T e r r a i n c o g n i t a A vízesés moraja mind halkabban és halkabban visszhangzott, míg végül teljesen elenyészett, mi pedig mind mélyebben hatoltunk be a vadon eleddig ismeretlen területeire. Már hosszú ideje gyalogoltunk, egyre csak gyalogoltunk, elıre, Gregson meg én, mögöttünk a nyolc a bennszülött hordár, libasorban, végül Cook, minden lépésnél nyafogva, minden lépés ellen tiltakozva. Tudtam, hogy Gregson egy helyi vadász ajánlására fogadta fel Cookot, aki makacsul fogadkozott, hogy bármit megtesz, csakhogy kijuthasson Zonrakiból, ahol az év elsı felét a von-gho párolásával, a másik felét pedig a benyakalásával töltik. Az tisztázatlan maradt vagy esetleg én felejtettem el, mint számos más dolgot is a menetelés során, hogy tulajdonképpen ki volt Cook egész pontosan (talán egy szökött matróz?). Gregson mellettem trappolt, nyurgán, inasan, csupasz, csontos térdekkel. Kezében hosszúnyelő, zöld lepkehálót tartott, mint holmi lobogót. A hordárokat, ezeket a szálas, fényes-barna badoniakat sőrő sörénnyel és kobaltkék rajzolatokkal a szemeik között még Zonrakiban vettük fel; most erıs, kimért léptekkel gyalogoltak. Cook mögöttük tántorgott, puffadtan, rıt lobonccal, leejtett alsó ajkakkal, zsebrevágott kézzel, poggyász nélkül. Halványan emlékszem, hogy az expedíció kezdetén sokat fecsegett és tıle telhetıen még homályos vicceket is elsütött: pimaszság és szolgalelkőség elegye, egy shakespeare-i színpadról szalajsztott ripacs visszfénye; ám hamarosan elıbújt valódi lénye, mogorva lett és elhanyagolta a feladatait, többek között a tolmácsolást is Gregson még mindig nehezen értette a badoni nyelvjárást. Bágyasztó és bársonyos volt a hıség. Fojtott illatfelhı áradt a Vallieria Mirifica gyöngyházfényő virágjaiból, szappanhabra emlékeztetı virágfürtjei boltívesen hajoltak össze a keskeny, kiszáradt patakmeder felett, amelyet követtünk. A porfírfák ágai a límia fekete leveleivel összefonódva alagutat alkottak, melyen itt-ott átsejlett egy ködös fénysugár. A magasban, a növényzet sőrő burjánzása, a lecsüngı, szikrázó virágfürtök és a furcsa fonadékok kuszasága között piszkosszürke majomhad viháncolt és kerepelt, egy üstökösszerő, bengáli tőzzel ragyogó madár pedig vékony, átható hangon rikoltozott. Egyre azt bizonygattam magamnak, hogy a fejem a meneteléstıl, a hıségtıl, a színek kavalkádjától, a vadon morajától nehezült el, de a lelkem mélyén tudtam, hogy beteg vagyok. Gyanítottam, hogy egy helyi ragályt kaptam el. Eltökélten titkoltam állapotomat Gregson elıtt, és víg, majdhogynem üdvözült ábrázattal fogadtam, amikor beütött a katasztrófa. Az én hibám siránkozott Gregson nem lett volna szabad felvennem! Egyedül voltunk. Cook és mind a nyolc bennszülött megszökött, a sátrakkal, a felfújható csónakokkal, a készletekkel és a gyüjteménnyel együtt, zajtalanul elillantak, mialatt mi a sőrő bokrok között foglalatoskodtunk, elbővölı rovarokra vadászva. Azt hiszem, megpróbáltuk utolérni a szökevényeket nem emlékszem tisztán, de azt hiszem, kudarcot vallottunk, legalábbis én. El kellett döntenünk, hogy vagy visszatérünk Zonrakiba, vagy folytatjuk utunkat, a korábbi tervek szerint, egy ezeddig még ismeretlen vidéken át, a Gurano Hegy felé. Gyızött az ismeretlen. Továbbmentünk. Már egész testemben reszkettem, kinintıl süketen, de csak mentem, gyüjtögettem a nevenincs növényeket, mialatt Gregson, márton róza krisztina fordítása 1
aki ugyan teljes mélységükben felismerte a helyzetünkben rejlı veszélyeket, mégis lepkéket és diptérákat hajkurászott, ugyanolyan mohó kapzsisággal, mint máskor. Alig tettünk meg fél mérföldet, amikor Cook beért minket. Az inge meg volt szaggatva kétségtelenül szándékosan, önkeze által, zihált és fújtatott. Gregson szó nélkül elıhúzta a pisztolyát, és lelıni készült a gazembert, de az Gregson lábai elé vetette magát, és minkét karjával átkulcsolva a fejét megesküdött, hogy a bennszülöttek erıszakkal cipelték magukkal, és meg akarták enni (ami hazugság volt, a badoniak nem emberevık). Gyanítottam, hogy amilyen hülyék és nyúlszívőek, Cook gond nélkül felbujtotta ıket, hogy hagyják cserben ezt a kétséges expedíciót, de azt már nem vette számításba, hogy nem bírja majd tartani öles lépteikkel a tempót, és reménytelenül lemaradva kénytelen lesz visszatérni hozzánk. És miatta semmivé lett felbecsülhetetlen gyüjteményünk. Meg kellett halnia. De Gregson eltette a pisztolyát, és továbbment, nyomában a lihegve botladozó Cook-kal. Fokozatosan ritkult az erdı. Különös látomások kínoztak. Meredten bámultam a kísérteties fatörzseket, melyeket vaskos, hússzínő kígyók fontak körül; hirtelen úgy éreztem, hogy a fatörzsek között, akárha az ujjaim között, feltőnik egy szekrény, félig kinyílt ajtaján egy tükörrel, mely tompán veri vissza a fényt, de aztán összeszedtem magam, hogy alaposabban megnézzem, és kiderült, hogy csak egy akréna-bokor álnok pislogása volt (bodros növény, hatalmas, puffadt aszaltszilvára emlékeztetı bogyókkal.) Kis idı múlva szétnyílt az erdı, és fölénk magasodott az égbolt, mint egy tömör, tengerkék fal. Egy meredek emelkedı legtetején voltunk. Alattunk egy hatalmas mocsár pislogott és párálott, a messzi távolban pedig egy mályvaszín hegylánc reszketı árnyai rajzolódtak ki. Krisztusra mondom, vissza kell fordulnunk mondta Cook sírós hangon. Krisztusra mondom, elpusztulunk ebben az ingoványban engem hét kisleány és egy kutya vár haza. Forduljunk vissza, hiszen tudjuk az utat... A kezeit tördelte, és izzadság csorgott végig kövér, rıtes szırrel borított arcán. Haza, haza kántálta már fogtak épp elég poloskát, menjünk már haza! Gregson és én ereszkedni kezdtünk a kavicsos lejtın. Cook elıször nem mozdult, állva maradt a lejtı tetején, parányi fehér figura a a vadon szörnyeteg zöld háttere elıtt, aztán hirtelen, karjait széttárva felsírt, és lassan csúszkálni kezdett utánunk. A lejtı mind szőkebb lett és kitaréjosodott, mint egy sziklaszirt, ahogy közeledett a párás ködön átcsillámló mocsarak felé. A delelı égbolt, levélfüggönyétıl megszabadulva, súlyosan csüngött felettünk, világtalan sötétséggel igen, világtalan sötétséggel, nem lehet másként kifejezni. Megpróbáltam felnézni, de az égen, látomásaim mezejének szegélyén árnyak úsztak, mindig a nyomomban, fehéres vakolatfantomok, stukkó-indák és rozetták, olyanok, melyekkel európai plafonokat ékesítenek; de tulajdonképpen elegendı volt egyenesen rájuk néznem, hogy abban a pillanatban elenyésszenek, és helyükön ismét az égbolt morajlott, súlyos és sőrő kékséggel. Még mindig a sziklataréjon gyalogoltunk, ám az egyre szőkült, végül végleg cserben hagyott bennünket. Körülötte aranyló mocsári nád burjánzott, melyek úgy csillogtak a napfényben, mint megannyi csupasz penge. Hosszúkás víztükrök villogtak szerteszét, felettük sötét szúnyograjok csüngtek. Egy nagy mocsári-virág, feltehetıen egy orchidea, felém nyújtogatta lekonyult, pelyhes ajkait, úgy tőnt, mintha tojássárgájával maszatolták márton róza krisztina fordítása 2
volna össze. Gregson meglendítette a hálóját, és csípıig süppedt a gyöngyözı, brokát iszapba, hogy elcsípjen egy hatalmas fecskefarkat, zsebekkel szatén szárnyain, de az eliramodott a nádas felé, a reszketı, sápadt páraáradat irányába, ahol egy berakott, alig-alig kivehetı ablakfüggöny látszott csüngeni. Nem szabad mondtam magamnak nem szabad... Elfordítottam a tekintetemet, és Gregson oldalán mentem tovább, a sziklákon át, a sziszegı, cuppogó ingoványos talajon át. Jeges hideget éreztem, dacára az üvegházi hıségnek. Sejtettem, hogy bármelyik pillanatban összerogyhatok, hogy az önkívület kontúrjai és domborulatai, melyek áttőntek az égbolton és az aranyló nádszálak között, hamarosan teljes uralmat nyernek öntudtom felett. Idıvel Gregson és Cook áttetszıvé váltak, úgy éreztem, keresztüllátok rajtuk, láttam, hogy egy tapéta húzódik meg mögöttük, vég nélkül ismétlıdı nádszál mintázattal. Igyekeztem erıt venni magamon, szemeimet erıszakkal tágra nyitva, rendületlenül lépegettem. Cook már négykézláb mászott, rikoltozva és Gregson lába után kapkodva, de ı lerázta magáról és csak ment tovább. Gregsonra néztem, konok arcélére, és iszonyodva fedeztem fel, hogy már nem tudom, kicsoda Gregson, és hogy miért vagyok vele. Idıvel egyre gyakrabban süppedtünk bele az iszapba, és egyre mélyebben; a telhetetlen sártenger szinte magába szívott minket, és mi tekeregve csusszantunk ki a rabságból. Cook egyre gyakrabban esett össze, hogy aztán kúszva menjen tovább, rovarcsípésektıl borítva, feldagadva és izzadságban fürödve, és édes Istenem, hogy tiporta ıket, amikor egy falkányi undorító pillanat után megjelentek a ragyogózöld hidraszerő kígyók, amiket izzadságszagunk vonzott oda, hogy üldızzenek minket, kifeszülve, kitekeredve, hogy aztán két méterrel, majd megint kettıvel arrébb csusszanjanak. De valójában én valami mástól rettegtem: a balomon (valamiért mindig csak a balomon), idırıl idıre valami végigszánkázott a monoton ismétlıdı nádszálak között és kiemelkedett a mocsárból, valami, ami úgy nézett ki, mint egy karosszék, de valójában egy különös, szürke, kétlaki növény volt, melynek nevét Gregson nem árulta el nekem. Pihenı mondta Gregson pihenjünk egy keveset. Nagy szerencsével sikerült felküszködnünk magunkat egy kis sziklaszigetre, melyet körülölelt a buja mocsári növényzet. Gregson elıvette a hátizsákját, és kiosztott közöttünk nekünk egy kevés bennszülött pástétomot olyan volt a szaga, mint az ipekakuanának, és vagy egy tucat akréna gyümölcsöt. Ó, milyen szomjas voltam, és milyen keveset enyhített az akréna silány, fanyar nedve... Nézd, milyen fura mondta nekem Gregson, nem angolul, hanem egy másik nyelven, hogy Cook ne értse. Át kell kelnünk a hegyen, de nézd csak, milyen fura... lehet, hogy a hegy csak káprázat volt?... már nem is látszik. Felemelkedtem a párnámról, és kinyújtottam a könyökömet a szikla rugalmas felszínén... Igen, valóban, a hegy már nem volt látható, csak egy reszketı páratömeg csüngött a mocsár felett. Körülöttem minden újra bizonytalanül áttetszıvé változott. Hátrahanyatlottam, és elhaló hangon válaszoltam Gregsonnak: Te talán nem látod, de valami nagyon igyekszik, hogy átjöjjön ide. Mirıl beszélsz? kérdezte Gregson. márton róza krisztina fordítása 3
Rájöttem, hogy képtelenségeket beszéltem, és elhallgattam. Hasogatott a fejem és morajlott valami a fülemben. Gregson féltérdre ereszkedve kutakodott a hátizsákjában, de nem talált orvosságot, az én készletem pedig már elfogyott. Cook némán ült, morcosan kapirgált egy szikladarabot. Ingujjának hasítékából szokatlan tetoválás villant elı: egy nagyon szépen kivitelezett kristálypohár, benne egy teáskanállal. Valliére beteg, van magánál néhány pirula, ugye? kérdezte tıle Gregson. Nem értettem tisztán a szavakat, de kitaláltam beszélgetésük hangulatát, amely egyre képtelenebbnek és valahogy kerekdednek tőnt, amikor megpróbáltam alaposabban figyelni. Cook lassan megfordult, és az a poharas tetoválás lecsusszant a bırérıl, oldalra, és függve maradt a levegıben; aztán áradni kezdett, áradni, rettegı pillantásmtól üldözve, de aztán, amikor utánafordultam, egy utolsó, bágyadt csillanással elveszett a mocsár párafelhıjében. Úgy kell neki morogta Cook. Ez már rég rossz. Ugyanez történik majd magával is és velem is. Rég rossz... Az utolsó néhány perc leforgása alatt vagyis amióta megálltunk megpihenni ezen a kis sziklaszigeten Cook megnıtt, megdagadt, és valahogy csúfondárosnak és veszélyesnek tőnt. Gregson levette a trópusi sisakját, elıhúzot egy mocskos zsebkendıt és felszárította a homlokát, arca narancsszínben játszott a szemöldöke felett, és fehér volt alatta. Majd feltette a sisakot, felémhajolt, és azt mondta: Szedd össze magad, kérlek (vagy valami effélét). Meg kell próbálnunk továbbmenni. A párafelhı eltakarja a hegyet, de az attól még ott van. Biztos vagyok benne, hogy már a elhagytuk a mocsár felét. (Mindezt persze csak hozzávetılegesen idézem.) Gyilkos suttogta Cook elhalóan. A tetoválás a felkarján volt megint, de nem a teljes pohár, csak egy része már nem volt elég hely a többi részének, amely visszatükrözıdve reszketett a tágas levegıben. Gyilkos ismételgette Cook elégtétellel a hangjában, felemelve lángoló tekintetét. És én elıre szóltam, hogy beragadunk. A Fekete kutyák túl sok dögöt esznek. Dó-ré-mi-fá. Ez egy ripacs tudattam lágyan Gregsonnal ez egy skakespeare-i színpadról szalajsztott ripacs. Ripa, ripa, ripa felete Gregson egy ripa-ripa-rip-rip... Hallod? folytatta, a fülembe ordítva. Fel kell állnod. Folytatnunk kell az utat. A szikla olyan fehér volt, olyan puha, akár egy ágy. Kissé felemelkedtem, de azon nyomban visszaestem a párnámra. Vinnünk kell mondta Gregson távoli hangon. Segítsen. Hegedőhúr felelte Cook (vagy valami effélét). Azt hiszem, ehetnénk egy kis élvezetesen friss húst, mielıtt kiszárad. Dó-ré-mi-fá. Beteg, ı is beteg kiabáltam Gregsonnak. Itt állsz két tébolyulttal. Menj el, menj egyedül. Neked sikerülni fog... Menj már. Zsíros mázli lenne menni hagyni mondta Cook. márton róza krisztina fordítása 4
Idıvel az eluralkodó zavarodottságot kihasználva a tébolyult látomások teljes, és határozott alakot öltöttek. Egy homályos mennyezet sávjai húzódtak kereszbe-kasul az égen. Egy hatalmas karosszék emelkedett ki a mocsárból, mintha alulról támogatták volna. Fényes madarak cikáztak az ingovány párálló ködében, és amint letelepedtek, az egyikük egy ágytámla fából faragott gömbjévé változott, a másik pedig borospalackká alakult át. Minden akaraterımet megfeszítve összpontosítottam figyelmemet, hogy előzzem ezeket a veszélyes limlomokat. A nádas felett igazi, hosszú, ragyogó, színes faroktollú madarak repkedtek.a levegı hemzsegett a rovaroktól. Gregson elhessentett egy színpompás legyet, de még ugyanabban pillanatban megpróbálta beazonosítani a faját is. Végül nem bírta türtıztetni magát, és befogta a hálójába. Mozdulatai különösön változáson mentek át, mintha valaki összekeverte volna ıket. Különbözı testtartásokban láttam ıt egyidejőleg, megfosztotta magát önmagától, mintha számtalan üvegbıl készült Gregson lenne, melyeknek körvonalai nem esnek egybe, majd ismét tömör anyaggá vált, és határozottan felállt. Cook vállát rázta. Vinnünk kell, és te segíteni fogsz mondta jól érthetıen. Ha nem vagy egy aljas áruló, akkor most nincs ez a nagy felfordulás. Cook csendben maradt, de lassan lila pír öntötte el az arcát. Nézze, ezt még nagyon megbánja... mondta Gregson most mondom utoljára... És ekkor bekövetkezett az, ami már régen készülıben volt. Cook, mint egy bika, a fejével Gregson gyomrába öklözött. Mindketten a földre zuhantak; Gregsonnak még volt ideje elıkapni a pisztolyát, ám Cooknak sikerült kiütnie a kezébıl. Ezután egymásba kapaszkodtak és gurulni kezdtek, egymás szorításában, elfúló zihálással. Gyámoltalanul figyeltem ıket. Cook széles háta megfeszült, áttőntek a csigolyák az inge szövetén, aztán hirtelen a háta helyett egy láb bukkant fel, szintén az övé, egy rézvörös szırzettel fedett láb, a bır alatt futó kék erekkel most Gregson kerekedett felül. Gregson sisakja leesett és tétován arrébb gurult, mint egy hatalmas, kartonból készült, félbevágott fıtt tojás. A testek labirintusából tekergızı ujjak emelkedtek ki, melyek egy rozsdás, ám éles kést szorongattak, és a penge, mint a vajba, úgy csusszant Gregson hátába, de Gregson csak felhorkant, és még néhányszor áthengeredtek egymáson. Amikor újra a szemem elé került, barátom hátából kiállt a kés nyele, és félig a penge is, ujjai szorosan Cook bikanyaka köré fonódtak, akinek rángatóztak a lábai, a nyaka pedig majdnem elroppant Gregson szorításában. Tettek még néhány teljes fordulatot, és már csak a penge egynegyede látszott, nem-nem, már csak az egyötöde, aztán már annyi sem, a penge teljes hosszában behatolt. Gregson elcsendesedett, és egész testével a mozdulatlanul heverı Cookra nehezedett. Figyeltem, és úgy tőnt (érzékeimet homályba vonta a láz), hogy mindez csak egy ártalmatlan játék, hogy csak egy pillanat, és mindketten felkelnek, és ha kilihegték magukat, felkapnak engem és egyetértésben átcipelnek majd a mocsáron, a hős, kék hegyek felé, valami árnyékos helyre, csobogó víz mellé. Aztán hirtelen, haldoklásom utolsó jelenetében amikor néhány pillanatig tudtam, hogy meg fogok halni, minden világossá vált. Rájöttem, hogy mindez megtörtént, és nem lázas képzeletem játéka volt csupán, rájöttem, hogy ez nem az önkívület fátyla, amelyen át az állítólagos európai, városi életem kellemetlenkedı pislantásait (a tapétát, a karosszéket, a pohár limonádét) is látni véltem. Rájöttem, hogy a tolakodó szoba csak káprázat volt, mint minden a halál mezsgyéjén túl, legfeljebb káprázat: az márton róza krisztina fordítása 5
élet sebtében összecsapott mímelése a nemlét bútorozott szobáiban. Ráébredtem, hogy a valóság itt van, ezalatt a csodálatos és rémületes trópusi égbolt alatt, ezek között a csillógó nádpengék között, ebben a felettem csüngı párafellegben, és az elıttem nyíló, a kicsiny sziklaszigetemhez szoruló zsírosajkú virágok között, ahol két végérvényesen halott test hever. És e felismerés hatása alatt megéreztem magam az erıt, hogy odakússzak hozzájuk, és kihúzzam a kést Gregson, az én vezetım, az én drága barátom hátából. Halott volt, teljesen halott, és a zsebében lapuló kicsiny palackok szilánkokra törtek. Cook is halott volt, tintakék nyelve kicsüngött a szájából. Szétfeszítettem Gregson ujjait, és a hátára fordítottam. Az ajkai félig elnyíltak, és véresek voltak, az arca, a még mindig hajlíthatatlannak tőnı arca fehér volt, és borostás, szemhéjai alól kilátszott kékbe játszó szemefehérje. Ez volt az utolsó alkalom, hogy mindezt világosan, éber tudattal fogtam fel, a hitelesség bélyegével mindenen: a lenyúzott térdeket és a felettük kavargó, ragyogó légyrajt, melynek nıstényei már keresték az alkalmas peterakó helyet. Ügyetlenül matatva erıtlen kezeimmel, elıvettem egy nyirkos jegyzettömböt az ingem zsebébıl, de aztán megint úrrá lett rajtam a gyengeség, leültem, fejem lebicsaklott. Majd ismét felülkerekedtem a halál türelmetlen ködén, és körülnéztem. Kéken izzó levegı, hıség, magány... És milyen nagyon sajnáltam Gregsont, aki már soha nem térhet haza eszembe jutott a felesége, az öreg szakácsnéja, és annyi minden más, még a papagája is. Aztán végiggondoltam felfedezıutunkat, becses gyüjteményünket, a ritka, még ismeretlen növényeket és állatokat, melyek már soha nem lesznek elnevezve, általunk. Egyedül voltam. Ködösebben izzottak a nádszálak, tompábban lángolt az égbolt. Szemeim követték egy törékeny méh röptét, egy kı körül zümmögött, de már nem maradt bennem erı, hogy befogjam. Lassan minden elenyészett körülöttem, elhagyták a halál kopár színpadát néhány valóságosnak tőnı bútordarab, és négy fal. Utolsó mozdulatommal kinyitottam a verejtékemtıl nyirkos könyvet, mert még feltétlenül fel akartam jegyezni valamit, de jaj, a könyv kicsúszott a kezeim közül, és már hiába tapogattam végig a takarót, már nem volt sehol. Párizs, 1931, orosz, angolra fordította V.N. 1963 (Oroszból magyarra fordította: Bratka László, 1995)...... http://zaziazajko.hu zaziazajko@gmail.com márton róza krisztina fordítása 6