HATALOMRÓL, BÛNRÕL, BÛNHÕDÉSRÕL IV. Shakespeare-fesztivál, Gyula Negyedszer rendezték meg a Shakespeare-fesztivált Gyulán, s a rendezvény joggal pályázhatna a "Magyarország legszínvonalasabb nemzetközi színházi fesztiválja" címre. (Más kérdés, hogy túl nagy konkurenciával nem kell szembenéznie.) Gyulán visszajáró vendégek is akadnak, nem is akárkik: Purcărete társulata idén másodszor, Nekrošiusé pedig már harmadszor járt a fesztiválon. Mellettük ezúttal egy japán társulattal is megismerkedhettünk, itt járt a Globe turnézó csoportja is, a magyar színházak közül a Krétakör mellett két vajdasági együttes is tiszteletét tette, a kolozsváriak pedig a Gyulai Várszínházzal koprodukcióban készítették el új előadásukat, a III. Richárdot. III. Richárd - Bogdán Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa) A "készítették el" jelen esetben azért valamelyest túlzás, hiszen a Tompa Gábor rendezte előadás tipikus előbemutatónak érződött: munkafázist tükrözött inkább, mint végeredményt. Tompa a dráma közegét súlytalan, affektáló médiavilágként láttatja: mindenki a pózokból él, szerepet játszik, semmilyen érzelem nem természetes. Mintha szüntelenül vakuk kattognának, s a hatalmon maradás, mely egyenértékű a sorozatos címlapfotókkal, az élet értelmét jelentené mindenkinek. Gloster fizikai adottságai révén aligha kerülhet címlapra - alaposan elrontja hát a játékot. Richárd nyomorék bohóc, pojáca, s Bogdán Zsolt ki is talál ehhez egy eredeti mozgást és egy jellegzetes hanghordozást, de az alakítás egészében még inkább csak a szerep körvonalait mutatja. Nem kétlem persze, hogy Bogdán játéka a kolozsvári bemutatóra tartalommal és erővel telik majd meg, miként minden bizonnyal színesebbé, gazdagabbá válnak majd a mellékszereplők most még gyakran eggyé mosódó alakításai is. Abban pedig bizonyos vagyok, hogy sokkal sűrűbb atmoszférájú előadás jön majd létre, hogy Carmencita Brojboju hideglelős terének hatása jobban fog majd érvényesülni, nem beszélve Varga-Járó Ilona kivételes műgonddal létrehozott, de a látvány fókuszából ezúttal mégis ki-kieső maszkjairól. S több értelme és tartalma lesz majd a vetítésnek, mint Gyulán, ahol a három, nem túl nagy képernyőt a hátsó sorokból vélhetőleg látni sem volt könnyű. Ebben az előadásban nyilvánvalóan hatni fognak a vérfagyasztó látomások (mint a Lady Anna rémálmaként értelmezett koronázási jelenet), könnyebben elfogadtatják magukat a szimbolikus figurák és elemek. Most mindez még részint erőtlenül, részint túl kiszámíthatóan van jelen a játékban, melynek inkább csak egy-egy hatásosabb jelenetét, szebb, látványosabb képét, erősebb színészi pillanatát nyugtázhatjuk. De mint mondtam, mindez még jelentősen változni, alakulni fog. Ám azt nem látom, hogyan változhatnak, módosulhatnak azok az elhasznált patentok,
melyeket a rendező az előadás során összehord. Merthogy magát a közeget az előadás mindvégig közhelyesen, jórészt divatos, sok előadásból visszaköszönő játékötletekből építi meg. Gloster egy szadomazo szertartás alanyaként jelenik meg, később is felveszi a "kutyapózt", miként a domina (aki a sokat emlegetett Shore-né színpadi alakmása) is visszavisszatér majd; a női szereplők úgy közlekednek, mintha kifutón lennének; Richárd és Buckingham koronázási komédiáját egy tévéshow keretén belül láthatjuk; Lady Anna apósa temetésén mondott szép szavait papírból olvassa; Richmond rosszarcú gengszterként tűnik fel - nem folytatom. A bő kézzel összehordott ötletek, poénok, gegek között eredetieket, frisseket szinte egyáltalán nem találunk. A közhely pedig bármilyen tetszetős csomagolásban is közhely marad, ha pedig még halmozódik is, idővel a játék mind unalmasabbá válik. Ezen nehezebb lesz változtatni a kolozsvári bemutatóig; a félkész előadás legfeljebb egy színes, hatásos, divatos majdani előadás körvonalait sejteti, egy eredeti, mély, jelentékeny bemutatóét semmiképpen sem. A fesztivál külföldi vendégei közül az egzotikumot kétségkívül a japán Ryutopia Noh Theater jelentette. A társulat a Téli regét hozta el. Akik tradicionális no-színházra számítottak, bizonnyal csalódtak. Külsőségeiben az előadás ugyan megidézi a no-színház egyes elemeit, összességében azonban tradicionális, európai értelemben vett interpretáló előadást láthattunk, még ha az allegóriáknak, a szimbólumoknak kiemelt szerep jutott is. Yoshihiro Kurita rendezése egyértelműen a mesére helyezi a hangsúlyt: Hermione és Mamillius "regét kérő" párbeszédét az előadás elejére és végére helyezi, mintegy keretként. Ráadásul magát az Időt is a Mamillius királyfit megjelenítő színésznő alakítja, így a sok viszontagságon keresztül végül jóra forduló, ám súlyos tragédiákat is megmutató történet jóval szelídebbé, játékosabbá, meseszerűbbé válik (értelemszerűen a királyfi halála sem kaphat tragikus súlyt). A rendező emellett átláthatóbbá, koherensebbé alakítja a sokszálú történetet, kihúzza a komikus mellékszereplőket (Autolycust és a Pásztor - magyarra többféleképpen fordított - fiát), feláldozva ezzel a mű eleven, már-már bohózati humorát. Macbeth (fotó: Szkárossy Zsuzsa) A színészi alakítások objektív megítélése nem könnyű feladat. Nem minőségi értelemben (az nyilvánvaló, hogy tehetséges, felkészült színészek alkotják a társulatot), hanem stilárisan; csak sejthetem, hogy például a beszéd dallama és gyorsasága mennyiben tér el részint a
pontosan és gondosan megválasztottak, s éppúgy hasonlóan alkalmazzák őket az egyes szereplők, mint a hanglejtést. Ettől nyilvánvaló szakmai kvalitásai ellenére is egyneműnek érződik a játék. S ez a letisztultság, lekerekítettség, az alkalmazott szimbólumok és a színészi alakítások kiszámíthatósága az, ami végső soron minden erénye (atmoszférája, a szép képek, az érzékelhető gondosság és a már méltatott szakmai minőség) ellenére is meglehetősen egysíkúvá teszi az előadást. A Ryutopia Noh Theater érezhetően megosztotta a fesztivál közönségét. Voltak, akik elragadtatottan beszéltek a látottakról, magam minden elismerésem ellenére azok közé tartoztam, akik meglehetősen unták a produkciót. Számomra a választott forma túlságosan átlátszó maradt, a játék nem sodort magával, a redukciót leegyszerűsítésnek éreztem, s noha egy-egy erősebb jelenet, szép kép időről időre lekötötte figyelmemet, a produkció egésze inkább mint érdekes egzotikum maradt meg bennem. A craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház legutóbb a Vízkereszttel járt Gyulán. Most az egyik legérdekesebb, legösszetettebb, legvitatottabb Shakespeare-drámát, a Szeget szeggelt hozták. Silviu Purcăretét azonban nem a darab ambivalenciája vagy mélységei foglalkoztatják. A filozofálás és a moralizálás meglehetősen idegen az előadástól. A rendező a mű felszíni, primer rétegét ragadja meg; kísérletet sem tesz a Herceg két alakjához kötött kétféle morál és világnézet ütközésének vizsgálatára. A Barát itt nem alakváltozat, nem az erkölcsös hatalom idealisztikus (és életképtelen) megjelenése, hanem a manipuláció eszköze; Vincentio herceg semmilyen morálfilozófiai kísérletet nem folytat, csak él és visszaél hatalmával. A craiovaiak előadása egyszerűen a diktatúrák arcait és hatásmechanizmusát vizsgálja, azt, ahogy a nyílt és aljas, képmutató diktatúrát felváltja a jóság és szeretet álarcába bújó, mindenkit manipulálni tudó, a demokrácia látszatát mutató autokrácia. Alaposan leszűkíti tehát a mű értelmezési tartományát - ebben nem különbözik a dráma kisszámú magyar bemutatójától. Amiben különbözik, az a kidolgozás módja: a nem különösebben eredeti alapgondolatból ugyanis az összetéveszthetetlenül egyéni rendezői világlátás, a sajátosan megválasztott metaforák és meghökkentő játékötletek sora, no és persze a színészi alakítások ereje hoz létre jelentékeny előadást. A játék természetesen "itt és most" játszódik, de a rendező nem didaktikusan, vulgárisan vonatkoztatja a mára a shakespeare-i történetet. Sokkoló képeket teremt, melyeket szavakra fordítani alighanem csak közhelyesen lehet, de túl azon, hogy valóban létrejön a sztori és az értelmezés megkívánta hátborzongató hangulat, a káosz, a rettenet, a téboly, a nyomor ábrázolása a megjelenített világ lényegét mutatja. E világ hol bordélynak, hol tébolydának, hol átláthatatlan útvesztőnek, hol szociális otthonnak tűnik; a lényege így is, úgy is a talajvesztettség, a kapaszkodó, az értékek hiánya. Ezen tud áttörni Angelo nyers akarata és a Herceg jéghideg manipulációja. Bámulatos, hogy Purcărete mennyire könnyedén teremti meg a képeket: semmi hókuszpókusz, a díszlet szinte csak néhány szürke fal, ám ezek szüntelen mozgásban vannak, új és új színeket kreálnak, s újabb és újabb delejes képeket fednek fel.
Szeget szeggel (fotó: Szkárossy Zsuzsa) Természetesen fontos szerepet kapnak a játék bonyolításában a kisebb, metaforikus alapú ötletek is. A hatalomváltást például a kivégzési parancsok és kegyelmi kérvények aláírására szolgáló toll átadása jelenti. De jut az ötletekből, az eredeti megfigyelésekből a játék realisztikus síkjára is: remek például, ahogy Izabella nem határozottan, morális fölényétől eltelten, hanem önmagával is vívódva, gyötrődését alkoholba fojtva támolyog be testvéréhez elmondani, hogy az Angelo által kért áron nem hajlandó megmenteni életét. Valentina Popa alakítása amúgy is a szokottnál összetettebbé és izgalmasabbá teszi a női főszerepet: ez az Izabella nem kételyek nélküli hősnő, nem egyszerű áldozat, de nem is önérdektől vezérelt cinkos, hanem erős jellemű, ám kétségek közt hányódó, esendő, de ép erkölcsi érzékű, a helyzetéből kitörni végül is képtelen ember. S aligha véletlen, hogy nagyszerű valamennyi színész: a pár soros szerepeket karként abszolválóktól a diktatúra taszítóbbnál taszítóbb arcait megjelenítő Valentin Mihaliig (Angelo) és Ilie Gheorghéig (Vincentio) mindenki. A Luciót szuggesztíven játszó Sorin Leovanunak pedig a gyulai előadás körülményei is segítettek kicsit: e figura értelmezése a leginkább vitatható pontja az előadásnak. Hiszen a folyton kavaró, mindenkit bemocskoló léhűtőből a diktatúrával következetesen szembeforduló értelmiségit kreálni némiképp didaktikus és a szövegnek is több ponton ellentmondó ötlet. Ám a szinkrontolmács finoman fogalmazva feledhető tevékenységére ráunó gyulai publikum jelentős része egy idő után már úgysem a fordítást hallgatta, így jobban elhihette a figura transzformációját. S a purcăretei varázslat még a kissé hatásvadász zárlatot (a vérbe fagyva kiterített Lucio látványát) is feledtette. A Meno Fortas már harmadik alkalommal jár a fesztiválon, a Hamlet és az Othello után most a Macbethet hozták el. Eimuntas Nekrošius ezúttal is hasonlíthatatlanul sajátos világú, szuggesztív képekből építkező, lebilincselő előadást hozott létre a shakespeare-i alapanyagból. E drámát is radikálisan rövidítette, a szereplők nagy részét kihúzta. Az előadás az emberi lélek torzulásáról, a bűnről és a bűnhődésről szól, így a rendező minden mellékszálat lenyeseget. Nem érdekli a hatalom mechanizmusa, a politikai fondorkodások galériája; a királlyá lett Macbeth ellenségeiről, a rátámadó seregekről csak hallunk az előadásban. Nemcsak az ide-oda helyezkedő főurak, vagy a megölt király menekülő, majd csapatot gyűjtő fiai esnek a húzások áldozatául, hanem maga Macduff is. Csak azoknak a szereplőknek van jelentősége, akiknek Macbeth bűnéhez közvetlen köze van: a Ladynek, Banquónak, Duncannek és természetesen a boszorkányoknak. Utóbbiak nem fenyegető
lények, nem férfiőrjítő vampok, s nem is a mesék öreg banyái; fejkendőt viselő lányok, akik játékos, kíváncsi koboldokként figyelik a történetet. Szinte végig színen vannak, fizikailag is részt vesznek a cselekményben. Jelenlétük persze jelképes is: minden didaxis nélkül érteti meg azt a közismert, de el ritkán játszott értelmezést, mely szerint a boszorkányok jóslatai a titkos (vagy nem is titkos) emberi ambíciók metaforikus leképezései. Gyakran maguk a boszorkányok alakítják át, rendezik be a szintén metaforikus teret, melynek elemei nem utalnak, nem is utalhatnak történelmi korra, társadalmi viszonyokra, hiszen itt minden dráma, minden cselekedet magában az emberi lélekben játszódik le. Ezt húzzák alá az egyértelműen metaforikus érvényű térelemek, az ingaként lengő fagerendák, vagy a koporsók, melyekből az egyik legemlékezetesebb, leghatásosabb képben súlyos kövek gördülnek a színre. A több alakváltozatban is előforduló kövek éppúgy szakrális jelentéstartalommal (is) bírnak, mint a kézmosás gyakran ismétlődő rituáléja. S láthatunk olyan hangsúlyos, szimbolikus elemeket, melyek több asszociációs mezőt is megnyitnak: Macbeth és Banquo első megjelenésükkor facsemetét hoznak magukkal, mely újra és újra előkerül. Az emberi életre, tevékenységre éppúgy utal, mint gyümölcseit vesztvén az elmúlásra. De eszünkbe juttatja az eredendő bűnt, s kelt számos irodalmi alapú asszociációt (melyek egy része bizonyosan független az alkotói szándéktól; a magyar befogadóban nagy valószínűséggel felötlenek a Csongor és Tünde képei is). A játék erősen stilizált tehát, a cselekvések jelentős részét metaforikus képek helyettesítik (legemlékezetesebben a szereplők halálakor: az előadásban senkit nem gyilkolnak meg naturalisztikusan, a halálra mindig jelképes erejű képek utalnak). A csaknem végig szóló zene meghatározza az előadás hangulatát, a színészi gesztusok, a mozgás most is a színészi játék fontos kifejezőeszközei. A szokottnál jóval kevesebb szó viszont természetes hangsúlyokkal, erőteljesen hangzik el. Kostas Smoriginas Macbethjét az első képben javakorabeli, elszánt, de jóindulatú férfinak látjuk; alig észrevehetőek azok a fázisok, melyek ezt a tisztes férfiút tömeggyilkossá teszik. De Smoriginas Macbethje végig emberi marad, diadalában, fájdalmában, szenvedésében, vereségében is. Nincs benne semmi sátáni, emberen túli gonoszság; a színész finom eszközökkel valóságos tanulmányt mutat fel a bűneitől gyötört emberi lélekről. Mint ahogy Dalia Storyk Lady Macbethjében sincs semmi démoni, eredendő gonosz: nagyravágyó, férjébe eszelősen szerelmes, a bűn súlyát eleinte nem is érzékelő asszony, aki később szintúgy megjárja a maga poklát. Vidas Petkevišius Macbethre alkatilag is hasonlító Banquója is azt sejteti, bárki ráléphetne erre az útra, szinte csak a véletlen (a sors, esetleg a csekélyebb ambíciók) műve, hogy nem belőle lesz Macbeth. Hármójuk súlyos jelenlétét élesen ellenpontozza Viktorija Kuodyté, Margarita Žiemelyté és Gabrielia Kuodyté élénk, frivol, gyors mozgású, kiszámíthatatlan reakciókkal élő hármasa; a boszorkányok meseszerű, jelképes világa felette áll a súlyosan megszenvedett emberi tragédiáknak. A három év alatt végignézett három Nekrošius-rendezés természetesen ugyanazt az egészen különleges rendezői világképet és esztétikai nézőpontot mutatja, ám az előadások között jelentős különbségek is érzékelhetők. A Macbethben nincs olyan központi elem, mely mind önnön valójában, mind szimbolikusan maga köré építené az előadást. A forma így kevésbé látványos, mint a jég (és tűz) birodalmába vezető Hamletben vagy a víz uralta Othellóban. Az atmoszféra talán nem olyan sűrű, mint ezekben - de a képek ereje, a játék gazdagsága, az értelmezés eredetisége mégis megkapó. Különleges érdeme a fesztiválnak, hogy törzsnézői abban a helyzetben lehetnek, hogy összemérhetik Nekrošius rendezéseit; kívánjuk, hogy más, hasonló jelentőségű alkotókkal is megtehessük ezt a következő években. S kívánunk persze további hazai fesztiválokat, melyek lehetőséget teremtenek erre.
URBÁN BALÁZS http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=36413