BRUNO SCHULCZ 1l 0 11 Ó Bruno SchuLz Dodó Sombat délutánonként járt hozzánk,,ötét zakójához fehér pikémellényt viselt, s minden bizonnyal külön a koponyája méretére készült keménykalapot; eljött, hogy egy negyedórát vagy kettőt elücsörögjön egy pohár málnaszörp mellett, botjával két térde közt, állát a csontgolyóra támasztva elmerengjen, s a cigaretta égszínkék füst jébe bámuljon. Ilyenkor rendszerint más rokonok is jöttek vendégségbe hozzánk, s a kötetlen csevegés közben Dodó némiképp árnyékba húzódott, az élénk társaság körében a statiszta passzív szerepébe zuhant. Nem szólalt meg, csak szemét jártatta egyik beszélőtől a másikig kifejezésteli, pompás szemöldöke alól, miközben arca fokozatosan megnyúlt, némiképp kilépett izületei közül; hülyén bámult, semmitől sem zavartatva magát e feszült figyelemben. Csak akkor beszélt, amikor közvetlenül őt kérdezték, ilyenkor válaszolt is, igaz, csak tőmondatokban, kelletlenül, másfele nézve, és kizárólag olyankor, ha a kérdések nem léptek túl az egyszerű és könnyen megválaszolható dolgok körén. Néha sikerült folytatnia a beszélgetést még néhány kérdés erejéig, e bizonyos körön túl- de ez csupán a birtokában lévő tartalékoknak, a kifejező arcjátéknak és gesztusoknak volt köszönhető, melyek többértelmű-
B R UNO SC H ULCZ IlO lló ségük révén univerzális szolgálatot tettek a számára: kitöltötték az artikulált beszéd hézagait, s élénk, mimikus kifejezőerejükkel fenntartották az értelmes rezonancia látszatát. De ez csak illúzió volt, mely gyorsan szertefoszlott, a beszélgetés gyászosan félbeszakadt, miközben a beszélgetőpartner tekintete lassan és merengve elfordult Dodótól, aki, miután magára maradt, visszazuhant a számára rendelt statiszta- és passzív megfigyelő szerepbe az általános csevely hátterében. Mert hogyan is lehetett folytatni a beszélgetést, ha például arra a kérdésre, elkísérte-e anyját vidéki útjára, bús mollban így felelt: "nem tudom"; s ezt szomorú és szégyenletes őszinteséggel mondta, mivel Dodó emlékezete valóban nem terjedt túl az adott pillanaton s a legfrissebb aktualitáson. Dodó egyszer régen, még gyerekkorában, valami súlyos agybetegségen ment keresztül, sok-sok hónapon át eszméletlenül feküdt, inkább halottan, mint elevenen, amikor pedig mégis felgyógyult - kiderült, hogy már némileg kivonták a forgalomból, már nem tartozott az értelmes emberek közé. Magánúton taníttatták, némiképp pro forma, nagy körültekintéssel. A másokkal szembeni kemény, kérlelhetetlen követelmények Dodóval szemben kissé meglágyultak, visszafogták szigorukat, tele voltak elnézéssel. Valami különös, kivételezett légkör alakult ki körülötte, afféle védelmi övezet, az élet terheitől és követelményeitől mentes semleges zóna. Ezen a zónán kívül az élet hullámai ostromoltak mindenkit - zajosan gázoltak bennük, hagyták, hogy hordozzák, átvegyék, elragadják őket különös önkívületükben - e körön belül nyugalom honolt; pauza, cezúra az általános káosz közepén. Ekképp nőtt fel, és vele nőtt sorsának kivételessége mint magától értetődő s minden szempontból megkérdőjelezhetetlen tény. Dodó sohasem kapott új ruhát, mindig csak a bátyja által hordottakat. Míg a vele egyidősek élete korszako kra tagolódott, periódusokra, melyeket sorsfordító események, kiemelkedő és szimbolikus pillanatok - névnapok, vizsgák, eljegyzés, előléptetések - határoltak, addig az ő élete egyforma monotóniában telt, melyet nem kavart fel kellemes vagy kellemetlen dolog, és a jövő is teljesen egyhangú és változatlan, esemény és meglepetés nélküli országútnak tűnt. Tévedne, aki azt gondolná, hogy Dodónak ellenérzései voltak a helyzetet illetően. Nem lepődött meg, együgyűen elfogadta mint a számára rendelt életformát, józan belenyugvással, komoly optimizmussal- berendezkedett, s életét ezen eseménytelen monotónia keretei között szervezte meg. Minden délelőtt kijárt sétálni a városba, mindig egyforma útvonalon, ugyanazon a három utcán keresztül, melyeket elejüktől a végükig bejárt, majd ugyanezen az úton visszatért. Botjára font, hátratett kézzel, előkelően és ráérősen járt-kelt bátyja finom, bár kissé viseltes öltönyében. Kedvtelésből utazgató úrnak látszott, aki a várossal ismerkedik. Ez a ráérősség, anélkül, hogy mozdulataiban bármiféle irány vagy cél mutatkoznék, néha kompromittáló formákat öltött, mivel Dodó hajlamos volt elbámészkodni az üzletajtók, a kopácsolás, fúrás-faragás zajától hangos műhelyek, sőt az egymással beszélgető emberek előtt. Fizionómiája korán érni kezdett, s különös módon míg az élet fordulatai és megrázkódtatásai megtorpantak ezen élet küszöbén, megkímélték szűzi érintetlenségét, marginális kivételességét - arcvonásai olyan élmények hatására formálódtak, amelyeket öntudatlanul átélt; anticipáltak valami megvalósulatlan biográfiát, amely felvázolva a lehetőségek szférájában, arcát egy nagy tragikus színész képzelt maszkjának mintájára formázta, mely tudással és a mindenség bánatával teli. Szemöldökének pompás boltívei árnyékba
BRUNO SCHULCZ DODÓ borították hatalmas, szomorú, mélyen karikás szemét. Orra körül az absztrakt szenvedés és a látszólagos bölcsesség két barázdája sötétlett. a szája szögletéig futott, tovább még nem. Kicsi, duzzadt ajkai fájdalmasan zárultak egymásra. Bourbon-állán díszelgő kacér szem ölcse pedig egy idősebb, sokat tapasztalt bonvivánra emlékeztetett. Elkerülhetetlen volt, hogy erre az ő privilegizált kivételességére fény ne derüljön, ragadozó módjára meg ne szimatolja az alattomban leselkedő s örökkön prédára éhes emberi gonoszság. Egyre gyakrabban történt tehát, hogy reggeli sétái alkalmával társakat szerzett magának, s az is hozzátartozott e privilegizált kivételességhez, hogy ezek sajátos társak voltak, nem a szó baráti vagy üzlettársi értelmében, hanem igencsak problematikus és nem túl dicsőséges értelemben. Komoly, méltóságteljes személye köré többnyire jóval fiatalabb korosztályok sereglettek, s beszélgetésük sajátos. vidám és tréfálkozó hangnemben folyt, mely Dodó számára - nehéz volna tagadni - kedvesnek és üdítőnek tetszett. Amikor e vidám, szeleburdi csapat fölé magasodva haladt, olyan volt, mint a peripatetikus filozófus tanítványai körében; arcán pedig a komolyság és a bánat maszkja alól frivol mosoly igyekezett előtörni, küzdve fizionómiája tragikus alapvonásával. Dodó mostanában késve érkezett meg reggeli sétáiról, zilált üstökkel és enyhén deranzsált öltözékben, de jókedvűen, s mindig hajlandó volt egy vidám vitára Karolával, szegény un 0- kahúgával, akit Retycja néni magához vett. Amúgy, mintha érezte volna e találkozások nem túl nagy dicsőségét, Dodó otthon teljes diszkréciót tartott ebben a témában. Egyszer vagy kétszer történtek e monoton élet során olyan formátumú események, melyek kiemelkedtek a hétköznapi történések zátonyából. Egyszer, amikor egy reggel elment, nem jött haza ebédre. Nem jött vacsorára, sőt másnap ebédre sem. Retycja néni a kétségbeesés szélén állt. Ám aznap este megérkezett, kissé gyűrötten, csálén ülő, horpadt kalapban, de amúgy épségben és tökéletes lelki nyugalomban. Nem volt könnyű rekonstruálni e kiruccanás történetét, melyet illetően Dodó teljes hallgatásba burkolózott. Valószínűleg séta közben el bámészkodva egy ismeretlen városrészbe jutott; az is lehet, hogy segítettek neki ebben a fiatalkorú peripatetikusok, akik szívesen állították Dodót új és ismeretlen élethelyzetek elé. Lehetséges, hogy ez is egy olyan nap volt, amikor Dodó szabadságra küldte szegény, túlterhelt emlékezetét - és elfelejtette lakcímét, sőt nevét és adatait is, melyeket máskülönben mindig észben tartott. Sohasem sikerült bármi közelebbit megtudnunk erről akalandról. Amikor Dodó bátyja külföldre utazott, a család létszáma három, négy főre csökkent. Hieronim bácsin és Retycja nénin kívül Karola volt még, aki kulcsszerepet töltött be nagybátyámék hatalmas háztartásában. Hieronim bácsi már több éve nem jött ki a szobából. Amióta a Gondviselés csöndesen kivette kezéből az élet eme viharvert és zátonyra futott hajójának kormányát, nyugdíjasként élt a számára kijelölt vékonyka szeletben, az átjáró meg a sötét alkóv között. Hosszú, földig érő köntösben ült az alkóv mélyén, napról napra egyre fantasztikusabbra növesztett szakállal. Hatalmas, borsszínű (a hosszú pihék végében csaknem fehér) szakálla körülfolyta arcát, félig belepte, s csak karvalyorrát hagyta szabadon, meg bozontos szemöldöke árnyékában forgó szeme fehérjét. A sötét alkóvban, ebben a szűk börtönben, ahol mint valami hatalmas, ragadozó macska, arra ítéltetett, hogy fel-alá keringjen a szalonba vezető üvegajtó előtt - két hatalmas tölgyfa ágy állt, nagybátyámék éjjeli fészke, a hát-
BRU N O SC H ULCZ I) o II Ó só falat pedig teljes hosszában egy óriási gobelin borította, melynek ábrái homályosan derengtek a sötétség mélyén. Ha szemünk már hozzászokott a sötéthez, a bambuszok és pálmák közül egy hatalmas oroszlán tűnt elő, fenyegetően és komoran, mint egy vátesz, s méltósággal, mint egy pátriárka. Az oroszlán és Hieronim bácsi egymásnak háttal ült, érezte egymás jelenlétét, és gyűlölte egymást. Egyik sem nézett a másikra, csak leplezetlenül vicsorgatta a fogát, és fenyegetően morgott. Az oroszlán időnként ingerülten a mellső mancsára tápászkodott, megrázta sörényét kinyújtott nyakán, s fenyegető bömbölése körbehullámzott a borús horizonton. Másszor Hieronim bácsi magasodott fölébe prófétai dörgedelemmel, arca a kiáradó hatalmas szózattól fenyegetően eltorzult, miközben szakálla ihletetten hullámzott. Ilyenkor az oroszlán fájdalmasan hunyorgott, lassan elfordította a fejét, összegömbölyödött az isteni szózat roppant súlya alatt. Ennek az oroszlánnak és ennek a Hieronimnak az örökös pöre töltötte be nagybátyámék sötét alkóvját. Hieronim bácsi és Dodó egymástól némiképp függetlenül élt ebben a szűk lakásban, két különböző dimenzióban, melyek sohasem tangálva keresztezték egymást. Tekintetük, ha találkozott, tovasiklott a másikról, mint két különböző, távoli állatfajé, melyek nem vesznek tudomást egymásról, nem képesek megőrizni az idegen képet, mely anélkül suhan végig tudatukon, hogy létrejöhetne benne. Sohasem beszéltek egymással. Amikor asztalhoz ültek, a férje és fia között ülő Retycja néni képezte a két világ határát, az isztmoszt az őrület két tengere közt. Hieronim bácsi nyugtalanul evett, hosszú szakálla a tányérjába hullott. Amikor a konyhában nyikordult az ajtó, félig felpattan t a székről, a levesestányérhoz kapott, készen arra, hogy adagjával az alkóvba meneküljön, mintha valaki idegen lépett volna a lakásba. Ilyenkor Retycja néni csitítgatta: - Ne félj, nem jön senki, csak a cseléd... - Eközben Dodó rémült apjára vetette dühösen csillogó, indignált tekintetét, s elégedetlenül morgott: - Tiszta bolond... Mielőtt Hieronim bácsi abszolúciót nyert az élet túlságosan zavaros komplikációi alól, s engedélyt kapott, hogy visszavonulhasson magányos refúgiumába, az alkóvba - egészen másfajta ember volt. Azok, akik fiatalkorában ismerték, azt állították, hogy e fékezhetetlen temperamentumú ember nem ismert semmit, ami szent: gátlástalan és zabolátlan volt. A gyógyíthatatlan betegnek megelégedéssel beszélt a rá váró halálról. A részvétlátogatásokat arra használta, hogy éles kritikával illesse a még ki sem hűlt halott életét a döbbent rokonság előtt. Ha valakinek valami kellemetlen és kínos takargatnivalója volt, hangosan és gúnyosan emlékeztette rá. Ám egyszer egy éjjel teljesen kicserélve tért vissza egy utazásból, a félelemtől félholtan az ágy alá akart bújni. Néhány nappal rá elterjedt a hír a családban, hogy Hieronim bácsi lemondott minden zavaros, kétes és veszélyes ügyletéről, melyek a feje fölé nőttek, teljességgel és definitíve lemondott, s új életet kezdett, egy szigorú és pontos, ámbár számunkra érthetetlen szabályok közé zárt életet. Vasárnap délutánonként mindnyájan Retycja nénihez vonultunk egy kis családi uzsonnára. Hieronim bácsi nem ismert meg bennünket. Ült az alkóvban, s az üvegajtó mögül rémült, vad pillantásokat küldözgetett a társaság felé. Néha váratlanul mégis kijött a zugából hosszú, földig érő köntösében, arca körül hullámzó szakállal, s miközben kezével olyan mozdulatot tett, mintha szétválasztana bennünket, így szólt: - Most pedig könyörgök, hogy úgy, ahogy vagytok, oszoljatok szét, fussatok el titokban, lopva, észrevétlenül... - Majd ujjával rejtelmesen megfenyegetett minket, és fojtott hangon hozzátette: - Már mindenfelé beszélik: Di-dá... Nagynéném szelíden betuszkolta az alkóv-
B RUN O SC HULC Z D O D Ó ba, de az ajtóban még egyszer hátrafordult fenyegetően, és felemelt ujjal megismételte: - Di-dá... Dodó csak lassan, kis késéssel fogta fel a dolgokat; néhány pillanatig némán és zavarodottan bámult, amíg a helyzet meg nem világosodott az agyában. Ekkor, miután tekintetét ideoda jártatta a jelenlévők közt, s mintegy meggyőződött arról, hogy valami mulaságos történt, harsány és elégedett nevetésben tört ki, szánakozva rázta a fejét, s nevetés közben egyre csak azt hajtogatta: - Tiszta bolond...! Retycja néni házára leszállt az éj, a megfejt tehenek a deszkafalhoz dörgölőztek a sötétben, a konyhában a cselédek már aludtak, éjjeli ózon buborékjai úsztak a kert felől, s szétpattantak a nyitott ablakban. Retycja néni hatalmas ágya mélyén aludt. A másik ágyon, akár egy kuvik, Hieronim bácsi ült a párnák közt. Szeme csillogott a sötétben, szakálla felhúzott térdére folyt. Óvatosan kikelt az ágyból, és lábujjhegyen a nénihez lopózott. Megállt az alvó felett, ugrásra készen lapulva, mint a macska, felborzolt szemöldökkel és bajusszal. Az oroszlán a falon aprót ásított, és elfordította a fejét. Felébredő nagynéném megrémült a szikrázó szemű, ziháló arctól. - Menj már... Menj aludni... - hessegette el magától, mint akakast. Amaz zihált, fejét idegesen rángatva körülkémlelt, s visszavonult. A másik szobában Dodó feküdt. Dodó nem tudott aludni. Az alvásközpont rosszul működött beteg agyában. Hentergett, hánykolódott a paplan alatt, egyik oldaláról a másikra fordult. Az ágybetét nyikorgott. Dodó nehezen lélegzett, szuszogott, időnként tanácstalanul felemelte fejét a párnán. A nem élt élet gyötrődött, kétségbeesetten kínlódott, forgolódott, mint macska a ketrecben. Dodó testében, ebben a féleszű-testben valaki anélkül öregedett, hogy élt volna, valaki a tartalom legkisebb morzsája nélkül érlelte a halált. Hirtelen ijesztően felzokogott a sötétben. Retycja néni kiugrott az ágyból, és odaszaladt hozzá: - Mi a baj, Dodó, fáj valamid? Dodó csodálkozva fordult hátra: - Ki az? - Miért sírsz? - kérdezte Retycja néni. - Nem én... ő... - Hogyhogy ő? - A befalazott... - Kicsoda? De Dodó lemondóan le~~ntett: - Eh... - és a másik oldalára fordult. Mialatt Retycja néni lábujjhegyen visszaosont az ágyába, Hieronim bácsi fenyegetően felemelte az ujját: - Már mindenfelé beszélik: Di-dá... Bruno Schulz rajza KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA íf\ j'\.6.~~~.1 l! il :1
Br u no Sh u I z: