Amynek, Michelle-nek és Joshnak. A veletek kapcsolatos középiskolai emlékeim miatt tűnnek Kaylee életének reálisabb elemei olyan valóságosnak

Amynek, Michelle-nek és Joshnak. A veletek kapcsolatos középiskolai emlékeim miatt tűnnek Kaylee életének reálisabb elemei olyan valóságosnak számomra... I

Az egész egy ittas izomagyúval és egy totálkáros autóval kezdődött. Legalábbis én azt hittem. De az igazság szokás szerint ennél valamivel bonyolultabb volt... - Szóval, milyen érzés, hogy ismét szabad vagy? - támaszkodott Nash az autómnak, azt a mosolyát villantva fel, amelyiknek nem tudtam ellenállni. Azt a fajtát, amelyiktől megjelennek a gödröcskéi, ragyogni kezd a szeme, és amelytől a december közepi hideg ellenére elolvadok, mint a csokoládé a napsütésben. Mélyen belélegeztem a hideg levegőt. Olyan, mintha egy hónapja először látnám a napot. Becsuktam a kocsim ajtaját, és elfordítottam az ajtózárban a kulcsot. Nem szeretek az utcán parkolni; nem tűnik elég biztonságos helynek ahhoz, hogy ott hagyjam a legértékesebb tulajdonomat. Nem mintha az autóm drága lenne, vagy ilyesmi - elmúlt tízéves, és nem vált ki lenyűgözött sóhajokat. Mégis az enyém, ki van fizetve, és én - néhány osztálytársammal ellentétben, akik jobban el vannak eresztve - nem engedhetnék meg magamnak egy másikat, ha, mondjuk, egy idióta túlságosan rákormányozna a járdára a kocsijával. Csakhogy Scott Carterék beállója már jóval azelőtt megtelt, hogy mi megérkeztünk volna, és az utca két oldalán az enyémnél javarészt 7

szebb autók sorakoztak. A legtöbbnek nyilván jobb felelősségbiztosítása is volt az enyémnél... A bulit szerencsére dallasi külvárosunk egyik nagyon előkelő környékén tartották, ahol a gyep egyenesre nyírása többet kóstál apám egyhavi fizetésénél. Nyugi már, Kaylee - húzott oda magához Nash menet közben. Úgy nézel ki, mint aki inkább kinyomná a saját szemét, mint hogy pár órát a barátaival töltsön. Ezek a te barátaid, nem az enyéim - helyesbítettem, miközben éppen a harmadik kabrió mellett haladtunk el a zsákutca végében álló, kivilágított ház felé tartva, amelyet már ekkor rezgetett valami számomra ismeretlen, basszusban erős szám. A tieid is lehetnek, ha egyszer jobban megismered őket. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy forgassam egy kicsit a szemem: Igen, biztosra veszem, hogy a csillámporos-flitteres ismerőseid csak arra várnak, hogy adjak nekik egy esélyt. Nash megvonta a vállát: Ok mindent tudnak rólad, ami fontos... Hogy okos vagy, csinos és megőrülsz értem... - évődött velem, miközben szorosabban magához vont. Felnevettem. Ki terjesztette el ezt a rosszindulatú pletykát? - Én soha nem beszéltem még erről, mert bármilyen ellenállhatatlan is Nash akármilyen különlegesnek érzem magam tőle, nem vagyok hajlandó olyan szavakkal dobálózni, mint a szeretlek meg az örökké, amíg biztos nem vagyok a dolgomban... És amíg biztos nem leszek abban, hogy ő is biztos benne. Az örökké felettébb hosszú idő tud lenni a lúdvércek számára, és Nash eddigi referenciái inkább a százméteres síkfutásra hajaznak, mint a bostoni maratonra. Én pedig égettem már meg magam korábban olyan fiúkkal, akik egyszerűen alkalmatlanok voltak a hosszú távú kapcsolatra. 8

Amikor felpillantottam, azon kaptam Nasht, hogy engem figyel, s mogyoróbarna szemében zöld és barna csíkok örvénylenek a lámpák narancssárga fényében. Szinte sajnálni kezdtem az embereket, akik ezt nem láthatják - nem tudják^kiolvasni az érzelmeket a másik tekintetéből. Ez a lúdvércek kiváltsága, és vitán felül a kedvencem a frissen felfedezett velem született képességeim közül. Csak annyit akartam mondani, hogy jó érzés lenne, ha egyszerre lóghatnék a barátaimmal és lehetnék a barátnőmmel. Ismét forgatni kezdtem a szemem: Hát, na jó, szépen fogok játszani a csinos emberekkel. Legalább Emma is ott lesz, hogy ne legyek egyedül... - Emma Nash egyik csapattársával kezdett járni, amíg én szobafogságban voltam. És az a nagy helyzet, hogy Nash legtöbb barátja nem is olyan szörnyű. A barátnőik... na, az már más tészta. És ha már úgyis a vérszomjas hiénáknál tartunk... Egy autó ajtaja csapódott be előttem a kocsifelhajtón, és az unokahúgomat, Sophie-t láttam meg Scott Carter metálkék kabriója mellett, a felette lévő utcai lámpa által drámaian beárnyékolt, hatalmas, zöld szemével. Nash! kacéran nézett a pasimra, engem semmibe véve, annak ellenére, hogy tizenöt évéből az utolsó tizenhármat egy fedél alatt éltük le, amíg apám vissza nem költözött Írországból szeptember végén. Vagy talán éppen ezért. - Nem tudnál segíteni egy kicsit? - Miközben mi elindultunk felfelé a kocsifelhajtón, Sophie testhez simuló, ujjatlan felsőjében és márkás farmernacijában megkerülte az autót, a mellkasához szorítva egy rekesz sört. Két további rekesz hevert a lába mellett, úgyhogy körülnéztem, nem látják-e a szomszédok, amint a tizenöt éves unokahúgom egy rakomány alkoholos itallal a karjában feszít... De a szomszédok valószínűleg mind elmentek otthonról, és színházban töltötték a szombat estéjüket, vagy a balettben, vagy valami közeli 9

étteremben, amelyik mellett én még a parkolást sem engedhettem volna meg magamnak. A gyerekeik pedig nyilván éppen Scottnál vannak, és ránk várnak, hogy bevigyük a sört... Nash elengedett, hogy elvegye a rekeszt Sophie-tól, majd felkapott még egyet a földről. Sophie ráragyogtatta a mosolyát, majd egy gőgös, lesajnáló vigyort is megeresztett az én egyszerű dzsekim felé, mielőtt megpördült volna telitalpú szandáljának sarkán, hogy Nash után tipegjen. Én felsóhajtottam, megragadtam az utolsó rekeszt, és követtem őket a házba. Az ajtó kinyílt, mielőtt Nash bekopogtathatott volna rajta, és egy magas, széles vállú, zöld-fehér sportdzsekit viselő végzős csapott a barátom vállára, s vette el tőle az egyik rekeszt. Nash kinyújtott karral megfordult, egyértelműen azzal a céllal, hogy körém fonja, de helyettem Sophie-t találta maga mögött. Kikerülte az unokahúgomat - figyelmen kívül hagyva duzzogó ajakcsücsörítését, és elvette tőlem a rekeszt, majd hátralépett, hogy maga elé engedjen. Hudson! - köszöntötte Nasht Scott Carter kiabálva, hogy hallani lehessen a zenén át. Elvette tőlünk az egyik rekeszt, majd bevezetett minket a hiányosan öltözött, verejtéktől fényes testektől nyüzsgő, méretes konyhába. A kinti téli fagy ellenére odabent meleg és párás volt a levegő, s a hormontartalma minden újabb számnál egyre emelkedett. Levettem a kabátomat, közszemlére téve szűk, piros felsőmet, de szinte azonnal azt kívántam, bárcsak ismét eltakarhatnám magam. Nem dicsekedhetek nagy dolgokkal, ám az Emma által délután kiválasztott ruhadarabban, amely hirtelen sokkal merészebbnek tűnt, mint a szobám magányában, mindenem látszott, amim van. Nash lerakta az utolsó rekesz sört a pultra, miközben Scott becsúsztatta az elsőt a hűtőbe. Kaylee Cavanaugh - tápászkodott fel Scott. Láthatóan ekkor tudatosult benne először a jelenlétem, mióta megérkeztünk. Tetőtől talpig 10

végigmért, én pedig ellenálltam a késztetésnek, hogy összefonjam a karjaim a mellkasom előtt. - Csini vagy. Rólam Sophie-ra pillantott, majd vissza, az unokahúgom pedig megpróbált elevenen elégetni a perzselő tekintetével. - Kezdem látni a családi hasonlóságokat. - Én nem látok mást, csak téged - húzott oda magához Nash, amikor észrevette, hogy sem Sophie, sem én nem örülünk az összehasonlításnak. Én ösztönösen elmosolyodtam, és megcsókoltam, mert láttam az írisze lassú örvényléséből, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Scott bedugta az utolsó rekesz sört is a hűtőbe, majd Nash kezébe nyomott egy hideg dobozt. Én vörös arccal elhúzódtam a fiúmtól. - Látod? A családi hasonlóság. - Ezután Scott Sophie-val együtt bevetette magát a tömegbe, de előtte felpattintotta a saját sörösdoboza tetejét. Három lépéssel távolabb már ott dörgölőztek egymáshoz a zenére, Scott egyik kezében az itallal, a másikban az unokahúgom derekával. - Atyaég, ez... váratlanul ért - szólalt meg Nash, magára vonzva a tekintetemet a beszélgetőkről, táncolóról, ivókról és a... mással foglalkozókról. Beletelt egy pillanatba, amíg ráébredtem, hogy a csókra céloz. - Jó értelemben ért váratlanul, vagy rossz értelemben? - Nagyon-nagyon jó értelemben. - Lerakta a sörét a hátam mögött, a pultra, majd közelebb húzott magához egy ráadásra, mialatt a keze felfelé siklott az oldalamon. Ezúttal nem húzódtam el, amíg valaki meg nem bökte a vállamat. Nash karjából kifordulva Emma Marshallt pillantottam meg, a legjobb barátnőmet, aki vidám félmosollyal bámult bennünket: - Hahó! - A szája a füléig húzódott, miközben rólam Nashre vándorolt a pillantása, majd vissza. - A hűtő előtt álltok. - Van egy italhűtő a másik szobában is biccentett Nash a ház belseje felé. Emma megvonta a vállát: - Igen, de az előtt senki nem csókolózik. - Kinyitotta a frizsider ajtaját, kivett belőle egy sört, majd felpattintotta a doboz tetejét, mialatt for- 11

más csípőjének egyetlen mozdulatával visszalökte az ajtót. Ez egyszerűen nem igazságos. Emma és a nővérei őrületes domborulatokat örököltek - megütötték a genetikai főnyereményt én viszont nem kaptam mást a rokonaimtól, kizárólag egy rendkívül szerteágazó családfát. Vannak pillanatok, amikor boldogan elcserélném minden lúdvércséghez köthető ajándékomat - már amennyiben használhatjuk egyáltalán az üvegrepesztő sikolyra meg az emberi világ és a Túlvilág közti közlekedés képességére vonatkoztatva ezt a szót, ha egy kicsit többet kaphatnék abból, amije neki van... De ez most nem tartozott azok közé a pillanatok közé. Addig semmiképpen, amíg Nash keze ott volt a csípőmön, az íze az ajkamon, s amíg szemének zöldjei és barnái lassan örvénylettek a heves vágytól. Irántam. Emma ivott egy kicsit a söréből, én pedig kikaptam a kezéből a slusszkulcsot, és felmutattam neki, mielőtt begyömöszöltem volna a sajátom mellé a nadrágzsebembe. Nyugodtan alhat nálam, majd reggel visszahozom az autójához. O mosolygott és bólogatott, s máris elkezdett a zenére mozogni, amikor valaki hirtelen a nevét kiáltotta a nappali ajtajából: Hé, Ern! nyomta el a hang a zenét, és odafordulván Doug Fullert láttam, akinek egyik, izmoktól duzzadó karja az ajtófélfát támasztotta. - Gyere, táncolj velem! Emma elmosolyodott, felhajtotta a sörét, majd betáncolt a nappaliba, himbálózó csípőjén Doug kezével. Nashsel követtük őket, s egyik köszönést a másik után viszonoztuk a körülöttünk vonagló csillámporos tömeg tagjainak. Aztán Nash csak az enyém lett. Úgy mozogtunk a zenére, mintha a szoba a hifit és a kettőnk forróságát leszámítva üres lenne. Nasht azzal sikerült lenyúlnom a szobányi imádója elől, hogy volt egy titkos közös tulajdonságunk: egy olyan közös vonás, amellyel semmilyen lány sem versenyezhet. A lúdvércképességeinket egyesítve visszahoztuk a legjobb barátnőmet a halálból, és visszaszereztünk egy elkárhozott lelket a pokolfajzattól, aki megvásárolta. Szó szerint életeket mentettünk meg, 12

harcba szálltunk a Gonosz ellen, és kis híján meg is haltunk együtt. Egy csinos pofi ezzel nem tud versenybe szállni, bármennyi ajakfény és szempillafesték van is rákenve. Emma egy órával kelőbb megkocogtatta a vállamat, és a konyha felé mutatott. Én megráztam a fejem - miután egy egész hónapot Nash nélkül kellett töltenem, akár egész éjjel képes lettem volna vele táncolni. Igen ám, de a barátnőm távozását követően Nash folyamatosan a konyhaajtó felé pislogott, mintha attól tartana, hogy az hirtelen becsapódik, és kizár minket. - Pihenőre van szükséged? kérdeztem, mire megkönnyebbülten elmosolyodott. - Csak egy percre. Végigvonszolt maga után a tömegen; az én szívem még mindig a ritmusra zakatolt, és mindketten át voltunk izzadva. A konyhában Emma már egy újabb doboz sörből kortyolgatott, Doug pedig Brant Williamsszel vitatkozott valami rossz döntésről, amelyet egy olyan kosárlabdameccsen hozott meg valaki, amit én nem láttam. - Tessék - nyújtott át nekem Nash egy hideg üdítőt. Mindjárt jövök. - Majd anélkül, hogy egyetlen további pillantásra méltatott volna, visszafurakodott a tömegbe. Felhúzott szemöldökkel Emmára néztem, ő azonban csak megvonta a vállát válaszul. Kinyitottam a kólámat, s közben észrevettem, hogy Doug és Brant vitája suttogó beszélgetésbe fordult át, amelyet nem tudtam követni - ez Emmának egyébként fel sem tűnt. O percekig csacsogott arról, hogy a nővére nem hajlandó kölcsönadni neki egy blúzt, pedig az Carát úgyis kövéríti... Mielőtt eldönthettem volna, hogyan reagáljak erre, valaki a nevemen szólított, és amikor felnéztem, Brantet láttam magam előtt: - Igen? - Láthatóan lemaradtam egy kérdésről. - Azt kérdeztem, hogy hol van a barátod. 13

- Izé... a fürdőszobában válaszoltam, mert nem voltam hajlandó beismerni, hogy nem is tudom pontosan. Brant lassan megrázta a fejét: - Hudson elhanyagolja a kötelességeit. Nem akarsz táncolni, amíg vissza nem ér? Nem harapok. - Odanyújtotta nekem az egyik nagy, barna tenyerét, én pedig elfogadtam. Brant Williams magas, sötét bőrű, és mindig mosolyog. A futballcsapatban játszik, végzős, és a legbarátságosabb tagja az iskolai válogatottnak, akit ismerek - Nasht leszámítva. Továbbá az egyetlen olyan valaki a házban, akivel hajlandó lettem volna Nashen kívül táncolni, Emmát kivéve. Két számon keresztül roptam Branttel, de közben folyamatosan forgolódtam, hátha észreveszem Nasht. Már arra kezdtem gondolni, hogy talán rosszul lett, amikor kiszúrtam a szoba túlsó végében: Sophie mellett állt egy boltíves ajtóban, amely egy sötét folyosóra vezetett. Éppen egy hajtincset simított ki az unokahúgom homlokából, majd közelebb hajolt hozzá, hogy hallani lehessen a hangját a zenén át... Úgy összeszorult a mellkasom, hogy nem kaptam levegőt. Amikor Nash észrevette, hogy őt figyelem, odébb lépett Sophie mellől, csúnyán nézett a partneremre, majd intett, hogy menjek oda. Én megköszöntem Brantnek a táncot, és átkeltem a szobán. Ügy égette a torkomat a rettegés, mintha refluxom lenne. Nash otthagy egy buliban, aztán meg Sophie-val bukkan elő... A lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy el fog következni ez a nap. Sejtettem, hogy másnál kezdi majd keresni azt, amit tőlem nem kapott meg a két és fél hónap alatt, amióta járunk... De pont Sophie-nál? Az arcom izzani kezdett a haragtól. Mintha leköptek volna! Könyörgök, könyörgök, derüljön ki, hogy csak képzelődsz, Kaylee... Másfél méterre tőlük álltam meg, a szívem minden egyes dobbanásnál keményen nekiütközött a mellkasomnak. Igen, Sophie-nak van barátja, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy ne próbálná meg elvenni az enyémet is. 14

Nash egyetlen pillantást vetett az arcomra, a szememre, amelyben minden bizonnyal elrejthetetlenül ott tükröződött a fájdalom és a harag, majd követte a pillantásomat Sophie-ra. A szeme nagyra nyílt, amikor hirtelen rábredt, miro^gondolhatok, aztán elmosolyodott, és a kezem után kapott: - Sophie csak Scottot kereste. Igaz? - De még mielőtt Sophie válaszolhatott volna, őt faképnél hagyta egyedül a tömegben, engem maga után húzva a sötét folyosón. Itt nyugodtan tudunk beszélni suttogta Nash, miközben nekinyomott egy csukott ajtónak. A teljes testkontaktus ígéretesnek tűnt, azonban képtelen voltam magamban tartani a kétkedést: - Végig vele beszélgettél? - kérdeztem elakadó lélegzettel, miközben az arca végigsimította az enyémet. - Csak kimentem, hogy lehűtsem magam, és amikor visszajöttem, sarokba szorított. Ennyi. Közben a kilincset keresgélte a derekam mellett, majd kinyílt az ajtó, és elénk tárult Scott apjának puccos dolgozószobája. - Esküszöl? - Tényleg szükség van erre? - Nash hátralépett, hogy megnézhessem a szemét az asztali lámpa homályos fényénél, és láttam, hogy az igazság kavarog benne. Neki nem Sophie kell, függetlenül attól, hogy mit tenne meg az unokahúgom, amit én nem. Éreztem, hogy elvörösödöm. - Ne haragudj. Csak azt hittem... Nash becsukta az ajtót, és egy csókkal fojtotta belém a mentegetőzést. Jó íze volt. Mentolos. Mr. Carter burgundivörös bőrkanapéján kötöttünk ki, s éppen csak annyi időm maradt, hogy átfusson az agyamon, milyen indokolatlanul sokat keresnek a pszichiáterek, mielőtt Nash szája ismét rátalált az enyémre, és ellehetetlenítette a gondolkodást. - Tudod, hogy engem nem érdekel Sophie - suttogta. Nem tennék 15

ilyet se veled, se Scott-tal. Lehajolt, és megint megcsókolt. - Csak te vagy, Kaylee. Az egész testem remegett a meleg borzongások egymást követő hullámaitól. Hagytam, hogy az ajkam végigvándoroljon Nash állának durva számomra mégis simogatóan érdes - borostáján. - O, bla-bla-bla szólalt meg egy kiábrándult hang, a szarkazmus hideg zuhanyát zúdítva intim pillanatainkra. Te szereted őt, ő szeret téged, és mindnyájan egyetlen nagy, boldog, mókás család vagyunk. - A fenébe már, Tód! - feszült meg Nash teste. Én lehunytam a szememet, és felsóhajtottam. A kanapé megnyikordult alattunk, ahogy felültünk, hogy megláthassuk a barátom élőhalott bátyjár, aki - kivételesen hús-vér valóságában - fordítva ülte meg Mr. Carter irodai székét, onnan sasolt minket, karját összefonva a támla tetején, miközben tompa, unott mosoly játszadozott kerubi ajkai körül. Ha nem hagysz fel a leselkedéssel, akkor megmondom a főnöködnek, hogy azon élvezkedsz, ahogy mások pettingelnek. - O már tudja - feleltük Tóddal egyszerre. Lesimítottam a felsőmet, és csúnyán néztem a betolakodóra, bár az ingerültségem máris halványulni kezdett. Nashsel ellentétben én nem tudok mostanában hosszabb ideig haragudni Tódra, mert újabban jó jelnek veszem a felbukkanásait. Majdnem egy hónapig nem láttuk, miután a volt barátnője októberben meghalt a lelke nélkül. És amikor azt mondom, hogy nem láttuk, azt szó szerint értem. Tód kaszásként megválogathatja, hogy mikor és ki lássa. De végre visszatért a jó öreg trükkjeivel együtt - amelyeknek mintha mindig az lenne a céljuk, hogy megakadályozzák, hogy érdemi időt tölthessünk kettesben Nashsel. Majdnem ugyanolyan szörnyű ebben, mint az apám. - Nem dolgoznod kellene éppen? húztam végig a kezemet hosszú, barna hajamon, hogy lesimítsam. 16

Tód vállat vont. - Az ebédszünetemet töltöm. Felvontam a szemöldökömet: - Te nem is eszel N Tód ismét csak megvonta a vállát, és elmosolyodott. - Kifelé - morogta Nash, s közben az ajtó felé rántotta a fejét. Nem mintha Tód. tényleg rászorulna arra, hogy használja az ajtót... A halottság egyik előnye, ha lehet ilyet mondani, az, hogy képes keresztülsétálni a dolgokon... Vagy egyszerűen eltűnni, majd valahol máshol megjelenni. Igen, ez a helyzet. Nekem örvénylik a szemem, és képes vagyok a puszta hangommal betörni az ablakokat; Tódnak a teleportáció meg a láthatatlanság jutott. A természetfeletti világa eléggé igazságtalan. Tód felállt, és félrerúgta a széket, miközben egyik kezével beletúrt rövid, szőke tincseibe, amelyeket még a halál utáni élet sem volt képes megzabolázni. - Nem azért vagyok itt, hogy titeket bámuljalak. Remek. Összevont szemöldökkel meredtem a kaszásra, és a szemem immár tényleg az ingerültségtől keskenyedett el. - Mondtam neked, hogy hagyd békén Emmát. - A barátnőm egyszer találkozott vele, csak rövid időre, és mi elkövettük azt a hibát, hogy elmondtuk neki, mi is igazából Tód. Nash bátyja titokban korábban is leselkedett Emma után, viszont Addison halála és a tisztán látható szívfájdalom után, amit ez az eset okozott neki, azt feltételeztem, hogy felhagyott vele. A mellkasán összefont karjával Tód az öccse testtartását tükrözte vissza. - Szóval, azt nem hagyjátok, hogy én a közelébe menjek, azt viszont igen, hogy beszálljon egy autóba egy részeg seggfejjel? Ez egyáltalán nem logikus. 17

A fenébe! - Nash egy pillanat alatt felpattant a kanapéról, és én is követtem őt, de miközben Tód mellett elhaladtam, odasúgtam neki egy köszönömöt. O azonban már el is tűnt a dolgozószobából. Követtem Nasht végig a folyosón, át a zsúfolt nappalin, s útközben véletlenül kivertem a sört az egyik szurkolólány kezéből. Kirohantunk a bejárati ajtón, és amikor a fagyos levegőtől tiszta libabőr lett a karom, azt kívántam, bárcsak megálltam volna megkeresni a dzsekimet. A feljáró végén megtorpantunk, aztán észrevettem Emmát a zsákutca eleje körül; megvillant hosszú, szőke haja. Ott! mutattam arrafelé, mire ismét nekilódultunk. Éppen akkor értünk oda, amikor Doug kinyitotta az anyósülés ajtaját. Közben Emmát az autó oldalához préselte, a nyelve a barátnőm szájában járt, a szabad keze pedig a blúzában. Emma láthatóan abszolút benne volt a dologban. Persze, ha a sör nem lett volna, szerintem soha nem viselkedett volna így egy nyilvános helyen, de azért úgy éreztem, ez igazából az ő dolga. Viszont egy ittas emberrel autóba ülni - na, ez túlment az ostobaság határán, át a veszélyes zónába. Em - mondtam, miközben Nash Doug vállára csapott, és hátrahúzta a srácot. Mi a jó franc, ember!? kiáltott fel Doug elakadó nyelvvel, miközben a keze olyan sebességgel siklott ki Emma melltartója alól, hogy a gumipánt a barátnőm bőréhez csapódott. Kaylee! - Emma elmosolyodott, és rám zuhant, én pedig csúnyán néztem Dougra. A barátnőmnek fogalma sem volt róla, mit csinál éppen, és Doug seggfej volt vele. Em, tudod, hogy megy ez... - Fél kezemet a tántorgó barátnőm derekára fontam. - Együtt jöttünk, együtt maradunk......együtt megyünk - fejezte be Emma tágra nyílt szemmel, megjátszottán komoly arckifejezéssel. Most nem együtt jöttünk, Kay... 18

- Fuller, ez a lány részeg. - Nash annyira közel lépett Doughoz, hogy az a saját anyósülésére zuhant. És te is az vagy. - Neeeeeeem - kuncogott Emma, sörszagú levegőt lehelve rám. - Ő nem iszik, úgyhogy vezethet. - Em, ez a srác tájt részeg - erősködött Nash, majd rám pillantott, és a ház leié intett a fejével. Vidd be! Én elindultam Emmával a járdán, és megpróbáltam csitítgatni, miközben ő azt magyarázta nekem, milyen cuki fiú Doug. Nem egyszerűen részeg volt: nem volt magánál. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Pár pillanattal később Nash is utolért minket, miközben én éppen a tornácra eresztettem le Emmát. - Elvetted tőle a slusszkulcsot? - kérdeztem, mire Nash zavartan öszszehúzta a szemöldökét. Visszafordította a fejét Doug autója felé, amelynek abban a pillanatban bőgött fel a motorja - nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Nash rohanni kezdett, én elhelyeztem Emmát a legfelső lépcsőfokon. Tód? - kiabáltam, körbenézve a sötét udvarban, hálásan, amiért nincs tanúja annak, hogy magamban beszélek. - Mi az? - kérdezte a kaszás a hátam mögött, mire megpördültem magam körül, azon gondolkozva, hogy vajon miért mindig mögöttem jelenik meg. - Itt maradnál vele pár percig? Tód elfintorodott, és Emmára pillantott, aki a részegek ártatlanságával bámult fel ránk hatalmas, kék szemével. - Azt mondtad, hogy tartsam távol magam tőle. - Hé, én emlékszem rád - motyogta Emma olyan hangosan, hogy vágnom kellett egy grimaszt. Te halott vagy. Erre egyikünk sem reagált. - Tudom. Csak figyeld pár percig, és ne hagyd, hogy bármelyik autóba beszálljon. Kérlek! Azzal Nash után vetettem magam, el a zsákutca bejárata mellett, biztosra véve, hogy Tód figyel majd Emmára. Ahogy 19

valószínűleg egész éjjel ezt csinálta, bár a poklot kell majd megjárnia, amiért lógott a munkából... Előttünk lámpák világították meg Doug kocsijának fényes karosszériáját, amely úgy siklott tova, mint maga az éjszaka. Épp, amikor utolértem Nasht, láttam, hogy Doug hirtelen oldalra dőlt a vezetőülésben, az autója pedig kilengett előre és jobbra. Hangos pukkanás hallatszott, amelyet fémes csikorgás követett. Utána pedig valami szilárdabb dolog csattanása. - A rohadt életbe! Nash ismét futásnak eredt, én pedig követtem, miközben az a rossz érzés a gyomromban immár kezdett az egész testemben szétterjedni. - Jaj, ne, Kaylee... Tudtam, már mielőtt megláttam volna. Az utca két oldalán drága, magas összegű biztosítással rendelkező autók sorakoztak, olyan emberekéi, akik könnyedén le tudnák cserélni is őket. Az a részeg barom természetesen pont az enyémbe hajtott bele. Amikor közelebb értem, kiderült, hogy nem egyszerűen nekiment, hanem feltolta a járdára, bele az egyik szomszéd téglából épített postaládájába. A kocsim harmonikává gyúródott. A volán melletti ajtó kifordult. Mindenütt téglák és malterdarabok hevertek. Mögöttünk nyikorogva kinyílt Scotték bejárati ajtaja, és hangok csendültek fel a sötétségben. Hátranéztem, hogy megkeressem Todot, aki immár teljesen látható alakot vett fel, s igyekezett Emmát elterelni az előkertbe kiözönlő tömeg útjából. Miután meggyőződtem róla, hogy a barátnőm jól van, szegény halott autóm felé fordultam. Aztán feltűnt, hogy Doug Fuller még nem szállt ki a sajátjából. A francba! - Segíts nekem egy kicsit - kiáltott oda Nash, és én megkerültem a kocsit, miközben ő kinyitotta a Mustang tökéletesen karcmentes vezetőoldali ajtaját. Doug feje a vállára billent, és részeg hülyeségeket motyogott: 20

-...velem. Valaki más az autómban, haver... Nash behajolt, hogy kikapcsolja a biztonsági övét melyik részegnek jut eszébe becsatolni magát? de nem fért be a barátja és a kormány közé, amely túlságosan feltolódott Nash mellkasához. - Kay, el tudnád intézni az övét? Én felsóhajtottam, és átmásztam Dong ölén, a felsőtestemet a kormány és a mellkasa közé ékelve, miközben a gomb után tapogatóztam. Halálra ijesztett... dünnyögte Doug a fülemre hulló hajamba. - Egyszer csak ott termett a semmiből! Fogd be, Doug - csattantam fel, és komolyan megfordult a fejemben, hogy otthagyom, amíg meg nem érkeznek a zsaruk. - Részeg vagy. - Miután sikerült kicsatolnom az övét, kihátráltam az öléből, ő pedig egyenesen az arcomba lehelt. Egyik kezemmel a combjára támaszkodva megdermedtem, és az az előbbi rossz érzés hirtelen az egész testemet görcsbe rántotta. A rémület jéghideg ujjai markolászták a szívemet, és hatoltak be az ereimbe. Emmának igaza volt. Doug nem ivott. Az Eastlake Gimnázium száz százalékig emberből lévő hátvédjének valahogy sikerült hatalmas, ostoba kezét az Alvilág legveszélyesebb tudatmódosító szerére rátennie. Doug Fuller bűzlött a Démonlehelettől. 21

Biztos vagy benne? suttogta Nash mélyen összehúzott szemöldökkel, miközben a háta mögött egy nagydarab férfi olaj foltos kabátban ráakasztotta az összetört autóm elejét a vontatókocsija hátuljáról lelógó hatalmas láncra. - Igen, biztos vagyok. Már négyszer megkérdezte. Én csak két rövid szippantásnyit tapasztalhattam meg a Démonleheletből egy hónappal korábban, de az a keserédes, maró szag - amely inkább utóíz volt, mint valódi kóstoló - úgy beleégett az agyamba, több másik emlékdarabkával együtt, mint a kötelek nyoma, amelyekkel egy keskeny kórházi ágyhoz kötöztek. - De honnan szerzett volna ilyesmit? - dünnyögtem, és becipzároztam a dzsekimet, amelyet Nash hozott vissza nekem. Valahol az utcában felbőgött egy kocsi motorja, és a vontató nagy lánca megfeszült, hogy felemelje szegény autóm elejét a földről. - Fogalmam sincs. - Nash hátulról körém fonta a karját, és ismerős melegségébe burkolt. - Az emberek nem tudnak átkelni az Alvilágba, a pokolfajzatok pedig a miénkbe... - Hangosan gondolkoztam, hiszen senki sem jött annyira közel hozzánk, hogy meghallhassa, miről beszélünk. - Úgyhogy lennie

kell valamilyen módszernek arra, hogy a Démonlehelet az emberek világába kerüljön anélkül, hogy a pokolfajzat is átjutna, akitől származik. - A szer neve pontosan leírja, miről van szó: a Démonlehelet a pokolfajzatok mérgező lélegzete, egy erős alvilági kábítószer. És nagyon úgy tűnik, a mi világunkban is használható efféle célokra. De a Démonlehelet tönkreteheti azoknak a kaszásoknak a lelkét, akik túl sokáig tartják a tüdejükben... Ez az emberekre is igaz? Vajon Doug eleget szívott belőle ahhoz, hogy károsodjon a lelke? Hogyan jutott hozzá egyáltalán? - Körbenézek arrafelé - suttogtam, mire Nash megrázta a fejét. - Nem! - közelebb lépett hozzám, hogy mindenki azt higgye, az autóm elvesztése miatt vigasztal. - Nem mehetsz át. A pokolfajzatok nem szeretnek veszíteni, és Avari az élete hátralévő részében a te lelkedre fog vadászni, Kaylee. Én ugyanis a lelkemmel együtt megszöktem, amikor átkeltünk, hogy visszaszerezzük a Page lányok lelkét. - Csak bekukucskálok. - Mintha egy ablakon néznék be az Alvilágba ahelyett, hogy besétálnék az ajtón. És egyébként is, Avari nem lesz ott... - Összehúztam a szemöldökömet. - Vagyis itt... Na... szóval, Scott Carter bulijában. Az Alvilág olyan, mint a mi saját világunk torz tükörképe. A kettő bizonyos pontokon összekapcsolódik, ott, ahol az emberi energia átszivárgása elég erős ahhoz, hogy a mi világunkhoz horgonyozza az Alvilágot, mint amikor fogpiszkálót szúrnak egy szendvicsbe. - Kaylee, szerintem nem... Egyetlen pillantással Nashbe fojtottam a szót. Nem volt időm vitatkozni. - Állj elém, hogy senki ne lásson meg. Csupán pár másodpercre lesz szükségem.

Nash habozott, én viszont mögé álltam, és lehunytam a szemem. És felidéztem a halált.visszagondoltam az első alkalomra, amikor megtörtént - vagyis az első olyan alkalomra, amelyre emlékeztem is -, és kényszerítettem magam, hogy újból átéljem azt a rettegést. A bizonyosságot, hogy az a szerencsétlen tolószékes gyerek meg fog halni. A sötét tudatot, amely csak nekem állt a rendelkezésemre. A körülötte örvénylő árnyékokat. A rajta áthullámzó árnyékokat. Hála az égnek, a halál emléke elegendőnek bizonyult, és egy sikoly indult meg felfelé a torkom mélyéről. A nőnemű lúdvércek sikolya a halál előhírnöke, és képes elég ideig itt tartani a haldokló lelkét ahhoz, hogy egy hímnemű lúdvérc átirányíthassa. Ugyanakkor az én sikolyom azt is lehetővé teszi számomra és bármelyik másik lúdvérc számára, aki elég közel van ahhoz, hogy hallja, hogy bepillantsak az Alvilágba. Hogy átkeljek oda, ha akarok. Csakhogy én egyáltalán nem akartam átkelni az Alvilágba. Soha többé. Visszatartottam a sikolyt, csapdába ejtettem a torkomban és a szívemben, hogy Nash csak egy vékony foszlányt halljon meg belőle, mások pedig semmit. Nash megfogta a kezem, de én alig éreztem az ujjai melegét a sajátjaimon. Kinyitottam a szemem, és levegő után kezdtem kapkodni. Scott Carter utcáját híg, szürke fátyol borította, mintha egy viharfelhő szállt volna a földre. Még mindig ott volt az én saját világom - a rendőrök, a vontatókocsik, egy mentőautó és egy kis csoport bámészkodó. De mögötte - mélyebben - ott bujkált az Alvilág. Olajzöld borotvagabona-mező hullámzott előttem a szellőben. Tudtam, hogy hideget éreznék, ha érezném, és a merev szálak úgy zörögnének, mint a szélcsengő, amikor összeérnek a szálai. Az égbolt zöld és kék csíkos sötétlila színben pompázott, mintha véraláfutások borítanák a világ arcát.