Az éltető víz című időszaki kiállítás NKA Közgyűjtemények Kollégiuma Pályázati azonosító:3506/01771 Magyar Mezőgazdasági Múzeum AZ ÉLTETŐ VÍZ CÍMŰ IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁS RÉSZLETES ISMERTETŐJE A víz az élet forrása és egyik nélkülözhetetlen fenntartója. Jelenléte meghatározza mindennapi életünket. Mint ivóvíz az emberi táplálkozás alapvető része. Higiéniai célból tisztálkodásra, mosásra, környezetünk tisztán tartására használjuk. Öntöző-, illetve itatási vízként a mezőgazdaságban játszik fontos szerepet. A legkevesebb káros mellékhatással járó megújuló energiaforrás és nagy jelentősége van az ipari termelésben, a közlekedésben és az áruszállításban is. Az üdülés, a vízi sportok és a gyógyvizek révén pedig az egészségmegőrzés egyik fontos tényezője. Létezését természetesnek vesszük, pedig mind többet hallunk a Föld vízkészletét napjainkban egyre jobban fenyegető veszélyekről. A tragikus ivóvízhiány, a kiszáradó tavak, a gyakoribb katasztrófaszerű árvizek, a terméketlenné váló, kiszáradt földek, az ökológiai szempontból fontos élőhelyek végleges eltűnése az ember természetkárosító tevékenységének, a globális felmelegedésnek a következménye. A jövőben a víz, a tiszta víz fontos stratégiai cikké, a legfontosabb természeti kinccsé válhat. Hiszen bár Földünket kék bolygónak nevezzük, vízkészleteinek csupán 2,5-3%-a édesvíz, és ennek is csak elenyésző része (a teljes földi vízkészlet 0,03%-a) hasznosítható az emberiség számára, a többi fagyott állapotban, illetve a felszíni rétegek alatt található. Kiállításunk az agrárium különböző területein történő vízhasznosítás 18-19. századtól napjainkig terjedő történetét mutatja be. ÉRINTETLEN TERMÉSZET, EMBERFORMÁLTA TÁJ Az ártéri gazdálkodás A 19. század közepéig a Kárpát-medence jelentős része, közel harmada-negyede állandóan vagy időszakosan vízzel borított terület volt. A rendszeresen jelentkező áradások és apadások által kialakuló természeti környezethez alkalmazkodó gazdálkodási forma volt az ártéri gazdálkodás, vagy más néven fokgazdálkodás. Alapját a folyók fő medrét kísérő holtágak, mélyebben fekvő árterek szabályozott elárasztása és a levonuló víz elvezetése képezte. Ezt a rendszeresen és folyamatosan karbantartott fokok megnyitásával, illetve elzárásával érték el. A magasabban fekvő falvak így védve voltak az árvíztől, az időszakosan elárasztott területek pedig kiváló lehetőséget biztosítottak a halászatra. A tavaszi áradáskor a sekély, gyorsan melegedő vizekbe ívni kiúszó nagyobb halakat az ár levonulása után különböző rekesztő halászati módszerekkel könnyen ki lehetett fogni, míg a kisebb méretű ivadékok akadály nélkül visszajutottak a főmederbe. Az időszakosan megemelkedő vízszint, valamint az áradás termékeny iszapja nagy termőképességű legelőket hozott létre, megteremtve ezzel az ártéri állattartás alapját. A változatos térszint és a folyamatos vízutánpótlás ártéri gyümölcsösök kialakulásához járult hozzá.
A folyószabályozás Az ártéri gazdálkodás kis számú népesség alacsony színvonalon történő eltartására volt alkalmas. A 19. század közepén a növekvő népesség és a gazdasági fejlődés igényei szükségessé tették a folyók árterületének elhódítását a mezőgazdasági termelés számára. A gróf Széchenyi István által szorgalmazott folyószabályozások és árvízmentesítések a Kárpát-medence legjelentősebb természetátalakító tevékenységét jelentették. A Tiszán az 1846-ban elkezdődött folyórendezési munkálatok eredményeként 1879-ig mintegy 2,5 millió kh szántóföldi művelésre alkalmas terület alakult ki. A természetes állapotok megváltoztatásának azonban komoly hátrányai is voltak. A rendszeres vízborítás hiányában felgyorsult a szikesedés, megjelent a belvízveszély, ugyanakkor fokozódott a talaj kiszáradása. A gyenge minőségű termőföldek javításával a Kvassay Jenő vezetésével 1879-ben életre hívott Országos Kultúrmérnöki Hivatal foglalkozott. A kultúrmérnöki hivatalok legfontosabb feladata a lecsapolások, belvízrendezések megszervezése és szakmai irányítása volt. Működésük első negyven évében közel 27000 kh-on létesítettek öntözést. Ezek döntő többsége azonban a Dunántúlon üzemelt, mivel az alföldi szikeseken csak lényegesen nagyobb költségekkel lehetett volna öntözőcsatornákat építeni. Az árvízvédelem A folyószabályozási tervek létrehozói úgy gondolták, hogy a folyók gátak közé szorításával a pusztító árvizeket is meg lehet majd akadályozni. Az elmúlt 150 év alatt mintegy 4200 km hosszúságú árvízvédelmi töltésrendszer épült ki a folyók mentén. Az elmúlt évtizedekben az egyre szélsőségesebbé váló időjárás, valamint a vízgyűjtő területen történt emberi beavatkozások (pl. erdőirtások, a települések úthálózatának burkolása) következtében az árvízszintek jelentősen megemelkedtek. Ezek kivédésére már nem elég csupán a töltések magasítása. Az eddigi küzdelem az árvizekkel szemlélet helyett az együtt élni az árvízzel szemléletre kell áttérni. Egyes szakértők alternatív megoldásként a korábbi ártéri területek részbeni helyreállítását javasolják, az árvízi védekezés kérdését összekapcsolva egy önfenntartó vidékgazdaság kialakításával. A megújuló hazai árvízvédelmi rendszer (Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése) fontos eleme a magassághiányos töltések megemelése mellett az árvízcsúcs-csökkentő tározók kiépítése, valamint a hullámtéri medrek kitakarítása az elvadult vegetációtól és az engedély nélküli építményektől. A VIZEK HASZNA A halászat A vízhez kapcsolódó legrégebbi emberi tevékenység a halászat, az élelemszerzés egyik ősi formája. A magyarság már a honfoglalás előtt komoly halászati ismeretekkel rendelkezett. A Kárpátmedencében talált természeti környezet különösen kedvezett egy gazdag halászati kultúra kialakulásának. A hajdani legendás halbőség összefüggött a tiszai árvizekkel. Az árvízi szabályozások következtében azonban eltűntek a nagy halszaporulatot biztosító élőhelyek, ami óhatatlanul a halállomány jelentős csökkenéséhez vezetett. A fogyasztási igények kielégítése, valamint a szikes területek hasznosítása érdekében a 20. század első évtizedében mesterséges halastavakat (pl. Biharugra, Hortobágy) hoztak létre. A természetes vizekből kifogott (hivatalos) halmennyiség napjainkban messze alatta van a mesterséges halastavakból származó halhúsnak. Ebben komoly szerepe van az iparosodással és a városiasodással együtt megjelenő és növekvő vízszennyezésnek is. A kedvezőtlen vízminőség kialakulásáért többek között a nagyüzemi mezőgazdaság korszerűtlen műtrágyázási eljárása, valamint a nagy létszámú állattartó telepek hígtrágya 2
bemosódása a felelős. Az ipari szennyező anyagok közül a legtöbb kárt az olaj, a kátrány és a fenol okozza. A nehézfémek is komoly biológiai károsodást idéztek elő. Magyarország földrajzi elhelyezkedése miatt a vízgazdálkodás mindig komoly szerepet játszott az ország gazdasági életében. Napjainkban felszíni vízkészletünk 96%-a a határainkon túlról érkezik. A vízi növények hasznosítása A vízi növények hasznosítása az építészetben, a háztartásban és az étkezésben egyaránt nagy múltra tekint vissza. A nád a hagyományos népi építészet jellegzetes tetőfedő és falanyaga volt (nádházak, pásztorépítmények). A kertészetekben jó szigetelő tulajdonsága miatt fagyvédő takaróként használták. Álló- vagy lassan folyó vizeinkben, valamint mocsarakban, nedves réteken többnyire nagy állományban nő. Aratása rendszerint november végén, december elején kezdődik, de a vízben álló nádat legkönnyebb jégről aratni. A gyékényféléket mocsaras, vízjárta réteken, tavakon, folyók mellékágaiban vágják többnyire augusztusban. A napon kiteregetett, megszáradt növényt kévébe kötve szállítják és otthon dolgozzák föl. A gyékényfonás nagyobb mocsarak és vízjárta területek mellett házimunkából fontos háziiparrá fejlődött. Gyékényből és sásból különféle használati és dísztárgyakat (szőnyeg, szatyor) készítettek. Leveléből kosarat fontak, a bodnár hordódongák közé eresztéknek használta, szárával házat fedtek vagy eltüzelték, gyapjával magában vagy tollal keverve ágyneműt töltöttek meg. Érdekes melegkori (a jégkorszakot követő felmelegedés kori) maradványnövényünk a sulyom. A régészeti ásatások során olyan nagy mennyiségű sulyommaradvány került elő, hogy joggal nevezhetjük a bronzkor burgonyájának. Tüskés termését (vízigesztenye, vízidió, vízimogyoró néven ismert) régen tavasztól őszig a folyók mentén gyűjtötték, és nyersen, főzve vagy sütve ették. Az alföldi falvakban a gesztenyét helyettesítette. Ínséges időben sokan a gyékény lisztes gumójával együtt megőrölték és kenyeret sütöttek belőle. A vízi közlekedés, vízi szállítás A vízen történő személy- és áruszállítás a legrégibb közlekedési forma. Magyarországon a vízi szállítás jelentősége az árutermelő gazdálkodás térhódításával nőtt meg, különösen a gabona újkori konjunktúrájához kapcsolódó távolsági kereskedelemben. A 18-19. században a szárazföldi úthálózat kiépültsége messze elmaradt a szükségestől, a vasút pedig csak a 19. század utolsó harmadában hálózta be az ország fontosabb termőterületeit. A jelentkező szállítási igények túlnyomó többségét ezért a hajózható folyamokon, szabályozott folyószakaszokon és a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatornán a hajózás bonyolította le. A vízi úton szállított legfontosabb árucikkek a só és a gabona mellett a dohány, a kender és a gyapjú volt. A vízi szállítás túlsúlya a vasúti szállítás mindent kiszorító térhódítása után szűnt meg. Napjainkban az áru csupán mintegy 10%-át szállítják vízi úton (20%-át vasúton és 70%-át közúton) annak ellenére, hogy a vízi közlekedés a leggazdaságosabb és egyben a leginkább környezetkímélő szállítási forma. Előnyei különösen a nagy méretű és a nagy tömegű áruk hosszabb távolságra történő szállításánál jelentkeznek. A kofahajó A vízi útnak a 19. században, de még a 20. század elején is fontos szerepe volt abban, hogy a Duna illetve a Tisza mentén lakó, elsősorban a zöldség- és gyümölcstermesztéssel foglalkozó lakosok eljuttassák terményeiket a nagyobb városok (Buda, Pest, Győr, Baja, Szeged) piacaira, vásáraira. Ezt a forgalmat az ún. vásáros, vagy más néven kofahajók bonyolították le. A fővároshoz közeli Duna menti községek (Újpest, Dunakeszi, Szentendre, Tótfalu, Megyer, Vác, Csepel, Soroksár) friss gyümölcsöt, zöldséget, valamint kenyeret szállító lakói naponta, általában alkonyat felé rakodták be terményeiket a hajókra. A Mohácsról délben induló hajó másnap hajnalban ért fel a 3
fővárosba, a nagyvásártelepre. Útközben összegyűjtötte Baja, Kalocsa, Paks és Dunaföldvár vásárosait. A tutaj A 19. századi erdei anyagmozgatás elképzelhetetlen a víz, a patakok, a folyók nélkül. A nagy tömegű, ugyanakkor viszonylag könnyű faanyagot Magyarországon főleg úsztatással, részben tutajba kötve lehetett az erdőkből kihozni. Úsztatás során a feldarabolt fa szabadon, rendszerint a megduzzasztott vízen úszott, s a kifogóhelyeken (gerebekkel vagy tolyítóberendezéssel) került a partra. Tutajozás során a rönköket, szálfákat egymással párhuzamosan összeerősítették, majd fékezéssel, kormányzással a kipartolóhelyre szállították. A tutajokon esetenként felterhet (fát, fűrészelt fát stb.) lehetett továbbítani. A vízi szállítást a 19. század végén az erdei vasút-, illetve a közforgalmú vasúthálózat váltotta fel. A vízimalom Az emberi kultúra, a társadalmi és gazdasági fejlődés meghatározó eleme volt, hogy az emberi erőt igyekeztek állati erővel, illetve valamilyen természeti erőforrással kiváltani. A Kárpát-medence természeti adottságai lehetővé tették, hogy a kora középkortól általánosan elterjedhettek a vízimalmok és évszázadokon keresztül megőrizték vezető szerepüket a száraz- és a később megjelenő szélmalmokkal szemben. A víz mozgási energiáját felhasználó malmokat őrlésen kívül hántolásra, kásatörésre, fűrészelésre, kovácsolásra, vagy érc- és kőzúzásra is használták. A malom szerkezete, műszaki megoldásai hű képet adtak a kor technikai és mesterségbeli tudásáról. A molnárok ácsok is voltak, fahidakat, kastélyok tetőszerkezeteit is építették. A malomépület és -szerkezet készítése mellett az ő feladatuk volt a csatornák, zsilipek, víztározók építése és karbantartása is. A vízimalmok legegyszerűbb változata a vízszintes síkban forgó vízikerék által működtetett ún. kanalas malom. A vízikerék tengelyén áttétel nélkül forgó felső kő forgását a kerékre zúduló víz mennyiségével szabályozták. Ezt a típust a hegyvidékek gyors folyású patakjain általánosan használták. Ennél bonyolultabb műszaki megoldásúak voltak a függőleges síkban forgó vízkereket alkalmazó alul-, felül-, illetve középencsapó kerekű vízimalmok. A vízikerék forgássíkot változtató áttétel (fogaskerék, pálcás dob) segítségével hajtotta meg a forgó felső követ. A hajómalmok A hajómalmok esetében a víz áramlását hasznosító őrlőszerkezetet egy úszó hajótestben helyezték el, így a folyóvizek nagy vízszintingadozásait kiküszöbölve tudták hasznosítani azok energiáját. Egy meghatározott vízszakaszon helyét változtatva megkereshette a folyó számára legkedvezőbb szakaszát. A gyakorlatban a széles folyókon inkább a lassúbb szakaszokon, örvénymentes helyeken, a part közelében horgonyozták le. A 19. században minden nagyobb folyónkon (Duna, Tisza, Dráva, Maros), de a Szamoson és a Körösökön is jelentős számban őröltek hajómalmok. A 19. század végén a hajómalmokat part mellé, cölöpökre állították a csallóközi Kis- Dunán. Ma a víz energiáját szinte kizárólag elektromos áram termelésére használják, s a nagy távolságra szinte korlátozás nélkül szállítható elektromos energia hajtja meg a különféle munkagépeket, így például a malmokat is. AZ ÖNTÖZÉS Magyarország nem tartozik a feltétlen öntözések zónájába, de a nagyobb vízigényű növények esetében vízpótlás nélkül szinte lehetetlen jó terméseredményeket elérni. A Kárpát-medence 4
zártsága miatt az aszályos időszakok gyakorisága és tartóssága rendkívüli mértékben károsíthatja az egyébként kiváló természeti adottságokkal rendelkező mezőgazdaságunkat. Az ország területének egy jelentős részén, a Tisza és a Körösök vidékén kevesebb csapadék hullik, mint amennyi a növények optimális vízszükségletét biztosítani tudná. Nem véletlen, hogy az elmúlt évszázad öntözésfejlesztése során főleg ezen a területen építettek duzzasztóműveket, öntözőcsatornákat, szivattyútelepeket. Az öntözés a 18. század közepéig csupán házikertekben, illetve szabadföldi gyepterületeken folyt. Elsősorban a zöldség- és gyümölcsféléket öntözték. A török hódoltság idején jelent meg az árasztásos öntözési technikát igénylő rizstermesztés, amely mindmáig számottevő tényezője az öntözéses gazdálkodásnak. A 19. század második felének említésre méltó formája a magas szintű kertészeti kultúrát közvetítő bolgárkertészek egyedi öntözéses módszere. Fő terményeik a paprika, a paradicsom, a fejes saláta és az uborka voltak. A bolgárkertészek módszereinek magyarországi meghonosítása a hazai paraszti gazdálkodásra is serkentőleg hatott. Több helyen (Gyula, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely) intenzív primőrtermelő kultúrák keletkeztek. 1879-ben, a Kvassay Jenő vezette kultúrmérnöki hivatal működésének megindulásával kezdődött el az intézményesített öntözés időszaka. A hosszabb ideig tartó aszályos időszakok mindig serkentőleg hatottak az öntözés fejlesztésére. Jelentősebb öntözőtelepek működtek Magyarkimlén, Mosonmagyaróvárott, Márialigeten, valamint a szarvasi Tessedik Középfokú Gazdasági Főiskolán. Az öntözött növénykultúrák füveshere, gyep, keveréktakarmányok, cukorrépa, kukorica, lucerna, szója, takarmánykáposzta és vöröshere voltak. Fontos állomások voltak az öntözés történetében az 1937. évi öntözési törvény alapján megépített Békésszentandrási vízlépcső, a tiszafüredi öntözőrendszer, valamint a háború után a Tiszalöki Vízlépcső üzembe helyezése 1954-ben. Két évvel később ehhez kapcsolódott a Keleti Főcsatorna. A Főcsatorna segítségével nemcsak öntözővíz juttatható a tiszántúli vidékre, hanem az időnként igencsak vízszegény Körös-völgy vízhiánya is pótolható. Az 1970-es évektől kezdtek kiépülni a felszín alatti csőhálózattal rendelkező öntözőtelepek, és megjelent a kertészetekben a leghatékonyabb vízfelhasználást biztosító csepegtető öntözési mód. A hazai öntözésfejlesztési tervek amelyeknek egyik bázisa az 1973-ban átadott Kiskörei vízlépcső és tározója (a Tisza-tó) volt az ország mezőgazdaságilag művelhető területének 10-15%-át (800000-1200000 hektár) javasolták öntözni. Az ebből megvalósult legnagyobb kiépítés 450.000 hektár öntözését tette volna lehetővé, ám ennek kihasználására nem került sor. Az előző két évtizedben fokozatosan csökkent a hazai mezőgazdaság öntözési hajlandósága. Az elmúlt években a ténylegesen öntözött területek nagysága 100000 hektár körül volt. A modern öntözéstechnológiai elemek közé soroljuk a mikroöntözés körébe tartozó csepegtető elemeket, csepegtető csöveket, porlasztó-párásító szórófejeket, mini szórófejeket, kis- és közepes szórási sugarú esőztető szórófejeket. A mikroöntözés a precíziós öntözés technikai lehetőségeit bővíti. Alkalmazásával a vízzel együtt tápanyagot, növényvédelmi kémiai anyagot és mikrobiológiai anyagot is ki lehet juttatni. Ezt az agrotechnikát már gyakran nem is öntözésnek mondják, hiszen a víz sokszor nem növényélettani vízigényt szolgál, hanem a vivőanyag szerepét veszi át. A legkorszerűbb technikák között találjuk a számítógép vezérelte öntözést, melynek alapja maga a növényállomány, illetve annak növekedési függvénye AZ ÁLLATOK ITATÁSA A haszonállatok A haszonállatok ivóvízzel való ellátása talán még a takarmányozásnál is fontosabb kérdés. A legeltető állattartás legősibb formáinál, a nomadizálásnál a nyájak mozgását a legelők fűhozama és 5
az ivóvíz biztosításának lehetőségei határozták meg. A legelőn járó állatok itatásának legkézenfekvőbb módja a természetes vagy mesterséges vízmederből való itatás. Ahol erre nincs lehetőség, ott az ásott kútból itatnak. Az alföldi pusztán az ásott kutak legtöbbje gémeskút, azaz a vizet egy kétkarú emelő elvén működő szerkezet segítségével merítik ki a kútból. A pásztorok a napi fogyasztásra szánt, illetve a főzéshez szükséges vizet az Alföldön általában csobolyóban tartották. Hegyes, dombos, erdős vidékeken, ahol könnyen találhattak tiszta vizű forrásokat, patakokat, és ahol kedvükre válogathattak a jó minőségű faanyagból, díszesre faragott ivócsanakokat készítettek maguknak. Az Alföldön, megfelelő faanyag nem lévén, elhullott vagy levágott szarvasmarhák szarvából készítettek ivóedényt. Az istállózott állatok ivóvízellátásának hagyományos alapeszköze a vödör. Akár ásott kútból, akár fúrt kútból, akár vízvezetékből nyerték a vizet, hosszú évszázadokon át vödörben adták az állat elé. Sok helyen még ma is ilyen módon itatnak. A paraszti gazdaságok legtöbbjében ásott gémeskutak vagy kerekeskutak biztosították az állatok ivóvizét. A jobb minőségű vizet adó fúrt kutakból valamilyen szivattyúval kell kiemelni a vizet. A modern nagyüzemi állattartásban az ivóvizet döntően vezetékes vízből biztosítják. Az itató berendezések megtervezésénél figyelembe veszik az egyes állatfajok anatómiai, élettani jellemzőit és a tartástechnológia sajátosságait is. Modern berendezésű legelőkön, illetve szabad tartásos istállókban az itatóvályúk automatikusan utántöltődnek, és elektromos fűtés biztosítja, hogy a víz télen ne fagyjon be, ne legyen túl hideg. A nagyüzemi baromfitartásban a hasonló elven működő önitatóknak nagyon sok formai változata alakult ki. A vadon élő állatok Az eredményes vadgazdálkodásnak a vadászterületek megfelelő mennyiségű és minőségű vízellátása elengedhetetlen feltétele. Átmeneti vízhiány miatt egyes vadászterületek teljesen el tudnak néptelenedni. A források védelme, állandóságuk és vizük tisztaságának megőrzése minden vadgazda fontos feladata. Az erdei itatóknak többféle típusa létezik: nagyvadnak és apróvadnak készített, külön vízhordással feltölthető és élővízzel utánpótolható, valamint mozgatható, illetve állandó helyre telepített. A nagyvadas területeken nagyméretű itatókról is gondoskodik a vadgazda. Síkvidéki részeken ez dózerolással, hegy- és dombvidéken völgyzárással oldható meg. VÍZHASZNÁLAT A FALVAKBAN A falu vízellátása Magyarország nagyobb településein a 19. század végén indult meg a vezetékes vízellátás kiépítése. A lakosság sokáig természetes vizekből (folyók, tavak, források vizeiből), valamint a házak udvarán ásott kutakból, illetve közkutakból biztosította vízszükségletét. A domb- és hegyvidéken élők vízellátása aránylag megfelelő volt, az aszályos Alföld lakosságának azonban sokáig komoly nehézséget jelentett a megfelelő ivóvízhez való hozzájutás. A felszínhez közeli talajvíz gyűjtésére készített ásott, illetve vert kutak, valamint a folyók, tavak vizei gyakran szennyezettek, fertőzöttek voltak, ami betegségeket, járványt is okozhatott. Az ivóvízgondokon a 19. század végétől terjedő artézi kutak fúrásával enyhítettek. Magyarországon az első artézi kutak fúrási munkálatait Zsigmondy Vilmos bányamérnök irányításával kezdték meg. A kútfúrási láz az 1880-as években volt a legnagyobb. Ezzel egyidejűleg törvényt is alkottak az ivóvizek védelméről. A 19-20. század fordulóján csak a lakosság 10%-a juthatott vezetékes vízhez és ez az arány 1945-ig mindössze 22%-ra növekedett. Jelentősebb változás az 1960-as évektől indult el, amikor is lakossági összefogással és állami támogatással vízmű-társulatok jöttek létre. A vízvezeték-hálózat széles körű kiépülése a falu modernizációjának egyik fontos lépcsőfoka volt. Az ezredfordulóra a 6
közműves vízellátás Magyarországon a lakosság 97-98%-ára terjedt ki, s ezzel a hazai vízművesítési program lényegében befejeződött. A szennyvízcsatorna-hálózat kiépítése nem követte a vízvezeték-hálózat kiépülésének ütemét. A csatornázottság mértéke még napjainkban is csupán 70% körüli. A csatornázatlan lakóterületeken az egyedi szennyvízelhelyezés hagyományos elszikkasztásos módja jelentősen szennyezi a felszín alatti vizeket. Vízhasználat a paraszti háztartásban A hagyományos paraszti vízhasználat környezetbarát volt: nem keletkezett szennyvíz, a tisztítóés tisztálkodószerek természetes anyagokból készültek, takarékos vízfelhasználás jellemezte. A paraszti háztartás vízigényének közkutakból vagy természetes vizekből történő biztosítása nehéz fizikai munka volt. Sokáig széles szájú, öblös cserépedényekben, kantákban vagy kisebb vizeskorsókban hordták a vizet. A törékeny cserépedényeket a praktikusabb fémkannák, a fából készített vödröket bádog- és zománcozott vödrök szorították ki. A vidéken élők legnagyobb része a 20. század első évtizedeitől a 60-as évekig az ún. parasztpolgári szokásrendszer szerint tisztálkodott. A nappali tisztálkodás a reggeli kéz- és arcmosásból, az étkezések előtti vagy piszkos munkák utáni kézmosásból és az esti alaposabb mosdásból állt, amely a felsőtest és a láb megmosását jelentette. Teljes tisztálkodásra csak szombaton vagy vasárnap került sor, amikor az egész család mosóteknőben vagy dézsában alaposan megmosakodott. A század derekától számos településen működtek tisztasági-, illetve termálfürdők, amelyeket a hétvégi tisztálkodáshoz vettek igénybe. A fürdőszoba és a folyóvíz mindennapos használata a falvakban csak az 1970-es évek második felében terjedt el tömegesen, elsősorban a falvak villamosítási programjának befejezését követően, a törpevízművek kiépítésének köszönhetően. A mosás sokáig a parasztasszonyok egyik legfárasztóbb munkája volt. A vászonneműt sokáig lúgozással (szapulással) tisztították. A szennyes ruhát kádba rakták, tetejére durva szövésű vásznat terítettek s ebbe szitált fahamut tettek, majd forró vízzel leöntötték. A hamulúg a vászonból minden szennyeződést kioldott. Ezt a folyamatot többször is megismételték. A kilúgozott ruhát másod-, harmadnap kivitték a folyó-, tó- vagy patakpartra és lapos terméskövön vagy négylábú mosószéken mosósúlyokkal verték ki belőle a lúgot. A századfordulón a polgárosultabb vidékeken a ruhát már teknőben és mosószappannal tisztították. A mosás munkáját jelenősen megkönnyítő mosógép a falusi háztatásokban az 1960-as évek második felétől terjedt el. A vízzel kapcsolatos hiedelmek, szokások A vízzel kapcsolatos paraszti hiedelmek alapja az a hit, amely szerint, ahogy a víz lemossa a fizikai szennyeződést, úgy tisztít meg szimbolikus értelemben is a bűntől, betegségtől, rontástól, a szexualitás és a halál tisztátalanságától. A jelképes megtisztulást szolgáló fürdés és mosdás legfontosabb időpontja a nagypéntek volt, de újév, vízkereszt, húsvét és Szent György napjához is fűződött ilyen szokás. Nagycsütörtök este vagy nagypéntek hajnalán a falvak és mezővárosok népe a közeli folyóban mosakodott. A szenteltvíz a magyar népi hitvilág egyik legáltalánosabb hatású gyógyító, gonoszűző, rontást megelőző szere. Behintették vele elléskor a borjút, csikót, kikeléskor a kiskacsát, vetés előtt a magot, kovászoláskor a kovászt vagy a teknőt. 7
ÁSVÁNY- ÉS TERMÁLVIZEK Magyarország nagy földalatti vízkészlettel rendelkezik, rendkívül gazdag ásvány- és gyógyvizekben. Jelenleg közel 100 kút és forrás szolgáltat elismert, természetes ásványvizet (literenként legalább 1 gramm ásványianyag-tartalommal), amelyek közül 45-50 vizét palackozzák. A lakosság ásványvíz-fogyasztása az utóbbi években rendkívül gyorsan nőtt, luxuscikkből mindennapi fogyasztási cikké vált. A Kárpát-medence különleges földtani adottságainak köszönhető a termálvíz előfordulási helyeinek nagy száma. Magyarország területének 70%-án, közel 500 helyen található napjainkban 30 C-nál melegebb természetes víz. Az utóbbi háromnegyed évszázadban számos gyógyvíz feltárása a szénhidrogén-ipari kutatásoknak köszönhette létét. A gyógyhatású termálvíz az utóbbi évtizedekben a turizmus fejlesztésének egyik jelentős bázisává vált. A gyógy- és termálvizeinkre épülő fürdőkultúra története egészen a rómaiakig nyúlik vissza. A modern hazai fürdőkultúra első virágkora a dualizmus időszaka volt. Ekkor jött létre a mai értelemben vett turizmus. Divat lett a fürdőlátogatás, sok mai híres üdülőhely (például Hévíz, Ótátrafüred, Szováta, Tusnádfürdő) népszerűsége ekkor alakult ki. A földben rejlő hőnek mint megújuló energiaforrásnak fűtésre, melegvíz előállításra és áramtermelésre való hasznosítása előtt nagy jövő áll. A szakemberek szerint a hazai zöldségtermesztés, amelynek egyharmada üvegházakban és fóliasátor alatt történik, geotermikus energia felhasználásával akár megkétszerezhető is lehetne. A szódavíz A szódavíz mesterségesen előállított szénsavas ivóvíz. A 19. század eleji polgárosodó Magyarországon a társas összejövetelek kedvelt üdítő itala volt az ásványvízzel higított bor, a fröccs. A kor italozási szokásai teremtették meg a szénsavas ásványvíz ipari előállításának igényét. A szódavíz magyarországi gyártásának kezdete Jedlik Ányos nevéhez fűződik. 1829-ben Mesterséges savanyúvizek című értekezésében írta le részletesen a szén-dioxid előállításának menetét, valamint a víz széndioxiddal történő telítésének módját, közölve az első szódavízgyártó gép rajzát is. 1841-ben ő hozta létre az első szikvízgyártó üzemet is Pest-Budán. A polgárosodó főváros és környékének vigadozó társaságai hamarosan megszerették a szódavizet, amit kezdetben még németesen spriccernek neveztek. Kezdetben szikvízgyártó kisiparosok állították elő és üvegpalackokban árulták, a 20. század második felében jelentek meg a fémből készült palackok (szifonok), amelyekben a szén-dioxidot és a nyomást a rászerelhető patron tartalma adja. A szódás szakma ismét reneszánszát éli Magyarországon, mintegy 3500 család él a szódavízkészítésből. Napjaink fontos feladata a fenntartható vízgazdálkodáshoz vezető út kijelölése. A 2012-ben indult Darányi Ignác Terv a mezőgazdasági vízgazdálkodás terén kiemelt jelentőségűnek tartja a környezetkímélő eljárások elterjesztését, a vizek és vizes élőhelyek jó ökológiai állapotának elérését, megőrzését. Támogatni kívánja a víz- és az energiatakarékos öntözési beruházásokat, a talaj vízmegtartó képességét javító meliorációs tevékenységeket, valamint az olyan beruházásokat, amelyek vizeink jó állapotának megőrzését, a belvízvédelmet, a vízkárelhárítást szolgálják, illetve a mezőgazdasági termelés biztonsága érdekében csökkentik a vízhiányt. Budapest, 2013. május 29. Farkas Gyöngyi muzeológus 8