THURY ZSUZSA A francia kislány REGÉNY MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ
NEGYEDIK KIADÁS ROGÁN ÁGNES RAJZAIVAL Thury Zsuzsa, 1959 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki szerkesztő: Lantos Kálmán. Műszaki vezető: Gortvai Tivadar. 50 000 példány, 18,6 (A5) ív, MSZ 5601 54 Budapest, 1959. 160061 Zrínyi Nyomda, Budapest. Felelős: Bolgár Imre
ELSŐ RÉSZ
1 Jea-nette! * Egy emeleti ablakból áradt a kiáltás, valahol a főutca közepe táján elkapta a tenger felől zúduló szélroham s alaposan megtépázva bocsátotta további útjára. Az első szótag még élesen csattant, a második úgy suhant, mint a sóhajtás: Jea-nette Válasz nem érkezett, az emeleti ablak becsapódott. Az utca kihalt volt, mintha a falu önként átengedte volna a teret a vad tavaszi szél garázdálkodásának. Az 1952-es év márciusában Tréparsville lakosai mogorván elzárkóztak, mert az esztendőről esztendőre visszatérő tavaszi szélviharban most valami baljós fenyegetést éreztek. Mit kínálhat az új tavasz? Újabb bajt, gondot, kenyértelenséget, gondolták a tréparsville-iek s kedvetlenül hátat fordítottak a kinti világnak. A szél meg egyre féktelenebbül tombolt, cserepeket sodort le a tetőkről, megtépázta a vakolatot a házak falán, dühödten zörgetett az ablaktáblákon, száguldása nyomán kavargott a por, riadt papírfoszlányok keringtek s irányt vesztett szélkakasok csikorogtak tengelyük körül. Különben Tréparsville, büszkén hangzó neve ellenére, semmiben nem különbözött az észak-franciaországi Pas de Calais megye többi száz meg száz bányászfalujától. Ezen a vidéken sűrűn egymás mellé épültek a falvak, ahol véget ér az egyik, ott kezdődik a másik helység, s a kettőt ritkán határolja el bevetett terület vagy tarka mező. Erdő is csupán a bekerített bányaterületek körül látható, az országúttal együtt emelkedő enyhe domborulatok kopárak, talajuk szikkadt, repedezett. A Pas de Calais megyén áthaladó kíváncsi utas a vonat ablakából keskeny, emeletes házak szorosan egymáshoz tapadó, egymást támogató sötét tömegét látja, az épületek közé hasított, siváran egyhangú utcákat, egy-egy templomtornyot s piramisszerű kúpokat, amelyeket a csillék hordanak össze a bányákból kihányt kőből. Minden irányba elágazó vasúti sínek szelik keresztül-kasul a tájat, holtvágányra tolatott tehervagonok láthatók különböző bányatársaságok cégjelzésével s angol nyelvű feliratokkal; raktárépületek, üres telkekre halmozott ócskavas, téglarakások, gáztartályok, szélesen terpeszkedő igazgatósági és irodaépületek, az elkerített területek közepén emelkedő bányatornyok, majd újabb bányászfalu következik keskeny, emeletes házainak sötét tömegével, templomtornyával, szerteágazó vasúti sínpárjaival Hatalmas kéményekből fekete füst gomolyog elő, lomhán terjeng s bár a levegőben eloszlani látszik, alattomban megtelepszik a házak falán, az ablakkereteken, elvegyül az utca porával s a tenger felől áramló tiszta levegőréteggel. Ha a kíváncsi utas történetesen kiszáll Tréparsville állomáson s végigsétál a keskeny, minden külső szépséget nélkülöző főutcán, ami pontos mása a környékbeli St. Jean, St. Julien vagy St. Paul főutcájának, nem érti, miért nevezi magát a helység oly fennhéjázón városnak? A hajdan zöldre, kékre * Zsanett. (A gyakrabban előforduló idegen szavak kiejtését l. a könyv 371 372. oldalán.)
festett, apró ablakszemükkel gyanakvón pislogó házak falát belepte, a korom, mint St Jeanban; a poros utcák nagyrésze kövezetlen, mint St Julienben s csupán a községházára húztak egy második emeletet is, akárcsak St. Paulban. Szegény bányászcsaládok lakják a községet itt is, ott is. A tréparsville-i férfiak a bányában dolgoznak, ha éppen van munka, a többi napot az ágyban heverészve töltik, elbámészkodva a füstös mennyezet különböző ábráikat mutató repedésein, estefelé elballagnak a kocsmába, de sokan a Kommunista Párt olvasótermében gyülekeznek. Pas de Calais megye szénbányáiban ez idő tájt többnyire heti három napot dolgoznak; a tőkések egymásután ajánlják fel érdekeltségüket az államnak, amióta a megszálló amerikaiak Észak-Franciaország tengerpartján is megkezdték atombomba-támaszpontjaik kiépítését. Egyes vidékeket egyszerűen kivontak a forgalomból, szigorú zárlatot rendeltek el, vannak területek, ahová francia állampolgár nem teheti be a lábát A munkanélküliségről, kenyérhiányról beszélgetnek ráérő férfiak a kocsmaasztal mellett, a komolyabbak pedig mindennek az okát s előrelátható következményeit, valamint a tennivalókat vitatják meg a Kommunista Párt olvasótermében. S a tréparsville-i asszonyok élete talán még keservesebb, mint a férfiaké. A nagy, üres ház rendbentartása nem igényel sok időt s nemigen éri meg a fáradságot. A földszinti konyha és lakószoba sötét, a fekete falakba bevette magát az avas vaj és főzelék szaga, a lakószoba rideg és barátságtalan.. A konyhából rozoga-recsegő falépcső vezet fel az emeletre, itt két kis szoba van egymás mellett. Háromszobás házban laknak tehát a tréparsville-i bányászcsaládok, de a keresetből nem telik a lakás berendezésére, csupán a legszükségesebb bútorzat kerül a három szobába: egy-egy olcsó rézágy, szekrény, néhány festetlen faszék, az elmaradhatatlan, de soha tüzelőt nem látott kandalló, rajta üvegbura. A tehetősebbek nagy állóórát tartanak az üvegbura alatt, míg a szegény és ájtatos öregasszonyok valamelyik szent olcsó, vásári szobrát. Míg fiatal a bányászfeleség, igyekszik egyet-mást csinosítani a házon: olcsó csipkefüggönyt akaszt az ablakra, rongyszőnyeget készít a minden lépésnél nyikorgó padlódeszkára, tavasz felé kék, sárga meg zöld díszítéssel kimeszeli a házat később azonban tapasztalja, hogy minden igyekezete hiábavaló. A ház falát belepi a korom és a szénpor, a sok mosásban szétmegy a csipkefüggöny, elkopik a rongyszőnyeg, újra meg nem telik a keresetből -a francia bányászasszony elcsügged és közönyössé válik. Tennivaló nemigen akad a ház körül, mert ritka hely az, ahol megterem valamit a szénporral belepett veteményeskert, a gyerek meg, ha már annyi esze van, hogy egyedül kitalál az utcára, ott is marad egész napon át, a porban, üres telkek ócskavashalmazában, kőpiramisokon hancúrozva társaival. Mindezek a körülmények együttvéve alakították ki a szokást, hogy Tréparsville asszonyai kereset után néznek. Legtöbbjük bejár a hajnali vonattal a közeli Roubaix város textilgyáraiba. Odahaza csak az öregek és az apró gyerekek maradnak; a nagyok vagy a tréparsville-i École Libre-be, a papok iskolájába, vagy a falutól négy kilométer távolságban levő állami iskolába járnak de ha éppen nincs kedvük megtenni a hosszú utat, akkor sincs semmi baj. A francia tanítók, akik között igen sok a derék, lelkes
és haladó szellemű fiatalember, kénytelenek elnézők lenni, hiszen észre sem veszik, ha a tanterembe zsúfolt nyolcvan-száz növendék közül három-négy otthon maradt. Mindez csupán pillanatfelvételben ábrázolja Tréparsville-t és nagy vonalakban lakosai életét A sok egyforma ház négy fala között körülbelül egyazon kérdések adják meg a komor alaphangot: a munkanélküliség és az egyre fenyegetőbb politikai helyzet. A házaknak úgyszólván mindegyikében elkeseredett férfiak, munkában görnyedő asszonyok és elhanyagolt gyerekek élnek. Ez alapvető kérdéseken túl, magától értetődőt, valamennyi családnak van egyéni gondja-baja is; a megoldásra váró kérdések néhol izgatott szóváltásban, hangos veszekedésben, komor hallgatásban vagy keserves asszonyi sírásban robbannak ki, másutt, mint az imént is, kivágódik egy ablak és dühös asszonyi kiáltás hasít a szél fergeteges zúgásába: Jeanette! Amikor válasz nem érkezett, ismét csörömpölt az ablaküveg, a haragos öregasszony eltűnt mögötte s így nem látta, hogy odalenn az utcán vékony kis alak surrant, akinek furcsa fintorokba torzult arca kísértetiesen hasonlított az ő méltatlankodó képéhez. Négyen voltak, libasorban osontak a házak falához lapulva elöl a vékony kislány, mögötte egy másik lány, azután egy nagy, esetlen, meglehetősen vadarcú kamasz és hátul egy egészen kicsi fiú. Jeanette időnként hátrafordult, arcát felfújta, homlokán mély ránc képződött, szája ernyedten lepittyedt, haját egyetlen könnyű mozdulattal fejebúbjához szorította és öregesen sipító hangon mondta: Jea-nette! A három gyerek visongva nevetett, a hátul szaporán ügető kisfiú meggörnyedt, szinte hang nélkül kacagott: ez a Jeanette, szakasztott a nagyanyja! Az arca, a hangja, ahogy valószínűtlenül keskeny kis hasát kidomborítja, mintha Michaud nénit, Jeanette nagyanyját látná az ember! Ne nevettess! mondta a Jeanette mögött szaladó kislány. Ha elengedem magam, felkap a szél. Kapaszkodj belé! kiáltotta hátra Jeanette. Két vékonyka karját kinyújtotta, belemarkolt a vágtató szél láthatatlan sörényébe s szinte repítette előre a nagy kavargás, a süvítő hangok orkánja. Három pár rongyos szandál csattogott mögötte, különben kihalt volna az utca. Jeanette most úgy érezte, hogy nem csupán az őt vakon követő Marie Gentil és a két Wawrinec-gyerek, de egész Tréparsville fölött uralkodik. Hatalma oly korlátlan, hogy valóban repül, egyre sebesebben. A kisebbik Wawrinec-fiú lábáról levált a lyukasan tátongó szandál, azzal bíbelődött egy ház falának támaszkodva s elhaló hangon, sírósan rimánkodott: Jeanette Várj meg, Jeanette-kém! A kislány, ha akart volna sem tud megállni, versenyt futott a sebes széllel. Fiúsan kurtára nyírt haja homlokába hullt s összehúzott szeme két keskeny, csillogó vonalnak tűnt a sűrű szempilla alá rejtve. Mit bánta ő most a Wawrinec-gyerekeket! Úgy látszik, a nagyobbik is elmaradt! Vad, erőszakos kamasz, de puha szivaccsá válik, amint az öccséről van szó, bizonyosan most is a segítségére sietett. Helyes, nincs szüksége senkire, legjobb lenne, ha a mögötte egyenletes iramban menetelő Marie Gentil is odébbállna
De Marie nem tágított, ahogy az iskolában és az iskolakerülésben, egész napos csavargásaiban is kitartott Jeanette mellett, szó nélkül tűrve apja durva szidalmait, anyja sebesen járó kezének csattanós nyakleveseit, a tisztelendő nővér gunyoros megjegyzéseit és megvető kézlegyintését, ha kettőjükről volt szó, valamint Jeanette Rosta szeszélyeit. Ők ketten elválaszthatatlan barátnők voltak, de nem egyenrangú felek: Jeanette rendelkezett és Marie engedelmeskedett; Jeanette egész kis bandát gyűjtött maga köré, fiúkat és leányokat, akikre kiosztotta az éppen kieslek játék mellékszerepeit, akiknek parancsokat osztogatott és akiket büntetett és megjutalmazott míg Marie a lelke mélyén igen rendes kislány volt, az anyjára ütött. Ő szívesen ült volna a könyv mellett barátnőjével, együtt tanulva, olvasgatva; szabad idejében sétálni szeretett volna Marie, simára kefélt hajjal, tiszta köténykében, gyomlálgatni a kis veteményesketben és csendes békességben élni apjával, Marcel Gentil elővájárral és édesanyjával, a gyorskezű Berthe Gentil-val de mindhiába! Jeanette Rosta megvetette a csöndes örömöket, irtózott az iskola fegyelmétől s a tisztelendő nővér gunyoros hangjától. Jeanette gyűlölte a kényszert és szívósan ragaszkodott szabadságához. Mit tehetett szegény kis Marie Gentil? Hűségesen követte barátnőjét, dacolt a szélviharral s szuszogva, négykézláb kapaszkodott fel utána a kőpiramisra. Jeanette szembefordult a széllel. Szoknyája elöl térdét sem takarta, hátul tenyérnyivel hosszabb volt. Fakóra mosott, nagykockájú flanellblúzt viselt, keskeny derekán repedezett bőrövet. A bő szoknyát lebegtette a szél, kurta, kócos haja repkedett s a kislány állt egyenesen, leeresztett karral. Egyszer, valami képeslapban egy hihetetlenül karcsú nőalakot látott; egyedül állott a tengerparton, szeme messzire révedezett, ruháját és hullámos haját lebegtette a szél. Jeanette most ez a nőalak volt, a kavicshegy a tengerpart s ahogy keskenyre összehúzott szemmel a távolba nézett, maga előtt nem a már zsengeségében is aszott füvet, a levegőben kavargó papírfoszlányokat s a kőhegy aljába hajított, lyukas bádoglavórt látta, hanem valami megnevezhetetlen, szívet fájdító szépséget. Marie topogott a köveken, nehézkes léptei alatt egy-egy nekiiramodott és nagy garral lefelé gurult a hegyoldalon. Kezefejével verejtékes homlokát törülgette s ahogy a maga vaskos kis valóságában megszólalt, egyszeriben vége volt a varázsnak. Kavics ment a cipőmbe mondta. Jól feltörte a talpamat. Jeanette oda sem pillantva mormolta: Vedd ki, ne nyafogj itt nekem. Persze, hogy kiveszem, de segíts. Jeanette vállához támaszkodott, lehúzta és kirázta szandálját. A kőpiramis túlsó oldaláról is hallatszott most a guruló kavicsok nesze s előbukkant a két Wawrinec-gyerek kerek, szőke feje. André, a nagyobbik, tolta maga előtt a bukdácsoló Stéphant, az, míg libegve markolászta a köveket, örvendezőn dünnyögte: Megvagy, Jeanette! Úgy kerestünk A kislány egyszeriben levetette magáról a tengerparti dáma magatartását, kitárt karral sebesem forogni kezdett saját tengelye körül, lábával a
kavicsokat rugdalta és a gyereket majmolva, kissé éneklő hangsúllyal mormolta az orra alatt: Úgy kerestünk Úgy kerestünk Hiszen messziről láthattatok, nem játszottunk bújócskát. Azt gondoltuk, hogy lent vagytok a raktárban mondta André és a hasadást vizsgálgatta kopott, félhosszú posztónadrágjának térdén. Te mondtad, hogy a raktárba megyünk. Az akkor volt! Abbahagyta a körforgást, letelepedett a kőre, két térdére könyökölt és váratlanul élesre fordult a hangja: Meguntam a raktárt! Nekem ne jöjjetek folyton a raktárral, elegeim van belőle. A raktár kis, düledező fészer volt az egyik ócskavastelepen, négy deszkafalát fönt szakadozott kátránylap tartotta össze. A négy gyerek már vagy két esztendeje itt ütötte fel tanyáját, ide húzódtak a rossz idő elől s a raktárba hordozták mindazt a haknit, amit csavargásaik alatt összeszedtek és értékesnek minősítettek. Rengeteg spárgát, szöget, üres konzervdobozt, színes rongydarabot, üveggolyót és szentképet raktároztak fel; volt biciklicsengőjük, régi újságpéldányaik, három félpár korcsolyájuk ki tudná mindazt felsorolni, ami két esztendő alatt összegyűlt a fészerben! Időnként rendet teremtettek kincseik között, nagy gonddal kibogozták és gombolyagba sodorták a spárgadarabokat, egyenesre kalapálták a görbe szögeket, két vaslap közé szorították a gyűrött szentképeket, Marie időnként ki is seperte a raktárt és fontoskodva kirázta a szőnyeget, egy ócska rongyfoszlányt, azután az újabb zsákmány megint csak összekavart mindent. Egész télen át nem voltak a raktárban és most, hogy tavaszodni kezdett, a két Wawrinec-gyerek egyre a raktárral hozakodott elő. Oda indultak ezen a szeles márciusi délutánon, akkor Jeanette hirtelen egyebet gondolt és most itt voltak a kavicshegy tetején; a szél megtépázta őket, André nadrágja elhasadt, Marie talpát véresre sebezte a kő, Jeanette meg csak ült, két tenyerébe támasztott egykedvű arccal. Tréparsville fölé lassan ereszkedett az alkonyat. Marie guggolt, nem mert leülni az éles kövekre, a kis Stéphan Jeanette vállához támaszkodott és furcsa, idegen szavakat mormolt maga elé. André lapos kavicsokkal célbavette a távoli villanyoszlopot, a kő tompán puffant odalenn. A sínen éles, szaggatott füttyentésekkel egy mozdony tolatott. Én fűtő leszek szólalt meg álmodozó hangon a kis Stéphan. A kazánt fogom fűteni, ha nagy leszek. Tőlem! Jeanette kissé felrántotta a vállát, a gyerek feje lecsúszott onnan, de máris újra elhelyezkedett a Csontos, vékonyka nyak közelében. A fűtőnek vizsgáznia kell mondta a józan Marie Gentil. Papa vizsgázott fűtő, még odahaza Belgiumban André megvetően vállat vont és már-már kiköpött maga elé, azután Jeanette-re pislogott és mégsem tette. Marie mindig Belgiummal jön, mintha ki tudja, milyen más világ lenne arrafelé, pedig a határ itt van, nem messze. A bányászok átsétálnak onnan vízum nélkül, Marie apja is egy jött vagy három évvel ezelőtt, egy ócska batyuval, a feleségével meg két gyermekével, valami nagy sztrájk után. Tréparsville-ben azt beszélik, hogy
Marcel Gentil sztrájktörő volt, ezért vélte jobbnak odébbállni. Jeanette Rosta apja is idegen, Magyarországról jött annak idején, amikor ők még a világon sem voltak, de Joseph Rosta rendes ember, mindenki tudja a faluban. S messziről jött az ő apjuk is, Wawrinec Tódor, ma már tutyimutyi öregember, nincs mit büszkélkedni vele, de senki sem mondhat rá rosszat Tréparsvilleben, hát csak ne jöjjön Marie mindig az apjával Mi Jeanette-tel kezdte Marie nyugodt, lassú modorában, ha elvégeztük a négy polgárit, bejárunk majd Roubaix-ba. A selyemgyárba megyünk, az tiszta munka, a kereset is elég jó. Hát csak menj mondta Jeanette. Végezd el a négy polgárit és eredj Roubaix-ba. Az én mamám már szólt is a főmesternek Hiszen megbeszéltük, nem emlékszel? Jeanette megint csak azt felelte: Az akkor volt. Tűnődve bámult a sötétkék alkonyati égboltra, fülébe visszacsengett saját hangja, ahogy immár másodszor jelentette ki: az akkor volt! Mintha a szélviharral beköszöntő tavasz valamiféle határvonalat jelentene életében. Kis riadalmat érzett Jeanette semmiképpen nem akart változtatni jelenlegi helyzetén! Marie, a kis ostoba, lelkifurdalást érez, amiért harmadik napja nem is néztek az iskola felé. Ugyan mi az, amit még most is olyan vonzónak talál ott? Jeanette hirtelen összekulcsolta két kezét melle fölött és ájtatos hangon mondta: Látjátok, kis fehér báránykáim, a Vörös Rosta nem találja magához méltónak a társaságunkat. Csak a mindenható Isten tudja, miért választott mégis minket és miért nem örvendezteti meg jelenlétével az állami iskolát A kis Stéphan kétrét görnyedve kacagott, Marie Gentil csak úgy rázkódott a nevetéstől: aki ismeri Angèle nővért, mintha őt hallaná! Az ő fehér báránykái a bányamérnökök és hivatalnokok csemetéi, Vörös Rostá -nak meg Jeanette-et nevezi, mintegy finom célzásként Jeanette apjának, Joseph Rostának világnézetére. Jeanette szívből utálta Angèle nővért, legszívesebben örökre hátat fordított volna az iskolának és néha már igazat adott apjának, aki olyan hevesen tiltakozott három évvel ezelőtt az École Libre ellen. De akkor Michaud nagymama győzött, meg a kényszerítő körülmények. Mi jut eszébe, Joseph? sipította nagymama furcsa magas hangján, úgy ropogtatva az r-betűket, mintha gurgulázna. Ez a törékeny, beteges gyermek gyalogoljon magának négy kilométert oda, négyet vissza? Mások is megteszik mondta a papa mifelénk minden gyerek törékeny meg beteges. De nagymama akkor már hadonászott a két karjával, csapkodott az asztalon, ide-oda hajigált mindent, ami a kezeügyébe esett és dühös szóáradatba kezdett. Megteszik hát! Elég baj, hogy akadnak olyan istentagadó szülők, akik erre kényszerítik a gyermeküket. Joseph talán nem tudja, hogy minden bűnnek melegágya az állami iskola? Honnan kerül ki az a sok vaillant, * a vörös csirkefogók A papa akkor erélyesen leintette az anyósát: * vájján (így nevezik a francia úttörőket).
Elég legyen, mama, jó lesz, ha tartja a száját! Én aztán nem süvítette nagymama. Nekem semmi dolgom magával, hogy hova húz, azt intézze el maga a jóistennel ne féljen, megjön annak is az ideje, de az unokámat nem engedem tönkretenni. A lányom már majdnem belepusztult ebbe a cudar életbe Jeanette-ben időnként, villanásnyi időre felmerült annak a pillantásnak emléke, amit akkor apja vetett rá, mintha tőle várná a döntő szót. De Jeanette mindenben egyetértett nagyanyjával. Hogyisne, majd órákat gyalogol azért, hogy beüljön az iskolapadba! Az állami iskola csúf, nagy, rozoga barakk, míg a zárda hűvös folyosóin, tömjén és virágillat terjeng és a reggeli misén Josepha nővér oly szépen játszik az orgonán, hogy sírni kell tőle De arra a jelenetre visszagondolva, Jeanette megállapította, hogy akkor valami szakadás állott be közte és apja között Joseph Rosta eltávolodott a lányától, nevelését átengedte a két asszonynak. Jeanette állt a kőrakáson, mellén ájtatosan összekulcsolt kézzel, visszaidézte a három év előtti eseményt és dacosan felvonta a vállát. Annyi baj legyen! Papa legalább nem szól bele az ő dolgukba, amúgy is csak a kedvüket rontja szótlanságával, rossz hangulatával. Ül az ablaknál és idegen nyelvű újságokba temetkezik. Ő maga már-már idegenként él közöttük, hiszen jól tudják, hét esztendő óta egyetlen percre sem tett le a hazautazás gondolatáról, ha most már nem is beszél róla. Visszavágyik a barbár országba, amelynek ők, francia születésűek, a nevét sem tudják kiejteni, beletörik a nyelvük! Mennyit tervezgetett a papa, hogy készülődött és Jeanette most egyszeriben maga előtt látta azt az élénk, tevékeny fiatalembert, aki akkoriban az apja volt, emlékezett kezének már-már elfelejtett, gyengéd simogatására. Szerencsére közbejött mama betegsége a tüdejét operálták a lens-i kórházban. Hónapok múlva jött haza lesoványodva, gyengén és megöregedve. Az orvos azt mondta, az utazás, a két ország közötti nagy éghajlatkülönbség a halálát okozhatja nagymama meg gyertyát gyújtott Szűz Mária szobra előtt és ájtatosan felvetett szemmel mondogatta: Jó az Isten Ő tudja, mi a szándéka velünk A mama időközben kissé összeszedte magát, megint kötögetni kezdett, a kész munkát eladta ismerőseinek és amióta a bányában három napot dolgoznak hetenként és egyre apad a kereset, ő is bejár Roubaix-ba a többi tréparsville-i asszonnyal. Papa meg nagyokat hallgat, szája szélén mély ránc húzódik és egyébre sem gondol, mint kimondhatatlan nevű hazájára. Mazsiarrorrszag dünnyögte maga elé Jeanette és hirtelen elnevette magát. Mit mondasz? kérdezte Marie. Semmi közöd hozzá! Felugrott a kőrakásról, szó nélkül indult lefelé. Hallotta maga mögött André suta lépteit s a kis Stéphan nyöszörgését, Marie Gentil óvatos tapogatózását, de nem várta be őket. Átvágott a síneken és kavicsokat rugdalva maga előtt, lehajtott fejjel bandukolt hazafelé. A templomtoronyban hatot kongatott az óra. Jeanette egy-egy gyökerestül kifordult fatörzs mellett haladt el, egy raktárépület ajtaját sarkából tépte ki a
vihar és ahogy a főutcába ért, cserép- és maltertörmelék ropogott léptei alatt. Az égbolt megszokott szép rendjét is felbolygatta az alant garázdálkodó hatalmas erő: mélykék alapra vérvörös és narancssárga összevissza vonalakat mázolt, de a vásárian rikító színek a levegőrétegon átszűrve csupán halvány visszfényüket vetítették Tréparsville fölé, Jeanette elálmélkodott a falu soha nem látott szépségén, az egyformán szürkére kopott házak mintha lebegtek volna szeme előtt. Nagyot lélegzett, mellében valami boldogító fájdalmat érzett ennyi szépség láttán. Később is, ha visszagondolt szülőfalujára, ennek a pillanatnak képe idéződött fel benne. Egy nagy, bekerített telek mellett két fiú, az állami iskola növendéke, és egy kislány állt. Az egyik fiú kezében ragasztóval teli bádogedény és vastag ecset volt, a másik anyja bevásárló táskájából, nagy tekercs papírlap közül kihúzott egyet, hátlapjával a földre terítette, társa a vastag ecsettel sebesen végigszántott rajta, a kislány máris felkapta és ügyes kézzel a kerítésre tapasztotta. Jeanette néhány lépés távolságból megismerte a gyerekeket, a kislány Rose Prunier, osztálytársa volt. Na, jól járna, ha Angèle nővér most erre sétálna! Mert Jeanette tudta, hogy a három gyerek miben mesterkedik: a vaillant -ok plakátot ragasztanak! Ezek folyton sántikálnak valamiben, mindig akad tennivalójuk plakátot ragasztanak, röpcédulát osztanak, gyűléseznek, felvonulnak Az iskolában is összebújnak, egyforma nyakkendőjük, jelvényük van micsoda nagyképűség! A vaillant-ok az osztály legjobb tanulói, soha nem mulasztanak órát, pontosan eleget tesznek kötelezettségeiknek, mintha bosszantani akarnák Angèle nővért; az csupán az alkalmat lesi, hogy lecsapjon rájuk. Jeanette látta a plakát nagy címbetűit: Békét akarunk! Kissé lebiggyesztette a száját és hogy zavarba hozza a gyerekeket, megállt a hátuk mögött. De Rose Prunier ráköszönt: Jó estét, Rosta. Jó estét mondta Jeanette és a szíves hang hallatára csúfondáros fintort vágott. Nézte a három gyerek sebes, gyakorlott kézmozdulatait. Rose Prunier, míg tenyerével néhányszor végigsimított a kerítésre helyezett papklapon, hátraszólt Jeanette-nek: Nem láttalak az iskolában. Megint beteg voltál? Megint? ismételte Jeanette méltatlankodva. Csudát! Nekem kutyabajom! Annak örülök. Rose még egyszer végighúzta kezét a plakáton, a fiúk is szedelőzködtek a csirizzel meg a piaci táskával, máris indultak, mint akiknek nincs idejük Jeanette számára. A kislány hirtelen felmérgesedett, hetykén rántott egyet a vállán és szájaskodva kiáltott Rose után: Magaddal törődj, tudod? Talán nekem volt szamárköhögésem? Dehogyis. Jól tudod, hogy nekem felelte Rose kedvesen és hátramosolygott a pulykavörös Jeanette-re. Különben is feladlak titeket! Rose egy pillanatra megállt. Eszed ágában sincs mondta határozottan. Ilyesmit te nem teszel, ismerlek jól. Régen közöttünk volna a helyed. Hagyd már szólt Rose-nak a fiú, aki a vastag ecsetet lóbálta a kezében.
Nem kell hívni. Kezénél fogva húzta Rose-t és Jeanette dühösen kiabált utánuk. Majd ha bolond volnék! Semmi közöm hozzátok! Én azt teszek, amit akarok és pukkadjatok meg l Válasz nem érkezett, á három gyerek haladt tovább a kerítés mentén, Jeanette meg viharos sebességgel indult a falu felé. Mérge, ahogy jött, elpárolgott s valamiféle vidám jóérzés költözött helyébe. Még hogy ő álljon közéjük! morfondírozott magában. Azt leshetik, hogy ő cipelje a csirizestálat és ha éppen egyébhez volna kedve, masírozzék az utcán táblákkal, zászlókkal! Nagymama adna neki S mindennek ellenére, hirtelen fakadt gyengédséggel, megmagyarázhatatlan hálaérzettel gondolt Rose Prunier-re. Összehasonlította magában a jóindulatú, buta kis Marie Gentil-val nem kétséges, Rose sokkal különb kislány! Az osztály legjobb tanulója, erős, határozott jellem a vékonyka kis testben. Hol szamárköhögése van, hol meg elered az orra vére, tavaly tüszős mandulagyulladása volt, azelőtt meg a nyaka dagadt fel hát ezért nem küldhetik szülei az olyan távol eső állami iskolába. De Rose Prunier kialakult világszemléletén semmit nem változtat a zárda félhomályos folyosóinak andalító tömjénillata, Angèle nővér kenetteljes példabeszédei s a reggeli mise ájtatos hangulata. Rose udvarias, jó magaviseletű és semmi több. Rose-zal nem lehet szentképet cserélni, rózsafüzért morzsolni, együgyű kis fogadalmakat tenni, ő távol tartja magát a zárda íratlan szabályaitól. Pukkadjon meg! ismételte magában Jeanette Rosta, de kevés meggyőződéssel. A szél alábbhagyott s a főutca megélénkült. A járda szélén és a kapuk előtt beszélgető csoportok verődtek össze, asszonyi sopánkodás hallatszott a sok kár, megrongált cseréptető és betört ablaküveg miatt. A patikában a szokott esti társaság szürcsölte aperitifjét, a vacsora előtti étvágygerjesztőt, amit a kövér, malacképű gyógyszerész kotyvasztott. Jeanette megbabonázva nézte az üvegen keresztül a kövér ember sürgés-forgását, oly könnyedén pattant ide-oda, mint a gumilabda s míg az aperitiffel szorgoskodott, tökéletesen feledni látszott a receptekkel várakozó bányászasszonyokat, akikkel lassan megtelt az üzlet. Méziers mészáros a bolthelyiségbe vezető három lépcsőfok tetején állt; kis rőt szakálla hetykén előreugrott állán, apró fekete szeme fürgén ugrált szemüregében, két kezét mellén összefonta véres köténye alatt. Nem fordult hátra, míg üvöltő hangon utasításokat küldött befelé segédjének, ezért úgy festett, mintha az egész utcának osztogatta volna parancsait: A lábszárcsontokat a vájdlingba! Véres az a deszka, nekem ne beszélj, látom én azt Nekem, ha feldaraboltad, egyetlen csepp vér ne maradjon a pulton! A fejét vágd ketté a bárddal, a fültőnél is hasítsd kettőbe! A combját egészben akaszd a szögre, abból ne mérj senkinek, estére érte küldenek az igazgató úréktól A szép combok, karajok mind egészben kerültek ki a bányatelep hivatalnokcsaládaihoz, s ha bányászasszonyok jöttek egy kis húst vásárolni, a maradékot, a hulladékrészeket kapták. A tréparsville-i asszonyok egy része bojkottálta Méziers mészárost és Roubaix-ban szerezte be hússzükségletét, de mit bánta ezt Méziers! Szép sarokháza volt a templommal szemközt, ahol
a főutca kis térséggé szélesedett s az emeleti vizitszobát Lille-ben vásárolt plüssbútorral rendezte be. Új cégtáblát is csináltatott, fekete alapon fehér betűk hirdették: Méziers mészáros és hentes. A Méziers fölött, ismeretlen okból három arany csillag ékeskedett. Jeanette esküdt ellensége volt a mészárosnak, aki a szép karajokat és combokat kiküldi a bányatelep villalakásaiba, de legalább ilyen mértékben haragudott azokra, akik a szép karajokat és combokat kapják. Véleménye szerint Méziers köteles a leölt állatot teljes egészében kiosztani, a jelentkezés sorrendjében. Ha pajtásaival elvonult a mészárszék előtt, igyekezett valami új ötlettel kedveskedni a kecskeszakállas, pökhendi emberkének. Jobb híján hangversenyt rögtönöztek a mészárszék előtt. André Wawrinec vad nyerítésbe kezdett, nyihogását szép összhangban kísérte Marie Gentil egyhangú mekegése, s a kis Stéphan szapora iázást küldött az ég felé, Jeanette buzgóhangú, kedélyes röfögésének kíséretében. Méziers megjelent a három lépcsőfok tetején; hadonászott véres késével, állán vadul rángatózott a rőt pamacs és üvöltésével kibontakoztak a hatalmas szimfónia végső akkordjai Egyik este krétával ráírták a boltajtóra: Haláleset miatt zárva, máskor meg Jeanette a pályaudvar nyilvános telefonállomásáról egész ökröt rendelt Méziers-nél a bányaigazgatóné kappanhangján: Kis kerti ünnepséget rendezünk párizsi barátainknak, tűzijátékkal, ökörsütéssel. Hát csak szép, kövér állat legyen, kedves monsieur Méziers, most az egyszer ne magára hasonlítson, hanem a gyógyszerész úrra Micsoda üvöltés hangzott a vonal túlsó oldalán! A kis Stéphan, aki a másik kagylót szorította füléhez, a földre ereszkedett, úgy kacagott hang nélkül, kétrét görnyedve. Így egymagában, társai nélkül, Jeanette csupán kisebb vállalkozásba bocsátkozott. Lassított az üzlet előtt és a mészáros öblös hangján kurta parancsot menesztett a helyiségben foglalatoskodó segéd felé: A máját a kutyáknak, megértetted? A bolt mélyéről egy meghökkent hang ismételte: A kutyáknak, főnök úr? Jeanette nem várta be a további fejleményeket, büszkén felvetett fejjel, de sebes iramban távolodott a tett helyéről. Asszonyi nevetést hallott maga mögött, sakálüvöltést és nevének emlegetését: Jeanette Rosztá A kis Jeanette Rosztá Ez fellelkesítette és a szokottnál is szebb térdhajtást végzett a templom előtt; keresztet vetett és az utolsó mozdulatnál kezét nem vette le hevesen dobogó szívéről. Valami lelkesült elégedettséget érzett, mintha megtapsolták volna. A benzintöltő állomás előtt párizsi rendszámú, csukott, fekete gépkocsi vesztegelt, utasait, egy idős, barázdásarcú férfit és elegáns kövér feleségét Jeanette alaposan megbámulta. Tréparsville egyetlen hirdetőoszlopán körbefutott egy hatalmas plakát. Óriáscsecsemő derűsen mosolygó fejét ábrázolta, alatta csupa nagybetűvel: SAVON CADUM, fölötte: Chocolat Meunier. Közvetlen az oszlop mellett két lábon álló tábla volt a járda szélén: Michelin Pneu. Jeanette halkan dúdolta: Savon Cadum, Chocolat Meunier azután így fordított a szövegen: Savon Meunier, Chocolat Ca-a-duum Időnként kurta üdvözletet küldött egy-egy, a nyitott ablakban könyöklő vagy a kapu elé helyezett széken üldögélő asszonyalak felé. Jó estét, madame Brunot Jó
estét, madame Jacquelin Marcel Gentil-ék háza előtt meggyorsította lépteit madame Gentil mindig tőle kéri számon a leányát! Most is az emeleti ablakból érte utol a szemrehányó hang: Marie-t hol hagytad, Jeanette? Jön már, ne tessék félni. Nekem még dolgom volt tette hozzá fontoskodva. Hát csak siess, az imént anyádat láttam jönni. Sietek. Jó estét, madame Gentil. Jó estét, Jeanette. Könyökét derekához szorítva két-három rohanó lépést tett, mintegy jelezve, hogy mennyire siet. Azután megint csak lassított, megállt a járda szélén, az útközépen játszadozó gyerekeket nézte. A tréparsville-i bányászgyerekeknek nemigen volt játékuk, hát a maguk módján szórakoztak. Krétával lakást rajzoltak az országút folytatását képező aszfaltos úttestre, kockákkal elhatárolva a helyiségeket s mindegyikbe beírták: ebédlő hálószoba konyha fürdőszoba. Jeanette halkan füttyentett: na, ezek gazdagon berendezkedtek, a kétágyas hálószobába nagy tükröt rajzoltak, az ebédlőbe telefont! S a lakásba vagy tíz lépcső vezet a kertből! Egy kisfiú erélyesen kijelentette: Kezet akarok mosni! S egyenesen keresztüllépett az ebédlőn a fürdőszobába. Egyik kislány kiparanosolta a kockából a gyereket, kézenfogta, felvezette a lépcsőn, végig a folyosón be a hálószobába, majd onnan a fürdőszoba mosdójához. Így. Tanulj rendet, kis Guy. Nocsak, hogy fontoskodnak ezek az állami iskolások, milyen nagy súlyt helyeznek a rendre, pontosságra! Jeanette elhúzta száját és elmenőben még hallotta háta mögött a bábeli nyelvzavart. Ha nem is értette jelentésüket, már megkülönböztette egymástól a lengyel, német, arab szavakat. Egy kislány szipogva szólt oda a nővérének: Add ide a mouchoirodat * Jeanette tudta, hogy a kislány magyarul beszél, és halkan tagolta magában: add i-de Azután felrántotta a vállát, mint akinek nincs köze a szipákoló kislányhoz és testvéréhez, sem a többi tréparsville-i idegenhez. Én francia vagyok! gondolta és kevélyen felvetette a fejét. Néhány ház választotta el otthonától, amit most sápadt fénnyel világított be az égbolton egyre lejjebb ereszkedő, rikító narancssárga csík. Savon Meunier dünnyögte a kislány s most már kissé fáradtan, de emelkedett hangulatban bandukolt a házuk felé. Úgy érezte, egész Tréparsville-ben nincs népszerűbb egyéniség, mint Jeanette Rosta, a polgári leányiskola harmadik osztályának növendéke. Pillantása heves szeretettel ölelte át a különös színekben mélázó falut és mintha fogadalmat tenne, ismételgette magában: Én örökre itt maradok örökre * musoár (zsebkendő). 2.
Michaud nagymama hosszú szeletekre vágott krumplit sütött ki olajban. Nagy, fekete lábast használt erre a célra; félig megtöltötte olajjal s mindaddig használta azt krumplisütésre, míg a lábas alján vagy kétujjnyira apadt a sűrű, barnás színű zsiradék. Ezt nem öntötte ki, hanem felöntötte újabb olajjal, úgy, hogy az elvegyült az alanti avas-kozmás réteggel. A szag belevette magát a konyha bútoraiba, szinte kézzel tapintható volt a pohárszéken, az asztalon, a falon lógó keret nélküli szentképeken és nagymamának a sarokba állított, mindig vetetlen ágyán. Míg a lábasban pirultak a krumpliszeletek, Michaud-né az asztal mellé telepedett és orrán ferdére állított pápaszemmel újságot olvasott. Fonnyadt ajka egyre mozgott, pillantásával lassan követte a sorokat. Magas termetű, egyenes tartású asszony volt, hegyes orra szimatoló, tekintete gyanakvó. Mindenképpen szokatlan jelenség ezen a vidéken, ahol az asszonyok fiatalon már görnyedt hátúak voltak, vékony csontúak, törékenyek. De Michaud-né párizsi lány volt, ezt úton-útfélen hangoztatta is, termete és szelleme magasságából gőgösen tekintve le az őt környező alantas világra, ahová lánya és veje is tartozott. Mert a lánya, Pauline, sajnos, nem az ő fajtája; hamisítatlan tréparsville-i, mint boldogult apja volt. Oly vékonyka, hogy tűbe lehetne fűzni, keskeny arcocskája átlátszó, szelíd szempárjában az áldozatra szánt bárány riadalma Michaud-né letette az újságot s az ágy sarkában kuporgó, kötőtűit szaporán pergető lányára nézett. Beledagad a lábad abba a cipőbe. Vesd le. Majd. Michaud-né sóhajtott egy keserveset és ölébe engedte az újságot. Ez a Pauline, de sok csalódást okozott már neki! Ő úgy képzelte, hogy a csinos, keskeny arcú Pauline-t, ha betöltötte tizenhatodik évét, Párizsba viszi s elhelyezi valamelyik nagyúri családnál, ahol ő is szobalányként működött annak idején, virágzó ifjúságában. Párizs a világ közepe, az ember vágyainak beteljesülése így gondolta Michaud-né, Pauline ott megcsinálta volna a szerencséjét, talán kereskedő, vagy akár hivatalnok férjet kapott volna ezzel szemben mit tett az együgyű teremtés? Hallani sem akart Párizsról, nem akart szolgálni semmiféle nagyúri házban, hanem lement a bányába válogatólánynak! És mindennek tetejébe férjhezment az első jöttment idegenhez, Joseph Rosta vájárhoz. Joseph Rosta megismerkedésük előtt egy esztendővel, 1937-ben érkezett Franciaországba barbár hazájából, s azóta sem tudta hibátlanul megtanulni a szép francia nyelvet. Michaud-nénak sehogysem ment a fejébe, hogy akadjon ember, aki nem beszél franciául, hiszen nincs annál egyszerűbb dolog a világon. Ő bezzeg sebesen, könnyedén éneklő hangsúllyal gördítette a mondatokat, ropogtatta az r betűket s beszédét hamisítatlan párizsi kiszólásokkal, valamint a bibliából vett idézetekkel fűszerezte. Na, azután Pauline megkapta makacssága jutalmát, bizony, az isten nem bottal ver, állapította meg Michaud-né, ki tudja, hányadszor, amint ült az asztal mellett és hallgatta az olaj halk sercegését. Jött a háború, Joseph
Rostát letartóztatták a németek, három esztendeig hírét sem hallották. Ekkor ő megint csak elővette Pauline-t, a lelkére beszélt: hagyja ott a bányát, Párizsban keressen könnyebb munkát. A gyerekre ne legyen gondja, az jól megvan vele de Pauline csökönyösen ellenállt az okos szónak. Itt várja be a férjét, ahol elváltak egymástól. És ha nem jön vissza? kérdezte ő. Visszajön felelte Pauline. Egészen biztos, hogy visszajön. Ő nem olyan ember Nem olyan ember! Hát milyen ember? A németek sokat kérdezik majd, hogy mit óhajt Joseph Rosta vájár, visszatérni a családjához, vagy elpusztulni a kényszermunkában! Tény, hogy ez egyszer a lányának volt igaza. Joseph Rosta megérkezett 1944 őszén, csontig lesoványodva, borostás arccal s az a bolond lány majd eszét vesztette örömében. Meg a nagydarab idegen is magához ölelte a feleségét meg a lányát és sírt, mint a gyermek. Hiába, a francia ember más, nem oly nehézkes és komor, mint az ő veje hát istenem, tűrni kell, mindenkinek megvan a maga keresztje Michaud-né ismét sóhajtott, felállt és kihúzott derékkal a tűzhelyhez lépett. Szűrőkanállal mélytányérra merte a pirosra sült krumplit, és a még mindig unalmas kötésével kuporgó Pauline-nak nyújtotta. Kihűl mondta. Várok még felelte a fiatalasszony. Egyen csak, mama. Nem kell várni! Miért nem jön idejében? Korán van. Korán! Dehogy van korán. Jeanette sincs itthon, Hagyd szegénykét, játssza ki magát. Visszaült az asztal mellé. Csönd volt a konyhában s míg Michaud-né egymás után süllyesztette foghíjas szájába a forró krumpliszeleteket, ismét az őt legélénkebben foglalkoztató kérdések felé fordult gondolataival. Egy szép napon azzal állt elő a veje, hogy családjával visszatér Magyarországra. Természetesen mama is velünk jön, ha akar mondta. Ő azonban kereken kijelentette, hogy esze ágában sincs elhagyni Franciaországot, ezt egyszer és mindenkorra verje ki a fejéből. Rendben van, mondta Rosta József, mama úgy cselekszik, ahogy jónak látja, ő azonban viszi a családját. Ők felszabadultak, így mondta, s neki ott a helye. Odahaza számítanak rá társai, akikkel együtt küzdötte végig az 1937-es nagy szénsztrájkot. Kéthónapos börtönbüntetésének kitöltése után feketelistára került, sehol sem tudott elhelyezkedni, akkor jött ki Franciaországba. Egész vonat hozta őket, a magyarországi bányászokat, akik azután szétszóródtak Belgium és Észak-Franciaország szénvidékein. Pés Pés valami ilyen nevű várost emlegetett folyvást, azt mondta, nagy szénbányák vannak arrafelé. Hát aztán! Szénbánya Pas de Calais és Nord megyében is van untig elég, kár azért olyan nagy utat megtenni. Pauline, az együgyű teremtés mégis engedelmesen fejet hajtott s máris nekikezdett a készülődésnek. Nem hallgatott az anyjára a veje, az meg különösen keményfejű legény. Egykettőre elintézte az anyósát. Mama ne szóljon bele
mondta. Én tudom, mi a kötelességem. Joseph Rostával nem lehetett bírni. Minduntalan Párizsba szaladgált, a magyar követségre, meg a Kommunista Pártba, tárgyalt, intézkedett Ha megérkezett egy-egy útjáról, összebújt a feleségével, suttogtak, tervezgettek; a nagydarab idegen ember barbár szavakkal becézte Pauline-t, az meg utána mondta: kedveszem S tanulgatta: Rosta József Rosta Józsefné Azt meg kell adni, hogy a veje, arcán azzal a hirtelen támadt ragyogással, egészen jóvágású fiatalember volt, sőt, most is csinos ember volna, ha nem vágna olyan mogorva képet. Mikor minden irat rendben volt, Pauline megbetegedett. Bevitték a lens-i kórházba, ott megoperálták a tüdejét. Kétszer egymás után fektették a műtőasztalra, csak a mindenható isten tudja, hogyan bírta ki az a hitványka asszony. A férje meg napról napra odaát volt Lens-ban. A kórházkapu körül ácsorgott, és az a büszke ember képes volt rimánkodni a kedves nővérnek, hogy ha csak egy percre is, engedje be a feleségéhez. Ők meg itthon maradtak a kis Jeanette-tel és Michaud-né fonnyadt arcán elömlött az emlékezés melege. A magas növésű, egyenes derekú kislány igazi Michaud! Valóságos kis párizsi! Soha nem járt még a világ fővárosában, mégis lényében van a párizsi nők könnyed bája, friss szelleme, ó, Jeanette-et nem kell félteni! Pauline hosszú betegsége alatt ő vette kezébe a kislány nevelését, sikerült magához szoktatnia, kiformálnia a gondolkozását, s isten megjutalmazta fáradozásáért. Jeanette távol áll apja eszméitől, a kis Marie Gentil-val barátkozik, istenfélő szülők gyermekével. Jeanette mélyen vallásos lélek, jó francia honleány, nem úgy, mint az anyja Önmagának is váratlan dühvel a leányára ripakodott: Vesd le már azt a cipőt! Pauline nem felelt, halkan motyogva a szemeket számlálta kötőtűjén. Michaud-né nagy dérrel-dúrral néhány hasáb fát vetett a tűzre s valami szitkot morzsolgatott fogatlan szájában. Ez a Pauline képes lett volna magával vinni a gyermeket Magyarországra s itthagyni őt kifosztottam, magányosan. Mivé lett volna az élete Jeanette nélkül? Nem is jó végiggondolni. Ha az orvos nem jelenti ki a leghatározottabban, hogy az éghajlatváltozás megölheti, hét esztendővel ezelőtt útnak indul Joseph Rostával, a kislánnyal és A veje azután többé nem említette, hogy az anyósát is magával vinné. Keményfejű ember, semmit nem mond kétszer, persze, örült, hogy megszabadul a szegény özvegyasszonytól és No, végre! Az ember itt várakozik a meleg étellel Arca hirtelen nyájas kifejezést öltött és az apja mögött belépő Jeanette-hez fordult: Megjöttél, kicsi Jeanette-em? Rosta József ügyet sem vetett anyósára, egyenesen a feleségéhez sietett, kávéskulacsát meg táskáját az ágyra hajította és leült az asszony mellé. Mi újság, Pauline? Míg a haját simogatta, az asszony letette kötését, egy szeriben felélénkült, beszédessé vált, mint egy csitri lány. Ment a munka, mint egyébkor, mesélte, ámbár nagy volt az izgalom. Az üzemben azt beszélik, hogy leállnak. Az amerikaiak egymás után leszerelik a nehézipari üzemeketi egyre több a munkanélküli, textiláruban nincs kereslet, általában a könnyűiparban, mert nincs pénz, hát ezért. Az is nagyon felingerelte az embereket, hogy ma
két amerikait vezettek végig a szövőtermen. Megálltak egy-egy gép mellett, majszolták a rágógumit, nagy hangon tárgyaltak egymás között, nevettek, legyintettek a hangsúlyból is érteni lehetett, hogy a francia munkás szakképzettségét ócsárolják. Néhány asszony sírt, hogy mivé lesznek kereset nélkül. Te mit gondolsz erről, Joseph? A pártban volt erről szó? kérdezte Pauline és várakozóan felnézett a férjére. Az térdére könyökölve sűrű fekete hajába markolt. Hát, egyelőre ezen ne törd a fejed, Pauline. Meglátjuk Jeanette a fortyogó lábasba kukkantott, elfintorította orrát, közbein szülei beszélgetésére figyelt. Tőlem nevethetnek, nekem ők levegők mondta a fiatalasszony gyűlölködve. Én csak a kereset miatt Megleszünk anélkül is. Rosta József hangja kissé bizonytalanul csengett, megint csak haját borzolta elgondolkozón. Azután leereszkedett az asszony elé a földre és kezdte kifűzni a magasszárú cipőket. Hiszen keresel te így is mondta vigasztalón. Belevakulsz ebbe a sok kötésbe. Ugyan, hisz majdnem ingyen csinálom! Pauline hosszan, vidáman nevetett, játékosan megcibálta férje haját. Michaud-né újabb burgonyaadagot tett az asztalra. Egyen már, Joseph mondta ellenségesen. Nem is mosakodott még, mit sietteti mama? Tegye csak a melegre, ha elkészült, megeszi. Hát én nem is várok, míg idefárad az asztalhoz dörmögte bosszúsan az öregasszony. Ott lesz a tűzhelyen, vegye el magának, aztán kész. Jeanette halkan kuncogott; ő nagyon élvezte nagyanyja csípős beszédét. Ők ketten pompásan értették egymást, míg szüleihez való kapcsolata egyre lazult. A négytagú család lassanként két pártra szakadt. A földszinti konyha s a mellette levő kis, sötét kamra az öregasszony és Jeanette birodalma volt, az egyik emeleti szobában meg a házaspár aludt, a másik helyiség nem volt bebútorozva. Úgyszólván csak este találkoztak össze a fülledt, olajszagú konyhában. Pauline igyekezett közel férkőzni a kislányhoz, kikérdezte az iskoláról és tanulmányairól, de a kurta, hetyke válaszok megriasztották, máris visszavonult. Odafönt, az emeleti szoba meghittségében mindig újra visszatért erre a kérdésre. Én vagyok az oka, csakis én mondogatta. Nem kellett volna mamára hagyni Rosta József csüggedten felelte, inkább önmagát biztatva: Megjön majd az esze. Persze, ha mégis az állami iskolába írattuk volna De ha nem lehetett! Hiszen olyan gyenge! Csak a szája nagy, ismerem én őt Naponta nyolc kilométert gyalogolni, télvíz idején, ki bírja azt? Sokan, gondolta Rosta József. Minden gyerek, akinek a szülei hozzájuk hasonlóan gondolkoznak, az állami iskolába jár; ott a maga fajtájával kerül össze, jobb irányba fejlődik. De hangosan nem mondta ki gondolatait, minek keserítse az asszonyt, amúgy is, mióta baj volt a tüdejével, örökké a lányát félti. És azt is gondosan titkolnia kellett felesége előtt, hogy ma már kissé lemondott a lányáról, akinek oly tiszta szívből örvendezett, közel tizenkét
évvel ezelőtt. Jeanette mindeddig nem váltotta be hozzáfűzött reményeit, rendetlen kis csavargó, komédiás, mint a nagyanyja, néha-néha már azt képzeli, hogy oly önző és ridegszívű is Lehet ezen még segíteni? Hiszen ha több ideje volna, ha nem őrölnék szüntelenül a mindennapi gondok Újságot vett elő, hogy ne hallja a kislány éles hangját; nagyanyjával folytatott párbeszédei az utóbbi időben ingerelték, alaposan fékeznie kellett magát, nehogy egy közbeszólással zsilipet nyisson anyósa szóáradatának, sértő és alantas megjegyzéseinek. Kinyújtotta bakancsos lábát, nehézkesen elterpeszkedett a konyhaszéken. Minden tagjában fáradtságot érzett és az újságcikkeket böngészve, végtelen levertséget. Odahaza folyik a termelőmunka, a Szabad Nép minden számában közli a teljesítményeket; dolgoznak a Pécs környéki báayák a Köveshegy mélyén akkor hirtelen megrezzent kezében az újság, szíve görcsösen összeszorult nyakig gombolt zubbonya alatt. Itt van, semmi kétség, Balogh Lajos bányaaknász Harminchétben a keze alatt volt csillésgyerek. Úgy tudott fütyülni, mint a kanárimadár s fürge mozgású volt, akár az evet most meg Balogh Lajos bányaaknász! Rosta József halkan köhintett, térdére eresztette az újságot, mindkét karjával az ablakfára könyökölt. Mama, tegyen oda vizet Josephnnek hallotta nagyon messziről Pauline hangját. Vízcsobogás, az öregasszony kimért lépteinek koppanása, majd könnyű kéz simított végig a férfi lehajtott fején. Pauline szeretett volna valamivel kedveskedni a gondokba borult embernek, hirtelenében nem jutott más az eszébe, hát megkérdezte: Megmossam a hajad? Csupa korom, szegény Josephem. Hagyd el majd máskor. De jó ez az asszony, de kedves, jóságos lélek Szívében máris enyhült a bánat s visszatért a konyha valóságába. Zsibbadt lábát a padlóhoz ütögette, felvetett fejjel nagyot ásított. A falon Szűz Mária kék lepelben Szent József szakálla olyan ápolt, mintha egy párizsi fodrász sütővassal szántott volna végig rajta Az öregasszony örökké vetetlen ágya fölött dülledt szemű Krisztus-kép, pislákoló mécses, a Jeanette kamrájába vezető ajtó mellett szenteltvíztartó, a kislány lefekvés előtt belemeríti az ujját, a festett képek előtt imát mormol Erre a gondolatra megint csak szívébe mart a keserűség. Hát ilyen semmi ember lett belőle, hogy eltűri ezt, a saját otthonában? Fanyar mosolyra torzult a szája. Saját otthona Itt minden az anyósáé: a felső szobában a barna faágy, a fiókosszekrény és a két szék, a szakadozott támlájú bőrpamlag valamint lent a konyhaedény, evőeszköz és a szentképek a falon, mind Michaud-né tulajdona. Saját otthon Ismét az ablak felé fordult, gondolataiba mélyedt. Annak idején kis katonaládával érkezett Franciaországba, egy váltás fehérneművel, borotvakészlettel, télvíz idején gumikabátban. Néhány könyve is volt, azt a határon kiszórták a ládájából Később gyűjtöttek valami keveset Paulinenal. Az asszony kezdte élére rakni a sous-kat, * míg ő távol volt és a Gestapo * szu francia aprópénz.
meghonosította Franciaország fölött a rémuralmat. Milyen kísérteties pontossággal emlékszik vissza mindeme! 1941-ben Pas de Calais bányászai megindították az első nagy sztrájkot a német megszállók ellen. Megalakult a Szabadságharcosok és Partizánok Csoportja. Charles Deberges-et ő is jól ismerte, valamennyien ismerték és becsülték a koncentrációs táborban értesült Pas de Calais egyik legkiválóbb fiának kivégzéséről Ha így visszagondolt az 1941-es évre, most is érezte azt a lángoló lelkesedést, ami akkor betöltötte. Egymást érték a szabotázsok, robbantások, német katonákat szállító vonatokat repítettek a levegőbe. Kioltották kerékpárjukon a lámpát, szuroksötét éjben száguldtak Lille-be, Roubaix-ba, Arras-ba s másnap hajnalban a német őrjáratok bambán meredtek a házak falát borító feliratokra: Éljen a Vörös Hadsereg! Éljen a Szovjetunió! A németek túszokat szedtek és azokat százával lőtték agyon. Minduntalan elhangzottak Londonból de Gaulle türelemre intő felhívásai, de a Kommunista Párt által toborzott Partizán Csoport tevékenysége egyetlen pillanatra sem szünetelt. Ők is kivették részüket a harcból, tréparsville-i bányászok. 1941-ben, egy decemberi éjszakán azután elfogták a németek és huszonhat társával a compiègne-i koncentrációs táborba hajtották. Nap nap után a drótsövénnyel elkerített térségre vezényelték őket, mezítláb, egy szál nadrágban s végig kellett nézniük a párt legjobbjainak agyonlövetését. Őket azután elhajtották a táborból. Három évig dolgozott azoknak a vasúti síneknek helyrehozatalán, amelyeket elvtársai robbantottak fel. Ekkor már a németek maguk is tudták, hogy a háborút elvesztették. Egyre jobban megvadultak, embertelen bánásmódjuk következtében a legyengült és agyonhajszolt emberek százával hullottak el a vasúti töltés mentén. Ő néhányadmagával, megmagyarázhatatlan véletlen folytán, élve szabadult a pokolból. Itthon megtalálta Pauline-t és a kislányt. Jeanette megnőtt, sovány volt és kíváncsian közönyös pillantással méregette a csont és bőr, barázdás arcú férfit, akire már alig emlékezett és akit papának kellett szólítania. Ekkor derült ki, hogy Pauline-nak megtakarított pénze van. Azt gondoltam, ha megjössz, szükségünk lesz rá mondta az asszony. Ki tudja, mikor kezdtek dolgozni. A bánya víz alatt van. Szegény kis Pauline! Míg lehetett, lent dolgozott a bányában, később anyjával mosást vállalt a tisztviselőtelepen, ott igen kedvelték az ügyes és ájtatos, alázatos modorú Michaud-nét, a kis veteményeskert terményeivel hajnalban bejárt a roubaix-i piacra, meleg harisnyák és mellények kötését vállalta és az összekuporgatott garast kis bádogdobozban őrizte az anyja szalmazsákjában! Ezen később is sokat nevettek, amikor esténként a kis emeleti szobában felelevenítették emlékeiket. Tudod, mama soha nem veti be az ágyát. Reggel kiszáll belőle, este visszafekszik, olyan az neki, mint a szék, amelyre leül burgonyát hámozni mondta Pauline. Gondoltam, ott lesz a legbiztosabb helyen A tisztviselőtelepről lábasban hordták az ételmaradékot, abból tartották fenn magukat Pauline, az öregasszony és a kislány. És Pauline az anyja elől is hősiesen dugdosta a pénzt, ravaszkodott, hazug történeteket hordott