Johann August Apel: A bűvös vadász népmonda 1. Idehallgass, anya mondta Bertram, az öreg erdész Lindenhaynból, tudod, hogy bármit megteszek a kedvedért, de ezt verd ki a fejedből, és a lányt se lovalld bele. Mondd meg neki kerekperec, hogy nem. Sírdogál egy darabig, aztán beletörődik; húzni-halogatni, nem szül jó vért. De apa vetette ellen az erdészné, mért nem élhet a mi Katicánk éppolyan boldogan az irodistával, mint a vadász Roberttel? Nem is ismered Wilhelmet, olyan rendes ember, jólelkű De nem vadász. Az én erdészi hivatalom több mint kétszáz éve száll apáról fiúra. Mért nem szültél fiút nekem, akkor arra hagynám a hivatalt, a lány meg, szerethetne, akit akar; de így nem! Épp elég fáradságomba került, hogy a herceg hajlandó a vejemet próbalövésre engedni, ha egyébként jó vadász, és akkor kótyavetyéljem el a lányt? Nem, Anna, nem; nem a Roberthez kötöm én magam; ha neked nem tetszik, keress a lánynak egy másik ügyes vadászt, akinek, ha eljön az ideje, átadhatom a helyemet, és akkor a gyerekek mellett nyugalomban élhetjük öreg napjainkat, de a tollforgatóval ne nyaggass. Anna még szívesen kardoskodott volna az irodista mellett, de az erdész, aki ismerte a felesége rábeszélőképességét, döntését nem merte újabb rohamnak kitenni; fogta a puskáját, és kiment az erdőbe. Még a ház sarkáig sem ért, Katica máris bedugta szőke loknis fejét az ajtón. Jól ment? Igen? és virgoncan a szobában termett. Ne örülj túlságosan, apád jó ember, csupa szív, de csak vadászhoz ad feleségül, senki máshoz, és ebből nem enged, ismerem már ennyire. Katica sírt, hogy ő inkább meghal, mint elszakadjon az ő Wilhelmjétől. A mama felváltva vigasztalta és szidta, végül már vele sírt ő is. Éppen megígérte, hogy még egy döntő támadást indít az erdész szíve ellen, amikor kopogtak, és Wilhelm lépett be az ajtón. Jaj, Wilhelm kiáltotta kisírt szemekkel el kell válnunk egymástól! Keress magadnak egy másik lányt, engem nem szerethetsz, és én sem szerethetlek téged; a papa Roberthez akar adni, mert vadász, és a mama nem tud segíteni. De ha el kell is szakadnom tőled, akkor sem akarok másé lenni, és a tiéd maradok, és a halálig hű hozzád. Anna asszony megpróbálta az irodista előtt, aki nem tudta mire vélni Katica beszédét, szépíteni a dolgot, hogy az öreg Bertramnak személy szerint semmi kifogása sem lenne ellene, de az erdészet miatt vadász vőhöz ragaszkodik. - Ennyi az egész? kérdezte Wilhelm megnyugodva. Nem vagyok járatlan a vadásztudományban, tanonc voltam a nagybátyámnál, Finsterbusch főerdésznél, és csak a hivatalnok keresztapám kedvéért cseréltem föl a vadásztáskát az írópultra. De minek nekem a beígért hivatalnoki állás, ha nem vihetem az én Katicámat hivatalnokfeleségként a hivatali lakásba? Ha nem akarsz magasabbra jutni, mint anyád, és az erdész Wilhelm ugyanolyan kedves neked, mint az irodista, azonnal váltok, mert a vidám vadász élet mindig is jobban tetszett a rideg városinál.
- Ezt akarod? kiáltott Katica akkor gyorsan beszélj a papával, mielőtt odaígérne Robertnek. - Várj csak, Katica, utána megyek az erdőbe. Biztos a szarvast hajtja fel, amit holnapra kell a hivatalnak leszállítani. Adj puskát, megkeresem, és jelentkezem nála vadásztanoncnak. Anya és lánya a nyakába estek örömükben, segítettek felszerszámozni, aztán reménykedve és szorongva néztek utána, ahogy eltűnt az erdőben. 2. Bátor fiú ez a Wilhelm! kiáltott az erdész elégedetten, amikor hazatértek, ki gondolta, hogy a tollhősben egy vadász búvik meg. Holnap magam beszélek a főnökével, hát isten ellen való vétek, ha nem marad meg a vadászatnál! Egy másik Kunó lesz belőle. Tudod, ki az? Wilhelm nem tudta. Őskunó a szépapám, ő birtokolta először, és ő építette ki az erdészetet. Valamikor szegény lovászfiú volt egy junkernél, aki kedvelte, és mindenhová magával vitte, arra a vadászatra is, amit az itteni herceg rendezett. A kutyák felhajtottak egy szarvast, amin egy ember ült, a kezét tördelte és ordított. Az erdőbirtokosok közt szokás volt akkoriban a szegény embereket, sokszor valami csekély bűnért is, egy szarvashoz vasalni, hogy aztán a szerencsétlen összevissza zúzza magát, vagy éhen-szomjan haljon. A herceget feldúlta a látvány, azonnal lefújta a vadászatot, és nagy jutalmat ígért annak, aki lelövi a szarvast, de kegyvesztéssel és száműzéssel fenyegette, ha az embert találja el. Senki nem merte vállalni a kockázatot. És akkor Kunó, ott látod megfestve a képét, jelentkezett. Egy élete, egy halála, ő megpróbálja. Célzott, fohászkodott, lőtt, és a szarvas bevégezte. Az orvvadász sértetlenül megúszta. A herceg megtartotta a szavát, és jutalmul ezt az erdészetet hagyta rá és az utódaira. De persze a szerencse irigyekkel is jár, és ezt Kunó is megtapasztalta, mert sokan voltak, akik szívesen rátették volna kezüket az erdészetre. És azt sugdosták a herceg fülébe, hogy itt valami gazemberség történt, aminek varázslattal és ördögi trükkökkel van kapcsolata. Mert nem is célzott, hanem bűvös golyóval lőtt, ami mindig talál. És akkor határoztatott el, hogy Kunó minden utódjának egy próbalövést kell teljesítenie, mielőtt megkapja az erdészetet, azaz egy mesterlövéssel bizonyítania, hogy megérdemli. Persze a próba a fővadászmester jóindulatától is függ, hogy könnyű vagy nehéz feladatot ad. Mostanáig senki nem véttette el a lövést, és aki az én vejem akar lenni, annak előbb kiváló vadásznak kell lenni. Wilhelm nagy odaadással hallgatta a történetet és megígérte, hogy Kunó ősapának nem kell majd szégyenkeznie. 3 Még két hét se telt el, és Bertram máris beleegyezett, hogy Katica hozzámenjen Wilhelmhez. De titokban akarta tartani az eljegyzést a próbalövés napjáig. Mert ünnepélyes alkalom közeledett, arra az időre tartogatta, hogy az adja meg a családi esemény fényét. A vőlegény túláradó örömében teljesen megfeledkezett magáról és a világról. Bertram ugratta is, hogy egyszer sem talált célba, amióta Katicát célozta meg magának. Tréfa ide, tréfa oda, a titkos eljegyzés óta Wilhelmet különös balszerencse üldözte. Hol a fegyvere mondott csütörtököt, hol fatönköt talált el a vad helyett. A vadásztáskájából otthon fogoly helyett csóka és varjú, nyúl helyett döglött macska
került elő. Bertram szemrehányást tett neki a figyelmetlenségéért, és Katica is kezdett aggodalmaskodni a próbalövés miatt. Wilhelm kétszer olyan figyelmes és szorgalmas volt, de minél inkább közeledett a próba napja, annál kevésbé volt szerencséje. Már el se merte sütni a puskáját, hogy legalább kárt ne okozzon, mert egy tehenet már agyonlőtt, és a pásztort is majdnem megsebesítette. Rudolf, az egyik vadásztanonc szerint valami varázslat csinálja ezt vele, és azt kell feloldania. Bertram letorkollta: egy jámbor vadász nem beszélhet ilyen babonás dolgokat. Szakértelem, fegyver és kutya! Ez a három teszi a jó vadászt. A tudásom megvan mondta Wilhelm, azt bebizonyítottam többször is, itt a fegyverem, szeretném én azt látni, aki arra varázslatot igéz, és mégis a golyók vagy görbén mennek, vagy a szél fújja ki őket a fegyver csövéből. Mondjátok meg, mit csináljak, bármit megteszek. Bertram nem tudott, mit mondani. Hidd el, úgy van, ahogy mondtam így Rudolf. Menj ki pénteken éjfélkor a keresztútra, húzzál kört magad körül egy véres karddal vagy töltővesszővel, áldd meg háromszor, ahogy a pap csinálja, de SAMIEL nevében Hallgass szakította félbe az öreg. Tudod, milyen név ez? Valaki az ördög seregéből. Isten őrizzen tőle téged, és minden keresztényt! Wilhelm is keresztet vetett, és hallani sem akart erről. Egész éjszaka a fegyverét pucolta, átvizsgált rajta minden kis szerelvényt, és amikor a nap felkelt, kiment az erdőbe, hogy újra megpróbálja a szerencséjét. 4 Akárhogy igyekezett, tíz lépésről nem talált el egy őzet, kétszer a fegyvere nem sült el, harmadszorra elsült, de akkor meg mellé ment. Levágta magát egy fa alá, átkozta a sorsát, egyszer csak valami megzördült a bokorban, és egy öreg katona bicegett elő, egy falábú. Mitől vagy ilyen rosszkedvű? Szerelmi bánat? Üres az erszényed, vagy ráolvastak a fegyveredre? Adj egy kis pipadohányt, és beszélgessünk. Wilhelm mogorván adott neki, de aztán a vadászatra terelődött a szó, és addig-addig, míg elmesélte a balszerencséjét. A falábú elkérte tőle a fegyverét, hogy megvizsgálja. Ez bizony el van varázsolva, ezzel ugyan nem találsz el már semmit, és minden fegyverrel így fogsz járni, amit a kezedbe veszel. Wilhelm megijedt, és megpróbált ellenvetéseket tenni az idegen boszorkányhitével szemben, de a faláb azt mondta, tegyen próbát. Nekünk háborút járt embereknek semmi különös nincs ebben. Tessék, például, itt ez a golyó, ezzel biztos, hogy találsz, mert különleges erénye van, és mindenféle boszorkányságnak ellenáll. Wilhelm megtöltötte a puskáját, és célpont után nézett. Egy ragadozó madár körözött magasan az erdő fölött, mint egy mozgó pontocska. A keselyűt ott fönn, azt lődd le mondta Faláb. Wilhelm nevetett, hogy ez olyan magasan van, szemmel is alig látni, de az invalidus addig erősködött, hogy Wilhelm lőtt, a fekete pont süllyedni kezdett, és a lábához zuhant a hatalmas dögkeselyű. Ha igazi vadász volnál, nem csodálkoznál, mondta a döbbenettől elnémult vadásznak. Ilyen golyót önteni igazán nem olyan nagy kunszt, csak egy kis ügyesség kell hozzá, és merészség, mert éjszaka kell meglennie. Ingyen megtanítom, ha újra összejövünk, de most tovább kell mennem, mert éppen hetet ütött az óra. Azért próbálj ki néhányat, félig-meddig még mindig hitetlennek látszol. Viszlát! Adott neki egy maroknyi golyót, és elsántikált.
Wilhelm kipróbálta, és talált, és megint egy szinte lehetetlen célt. Megpróbálta egy rendessel, és a legkönnyebbet se sikerült. Ment volna az invalidus után, de az már nem volt az erdőben, kénytelen a beígért találkozással vigasztalódni. 5 Az erdészházban nagy volt az öröm, hogy Wilhelm megint egy rakomány vadhússal tért meg, és ezzel meggyőzte Bertramot, hogy ugyanaz a kiváló lövész, amilyennek megismerték. El kellett mesélnie, mért üldözte mostanáig olyan különös balszerencse, és mit csinált, hogy elmúlt róla; félt, maga sem tudta pontosan, miért, a tévedhetetlen golyókról beszélni, ezért a fegyver hibájára fogta, amit éjjel tisztogatás közben fedezett föl. Látod, Anna mondta Bertram a feleségének, a varázslat a fegyver csövében volt, ahogy a te koboldod is, aki Kunó képét lelökte ma reggel, az elrozsdásodott szögben. Milyen kobold? kérdezte Wilhelm. Semmi válaszolt az öreg, a kép leesett ma reggel, pont, amikor elütötte a hetet, és Anna rögtön szellemjárásra gondolt. Hétkor! ismételte Wilhelm, és ez egy kicsit az ő fejében is szöget ütött, mert akkor ment el Faláb. Persze a reggel hét óra nem kobold idő tréfálkozott Bertram, de Anna elgondolkozva csóválta a fejét. Isten adja, hogy mindez természetes legyen, és Wilhelm elsápadt egy kicsit. Elhatározta, félre rakja ezeket a golyókat, és csak a próbalövésnél használ föl egyet, hogy az ellenség gonoszsága el ne packázza a szerencséjét. Csakhogy az erdész ragaszkodott hozzá, hogy menjen vele vadászni, és mert nem akarta újból felkelteni a bizalmatlanságát, sem megharagítani, kénytelen volt néhány bűvös golyót beáldozni. 6 Néhány nap alatt annyira hozzászokott a szerencsegolyókhoz, hogy már semmi rosszat nem látott benne, és mindennap keresztül-kasul járta az erdőt, remélve, hogy újra találkozik a falábúval, mert a golyókészlete kettőre apadt. Hogy megőrizze őket, a próbalövés előtti napon nem kísérte el Bertramot vadászni, mert attól tartott, hogy a másnapra várt fő-fő vadászmester a próbalövésen kívül is kíváncsi lesz a lövésztudományára, és akkor szüksége lesz a maradék golyókra. Igen ám, de este jött egy követ, hogy az udvar különlegesen sok vadhús szállítmányra tart igényt, és ezért a fő-fő vadászmester is csak egy hét múlva jön. Wilhelm úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Most már muszáj volt kimennie a többiekkel vadászni, és az egyik golyóját feláldozni, de szentül megfogadta, hogy a másiktól semmi áron nem válik meg, azt az eljegyzés napjára, a döntő lövésre tartogatja. Az öreg egyre dühösebb lett, mert Rudolf gazdag zsákmánnyal tért meg, Wilhelm pedig azon az egyen kívül semmit nem hozott. Megfenyegette, hogy elzavarja, és visszaveszi az áldását is, ha másnap nem lő legalább két őzet. Katica is meg volt ijedve, és azt tanácsolta, inkább a vadászatra gondoljon, ne rá. Wilhelm kétségbeesetten indult az erőbe, úgy látta, mindenképpen elveszti a lányt, nem maradt más számára, mint a szomorú választás, melyik módszerrel tegye tönkre a boldogságát. Ha nem lő azért, ha sikerül, akkor meg elveszti a lelkét. És amíg ezen rágódott, felbukkant a közelében egy csapat szarvas. Gépiesen az utolsó golyó után nyúlt, még vissza akarta tartani, hogy megőrizze kincsét, de akkor meglátta Falábat,
egyenesen felé tartott, erre boldogan elsütötte a fegyvert, és mindjárt két őz is összeesett. Faláb után vetette magát, de az eltűnt. 7 Bertram elégedett volt Wilhelmmel, de ő egész nap csöndes kétségbeeséssel járkált, és még Katica kedveskedései sem tudták felvidítani. Este is néma volt, és nem is igen figyelt Bertram és Rudolf beszélgetésére, pedig meglehetősen élénk volt a vita. És csak akkor rezzent fel, amikor Bertram egyenesen hozzá fordult. Te sem tűrheted, hogy valaki Kunó ősapára rosszat mondjon. Igenis az angyalok álltak annak idején mellette, és a szegény ártatlan ember mellett, és ezért dicsérjük Isten végtelen jóságát. Nem engedem az ősapámat ördögi praktikákkal gyanúsítani. Békésen és boldogan halt meg az ágyában, gyerekei és unokái körében, de aki az ördöggel cimborál, az soha nem ér jó véget, ahogy azt én magam tapasztaltam, amikor Prágában tanultam. Mesélje el! kérlelték a többiek. Elég ijesztő volt, még most is kiver a víz. Volt akkoriban Prágában egy fiatalember, Georg Schmidnek hívták. Elvadult volt, de különben derék és eleven, és nagyon szerette a vadászatot, és amilyen gyakran csak tudott eljárt közénk. Egész ügyes vadász lett volna, de nagyon felületes volt, és gyakran mellé lőtt. Egyszer, amikor ezzel húztuk, feldühödött és azt mondta, nemsokára jobban fog lőni, mint mi valamennyien, és egy vad se állhat neki ellen. De rosszul tartotta a szavát. Pár napra rá egy idegen vadász kopogott föl bennünket hajnalban, hogy kint az utcán egy ember fekszik félholtan. Rögtön odamentünk, és ott feküdt Georg, mindenhol csupa vér, össze-vissza karcolva, mintha vadmacskák közé került volna, beszélni nem tudott, nem volt magánál, és alig adott életjelet. Mielőtt meghalt, elmondta, hogy egy öreg hegyi vadásszal akart bűvös golyókat önteni, de valamit elhibázott közben és az ördög úgy elbánt vele, hogy az életével kell fizetnie érte. Mit hibázott el? kérdezte Wilhelm. Az ördög ilyesmibe avatkozik, ilyen golyóöntés ügyekbe? Ki más? válaszolta az öreg. Tudom, egyesek titkos természeti erőkről, és a csillagok befolyásáról fecsegnek; nem akarom senki hitét elvenni, de én amellett maradok, hogy az ördög volt az. Nem mesélte el az a Georg, mi látta el úgy a baját? De, a bíróság előtt elmondta. Éjféltájban a hegyi vadásszal egy keresztútra mentek, ott egy véres karddal kört húztak, amit koponyákkal és csontokkal raktak ki. Aztán a hegyi vadász kioktatta, mit kell csinálnia. Amikor 11-et üt, akkor kell elkezdenie önteni a golyókat. Nem többet és nem kevesebbet, mint 63-at, hogyha akár eggyel több, vagy kevesebb, amikor éjfélt üt, akkor elveszett, és egész idő alatt egy szót sem szabad szólnia, sem pedig a körből kilépnie, bármi történjen is körülötte. Ezért cserébe 60 tökéletesen célba talál, és csak három nem. Schmid kezdte önteni a golyókat, de ahogy elmondta, olyan borzadályos és ijesztő jelenéseket látott, hogy végül hangosan felkiáltott, és kiugrott a körből, mire ájultan a földre zuhant, és csak Prágában, az orvosok keze alatt tért magához. Szóval, ez a Georg rendesen lepaktált az ördöggel? kérdezte Rudolf. Ezt így egyenesen nem merném állítani, de mégiscsak súlyos vétek, ha az ember ilyesmibe keveredik, ahol a gonosz könnyen megronthatja testét-lelkét. Az ellenség jön magától, a nélkül, hogy az ember hívná, vagy paktumot kötne vele. Egy jámbor vadásznak nincs rá szüksége, Wilhelm, jó fegyver, szaktudás, erre van szüksége a
vadásznak, nem bűvös golyóra, és odatalál, ahova kell. Semmi pénzért nem szeretnék ilyen golyóval lőni, mert az ellenség az gonosz, és megtehetné, hogy a saját célja felé vezeti, és nem az enyém felé. 8 Az öreg aludni ment, szörnyű nyugtalanságban hagyva Wilhelmet. A fiú nem tudott elaludni, a Faláb, Georg, Katica, a hercegi fő-fővadászmester, aki követelte a próbalövést, felváltva vonultak el a szeme előtt, lázas fantáziája ijesztő csoportokká rendezte őket. Aztán egy véres rémkép fenyegette, aztán a rémkép fenyegető vonásai Katica haldokló, halálsápadt arcává váltak, és mellette pokoli kacajjal a Faláb. Aztán ő maga ott állt a próbalövésre készen a hercegi fő-fővadászmester előtt, célzott, lőtt, és nem talált. Katica elájult, az apa ellökte Wilhelmet, és ekkor jött a Faláb, hozta az új golyókat, túl későn, mert másodikat nem lőhetett. Így telt az éjszaka. Kora reggel kiment az erdőbe, és nem minden szándék nélkül, arrafelé, ahol a Falábbal találkozott. A friss tiszta reggeli levegő elfújta az éjszaka komor képeit. Ostoba, mondta magának, azért mert nem tudod felfogni a titokzatosat, attól annak muszáj ellenséges titoknak lenni? És olyan természetellenes az, amit keresek, hogy szellemek segítsége kellene hozzá? Az ember meg tudja fékezni az állat hatalmas ösztönét, úgy hogy az a gazdája akarata szerint mozog, akkor mért ne irányíthatná természetes praktikával a halott fémgolyó útját? A természet olyan gazdag hatásokban, amelyeket nem tudunk felfogni, egy előítélet miatt játsszam el a szerencsémet? Szellemeket nem fogok hívni, de a természetet és az ő rejtett erőit igen, és használni is akarom, akkor is, ha a titkait nem tudom is kibogozni. Megkeresem az öreg Falábat, és ha nem találom, akkor én bátrabb leszek, mint az a Georg, mert a szerelem és a dicsőség hív. Csakhogy Falábat nem találta sehol. A következő nap ugyanilyen eredménytelen keresgéléssel telt. Hát legyen! döntötte el Wilhelm. Kevés napom maradt. Még ma éjjel elmegyek a keresztútra az erdőbe, elhagyatott hely, ott nem látja senki éjszakai munkámat, és én nem hagyom el a kört, amíg nem végeztem. Esteledett és Wilhelm minden szükségeset összekészített, ólmot, öntőformát, szenet, hogy vacsora után észrevétlenül elhagyhassa a házat. De amikor elkezdett búcsúzkodni, az öreg megfogta a kezét. Wilhelm, nem tudom, mi van velem, de olyan szorongás jött rám, félek az éjszakától. Megtennéd azt a szívességet, hogy velem maradsz? Ne ijedj meg, csak biztos, ami biztos. Katica azonnal jelentkezett, hogy majd ő, de az apja elhárította. Majd máskor, de ma nyugodtabb lennék, ha Wilhelm lenne mellettem. Wilhelm szívesen tett volna ellenvetést, de nem mert. Szándékát a következő éjszakára halasztotta. Éjfél után Bertram papa nyugodtan elaludt, kutya baja volt. Reggel már nevetett a félelmén, és megint menni akart vadászni, de Wilhelm rábeszélte, hogy maradjon otthon. A kámforrá vált idegennel való találkozásban reménykedett. De az invalidus nem mutatkozott, és Wilhelm másodszor is elhatározta, hogy kimegy a keresztútra. Amikor este hazatért a vadászatból, Katica a nyakába ugrott. Látogatód van, nagyon kedves látogatód, de nem mondom meg, találd ki! 9
Wilhelmnek nem volt találgatni való kedve, látogatóhoz meg végképp nem. Szeretett volna kibújni a találkozás elől, de nyílt az ajtó, és egy vadászruhás öregember tárta felé a karját. Wilhelm! kiáltott egy ismerős hang, és a nagybátyja ölelését érezte magán. Megrohanták a gyerekkor emlékei, megfeledkezett éjszakai terveiről, és csak amikor elütötte az éjfelet, akkor gondolt megborzongva az elmulasztott alkalomra. Már csak egy éjszakám maradt gondolta, holnap, vagy soha! Wilhelm nyugtalansága nem kerülte el az öreg figyelmét, de jóhiszeműen a fiú fáradtságával magyarázta, és a hosszúra nyúlt beszélgetést azzal mentegette, hogy hajnalban tovább kell utaznia. Ne sajnáld magadtól ezt a pár órát, talán, annál jobban fogsz aludni. Wilhelmnek ezek a szavak valami mélyebb jelentéssel bírtak. Komoran felsejlett benne, hogyha véghezviszi a szándékát, akkor nyugodt álma már nem nagyon lesz. 10 Eljött a harmadik este. Amit meg kell tenni, ma kell megtenni, mert a próba másnapra lett kitűzve. A mama és Katica egész nap tüsténkedett, hogy az előkelő vendéget illően fogadják. Estére minden díszben állt. A mama megölelte Wilhelmet, amikor hazaért a vadászatból, és először szólította fiamnak. Katica szemében egy szerelemtől izzó menyasszony gyöngéd vágya ragyogott. Az asztal ünnepélyesen megterítve, virágokkal díszítve, Wilhelm kedvenceit főzték, Bertram rég őrizgetett bort vett elő. Ma van a mi ünnepünk mondta holnap nem leszünk egyedül és nem tudunk majd ilyen meghitten együtt lenni, ezért legyünk vidámak, mintha ma egész életünknek örülnénk. A papot is meghívtuk holnapra, és ha Wilhelm jól lőtt Zuhanás hangja és Katica kiáltása szakította meg az öreget. Kunó képe megint leesett a falról, és a sarka megsebezte Katicát a homlokán. Még egy darab vakolat is lejött vele. Nem is tudom bosszankodott az erdész mért nincs rendesen felakasztva ez a kép, már másodszor rémiszt meg bennünket. Fáj, kislányom? Semmi baj mondta kedvesen, és letörölte a vért a loknijairól. Csak megijedtem. Wilhelm rettenetesen felindult, amikor meglátta Katica halálsápadt arcát és homlokán a vért. Mert így látta képzeletében azon a rémes éjszakán, és most ezek a képek újra felkavarodtak benne. A szándék, hogy ezen az éjszakán belevágjon kétes művébe, határozottan megingott, de a bor, amit, hogy gyötrelmeit elrejtse, gyorsabban és sűrűbben ivott, mint általában szokta, szilaj bátorsággal töltött el, és másodszor is elszánta magát, hogy vakmerőn végrehajtsa ezt a tettet, és szándékában nem látott mást, mint a szerelem és a bátorság szép harcát a veszéllyel. A harang kilencet ütött. Majd kiugrott a szíve. Megpróbált valami ürügyet találni a távozásra; hiába, hogy tudná a vőlegény a házasság előestéjén otthagyni a menyasszonyát? Az idő nyílsebesen haladt, és Wilhelm valami névtelen kínt érzett a szerelmese karjában. Már tíz óra is elmúlt, és a döntő pillanat elérkezett. Búcsú nélkül kislisszant, szerszámaival már a ház előtt volt, de utána jött az anya. Hová, Wilhelm? Lőttem egy vadat, de itt a nagy kavarodásban megfeledkeztem róla. És hiába kérte, hiába hízelgett neki Katica, aki vőlegénye zavart sietségében megérzett valamit, amit érteni nem értett. De Wilhelm mindkettőt visszautasította, és elsietett az erdőbe. 11
A hold fogyóban volt, és sötétvörösen kelt föl a horizonton. Szürke felhők úsztak át rajta és elsötétítették a környéket, de hamarosan felfénylett a holdsugártól. A fák, mint a kísértetek álltak az erdőben. Wilhelm megborzongott, a sok előjel, hogy minden éjjel valami megakadályozta szándéka véghezvitelében, meg a kép kétszeri lezuhanása, mintha védangyalának utolsó figyelmeztetése lett volna, hogy ettől a gonosztettől eltántorítsa. Még egyszer megingott, már majdnem visszafordult, amikor egy hang susogott a fülébe. Mi az, bolond, már nincs szükséged a varázslatra? Wilhelm csak állt, a hold kilépett a felhőből, és bevilágította az erdészház barátságos tetejét. Katica ablaka ezüstösen csillogott, Wilhelm önkéntelenül egy lépést tett vissza, az otthon felé; akkor megint sugdosni kezdett a hang, és egy heves széllökés hozta magával a második negyed ütését. Gyerünk, tettre fel! Gyáva és gyerekes dolog félúton visszafordulni, ostobán feladni a nagy célt, holott talán már sokkal kevesebbért is kockáztattad az üdvösséged. Be akarom végezni. Nagy léptekkel elindult, a szél megint tépett felhőket űzött a hold elé, és Wilhelm belépett az erdő sűrű sötétségébe. Már ott állt a keresztúton. Kész a varázskör, körötte a koponyák és lábszárak. A hold egyre inkább felhőkbe burkolózott, a parazsat széllökések szították, az éjszakai tettet csak a parázs homályos fénye világította meg. A távolban egy toronyóra elütötte a harmadik negyedet; Wilhelm a parázsra helyezte az öntőkanalat, és beledobta az ólmot, három olyan golyóval együtt, amelyek egyszer már célba találtak. Eszébe jutott, amit tanonc korában hallott: ez a szokása a bűvös vadászoknak. Az erdőben most esni kezdett. Baglyok, denevérek és más éjszakai madarak cikáztak összevissza, a fénytől elvakulva bucskáztak le az ágakról, és körbe ülték a varázskört, tompán recsegve, olyan volt, mintha érthetetlen beszélgetésbe kezdtek volna a koponyákkal. Egyre többen lettek, éjszakai lények suhantak köztük, mint a felhők, hol állat, hol emberformát öltve. Egyszer csak az egyik ilyen látomásban halott anyját látta meg, aki panaszos fájdalommal nézett rá. Ekkor ütötte el a tizenegyet. A fehér alak eltűnt sóhajtva. A bagoly és éjszakai madarak rikácsolva verdestek szárnyukkal, amitől a koponya, és a lábszárcsontok zörögni kezdtek. Wilhelm odatérdelt a kis sparherthez, öntött, és az utolsó harangütésre kiesett az első golyó. 12 Baglyok és a lábszárak elnyugodtak. Igen ám, de az úton egy öreg, hajlott hátú nénike közeledett, egyenesen a varázskörhöz. Fából készült kanalak, kavarók, konyhai eszközök lógtak róla, és borzalmasan csörögtek. A baglyok erre ráhuhogtak, és a szárnyukkal simogatták. Rá akart bukni a koponyákra és lábszárakra, de a szikrák miatt visszahúzta aszott kezét. Megkerülte a kört, és Wilhelmnek mutogatta az áruját. Add ide a csontocskákat, adok érte kanalacskát. zörögte. Add ide a koponyát, minek neked a koldulás? Nem szabadulhatsz, jössz velem az esküvőre, én vőlegényem. Wilhelm iszonyodott, de csöndben maradt és sietett a munkájával. A vénasszony nem volt ismeretlen neki, egy őrült koldus, aki gyakran mászkált a környéken, amíg végül a bolondokházában talált gondozásra. Wilhelm nem tudta, valóság volt, vagy káprázat, amit látott. Egy idő után az öregasszony haragosan eldobta a holmiját ezekkel a szavakkal: Fogd, a legénybúcsúdra, a nászi ágy elkészítve, holnap estére az enyém leszel. Gyere hamar, fáin szerelmesem! És lassan betipegett az erdőbe.
Váratlanul mintha kerékzörgést és ostorpattogást hallott volna. Egy hatlovas kocsi robogott felé. Mit keres ez az úton! Helyet! A lovak patája szikrát hányt, és a kerekek mintha foszforeszkáltak volna. Wilhelm káprázatnak vélte, és nyugodt maradt. Föl, föl, őrült vágtában föl! kiáltották a kocsisok, és az egész csapat átgázolt a körön. Wilhelm a földre zuhant, a lovak átugrattak a feje fölött, fölemelkedtek a levegőbe, párszor megkerülték a varázskört, és eltűntek a fák csúcsát szaggató, ágakat tördelő viharban. Beletelt egy kis időbe, amíg felocsúdott az ijedtségből. Nagy nehezen úrrá lett reszkető kezén, és öntött néhány golyót háborítatlanul. A távolból megszólalt a jól ismert templomharang. Vigasztaló volt a barátságos hang az emberek világából, de a harang kétszer, háromszor szólalt meg. Elborzadt, milyen villámgyorsan megy az idő, mert még a harmadával sem volt kész a munkájának. És negyedszer is ütött. Wilhelmet elhagyta minden ereje, mint aki megbénult, remegő kezéből kiesett az öntőforma. Kétségbeesett beletörődéssel várta, hogy elüsse a teljes órát. A hang késett, késlekedett, kimaradt. A mélység félelmetes hatalmai, még a komoly éjféli órával is játszani mertek. Valami boldog sejtelem ragadta meg, megnézte az óráját, és csak féltizenkettőt mutatott. Hálásan pillantott az égre, és örömében majdnem felkiáltott, de aztán sikerül elfojtania ujjongását. Most, hogy így összeszedte és megerősítette magát újabb káprázatokkal szemben, ismét nekifogott a munkának. Mély csönd volt, csak a baglyok huhogtak és a koponyák kocódtak időnként a lábszárcsontoknak. Megzörrent a bokor, és egy nőstényvaddisznó rontott ki és neki a körnek. Most nem gondolt káprázatra. Felkapta a puskáját, de az nem működött, akkor előkapta a szarvasölőjét, de addigra a sörtés vadállat, ahogy előbb a kocsi, eltűnt fölötte a levegőben. 13 A megrémisztett Wilhelm sietett behozni az elvesztett időt. Hatvan golyó már megvolt. A felhők szétnyíltak és a hold megint beragyogta a környéket. Ekkor egy rémült hang kiáltott az erdőben, Wilhelm! Wilhelm! Katica hangja. Wilhelm látta kilépni a bokrok közül, rémülten nézegetett hátra. A vénasszony lihegett mögötte, és aszott, pókkarjait kinyújtotta a menekülő után, akinek repdeső ruháját próbálta elkapni. Katica összeszedte utolsó erejét, hogy megmeneküljön, de ekkor útjába állt a Faláb, a lány egy pillanatra megtorpant futás közben, ekkor a vénasszony ragadta meg hústól megfosztott csontkezeivel. Wilhelm nem bírta tovább tartani magát, elhajította az öntőformát az utolsó golyóval, és éppen ki akart ugrani a varázskörből, amikor a harang elütötte az éjfelet, a káprázat eltűnt. A baglyok szétzilálták a csontokat és koponyákat, a parázs kihunyt, és Wilhelm kimerülten a földre zuhant. Most lassan megérkezett fekete lovon egy lovas. Megállt az összerontott varázskörnél. Kiálltad a próbát, mit kívánsz tőlem? Tőled semmit válaszolta Wilhelm. Amire szükségem volt, azt én csináltam meg. Az én segítségemmel. Ezért kérem a részem. Soha. Nem szerződtem veled, és nem hívtalak. A lovas gúnyosan nevet. Merészebb vagy, mint a hozzád hasonlók szoktak lenni. Fogd a golyókat, amiket elkészítettél, hatvanat magadnak, hármat nekem. Azok célba találnak, ezek megtréfálnak. Viszontlátásra, akkor majd megérted.
Nem akarlak viszontlátni, felejts el. Mért fordulsz el tőlem? kérdezte ijesztő mosollyal. Ismersz? Nem, nem! kiáltotta Wilhelm iszonyodva. Nem akarlak ismerni, semmit nem tudok rólad, akárki légy is, hagyj el. A fekete lovas megfordítja a lovát. Az égnek meredő hajad bizonyítja, hogy ismersz. Az vagyok, akit borzalommal a lelkedben, borzadva nevezel meg. Ezekkel a szavakkal eltűnt. A fák, amelyek alatt állt, lehullajtották kiszáradt ágaikat. 14 Mi történt veled? Kiáltott Katica és a mama, amikor Wilhelm éjfél után hazament. Úgy nézel ki, mint aki a sírból kelt ki. Az éjszakai levegőtől van, és tényleg, mintha egy kicsit lázas lennék. Találkoztál valamivel az erdőben! mondta az éppen belépő erdész. Mért nem engedted, hogy visszatartsunk? Wilhelmet megütötte a papa komolysága. Igen, találkoztam valamivel az erdőben, de nyugodjatok meg, kilenc nappal ezelőtt. Azelőtt, ti is tudjátok Hálaistennek, hogy olyasmi, aminek kilenc napig titokban kellett maradnia szakította félbe az öreg. Hagyd békén, anya, és te se zavard, Katica! Majdnem igazságtalanságot követtem el veled szemben, Wilhelm. Menj, pihend ki magad, az éjszaka, ahogy mondják, senkinek sem barátja, de csak bátorság, fiam, aki a mesterségét jól gyakorolja, és jó úton jár, annak az éjszaki kísértetek nem ártanak. Wilhelmnek minden színészi képességére szüksége volt, nehogy elárulja, mennyire összecsengett az öreg sejtelme az igazsággal. Az apa óvó szeretete, rendíthetetlen bizalma, amikor minden súlyos bűntettre utalt, szétszaggatta a szívét. A szobájába sietett, azzal a szent elhatározással, hogy megsemmisíti a varázsgolyókat. Csak egyet csak egyet tartok meg kiáltotta sírva, kezeit tördelve az Ég felé. A cél egyszer elveheti az eszköz bűnösségét. Vezekelni fogok, ezerszeresen, ha valami bűnös van a tettemben. De visszafordulhatok-e most a nélkül, hogy tönkretenném a boldogságomat, a tisztességemet, a szerelmemet? Elcsendesedett a nyugtalanság a szívében, és reggel nyugodtabban ébredt, mint ahogy remélte. 15 A hercegi fővadászmester megérkezett, és az volt az óhaja, hogy a komoly próba előtt rendezzenek egy kis vadászpartit a fiatal erdésszel. Mert az persze nagyon jó, ha megőrizzük a régi szokást, de a vadászat művészete igazából az erdőben mutatkozik meg. Frissen, jelölt úr, menjünk az erdőbe. Wilhelm elsápadt, és ki akart magyarázkodni, és amikor a fővadászmesternél ez nem tűnt gyümölcsözőnek, azt kérte, hogy legalább, hagy legyen előbb a próbalövés. Az öreg Bertram elgondolkozva rázta fejét. Wilhelm, Wilhelm, lehet, hogy tegnap, mégis jó volt a sejtésem? Apám! kiáltott kétségbeeséstől elfúló hangon. De aztán gyorsan eltűnt, és pár perc múlva vadászatra készen követette őket az erdőbe. Az öreg megpróbálta rossz érzéseit elnyomni, de nem tudott jó képet vágni a dologhoz, Katica is levert volt, és úgy járkált a házban, mint a holdkóros. Megkérdezte az apját, nem lehetne-e a próbát elhalasztani. Legszívesebben ő is ezt akarná, mondta a papa, és némán átölelte a lányát
Megjött a pap is szerencsét kívánni, és emlékeztette a menyasszonyt a koszorúra. A mama elzárta, és amikor ki akarta nyitni, a sietségben megsérült a zár. Gyorsan elszalajtottak egy gyereket a koszorúshoz, hogy hozzon új koszorút a menyasszonynak. A legszebbet adják kiáltott utána mama, de a gyerek tudatlanságában a legfényesebb után nyúlt, és az elárusítónő félreértette, és egy halott menyasszonynak való koszorút küldött, mirtuszokból és rozmaringból, ezüsttel díszítve. Az anya és a menyasszony a jelentés telit véletlennek igyekeztek felfogni; félelmüket mosoly mögé rejtették, mintha csak a gyerek balfogásán mosolyognának. Még egyszer megvizsgálták a zárat, most könnyedén kinyílt, és a menyasszonyi koszorút Katica hajába fonták. 16 A vadászok visszatértek. A fő-fővadászmester fáradhatatlan volt Wilhelm dicséretében. Szinte nevetségesnek tűnik ilyen próbák után még egy próbalövést követelni. De hogy tiszteletben tartsuk a régi jogot, meg kell tennünk a szükségtelent, ezért aztán essünk túl rajta, amilyen gyorsan csak lehet. Ott a póznán ül egy galamb, azt lője le. Az isten szerelmére kiáltott Katica odasietve, Wilhelm, ne lőj rá. Éjszaka azt álmodtam, hogy fehér galamb vagyok, és a mama egy gyűrűt tett a nyakamra, akkor jöttél te, és a mama csupa vér lett. Wilhelm már lövésre készen állt, de akkor leengedte a fegyvert. A fővadászmester mosolygott Ilyen félős? Ez nem illik egy vadász lányához. Vagy lehet, hogy ez a galamb a kedvence? Nem, csak félek. No, akkor, kurázsi, erdész úr, lőjön. A lövés eldördült és abban a pillanatban Katica felkiáltott, és a földre esett. Különös lány! mondta a fővadász, és felemelte Katicát, csakhogy a lány arcán csorgott a vér, a homloka szétzúzva, a sebben puskagolyó. Mi az? kiáltott Wilhelm, hogy mi ez a hangzavar mögötte. Amikor hátranézett, azt látta, hogy Katica halálsápadtan vérében fekszik. És a lány mellett a Faláb pokoli gúnykacajjal azt vigyorogta: hatvan talál, három megtréfál. Wilhelm őrjöngve előrántotta a szarvasölőjét, és a gyűlölt alakra emelte. Átkozott ordított kétségbeesetten, így megcsaltál? Többet nem tudott mondani, mert ájultan zuhant véres menyasszonya mellé a földre. A fővadász és a pap hiába próbálták az elárvult szülőket vigasztalni. Az anya alig helyezte el a halotton a jövőlátó koszorút, mély fájdalmában utolsó könnyeit sírta. A magányos apa hamarosan követte. Wilhelm életét a bolondok házában végezte. Ungár Júlia fordítása