1 T artalomjegyzék 3 Saitos Lajos verse: JEL, Pilinszky János emlékének 4 Saitos Lajos portré 5 Saitos Lajos verse: JEL kézirat 6-7 Saitos Lajos versei: NAPLÓVERSEK (II.), ELEVEN FÉNY, TETSZÉS SZERINT TOVÁBB ÍRHATÓ 9-15 Hernádi Mária: TALÁN ŐK MÁR NEM HAGYNAK EL. Nemes Nagy Ágnes angyalai. (Nemes Nagy Ágnes kilencvenedik születésnapjára) 17-22 Botár Attila versei: A DUNA HÍDJAI Pilléres emlékeink 23-24 Balajthy Ferenc versei: ÁT AZ ORIGÓN, FEKETE LYUK 25-27 P. Maklári Éva novellái: JÓ LESZ VALAMIRE, ÉBREDNI SÍRVA 28-31 Fenyvesi Ottó verse: TELE VAN A MEMÓRIA Ilia Mihálynak 33-34 Réfi János versei: MOZAIK, TÉLI NAP, TANKA TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL 35-49 Lukács László: MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK? A belehallás jelenségéről* 50-52 Bobory Zoltán: NEM IJEDEK MEG SENKITŐL! JUSZT IS ITT MARADOK! * 53-58 Jelenits István: A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK A bibliai bárány alakja Pilinszky János költészetében 59-70 Cs. Varga István: A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE Németh László és Pilinszky János barátságáról 71-73 L. Simon László: PILINSZKY JÁNOS EMLÉKEZETE 75-79 Petőcz András: PILINSZKY JÁNOS SZORONGÁSOS LÉTÉLMÉNYE, avagy a Négysoros üzenete 1 80-85 Szűts Zoltán: A KIZÖKKENTETT IDŐ a bűn és világvége, mint kiindulópont Pilinszky János műveiben 87-95 Szűts-Novák Rita: TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS az idegenség, út és a vég megjelenítése Pilinszky János és T. S. Eliot lírájában 96 Hétvári Andrea versei: GORDIUSZ, ZSOLTÁR AZ IKREK HAVÁHOZ 97-101 Gracza Lajos: A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL, Szabó Ferenc Ötödik tenger parti elégiája olvasásakor 103-107 Pusztai Virág: VÁLSÁGJELENSÉGEK A VIZUÁLIS KULTÚRÁBAN, kihívások a vizuális nevelés terén 108 Kacskovics Attila verse: ÁRTATLAN SZNOBSÁG 109 Takács Zsuzsanna: BÁRÁNYHÚS 110 Ács Gergely verse: ELYSIUM
2 TARTALOMJEGYZÉK 111-127 Babosi László: NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN A BARÁTOM VOLT Ratkó József és Fábián Zoltán kapcsolata levelezésük tükrében 129-131 Bokros Judit: HAMVADÓ ILLÚZIÓK (Kálnay Adél: Hamvadó idő) 132-136 Lukács Miklós: PARINI, ALFIERI ÉS AZ 1700-AS ÉVEK OLASZ SZATÍRÁI 137 Somkuti Gabriella versei: CSALÓDÁS, METAMORFÓZIS, AMI A MÉ- DIÁBÓL KIMARADT 137-139 Bakonyi István: AZ ELSŐ 18 ÉV (Buda Ferenc: Világ, világom) 138-140 Lapszámunk illusztrációi HORVÁTH JÁNOS képzőművész munkái A válogatott képek Horváth János képzőművész munkáiból, a HAJDU gyűjtemény része Székesfehérváron.
SAITOS LAJOS JEL 3 A RS -vonások Saitos Lajos Jel Pilinszky János emlékének Körül vagy véve félő, idegen tárgyakkal. Nem ismersz magadra a legszebb napon. Hangod, a hangod elnyelte a város iszonyú fogcsikordulása haragos. Hosszú, csontos kéz nyúl a semmibe jel, egyetlen, eleven. SAITOS LAJOS (Soponya, 1947) költő, szerkesztő. Kötetei: Elvétett ünnepeink (1993); Éhségben, szomjúságban (1997); Ezredvégi apokrif (1999); Évszakok hullámverése (2001); Por Isten szemében (2004); Át a mezőn (2007).
4 SAITOS LAJOS PORTRÉJA
SAITOS LAJOS JEL 5
6 SAITOS LAJOS VERSEI Saitos Lajos: Naplóversek (II.) 1. Úgy múlik a világ hogy folyton változik reinkarnálódik a kő a köröm legyen mi kapaszkodjék a mélységes mélyből a magasságos mennyekbe ha már Jákob lajtorjája is avíttá foghíjassá vált változott ha már az ember is csak sír-rí siránkozik ne legyen elhagyatott ne legyen -átkozott. 2, Jól sikerült a sátoros tor mi utána jött Isten-csapás sátor ostor! 3. Zuhantam repültem... fentről láttam az Édent repültem zuhantam.
SAITOS LAJOS VERSEI 7 Eleven fény (R. S. képe alá) Talán csak egymásba kapaszkodtunk mert kellett valami fogódzó a lemenő -bukó nap látványának elviseléséhez mi szemből nézve égő csipkebokor s hanyatt dőlve a gránit hegy meghamuhodott szellem előtti identitáson inneni/túli Isten-anyag volt-van-lesz por szürkesége mi imént még az eleven fényt törte meg. Tetszés szerint továbbírható (Egy R. E.-vers folytatása) Amikor az eszmét elvetik a rögbe abból lesz a rögeszme. Kezdet és vég között a valóság rajta kívül az örökké valóság. Ember ha alkot az Isten pihen de teremtményén van fél szeme...
8 HORVÁTH JÁNOS FASZOBRÁSZ SZIMPOZIUM 2002 SZÉKESFEHÉRVÁR, RÓZSALIGET
HERNÁDI MÁRIA NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI 9 Hernádi Mária TALÁN ŐK MÁR NEM HAGYNAK EL. Nemes Nagy Ágnes angyalai (Nemes Nagy Ágnes kilencvenedik születésnapjára) Ha a vers és a szakralitás szoros kapcsolatáról beszélek, mondta Nemes Nagy Ágnes egy interjúban ezt úgy is értem, hogy a vers előzménye és szülője, az emberi lét és psziché tele van szakrálisnak nevezhető élményekkel. ( ) a költészetben mindez felerősödik. A versen valaminek át kell repülnie. Az a vers, amelyen nem repül át nem, nem egy albatrosz akár csak egy vedlett, molyos, kicsit tetves nagyvárosi gerle, az nem tud létrejönni. 1 Ebben az előadásban arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyenek is Nemes Nagy Ágnes angyalai. Négy olyan verset illetve versrészletet fogok vizsgálni, ahol a szárnyas lény nemcsak motívumként, hanem a szövegek cselekvőjeként jelenik meg. Nemes Nagy Ágnes költészetében hasonlóan Rilkééhez az Istentől való távolság tapasztalata teremti meg az angyal-alakot, aki e távolság áthidalójaként, vigaszként érkezik. Az angyalos versek zöme az 1967-es Napforduló kötetben jelenik meg, a legkorábbi angyalleírást azonban az 1957-es Szárazvillám kötet Paradicsomkert című versében találjuk: A hűvös pára földre cseppen: egy angyal jár az éji kertben. Csuhája a bokrokhoz ér, Sutrálja őket, mint a szél. Aztán megáll. Embernyi botja végét befúrja a homokba, két tenyerét a bot fejére, támasztja állát a kezére. ( ) Ezután az angyal így jellemzi saját magát: Én, aki élek hangtalan, Én, ki haránt meredeken Fúródom át a tereken, talptól szemöldökig sötét, deres szárnyamba burkolózva, én mit bánom? Az angyal mint egy természeti tünemény jelenik meg a versbeli édenkertben, úgy jön, ahogy a hűvös pára földre cseppen. Éjszaka érkezik, elrejtetten, szavait a Teremtőn kívül 1 A létkérdések és a vers (Széll Margit beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel) = NEMES NAGY Ágnes: Az élők mértana II. Osiris, 2004, 410-411.
10 HERNÁDI MÁRIA NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI nem szánja másnak. Transzcendens, az embert felülmúló méreteire utal, hogy embernyi botra támaszkodik, de úgy, mintha egy tizenkilencedik századi magyar juhász támaszkodna a botjára, s nézné a nyáját Arany János valamelyik költeményében. Elüt azonban ettől a miliőtől a csuhának nevezett ruházata, amely a középkori emberek legegyszerűbb öltözéke volt, később pedig a szerzetesek, elsősorban a koldulórendek viseletében élt tovább. Abban a részben, ahol az angyal saját magát jellemzi, szintén megjelenik az elrejtettség képzete a hangtalan élet és a talptól szemöldökig sötét szárnyba burkolózott repülés képeiben. Az angyal ábrázolása tárgyszerű és plasztikus. Csukott szárnyakkal repül, nem lebegve, hanem fúródva át a tereken, mintha egy orsó zuhanna a levegőben, és deres, mint egy mozdulatlan tárgy, amely ki van téve a hűvös időjárási viszonyoknak. A fúródik ige nem a könnyed, akadálytalan repülést érzékelteti, hanem ezzel épp ellenkezőleg, azt a képzetet kelti, mintha a tereket falakként kellene áttörni a továbbhaladáshoz. A repülés tehát nem légies szárnyalás, hanem nehéz fizikai munka, ahogy ez az angyal sem egy éteri és megfoghatatlan, hanem sokkal inkább egy földiesen súlyos lény. Nem lebegve siklik, hanem anyagszerűen súrlódik a mozgása során érintett terekkel és tárgyakkal, például sutrálja a bokrokat a ruhája. A mozgás irányát jelző szavak ismétlésével ( haránt, át ) az angyal közvetítő jellege hangsúlyozódik, az, hogy számára a terek és létszférák közti határok átjárhatók. A következő angyal-leírás a Napforduló kötetben megjelent Ház a hegyoldalon című drámai költemény betét-története. A vezetőnek nevezett szereplő meséli el a házban korábban lakó öregasszony legendáját, aki angyalt talált az erdőben, de sebesült sasnak nézte. Hátán cipelve hazaindult vele, de ahogy haladt előre, terhét egyre nehezebbnek érezte, s csak házába érve ismerte fel, hogy angyalt hozott: Pokrócra tette, nem fért el az ágyban. És ott feküdt az angyal zsákruhában. Nagy volt, barna, mint egy kaszás. Vagy egy sebesült katona. És szenvedett. Szenvedett a szeme, szőlő szeme a szemhéj-prés alatt, a lélegzete szenvedett, a szíve szenvedett, dobogott a ruhája, és néma hangon szenvedett a szája, csak csontjait lehetett hallani; földrengéskor nagy hegyvonúlatok: föl-le gyűrődtek roppant izmai, s válla fölött, karja alatt úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát, mint nagy, vacogó téli madarak. Ahogy a bibliai angyalokat, ezt a lényt is csak később ismeri fel a vele találkozó ember, nem a találkozás első pillanatában. Az angyal itt is elrejtett, sasra, majd emberre hasonlít,
HERNÁDI MÁRIA NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI 11 és teljes egészében csak távozása után derül fény a kilétére, amikor az öregasszony reggel a pokrócon zúzmarás fenyőgallyat talál a helyén. Az angyal nem emberszabású, transzcendens mivoltára utal többször is megemlített robosztus mérete: az ágyban sem fér el. Az öregasszony magaslaton, hegyen talált rá, ami hagyományosan az Isten és ember találkozásának helye, s alacsonyabban fekvő házába viszi le az angyal tehát alászáll az emberhez. A háton cipelt súly megnövekedése szent Kristóf legendáját idézi fel, aki egy kisfiút vitt át a folyón, akit útközben egyre nehezebbnek érzett, s csak átérve jött rá, hogy a gyermek Jézust hozta a nyakában. A teher nem emberszabású : egyre súlyosabbnak érzékelése a transzcendenssel találkozó ember szemeinek fokozatos felnyílását jelképezi a legendában és a drámai költemény részletében is. Ez az angyal transzcendens jellege mellett nagyon is emberi, sőt, kifejezetten férfias jelenség, a vers kaszáshoz és katonához hasonlítja, és azzal, hogy csontjai és izmai ábrázolására nagyszabású geológiai képeket használ (hegyvonulatok, földrengés) egyszerre hangsúlyozza testi, földi, s egyben az emberin túlmutató, kozmikus mivoltát. A sasnak nézett, tollait vacogva borzoló angyal madárszerűsége egyrészt a hagyományos szárnyas ábrázolásokra, s ezáltal az angyal isteni küldött szerepére utal, másrészt a természethez való kötődésére: a hírnök nemcsak isteni, nemcsak emberszerű, hanem természeti lény is, mintha a kozmosz minden létszintjét egyesítené magában. Eltűnése után egy növényt: zúzmarás fenyőgallyat hagy maga helyett az öregasszony házában. Az küldött távozása után az érkező hajnal ( ablaknyi pirkadás ) képe egy új kezdet lehetőségét sejteti: az angyal eltűnik, de nyomokat hagy, s az élet megváltozik a nyomában. Ha pedig megváltozik, akkor az angyal átadta azt a hírt, amivel küldték, de szavak nélkül. Ez a hírnök szemben a Paradicsomkert szónokoló angyalával egész látogatása során néma marad. Akárcsak a járókelő után induló fa az Éjszakai tölgyfa című versben, erről a hírnökről is elmondható, hogy nem kell megszólalnia, mert ő maga a hír: a jelenléte, a látványa, és nem utolsó sorban a szöveg által erősen hangsúlyozott szenvedése. A szöveg testrészek és életfunkciók említésén keresztül (szem, száj, szív, lélegzet) részletezi a szenvedést, de a sérülés okára nem derül fény. Különös mozzanat, hogy az angyal sérült. Sérülékenysége antropomorf tulajdonság, a test törékenységére utal: ez a lény tehát nem egy test nélküli, tisztán szellemi létező, így nem is sérthetetlen. Bár a testi dimenzió jelenléte teszi sebezhetővé, sebezhetősége révén jut el küldetése helyére, az öregasszonyhoz: hiszen ha nem sérült volna meg, nem találják meg az erdőben és nem viszik haza. Az öregasszony ezután egész éjszaka ápolja: az isteni küldött tehát rászorul az emberre, s ezzel talán annak segítőkészségét, vendégszeretetét, irgalmasságát is próbára teszi. A szárnyas lény öltözete, a zsákruha, a Paradicsomkert angyalának csuhájához hasonló: arra utal, hogy ez az angyal is úton lévő vándor, zarándok. A harmadik szövegben, a Téli angyal-ban megjelenő szárnyas lény bibliai szereplő: az angyali üdvözlet hírnöke, s bár nincs a nevén nevezve, a szövegkörnyezet egyértelművé teszi, hogy ő a Máriát meglátogató, Jézus fogantatását hírül adó Gábor arkangyal. A vers jelenideje azonban nem ez, hanem egy későbbi angyal-látogatás, ahogy ez a kezdő sorokból már kiderül:
12 HERNÁDI MÁRIA NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI Ül a vékony Mária és ölében a fi ú Szélfuvásnyi gyenge zajt hall Összerezzen: itt az angyal S ő is tudja: minden angyal Iszonyú Az iszonyú minden angyal Rilke második Duinói elégiájának kezdőmondata, de változatlan formában szerepel az első elégiában is, Nemes Nagy Ágnes versében pedig egy nyilvánvaló intertextuális utalás. A szöveg gyorsuló tempójú középső szakasza mintha azt fejtené ki, hogy miért is iszonyú az angyal. Az iszonyú jelző megismétlésével indít, és a fogantatás pillanatának múltbeli idősíkjához tér vissza: Iszonyú szél volt márciusban Nagy piros égbolt szél-parázs Nem volt este, hogy lehussant S óriás volt óriás Szélborzolta sas-szinü szárnya Be se fért a csöppnyi házba Kint maradt a fél palástja És a szeme barna árnya Vadmadáré karikás Hogy dülöngött az a ház Jött az ajtón, ablakon, Jött fedélen és falon Mész között kő között Négy égtájról körbefújó Szélsuhogásba öltözött. Ez az angyal is kozmikus méretű lény: ahogy a Ház a hegyoldalon angyala az ágyba, ez a házba se fér be. Nagyobb, mint a ház, amely Mária angyalt befogadó emberi mivoltát jelképezi, négy égtáj felől érkezik egyszerre, óriási lénye már a személyiség határait jelző házfalakat feszegeti. Kinn maradt a fél palástja olvassuk a versben, s ez a sor felidézi Rilke Angyali üdvözlet című versének részletét, ahol a következőket mondja az angyal Máriának: Kiterjesztettem szárnyamat, / kitágultam nagyon; / elárasztja kis házadat / roppant ruházatom. 2 Az angyal nagysága túlmutat és túl is csordul az emberi határokon, éppen ezért iszonyú. Az angyali üdvözlet eseményében, Jézus fogantatásában a végtelen Isten maga jelenik meg a törékeny és határolt emberi létben: ezt jelképezi a versben a kicsi házat szinte szétfeszítő óriás-angyal érkezése. A szövegben az első és a második látogatásakor is feltámadó szél jelzi a hírnök jöttét, ami a változást szimbolizálja Mária esetében az egész életet felforgató változást. 2 RILKE, Rainer Maria: Az angyali üdvözlet (GARAI Gábor ford.) In: Rainer Maria Rilke versei, Európa, 1983., 88.
HERNÁDI MÁRIA NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI 13 Az angyal mind a kétszer más alakban jelenik meg: az emlékezésben megidéződő fogantatáskor tavaszi szélviharban, óriás-lényként, hatalmas és félelmetes vadmadárhoz hasonlóan, a házat szinte szétfeszítve, a vers jelenidejében viszont csak szélfúvásnyi gyenge zaj kíséretében, s a házon kívül megállva: Most az angyal hóban áll És a hó most térdig ér Egymagában áll a háznál Némábban a némaságnál Hóba tűzött régi nádszál Hó belepte sziklevél A vers idézett, külön strófába szedett záró szakasza a színről színre látás mozdulatlan és emelkedett pillanatát rögzíti. A cím ezt a második angyal-jelenést jelöli meg témaként, s emeli ezzel a figyelem fókuszába: téli angyal. A hajdani hatalmas és erős hírnök most esendő és törékeny, tárggyá dermedt lényként tűnik fel: egyedül van, mozdulatlan, már-már ellepi a magas hó, és némább a némaságnál. A középső, visszaemlékező szakasz gyors, dinamikus tétele után a vers tempója lelassul, képei statikusak. A hó, a dérhez és a zúzmarához hasonlóan a szakralitás, a hierophania jelenlétére utal, nem véletlenül kapcsolódik szinte az összes Nemes Nagy-angyalhoz ezek valamelyike. Ez a hólepte angyal némaságában és mozdulatlanságában alkotja meg a hírt, ami ő maga. Mit jelenthet ez a Máriához érkezett angyal-üzenet? A hóba tűzött, száraz és élettelen régi nádszál, illetve az ezzel ellentétes sziklevél képei arra utalnak, hogy ez a hírnök a kezdet és a vég angyala, magában hordozza az elmúlás és a születés jelentését így a hír a halálon és feltámadáson át ívelő krisztusi megváltás misztériumára is vonatkozhat. Az üzenet azonban, azzal egyidőben, hogy feltárul, el is rejtőzik. Az angyal a névtelen egyik megnevezése ( ) írja Nemes Nagy Ágnes Rilkéről szóló tanulmányában személyes mítosz, névoszlop azon a nehéz úton, amely a szakrális emóció FORRÁSAI felé vezet, az ismeretlen, a tudattalan felé, amelyet mégis ki kell mondani. (Kiemelés az eredetiben.) 3 Az angyal mintha mindig annak az üzenetnek a formáját venné fel, amelyet át kell adnia alakja éppen ezért változó és végső soron behatárolhatatlan az emberi megismerés számára. Olyan mindenki angyala, amilyet érdemel olvashatjuk Nemes Nagy Ágnes Angyal című, kései versében. Elgondolkodtató, hogy a saját-angyalról ugyanebben versben a következőket mondja a lírai én: Én láttam angyalt. Az se jó. Futott, nem értem el. A negyedik vers, A lovak és az angyalok a Napforduló kötet középső, Énekhangra című ciklusának nyitóverse, két évvel később pedig kötetcímmé is emelkedett. Nemes Nagy Ágnes 1969-ben megjelent első gyűjteményes kötetét A lovak és az angyalok címmel adta közre. A szerzője által is hangsúlyos helyzetben szerepeltetett vers mintha az egész angyaltörténet összegzője lenne: foglalata tehát annak a belső útnak, amit a versek beszélője, az angyalokkal találkozó lírai én a Napforduló kötet szövegvilágában bejár. A kiindulópont a nem remélt találkozás és jelenlét, ezt az állapotot a jelenlét elvesztésének pokla követi a versben, majd a pokoljárás egy másfajta, de szintén kegyelemszerű, időt- 3 NEMES NAGY Ágnes: Rilke-almafa. In: N.N.Á.: Az élők mértana II. Osiris, 2004, 398.
14 HERNÁDI MÁRIA NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI len jelenléthez vezeti el a beszélőt. A lovak és az angyalok figuráját összekapcsoló cím utal arra az eddigi versekben is megfigyelhető tanulságra, hogy Nemes Nagy Ágnes költészetében az angyal-, állat-, növény- és tárgyképzetek átjárhatók. Az állatok (itt: a lovak) ugyanúgy lehetnek közvetítők, tehát éppúgy megjelenhetnek angyalszerepben, mint azok a szárnyas hírnökök, amelyeket a versek (többé-kevésbé) az angyalábrázolás hagyományos eljárásait követve jelenítenek meg. A vers négy alcímmel ellátott részre tagolódik. Ezek közül a szorosan összetartozó első kettő a Jönnek és a Mennek című a néven is nevezett (bibliai) angyalok látogatását foglalja keretbe. A versnek ez a két részből álló első egysége csak az érkezés és a távozás eseményét rögzíti, de hogy mi történt közben, arról a vers hallgat. Mintha az ember közelében megállapodó angyali jelenlét már a mondhatatlan tartományának része lenne, s csak e jelenlét időbeli peremei, az érkezés és a távozás lennének kimondhatók. Ebben az versegységben is megjelenik az angyal megsérülésének lehetősége: a hatalmas küldött épp az emberi világ (az emberi ház) kicsinysége miatt veszélyeztetett: Féltem nagyon, hogy szemöldök- / fában homlokkal összetörtök, és tört angyalt hogy ápolok? kérdezi a lírai én. Az emberi világra való rászorultság itt egy ambivalens mozzanatban jelenik meg: a vers beszélője jó háziasszonyként almával kínálja, táplálja az angyalokat, de távozásukkor mégis azt fogalmazza meg, hogy nem tudott az isteni hírnökökhöz méltó táplálékkal szolgálni: az alma kásás volt, tudom, / de nincs más, nincs más ( ) Az angyalok ebben a versben is hallgatnak. Az őket megszólító, és a látogatásukat kommentáló beszédszólamokból épül fel a vers első egysége: a lírai én először üdvözli, majd marasztalja vendégeit. A harmadik, Út című szövegegység alkotja a vers középső szakaszát. A cím is utal rá, hogy itt egy átmenetnek lehetünk a tanúi egyik állapotból a másikba: egy határzónában vándorol a lírai én. Ami útnak indulásra készteti, az az angyalok távozása utáni súlyos hiányállapot. Ez a szakasz is megszólítással indít: Patkolj nekem lovat, kovács, / hadd vigyen egyszer már haza. / Jó ez a szódás paripa. A lírai ént ez a szódás paripa viszi az angyalok után, akik elhagyták, s az utánuk indulás, a nyomukban járás lelki folyamata azonos lesz a hazafelé vezető végső úttal. A ló 4 hátán a beszélő alvilági utat jár be, amely a poklokon keresztül vezet. Az ismerős látványoktól elbúcsúzva az ismeretlenbe ér, ahol fokozatosan eltűnik mind a látvány, mind a megnevezés lehetősége: és aztán minden színtelen mondja a lírai én, később pedig megjegyzi: minden nevetlen. A távolodó szívverés, a beálló némaság, a körvonalukat elvesztő, elmosódó tárgyak és a víz megjelenése antik alvilág-képzeteket idéz. Az út egy végső nem tudom állapotába vezet el: talán folyó a rengetegben / de nem tudom minden nevetlen / lehajlok. Ne érjen az ág. / Átölelem a ló nyakát. Ezt az ölelést, a közvetítőhöz való odafordulásnak ezt a gesztusát magyarázza a vers harmadik részének, a Lovak és az angyalok című befejező egységnek a kezdőmondata: Mert végül semmisem marad, / csak az angyalok, s a lovak, a zárómondat pedig rájuk, a közvetítőkre vonatkozó reményét fejezi ki: Talán ők már nem hagynak el. 4 A ló nagyon fontos szerepet töltött be már Nemes Nagy Ágnes korai költészetében is: az akkori versek ló-vízióiban is megjelenik ugyanez a közvetítő jelleg. Ezen kívül a ló lélekszimbólum is: a védett és elrejtett, sérthetetlen és független belső világ szimbóluma például a Lovamhoz és a Lovam című versekben. (Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek 1939-1945. = Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei. Osiris-Századvég, 1995, 280., 295.)
HERNÁDI MÁRIA NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI 15 A lovakat és az angyalokat ebben a harmadik szakaszban már nem kell keresni. Akikért e beszélő megjárta az alvilágot, azok már ott vannak a saját házában, belső terében: Csak állnak lent az udvaron, / az angyalok meg a szobámban, s nem is csak négy angyal és egy ló, mint a vers kezdetén, hanem sok-sok hírnök lény: csellengenek néha szinte százan egy lény mit is tesz önmagában? A halálon is átívelő utazás végpontja egy időtlen állókép, amely a puszta létezés csodáját mutatja fel. Ebben a feltámadott magaslatban már mindegy, hogy a közvetítő az érzékszervekkel észlelhető ló, vagy az érzékszervek hatáskörén túl járó angyal, a látvány és a látomás itt már azonos: Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny az út, az ég, bennük lakik a messzeség oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el. A láb és a szárny szövegbeli kiemelése a mozgásra, a közvetítő lények tereket áthidaló képességére utal: velük együtt az út, az ég, a messzeség is jelenvalóvá és közelivé válik. Mintha ezek a szobában és udvaron álló angyalok és lovak keretei lennének a kimondhatatlannak. Összefoglalva: az angyalok a közvetítés költői és emberi magatartásának szimbólumai: Költő vagyok, írja Nemes Nagy Ágnes egy esszéjében tehát a kimondhatatlan, kimondatlan, vagy nehezen kimondható dolgok bányásza. ( Suhogó és bizonytalan dolgok közt élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé. ) 5 Az angyalok Nemes Nagy Ágnes költészetben egyszerre őrzik meg transzcendens, isteni jellegüket, és egyszerre rendelkeznek a tárgyiasság poétikájának megfelelően érzékletesen ábrázolt földközeli karakterrel. Ez a földközeliség a természet szerves részeként is láttatja őket, mintha a kozmosz összes rétege megjelenne bennük: egyszerre hasonlítanak az emberekre, a madarakra vagy az élettelen tárgyakra. A Nemes Nagy angyalok férfias karakterek: ezt erősíti, hogy a versek gyakran nők mellett ábrázolják őket, akik nem egyszer gondoskodással fordulnak feléjük, az angyalok pedig elfogadják ezt a gondoskodást. Üzenetet közvetítenek, de többnyire nem szavakkal teszik ezt némák maradnak, és saját lényüket, saját jelenlétüket mutatják fel üzenetként. Létmódjuk az örökös úton levés, ezt jelzi a versekben, hogy zsákruhát, csuhát viselnek, mint a vándorok, zarándokok vagy szerzetesek. A Kimondhatatlantól való távolság fájdalmas tapasztalata teremti meg Nemes Nagy Ágnes költészetének jellegzetes angyal-alakjait, akik ezt a távolságot közelségek láncolatává 6 alakítják, és a kimondhatatlant nehezen mondhatóvá szelídítik. 5 NEMES NAGY Ágnes: Filozófia és jómodor. In: N.N.Á.: Az élők mértana I., Osiris, 2004, 660. 6 V.ö.: PLESU, Andrei: A madarak nyelve. Jelenkor, 2000,151-156.
16 HORVÁTH JÁNOS NÁDVÁGÓ Horváth János Nádvágó, 1997. Vegyestechnika karton
BOTÁR ATTILA VERSEI 17 Botár Attila A DUNA HÍDJAI Pilléres emlékeink [MARGIT-HÍD] 1. Suhog, sötétes parti sás vonul a hídon át, az idő beleszippant s eltelik hullámok illatával talán voltál, talán történhetetlen annyi a jövő már kettőnk között s egy elszabadult sál nem bizonyít egymást keresztező két folyót 2. SZÁRAZ lábbal, igen, átmehetsz a Dunán. Száraz szívvel aligha (súg a víz), leány. Léptei kopognak, lélekzete szirmot dobál a haboknak fázós szíve csillog szava itt szemerkél nincs nyár, hogy belőlem kiszárítsa, sem tél nem fedi a kő sem, nem szedi ki ostor suttogását, hogy hol voltál eddig s milyen álom hozott hozzám? Sáros lábbal, igen. mi sors vetett hozzám? Estétől hajnalig.
18 BOTÁR ATTILA VERSEI [SZABADSÁG-HÍD] Adalék A magyar irodalom történeteihez E hídon s széken ülve kedvenc vidéki költőm bámult le a Dunára ahol tölgyfa kredencek hajnal és naplemente pállott öblébe tartván két pályán dübörögtek egy vén 47-essel dübögtek és dobogtak se kormányuk se horgony de kikötőcölöp sincs folyásirány se biztos nyugathoz igazodni székével cihelődött forró háromszögekbe száradó bútorokhoz kedvenc vidéki költőm: kettőjük közül egyik
BOTÁR ATTILA VERSEI 19 [LÁGYMÁNYOSI HÍD] I. Lámpasor árnyékán lúdbőrzik a délre futó víz, alkonya festi apám és országom temetőjét: várost: képenként kiszakítja a halszag, a bomlás szétszedi pórusait, szét szerkezetét rögeinknek, fáradt, nyűtt cserebábut vált le valódit a látszás, meddőt és iszapot habar egybe dicsérgeti: kővár. Nyelvem a két hídvég terein keveredne tarackkal inkább, mint a neved lejtése Dunába merüljön, Lágymányos! Csak a szó is mennyi arannyal erezve. Nemde: Nagyon fáj? Nem, de igen nagy, morzsol a szégyen. Mellkasomon súlyt, sziklatörő nyavalyát iszonyodtok. Én a magasba emelt pálmát kacagom, ti szegények, fönt, hegyetek tetején. S hüledezze erőmet a korlát: léptem eléri a félút szembe jövő idegenjét, mintha köszönnénk, mintha fukar húr pendül, az égbe szárnyán bronz-levelének az asszony fel- s tovaröppen: vissza elárvult őrhelye romló talpazatához, tárja a rozsdavörös tér álma fölé az esernyőt gázoktól s a koromtól már tisztára mosottan II. Betéve tudni. T-betűk. A kor. Egy-egy évszak. Ez is nagy terhelés, hogy semmi fölösleg, semmi hiába, betéve tudni: a képlet akol, a hallgató rab, a süket zenész, s ez itt ellen-ország: se dísz, se álca, se maszk, se álarc. Vágánycsonk. Botor lépések fejből. Köztes. Körbenéz. Jövő vagy emlék? Uszály? Víz-fodor? Hiszi is, nem is: oda-vissza bejárta.
20 BOTÁR ATTILA VERSEI [LÁNCHÍD] Lapít, nem ugrik, de ugrásra készen kérdi az egyik sörényes hídőr a nyelvben lakozó költészetet, aki készül szellős láncok között a másik partra (nem vár villamost), tudakolják a kóválygó sirályok, hogy honnan és hová és jól aludt-e kinek a száján lett vér barka-virág A kérdezett árnyékába csukódik s a néma társra pillant válaszával és indul át a szinte csikorogva csuszamló nyers, néptelen vizen, ami nem faggat: vénül és vonul hídtól hídig és medrében lakik amíg a folyam és ég ajka közt a hordaléknál is mélyebb törést csak sejtve csak sejdítőn továbbáll ahova dombok várják és diófák a lógaszkodó rozsdás láncokon túl, hogy lógaszkodó rozsdás fellegek esetlen íveit szeretni tudjuk színükön-árnyán keresve gyerekkort.
BOTÁR ATTILA VERSEI 21 [ÁRPÁD-HÍD] Hordozlak. Sebet ejt rajtam, sose hittem, a szép is. Pillantásod egén semmibe foszlik az ív. Habzás lent. Nekivágsz. Kivirágzik a képzeleted. Hajt fákat, domborodó hátam elé takarást. Függöny rejti a fáradt sín s feszülő vezetékek Óbuda, Aquincum parti kövekbe vesző halk, meghitt csevegését elfakuló nyaraimmal. Hurcolt két nevet ez. Itteni régi szokás. Fölszaggatva a nyüzsgés rétegeit fut elődök csontjaival kirakott medre fölött fut a víz. Nem követem, viselem büszkén saruid neszezését, s állom: a túlsó táj vár ölelésre a társ. Mint lefagyott monitort merevíti meszesre az égalj Tábor-hegy tetejét nyűgözi gyors gyufaláng, sercen s villám udvara tárul, szaporázod ijedten távolodásod az est díszeitől csupaszít Burkolat ózona tűnik a korlát hézagain. Friss lépteid öltögetik össze jövőm jelenét, Vagy csak a nyelv botlott?... S a Dunába röpíti a kendőd. Hátra se néz akié. Hujjog utánad a szél.
22 BOTÁR ATTILA VERSEI [ÉSZAKI ÖSSZEKÖTŐ VASÚTI HÍD] a szemközti oldal válaszát jól betéve tudja a nők szemét szemüknek sóját ami őrizetlen lecsordul akár október zenéje lefut a fénybe-horgonyzott hídon teremtés ez és a válasz is teremtés színenként színről színre a szivárvány a szemközti oldal a teremtés jól tudta betéve ami őrizetlen de megszámlált s lecsordul zenéje a szivárvány sürgető sóját szemüknek zenéje lefut a fénybe színenként színről zenéje a szemközti oldal a nők szemét szemüknek tudta zenéje a válasz roppant violinkulcs a csattogó vágányok mögött a táj egének támaszkodó x-ek acélból törékeny szélső húrok egyike a város hangszerén ki játszik rajta? ki zendíti újjá? feszül a fürtökön túl a szüret folytarany csöppjein túl
BALAJTHY FERENC VERSEI 23 Balajthy Ferenc ÁT AZ ORIGÓN A szabadság, mint asszonyöl (Kovács József Hontalan) ha van cél, nem oktondi dolog áthágni az origón, felkapaszkodni a legszebb ágakra közelíteni a szép szabadsághoz ha ha van cél, nem kacagni és kocogni kell hanem vágtatni akár a paripacsikó, hogy csiklandozza orrod a szabadság szele ha van cél, nem acélsuhogás a rabság a lelki és szellemi vakság kotorja egybe az origó erotikus köreit a cél mi körbe ér kereszt asszonyölből újra születve hontalanná válni a szabadság álmokban egyre, míg sokasodik a jó origó
24 BALAJTHY FERENC VERSEI így hát át a célon át az origón asszonyöl öl! vagy szabadít, a hét dimenziót egybecsomózza már rég a kör az összezárt tenyér a nyitott ököl! FEKETE LYUK El hulla, virág! El iram! Lik az élet. (Petőfi Sándor és Bella István) Ózonlyukat foltoz az űrvadász, Míg rögeszmél a röghöz kötött. Kövekre követ újra hordanál, Te, kit a magas mélybe lökött. Ütközéskor jól jön a tűzparancs, A Fekete Lyuk mindent elnyel! Virágzik a citrom és a narancs, Ha ismeretlen bolygót nyergelsz. Tízparancsolatból parancsikon Nem egy összegabalyodott gép ez. Hull a virág, hullik a szép szirom. Iram a kezdőpontba leképez. Az ész lyukkörüli pályán kering, Pont az elrendeltetettek szerint!
P. MAKLÁRI ÉVA NOVELLÁI 25 P. Maklári Éva JÓ LESZ MAJD VALAMIRE Nagyapámnak volt humora, és szerette az életet. Pedig különösebb oka nem volt rá. Az első világháborúban az Isonzónál harcolva egy egész éjjel térdig vízben állt, s ettől 60 százalékos rokkant lett. Sokszor láttam, amint ült a széken, fájdalmasan sziszegett, és rángatózott a lába. Később értettem meg, hogy ilyenkor kínozta a reumája. Öregebbnek is nézett ki a koránál. Az én emlékeimben botra támaszkodó, ősz, idős bácsi, akit az egész környék papának szólított. Pedig akkor még alig volt 50-60 között. Ennek ellenére szerette az életet, és nagyon szeretett engem. Nyaranta néha egy szál klott-gatyában napozgatott, s akkor látni lehetett különben mélyen rejtegetett tetoválásait. A mellkasára két fejet rajzoltatott: Ferenc József és Vilmos császár tekintett le ránk. A jobb karját a Kossuthcímer díszítette, a bal karján is volt valami, de erre a képre már nem emlékszem. Olykor-olykor megkérdeztem tőle: Papa! Kik azok a bácsik ott a hasadon? Ő egy kicsit elmélázott, majd azt mondta: Lenin meg Sztálin. Ebbe belenyugodtam. Az ő nevüket már sokat hallottam. Csak később lett gyanús, hogy hiába nézegettem az iskolában is kitett képüket, egyiknek sem volt pofaszakálla. Hogy miből éltünk? Fogalmam sincs. Néha korongozott, máskor gipszszobrokat öntött, esténként faragta faszobrait, és miközben gyönyörű alkotások születtek keze alatt, fütyörészett, dalolgatott és mesélt. Órákat ültem kis műhelyünkben (az utcára néző egyik szobát neveztük ki műhelynek), és hallgattam történeteit. Életörömét abban vezette le, hogy annyi nyomorúsága után kifigurázott mindent. Papírból kivágott sarkantyút ragasztott a pap cipőjére, míg az atya megszentelte a házat, pucér nőt rajzolt barátja kabátjára krétával, Mikulás-szobraiban a kosárból mindig a krampusz kandikált ki, apró kavicsokat fújt be arany festékkel, majd celofánba csomagolva kitette a járdára, s mindketten azon mulattunk, hogy a járókelők hogyan kapták fel, dugták el kabátzsebükben az értékesnek vélt tárgyat, és mentek sietős léptekkel vagy szaladtak el a helyszínről. Nagyapám csak egy dologtól tartott, a végrehajtók megjelenésétől. Minden évben jöttek a foglalók, mindig kettesével jártak, fekete kabátban ( amit én egyenruhának hittem ), mert az adózással mindig bajban voltunk. Szétnéztek, felmérték a terepet, keresték, mit lehetne elvinni. De mit vittek volna el? A két ágyat, az asztalt a 6 székkel és a két szekrényt vagy a konyhában a falra akasztott edényeket? Néztek anyámra, nagyanyámra, a két gyerekre, mert apám sohasem volt otthon. Vagy árulta a piacon nagyapám alkotásait, vagy kártyázott a többi kisiparos-
26 P. MAKLÁRI ÉVA NOVELLÁI sal a kocsmában. Aztán sóhajtottak egyet, s kimentek a házból, ami szintén nem a sajátunk volt. Egy alkalommal azonban sikerrel jártak. Papa szerzett valahonnan két nagy kartonpapírt, egyikre ráfestette Sztálint, a másikra Lenint, majd szépen bekeretezve üveg alá jól látható helyre állította őket a banklira. Papa! Minek festetted meg őket? kérdeztem. Jó lesz majd valamire mondta hamiskásan, és rákacsintott a két képre. A szokásos időben újból megjelentek a foglalók. Megint körülnéztek, megint sóhajtoztak egy kicsit, majd megakadt a szemük a két festményen, és felragyogott a tekintetük. Józsi bácsi! Ezt a két képet most elvisszük magunkkal a tartozás fejében. Nagyapám szomorú arcot vágott. Ne, kérem. Sokat dolgoztam velük, s olyan szépen néznek ránk. Ők a mi példaképeink. De visszük. A központban csak újságképek vannak. Milyen jól fognak mutatni ott a falon! S karjuk alá csapva a portrékat elégedetten mentek ki a házból. Nagyapám egy darabig mosolyogva nézett utánuk, majd a pult mögül előhúzott két hasonló nagyságú kartont, kibontotta az ecseteit, s maga elé rakta a két vezér újságból kivágott képeit, aztán rám nézett, és azt mondta: Ezek jövőre is jönnek, nekünk meg akkor se lesz több pénzünk. A tanácsházban sincs olyan szép Lenin meg Sztálin, mint amilyet én alkotok. S elkezdett rajzolni. Mint mondtam: nagyapám szerette az életet, és volt humora. ÉBREDNI SÍRVA Újból velük voltam. Elvadult, félsivatagos vidéken jártam apám, anyám és egy kisgyerek társaságában. Dombok, völgyek, kiszáradt fák mindenütt. Hirtelen megfordultam, emberek sokasága gyalogolt már velünk. Jötünk valahonnan, mentünk valahová. Aztán megálltunk, s hallottam, hogy valaki megszólal: Itt j ó lesz. Leültem anya és apa közé a földre. Anya másik oldalán egy gyerek ült, pici kezével anyám karjába kapaszkodott. Miért álltam fel? Hová indultam? Miért hagytam ott őket? Nem tudom. Elindultam valahová, valamit el akartam intézni, kabátom a vállamon lógott. Már nem is a dombok között, hanem egy utcán vagy egy piactéren mentem, lábam alatt cuppogott a sár. S akkor döbbenten megálltam. A csoport is elindulhat, akikhez tartozom, és én lekésem a csatlakozást. Megrémültem. Nincs nálam se pénz, se táska, a mobiltele-
P. MAKLÁRI ÉVA NOVELLÁI 27 fonom is ott hagytam. Anyu kereshet, és én nem tudok válaszolni. Miért jöttem el? Tétováztam, majd futni kezdtem visszafelé. De a táj egyre tágabb lett, a dombok csak emelkedtek, dundi felhők hasaltak rájuk, a völgyek már fűszálak nélkül árválkodtak, már mindenhol embercsoportok álltak, ültek, sőt táncoltak... Rohantam egyik tábortól a másikhoz. Nem ismertem senkit. Nem szóltak, csak némán néztek, a néma zenére táncoltak tovább. Kérdeztem, magyaráztam, s számomra valami ismeretlen nyelven néha válaszolt valaki. Megláttam egy férfit, aki egy asszony kezét fogta, lassú léptekkel forogtak, és akkor a férfi megszólított.: Kit keres? A szívem kalimpálni kezdett. Végre valaki beszéli az én nyelvemet! Egy gyors mozdulattal kirántottam a kezét a párjáéból, és azt mondtam: Jöjjön velem! Segítenie kell! Nem találom őket. Erőszakkal húzni kezdtem magam után. Kelletlenül, de jött. Dombra fel, domb ról le. Nők, férfiak, gyerekek mindenütt, itt-ott már sátrak is kis csoportokban, asszonyok az üst mellett, de nem ismertem fel senkit. Aztán egyszer csak a kíséröm is eltűnt mellőlem. Végleg egyedül maradtam. Az eddigi sivár környék lassan távolodott. Már egy város szélén jártam, házak, drótkerítés mentén rohantam előre. Újból kiabálni kezdtem: Anya, apa, anyuuuu! De kiáltásomat elnyomták az óriássá nőtt teherautók, amik már ott robogtak az úton, motorok húztak el mellettem és zajukat nem tudtam túlharsogni. Végüi megláttam egy nagyon magas sziklát, mintha hirtelen nőtt volna ki a földből. Nekem oda fel kell jutnom, onnan belátom a tájat, és megtalálom őket. Elkezdtem mászni. Már a tetején voltam, fel akartam egyenesedni, hogy körülnézzek, de megcsúszott a lábam, és a szikla másik oldalán lezuhantam a mélybe. Ennél szörnyübb dolog nem is történhetett volna velem. Lassan fölálltam és körülnéztem. Akkor megláttam őket. Már messze jártak, az egész csapat lassan lépkedett. Elöl ment apa és anya és középen a gyerek. Felismertem a két lelógó copfom, a fehér cipős vékony lábacskákat. Az a zöld szoknya volt rajtam, amit annyira szerettem, mindig azt akartam hordani, s ami a legrégibb ruhadarabom, amire emlékszem. Anya egy balett-táncosnőt varrt rá posztóból. Spiccen állt, két karját a magasba emelte. Kiáltani akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Rémülten erőlködtem... s akkor felébredtem. A függöny kissé félrecsúszott a fejem fölött az ablakon, s egy kis résen beáramlott a napfény. Kinyitottam a szemem. A konyha felől a hálószoba ajtaján át is bekéredzkedett a világosság. Hanyatt feküdtem az ágyon, és az arcomon lassan folytak a könnyek. Most ébredtem életemben először sírva.
28 FENYVESI OTTÓ VERSE Fenyvesi Ottó TELE VAN A MEMÓRIA Ilia Mihálynak Árad a Tisza. Tele van a büszke Kárpátok, a Tátra, a máramarosi havasok vizével. Tele van Bodroggal, Hernáddal, Zagyvával. Szamossal, Körössel, Marossal. Tele van mesékkel, anekdotákkal. Pátosszal, lírával, virággal. Tele van búval, jambussal, Arannyal, ezüsttel. Petőfivel. Voltak itt avarok, ujgurok, baskírok, oláhok, rutének, szlávok. Volt! Boldog hazának dicső múltja. Árad a Tisza. Viszi magával Ugocsa és Bereg szőke kincseit. Árad a Tisza. Perzseli napsugár, haragos vizében csillog vagy százezer karát. Lomhán nyeldesi a jó magyar földeket. Tele van a memória, tele a Tisza. Tele van humusszal, pusztával, betyárral, paripákkal. Telítve megszakításokkal, töredékekkel. A lemez helyrehozhatatlanul megsérült. A szövegállomány össze-vissza kaszabolva. Szilánkosra törtek a mondatok, a szavak. Nem kapcsolódnak egymásba. Akadozik a történet, a jó narratíva. Az idő keresztül-kasul. Előre-hátra. Bizonyos részek folyton ismétlődnek, máskor meg előreszalad a fonál. Az idő egy része kiesik, mintha már nem is volna jelentősége. A szálak folyton megszakadnak, aztán folytatódnak, szerteágaznak. Ha valami lezárul, befejeződik,
FENYVESI OTTÓ VERSE 29 utólag kiegészül. Meg lehet magyarázni, ki lehet bővíteni. Örvények, fodrok. Üresjáratok, homályos részletek tömkelege. Tekintet nélkül a Tiszára és az események valóságos és örökérvényű lefolyására. Le kellene nullázni. Újra kellene telepíteni a rendszert, ki kellene törölni végérvényesen a memóriát. A sok-sok részletet, töredéket, torzót, kacatot. Újra kellene telepíteni az életet, valami új és értelmes programot kellene adni neki. Árad a Tisza. Tele van a memória. Itt a tavasz. Hányadika is van ma? Tizenhányadika? A hátamon a hideg szaladgál. Mahavishu, Figaro. John Player Special. Vízállás és pontos időjelzés. Tanjug, MTI, Reuters. Megérkezett, lezuhant, elrabolták, felrobbantották, kivégezték. Izrael, Palesztina. Vörös brigádok. Megtámadták, megbeszélték, eltemették. Kivették a vakbelét, meghalt tüdőgyulladásban. Teng Xiao Ping Hong Kongba látogatott. Valaki kiesett az ablakon. Nyolc nap múlva meggyógyul. Második Erzsébet, Sex Pistols. Brezsnyev és Jimmy Carter elmentek vadászni. New York City, felmászott a szabadságszoborra. Megfulladt a Balatonban. Sakk-matt, Tanganyika, Rhodesia. Hová tűnt Bobby Fischer? Lacika elment az idegenlégióba. Gibraltár, Szahara, Lánchíd, Niki Lauda. A ping-pongban nincsen henc. Győzött a Ferencváros. Továbbjutott a Vojvodina. Gólszegény rangadó. Itt a tavasz, itt van újra. Péntek esti futótűz. Öt napig kosava. Gurul egy aszpirin. Műsorváltozás: közkívánatra egy doboz Szandokán. Sok-sok zene és szebbnél szebb nimfák.
30 FENYVESI OTTÓ VERSE An der schöner blauer Donau. Hatott-e Pilinszky a jugoszláviai magyar irodalomra? Egy tangó örvénye, vadul a szemedbe. Mindenhol jó, de legjobb Párizsban. Tele van a memória. Tiszával, vízzel. Higannyal. Szőkékkel, barnákkal. Fokozódik a globális felmelegedés. Elúszik Velence. Csak semmi szemrehányás. A Lenin körúton időnként villamos. Good Old Sixties. Isten hozta Önöket! Nyolc és fél óra Fellini, csak semmi logika. Travolta bajuszt növesztett, Josip Broz körszakállt. Valami programhiba. Sorjáznak hiábavaló, komoly mondatok. A hátsó ülésen két orosz dorombol. A Transz-Szibériai Express elindult. A gulág felett időnként bealkonyul. Jó estét szerelem! Thumbelina, te drága! Egy lábnyom könnyű alakja. A folyam habja kifut a partra. Időnként tavasz, időnként memória, a világ néha túlcsordul. Szégyenlősen hallgat a Tisza. A parton áll majd egy ember. Tápéi. Kezében könyv, s a vizet kémleli, a nagy fergeteget fürkészi, a ficánkoló aranyhalakat, a dolgok kusza szövevényét, a rejtező lét titkait. Szép, okos szóval differenciál, világot értelmez, sebességet vált. És nem szabad feledni. Semmit, soha. A világra árasztott derűt, az évek keserves, apró gondú munkáját, a sok filológiai utalást, a tintalelkű, bús írókat. A más mezőkre vágyakozókat. Időnként tavasz. Időként kosava. Szél hajlította fűszál. Szájbőgő, trampli idő.
FENYVESI OTTÓ VERSE 31 A Tisza-parton vajon mit kerestem? Egyik éjszaka megtaláltam. DT elvezetett a rogyadozó víztoronyhoz, ahonnan látni véltem a határt, az egykori szögesdrótokat, a bácskai templomok tornyát, a kanyargó Tiszát. Hallani véltem a méla szláv dudát, új idők jeges fuvallatát, a gépzongorára és láncfűrészre írt etűdöket. Sérült emlékeket, egy szívlapát által görgetve. A líra nem logika. Nohát! Aranykori hordalék, özönvíz. Árad a Tisza. Időként nyár, időként szerelem. Ismertem egy lányt. Egy, a Tiszából jött feketebarna leányzót. A távolban Tom Waits muzsikált, egy sárga taxiban született. Fölfejthetetlen fonadék, rekonstruálhatatlan szenvedély. Az új program telepítve. Búsan merengő komondor, hogy fut az árnyékom a hártyavékony mából. Időnként tél. Néha zúzmara, hajnalban köd. Frontátvonulás és szél cibálta fehérnemű. Megsebzett dokumentumok. Nem tudnak véget érni. Időnként majd programhiba. Lokális és talajmenti metaforák kuporognak a költészet kapujában. Jó éjszakát, világ! Árad a Tisza. Tele van a memória.
32 HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYE Horváth János Szamosi est vegyes technika
RÉFI JÁNOS VERSEI 33 Réfi János Mozaik Vonásaidról egy mozaikot őrzök. Vannak kockák, melyek elvesztek végleg. Vannak sötétek, s halványak, mint a gyöngyök és áttetszők és nyersselyem-fehérek. Akadnak köztük rubint-pirosan égők, mély smaragdok és felragyogó sárgák, türkizek, lazúrok, távolokba kéklők, s olajzöldek, mik fényük nem találták. De leginkább a hiányzókat bánom, úgy tűntek el, mint hajnaltájt az álom, s helyettük másik többé nem kerül. És így vesztél el te is észrevétlen, s már nem talállak időben se térben, csak önmagamban leges legbelül. Téli nap Szép volt az ősz, s időnk, Uram lejárt. Takard el mind a lassan hervadót: a rőt avart, fakó füvet, a sárt. Szitáljon ránk ezüstös hópihéd, vond világunk torló fellegárba, s a napfény bármily vékonyka, árva sugárpászmája hulljon szerteszét. Akinek nincs, építsen légből várat. Maradjon otthon, ki magának való, csupán lelke mélyén szülessen a szó; mondhatatlan igéknek adj on szárnyat, míg ág hegyéről halkan hull a hó. 2011-12-24
34 RÉFI JÁNOS VERSEI Tanka testről és lélekről Eleget tudok a testről. A lélekről alig. Azt mondják, nincs. Pedig a test nélküle csak süllyedő ladik. Horváth János Aktok karcolt felület, vegyes technika
LUKÁCS LÁSZLÓ MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK? 35 Lukács László Miről szólnak a harangok? A belehallás jelenségéről* A belehallás nyelvi jelenségére terepmunkájuk során főleg a néprajzkutatók figyeltek fel, számos adatot, megfigyelést rögzítettek az állatok hangja, a kovácskalapácsok jelbeszéde és a harangszó népi magyarázataival kapcsolatban. Rácz Endre magyar nyelvész így határozta meg a belehallás jelenségét: A belehallás abban különbözik a hangutánzástól, hogy segítségével nem alkotunk új szavakat. Környezetünk hangjelenségeit ilyenkor a már meglévő, értelmes szavaink segítségével, vagy ezeknek értelmes kapcsolataival érzékeltetjük; a külvilág hangjaiból értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat vélünk kihallani, másképpen szólva: értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat értünk beléjük. (1989, 426.) Az alábbiakban saját helyszíni gyűjtésem, a szakirodalom és a témához kapcsolódó gazdag szépirodalom alapján mutatom be a belehallás jelenségének egyik nagy területét, a népi harangszó-magyarázatokat. Herman Ottó 1891-ben olyan népi mondókákat közölt, amelyek a harangok szavát festik, magyarázzák. E magyarázatok, gyakran humoros formában, egyes községek, társadalmi rétegek és vallásfelekezetek ellentéteit tükrözik. Herman Ottó a harangszó hatásáról írta: A félrevert harang megdöbbenést, riadalmat okoz; de ugyane harang hangjának más a hatása, amidőn délre kondúl; más ha temetésre szól, és ismét más, ha a bevonuló nagyot üdvözli. És bizonyos az, hogy erős, fegyelmezett idegrendszerre van szüksége annak a művelt egyénnek, aki a harangszó hatása alól ki akar menekülni. (1891, 324.) A harangok szavának szép magyarázataival találkozunk népdalainkban, balladáinkban. Egy zalahalápi betyárdal szerint: Szépen szól a csabrendeki nagyharang, Húzza aztat tizenhárom bús galamb. Csak azt veri mind a két oldalára, Rab leszöl te, Savanyó nemsokára. Arany János: Az ünneprontók című versében imára hív a harangszó: Zendül, kondul szent harangszó, Csengve, búgva messze hangzó: Imára! imára! A harangszó ugyanolyan jellemzője lehetett egy településnek, tájnak, mint a népdalok, vagy a népviselet. Hogy népünk érzékeny a harangok szavára, azt 1975- ben, palócföldi néprajzi gyűjtésem során figyeltem meg. Autóbusszal utaztam Egerből Mátraderecskére, Sirokon keresztül. Buszunk éppen a déli harangszóra ért Mátraderecskére. Jaj, de élesen szól ez a derecskei harang, nem úgy mint a siroki! szólt egy siroki ember, miközben leszálltunk a buszról. Megjegyzésére
36 LUKÁCS LÁSZLÓ MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK? székesfehérvári diákéveim harangszava jutott eszembe. Ha csak négy óránk volt a gimnáziumban, akkor délben indultunk haza. A hatvanas évek közepén még valamennyi belvárosi templomban harangoztak. Harangzúgásban léptünk ki az iskola kapuján. Mindegyik templom harangja más hangon szólt. Írók, költők, utazók is gyakran felfigyeltek a harangok szavára. Miroslav Krleža Alojz Tiček első miséje című novellájában írta az első világháború előtti Zágrábról: A Püspökvár házainak falai úgy álltak itt, mint együtt rezgő lemezek, egyik fal a hangok egész kévéjét vetette a másikhoz, úgy hogy a hangok innen is, onnan is visszaverődő muzsikája a visszhangokkal megsokszorozódva olyan volt, mint messziről idemorajló ágyútűz. (1979, 65.) Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című könyvében olvashatjuk: Elharangozták már a delet az eszlári toronyban, de a Túlatiszánról is idáig hozza a szél a harangok hangjait, amelyek mindig azt panaszolták:»nincs kenyér...itt sincs, itt sincs!«amint a Tisza menti falvak tornyai szoktak felelgetni egymásnak. (1975, 452) Csoóri Sándor A félig bevallott élet című könyvében Pápát, az egykor híres református iskolavárost, a harangok, az esők, a nagyra tekintő múlt városának nevezte (1982, 208). Rab Zsuzsa Vonszolódó vasárnapok című versében ugyancsak Pápáról írta (1980, 27): A város dermedt üllejére harangszó döndül bronzpöröllyel. Mintha megállna minden óra. Vasárnap. Ősz van. Három óra. A Balaton-felvidéken egymáshoz közel találjuk az apró falvakat. E táj harangszaváról Babay Kálmán Balatonmelléki történetek című, Veszprémben 1892-ben megjelent elbeszélés kötetében olvashatunk: Sok nyalka falu dugja magasra tornyát a regényes zalai parton, s ha a szőke víznek egy pontján megállapodik az ember alkonyat táján, 5-6 falu harangjának a szavát is hallja belevegyülni abba az édes zsongásba, mit a nagy víz minden szél nélkül hallat. Megállhatsz nyájas olvasóm az egészséges szepezdi fürdő alatt, meghallod a kővágó-eörsi, köveskállai, zánkai, szepezdi, monoszlói harangokat. (1892, 130-131.) Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című könyvében a Lesence-völgy bemutatásakor emlékezett meg a harangszóról: Szent György hegyén kisded falvak. Valamennyinek idelátszik a tornya, minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminchat falunak harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő. (1982, 383-383.) Balaton-felvidék négy községe: Mencshely, Vászoly, Óbudavár és Szentjakabfa csak egy kakaskukorékolásnyi távolságra fekszenek egymástól. Így érthető, hogy a népi magyarázat szerint e falvak harangjai is beszélgettek egymással. Esténként megszólalt a mencshelyi harang vékonyan: Men cs el ments meg! Erre a vászolyi harang kissé vastagabban: Vá szol Válts meg! Óbudavár és Szentjakabfa még közelebb vannak egymáshoz, ezért harangjaik összeszólalkoztak vastagon: Budavári, Jakabfa, Ördög buj k anyakad ba! (Trencsény 1891, 94.) Göcsejben (Zala m.) a síksági Lickó harangja ezt mondta a dombvidéki vadamosinak: Dombon van! Dombon van! A vadamosi harang meg csúfoldóva viszszafelelt: Sáros Licku! Sáros Licku! (Gönczi 1914, 1213.)
LUKÁCS LÁSZLÓ MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK? 37 A Káli-medence községeiben (Veszprém m.) a déli harangszóval kapcsolatos tréfás hangutánzásra bukkantam. Kővágóörsön úgy tudják, hogy a köveskáli harang délben azt mondja:tá(l) mellé! Tá(l) mellé! A második világháború előtt a mindszentkállai második harang délben azt mondta: Kintaller! Kintaller! Erre válaszolt a szentbékkállai nagyharang: Tál mellé! Tál mellé! Ma már nem felelgetnek, mert a mindszentkállai második harangot elvitték a háborúba. Kintaller egy eltorzított, német eredetű családi név. Ma is így mondják Mindszentkállán a Grünthaller nevet. A faluban az alszegen lakott Grünthaller István szegény napszámos, állítólag őt szólították ebédhez a két szomszédos falu harangjai. Várták a déli harangszót a Kopasz-hegy oldalában, a sásdikállai réten szarvasmarhát vagy a Zsibagyöpön libákat legeltető őrzőgyerekek és a veszprémi püspökség Szent Imre (Sanyarú)-pusztai uradalmi cselédei, summásai is. Kékkúton a mindszentkállai harang szavából hallják a Tál mellé! Tál mellé! felszólítást. Ezzel szemben Köveskálon állítják, hogy valamennyi községben ezt mondta a déli harangszó. A Somogy megyei nagybirtokokon dolgozó köveskáli summások is ezt mondták, amikor meghallották a déli harangszót: Menjünk ebédelni, mert azt húzzák, hogy tál mellé! Balatonhenyén és Monoszlón a veszprémi székesegyház harangszavával kapcsolatban is feljegyeztem egy tréfás magyarázatot. Német nyelvű változata szerint a kisharang kezdi: Kind geboren! Kind geboren! Majd a középső kérdi: Wer ist der Vater? Wer ist der Vater? Végül a nagyharang válaszol: Ein Domherr! Ein Domherr! Ezt a harangszó magyarázatot Hegyi Lajos (1899-1987) balatonhenyei református tanító az 1930-as években Győrffy Dánieltől, a zirci járás főszolgabírájától hallotta. Magyar nyelvű változatát Szilassy Kálmán (1901-1988) monoszlói református lelkész mondta el. A kisharang kezdi: Jó reggelt, jó reggelt! Mi újság, mi újság? Egy nagyobb harang válaszol: Gyerek született! Gyerek született! Egy még nagyobb harang kérdi: Ki az apja? Ki az apja? Rázendül az öregharang: A kanonok! A kanonok! A német nyelvű változat legkésőbb a XIX. század első felében keletkezhetett, ami-