A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat második kötete. A sorozat - Margit Sandemo norvég írónő alkotása - Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon

2

3

A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat második kötete. A sorozat - Margit Sandemo norvég írónő alkotása - Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget... Silje és Tengel a két gyermekkel együtt a világtól távoli, magas hegyek koszorúzta völgybe költözött, ahol a Jéghegyek Népének zárt közössége él. Silje boldog, bár gyakran gondol vágyakozva a külvilágra, amelyet el kellett hagyniuk. Új lakóhelyükön olykor idegennek érzi magát. Különösen idegenkedik Hannától, az agg boszorkánytól, aki sikeresen adja át ördögi praktikáit a kicsi Solnak. A völgyet veszély fenyegeti. Hanna megjósolja a tragédiát, és Hanna még sohasem tévedett... 4

5

1. fejezet Semmi sem utalt közvetlen veszélyre. Silje és családja már évek óta élt a Jéghegyek Népének völgyében. A három gyerek vidám csivitelése visszhangzott a tó felett. Sol hangja egyre határozottabban csengett, Dagé nyugodt és hűvös, a kicsi Live álmodozó volt. A gyerekek a csónak sarkában ültek, Silje előttük, Tengel pedig az evezőspadon. A férfi feszülten figyelte őket, mintha bármikor történhetne velük valami. Silje érezte, hogy fölösleges a férfi aggodalma, hisz a gyerekek fegyelmezettek voltak és tudtak magukra vigyázni. Ugyanakkor megértette Tengelt. Még mindig furcsa volt számára, hogy a hosszú, magányban töltött évek után hirtelen négy emberért tartozik felelősséggel, akik felnéznek rá és hisznek benne. Tőlük megkapta azt a szeretetet, amiről előtte álmodni sem mert. Silje szívét melegség öntötte el. Rajta kívül kevesen tudták, milyen nagyszerű lélek rejlik Tengel démoni külseje mögött. Mindketten örömüket lelték a gyerekekben. Solban tombolt az életerő. Gyakran gondolt arra, hogy a kislány feje fölött sötét végzetként lebeg az ősök átka. Dag szőke, eszes fiúcska volt. A kicsi Liv pedig minduntalan utánozta nagyobb testvéreit. Siljét még most is meglepte, hogy mennyire hasonlít rá a kislány. A haja éppolyan fürtös és dióbarna, talán csak kicsit világosabb, mint az övé, pillantása félénk, de könnyen kapható a nevetésre. Képzelete is éppolyan csapongó, mint anyjáé. Környezetét benépesítette mesebeli lényekkel, kezében életre keltek a tárgyak, beszélgetett a fákkal... Silje sejtette, hogy Liv élete hasonlóan kalandos lesz, mint az övé. Csak attól az egytől félt, hogy a túl érzékeny kislány nehezen védi majd ki a sors csapásait. Nem szívesen nézett a gyerekek öltözékére. Sol már régesrég kinőtte a ruháját. Dag mindig is Sol levetett és átszabott holmijában járt. Sajnos a varrásban sohasem jeleskedett. Livnek Tengel öreg nadrágjából és zekéjéből varrt valami 6

hordhatót. A szomszédasszonyok gyakran köszörülték rajtuk a nyelvüket. Silje összekuporodott, legszívesebben elbújt volna a szegénység elől. Kivetették a halászhálót, a csónakot a part felé irányították. Meleg nyáreste volt, ezért hozták magukkal a gyerekeket is, akik persze lelkesedtek az ilyen kirándulásokért. Silje a völgyet övező hegyeket nézte. A lebukó nap fénye aranyvörösre festette a szirteket. Pillantása megakadt a meredek hegyoldalban húzódó hasadékon. Tengel! Figyelj! Azon a hágón esetleg nem lehetne átjutni? A férfi követte felesége tekintetét. Inkább csak gondolatban. Voltak néhányan, akik szerencsét próbáltak. Nem ajánlanám senkinek. A gleccser másik oldalára jut az ember, ahonnan meglehetősen fáradságos út vezet barátságosabb vidékek felé. Szóval te is megpróbáltad? Igen, sok éve már annak, hogy én is átkeltem. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem teszem. A csónak megakadt a parti fövenyen, és a gyerekek már ugrottak is volna, ha Tengel nem figyelmezteti őket időben. Várjatok mondta határozottan, és a csemetéknek ennyi elég volt. Hihetetlen tekintélye volt előttük, amelyet inkább szeretetével és melegségével ért el. A kirakodásból mindannyian kivették részüket. Liv gyorsan elfáradt, nehéz volt még neki keresztülgázolni a szúrós borókafenyők között. Tengel a nyakába vette. Sol és Dag pedig Silje mellett kétoldalt baktatott felfelé a dombon. Sol töprengett valamin. Mindig vidám arca elkomolyodott. Mondd csak, miért hívlak én Siljének, amikor Dag és Liv mamának szólítanak? Silje megfogta a kislány kezét. Hosszú lenne elmesélni. De te mindig is Siljének hívtál. Erre már Dag is felkapta a fejét, Sol pedig tágra nyílt 7

szemmel folytatta : Miért csúfolnak a gyerekek fattyúnak minket, Dagot és engem? Nem értem, mit akarnak ezzel. Silje elfehérdett. Semmi joguk nem volt hozzá, hogy ezt mondják kezdte Silje, majd megállt egy pillanatra. Azt hiszem, elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy megtudjátok az igazat. Te már hétéves vagy, Sol, Dag pedig majdnem öt. Liv a maga három évével, attól tartok, keveset értene az egészből. Tengel! kiáltott a férje után. Igen? kérdezte a férfi, amikor megállt a házuk alatt a kertben. A gyerekeket fattyúnak csúfolják. Mit mondasz? Jól hallottad. Szeretnék végre hallani az igazat mondta Silje izgatottan. Kérlek, vigyázz Livre, amíg én elmondom nekik, amit tudniuk kell. Persze csak akkor, ha te is úgy gondolod, hogy elérkezett az ideje. Tengel kicsit tétovázott. Alaposan szemügyre vette a két nagyobb gyereket. Talán jobb lesz, ha megtudják. Lefektetem Livet, aztán visszajövök. Nem, nem kicsi Liv! Szó sem lehet róla, hogy tovább maradjunk. Már leragad a szemed az álmosságtól. Letelepedtek a patak partján. Silje hangját a víz hangos csobogása festette alá. A két gyermek figyelmesen hallgatta. Talán ott kell kezdenem, hogy nem én vagyok az igazi édesanyád, Sol. És a tiéd sem, Dag. Az én édeslányom Liv, de remélem, hogy ennek ellenére ugyanúgy fogtok szeretni fűzte hozzá félve. Igyekeztem, hogy egyikőtöknek se hiányozzon az édesanyja. Nagyon szeretlek benneteket, mintha ti is az édesgyermekeim lennétek, akár Liv. És - Tengel is így érez irántatok. A gyerekek még mindig hallgattak. 8

Végül Sol szólalt meg bátortalanul. Akkor Tengel sem lehet az édesapánk. Valóban, csak Livé. Mindig is Tengelnek szólítottad, Sol. De én nem. Én apának hívom. Igen, mert te nagyon kicsi voltál, amikor hozzánk kerültél. Sol már nagyobbacska volt akkoriban. Ez most már zavarosan hangzik, ötlött eszébe Siljének és megpróbált érthetőbben magyarázni. Tengel és én mindig azt kívántuk, hogy bárcsak ti is az édesgyerekeink lennétek... De akkor ki a mi anyánk? kérdezte elcsukló hangon az egyébként oly határozott Sol. Csak azért vettetek el tőle minket, mert annyira akartatok? Ez igazán jellemző Solra, mosolyodott el Silje. Megzavarja óvatos magyarázatát és mindent a feje tetejére állít. Nem, nem így történt. Más az édesanyja Dagnak, és neked is, Sol. Nehéz volt elmagyarázni, hogy mi az igazság, Silje mégis érezte, ez az a pillanat, amikor a gyerekek is megtudhatják, honnan származnak. A te édesanyád, Sol, Tengel nővére volt. Úgyhogy Tengel valójában a nagybátyád. Liv pedig az unokahúgod. Sol fészkelődni kezdett, szeme a távolba révedt. És mi van az anyámmal? Az édesanyád meghalt. Lelke az égbe költözött. A pestis vitte el. Apád is akkor halt meg, és a kishúgodat, Leonardát sem kímélte a szörnyű betegség. Csak kétéves voltál, amikor rád találtam. Egyedül maradtál, éppúgy, mint én. Szükségünk volt egymásra. A valódi neved pedig, amit az édesanyádtól kaptál, Angelika. A kislány egyre figyelmesebben hallgatta. Mindig annyira büszke volt nevére. Sol Angelika, olyan érdekesen csengett. És most megtudta, ki nevezte el Angelikának. Silje aggódó pillantásokat vetett a gyermek ruhájának rövi- 9

dülő ujjára. Már ez sem tart sokáig. Az anyag néhol már olyan vékonyra kopott, hogy inkább pókhálóra, mint emberi öltözékre hasonlított. De nem volt semmije, semmije, amiből újat varrhatott volna. Folytatta a történetet. Az anyád gyönyörű asszony volt, Sol. Hullámos haja csillogóan fekete, mint a tiéd, a tekintete ragyogó. Sol szeme megtelt könnyel. De a te szemed világosabb, kislányom. Zöld, sőt néha inkább sárgás, mint Tengelé. Óhatatlanul eszébe jutott a Jéghegyek Népének átkos öröksége. Ez a néha vadállatiasan csillogó szempár a kiválasztottság jele. Mi lesz veled, szegény gyermek? És az én anyám? kérdezte türelmetlenül a kisfiú. Meg az apám? Hangjába sértődöttség vegyült, mintha ő is meg lenne győződve arról, hogy Tengel és Silje elragadta a szüleitől. Silje most érezte meg igazán, milyen nehéz helyzetbe került. Mégsem mondhatta el Dagnak, hogy az anyja kitette, hogy elpusztuljon. Közben a szűk ösvényen felbukkant Tengel alakja. A férfi jelenlétéből merített új erőt. Tengel letelepedett melléjük a harmatos fűbe. Dag azonnal az ölébe mászott, mintha bizonyítani akarná, hogy mégis van apja. Silje halvány mosollyal az ajkán folytatta. Az édesanyád, Dag, előkelő hölgy, bárónő. Semmit nem tudunk róla. Nem tudjuk, él-e még, hol lakik, mi a neve. Csak annyit, hogy nagy bajban volt valaha. Téged is akkor veszített el. Én találtalak meg... A gyerekek tátott szájjal figyelték Siljét. Egy furcsa éjszakán kezdődött minden. Csikorgó hideg volt, és Trondheim fölött szinte lángolt az ég. Magamra maradtam. Szeretteimet elvitte a pestis. Éhes voltam, fáradt, és nem volt hol álomra hajtani a fejem. Akkor találtalak meg, Sol. Halott édesanyád mellett kucorogtál. Magammal vittelek, mert 10

segíteni szerettem volna rajtad. Nem akartad otthagyni édesanyádat, de érezted, hogy velem kell jönnöd, különben már te sem élnél. Megérted, miért cselekedtem így? Sol ünnepélyesen bólintott. Dag pedig komoly, kicsit szigorú hangján közölte: Syver is meghalt. Egész télen át őrizték a testét. És Ingát, meg Sveint is. Azóta már mind a hármukat eltemették. Tengel bólintott. Igen. Kemény volt a tavalyi tél. Ezek szerint tudjátok, mit jelent az, ha valaki meghal és eltávozik közülünk? A gyerekek valami igen-félét dünnyögtek, majd ismét Siljére néztek. Várták a történet folytatását Melyik majort hívják Trondheimnek? kérdezte Dag. Major? Trondheim egy nagy város a külső világban. Miféle külső világban? Messze túl a völgyünket körülvevő hegyeken. Hát ott is van valami? nézett a kisfiú szigorúan Siljére. A két felnőtt egymásra pillantott. Csak most jöttek rá, hogy sohasem beszéltek a gyerekeknek a völgyön kívül elterülő világról. Még sok minden létezik a mi völgyünkön kívül mondta Tengel. Mélyen érintette a gyerekek csodálkozása. Azt hiszem, jobb, ha erről más alkalommal beszélünk. Most inkább figyeljetek Siljére. A tó felől búvármadár rikoltása hallatszott, a vízre egyre vastagabb ködfüggöny ereszkedett, de valahogy egyiküknek sem akaródzott még nyugovóra térni. Csodálatos nyáréjszaka volt. Silje Tengelre nézett. Nyugtalanította a férfi viselkedése. Napok óta mintha furcsa hangokat hallana, a szeme pedig aggodalommal fürkész körbe. Ismerte a férjét, jól tudta, mennyire érzékeny. Éppen ezért aggasztotta a férfi kutató, az ismeretlen veszélytől tartó tekintete. 11

Most nem volt ideje arra, hogy Tengelen tűnődjön, a gyerekek várták a folytatást. Amikor már együtt mentünk tovább, Sol, rátaláltunk Dagra. Magányos volt, mint mi ketten, csak sokkal, de sokkal védtelenebb. Hogy miért, azt Silje már nem merte elmesélni. Nem akart beszélni arról, hogy úgy tették ki, hogy még a köldökzsinórját sem vágták le. Soha nem szabad megtudnia, anyja milyen bűnt követett el ellene. Egyébként te voltál az, Sol, aki meghallottad Dag sírását. Úgyhogy Dag neked köszönheti az életét. A két gyerek hitetlenkedő pillantása találkozott. Aztán gyorsan megfogták egymás apró, maszatos kezét. Tulajdonképpen inkább Dag és Liv tartott jobban össze. Sol túlságosan titokzatos és heves volt a kicsik számára. De soha semmi kétség nem fért ahhoz, hogy mind a hárman mennyire szeretik egymást. Nagy szükségük volt a szeretetre e viszontagságos körülmények között. Amikor már hárman vándoroltunk tovább, Dagot a karomban vittem, és már végképp nem tudtam, mitévő legyek, találkoztunk Tengellel. Sohasem láttam azelőtt. Silje megborzongott, ahogy újra átélte azt az éjszakát. Először a találkozás Tengellel, azután az akasztófák, a hóhér és a máglyából áradó rettenetes bűz... Felegyenesedett és elhessegette magától a szörnyű emléket. Tengel gondoskodott rólunk mondta meleg hangon. Mindent megadott nekünk, amire csak szükségünk volt, azóta összetartozunk, mind az öten. Tengel mosolygott. Egy szót sem szólt saját magányosságáról. Silje és a gyerekek magánya olyan volt, amin lehetett segíteni, míg az övé mélyen ette bele magát a szívébe. Közte és az emberek között áthatolhatatlanná vált a távolság. Túl sok tudás volt a birtokában, az emberek pedig kerülték emiatt. Még nem feledte el Silje és Sol rémült tekintetét, amikor először pillantották meg a sötétben természetfeletti vonásait. Az első perctől fogva vonzódott a lányhoz. 12

Megragadta védtelen, segélykérő tekintete. Meg akarta őrizni a tisztaságát. Talán a maga számára? Nem, ez akkor fel sem merült benne. Önzetlenül, a háttérben maradva akarta megvédeni. Ám amikor legnagyobb megdöbbenésére észrevette, hogy a lány is vonzódik hozzá, más is megfordult a fejében. Csodálatos volt az az idő, tele vágyakozással, fájdalommal és reményekkel. Amikor keresték az egymáshoz vezető utat, amikor még bizonytalanok voltak a másik érzelmeiben. És ő egykor erős fogadalmat tett, hogy soha nem lesz dolga asszonyal. De képtelen volt ellenállni Silje vonzerejének. Ismét felesége szavaira figyelt. A múlt olyan gyorsan pergett végig emlékezetében, hogy semmit sem szalasztott el a beszélgetésből. Azután megszületett Liv. Erre már te is emlékszel, Sol hallotta Silje hangját. Igen. Amikor olyan beteg voltál. Pontosan. Ha akarod, hívjál csak bennünket anyának és apának, hiszen mi az édesszüleidnek érezzük magunkat. A kislány elgondolkodott. Azt hiszem, furcsa lenne mindannyiunknak, miután olyan sokáig Siljének és Tengelnek hívtalak benneteket. Megértelek. Ugye tudod, hogy nekem is mennyire sokat jelentettek a beszélgetéseink. Örülök, hogy ilyen... segítőtársam van. Sol átszellemülten hallgatta, majd szorosan átölelte Siljét, aki boldogan mosolygott rá Tengelre. Jó érzés volt, hogy elfogadja őket szülőjének a két gyerek. Dagot foglalkoztatta valami. Vonásai megfeszültek, homlokát összeráncolta, arca megnyúlt, le sem tagadhatta volna arisztokrata őseit. Keres az anyám? kérdezte rekedten. Silje nem tudta, mit feleljen. A nehéz helyzetből Tengel segítette ki. 13

Nem tudunk róla semmit. De a ruháidra bárói korona volt hímezve, így legalább a származásodról sejtettünk valamit. Próbáltuk keresni az anyádat, Dag, de nem nagyon bízom abban, hogy még életben van. Ő is a pestisben halt meg? Azt hiszem. Talán éppen ezért vált meg tőled. Apád egész bizonyosan halott. Tengel nem mondhatott mást. Minden jel arra mutatott, hogy Dag anyja házasságon kívül hozta világra gyermekét. Úgy tűnt, a kisgyerek beérte Tengel válaszával. Szóval meghaltak a szüleim mondta elgondolkodva. Az én szüleim is szólalt meg Sol is, és alig bírta magába fojtani könnyeit. Remélem, azért nem hagytok el minket nézett Silje bátortalanul a gyerekekre. Mindketten ünnepélyesen bólintottak. A többi gyerek gyakran meséli, mennyit veszekszenek a szüleik közölte Dag a maga lassú, koravén módján. Mintha nem is szeretnék egymást. De ti sohasem beszéltek úgy egymással. Az az érzésem, hogy ti... hogy ti... Elfogadjuk egymást? segítette ki Tengel. Biztos lehetsz benne, hogy így van. A férfi feleségére nézett, akinek tekintetében a saját szerelmét látta visszatükröződni. Aznap Silje későn tért nyugovóra. Meggyújtotta az egyik különleges alkalmakra tartogatott méregdrága gyertyát, és elővette a könyvet, amit még sok évvel ezelőtt Benedektől, a festőtől kapott. A lapok már majdnem mind beteltek, és Silje nem reménykedhetett abban, hogy szert tesz még valaha hasonlóra. Írni kezdett. Ma elmondtuk a gyerekeknek, amit a származásukról tu- 14

dunk..." írta meglehetősen rossz helyesírással. Amikor befejezte, elfújta a gyertyát és kiment a ház elé. Közel jártak már a nyári napfordulóhoz. A völgyet titokzatos fények világították meg, mint oly sok más északi nyáréjszakán. A tó fölött vastag pára lebegett, ami lassan átterjedt az ösvényekre és utakra. A búvármadár hangja most inkább valami víziszörny hörgésére vagy a kitett gyermekek sikolyára emlékeztetett. Szél susogott a mezőn és a düledező háztetők felett. A szélben hajladozó fűszálak lassan manókká, lidércekké és más apró elvarázsolt lényekké váltak Silje képzeletében. A kerítésen túl egy elszabadult ló vágtatott. Talán ő is az éjszaka birodalmához tartozik? Silje még mindig alig tudott betelni a völgy szépségével. Mégis mennyire gyűlölt itt lenni! Nehezen viselte a bezártságot. Mennyire szereti Tengelt és a gyerekeket, és mégis teljes szívéből azt kívánja, hogy elmenjenek a Jéghegyek Népének völgyéből. Annyira másképp szemléli az életet, mint ezek a zárt közösségben élő emberek. A gyerekeket is fattyaknak nevezték! Tengelt pedig varázslónak tartják és azt mondják róla, hogy az ördöggel cimborál. Pedig tudományával soha nem ártott nekik, inkább segítette őket, ha bajba jutottak. Silje biztos volt abban, hogy férje féken tudja tartani a birtokában lévő pusztító erőket. Mégis kitaszítják. Bár, Istennek hála, van néhány falubeli, akik bármikor mellé állnak. Eldrid, Tengel unokanővére hamarosan elhagyja a völgyet. A férje mindenképpen a völgyön kívül szeretne letelepedni. Abban bízik, hogy hosszú távolléte alatt elfeledkeztek a felkelőkhöz fűződő kapcsolatáról. Bárcsak ők is velük tarthatnának! Itt szinte észrevétlenül röpülnek el fejük fölött az évek. Régóta nem tudják már, hogy mi történik kint a világban. Az egymást követő ínséges esztendők azt is lehetetlenné tették, hogy Benedeket és a majorbelieket segítsék. Siljének volt még egy rejtett vágya, amiről még Tengelnek sem beszélt. Életében legalább egyszer szerette volna látni a királyt, ami akkor sem lett volna könnyű, ha nem ebben az eldugott völgyben laknak. Norvégia uralkodója ugyanis többnyire Dániában idő- 15

zött... Silje amiatt is aggódott, hogy beszéde egyre jobban kezd hasonlítani a völgybeliek szegényes nyelvére. Tengel és ő fölváltva tanították a két nagyobb gyereket, de már nem sokáig tudtak megfelelni ennek a feladatnak. Úgy érezte, lassan elfelejtik azt is, amit valaha megtanultak. Tudta, hogy férje is vágyakozik a külső világ után, mivel beszélgetéseik közben gyakran utalt erre. Csakhogy Tengel nem meri kockára tenni Silje és a gyermekek életét. Attól tart, hogy azonnal fogságba vetnék őket. Tengelt megkínoznák és halálra ítélnék, Sollal pedig ki tudja mi történne. Egyikük sem tagadhatná Gonosz Tengellel való rokonságát. Silje szenvedett a tehetetlenségtől. Mennyire gyűlölte az itteni teleket. Csak rettegve tudott gondolni a csikorgó hidegre, amikor minden megfagyott, még az élelem is. Állandóan attól féltek, hogy elfogy az ennivalójuk és nem lesz mit adni a gyerekeknek. Még most is beleborzongott, ha az utolsó tél éhínségére gondolt. Soha nem fogja elfelejteni a gyerekek csodálkozó tekintetét, amikor éppolyan éhesen kellett lefeküdniük, mint ahogy felkeltek. Karácsonykor üres lepényen kívül semmi más nem került az asztalukra... Nem szívesen gondolt arra, hogy nem ez volt az utolsó kemény tél, amit át kellett élniük. Bármikor elment volna a völgyből, ha van hová menekülniük. Szörnyű volt az állandó rettegés. Amikor végre elkezdődött az olvadás, a tó jege iszonyú, félelmetes robajjal szakadt be. Nem voltak jobbak az első tavaszi éjszakák sem. A levegő megtelt feszültséggel és vágyódással... Silje arra eszmélt fel, hogy Tengel megérinti a vállát. Üres volt az ágyad mondta csendesen. Mi van veled? Semmi, semmi különös felelte zavartan Silje. Ne is mondj semmit. Tudom, mi bánt folytatta a férfi. Elvágyódsz innen. 16

Tengel! Ne hidd, hogy annyira rossz nekem itt. Nem, nem hiszem. Tudom, hogy boldog voltál ebben a völgyben. Igen. Most viszont nem tudod, mitévő légy, és elégedetlen vagy az itteni bezárt élettel. Éppen úgy, mint én. Silje türelmetlenül intett. Ha önszántamból jöttem volna ide, biztos, hogy teljes szívemből szeretném a völgyet mondta határozottan. De sajnos nem volt más választásunk, és ez kétségbe ejt. Egyszerre szeretem és gyűlölöm ezt a völgyet, Tengel. Megértelek. Jól ismerem ezt az érzést. Akárhányszor kint jártam, mindig visszavágytam ide, de ha már egy kis időt töltöttem a völgyben, vissza akartam térni a külső világba. De most, hogy... Silje gyengéden nézett rá. Te is nyugtalan vagy. Már néhány napja látom rajtad. Az pedig egészen meglepett, amikor nem akartad elfogadni Eldrid házát és a földeket, annak ellenére, hogy fölajánlotta. Kérlek, magyarázd meg, miért döntöttél így? Magam sem tudom válaszolta bizonytalanul a férfi. A langyos éjszakai szél felborzolta sűrű haját. Magam sem tudom, mi megy végbe bennem. Nem hallod a szél fájdalmas énekét? Vagy a fű sikoltását, amikor szél söpör végig rajta? Vagy azt, hogy a házak sóhajtanak? Nem. Ilyesmit képtelen vagyok meghallani válaszolta mosolyogva Silje. De Sol, Sol érez valamit. Olyan idegesítően viselkedik mostanában. És ami a legérdekesebb, hogy megint olyan álmodozóvá vált a tekintete, mint mindig, ha sejti valaminek az eljövetelét. Igen. Valami elviselhetetlen veszélyérzet engem is gyötör. Csak érteném, hogy mire vonatkozik! Silje óvatosan mejegyezte: 17

Azt hittem, azért küldöd el Eldriddel az állatainkat, hogy tartsa meg számunkra, arra az esetre, ha utánuk mennénk... Talán ezért tettem mondta Tengel, majd hozzáfűzte: Valami azt súgta bennem, hogy így kell cselekednem. Mintha mondtam is volna neki, hogy esetleg utánuk megyünk... Ó, Tengel! A férfi gyorsan folytatta: Te is tudod, hogy aki beköltözik Eldrid majorjába, ugyanúgy ad majd tejet a gyerekeknek, mint eddig ő. Ezért nincs szükségünk állatokra. Persze. Kedves emberek az új szomszédaink, de nem tudom, hogy mit gondoljak a gyerekeikről. Ók is éppúgy csúfolják a kicsiket, mint a többi völgybeli gyerek mondta Silje mély fájdalommal a hangjában. Hallhattad ma este, miket mondanak nekik, a szüleik pedig nem engedik meg, hogy játsszanak a mi gyerekeinkkel. Ez borzasztó, Tengel... A férfi összepréselte az ajkát. Félnek Soltól. Ugye erről van szó? Gyermekkoromban nekem is át kellett élnem hasonló kínokat. Mindig kitaszítottak és féltek tőlem. Sol veszélyes kisgyerek jegyezte meg halkan Silje. Emlékszel még, mit csinált azzal a kislánnyal, aki elgáncsolta? Ne beszéljünk erről mondta szárazon a férfi. Iszonyú erők lakoznak benne. Készített egy babát, amelyik hasonlított a szomszéd kislányra, és a tűz fölé tartotta. A kislány még aznap megégette magát izzó faszénnel. Szörnyű sebek keletkeztek a testén. És mindez addig tartott, amíg végre sikerült megkaparintanom és eltüntetnem a babát. Csak azt nem értem, hogyan jutott Sol eszébe, hogy így álljon bosszút. Tengel nagyot nyelt, majd szomorú hangon folytatta. Tudod, mire jöttem rá? 18

Egészen megijesztesz mondta riadtan Silje. Talán észrevetted már, hogy Sol néha hosszabb időre eltűnik. Azt hittük, hogy ilyenkor játszani megy valamelyik gyerekkel. De nem így van. Sol Hannához jár. Ez nem lehet igaz! szörnyülködött Silje. Bár tulajdonképpen mindig az volt az érzésem, hogy Hanna szemet vetett a kislányra. És azt hiszem, Livre is, amióta világra segítette, mert gyakran kislányaim"-nak szólítja őket, ha élelmet viszünk neki és Grimarnak. Daggal viszont nem sokat törődik. A lányok mindig kedvesebbek voltak a szívének, és ennek előnyei is vannak. Annak azonban mégsem örülök, hogy Sol eljár hozzá. Csak nem arra gondolsz, hogy az öreg boszorkány tanítja Solt... Félek, hogy erről van szó. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Solban milyen erők lakoznak. Ez borzalmas! Silje beszélgetés közben a ház falának támaszkodott. Tengel végigsimított a vállán. Szegény kicsi Silje, mibe rángattalak bele, amikor magammal hoztalak a völgybe... Ne mondj ilyet. Még soha senki nem tett ennyire boldoggá, mint te. Beteg vagyok az aggodalomtól és a vágytól, ha nem vagy velem. Még csak tizenhat éves voltál, amikor feleségül jöttél hozzám. Most huszonegy vagy, mégis többet szenvedtél mellettem, mint mások egy élet alatt. Pedig tudom, hogy nem ilyen nyomorúságos életre születtél, mint amiben itt részed van. Remélem nem hiszed, hogy panaszra lenne okom. Tudom, hogy nem vagyok jó háziasszony. A gyerekek túl gyorsan növik ki ruhájukat és cipőjüket. Nagyon bánt, hogy nem tudok rájuk újat adni. És szörnyen szenvedek attól, hogy nem szeretem a házimunkát. Az is gyötör, hogy hiába tudok szőni, nem varrhatok ruhát a gyerekeknek. De hát az idei hideg télen 19

elpusztultak a birkák a völgyben, úgyhogy gyapjúm sincs, amiből szőhetnék. Solt tavaly gyakran kicsúfolták a köpeny miatt, amit varrtam neki. Sokszor elfelejtem kimosni a ruhájukat, pedig piszkosak és... Ó, Istenem! Nem akartam ennyit panaszkodni. A férfi gyengéd mosolya elárulta, mennyire szereti feleségét, de benne volt ebben a mosolyban tanácstalansága is. Megcsókolta Silje haját. Azt hiszed, nem értelek meg? Azt hiszed, nem látom rajtad, mennyire szeretnél már végre alkotni? Azt is tudom, hogy amikor már mindenki nyugovóra tért, te naplót írsz. Hát tudod? - kérdezte Silje rémülten. Bizony. Azt is tudom, hová rejtetted. De soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elolvassam. Csak arra vigyázz, hogy rajtam kívül más ne tudja meg, hogy írsz. Még azt találnák mondani, hogy a Sátánnal cimborálsz. Ennyi már elég is lenne ahhoz, hogy megégessenek mint boszorkányt. Milyen gonosz világban élünk! De ebben a völgyben legalább nem bánthat minket senki - mondta Silje olyan hangsúllyal, mintha valami újat fedezett volna fel. Majd gyorsan hozzátette. Az sem lett volna nagy baj, ha belelapozol. Épp valamelyik este olvastam át újra, és tele van az irántad és a gyerekek iránt érzett szeretetemmel. Szeretsz írni? Ó, nagyon! Ilyenkor mindig megkönnyebbülök. Amikor újraolvastam, meglepett, hogy milyen jól tudtam fogalmazni. Engem nem lep meg, hisz szépen beszélsz. Óriási a különbség közted és a falubeliek között. Egyre kíváncsibbá teszel a naplódra. Szívesen belenéznék. Felesége megörült ezeknek a szavaknak. Tudod, hogy milyen töredékes a tudásom. Az egész csak össze van csapva. De Tengel, mit csinálsz? A férfi esze már máson járt, egyre közelebb és közelebb szorította Siljét a falhoz. 20

És Silje, elgyengülve az örömtől, hogy férje el akarja hagyni a völgyet, nem ellenkezett. Arcuk összeért. Tengelnek nem volt szakálla. Silje pontosan tudta, miért. Mivel férje tizenhat évvel volt idősebb nála, nem akarta még ilyen módon is láthatóvá tenni a köztük lévő nagy korkülönbséget. Már régóta meg kellett volna néznünk, hogy mi történt Benedekkel és a háza népével. Aggódom értük mondta Silje, mint aki tényleg biztos abban, hogy hamarosan elmennek innen. Igazad van dünnyögte Tengel. Bárcsak tudnám, mi lenne a helyes. Itt maradni vagy végleg itthagyni mindent? Az a baj, hogy nincs hová mennünk. Silje teste megremegett a férfi ujjainak érintése alatt, és a remegések egy pontban futottak össze. Állandóan égett benne a vágy félelmetes férje iránt. Nem Tengel férfiassága vonzotta. Hiszen amikor először találkoztak, erről még mitsem tudott. Elég volt csak megpillantania, és egyre jobban elernyedő testét máris hullámokban öntötte el a forróság. Már alig hallotta, amit Tengel mondott. Mi van Benedekkel? Hát nem lakhatnánk nála? Azt sem tudjuk, él-e még szegény. Azt pedig gondolom te sem akarod, hogy annál a szörnyűséges Abelonénál kössünk ki. Nem, nem Silje. Hidd el, én már többször végiggondoltam, hogy magammal vigyelek-e benneteket a külső világba, de nem merem vállalni a felelősséget. Siljének fátyolos lett a hangja. Azt hiszem, nem bírok még egy kemény telet. Tudom. Éppen ezért foglalkozom ennyit a távozás gondolatával. A férfi gyengéden megcsókolta homlokát, a halántékát... Mit csinálsz, Tengel? mondta csendesen nevetve az aszszony. Már öreg házasok vagyunk, de még mindig olyan szen- 21

vedéllyel tudsz szeretni. Silje felült a ház mellett húzódó alacsony kőfalra, így a férfival egymagasságba került. Felhúzta a szoknyáját. Tengel felesége combjára tette a kezét. Érintése forró volt a vágytól. Hoszszan megcsókolta asszonyát. Milyen más vagy most, Silje mondta csodálkozva, mert meglepte felesége kezdeményezőkedve. Olyan... viszszahúzódó voltál az utóbbi néhány esztendőben. Igen. Visszahúzódó voltam felelte, miközben csalódott volt amiatt, hogy férje nem veszi észre, miért lett hirtelen olyan bátor és kezdeményező. Keze közben megtalálta, amit keresett, és testében a megfelelő helyre vezette. Soha nem akartalak elutasítani, de féltem. Tengel lassan és óvatosan mozgott. Sejtettem. Féltél egy újabb terhességtől. Egyáltalán nem lep meg. Liv születése óta én is állandóan rettegtem. Livet megszülni rosszabb volt minden lidércnyomásos álomnál suttogta Silje. Nem szeretném még egyszer átélni. Értelek suttogott a férfi is. De mindig olyan elővigyázatosak voltunk. Hm nyögött föl Silje. Nedves ajkaival megcsókolta férje nyakát. Tengel ebben a csókban ráismert arra a forróvérű lányra, akit feleségül vett. Egyre erőteljesebben nyomta a falhoz, lábát felemelte és saját dereka köré fonta. Silje szégyenlősen felnevetett. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer így tégy magadévá. Miket mondasz nevetett a férfi boldogan és meghatottan. Az asszony becsukta a szemét, már semmit sem tudott mondani. Tengel ránézett. Kedvese arcán halvány mosoly suhant át. Még mindig nem értette, Silje miért adta át magát ilyen könnyen az öröm tökéletes átélésének. Végül megfeledke- 22

zett a talányról, szeme elől eltűnt a kőpárkány. Magával ragadta a szinte már kibírhatatlan kéj, testének minden porcikája beleremegett. Ó, Silje, kicsi virágom suttogta. Hogy férhet egy ilyen törékeny testbe, mint a tiéd, ennyi forró szenvedély? Eldrid elutazott. Férjével mindent magukkal vittek, amikor elhagyták a Jéghegyek Népének völgyét. Lassan eltűntek a gleccser alá vezető alagútban, amely egy sokkal barátságtalanabb világ felé nyitotta meg számukra az utat. Silje sírva fakadt, amikor rádöbbent, hogy egyedül maradtak. Aznap este még egyszer megkérdezte Tengelt. Most már itt az ideje, hogy elmondd, miért küldted el velük a mi háziállatainkat is? A gyerekek kint játszottak. Tengel a padon ült és a hálóját javította, amíg Silje rendet rakott vacsora után. A férfi mélyet sóhajtott. Nem szereted, ha ilyesmiről beszélek. Most viszont szeretném hallani. Ha akarod, ám legyen. Már megint furcsa érzésem támadt. Furcsa érzésed? Vagy úgy. Furcsa érzésed támadt, amikor Eldrid megkérdezte tőled, hogy meg akarod-e tartani magadnak az állatokat. Igen, így volt. De még soha nem volt bennem ennyire erős ez az érzés. Úgyhogy hagytam, hogy Eldrid magával vigye őket is. De ennek ellenére nem akarod elhagyni a völgyet? Ha ez járna a fejemben, akkor már rég felkerekedtem volna, hogy felderítsem, mire számíthatunk, hol lakhatunk... De mi, Gonosz Tengel leszármazottai nem lakhatunk másutt, csak ebben a völgyben. Másutt csak az üldöztetés várna ránk. 23