SZÜZEK KERTJE
SZEKULITY PÉTER: SZÜZEK KERTJE SZEKSZÁRD, 1987.
Lektorálta: DR. MÉRY ÉVA PELLE JÁNOS Szerkesztő: LOVAS HENRIK A kötet írásait a Népszabadságból, a Magyar Nemzetből, az Űj Tükörből, a Képes Űjságból, a Nők Lapjából, a Tolna Megyei Népújságból válogatta: BENCZE KLÁRA A borítót tervezte: KIRÁLY LÁSZLÓ Műszaki szerkesztő: BERGMANN JENŐ ISBN 963 0184 540 Kiadja A Tolna Megyei Könyvtár Felelős kiadó: A könyvtár igazgatója Készült a Fejér Megyei Nyomdaipari Vállalat Dunaújvárosi Telepén 276600 Felelős vezető: Papp Károly
EURÓPA MESSZI VAN A tévét nézem. Riporterünk Párizsban kezében mikrofonnal, arról faggatja a járókelőket, mit tud az utca embere rólunk, magyarokról? Alig valamit. Kétségbeejtően keveset, úgyszólván semmit. Ráadásul az utca embere ott is, mint nálunk, felületes: Budapestet minduntalanul összekeveri Bukaresttel. Régi keletű, nyugateurópai tévedés. Olyannyira, hogy néhány hazánkfia a század elején fölvetette: a fővárost vissza kellene keresztelni Pest-Budára, hogy a külföld eligazodjék, ne keverje örökké Bukaresttel. Ez a visszakeresztelés mai szóhasználattal élve, azóta se jött össze, és az átlag francia, íme a műsor is tanúsítja, ebben a dologban ott tart változatlanul, ahol fél évszázada tartott. A helyzet nem javult, nem változott semmit: Magyarország messzi van. De nézzük tovább a párizsi utcán tibláboló magyar riportert, illetőleg a nyilatkozókat. Valaki Petőfit említi. Más valaki, ahogy már megszoktuk, a csikóst, a pusztát, a csárdást. Ez minden. Ennyit tudnak rólunk. Ennél kevesebbet már csak mi tudhatunk róluk. Feszeng bennem a kérdés: miért, hogy örökké a franciákat faggatjuk, meg a németeket és az angolokat. Miért nem fordítjuk meg a kérdést s miért nem faggatjuk egyszer magunkat, hogy mit tud az átlag magyar róluk? Mit tudunk mi a franciákról, a németekről, az angolokról? Még mindig a tévét nézem, de már megérlelődik bennem a szándék: ennek én sürgősen utánanézek. Jóakaróim természetesen nyomban lebeszélnének. Meg vagy őrülve? Ilyesmibe belemászni? Ebből botrány lesz. Nem hagyom magam lebeszélni. A témába igenis belemászok, öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzük meg végre, milyen a magyar kisember Európa-tudata, -képe. Persze, különösebben nem is kell a témába belemélyedni, úton-útfés
len olykor akkor is benne van az ember, ha nem akar benne lenni. Ülök a vonaton, értelmiséginek látszó házaspár eszmecseréjét hallgatom. Élvezetesnek cseppet sem mondható, inkább érdekes és tanulságos. Micsoda hülyeségeket fecsegsz már megint? sziszegi a hirtelenharagúnak látszó férj és intelligens kopasz feje, nyilván a dühtől veresedni kezd. Felesége szendvicset rakosgat papírzsebkendővel letakart térdére és szelíden kérleli veresedő urát. Édesapám ne izgasd fel magad, nem érdemes, fölmegy a cukrod. A férj morog. Nem én izgatom föl magam, te izgatsz fel gyönyörűségem engem. Mivel? A bájos hülyeségeiddel. Hányszor ugassam: Pannáék nem Svájcban élnek, hanem Svédországban. Érted? Svédországban. Ha tehát most teszem azt, Panna ránk gondol, ami nem valószínű, akkor semmiesetre se gondolhat ránk Svájcból, legfeljebb Svédországból. Nem Genf, nem Népszövetség és nem Bern, Uppsala. Érted? Hogy az isten verjen meg. Nekem teljesen mindegy csicsergi a nej. Mindegy?! Egy diplomás nő ne mondja, hogy mindegy, mert mondja azonnal megüt a guta. Jó, jó, csillapodj szívecském, egyél. Finom sajtos szendvicske. És bocsáss meg. Tudod, hogy én a térképekhez hatökör vagyok. Sose érdekelt a földrajz és Európa-tudatom nulla. Svájc. Hát istenem. Az is ott van valahol. Svájc, Svédország, Nigéria egy kutya dorombolja bűnbánóan az asszonyka. Az ember sziszegve figyelmezteti: Nem Nigéria, Norvégia. Kis szívem ne izgasd magad, mindegy. De mindegy-e? Hogyan legyen az embernek reális nemzettudata, ha Európából ennyire analfabébet? S túl az életén van-e más félteni valója, ha nem valóságos gazdagság benne Európa?
Az Akropolisszal, az Ermitázzsal, a Szent Péter Bazilikával, a Big Bennel, a Vörös térrel, Normandiával vagy éppen a Diadalívvel. És sajnos, a vonatos hölgy tudatlansága, elképesztő tájékozatlansága széles körű tudatlanság és tájékozatlanság. Tapasztalataim a nép körében" lehangolóak. Otthon, társaságban Európa ritkán téma. Noha ez a kontinens a lakóhelyünk, nemigen törődünk azzal, hogy lakóhelyünk hol, s milyen nagyságrendben" helyezkedik el az országok gyűrűjében. Hasoi*ítsuk össze Magyarországot néhány más európai országgal lélekszám és területnagyság szerint javasoltam egy alkalommal Zsák Kálmán takarékszövetkezeti ügyintézőnek. Rendben. Kezdhetjük. Nos, melyik ország nagyobb, Magyarország vagy Ukrajna? Magyarország. Melyik országnak van több lakosa, Belgiumnak vagy hazánknak? Hát én úgy gondolom, Belgiumnak. Mindkét kérdésre rosszul feleltél: elégtelen. S a felületes Európa-ismeret ez teljesen nyilvánvaló hamis nemzettudathoz, melldöngetéshez, kisebbrendűségi érzéshez és vidékiességhez vezethet. És vezet is természetesen. Tudjuk, mi vagy nagyra vagyunk magunkkal, magyarságunkkal vagy semmibe vesszük magunkat, magyarságunkat. Nem csoda. A tiszazugi, a sárközi, a homokháti ember Európában elképesztő Európa-tudat nélkül él, iszonytató magányosságban, mintha nem lenne se közel se távol szomszédja, barátja. Mi ennek az oka? Befelé forduló, barátságtalan nép a magyar? Zárkózottabb, mint más náció? Nem. Szerintem az egyik hiba, hogy a megismeréshez, a barátkozáshoz, a szomszédoláshoz nincs nyelve. Emlékszem, egyszer a román tengerparton, Mamaiában együtt üdültem száz valahány dunántúli, bölcskei, dalmandi, bátai, miszlai, értényi, regölyi téesz-taggal. A plázson, a tengerparton, a szórakozóhelyeken a franciák az oszt-
rákokkal, a finnek a szlovákokkal, a svédek az angolokkal, a szerbek a lengyelekkel, a németek az oroszokkal cseverésztek. De mi magyarok mindig csak egymással beszélgettünk. Persze, a többiek szót értettek egymással. Ismerkedhettek, barátkozhattak, több nyelvet beszélnek. Szóltak hozzánk is. De mihozzánk hasztalan szóltak, legfeljebb mutogathattunk volna, ám mutogatásból barátságok, ismeretségek ritkán szövődnek. Nyilván ez a káros egynyelvűségünk is oka lehet annak, hogy Európa Miszlához, Vezsenyhez még mindig túlságosan messzi van. Európában lassan már minden náció több nyelvű, csak mi vagyunk egynyelvűek kitartóan. Hevesben, Csongrádban, Debrecen környékén, a Jászságban, a Kiskunságban tucatszám vannak olyan települések, Kecel méretű nagyközségek, ahol a magyaron kívül más nyelvet senki nem ismer. Még az értelmiségiek sem. Megszólítom a minap az én Vezseny környéki, eszes, talpraesett, kicsit hencegő, mégis igen-igen szeretni való parasztgazda barátomat. Mondom néki: Te Jani, te mindig azt állítod, hogy nem vagy akárki. Nem. Nem bizony és néz rám kihívóan. Nos, téged, mint okos embert arra kérlek, sorold el nekem Magyarország szomszédait. Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia. Hát a többi? Ja igen, a lengyelek. Tudod a térképet ritkán nézegetem teszi hozzá mentegetőzve. Korholom: Itt a tévé, a rádió, az újságok, nem szép tőled, hogy még ezeket az elemi dolgokat se tudod. Magyarország határos Jugoszláviával, Romániával, Csehszlovákiával, Ausztriával és a Szovjetunióval. Nem határos Lengyelországgal. Valamikor volt közös magyar lengyel határ. Most nincs. Jani védekezésképpen lesunyt fejjel mindössze ennyit szól:,.hagyd a rádiót. Hiába világvevő, mi csak ott értjük, ahol magyarul mondja." Vé-
dekezésében mély igazság található. Nekünk beszélhetnek. Mi kizárólag magyarul értünk. Dunakömlőd. A házban, a modern konyhában a zománcos gáztűzhely körül két asszony, anya és lánya szorgoskodik. Disznóvágás utáni munkát végeznek. Lesütik, vagyis tartósítják az oldalast. Valamikor a húst sózták, füstölték. így azonban egész évben friss és sokkal egészségesebb. Mi férfiak, hogy ne legyünk láb alatt, a gangon váltjuk meg a világot. Hány éves bátyám? kérdezem a ház urától. Hatvanegy. Iskolái? Hat elemi. Gyomán a Nyilasi-féle iskolába jártam, Farkas Sándor keze alá. Persze nern most volt. Foglalkozása? Jószággal bántam, lovakat hajtottam, huszonnyolc évig egyfolytában a termelőszövetkezetben dolgoztam, jelenleg nyugdíjas vagyok. Most éppen a fiamhoz indultam volna, hogy begyújtsak a kazánba. Üj ház, központi fűtés adja a meleget. összefoglalná nekem néhány mondatban, hogy mit tud Franciaországról? Semmi akadálya, összefoglalhatom, csakhogy én politikával nemigen foglalkoztam. Fejlettebb a mezőgazdasága, mint a miénk? Ahogy vesszük. Franciaország királyság, köztársaság? Ezt én meg nem mondom. írót, tudóst, politikust... Félbeszakít: Én egész életemben dolgoztam. Éjjel-nappal hajtani kellett a megélhetésért, hogy a családomnak mindene meglegyen. Fiatal koromban behívtak katonának és gyalog hajtottak Békéscsabától Bécsújhelyig. Elkerültem Németországba, végül Dániába estem fogságba. Hát, hogy őszinte legyek, mióta téesz-tag vagyok, kétszer jártam Moszkvában, de francia írót meg ilyesmit nem ismerek. Vannak fogaimaim, de
csak kis mértékben, egészen kis mértékben. A vőm. Ö majd kisegíti magát mondja. A vő, Tóth Zoltán harminckilenc esztendős és a Dunai Kőolajipari Vállalat rokkantnyugdíjas szakmunkása. Ügy vág az esze, mint a borotva: szabályt erősítő kivétel, felkészültsége bámulatos, mindent tud Európáról. Fél órát beszél a francia felvilágosodás nagyjairól s roppantul élvezi, hogy végre van hallgatósága. Maga biztos csodagyerek mondom neki tréfásan. Mi itt élünk Európában és engem érdekelt a lakóhelyem válaszol komolyan. Na, mondom: Maga az első és eleddig az egyetlen olyan ember a környéken, akihez Európa közel van. A 16-os őrház tövében hirtelen jött szorongással hosszú utakra, elérhetetlen, távoli városokba vágyódom. Hív a messzeség és a kékesen fénylő sínek mentén most is átsuhan bennem; nincs több vonat, mind lekéstem, futni volna kedvem, hogy utolérjem. Azt hiszem mindig, hogy a vasutasok is örökké lázban égnek, Párizsból Bécsbe indulnak, Zágrábon és Szófián keresztül Ankaráig utaznak, aztán föl Északra, Koppenhága, Stockholm, Helsinki s a Ladoga-tó partján, végül Leningrád. Egy asszony jön ki az őrházból: fekete a szürke télben. A szabadban dolgozó asszonyok egyenöltönyét hordja: gumicsizmát, szoknyát, a szoknya alatt kék mackónadrágot. Itt lakik az őrházban? Igen, MÁV-dolgozó, jegykiadó pályaőr vagyok. Magát is hívja néha a messzeség? Nem mondja az asszony befelé hátrálva. Megnyugtatom: Ne ijedjen meg, újságíró vagyok, mindig azt hiszem, a vasutasok megszállott világjárók. Járt külföldön? Nem. Soha. De Európa térképét biztos maga elé tudja képzelni. Talán. Hol van Portugália? Északon vagy délen?
Hát az asszony elhallgat. Kis idő múlva megszólal: Hát ilyeneket ne tessék tőlem kérdezni. Én olvasok a családban legtöbbet, de a politikához nem értek. Itt is csődbe jutottam. Eszembe jutnak eddigi kudarcaim. Tegnap az egyik közeli téesz-majorban fiatalasszonyokkal diskurálgattam. Valamennyien nézik a tévét, olvassák a Népszabadságot, a Családi lapot és vagy a Szabad Földet, vagy a Képes Űjságot. Belföldi országjáró túrákra, kirándulásokra eljárnak, de a magyar határt még soha nem lépték át. Magtári dolgozók. Kényszeredetten, végül mégis ráálltak, hogy ők lesznek a felelők, én leszek a kérdező. Nevezzenek meg néhány európai fővárost. Bécs, Moszkva, Varsó. Ez eddig három. Angliának mi a fővárosa? New York? Párizs? Nem. London mondom. Az asszonyok a játszmát feladták. Mi nem értünk a politikához" mondták. Dehát mi ebben a politika? Persze szélesebben értelmezve minden politika. De nekem egyelőre elegem van a feleltetésből s itt a 16-os őrház tövében most a témát más irányba terelem. A családról beszélgetünk. Az asszony férje a 26-os Építőipari Vállatnál, a nagylány a konzervgyárban dolgozik, a legényfiú műszerész. Mi Várpalotáról költöztünk ide, lányom nemsokára férjhez megy, talán majd lakást is kapunk, van tévénk, rádiónk, járatjuk a Képes Űjságot, a Népszabadságot, a Fülest, hébe-hóba megvesszük az Ifjúsági Magazint, nem vagyunk elmaradottak" mondja az asszony. Elmaradottak? Én ezt egy szóval nem mondom. A kiskapu fölött az udvarba látok: a melléképületek romosak, a ház lelakott, a környezet szegényes, elhanyagolt. A pincében kölökkutya vonít, az ólban kolbászérett" hízó röfög, mi riaszthattuk föl, néhány szem kukorica elhallgattatná, s mivel kukoricám nincs, napraforgót dobok a vályújába. Később körülnézek a lakásban. Szoba, konyha. A szekrény tetején gombos
harmonika, egy tévé a polcon, egy a padlón, alig lehet megmozdulni. Európa-tudat? Hagyjuk. Van ennek az asszonynak elég gondja-baja. Esteledik. Vége a napnak. Az istállók, a műhelyek környéke lassan elnéptelenedik. A majorból kifelé tartó pufajkások a kapuban néhány percre megállnak, egy sóhaj, egy fohász, egy nevetés, hát akkor a holnapi viszontlátásra és indulandusz" haza. A kapus ott marad. Megáll a melegedő előtt és nyilatkozik: Hat elemit tudok felmutatni, megjegyzem soha nem voltam rossz tanuló. Ilyesmikkel azonban nem foglalkozok. Nekem nincs bajom egyik országgal sem, de mihozzánk az orosz nép a legjobb" mondja a koránál többnek látszó ötvennyolc esztendős magyar. Ennél többet Európáról harapófogóval se tudok belőle kihúzni, gyanítom nincs is benne több. Elcsípek" két fiatalembert. Traktorosok. Nős, családos emberek, az egyik huszonhárom éves, a másik harminckettő. Intelligens arcú, jómódban élő téesz-tagok, értik mit akarok, mindenesetre megnyugtatnak, rózsás eredményekre ne számítsak. Kifejezetten virtusból állnak elém, ne mondja senki, hogy néhány nyavalyás kérdés elől megfutamodtak. Mi jut eszükbe Dániáról?? hallgatnak. Svájcról? Az óra vágják rá egyszerre. Svájcban a három kantonban milyen nyelven beszélnek? Svájci nyelven. így kínlódunk nyolc-tíz percig. Hibás, rossz válaszokat kapok s noha kezdetben jobban izgultam, mint ők, most lemondóan csak annyit mondok: tovább ne kínozzuk egymást, hagyjuk. Végtelenül rokonszenves ez a két fiatalember, de Európából, Európa irodalmából, művészetéből, iparából, mezőgazdaságából, földrajzából nincs bennük semmi. A 16-os őrház udvarán találtam mentséget. Az elesettség volt a mentség.
Iskola, televízió, rádió, újságok, ismeretterjesztés, közművelődés, itt mi a mentség? * Néhány íontosabb európai város Budapesttől mért távolsága légvonalban: Amszerdam 1145 kilométer, Belgrád 350 kilométer, Berlin 685 kilométer, Brüsszel 1120 kilométer, London 1430 kilométer, Koppenhága 1020 kilométer, Madrid 1970 kilométer, Moszkva 1545 kilométer, Osló 1460 kilométer, Párizs 1230 kilométer, Prága 450 kilométer, Rejkjavik 3150 kilométer, Róma 805 kilométer. Szófia 605 kilométer, Varsó 750 kilométer s végül Bécs 214 kilométer. És Európa? Európa mihozzánk fényévekre van. HALOTTSIRATÁST VÁLLALOK Harmincvalahány éve vesződök a tollal meg a kéziratpapírral, ideje hát elárulnám, ha cikkírásba kezdek, nyomban kétségbeesek. Félek. Szorongva latolgatom meg tudok-e birkózni a témával, örökké azon jár az eszem, észleléseim méltóak-e arra, hogy azokat papírra vessem és magamtól hideglelős izgalommal kérdezgetem, ildomos-e a nyájas olvasót jelentéktelennek tetsző gondolataimmal untatni, semmitmondó szövegeimmel fárasztani, erőtlen meglátásaimmal bosszantani. Most is éppen ezek a kérdések nyugtalanítanak: rágom magam és rágódom. Engem ugyan gyermekkorom óta vonzanak s mindig megállásra késztetnek az ablakhirdetések, még olvasni se tudtam, de már megnéztem mindegyiket, ez azonban, gondolom, édeskevés ahhoz, hogy közérdekűnek véljem, sőt még meg is énekeljem őket. Talán tényleg hagyjam. Nem veszít vele senki semmit, sem én, sem az olvasó, gondolom, mármár ott tartva, hogy mint annyi más témát, ezt
is megíratlanul hagyom. De valami csak birizgál, valami nem hagy békén, úgyhogy végül azzal mentem fel magam: ebben az ablakhirdetés sztoriban, ha jobban megnézzük, közérdekűség is van, csak ki kell bontanom, csak hagynom kell, hogy kibontakozzék. Emlékszem egyszer, nemrégiben valami szertartásosnak ígérkező ebédre voltam hivatalos, olyan helyre, ahová nem siettem, és hogy lehetőleg a lakoma végére toppanjak be, nagy kerülőket téve a fél várost átböngésztem. Albérlet nem dohányzó fiatalembernek kiadó." Diáklány szobatársat keres"', ezek mellett az Árpád apánk óta meglévő szokvány szövegek mellett ezúttal is akadt egy, amely éppen különösségével hívta fel magára a figyelmet. Először, ahogy a kockás füzetlapot szórakozottan átfutottam, nem vettem észre semmi különöset. Szétköltözés miatt egy pár fekete boxcsizma, egy darab alig használt férfitélikabát és lószerszám eladó." Az irkalapon még egyszer végigtekintettem s nyugtalan pislogással próbáltam megfejteni, hogy mi az, ami ebben a szövegben nem stimmel. A párosítás, hogy lószerszámot csizmával és alig használt nagykabáttal kínálnak, bizzar, de nem szokatlan. Ennél sokkal különb összeállítással is volt már dolgom. Az ablakkínálattól, mint tényközlő műfajtól a meghökkentő fordulat egyébként sose volt idegen. Láttam én már olyan ablakot is, ahol egyetlen árkus csomagolópapírról sírkövet, akácmézet, morzsolt kukoricát, három patkányfogót, különösen értékes képkeretet és gombos harmonikát kínált a járókelőknek a kalmárkodni kész lelemény. Gondolom is hányszor, ilyen pazar s ennyire kifejező töményen lényegre törő ablakkínálat nincs sehol a világon, csak minálunk Magyarországon. Fehérbab kapható Zongora bérbeadó". Ilyet sem olvashat a földi halandó se Dániában, se Görögországban, csak egy karcagi, egy siklósi, egy halasi utcában, valamelyik magyar kisváros ablakában.
Mennyi lehetőség, mennyi felfedezés, milyen gazdag életanyag. Forrázóteknő és ernyős állólámpa alkalmi áron és én már magam előtt látom a hallgatag szekszárdi utcát, a poros ablakpárkányok sorát, a süket kandúrmacskát, hallom a rejtélyes nyikorgást s orromban érzem a naftalin szúrós szagát. Kicsit ágaskodnom kell, hogy a magas ablakokon keresztül a szobákba nézzek, de azért ez a világ mégiscsak a birsalmaszagú földszintes világ, s amíg ez lesz, ablakhirdetés is lesz. De csak addig, tovább nem. Emeletes ház ablakába hirdetést ragasztani túlzásba vitt optimizmus, ettől még a hívő fatalista is óvakodna, noha szerinte a sors könyvében minden meg van írva, tehát akár van ablakhirdetés, akár nincs ablakhirdetés, ha a nagymama csatos cipőjének az a sorsa, hogy el legyen adva, a csatos cipő el lesz adva. Felesleges hát a lihegést túlzásba vinni, különben az emeletes házak lakói az ablakhirdetést fülkékre, oszlopokra, kapukra, Budapesten meg ha kedvük tartja, lakossági hirdetőtáblákra ragasztják, enyvvel, csirizzel és nagy ritkán fehér pontragasztóval. Az oszlopokon, a kapukon lévő cédulácskák az iróniának, a fanyar humornak is bő forrásai. Íme egy ódon ház kapujáról vett példa:..kisméretű nadrág eladó, bővebbet a házfelügyelőnél." Magas Áron vattacukor készítő kisiparos meg kissé meggondolatlan felületességgel így próbált megszabadulni hasznot hajtó vattacukorkészítő gépétől: Vattacukorkészítő gép eladó magas áron". Sose értettem s máig nem értem egészen, hogy az ablakhirdetések böngészése miért lett ártalmasnak szerencsére nem nevezhető szenvedélyem. miért hoz tűzbe egy mángorló, amire soha nem lesz szükségem, miért foglalkoztat egy akvárium megvásárlásának lehetősége, hiszen nem voltam és nem is igen leszek akvarista? Ráadásul a rengeteg idő... De az idő, amit kissé könnyelműen az apróhirdetések tanulmányozásának szenteltem, meditáló hajlamom kiteljesedésében, életismeretem elmélyítésében térült vissza,
tehát volt azért valami haszna, éppenséggel azt is mondhatom, ami elveszett a réven, megtérült a vámon. Nemcsak arra jöttem rá, hogy az ablakkínálat mint hirdetésforma kifejezetten földszintes kategória az új lakótelepeken nincs létjogosultsága elvégre a hetedik emeleten hiába írná ki bárki, hogy hűtőgép eladó, azt is tudom, a kertvárosokban az ablak szerepét a villanyoszlop veszi át, végül arra is rájöhettem: az ablakkínálat bizony árulkodó műfaj, belőle sok minden kiolvasható. Elárulja például az utca lakóinak korösszetételét, anyagi helyzetét, tulajdonságait, jellemét. K. barátom Hódmezővásárhely utcáit járva egyszer valamelyik kis ház ablakában ezt a karakterologusnak főnyeremény mondatot fedezte fel: Halottsiratást vállalok". Az ember meghökken, ugyanakkor rádöbben: ebből a rövid kijelentő mondatból egyértelműen kihallatszik a saját lábon való büszke megállás, az élni tudás, az élni akarás, az életrevalóság. Ha már nincs erőm máshoz, van még erőm halottsiratáshoz. Szinte látja az ember a szívós kis öregasszonyt, aki a jég hátán is képes megélni, s esténként némi aszalt szilváért, néhány forintért fürgén siet halottat siratni. Eleinte, mint kezdő szövegelemző, abban a balga tévhitben éltem, hogy az ablakkínálat a szükség, még inkább az elszegényedés kétségbevonhatatlan jele, valamit el kell adni a házból, valamiből okvetlenül pénzt kell csinálni stb., stb. Idővel rájöttem, ehhez a szükségnek és a bőségnek nincs mindig köze. Az ablakkínálat igen gyakran az értelmes életvezetés, a talpraesettség jele. ötven darab hatvanas facsavar és két szódásüveg ebben a házban megvásárolható" olvasom nemrég az egyik tapolcai ablakban és ahogy olvasom, régebbi tapasztalataimra hagyatkozva mérget merek rá venni, hogy ebben a házban nem mehet veszendőbe semmi. Némelyik ember a semmiből is pénzt tud csinálni, némelyik a van-nal se tud mit kezdeni.
Tudok házat, ahol az eladnivaló nem fogy ki soha. Egy ilyen ház ablakához már harminc éve járok vissza. Volt idő, midőn házi főzésű mosószappanra lehettem volna itt vevő, most szeptember végén karosszéket és ágybetétet, tavaly nyáron katonai távcsövet és egy jó állapotban lévő kerítűhálót kínált ez a csodálatos bajai ablak. Aztán éppen Baján tűnt fel, hogy az emberek, talán a közgazdasági szemlélet elterjedésének eredményeképpen dicsérendő üzleti érzékkel újabban az összes ablakhirdetést a vasútállomásra és az autóbuszállomásra vezető utcára összpontosítják. Ennek az utcának az ablakaiban hirdet a fél város. Röpke fél óra alatt megtudom: várja vendégeit Anci svájci lábápoló és pedikür szalonja, a Szent László utca 26/bben diákfiú-albérlőket vár egy külön bejáratú szoba, eladó egy pianínó, egy dohányzóasztal, egy kertes házrész beköltözhetően és természetesen eladó az elmaradhatatlan zongora. Isten tudja, az ablakkínálatból arra kell következtetnem, hogy minálunk zongorából van a legnagyobb felesleg. Azonnal vehetnék készpénzért kétszobás lakást, sárga színű ülőgarnitúrát, narancs színű állólámpát, garázst, kerti traktort, bontásból cserepet és faanyagot. Ennyi csábításnak és ilyen kínálatnak lehetetlen ellenállni.,,a gerendát mennyiért vesztegetik?" kérdeztem a kertésznadrágcs gazdától udvarára lépve. Köbméterét hatezerért." És ha komoly vevő vagyok?" Akkor is hatezerért." Ehhez nincs szavam. Hátat fordítok az embernek és kifelé indulok: akkor kedves barátom az isten áldja. A kertésznadrágos utánam kiabál: Győjjön vissza jóember. Ha tényleg komoly vevő, biztos meg fogunk egyezni." Száz szónak is egy a vége, ha kitartó alkusz vagyok, a kerenda köbméterét megkapom fele áron, háromezerért. Sej-haj, annyira belejövök, hogy a végén adós maradok a legfontosabbal, azzal amivel indultam, és amiről már majdnem megfeledkeztem. Szóval sehogvse fért a fejembe, miként lehet eladó egy pár boxcsizma egy télikabát és 2 Szüzek keríje 17
egy lószerszám szétköltözés miatt? Mégha összeköltözésről lenne szó, de szétköltözés? Hát ezt nem értem. Bementem a házba. Hogy történt ez a szétköltözés? kérdeztem az elém siető kicsi öregasszonytól. Ügy aranyom, hogy én itt maradtam, az uram meg kiköltözött a temetőbe felelte csendesen a nénike. Hát így is fölfoghatjuk, motyogtam, s mikor kijöttem a házból, arra gondoltam, hogy a lószerszámot viszont nem tisztáztam. De már nem fordultam vissza, hogy tisztázzam. Szívemben megértés. Végeredményben az se jó, ha mindent tud az ember, mert aki mindent tud, semmit nem tud, mondogatta kitartóan az én bölcs Julis szülém, aki engem már odahaza is arra tanított: ne csak nézz, kisfiam, láss is. MI VOLT A SZÉNCSATA? Hanyadika van ma? Örám mutatja: október 5., szerda. Derűs, langymeleg őszidő. A veresképű utcaseprő söprűnyélre támaszkodva az eget kémleli, magában nyilván sokadszor leszögezi: ez a kék, a pannonkék a legszebb kék a világon. Mindössze fél órája érkeztem Pécsre és az autóbuszpályaudvaron az lett volna az első dolgom, hogy telefonáljak Polékovics barátomnak, hozna össze néhány bányász haverjával. Egy darabig kísérleteztem, aztán feladtam: egyik készülék süket, a másik foglalt, a harmadik nem nyeli el a pénzt. Egy fiatalasszony Csorbics Imréné a közeli lakónegyedből futott ide, s mivel a telefonokkal ő se boldogul, nekem panaszolja el, a Bajcsy utca hatban a lakók felháborítónak tartják, hogy a magatehetetlen Holota mamára rá se néz az unoka. Ezek az öregek már csak a koruk miatt is nagyobb megbecsülést érdemelnének" mondta Csorbicsné mérgesen és futott, hogy valahol a közelben jó telefonra leljen.
Együttérzés és részvét, megbecsülés és ellenkezés van bennem. Az öregek nemcsak a koruk miatt, többségükben tetteik miatt is nagyobb megbecsülést érdemelnének, sőt éppen a tetteik miatt. Gyarapodásunkat nekik köszönhetjük. Amink van, annak megteremtésén aktív korukban s ma nyugdíjas korosztályok tettek legtöbbet. Kérdés persze, az utánuk jövők becsülhetnek-e egy olyan nemzedéket, amelyikre azt sütötték rá, hogy az a nemzedék mindent elrontott, mindent rosszul csinált. Ezeket a vádakat nyíltan, vagy finoman, célzásokba burkolva nemcsak az újságcikkek, meg a tévé- és rádióműsorok, hanem a magasra minősített irodalmi alkotások is sugallják. A személyi kultuszt sokan összekeverik az emberek hitével, elvhűségével, lelkesedésével. Ügyhogy manapság szinte szégyellni kénytelen magát az, aki az ötvenes években kiemelkedő teljesítményt produkált, munkában nem lazsált, hanem helytállt. A pécs-vasasi Szabó Antal engedékeny és realista. Nincs különösebb óhaja. Leginkább arra legyünk büszkék, amire büszkék lehetünk" tanácsolta, midőn nála járva tiszteletünkre valamennyi kitüntetését kirakatta a lugasban lévő borozóasztalra. Kitüntetéseire tekintve a hatvankét éves nyugdíjas bányász meghatottan mondta: Ezek mögött munka van. Hihetetlenül kemény munka. Teljesítmény. Nem kíméltük az erőnket. Volt aki sírt mögöttem, én azonban dolgozni akartam, éreztem a munka örömét, tudtam a teljesítményemnek örülni hangját lehalkítja s mintha bizalmas közlendője volna, így folytatja: Tudod elvtárs, a párt azt mondta, több szenet kér az ország, és én ú.jracsak megsokszoroztam az erőmet, mivel nekem a párt egy géniusz volt. Beszélgettünk. Hol vannak a régi küzdőtársak? kérdeztem. Ha volna rá idő, megnéznénk a temetőt. A két első sort, a friss sírokat. Ott vannak mind a haverok. 2* 19
Van unoka? Négy. Három fiú és egy lány. A legidősebb tizennégy éves, a legfiatalabb nyolc. Büszkék a nagyapjukra? Szeretnek. Engem nagyon szeretnek. A kitüntetésekről, arról, hogy melyiket miért kapta, mesélget néha? Ezt nem szokás feleleveníteni mondta Szabó Antal pécs-vasasi nyugdíjas bányász, poharát koccintásra tartva. Még örülhetek, hogy megmutatta a kitüntetéseit. Rendes, dolgos, pontos barátaim közül némelyik a munkával megszolgált sztahanovista és kiváló okleveleit úgy dugdossa, mintha valamennyi Rákosit kiszolgáló dokumentum volna. János gépkarbantartó és szerszámlakatos, azonkívül élmunkás, sztahanovista és kiváló dolgozó. János, te bűnöző voltál, hogy a múltadat ennyire restelled? Hogy ezeket az okleveleket még a gyerekek előtt is rejtegeted? Kényszeredetten nevet. öreg kezdi én semmit nem bántam meg, nekem nincs röstellni valóm, csakhogy ezek a kiváló oklevelek már arra se jók, hogy kitöröld velük a fenekedet. Ma a régi érdem nem érdem. Más az érdem, más a sikk. Sajnos az ötvenes években sok ártatlant bebörtönöztek. Ezt tudom. De ha megfeszülök, akkor sem értem, hogy emiatt miért érvénytelenek az én megszolgált érdemeim? Az a marha sok meló, amit ezért a rendszerért végeztem, meg az a néhány liter verejték, amit ezért a rendszerért verejtékeztem. A régi érdemek érvénytelenek? Igen. Ki érvénytelenítette azokat? A nagyszájú konjunkturisták. Annak idején vörösre tapsolták a tenyerüket, mostanság viszont teli szájjal harsogják: az ötvenes években üldözték őket, állandóan rettegniük kellett. Itt van ez a ripacskodó Sóti Laci, hogy ő mennyit szenvedett, és hogy őt mennyire üldözték. Egyedül a kis Pipa pincére üldözte, mikor adós ma-
radt a cehhel. Most mégis 6 az ötvenes évek mártírja magyarázta János, az őszhajú szerszámlakatos és gépkarbantartó. Elgondolkodtató dolgok ezek. Különösen, ha ideveszem még, hogy huszonéves barátaim negyede-fele olvasmányélményeire hivatkozva az ötvenes éveket anblok úgy képzeli: az éjszakák alvás helyett szüntelen rettegésben teltek el, tízmillió magyar várta, mikor csöngetnek, hogy elvigyék őket. Nos, ezt a túlzottan hamis, enyhén szólva képtelen képet, attól tartok éppen azok alakítgatják ki a fiatalokban, akik, leszámítva, hogy a pincérek üldözhették őket, nyugodtan átaludták az éjszakákat a személyi kultusz éveiben is, és nyugodtan alusszák át most, a nyolcvanas években is. Az agitatív, öntudatra apelláló munkaversenyek ideje lejárt volna, a munkahősök napja leáldozott volna? A felhajtás, a csinnadratta tényleg divatját múlta. Más világban élünk, s talán az érdekeltség növelésével, az anyagi ösztönzéssel tényleg többre megyünk, de az apák, a nagyapák valós érdemeit elhallgatni, mi több, akkori hitüket, lelkesedésüket megcsúfolni, helytállásukat szégyenletesnek tartani több mint őrültség; fiatalokat megrontó, jellemromboló gazemberség. Gondterhelten mondogatjuk: gyerekeink előtt nincs példakép. Hogyan legyen, ki legyen. János, a megcsúfolt sztahanovista? Széncsata. Annak idején sokat írtak róla, s a kötelező reggeli sajtófélóráknak ahol a napi események szemmeltartását tanulhatta a nép rengetegszer volt témája. A széncsata említésére a kórházban fekvő Horváth István, a régi másfél műszakok legendás hőse felélénkül, fáradt arca felderül. Neki a széncsaták a fiatalságot jelentik. Most már évek óta betegeskedik, örül vendégeinek, s ágya szélén ülve meg-megpihenve mesélget: Hétszeres sztahanovista vagyok, kiváló dolgozó, kiváló vájár. Nem adták ingyen, meg kellett fogni a munka nehezebbik végét. Nekem családom van, értük iparkodtam, értük dolgoztam, én már abban az időben megkerestem ha-