borulna... Hirtelen elfogta a rémület. Az Út megelevenedett. Árnyak moccantak, indultak Greggi felé, egyre többen és egyre gyorsabban közeledtek, gyalogosan és lóháton, a szélnél is sebesebben... már alig karnyújtásnyira értek tőle, azután a legelől csörtetők megérintették a Pellen alkotta fényburkot és... Greggi felugrott, kardja markolata felé kapott, s már-már elő is rántotta a fegyvert, de a mozdulatnak valahol vége szakadt. A fénykupola vakítón felszikrázott, az árnyhadsereg megtorpant... Ezt azonban Greggi már nem látta. Amikor feleszmélt, ismét ugyanazon a kövön ült, mint a csodálatos, vagy inkább rémületes pillanatok előtt. A Pellen alig pislákolt a mennybolton, a Homályos Úton semmi sem moccant. Mégsem maradt változatlan a vidék. Nem messze az arrautától, a közeli sziklapárkány peremén köpenyes alak üldögélt. Testét földet seprő lebernyeg, arcát csuklya takarta, s moccanatlan trónolt a csúcson, mintha maga is része lenne a sziklának. Ahogy Greggi jobban szemügyre vette, lassanként rádöbbent, ettől a komor, fenyegető alaktól érdekes módon egyáltalán nem rettent meg, nem ébresztett benne igazi félelmet. Ennek ellenére időbe telt, míg annyira erőt vett magán, hogy megszólítsa a semmiből támadt látogatót. Néhány perc múltán azonban a helyzet váratlansága okozta döbbenet elszállt, s maradt a puszta kíváncsiság. Pedig az, hogy a semmiből érkezett a vendég, jeges rémülettel kellett volna eltöltse hősünket, amit persze maga is tudott, ám valahogy nem érdekelte. Az azonban még magamagát is megijesztette, hogy váratlanul talpra segítették a lábai, s mintegy öntudatlanul két lépést is tett az idegen felé. - Köszöntelek, nagyjó uram! A nevem Greggi, az arrauták törzséből. Kit tisztelhetek kegyelmedben? S mit tehetek nagyuramért? Az idegen nem válaszolt, de jobbját felemelve intett, hogy a kérdező várakozzon türelemmel. Teltek a percek, s Greggi, aki különben sem birkatürelméről volt híres, már ismét azon volt, hogy megszólítja a csuklyás idegent, sőt, felelősségre vonja hosszas hallgatásáért, amikor az végre felvetette fejét és mély, majdhogynem a föld alól elődübörgő hangon Greggit szólította. - A jelre vársz, lovag? Én vagyok a Jel. Nem hívtak, nem küldtek, mégis vártak, mégis üzentek velem. Áldott legyen a FÉNY! Ha segítesz, átok kísér, Tétlen maradsz, mégis elér. Útra kelhetsz, halált találsz, Ha nem indulsz, halálra vársz. 3. oldal

Három halál, három élet, Aki merész, az remélhet. Démonjárta Lidércország, Homályos Út, az visz hozzád! Sok hatalmas harcos járta Győzelemre, díjra várva. Utat vágtak a homályban, Halálukra mindahányan. De ki indul, de ki bátor Nem rettenhet száz haláltól. Ha elindulsz, átok kísér, Tétlen maradsz, mégis elér. Az idegen elhallgatott, Greggi pedig megállapította magában, hogy ez a valaki bizonnyal háborodott elméjű költő, aki normális elmebajánál is hibbantabb pillanatában szenvedhette ki magából ezt a versezetet, tekintettel arra, hogy az egészben nincs egyetlen értelmes sor sem. Kétségtelen, hogy látszólag szól valamiről, érthető szavakból rakta össze, csak így együtt nem jelent semmit. - Jóuram! - szólította meg újfent a komor alakot. - Lehetséges, hogy csekélyke tudás szorult elmémbe, de ha mindannak, amit elmondtál, van ésszel felfogható jelentése, ha valóban valamiféle megfejthető üzenet rejlik benne, rossz címzettnek adtad át. Én is jelet, üzenetet várok ugyan, de értelmesebbet és a barátomtól, Marmax vitéztől. Ide, a sziklára sem azért másztam fel, mert a tiédhez hasonló rímeket szerettem volna összetákolni, nem azért, hogy az éjszaka költői hanglatba ringasson, hanem, mert innen látni be legjobban a völgyet, innen venni észre leghamarabb, ha a Homályból érkezik valaki, aki hozhatná az üzenetet. Ezért ne neheztelj rám, jóuram, ha most valahogy nem szorgalmazom költeményeid élvezetét, ám kérlek, ha hallottál valamit a barátomról, Marmax vitézről és tíz harcosáról, ne várakoztass hiába. Imámba foglalnám neved, ha te lennél a hírnök. Igaz is, Uram, az én nevem ismered, én ellenben nem tudhatom, kit tiszteljek személyedben... A titokzatos idegen néhány pillanatig mintha nem is hallotta volna Greggi hozzá intézett szavait, azután megmoccant. Igaz, csak annyira, hogy előre nyújtsa a karját, az arrauta felé bökje mutatóujját. A harcos megbabonázva meredt az ujj hegyére, s ahogy az idegen karja lassan félkörbe kezdett, Greggi bűvölten követte tekintetével. S az ujj végre megállapodott. A Homályos Útra mutatott. Greggi riadtan hőkölt meg, mert a táborlakók között akkora tisztelete, de inkább olyan rémületes híre volt ennek az ösvénynek - ha ugyan valóban az -, hogy még felé pillantani sem nagyon merészeltek. Ki nem mondta volna arrauta harcos, mert 4. oldal

tán kinevetik érte, de valahogy nem embernek való látvány az efféle, s ha soká bámulnak arra, még elő talál mászni valami rettenetes onnan... A fiú tehát eltakarta az arcát, s vissza, az idegen felé fordult. A rejtélyes alak azonban nem volt sehol. Egyszerűen köddé vált...de ez az új meglepetés már csak félszegen visszaidézett sejtés Greggi számára, tán a szeme sarkából, ha látta a rémisztő alak szertefoszlását, sőt, talán még úgy sem, csak képzelete játszott vele. Mire felfoghatta volna, mi is történt, már ismét lángba borult a Homályos Út, megint vágtázó árnyak sikoltoztak és rikoltoztak, ismét elborította Greggit az ezüstös ragyogás... Egyszerre magához tért. És nem értett semmit. - Álmodtam, az biztos... mert nincs itt semmiféle csuklyás látogató, meg a Pellen, a Sorsfordító is odafent pislákol a helyén. Viszont annyira éreztem mindent! Olyan álom lehetett, ami nemigen különbözik a valóságtól. Hát hiszen még bizsereg a tenyerem, sajognak az ujjaim, ahogy ökölbe szorítottam a kezem és itt a seb, amit saját körmöm vájt a tenyerembe... azaz mégsem lehet igaz, hát hiszen honnan termett volna itt bármiféle csuklyás, de akár csuklya nélküli látogató is? Se be a völgyünkbe, se onnan kifelé nem vezet út. Csak a Homályos, de ott... Jaj, Marmax barátom, nem érkezett meg az az üzenet, még ha elküldted is! Letelt az esztendő! Sirassalak vagy várjalak, ki mondhatja meg nekem? Felelet persze nem érkezett a kérdésre sehonnan. Egy ideig még üldögélt, csak azért, hogy az átvirrasztott éjszaka után erőt merítsen a tábor felé vezető úthoz, azután lassan feltápászkodott, felpillantott az égre, hogy megkeresse a Pellen apró ezüst szikrácskáját, azután lassan, vonakodva, mint akinek nagyon nem akaródzik a dolog, elindult. Lehajtott fejjel baktatott, hiszen mit is nézett volna mást, mint az útjában heverő kavicsokat? Az arrauták harcos népe emberemlékezet óta nem harcolt senkivel és semmivel, s már Greggi ükapja is csak a legendát ismerte. Az utolsó, nagy csata legendáját, annak a csatának a történetét, már persze, ha az a csata valóban megesett, szóval annak a harcnak a legendáját, amelyben az arrauták hadserege szétkergette a Hat Hatalom katonáit. Annak a harcnak a legendáját, amelyben megszerezték a csodafegyvert, amely legyőzhetetlenné teszi birtokosát - a Végtelen Béke Kardját. A fegyvert, amely segíti a gyengét, a leigázottat, a kardot, amely gazdáját kereste, s keresi talán még most is. A hagyomány azt tartja, hogy abban a pillanatban, amikor a Kard valódi birtokosához kerül, beköszönt a hosszú béke. Olyan hosszú, hogy napjait számlálni sem lehet majd. Hogy a Kardot miképpen veszítette el gazdája, s hogy ki az egyáltalán, nem tudta senki. Sötét praktikák segíthették a Hat Hatalom seregeinek vezéreit, gonosz mágia, hogy a Kard valahogyan mégiscsak a markukba került és tán azt remélték tőle, hogy most végre elsöpörhetik ősi ellenségüket, az arrautákat. Hiszen a csodakard az övék és nem lehetséges olyan erő, amely ellent képes állni a varázsfegyvernek... 5. oldal

Ám nem tudták, hogy a Kard, a Végtelen Béke Kardja nem segít a gonosznak. A Vezér magasra emelte a fegyvert, hangos rikoltással serege élére vágtatott, hogy rohammal söpörje el az arrautákat és ekkor érte a halálos csapás. Marmax, Greggi barátjának ükapja sújtotta porba és ragadta ki a holt vezér kezéből a legendák fegyverét. Lehet, a Kard nem tett csodát, a hit azonban igen. A Kard bátorságot öntött az arrauták lelkébe, elvesztése rémületet oltott a Hat Hatalom harcosaiba, s azok eszüket vesztve menekültek, pedig számbeli fölényük legalább tízszeres lehetett. A csata idején még nem létezett a Homályos Út, legalábbis ezt mondja a rege. Csak út volt, egyszerű út, olyan út, amely vezetett valahová. Arról persze nem szól a fáma, hová, de az bizonyos, hogy ki a völgyből, s ha igaz, bár ebben a törzs vénei egyáltalán nem hisznek, bármikor bárki háborítatlanul oda-vissza járhatott rajta. Addig a napig, amíg arra nem menekültek a gonosz seregek. A menekülők nyomában az Útra ereszkedett a homály, ott maradt a rettegés, s egyetlen arrauta sem akadt, aki a lábát tette volna rá ezután. Kivéve... kivéve Marmax ükapját. Persze, csak ha hiszünk a szóbeszédnek. Akadtak, akik állították, abban a pillanatban, amikor a hős kiragadta a Kardot az ellenség vezérének markából és magasba emelte, hogy rohamra buzdítsa az arrautákat, megzendült az ég, háromágú villám csapott le és Marmax ükapja azonmód eltűnt a csatatérről, persze a Karddal a kezében. Megint mások úgy látták, a menekülő ellenséget üldözve kis csapata élén az Úton vágtatott el, s onnan soha többet vissza nem tért. Legendák, mesék. Persze igaznak kell lennie az egyiknek, mert a vitéz harcos valóban eltűnt a táborból, s valóban nem érkezett róla hír soha, de sok-sok emberöltő távolából ki tehetne igazságot? Melyik bölcs képes különbséget tenni a mesévé szelidült valóság és a valóságos mese között? Akadnak persze olyan legendás tények, amelyekkel vitába szállni felesleges lenne, mégis megmagyarázhatatlanok. Mert például hová tegye az ember fia azt, hogy a Marmax-ükapát követte a dédapa, nagyapa és apa, s egyikük sem tudta, bár az is lehet, nem akarta okát adni távozásának. Az az arrauta hajadon, aki valamelyik Marmaxhoz kötötte az életét, özvegyen maradt, mihelyt életet adott egy fiú utódnak. Az apa örvendezett, boldogan ölelte magához a kis jövevényt, azután egy éjszaka eltűnt, mindörökre. Miért? A legenda szerint szólította a Kard, de hát micsoda hívás az, ami csak fiúgyermeket szólít, s csak fiú-utód születése után? Marmax, mármint Greggi barátja volt az, aki megszegte az íratlan törvényt. Még nem vezetett asszonyt a sátrába, még nem született sem leánya, sem fia, mégis útra kelt. S nem váratlanul távozott, tudta az egész törzs, mire készül. Azt persze, hogy miért, a tíz kiválasztott harcoson kívül senki, még Greggi sem. - Lehet, hogy a barátom azt gondolta, elődei eleve vereségre ítéltettek, s elsősorban azért, mert családot hagytak maguk után vélekedett Greggi. - És lehet az is, hogy Marmax éppen attól remélte a sikert, ha megszegi a legendás szabályt. Ez mind nagyon szép, de miért ment el? Mit akarhatott? 6. oldal

Csakhát most, hogy Marmax nem tért vissza, betelt a végzet, s családfája kipusztult. Rajta kívül ugyanis férfi a Marmaxok között nem akadt. Az arrauták törzse évszázadok óta nem gyarapodott, igaz, nem is fogyatkozott. A gyermekáldás nem kerülte el soha a házasságokat, de egyszer sem fordult elő, hogy egy fiúnál s egy leánygyermeknél bármely családban több vagy kevesebb utód született volna. Érthetetlen, magyarázhatatlan, csak a mesék beszélnek róla. Persze a maguk ködös, jelképes, s ezért megfoghatatlan módján. Még a vének sem látják a dalok értelmét, a sokat tapasztalt és hagyományokban járatos aggastyánok sem. Azért persze a tábortűz mellett dúdolgatják a dalocskákat, hosszan merengenek értelmén, de minden alkalommal abban állapodnak meg, hogy ilyesmi igazából nincs is. Homályba tűnt a Kard s reánk örök idő borult, Nem nő dicsőn a nemzetünk, nincs békénk, háborúnk. Ha felragyog a Pellen-láng, ha rád borul a jel-varázs, Indulj, a néped nagyra nő, Választott, ne tétovázz! Csakhogy a versike igazi badarság. Mi az, hogy "örök idő borul"? Talán az örök életről van szó? Vagy a halálról? Mi az, hogy felragyog a Pellen-láng? A Pellennek nemhogy lángja, de még pislákoló fényecskéje se nagyon van. Meg azután mi az, hogy Választott? A törzs vezéréről lehetne csak szó, egyedül Ő az, akit az arrauták választani szoktak. És hová indulhatna? A Homályos Útra? Hát hiszen onnan nem tér meg senki! Illetve egyszer igenis megtért valaki, s az is minek? Valor, a Bölcs Zarándok, ahogy elnevezte a törzs. Rossz nyelvek szerint azért bölcs, mert gondosan titkolja, hol bujkált, miközben mindenki azt hitte, hogy a Homályos Utat járja. Egyszerűbben fogalmazva: sokan csalást gyanítottak a csodálatos visszatérés mögött. De akadtak azért, s ezek voltak többen, akik hitték - és rettegtek Valortól. Greggi lassanként egyre közelebb jutott a táborhoz. Szomorúan, lehajtott fejjel ballagott, s magában az arrauta harcosokat sirató ősi dallamot dúdolgatta, gyászolva elveszett barátját. Azután, éppen a táborba vezető út felénél, véletlenül felpillantott és rémült kiáltást hallatva jókorát ugrott hátrafelé. Az ösvény mellett egy sziklamaradvány tetején ott ült az álombéli idegen. Az, akit Greggi Marmax hírvivőjének hitt és az, aki csupa zavaros versezettel szórakoztatta, mielőtt eltűnt. Na de ha mégis itt van, hogyan lehetett álom, amit látott? Márpedig kétség sem férhet a dologhoz. Ugyanúgy lehajtott fejjel, sötétbe temetkezve trónol a kövön, bő, felleghajtó köpönyegének csuklyája majdnem teljesen betakarja arcát és ugyanúgy egyetlen mozdulata sem árulkodik arról, hogy emberszámba venné a fiatal harcost. Nem moccan, csak ül ott fenyegetőn, mintha maga a végzet várakozna Greggire. Érdekes módon az első pillanat döbbenetét Greggiben váratlanul, de annál gyorsabban a düh váltotta fel. 7. oldal

- Na megállj, akárki vagy is! Lehet, hogy az arrauták között nem én vagyok a legkiválóbb, de azt mégsem tűröm, hogy bolonddá tegyenek! Most nem fogsz meglépni előlem! Utólag maga sem értette, hogyan, miért kerítette hatalmába ez a dühroham, hisz igazából nem volt miért haragudnia az idegenre. Legfeljebb bosszankodást válthattak ki a történtek, gyilkos indulatot semmiképpen. Ennek ellenére igenis gyilkolni akart! Kardot rántott, s hangosan rikoltva az idegenre vetette magát. Az alak igazából nem mozdult, csupán jobbját emelte fel kissé, mintegy tiltón, nem annyira rémisztően, inkább úgy, mint aki el akar hessegetni egy pimasz muslicát, ám nem durván, vigyázva rá, nehogy agyoncsapja. Valami villant, s Greggi agyába éles fájdalom hasított. Rövid másodpercekre lehanyatlott előtte az éppen kelőfélben lévő Nap. Keze görcsbe rándult és kiszökkent belőle minden erő, kardja a porba hullt, éppen az ismeretlen lába elé. Amikor ismét visszatért látása, kétségbeesve kellett tapasztalnia, hogy teljesen védtelen maradt, így csupán a varázsló akaratától függ, lemetszi-e a fejét vagy sem. Az ugyanis, hogy bűbájossal van dolga, a történtek után nem is lehetett kétséges. Szóval, ha a mágus éppen azt akarja, most nyugodtan metszheti Greggi fejét lefele De nem metszette. Ellenben hátravetette csuklyáját és szinte csilingelőn kacagni kezdett. Nő volt az idegen. Csinos, fiatal fruska, s bár a jelek szerint varázstudománya hatalmas, s az is tény, hogy pontosan ugyanolyan köpönyeget visel, mint amaz másik, a két személy semmiképpen sem lehet azonos. Az előbbi félelmetesen dübörgő hangja mintha a föld alól gurgulázott volna elő, emez meg úgy csilingel, mint a karácsonyi üvegharangok vidám muzsikája. Lehet persze, hogy képes megváltoztatni a hangját is, a mágia sok mindenre jó, de ezt Greggi valahogy nem hitte. Vitézünket erre a kacagásra elöntötte a bizalom és reménység, s bár az egésznek volt valami baljós színezete, mégsem volt képes félelemre. Azt persze titkon fontolgatta, hogy nem lehet véletlen ez a találkozás, s tartott tőle, hogy sorsa valamiféle fordulóponthoz érkezett, de ha ez a leány jelenti a fordulatot, nincs miért bánkódnia. - Greggi lovag, csak nem akarod levágni a barátodat? Aki ráadásul még csak nem is harcos, csupán egy gyenge nő - csúfolódott a kisasszony és kacagása nem akart csillapulni. - Olyan gyenge nő, aki azért meg tudja védeni magát, ha a szükség úgy hozza. Ne félj hát semmit, ha kell, megvédlek téged is. És kacagott tovább. Greggit nem bosszantotta a gúnyolódás, annál is inkább, mert fel sem fogta a szavak értelmét. A fiatal harcos félig kábultan meresztette szemét a szőke szépségre, megbabonázva, mint a fehér egér, ha a kígyó halálos pillantása ejti rabul. Vagyis akár akarta, akár nem, képtelen volt elszakítani tekintetét a lányról. Végül jókora idő elteltével valahogy mégis sikerült kinyögnie: - Ki vagy te, csodálatos hajadon? 8. oldal

- Kivagyok, bizony, ó te bárgyú tekintetű legényke! Kivagyok, mert hatalmas utat tettem meg, ezernyi veszéllyel dacolva, hogy találkozzam veled. Persze akkor még nem tudtam, hogy egy bódult csecsszopóra lelek vitéz lovag helyett. És ismét nevetett, amire persze mondhatnánk, hogy kezd unalmassá és idegesítővé válni az örökös kacarászás, Greggi azonban másként vélekedett a dologról. Megmártózott a kacagásban, elmerült benne és itta a csengő hangokat, elhallgatta volna napokon, heteken át... de a leány egy pillanat múltán elkomorodott. Tekintete lesiklott az arrautáról, a Homályos Út felé fordult és ott is időzött perceken át. Greggi nem merte megtörni a csendet. Valahogy úgy érezte, ha most a leányhoz szól, az éppúgy szertefoszlik, eltűnik a semmiben, mint az a másik odafent, a Jóslatdombon. Míg azonban az előbbi eltűnéstől valahogy megkönnyebbült Greggi lelke, a leányt marasztalni szándékozott, amíg csak lehet. Végül a szépség ismét az arrautára pillantott és megszólalt. - Azt kérdezted, ki vagyok? Nehezebb felelnem, mint gondolnád. Tudom azt, ki voltam, tudom, kivé kell lennem, de hogy most ki vagyok, bizony nehezen magyarázhatnám meg neked. Nevezz talán Elaninnak, de ne hidd, hogy valóban Elanin vagyok. Ez csak egy név, nem árul el semmi fontosat viselőjéről. Jól mondtad, hajadon vagyok, s valóban csodálatos, ha nem is abban az értelemben, ahogyan gondolod. Hajadon vagyok, bár ezer nászt éltem már meg, ezernyi gyermekem él ezen a világon. Csak azt ne kérdezd, hogyan lehetséges mindez. Ha tudnám, se árulhatnám el neked. Legyen elég annyi, én vagyok Elanin, a hajadon Elanin. "Úgy látszik, elég, ha valaki csuklyás köpönyeget ölt és máris összevissza beszél érthetetlen sületlenségeket - gondolta Greggi. - Annak a másik varázslónak is ugyanilyen badarságok jutottak az eszébe, de azok valahogy dühítettek." Hirtelen ráeszmélt, hogy Elanin még mindig nem árulta el, miért tette meg azt a rettenetesen hosszú és veszélyes utat, hogy Greggivel találkozhasson. Csak nem ő a várva várt hírnök? Vele üzen haza Marmax? Fény Ura, add, hogy így legyen! - Ugye, szépséges Elanin, a barátom üzenetét hoztad? Ha így van, könyörgök, ne hallgass róla, mondd hamar, életről vagy pusztulásról szól? Elanin megrázta a fejét, hogy aranyszőke hajkoronája szinte úszott körülötte a levegőben. - Nem, Greggi vitéz, semmi közöm a barátodhoz. Nem hívtak, nem küldtek, de mégis vártak, mégis üzentek velem. Greggi idegesen kapta fel a fejét. A hang ugyan más, a mondat mégis a Jóslatdomb idegenétől származik. Lehet, hogy mégis Elanin volt az? Nem tudni ugyan, mire lenne jó ez az alakoskodás, de azért... - Üzentek velem. Az üzenet így szól: Greggi lovag indulj és segíts! Eljött a te időd, a Választott ideje. Vagy győzöl, vagy minden elbukik. - Hát ez nem igaz! - nyögte az arrauta. - Nem igaz, hogy körülöttem mindenki rébuszokban beszél, úgy, hogy képtelen vagyok kihámozni akár csak egy aprócska értelem-magvat is! Itt mindenkinek elment az esze? Induljak? De hát, a Fény Urára, hová? Merre? És miért éppen én? Kit kellene legyőznöm? Tévedsz, gyönyörű 9. oldal

úrnőm, az üzeneted nem engem illet. Valamilyen Választottról beszélsz, de hát az nem lehetek én, engem nem választott senki semmire. És mit értesz az alatt, hogy vagy győzök vagy minden elbukik? Hát ki vagyok én, hogy a minden felett hatalmam lehetne? Kérlek, Elanin, hagyd most már a rejtélyeskedést és magyarázd meg szavaidat. Odafent, a Jóslatdombon úgyis adósom maradtál a magyarázatokkal. Igaz, akkor még a nevedet sem árultad el, úgyhogy lehetnél egy kicsit jobban nevelt is. Azt hittem, a varázslónők kínosan vigyáznak a formaságokra, legalábbis így mesélte az öregapám. Elanin csodálkozva nézett Greggire. - Miféle Jóslatdombról fecsegsz itt össze-vissza? Én ugyan nem jártam még a közelében sem! Éjfél óta üldögélek azon az átkozott sziklácskán és rád várok. De úgy tűnik, valami komoly dolog történhetett veled azon a dombon. Mi volt az? - Nem mi, hanem ki. - Badarság. Mi az, hogy ki? De ha jobban tetszik neked, hát legyen. Ki történt veled? - Nem is tudom... olyan furcsa volt az egész... valóban nem te jártál ott? Nem veled találkoztam? Pedig pontosan úgy festett a fekete csuklya... a lebernyeg, no meg a szavak... csak éppen a hang nem ugyanaz... - A hang? Miért, milyen volt a hang? - Mintha a föld alól szólna. Mély és fenyegető. És azt mondta, hogy ő a Jel. Na meg ugyanazt zagyválta, mint Teszépséged, hogy nem hívták meg nem küldték, meg ilyesmiket. Elanin elmosolyodott és fejét kissé hátravetve, mintha a Pellennek szólna, skandálni kezdett: Ha elindulsz, átok kísér, Tétlen maradsz, mégis elér. - Igen! Éppen így szólt! Viszont, ha nem te voltál az, akkor... - Viorin. Csak ő lehetett, a Nagy Viorin. Ajjaj, ha már ő is kimozdult a várából... Nem tévedtem tehát, itt az idő! Azt persze nem tudom, Viorin megjelenése baljós vagy kedvező előjel, de... - Előjel? Micsodának az előjele? És ki ez a Viorin? - Megint olyasmit kérdezel, amire nincs válasz. Kicsoda Ő? Hát azt tudod-e, én ki vagyok? A nevemet ismered és hallottál kacagni, de ez a kevésnél is kevesebb. Mégis, legalább valami. Tudd meg, hogy én még ennyit sem tudok róla. Még a nevében sem lehetek biztos. Hiszem, de jól jegyezd meg, csak hiszem, hogy Ő Viorin, ám ezt biztosan állítani nem merészelném. Gondolom, de csak gondolom, hogy Ő az Ős, az Eredet Embere, de csak azért mondom embernek, mert ha azt a szót használnám, amit kellene, nem értenéd. Bízom benne, de biztosan nem tudhatom, Ő a Jó, az eredendő Jó, mérget azonban nem vennék rá. Ő Viorin és semmi más. Évezredek telnek el és nem mutatkozik. Eltűnik és várakozik, de a legbölcsebbek között is csak kevesen akadnak, bár az is lehet, egyetlen se, aki tudná, 10. oldal

hol és mire vár. Vagy, hogy van-e igazából valami célja ennek a várakozásnak. Azt gondolhatjuk, hogy talán megközelíthetetlen kastélyába vonul vissza, minthogy azonban ennek az erődítménynek eddig még a közelébe sem jutott senki, falai között pedig végképp nem fordulhatott meg földi halandó, ezt is csak hisszük. Viorin mindennek ismerője, tudója, de semmiről senkinek nem beszél, senkinek nem ad tanácsot, bárhogyan is kérlelnéd. Ám ha nem hívod, eljön. Figyelmeztet, de nem tudod, mire, csak akkor érted meg szavait, ha már beteljesedtek. Ez Viorin, de ne hidd komolyan, hogy ez, csak én hiszem ennek. - De ha ilyen rejtélyes és ennyire mindenek felett álló, ha ennyire nem ismeri senki, honnan tudod róla mindezt? - Minden boszorkány tudja. - Boszorkány?! Csak nem azt akarod mondani, hogy Te egy... hogy Te igazán egy... Elanin gúnyosan elmosolyodott. - Hát nem mindegy, azt mondom-e, boszorkány, vagy azt, hogy tündér? A név, mondtam már, nem jelent semmit. Nincs tökéletesen jó és nincs minden ízében rossz sem, a jó szándék rosszat, a gonosz akarat jót is szülhet. Nyugodj meg, Greggi vitéz. Boszorkány vagyok, igen, de nincs bennem gonosz indulat. Greggi kábán hallgatta Elanin szavait. Hallott ő eleget a boszorkányokról, de egyetlen olyan történetre sem emlékezett, amelyben a boszorkányok nemes lelkületéről, jóakaratáról lett volna szó. Gonoszságról, ártó hatalomról annál többször. - Harcba szállunk, Greggi! - folytatta a boszorkány. - Népemet végveszély fenyegeti, akár a tiédet, de közülünk csak nagyon kevesen ismerték fel, az arrauták táborában pedig senki sem, hogy betelt az idő, színre lép a Választott. Te vagy a Választott és sorsunkat a Te kezedbe tette le valami felsőbb akarat. Azért jöttem, hogy könyörögjek neked: indulj, segíts! Az arrauta még mindig nem tért magához meglepetéséből, de most a gyanú is erősödött benne. Lehet, hogy ez a... ez a boszorkány gúnyolódik vele? Méghogy ő, Greggi, az arrauták nem nagyon bátor, nem túlzottan okos és nem is nagyon ügyes közkatonája valamicsodás Választott lenne, akinek még a boszorkányok sorsa is a kezében van?! Képtelenség! Greggi a törzsben a legutolsók közé tartozott, még a Harcosok Tanácsában sem hallathatja szavát, még arra sem szerzett jogot, hogy harci nevet viselhessen. Viszont bárhogy vizsgálta, Elanin szavaiban nyomát sem lelte gúnynak, ellenkezőleg, a szépséges hajadon komornak, majdhogynem kétségbeesettnek látszott, s mindenek felett nyugtalannak. - Biztos vagy abban, hogy engem keresel? - nézett a lányra. - Ezren is akadnak az arrauta harcosok között, akik érdemesek lennének rá, hogy hőstetteikkel megmentsék a törzset. Lehet, hogy a Te népedet is, bár ha egy boszorkány hatalmát meghaladja a feladat, amiről persze még csak nem is tudom, miféle lenne, fogalmam sincs, mit várhatnátok egy halandótól. Hogyan segíthetne egy harcos kardja, ha a boszorkányság sem képes rá? 11. oldal

- Ki tudna felelni a kérdéseidre? Én biztosan nem. Téged kerestelek, téged kérlellek. Te vagy a Választott és ezért Te vagy a végső remény. Ha elbuksz, veled bukik minden jóakarat és a Gonosz veszi át az uralmat a világ felett. - Fény Ura, ez nem lehet igaz! Csípjen már meg valaki, hogy felébredjek! - Ezen nem múlhat a siker - mondta hamiskás mosollyal a szép boszorkány és jókorát csípett Greggi karjába. - Juj, ez fáj! - sziszegte a legény. - Vagyis nem álmodom, pedig nagyon szerétném, ha minden, ami történt, csak álmomban esett volna meg. De hát mit tegyek? Mit várhattok tőlem? - Csak sorjában, Választott. Biztosat nem tudok, arról pedig, amit sejtek, jobb, ha Te nem tudsz. Mihelyt eljön az ideje, úgyis kiderül. Mindent meg fogsz tudni, mindent, amit én tudok, s még annál is többet. Az arrauta sokáig hallgatott. Ismét átgondolta mindazt a sok lehetetlenséget, ami az elmúlt órákban megesett vele, s mert továbbra sem lelte a dolgokban rejlő értelmet, megint Elaninhoz fordult. - Mondd csak, szépséges... izé... Itt megakadt, mert képtelennek érezte magát arra, hogy kimondja: "boszorkány. Hogyan is lehetne az, amikor annyira szép?! Elanin viszont értette a habozás okát és elnevette magát. - Nevezz hát, ahogy jólesik, de ne félj a boszorkánytól. Látod, nem esz meg a néni! - Szépséges Elanin... merthogy én már csak így szeretnélek nevezni... szépséges Elanin, nem tudsz véletlenül valamit a barátom, Marmax sorsáról? - Marmax... igen... ő elindult, de nem volt Választott. Mégis indulnia kellett és lehet, hogy miattad. Azt, hogy most merre jár, nem tudom, de soha el nem érheti a célt. - Azt mondod, nem tudod, merre jár? Nem baj, de legalább él! Elanin hallgatott kis ideig, komoran bámult maga elé és ettől Greggi lelkébe aggodalom költözött. - Él? - suttogta végül a boszorkány. - Mondjuk, hogy él. Ki tudja, mi az élet? De a ti fogalmaitok szerint él, ebben biztos vagyok. - Beszéltél vele? - Nem. De láttam a csatát, amit a Sárkánnyal vívott. A Sárkánnyal, Aki Legyőzhetetlen. És láttam menekülni is. De szem elől tévesztettem. Nem könnyű dolog belelátni a Homályba, még akkor sem, ha egy boszorkány leskelődik. - De akkor meg... akkor meg honnan tudod, hogy él? - A hír gyors szárnyakon röppen, a rossz hír pedig még a gondolatnál is sebesebben. Bár igazából ez a válasz sem látszott túlzottan megnyugtatónak, Greggi úgy gondolta, sikerült felfognia értelmét. Ha Marmax halott lenne, Elaninhoz eljutott volna a híre. - Köszönöm, gyönyörű Elanin! Már ez is csodálatos! Él, és ennél nincs számomra fontosabb. És most? Mit tegyek? 12. oldal

- Várj. Én elmegyek, de hamarosan üzenek neked. Hírt hozhat a vadgalamb, a sólyom, az eső és a napsütés, és Te meg fogod érteni az üzenetet. Ha minden úgy alakul, ahogy várom, ennyi lesz csak az üzenet: itt az idő, ne tétovázz! És ha nem jönne üzenet, akkor is tudni fogod, mikor kell útnak indulnod. - Útnak... de hová? Merre? Mert innen csak egy út vezet... - Hogy hová, azt nem tudom. Merre? Hisz jól mondtad, innen csak egy út vezet ki. Kérded még, merre? Greggi nem kérdezett semmit. Képtelen lett volna megszólalni, mert a rettegés megfagyasztotta a lelkét. Az Útra gondolt, arra, amerre indulhat. Az Útra. A Homályos Útra. 13. oldal

2. KOMOR FELHŐK GOMOLYGÁSA Elanin elment és ennek már több mint három hónapja. Éppúgy távozott, ahogy Viorin a Jóslat-dombon, észrevétlen, láthatatlanul. És azóta az arrauta nem lelte régi önmagát. Napról napra egyre növekedni érezte a nyugtalanságot, s valami meghatározhatatlan erőt, amely állandóan ezt suttogja: Indulj! Indulj! Pedig Greggi rettegett még a gondolattól is, hogy rá kell lépjen arra az útra, ahonnan még soha harcos vissza nem tért, s amit mindenki Homályosnak nevez. Jéggé fagyasztotta szívét a félelem, s megesküdött volna akár a Fény Urára is, hogy nincs az a könyörgő szó, nincs az a szirénének, amely rávehetné, hogy az átkozott ösvényre tegye a lábát. Még az a csodálatosan szép boszorkány sem, pedig... És tessék, ahogy múlnak a napok, úgy ágaskodik Greggiben a mehetnék. Fél, hát persze, hogy fél, a félelem azonban állandó, míg a vágy, hogy felkutassa barátját, Marmaxot (és - bevallani még magának sem akarta, de - újra látni Elanint) egyre csak növekszik. Greggi tisztában volt vele, hogy a mérleg nyelve hamarosan át fog billenni, hogy az egyensúly megbomlik és többé nem lesz erő, amely itthon tarthatná. Mióta a Pellen álombéli fényözöne körülölelte, átitatta, minden este felkaptatott a Jóslat-dombra és várt. Újabb csodát, jelet, üzenetet, valamit, ami megmutatja, mit kell tennie és mikor. De sem jel, sem üzenet nem érkezett. A Pellen hallgatott és sötétség ülte meg a Homályos Utat. Ezen az estén, az Elanin távozta utáni hetvenhetedik nap estéjén megszületett Greggiben az elhatározás. - Indulok! Hogy hová, azt nem tudom, de mennem kell. Meg kell mentenem Marmaxot, de valahogy tudom, nem ez az igazi oka az utazásomnak. Valamit el kell érnem, valamit meg kell szereznem, de még nem tudom, igazából mit is. Nem számít, indulok, mert indulnom kell! S ahogy kimondta azt, amire hosszú ideig csak rettegéssel gondolt, csodák csodája, a félelem legapróbb jelét sem fedezte fel magában. Annál inkább valamiféle vérpezsdítő izgatottságot, türelmetlenséget, tán kalandvágyat vagy nevezzük, ahogy tetszik. Mondjuk, az elhatározás egészséges örömét. - Ugyan, mitől kellene tartanom? - gondolta magában. - A Homályos Út nem is annyira homályos. Igaz, hogy többnyire pára üli meg, de ebben titkokat látni túlzás. Ha igazat szólnak a meséink, nem sokkal a völgy után irdatlan lápvidék következik és a mocsarak mindenütt a világon ontják az undorító gőzöket meg gázokat, tehát mit várhatnánk mást egy mocsártól, mint ködöt? Az pedig, hogy a Bölcs Valoron kívül senki sem tért még vissza odaátról, egyáltalán nem kell azt jelentse, hogy valahányan meghaltak. Lehet, hogy túl a lápon a miénknél ezerszerte gazdagabb, varázslatos országok találhatók és az arrauták, akik végigmentek a Homályos Úton, ott telepedtek le, ott találtak boldogabb hazát. Biztosan ez lehet a dolgok mögött! Csodaországok! Lám csak, Valor, a Bölcs is csodás képességek birtokába jutott, hiszen annak előtte egyike volt csupán a Fény Ura egyszerű papjainak, most pedig 14. oldal

csodatévő, jövőlátó, emberfeletti lény. Igaz, hallgat az útjáról, mint a sír, de lehet, hogy azért, mert nem akarja, hogy még több arrauta keressen új hazát az Úton túl. Ekképpen nyugtatgatta magát Greggi vitéz, s közben azon járt az esze, hogy mindenképpen fel kellene keresnie Valort, a Bölcset. A javasember jóslatai ugyan jobbára érthetetlenek, ködösek, de aki felfogja értelmüket, sokszor nagy veszedelemtől menekülhet. Sajnos az a gyakoribb, hogy a jóslat értelmét csak valóra válása után találja meg az ember, amikor már késő, de a jövő önmagában is homályos, nem lehet úgy olvasni benne, mint egy nyitott könyvben. - Fel kell keresnem a Bölcs Valort. Elmegyek hozzá és tanácsát kérem. Lehet, hogy szóba sem áll velem, mint ahogy sokszor nem méltatja figyelemre a törzs véneit sem, lehet, hogy megszólal, de egyetlen szavát sem fogom megérteni, de ha mégis... Valor, a Bölcs az arrauták táborától messze, a Homályos Út közelében, egy sziklabarlangban élt. Lakhatott volna saját, díszes sátorban is, de mióta visszaérkezett rejtélyes utazásáról, nem volt hajlandó betenni a lábát az arrauták táborába. S mikor faggatni kezdték, miért, s szemére vetették, hogy jobban érzi magát egy nyirkos, hideg barlangban, mint népének táborában, szívesebben lakik egy fedél alatt pókokkal, gyíkokkal, fertelmes rovarokkal, csúszó-mászókkal, mint az arrauta harcosokkal, csak azt válaszolta: - Hát nem látjátok, mennyivel hatalmasabb mindőtöknél a Fény Ura? Nincs jogotok bírálni alkotásait, még a legparányibbakat sem. Nincs jogotok, de a Fény Urának joga van bármikor elsöpörni mindőtöket a Föld színéről. Én a Fény Urának hódolok, ti önmagatoknak. Aki pedig önmagának hódol, az a Félelem Urának, a Gonosznak hódol. A sátraitok a Gonosznak fészkévé váltak és én nem lépek a Gonosz hajlékába. Az arrauták mindebből egyetlen mukkot sem értettek, hát lemondóan legyintettek és hagyták a "Bolond Bölcset", tegyen, amint óhajt. Ártani nem ártott senkinek, hiszen jobbára nem is találkozott senkivel, örökösen barlangja legmélyén gunnyasztott, s bárki látogatta is meg, mindig ugyanúgy, a kavicsokból kirakott három koncentrikus kör közepén üldögélve találta. A ki nem hunyó tűz mellett üldögélt, időnként az alig lobogó lángok fölé emelte kezeit, tenyerével a zsarátnok felé mutatva, s ilyenkor a tűz mérgesen csapott magasra, a lángnyelvek, mint megannyi vipera, sziszegtek, s táncoltak is, körülfonva a Bölcs kezeit. A tűzifába haraptak, morzsolták-izzították a hasábokat, de Valor kezeit soha meg nem kapták, el nem égették. Mintha a Bölcset láthatatlan és áttörhetetlen védőburok övezte volna. Ha szerencsés pillanatban érkezett a látogató, s jó órában kérdezett, tán feleletet is kapott kérdéseire, ezekben a válaszokban azonban jobbára nem volt öröme a kérdezőnek. Mert hát mi értelme lehet például annak a feleletnek, amit Ulamon, az arrauták választott vezére kapott? Az a hír járta, hogy ismeretlen, félelmetes és kegyetlen seregek tartanak a tábor felé. Látni nem látta senki, hírhozó sem toppant be (ilyesféle látogató soha nem is érkezett ide a Hat Hatalom háborúja óta), mert hír vagy hírnök csak a Homályos 15. oldal

Útról jöhetett volna. Nem lehetett tudni, hogy mégis miképpen terjedt a vészüzenet arról a rettenetesen közeledő seregről, ki és hogyan kezdte emlegetni a veszélyt, mégis elérkeztek a hírek az arrautákhoz, s tartották magukat keményen. A táborban egyre mélyült a félelem, egyre nagyobbra nőtt a rettegés. Végül Ulamon úgy határozott, felkeresi Valort, hátha a mágus okát adhatja mindennek. - Aki virraszt, arra baj virrad. Aki fegyverbe száll, fegyvert kell használnia, és ha vészhírt hiszel, fejedre jő a vész. Csak a béke teremthet békét. Hát van ennek a feleletnek valami kis értelme is? Ulamon a világon semmit sem fogott fel az egészből, de mert a Bölcs többé szót sem ejtett, hamarosan eloldalgott dolga végezetlen. És mert fogalma sem volt, mit tegyen, nem tett semmit. A vészhírek pedig csodamód lassan-lassan elültek. Azt, hogy Marmax járt-e Valornál és ha igen, kapott-e választ a kérdéseire, Greggi nem tudhatta, abban pedig biztos lehetett, hogy Valortól hiába is kérdezné. Biztos volt azonban abban is, hogy fel kell keresnie a Bölcs aggastyánt, bár mindeddig halogatta a látogatást. Nem szívesen vallotta be még önmagának sem, hogy fél. Fél Valortól, holott erre igazi oka nincs is. Végső soron mit kockáztat? Legfeljebb nem kap választ. Igen, de ő igazából nem is a hallgatag Bölcstől rettegett. Ellenkezőleg, attól a Valortól, aki válaszol. És attól a jövőtől, amit a Bölcs esetleg tudtára ad. Azt egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy Valor nem bölccsé, hanem gonosszá, rontó hatalmúvá lett volna utazása alatt, de akadtak arrauták, akik az esküvésig hittek ebben. Greggi vallotta, hogy a Bölcs képes előre látni a jövendőt, s ez félelmetesebb lehet bárminemű rontásnál. Az előjelek nem látszottak éppen kedvezőnek. Greggi álmai hetek óta zaklatottak, sötétek voltak, nyomasztóak és általában Marmax szerepelt bennük. Marmax, aki egy nyolcszögletű terem közepén egy körben áll, lángok határolta körben és vagdalkozik, csapdos maga körül hatalmas szablyájával. A tűztengerből karmos mancsok kapkodnak felé, izzó lények igyekeznek lecsapni rá. Az a kard is lángol, amelyet Marmax forgat, lángol, mint egy fáklya és hol egy szörnylábat hasít le, hol egy rémtestbe mar belé. Marmax még állja a harcot, de az ellenség nem fogy, Greggi pedig tudja, hogy ha Marmax egyszer késlekedik, ha egyetlen csapást elvét, a halál fia. Vagy még a halálnál is gonoszabb sorsra jut. Mostanában Greggi nem csupán látja a jelenetet, hangokat is hall. Sziszegő, nyögő, sikoltozó, hörgő tűzlények, gonoszul vicsorgó pokolbéli jelenések hangját, recsegés-ropogást, üvöltést, pallossal kettészelt rémalakok halálos bömbölését és persze Marmax levegő után kapkodó hörgését is. S érzi, hogy barátjának rohamosan fogy az ereje... A leggyakrabban visszatérő látomása, vagy ha úgy tetszik, álma azonban némán üvölt felé. Pillantása Marmax tekintetével találkozik s ez a tekintet segítségért könyörög. S most, Elanin eltűnése után a hetvennyolcadik napon a vitéz reszketve és sikoltozva ébredt, rémültebben, mint valaha. Mert álmában megszólalt Marmax. Hangja kétségbeesésről árulkodott, amit azonban mondott, elriasztotta az arrautát. 16. oldal

- Győzni fogok, barátom! Ne merészeld beleártani magad a dolgomba, mert a hatalmat magamnak akarom. Csak magamnak! Az enyém lesz és senki másé! Te féreg, ha az utamba állsz, legázollak! S amikor ezeket a szavakat kiejtette, füst tört elő a szájából, sötét, gomolygó felleg, lángnyelvek csaptak ki belőle, egyenest Greggi felé. Ő rémületében visszahőkölt, de nem volt hová menekülnie. A szíve vadul kalapált, s sírás fojtogatta, de nem félelmében, sokkal inkább tehetetlen fájdalmában. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Marmax ennyire megváltozott, hogy elhatalmasodott rajta a hatalomvágy, hogy szívét-lelkét megszállta a Gonosz. Amikor Marmax szemébe nézett, rögvest bizonyságát is találta annak, hogy varázslattal van dolga. A harcoló hős pillantása nem a gőgöt sugározta, inkább azt üvöltötte Greggi felé: "Ments meg, barátom!" - Marmax, testvérem! Mi történt veled? - hallotta álmában a saját hangját. - Elfelejtetted eskünket? Hogy ha a világ fordul is ki sarkaiból, ha testvér támadna testvérre, gyermek a szüleire, ha a folyók habjai vértől válnak is vörössé, ha lángba borul is a Föld, mi meg nem bántjuk, el nem hagyjuk egymást. Mondd, mit tegyek? Segítségre van szükséged és én elviszem neked a segítséget. Csak mondd, merre, hová? - Pusztulj, átkozott! - rivallta Marmax, de a hangja valahogy nem tűnt ismerősnek. - Nincs rád szükségem! Mit nem merészelsz?! Porszem! Mit is tudhatnál te, amit a hatalmas Marmax ne tudna? Szaladj és bújj vissza anyád szoknyája mögé, mert ha közelíteni merészelsz hozzám, miszlikbe aprítalak! És lángpallosával Greggi felé suhintott. A csapás váratlan volt, kivédeni lehetetlen - főképpen, mert Greggi nem is készült fel a védekezésre -, s ha mégis, semmiképpen sem úgy, ahogy Greggi próbálkozott. Csupán két karját kapta maga elé, s rémülten felsikoltott... Így ébredt, zokogva és kétségbeesetten. - Nem! - suttogta maga elé. - Ez nem lehetett Marmax! Sötét, rémítő álmok, nem hitetitek el velem, hogy a barátomat sikerült a Gonosznak hatalmába kerítenie! Ő jó! A szíve tiszta és hűséges! A hasonmását mutattátok meg nekem, azt, akit helyette látni szeretne a Félelem Ura. Hiába akartok elrettenteni, gonosz lelkek, kiszabadítom, vagy magam is vele pusztulok! Tarts ki, Marmax, indulok! Fény Ura, csak nehogy elkéssek! Kitörölte szeméből a könnyeket - miközben arra gondolt, hogy szépen vagyunk ám, a nagy hős, az elszánt harcos, a veszedelmek elé siető lovag úgy pityereg, akár egy kisgyermek - és kilépett sátrából. Az arrauta táborban senki és semmi sem moccant, még az őrök is, akiknek pedig éppenséggel talpon kellett volna lenniük, szerteszét heverve aludták az igazak álmát. Miért is virrasztottak volna? Az őrségállítás már régen nem volt több hagyománynál, jó vagy rossz szokásnál, amire igazából nem volt szükség. Támadás csupán a Homályos Út felől érhette volna a tábort, onnan viszont emberemlékezet óta semmiféle élőlény nem érkezett. S ha érkezne, az bizonnyal maga a rettenet, s oly nagy hatalmú, hogy semmiféle őrség nem lenne képes megbirkózni vele. Annak 17. oldal

meg, ugyebár, sok értelme nem lenne, hogy az őrség felverje a békésen alvókat csak azért, hogy valamennyien tisztán lássák a közeledő és elkerülhetetlen véget. Akkor már jobb, ha álmában éri az embert a halál. Mindezt persze senki ki nem mondta volna, ám éppen efféle meggondolás motoszkált az arrauta őrök agyában. Őrség kell, a hagyomány az hagyomány, de mégiscsak sokkalta értelmesebb dolog aludni egy jót. Ha tehát az igazságnak megfelelően akarjuk értékelni a helyzetet, be kell vallanunk, hogy az őrködő arrauta csak abban különbözött a többitől, hogy a szabad ég alatt, felfegyverkezve szundikált. Greggi, miután alaposan tanulmányozta az alvókat, s megtervezte az utat a heverészők között, nekivágott, s mert sikerült eljutnia az őrség körén kívülre, megkönnyebbülten felsóhajtott és elindult a hegyi barlanghoz vezető ösvényen. Az út elvezetett a sziklamaradvány mellett, ott, ahol hetvennyolc estével ezelőtt a szép boszorkány, Elanin várt rá. A szikla üresen, ha nem lenne botorság ezt mondani, elhagyatottan hevert az arrauta lába előtt és Greggi bánatosan meredt rá, titkon várva, hogy ismét ott ül majd Elanin, mosolyogva, csuklyáját hátravetve... Persze nem történt semmi. - Szerelmetes Elanin, kicsi boszorkányom, vajon hol járhatsz most? Látlak-e még ebben az életben? Mert ha nem, ennek az életnek nincs is... Nem folytatta, mert érezte, hogy vészesen közelít az elérzékenyülés és az önsajnálatnak semmi értelme. Meg különben is, a bőgő harcos nevetséges látvány, még akkor is, ha csak önmaga láthatja. Nagyot, fájdalmas-mélyet sóhajtott, majd mint egy valódi katona, szorosabbra vonta kardszíját és eltökélten nekivágott a Bölcs Valor barlangjához vezető kaptatónak. Ha valaki netán megkérdezte volna, minek kötötte fel gyíklesőjét, nem nagyon tudott volna felelni. A remetétől nem kellett tartania, soha senkit nem bántott az öreg (bár hatalmának híre bizonnyal nem alaptalan, s ha ez igaz, amúgy sem használna vele szemben a kard), ennek ellenére az arrauta úgy érezte, kell a támasz, bátorságot ad az, ha tenyerében érezheti a markolat hidegét. A barlang szája hirtelen magasodott fel a fiú előtt, s bár koromsötét áradt belőle, mégsem rémítette látványa az érkezőt. Greggi tehát mély lélegzetet vett és - áttörve a vastag, a bejáratot takaró pókháló-függönyt - belépett a remete otthonába. Kezdetben úgy látszott, hogy nem látszik. Mintha maga az éjszaka költözött volna ide, s az arrauta kénytelen volt a sziklafal mentén tapogatózva, a lába alá kerülő köveken bukdácsolva araszolni mindaddig, mígnem hozzászokott szeme a barlangi homályhoz. S hamarosan észre kellett vennie, hogy nem is túl messziről gyenge fénysugaracskák pislognak felé, vöröslő zsarátnok visszfénye világítja meg az utat. Nem úszott fényárban a barlang, de legalább annyira látni lehetett, hogy a befelé tartó kicsit biztosabban álljon a lábán. Nagyjából húsz lépésnyire jutott Greggi, amikor a folyosó hirtelen fordulóval elkanyarodott jobb felé, s amikor a vitéz befordult a sarkon, maga előtt találta a Bölcset. 18. oldal

Valor pontosan úgy festett, ahogyan néhány törzsbéli leírta. Parázsló tűz mellett ült, háttal a folyosónak, s éppen abban a pillanatban, amikor Greggi szeme elé került, a tűz fölé emelte két tenyerét. Vakítón, szinte bántón felszikráztak a fahasábok, a lángnyelvek méternyi magasra csaptak, s átölelték a remete kezét, de láthatóan semmi kárt nem tettek benne. - Üdv a Választottnak! - zendült meg a barlang, s csak néhány pillanattal később fogta fel hősünk, hogy ez a zengő basszus a remete, s nem a kősziklák hangja. A mondat testet öltött, nekiszaladt a falnak, visszaverődött róla, ugrált kiszögellésről kiszögellésre, egyre messzebb és messzebb jutott, mígnem kiszökkent a barlangból s elenyészett valahol messze, tán a Homályos Úton. Gregginek ugyan sejtelme sem volt arról, miképpen értesülhetett a remete az ő érkezéséről, hisz, mint minden arrauta, képes volt nesztelen léptekkel osonni, ám ha valami zajt ütött is, Valor akkor sem tudhatta, ki a látogató. Lehet, hogy ha nem találkozik azzal a Viorin nevű alakkal, no meg a szép boszorkánnyal, arra sem jön rá, hogy a Bölcs köszöntője neki szól, ám kezdett hozzászokni, hogy mindenki ezen a furcsa néven szólítja, mármint, hogy Választott. S bár Valor még mindig nem fordult felé, mégis úgy gondolta, illendően kell köszöntenie a Bölcset. Meghajtotta hát magát, s fennhangon szólította az öreget: - Szentéletű férfiú, fogadd elnézően a te szolgád merészségét s bocsánatodat kérem, hogy magányodat megzavarom. Hidd el, nem tenném, ha a tanácsod nélkül meghozhatnám a döntésemet. Merész tervet forgatok a fejemben, és ha... - Tudom - emelte fel jobbját Valor, jelezve, hogy minden további szó felesleges, úgyhogy vendége jobban teszi, ha hallgat, míg engedélyt nem kap a szólásra. A Bölcs, bár jócskán betölthette már a 200. esztendejét is, egyáltalán nem látszott öreg embernek. Tán rövidre nyírt, szénfekete szakálla, vagy ugyancsak ősz hajszál nélküli, középen elválasztott, vállig érő haja, sima, ránctalan, telt arca, feltűnően piros ajka tette, de tény, hogy ránézvést senki sem határozhatta volna meg életkorát. Azt sem lehetett tudni, magas vagy alacsony a Bölcs, lévén, hogy ülő helyzetéből nem emelkedett fel, s egyébként is bő, csuklyás köpönyeg takarta. Sokan állítják, hogy sem az arc, sem a test nem mutatja meg igazából a kort, árulkodik ellenben a szem, Valorról azonban ez sem mesélhetett. Aki belepillantott, azt érezhette, hogy éjsötét szembogara nyughatatlanul pásztáz maga körül, miközben moccanatlanul meredt a másikra. S míg egyszerre tükrözte ez a tekintet a változást és az állandóságot, a múlt mélységeit és a jövő homályát, megláthatta benne az életet és a halált is. És még valamit - a félelmet. A tekintet a rettegést sugallta, miközben bátorított is. Greggi hirtelen értette meg, mitől támadt benne egyszerre sok-sok ellentétes érzés, ahogy Valor szemébe nézett. Mert igaz ugyan, hogy a szembogara feketében játszott, de a remete szeme fehérje egyáltalán nem volt fehér. Aranyszínben tündökölt! - Vártalak, Greggi lovag! Tudom, hogy miért jöttél és mást nem is tehettél volna. Azt azonban már nem látom, jössz-e majd újra. Ha nem, a világ amúgy is rabságba, 19. oldal

bűnbe, rettenetbe süllyed, a Félelem lesz az úr az arrauták felett is. Ha viszont visszatérsz, elhozod nekem, amire vágyom. Greggi meglepetten bámult Valorra. - Fogalmam sincs róla, miről beszélsz, Bölcs Valor. Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy elhozzak neked valamit, amiről azt sem tudom, micsoda. Én Marmax... - Persze, persze. A barátodat félted, a barátodat keresed. Soha nem találod meg. - Soha?! - jajdult fel Greggi. - Soha, ha őt keresed. De rátalálsz, ha már mindent megtaláltál. - Ej, Valor mester - sóhajtott fel megkönnyebbülten Greggi. - Hát mégiscsak igazat beszélnek rólad? Azt mondják, van, akinek nem válaszolsz, de van, aki rosszabbul jár ennél, mert feleletet kap. Homályosabb a mondandód, mint a Homályos Út. Nem értem, miért képtelenek a csodatévők érthetően elmondani látomásaikat a halandóknak. Előbb Viorin, aztán Elanin, most meg te, Bölcs Valor. Agyonbeszélitek a fejemet és igazából nem mondotok semmit. - Viorin? - morogta Valor. - Igaz, Viorin szavainak értelmét még a Bölcsek Bölcsei sem könnyen foghatják fel. Elanin már más eset, egy boszorkány soha nem bölcselkedik, ha halandókkal társalog, vagyis biztosan megértetted őt. Segítséget kért és segítséget ajánlott, ugye? Ami pedig az én homályos szavaimat illeti... - Valor mester! - szakította félbe hirtelen Greggi. - Elanin valóban... izé... boszorkány? Hogyan lehetséges? Amikor ő annyira...annyira... - Gyönyörű, igaz? Ezt akartad mondani. Nohát, mondhatjuk így is, de halandóknak nem javasolhatom. Könnyen megjárhatja egy arrauta, ha boszorkányokkal barátkozik és nem biztonságos dolog, ha egy fiatal harcos szerelmes gondolatai forognak egy ilyen lény körül. A tiéd meg éppenséggel úgy pörög, mint szélkakas az orkánban. Így kell lennie, különben nem feledkeztél volna meg az illő tiszteletről, hogy ugyanis nem valami szép dolog félbeszakítani egy öregember szavait. Persze ez az Elanin valóban csodálatos szépség, legalábbis emberi fogalmak szerint, de jobban teszed, ha megpróbálod elfelejteni. Különben végül még el találod nyerni a kezét és akkor... de ez már nem az én dolgom. Ott hagytam abba, hogy szavaim sem érthetetlenek, annyira nem, hogy te, lovag, már tisztában is vagy a lényegükkel, csak éppen nem szeretnéd, hogy így legyen. Márpedig kénytelen leszel rá. - Bölcs Valor, hol van most Elanin? - kérdezte a lovag, mintha a remete előző szavai el sem hangzottak volna. Valor rosszallóan csóválta a fejét, de bosszankodás helyett hamiskás pillantással jelezte, hogy nem haragszik igazán. - Látom, lassanként minden gondolatodat ez a szépséges boszorka tölti be, de még egyszer figyelmeztetlek, vigyázz! Testestül-lelkestül az övé leendsz, ő meg a tiéd és egy boszorkányasszony olyan boldogsággal ajándékozhat meg egy haladót, amilyet az elviselni sem nagyon képes. Azt meg, hogy merre jár, nem tudom. Még én sem látok bele a Homályba, márpedig őt éppen ott, az Úton kell keresned. 20. oldal