Elôszó A nô a képen Szobám falán van egy fénykép egy nôrôl, akivel sohasem találkoztam. A kép szakadt jobb sarkát celluxszal ragasztották meg. A nô mosolyogva néz szembe a fényképezôgéppel, kezét a csípôjére teszi; ruhája gondosan vasalt, ajka erôsen ki van rúzsozva. Nincs még harmincéves. A kép az 1940-es évek végén készült. A nô halványbarna bôre sima, szeme pajkos. Még nem tud a benne növekvô rosszindulatú daganatról, amely árvává teszi majd öt gyermekét, az orvostudomány jövôjét pedig döntôen befolyásolja. A fénykép aláírása: Henrietta Lacks, Helen Lane vagy Helen Larson. Nem tudni, ki készítette ezt a fotót, de több százszor megjelent már képes újságokban és tudományos könyvekben, blogokon és a laboratóriumok falán. A rajta szereplô nôt általában Helen Lane-ként említik, de sokszor nem is adnak neki nevet. Többnyire csak HeLaként emlegetik ôt is, akárcsak az elsô halhatatlan emberi sejteket, melyeket az ô méhnyakából metszettek ki pár hónappal a halála elôtt. Valójában Henrietta Lacksnek hívták. Évekig nézegettem ezt a fényképet, s azon gondolkoztam, vajon milyen élete lehetett, mi történhetett a gyermekeivel, s mit szólt volna, ha tudja, hogy a belôle vett méhnyaksejtek örök életûek lesznek, mivel billiószám csomagolják, adják-veszik, szállítják ôket a világ számos laboratóriumába. Próbáltam elképzelni, mit gondolt volna, ha tudja, hogy az ô sejtjeit lôtték ki az elsô ûrhajókban annak vizsgála-
12 Elôszó tára, hogy mi történik az emberi sejtekkel a súlytalanság állapotában, hogy az ô sejtjei játszottak szerepet több fontos orvosi felfedezésben és fejlesztésben: a gyermekbénulás szérumának elôállításában, egyes kemoterápiás szerek kidolgozásában, a klónozásban, a géntérképezésben, a lombikbébi-kezelésben (in vitro megtermékenyítés). Biztosan döbbenten értesült volna arról, hogy a saját sejtjeibôl milliárdszor annyi növekszik a laboratóriumokban, mint amennyi eredetileg a szervezetében volt. Nem tudjuk pontosan, hány olyan sejt van ma életben, amelyik Henrietta szervezetébôl származik. Egy kutató becslése szerint ha mérlegre tehetnénk az eddig elôállított összes HeLa-sejtet, ötvenmillió tonnát nyomnának, ami felfoghatatlan mennyiség, tekintve hogy egy-egy sejt gyakorlatilag súlytalan. Egy másik becslés szerint ennyi sejtet egymás mellé téve háromszor körül lehetne tekerni az Egyenlítôt, miközben maga Henrietta alig volt magasabb 150 centinél! Jómagam 1988-ban hallottam elôször a HeLa-sejtekrôl, tehát harminchét évvel Henrietta Lacks halála után, tizenhat éves koromban egy biológiaórán. Tanárunk, a pici, kopaszodó Donald Defler fölalá járkált a teremben, miközben vetített nekünk. Két ábrára mutatott a falon, melyek a sejtek reprodukciós ciklusát ábrázolták, de számomra ez csak színes nyilak, négyzetek és körök értelmetlen összevisszasága volt, érthetetlen szavak kíséretében: Az MPF elindítja a fehérjék aktivizálásának láncreakcióját. Teljesen elveszetten ültem, és majd szétfeszítették az agyamat az olyan szavak és kifejezések, mint mitózis meg kinázgátló molekulák. Mindent meg kell tanulnunk, ami az ábrákon van? süvöltötte egy diák. Igen, felelte Defler, mindegyik ábrát meg kell tanulni, mert szerepelnek a vizsgakérdések között de ez akkor még nemigen számított. Defler azt szerette volna megértetni velünk, hogy milyen csodálatos dolgok is a sejtek. Mindenkinek a testében van vagy százmilliárd
A nô a képen 13 sejt, egyenként többnyire olyan kicsinyek, hogy a mondat végére tett ponton több ezer is elférne belôlük. Ezekbôl áll össze minden szövetünk az izmok, a csontok és a vér is, melyekbôl viszont a szerveink épülnek föl. Mikroszkóp alatt egy átlagos sejt erôsen hasonlít a tükörtojásra: nedvdús, fehérjében gazdag citoplazmája olyan, akár a tojásfehérje; a magva, azaz nukleusza viszont a sárgájára emlékeztet. Ez utóbbiban van elrejtve mindaz a genetikai információ, amely az embert azzá teszi, aki. A citoplazmán belül zajlik az élet, akár egy nagyvárosi utcán. Tele van molekulákkal és vezetékekkel, melyek szüntelenül továbbítják az enzimeket és cukrokat a sejt egyik részébôl a másikba, vizet, tápanyagot és oxigént pumpálnak bele és ki belôle. Igen leegyszerûsítve, de talán szemléletesen: ezek a kis citoplazmagyárak megállás nélkül ontják magukból a fontosabbnál fontosabb vegyületeket, fehérjéket meg az egész folyamatot mozgásban tartó és a magvat tápláló ener giát. A sejtmag a folyamat agya: testünk minden magvas sejtjében egész génállományunk benne van. Ennek az állománynak (idegen szóval genomnak) központi jelentôsége van abban, hogy a sejtek tudják, mikor mit kell termelniük, mikor növekedjenek és osztódjanak vagy akár pusztuljanak el. Defler föl-alá járkálva magyarázta, hogy a mitózis, azaz a sejtosztódás folyamatának köszönhetôen miként lesz az embrióból kisbaba, és miként állít elô a testünk új sejteket a sebeink begyógyítására vagy az elvesztett vér pótlására. Olyan szép mindez, mondta a tanár, akár egy tökéletesen koreografált balett. Elmondta azt is: elegendô egy apró hiba az osztódási folyamatban, hogy egyes sejtek elszabaduljanak az irányítás alól. Egyetlen enzim jut rossz helyre, egyetlen fehérje aktiválódik hibásan, és ha egyéb körülmények is fennállnak rákos lesz az ember. A mitózis kikerül az ellenôrzés alól, és a betegség terjedni kezd. Ezt kitenyésztett rákos sejtekbôl tudtuk meg közölte Defler. Mosolyogva mutatott a táblára, amelyre két szót írt öklömnyi betûkkel: HENRIETTA LACKS.
14 Elôszó Henrietta 1951-ben halt meg súlyos méhnyakrákban, mesélte Defler. Elôbb azonban egy sebész metszeteket vágott ki a daganatából, s ezeket Petri-csészébe tette. A kutatók akkor már évtizedek óta próbáltak tenyészetben életben tartani emberi sejteket, de végül mindegyik sejttenyészet elpusztult. Nem így Henriettáéi: naponta egy teljes nemzedéknyit szaporodtak megállás nélkül. Ezek lettek az elsô, laboratóriumban kitenyésztett, halhatatlan emberi sejtek. Henrietta sejtjei mostanra már jóval tovább éltek a testén kívül, mint ôbenne mondta Defler. Ha elmennénk a világ bármely pontján egy sejttenyésztô laboratóriumba, jó eséllyel Henriettának több millió ha nem milliárd sejtjét találnánk ott lefagyasztva. Ezeket a sejteket a rákkeltô, illetve a rákot elfojtó gének kutatásában is felhasználták, de segítségükkel állítottak elô hatóanyagokat a herpesz, az influenza, a vérzékenység és a Parkinson-kór gyógyítására is, és felhasználták ôket a laktózérzékenység, a nemi úton terjedô betegségek, a vakbélgyulladás, a hosszú élet, a szúnyogok párzása, a csatornamunkásokat érô egészségi ártalmak és még ki tudja, mi minden vizsgálatára. A sejtekben lévô kromoszómákat és fehérjéket tövirôl hegyire megvizsgálták. A laboratóriumokban Henrietta sejtjei éppúgy alapvetô munkaeszköznek számítanak, mint a tengerimalacok és az egerek. A HeLa-sejtvonal az elmúlt évszázad legfontosabb orvosi fejlesztései közé tartozik szögezte le Defler. Aztán, minden felhang nélkül, csak mint ami épp eszébe jutott még róla, hozzátette: Amúgy fekete nô volt. Szivaccsal letörölte a nevét a tábláról, majd lefújta a kezérôl a kréta port. Az óra véget ért. Mikor a többiek kiözönlöttek a tanterembôl, én még ott ültem egy darabig, és arra gondoltam: ez minden? Ennyit tud hatunk meg? Ez biztosan nem a teljes történet! Követtem Deflert a szobájába, s megkérdeztem tôle: Honnan származott az a nô? Tudta, hogy mennyire fontosak a sejtjei? Voltak gyerekei?
A nô a képen 15 Elárulnám, ha tudnám felelte. De hát senki sem tud róla semmit. Órák után hazarohantam, s az ágyra vetettem magamat a biológia-tankönyvemmel. Kikerestem a sejttenyésztés szót a mutatóban, s a következôket olvashattam: A tenyészetben a ráksejtek a végtelenségig osztódnak, ha folyamatos a táplálékellátásuk, ezért nevezik ôket halhatatlannak. Rendkívüli példa egy sejtvonal, amely már 1951 óta szaporodik megszakítás nélkül. (HeLának nevezik, mert egy Henrietta Lacks nevû nôbôl eltávolított rákos daganatból izolálták ôket.) Ennyi. Megnéztem még a HeLát a szüleim enciklopédiájában, aztán az értelmezô szótáramban, de Henriettáról nem találtam semmit. Miután leérettségiztem, majd immár az egyetemen tanultam a bio lógiát, a HeLa-sejtekkel minduntalan összefutottam: a szövettanban, a neurológiában, a patológiában, és a segítségükkel vizsgáltam a szomszédos sejtek kommunikációját. Magát Henriettát azonban Defler tanár úr után soha senki nem említette. Amikor az 1990-es évek közepén megkaptam az elsô számítógépemet, és kezdtem használni az internetet, kerestem róla információt, de csak zavaros töredékeket találtam. A legtöbb honlap szerint Helen Lane-nek hívták, egyesek szerint már a harmincas években meghalt, mások ezzel szemben említették a negyvenes, ötvenes, sôt hatvanas éveket is. Egyes források szerint a petefészkében, mások szerint a mellében vagy a méhnyakában volt a rákos daganat. Egyszer aztán rábukkantam néhány róla szóló újságcikkre a hetvenes évekbôl. Az Ebony magazin Henrietta férjét idézte: Én csak arra emlékszem, hogy volt neki ez a betegsége, és mindjárt a halála után behívtak a hivatalba, hogy adjam az engedélyemet valami mintához. De én úgy döntöttem, hogy nem adom. A Jet magazin szerint a Lacks család fel volt háborodva, amiért Henrietta sejtjeit kémcsövenként 25 dollárért árulják, és hogy a tudtuk nélkül közöltek le cikkeket a sejtekrôl. Idézem: Valahol a tudatuk mélyén ott fészkelt a gyanú, hogy a tudomány és a sajtó kihasználta ôket.