CHARLES CHAPLIN ÉLETEM

CHARLES CHAPLIN ÉLETEM FORDÍTOTTA ABODY BÉLA EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1967 CHARLES CHAPLIN MY AUTOBIOGRAPHY THE BODLEY HEAD, LONDON Charles Chaplin 1964 The Bodley Head Ltd 1964 A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója Felelıs szerkesztı: Róna Ilona Szakmai szempontból átnézte: Lukácsy András A védıborító és a kötésterv Görög Júlia munkája Képszerkesztı: Láng Pálné Mőszaki szerkesztı: Horváth Tibor Mőszaki vezetı: Siklós Béla Készült: 61 000 példányban, 33 (A/5) ív terjedelemben, monofoto Plantin betőkkel szedve, offset eljárással nyomva, az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint Eu 89 d 6769 66.3815 Athenaeum Nyomda, Budapest Felelıs vezetı: Soproni Béla igazgató

ELİJÁTÉK A Westminster-híd megnyitása elıtt a Kennington Road közönséges dőlıút volt. 1750 után építették meg az új utat, mely a hídtól egyenest Brightonig vezetett, következésképp a Kennington Road, ahol gyermekkorom nagy részét leéltem, néhány szép, építészetileg értékes házzal büszkélkedett. Hajdani lakói vasrácsos erkélyükrıl IV. György királyt is láthatták, amint hintón Brightonba hajtatott. A tizenkilencedik század derekán a legtöbb lakóház bútorozott szobák és lakások tömegévé silányodott. Csodák csodája, néhány családi ház mégis sértetlen maradt; lakóik orvosok, módos kereskedık és varietécsillagok voltak. Vasárnap bárki láthatott a Kennington Road háza elıtt könnyő csézába fogott apró pónilovat, készen arra, hogy a varieté egy nagyságát tíz mérföldnyire Norwoodig vagy Mertonig is elvigye, s visszafelé meg-megálljon a kocsmák elıtt, a Fehér Lónál, a Kürtnél és a Kennington Road-i Söröskancsónál. Tizenkét éves fejjel magam is gyakran álldogáltam a Söröskancsó elıtt. Megbámultam a nevezetes urakat, ahogy leszálltak fogatukról, és bekukkantottak a bárba, ahol vasárnapi szokás szerint a varietévilág színe-java gyülekezett az ebéd elıtti kupicára". Micsoda ragyogó kockás öltönyök, szürke keménykalapok, micsoda szikrázó gyémántos győrők és nyakkendıtők! Vasárnap délután két órakor a kocsma bezárt, törzsvendégei kitódultak az utcára, és hosszasan búcsúzkodtak; megbabonázva, de némi derültséggel bámultam utánuk, mert egyik-másik láthatóan csak nagy erıfeszítéssel tudott megállni a lábán. Amikor az utolsó is eltávozott, mintha csak felhı takarta volna el a napot. Hazamentem a Kennington Road végén álló ütött-kopott házak közé, a Pownall Terrace 3-ba; megmásztam a kis padlásszobához vezetı roskatag lépcsıket. Házunk nyomasztóan regényes volt, levegıje áporodott szennyvíz és öreg ruhák szagával terhes. Ezen a vasárnapon Anya háttal ült a szobának, és kibámult az ablakon. Megfordult, fáradtan elmosolyodott. A szoba fojtogatta lakóit, hosszában-széltében négy, legföljebb öt lépés lehetett, de mi még a valóságosnál is kisebbnek éreztük, és a rézsútos mennyezet is hihetetlenül alacsonyan húzódott. A fal melletti asztal tele volt piszkos tányérokkal és teáscsészékkel; a sarokban, az alacsony falnál öreg vaságy szorongott, amelyet Anya festett fehérre. Az ágy és az ablak között egy kis tőzhely állt, és az ágy lábánál kimustrált karosszék, kinyitva egyszemélyes ágy, ezen aludt Sydney bátyám. De most Sydney a tengereket járta. Ezen a vasárnapon a szoba még a szokásosnál is lehangolóbb látványt nyújtott, mert Anya valamilyen okból nem takarított. Általában tisztán tartotta a lakást, mert erıs, vidám és fiatal volt (nem egészen harminchét éves); ez a nyomorúságos padlásszoba is aranyos-meghitten ragyogott a keze alatt. Különösen a zimankós vasárnapi reggeleken láttam amikor ágyban reggelizhettem kis szobánkat takarosnak; pattogott a tőz, és miközben Anya kenyeret pirított, gızölgött a kanna a tőzhelyen, s egy tıkehal vagy sós hering melegedett a kandallórácson. Anya vidámsága, a szoba otthonossága, a fajansz teáskannába ömlı forró víz gyengéd csobbanása, míg én a heti képesújságomat olvasom ezek voltak a derős vasárnap reggel örömei. De ezen a vasárnapon Anya szótlanul ült, és egyre csak bámult kifelé az ablakon. Az elmúlt három napon át szakadatlanul az ablaknál ült, ijesztıen, szenvtelenül és gondokba feledkezve. Tudtam, hogy aggódik. Sydney a tengert járta, és két hónapja nem hallottunk róla. Elvitték Anya bérelt varrógépét, amellyel küszködve próbált bennünket eltartani, mert nem fizette ki a kölcsöndíjat. (Ez bizony megesett olykor-olykor.) Az én tánctanári heti ötshillinges keresetem is hirtelen megszőnt. Vajmi keveset tudtam válságainkról, hiszen állandó válságban éltünk gyerekfejjel rá sem hederítettem a bajainkra. Iskola után rendszerint hazarohantam Anyához, tettem a dolgomat, kiürítettem a szennyvizet, felhoztam egy kancsó tiszta vizet, és máris futottam

McCarthyékhoz, hogy velük töltsem az estét; bárhová, csak el a mi nyomasztó padlásszobánkból. McCarthyék anyám régi barátai voltak; még varietés korából ismerte ıket. Kényelmes lakásban laktak, a Kennington Road elıkelıbb részén, és hozzánk képest jól éltek. Volt egy fiuk, Wally, akivel alkonyatig eljátszottam, így aztán minden alkalommal ottmarasztaltak teára. Idıhúzásom eredményeképpen sokat étkeztem náluk. Egyszeregyszer McCarthyné érdeklıdött Anya iránt, miért nem látta olyan régen. Én válasz helyett mentegetıdztem, mert amióta Anyának rosszul ment a sora, ritkán találkozott régebbi színházi barátaival. Persze azért van olyan is, hogy otthon maradok. Anya teát fız, zsírban süti a kedvenc ételemet, a pirítóst, és majd egy óra hosszat felolvas nekem, mert kitőnı felolvasó, én erre fölfedezem Anya társaságának nagyszerőségét, és rájövök, hogy jobban érzem magam otthon, mint McCarthyéknál. De most, ahogy beléptem a szobába, és megfordult, tekintetébıl szemrehányást olvastam ki. Megdöbbentett a külseje; sovány volt és megviselt, arca gyötrelemrıl árulkodott. Kimondhatatlan szomorúságot éreztem, és habozni kezdtem, hogy otthon vele maradjak-e vagy hagyjam-e itt ezt az egész nyomorúságot? Közönyösen nézett rám. Mért nem mész McCarthyékhoz? mondta. Sírhatnékom támadt. Mert veled akarok maradni. Megfordult, és kifejezéstelenül bámult ki az ablakon. Elmész McCarthyékhoz, legalább kapsz vacsorát. Itthon nincs semmi ennivaló... Szemrehányás hangzott a hangjából, de én süketen hallgattam. Elmegyek, ha akarod mondtam fáradtan. Halványan elmosolyodott, megsimogatta a hajam. Persze, persze, menj csak. És noha makacskodtam, hogy maradhassak, ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek, így aztán elkotródtam, tele bőntudattal, amiért magára hagytam; magányosan a nyomorúságos padlásszobában. Alig fogtam fel, hogy az elkövetkezı napokban milyen szörnyő sors vár rá. I 1889. április 16-án születtem, reggel nyolc órakor, Walworthban az East Lane-en. Nemsokára Lambethbe költöztünk, a West Square St. George Roadra. Anya szerint boldog világban éltem. Körülményeink szerényen kényelmesek voltak; három ízlésesen berendezett szobában laktunk. Egyike legkorábbi emlékeimnek az, hogy minden este, mielıtt Anya a színházba ment, Sydneyt és engem kedvesen átköltöztettek egy széles ágyba, és a szolgáló ırizetére bíztak. Az én három és fél éves világomban minden lehetséges volt; ha Sydney, aki négy évvel volt idısebb nálam, bővészmutatványokat tudott elıadni, el tudott tüntetni egy pénzdarabot, amelyet aztán a feje mögül varázsolt elı, én is megkíséreltem; így aztán lenyeltem egy félpennyst, és anyám kénytelen volt orvost hívatni. Esténként, a színházból hazaérkezve, rendszerint valami édességet hagyott az asztalon Sydneynek és nekem, hogy reggel megtaláljuk egy nápolyi szeletet vagy cukorkát, ami annyit jelentett, hogy reggel ne csapjunk nagy zajt, mert Anya késın szokott kelni. Anya szubrett volt a varietészínpadon: mignonne", közel a harminchoz, tiszta arcbırrel, ibolyakék szemmel hosszú, világosbarna hajára ha akart, akár rá is ülhetett. Sydney és én imádtuk Anyát. Nem volt kivételes szépség, de mi elbővölınek találtuk. Akik csak ismerték, kecses, vonzó és ellenállhatatlanul bájos nınek mondták, ha késıbb meséltek róla. Büszkén nézett ránk, amikor szépen felöltöztetett bennünket a vasárnapi kirándulásra, Sydneyt etonöltönybe, hosszú nadrággal, engem kék bársonyruhába, hozzáillı kék kesztyővel. Az önelégültség orgiáit ültük, ahogy végigbaktattunk a Kennington Roadon.

London abban az idıben nyugalmas hely volt. Egyenletes volt az élet üteme; még a ló vontatta omnibuszok is tempósan haladtak a Westminster Bridge Roadon, tempósan fordultak meg a hídhoz közeli végállomás kocsiforgatóján. Anya sikerei idején mi is a Westminster Bridge Roadon laktunk. Vidám és barátságos utca volt ez, vonzó üzleteivel, vendéglıivel és mulatóival. Szemben a híddal, a sarki gyümölcsboltban, seregszemlét tartottak a pompázó színek: csinosan sorjázó narancsgúlák, almák, barackok és banánok díszelegtek itt a Parlament kimért, szürke színének ellentéteként a folyó partján. Ez volt az én gyermekkorom, hangulataim és ébredéseim Londonja: tavaszi emlékek Lambethrıl; kisszerő kalandok, utazások Anyával egy omnibusz tetején, miközben megpróbáltam az elsuhanó orgonafákat megérinteni emlékemben a sok tarka, narancssárga, kék, rózsaszín és szürke buszjegy, szétszórva a járdán, amerre a villamos és a busz megállt, piros képő virágáruslányok a Westminster-híd sarkánál gomblyukba való vidám virágokat kínáltak, ügyes ujjúkkal csillogó flittert és reszketı páfrányt dolgoztak össze a frissen öntözött rózsák nedves illata, amely meghatározhatatlan szomorúsággal töltött el; a melankolikus vasárnapok, sápadt szülık és gyermekeik forgókkal, színes léggömbökkel a Westminster-hídon; és a pennys gızösök, ahogy alázatosan lehajtott kéményeikkel elúsztak alatta. Ilyen semmiségekkel táplálkozott a lelkem. Aztán mindenféle holmik a nappali szobánkban, amelyek értelmemet csiklandozgatták: Nell Gwyn életnagyságú képe, ezt Anya festette, de nem szerettem; lehangoltak a hosszú nyakú palackok a pohárszéken, tetszett is, de zavarba is ejtett a kis kerek zenélıdoboz, a zománcán pompázó angyalokkal és felhıkkel. Viszont szerettem a cigányoktól hat pennyért vásárolt játékszékemet, mert a birtoklás rendkívüli érzetét keltette bennem. Emlékek mesés pillanatokról: látogatás a Királyi Akváriumban. Megnéztük a mutatvány ıs bódét Anyával, megnéztük a Csodapókot, egy hölgy eleven fejét a lángok között, a hatpennys szerencsemondót. Majd Anya felrak egy széles főrészporos hordóra, hogy nyereménytárgyat válasszak, egy szólásra bírhatatlan cukorsípot meg egy rubin brosstőt. Aztán ellátogatunk a Canterbury Music Hallba; ülök egy bíborbársony székben, nézem apámat, ahogy játszik... Éjszaka van, egy plédbe tekertek, négylovas kocsi tetején utazom és színházi barátaival, vidámságuk és nevetésük körülölel, ahogy trombitásunk a csilingelı lószerszámok és dobogó lópaták ritmusára harsogó hetvenkedéssel hirdet bennünket végig a Kennington Roadon. Aztán valami történt! Egy hónappal vagy néhány nappal késıbb egyszerre észrevettem, hogy Anya és a kinti világ között valami nincs rendben. Égés? délelıtt egy barátnıjével volt távol, és izgatottan érkezett haza. A padlón játszottam, és egyszerre csak éreztem, hogy villamossággal telik meg a levegı: mintha kút mélyérıl figyeltem volna. Anya szenvedélyes kitörések és sírás között állandóan az Armstrong nevet említette Armstrong ezt mondta, Armstrong azt mondta, Armstrong szörnyeteg! Izgatottsága idegen és olyannyira heves volt, hogy sírni kezdtem, Anya pedig kénytelen volt felemelni és megvigasztalni. Néhány nappal késıbb tudtam csak meg, mi történt ezen a délutánon. Anya a bíróságról tért haza, ahol az apámat gyerektartásért perelte, de ügye nem állt valami jól. Armstrong apám ügyvédje volt. Nemigen gondoltam rá, hogy apám is van, és nem emlékezem rá, hogy valaha velünk lakott volna. İ is varietés volt, nyugodt, sötét szemő, töprengı ember. Anya szerint szakasztott Napóleon. Baritonja világosan csengett, és nagyon jó színésznek tartották. Még azokban az idıkben is heti negyven fontot, meglehetısen nagy összeget keresett. Csak az volt a baj, hogy túl sokat ivott. Anya szerint ezért is váltak el. Akkoriban egy varietés nehezen kerülhette el az ivást, mert minden színházban árusítottak szeszesitalt, és egy mővésztıl elvárták, hogy jelenése után bemenjen a színház

bárjába, és ott igyék a közönséggel. Néhány színház nagyobb bevételre tett szert a bárból, mint a kasszából, és néhány színész nagy fizetése nemcsak a tehetségének szólt, hanem annak is, hogy a pénze legnagyobb részét a színház bárjában költötte el. Sok színészt tett tönkre az ital; apámat is. Harminchét éves korában belepusztult idült alkoholizmusába. Anya humorral és szomorúsággal mesélt róla. Ha ivott, megvadult, és egyik garázdálkodása idején Anya Brightonba menekült a barátaival. Dühös táviratára: Mi a szándékod? Azonnal válaszolj!", így szólt a sürgönyválasz: Bál, mulatság, piknik, drágám!" Két lánytestvér közül Anya volt az idısebb. Apja, Charles Hill cipészmester, Írországból, Cork grófságból származott. Rózsás almaképe, töméntelen fehér haja és szakálla volt, akár Carlyle-nak Whistler portréján. Belegörnyedt a reumájába, amelyet mint mondta úgy szerzett, hogy a nedves, puszta földön hált, amikor a nemzeti fölkelés alatt a rendırség elıl rejtızködött. Történetesen éppen Londonban telepedett le, és cipıjavító üzletet alapított Walworthban az East Lane-en. Nagymama felerészben cigány volt. Ez a mi családunk titkolt szégyenfoltja. Mindazonáltal Nagymama azzal kérkedett, hogy az ı családja mindig fizetett lakbért. Lánykori neve Smith. Emlékszem rá, vidám öreg néni volt, mindig áradozva, gügyögve üdvözölt. Hatéves sem voltam, amikor meghalt. Elvált Nagyapától: hogy miért, arról egyik nagyszülı sem beszélt. Kate néni szerint azért, mert Nagypapa tetten érte Nagymamát az udvarlójával. Családunk erkölcseit az átlag mértékével megítélni ugyanolyan ostobaság lenne, mint hımérıt dugni forrásban levı vízbe. A cipész két csinos lánya egyszerően ilyen volt; csakhamar elhagyta otthonát, és a színpad felé sodródott. Kate néni, Anya húga, szintén szubrett volt, de keveset tudtunk róla, mert élete csak laza szálakkal fonódott össze a miénkkel. Csinos volt és szenvedélyes; nem fértek meg. Alkalomszerő látogatásai rendszerint hirtelen fejezıdtek be; megsértıdött valamiért, amit Anya mondott vagy tett. Tizennyolc éves korában Anya egy középkorú férfival Afrikába szökött. Gyakran beszelt ottani életérıl; minden csupa fényőzés, ültetvények, szolgák, hátaslovak. Tizennyolcadik évében járt, amikor bátyám, Sydney megszületett. Nekem azt mondták, hogy Sydney egy lord fia, és majd huszonegy éves korában kétezer fontos vagyont fog örökölni; ez tetszett nekem, de bosszantott is. Anya nem maradt sokáig Afrikában, visszatért Angliába, és hozzá ment Apámhoz. Nincs tudomásom róla, hogy az afrikai epizódnak mi vetett véget, de szörnyő szegénységünkben szemrehányást tettem neki, amiért otthagyta azt a csodálatos életet. Nevetett, és azt mondta, túl fiatal volt ahhoz, hogy megfontolt és bölcs legyen. Sose tudtam meg, valójában mennyire szerette Apámat, de az az egy bizonyos, hogy mindig keserőség nélkül beszélt róla. Ebbıl azt gyanítom, túlságosan tárgyilagos volt valamiféle nagy szerelemhez. Néha együttérzéssel mesélt viselt dolgairól, máskor részegségérıl és durvaságáról beszélt. Évekkel késıbb, ha haragudott rám, bánatosan mondta: A csatornában fogod végezni, mint apád. Apát különben ismerte már, mielıtt Afrikába ment. Szerelmesek voltak egymásba, és együtt játszottak a Shamus O'Brien címő ír melodrámában. Anya játszotta a fıszerepet tizenhat éves korában. Ezzel a társulattal vándorolva találkozott össze a középkorú lorddal, és megszökött vele. Amikor visszaérkezett Angliába, románcuk elszakadt fonalát Apa kötözte össze házasságukkal. Három évvel késıbb megszülettem. Hogy az italon kívül mi más oka volt még, igazán nem tudom, de egy évvel születésem után szüleim különváltak. Anya nem követelt gyerektartást. Önálló sztár lévén, heti huszonöt font jövedelmébıl nagyon jól el tudta tartani magát és két gyerekét. Csak akkor kért segítséget, amikor mar szerencsétlenség szakadt rá, máskülönben sose fordult volna bírósághoz. Baja támadt a hangjával. Soha nem volt erıs hangja, és a legkisebb megfázás hetekig

tartó gégehurutot eredményezett, de a munkát folytatnia kellett, úgyhogy a torka állapota állandóan rosszabbodott. Nem bízhatott meg benne. Éneklés közben megbicsaklott, vagy hirtelen suttogni kezdett; a közönség nevetett és lehurrogta. A szorongás kikezdte egészséget, és idegbeteggé tette. Ennek következtében egyre kevesebb szerepet kapott, végül már szinte egyet se. Hangja állapotának köszönhettem elsı színpadi fellépésemet ötéves koromban. Anya rendszerint elvitt este a színházba, mert ezt jobban szerette, mint hogy albérleti szobákban egyedül hagyjon. Akkoriban az aldershoti Kantinban játszott, egy mocskos, szegényes mősoros vendéglıben, fıleg katonáknak. Fékezhetetlen közönség járt oda, és nagyon kevés elég volt, hogy valakit nevetségessé tegyenek. Aldershot az elıadók réme volt. Emlékszem, a színfalak mögött álltam, amikor Anya hangja megbicsaklott, és suttogásba ment át. A hallgatóság nevetni kezdett, macskazenét adott, fütyült. Minden olyan megfoghatatlan volt, nem értettem egészen, mi történik. De a hangzavar növekedett, mígnem Anya kénytelen volt elhagyni a színpadot. Amikor bejött a színfalak mögé, nagyon szomorú volt, és veszekedett az ügyelıvel, aki mert látott engem Anya barátai elıtt szerepelni valami olyasfélét mondott, hogy engedjenek engem beállni Anya helyére. A zőrzavarban csak arra emlékszem, hogy az ügyelı kézen fogva bevezetett a terembe, és a hallgatósághoz intézett néhány jó szó után egyedül hagyott a színpadon. Akkor a rivaldafényben, cigarettafüstben úszó tekintetek kereszttüzében elkezdtem énekelni a zenekar kíséretével, amely hosszasan keresgélt, amíg végre megtalálta a hangnemet. A Jack Jones címő jól ismert dal ilyesféleképpen hangzott: Jack Jonest ismerik errefelé, Mégse látod a piactéren ıt, Nem volt nekem semmi bajom, de nem ám, Az ágrólszakadt Jackkel azelıtt. De amióta azt a rakás pénzt örökölte, Mondhatom, nagyon megváltozott. Úgy bánik a régi haverokkal, Hogy fáj a szívem és utálkozok. A Telegraph-ot olvassa vasárnap, Valaha a S tar volt a lapunk. Amióta f eltört ez a Jack Jones, Becsszóra, azt se tudja, hol lakunk. A dal felénél pénzesı záporozott a színpadra. Abbahagytam, és közöltem, hogy elıbb összeszedem a pénzt, és aztán folytatom az éneklést. Erre aztán kitört a hahota. Az ügyelı kijött egy zsebkendıvel, hogy segítsen guberálni. Azt hittem, meg akarja tartani a pénzt. Ezt a gyanúmat közöltem a hallgatósággal, ami csak fokozta a nevetést, kiváltképpen, amikor az ügyelı kiment a pénzzel, én meg aggódva utána. Amíg át nem adta a pénzt Anyának, nem mentem vissza a színpadra. Nagyon otthonosan éreztem magam. Beszéltem a hallgatósághoz, táncoltam, többeket utánoztam, köztük Anyát is, amint ezt az ír indulót énekli: Riley, Riley, nekem csak ı a jó, Riley, Riley, nekem csak ı való. Nincsen párja semmilyen seregben, Senki úgy nem csókol, Mint a délceg Riley ırmester, A Nyolcvannyolcasoktól.

A refrént ismételve, tökéletesen akaratlanul, azt is utánoztam, amint Anya hangja megbicsaklik, és meglepett, hogy ez milyen hatással van a hallgatóságra. Nevetés, üdvrivalgás, még több pénzszórás; és amikor Anya értem jött a színpadra, megjelenése óriási tapsot váltott ki. Ezen az estén léptem fel én elıször, Anya pedig utoljára a színpadon. Ha a végzet beleszól az ember sorsába, fittyet hány a részvétnek és az igazságnak, így volt ez Anyával is. Sohase szerezte vissza a hangját. Ahogy az ısz télbe fordul, úgy fordultak a mi körülményeink rosszról még rosszabbra. Noha Anya elıvigyázatos volt, és egy kevés pénzt tartalékolt, ez igen-igen hamar elfogyott, akárcsak ékszerei és egyéb kevéske holmija, amit zálogba tett, hogy megéljünk, miközben állandóan reménykedett, hogy elıbb-utóbb visszanyeri a hangját. Eközben a három kényelmes szobából elıször kettıbe, aztán egybe húzózkodtunk össze, holmink megcsappant, egyre szegényesebb környékre vándoroltunk. Anya a vallás felé fordult, gondolom, abban a reményben, hogy isten kegyelmébıl visszanyerheti a hangját. Rendszeresen látogatta a Christ Churchöt a Westminster Bridge Roadon, és nekem is ott kellett ülnöm minden vasárnap Bach orgonamuzsikáját hallgatva, és sajgó türelmetlenséggel kellett figyelnem F. B. Meyer tiszteletes buzgó és drámai hangját, amely úgy visszhangzott a fıhajóban, mint a mennydörgés. Szónoklatai minden bizonnyal meghatóak lehettek, mert egyszer-egyszer rajtakaptam Anyát, hogy könnyeit törölgeti, s ez egy kicsit zavarba hozott. Jól emlékszem az Úrvacsorára egy forró nyári napon, és a hővös ezüst serlegre, amely tele volt finom szılılével, és kézrıl kézre járt a gyülekezetben emlékszem Anya kezének gyengéd figyelmeztetésére is, amikor túl sokat ittam belıle. Mennyire felszabadultam, amikor a tiszteletes becsukta a bibliát, ami a szertartás közeli végét jelezte, még egy imádságot és az utolsó himnuszt. Mióta Anya az egyházhoz szegıdött, ritkán látta színházi barátait. Az a világ megszőnt, emlékké vált. Úgy tőnt, mintha örökkön örökké rossz körülmények között éltünk volna. Az egyéves idıszak élethossziglani robotnak érzıdött. Örömtelen szürkeségben éltünk; állást kapni nehéz volt, és Anya, aki semmihez se értett, kivéve a színpadot, még hátrányosabb helyzetbe került. Kicsi volt, kényes és érzékeny, nem bírt megküzdeni a félelmetes nehézségekkel ebben a viktoriánus korszakban, amelyben szélsıséges volt a gazdagság és a nélkülözés, és a szegényebb osztálybeli nıknek nem volt más választásuk, mint hogy cselédmunkát végezzenek, vagy rabszolgaságra adják magukat bérmunka címén. Alkalomszerően gyerekgondozással próbálkozott, de ilyen elfoglaltság ritkán adódott, és rövid ideig tartott. Mégis föltalálta magát: mivel színpadi kosztümjeit maga készítette, szakértıje volt a varrásnak, és így néhány shilling keresethez jutott azáltal, hogy a gyülekezet tagjai számára varrogatott. De ez alig volt elegendı ahhoz, hogy hármunkat eltartson. Apám színházi elfoglaltsága és ebbıl származó heti tízshillinges keresete is rendszertelenné vált gyakori részegsége miatt. Anya most már eladta holmijainak zömét. Utolsónak színházi kosztümökkel teli bıröndje kelt el. Ezekhez a holmikhoz abban a reményben ragaszkodott, hogy egyszer még visszanyeri hangját, és visszatérhet a színpadra. Néha beletúrt a bıröndbe, mert keresett valamit, és elıbukkant egy-egy flitteres kosztüm vagy paróka. Kértük, vegye fel. Emlékszem rá, ahogy feltett egy bírói föveget és talárt, aztán gyenge hangján énekelni kezdte régi, maga írta sikeres dalainak egyikét. A dalnak erıteljes kétnegyedes üteme volt, és így hangzott: Nıbíró vagyok, És jó bíró, ami fı. Hogyha ítéletet hozok Olyan ritka dolog Ráncba szedem az ügyvédeket Egy-kettı,

Hogy istenigazából megtudják, Mire képes a nı... Gyönyörködtetı könnyedséggel kecses táncba kezdett, elfelejtette, hogy ruhákat varr, és elkápráztatott bennünket régi dalos sikereivel, táncolt, amíg a lélegzete elállt, és teljesen kimerült. Akkor eszébe jutott, hogy néhány régi színlap is van otthon, meg is mutatta nekünk. Az egyik így hangzott: Különleges attrakció! Az elbővölı és bájos Lily Harley, tragi-komika, utánzó mővész, és táncosnı. Elıadott nekünk nemcsak a maga varietémősorából, de az úgynevezett komoly" színházban fellépı színésznıket is utánozta. Amikor elmesélt egy darabot, a különbözı szerepeket is eljátszotta. Például: hogy a Kereszt Jelé-ben Marcia isteni fénytıl sugárzó szemmel indul az arénába, ahol is az oroszlánok martaléka lesz. Utánozta Wilson Barrett magas fıpapi hangját, aki alacsony ember lévén arasznyival magasított cipıben hirdeti: Hogy mi a kereszténység, arról fogalmam sincs. De azt tudom, ha ilyen asszonyokat teremtett, amilyen Marcia, az egész világ tisztább lesz általa!"... ezt Anya egy árnyalatnyi humorral alakította, de azért nem a Barrett tehetsége iránt érzett tisztelete nélkül. Tévedhetetlen ösztönnel ismerte fel a tehetséget, akár Ellen Terry színésznırıl volt szó, akár Joe Elvinrıl a zenés lokálból, és meg is tudta magyarázni, miben áll a mővészetük. Ösztönösen ismerte a technikát, és úgy beszélt a színházról, ahogyan csak az tud, aki nagyon szereti. Adomázott, és minden jelenetet eljátszott, egyszer például egy történetet Napóleon császár életébıl: ágaskodik a könyvtárban, hogy elérjen egy könyvet, Ney marsall rányit (Anya mindkét szerepet eljátszotta, de mindig humorosan): Felség, engedje meg, hogy levegyem önnek. Én nagyobb vagyok." Mire Napóleon sértıdött tekintettel így szól: Nagyobb? Talán magasabb!" Eljátszotta Nel Gwynt: élethően alakította, amint csecsemıjét tartva, nekidıl a palota lépcsıjének, és megfenyegeti II. Károlyt: Adj nevet ennek a gyermeknek, vagy földhöz vágom!" És Károly király nagy sietve válaszol: Rendben van! St. Albans hercege." Emlékszem egy estére, egyetlen szobánkban, az Oakley Streeten az alagsorban. Ágyban feküdtem éppen, lázas betegségbıl lábadoztam. Sydney esti iskolába ment, egyedül maradtam Anyával. Késı délutánra járt; háttal az ablaknak olvasott, a maga utánozhatatlan módján eljátszva és magyarázva az új testamentumot és Krisztus szeretetét a szegények és a gyermekek iránt. Ez az átérzés talán az én betegségemnek volt köszönhetı, de annyi szent, hogy a legragyogóbb és meghatóbb interpretálása volt Krisztusnak, amelyet valaha hallottam vagy láttam. Beszélt arról, hogy milyen megértı volt Krisztus, beszélt az asszonyról, aki vetkezett, mire a csıcselék kıvel akarta megdobálni, megismételte hozzájuk intézett szavait: Aki közületek nem bőnös, az vesse rá elıször a követ." Sötétedésig olvasott, csak azért hagyta abba, hogy a lámpát meggyújtsa, aztán arról beszélt, hogy Jézus a betegekben olyan hitet keltett, elég volt megérinteniük köntöse szegélyét, és meggyógyultak. Beszélt a fıpapok és farizeusok győlöletérıl és féltékenységérıl, leírta Jézus elfogatását, nyugodt méltóságát Poncius Pilátus elıtt, aki kezét mosva ezt mondja (ezt Anya színpadiasán adta elı): Nem tartom bőnösnek ezt az embert." Elmesélte, hogyan vetkıztették le és ostorozták, tettek töviskoronát a fejére, hogy gúnyolták és köpdösték le ıt, kiáltva: Üdvözlégy, zsidók királya!"

Ahogy folytatta, könnybe borult a szeme. Mesélt Simonról, aki segített Krisztusnak a keresztet vinni, és Jézus meghatóan hálás tekintetérıl, mesélt a bőnbánó latorról, aki Vele együtt halt meg a keresztfán, és bőnbocsánatot nyert, mesélt Jézusról, aki így szólt: Asszony, kegyelmezz gyermekednek!" És a végsı gyötrelemben felkiáltott: Én Istenem, én istenem, mért hagytál el engem?" Mindketten zokogtunk. Nem látod mondta Anya, mennyire emberi volt? Mint mindnyájan, İ is kételkedett. Anya lelkesedése annyira magával ragadott, hogy még azon az estén meg akartam halni, és találkozni szándékoztam Jézussal. De Anya nem rajongott az ötletért. Jézus azt akarja, hogy elıbb élj, és ezen a földön betöltsd sorsodat mondta. Abban a sötét szobában, az Oakley Street alagsorában, Anya felvillantotta elıttem az élet legnemesebb fényét, az irodalom és a színház leggazdagabb forrását: a szeretetet, a megértést, az emberséget. A szegények körében, ahol éltünk, könnyen rászokhattunk a csúnya beszédre. De Anya mindig ott állt a közelünkben, és figyelte, hogyan beszélünk, kijavította a nyelvtani hibákat, éreztette velünk, hogy mi elıkelık vagyunk. Ahogy tovább süllyedtünk a nyomorba, gyerekes értetlenségemben szemrehányással illettem, miért nem megy vissza a színpadra. Mosolygott, és azt mondta, hogy a világ igazságtalan és hivalgó, és az emberek könnyen feledkeznek el istenrıl. Mégis, valahányszor csak a színházról beszélt, megfeledkezett magáról, és megint megszállta a lelkesedés. Néhanapján, visszaemlékezései után hosszas hallgatásba burkolózott, varrása fölé hajolt, és én elkomorodtam, amiért ez a ragyogó világ már nem a miénk. Anya ilyenkor fölnézett, látta szomorúságomat, és vidáman vigasztalgatott. Közelített a tél, és Sydney kinıtte a ruháit, ezért Anya átalakította neki a maga régi bársony kabátját. Piros-fekete csíkos ujja volt, a vállain berakva; Anya igazán mindent megtett, hogy eltüntesse, de vajmi kevés sikerrel. Sydney zokogott, amikor belebújtatta. Mit szólnak majd a fiúk az iskolában? Ugyan, ki bánja, hogy mit szólnak az emberek? mondta Anya. Amúgy nagyon elıkelıén néz ki. Anya olyan rábeszélı képességgel rendelkezett, hogy Sydney a mai napig sem érti, hogyan egyezhetett bele, de viselte a kabátot. Viselte, és a kabát meg Anya egy levágott sarkú cipıje igen sok verekedésbe keverte az iskolában. A fiúk József és az ı sokszínő kabátja" elnevezéssel csúfolták. Én meg Anya egy levágott piros trikóját hordtam harisnyaként (mindenki plisszírozást vélt felfedezni rajta) és ezáltal kiérdemeltem a Sir Francis Drake" nevet. Tetézte nyomorunkat, hogy Anyát fejgörcsök kezdték gyötörni, és abba kellett hagynia a varrást; napokig feküdt elsötétített szobában, tealevél borogatással a szemén. Picassónak kék korszaka volt. Nekünk szürke korszakunk, amikor a parókia kegyein, ingyenlevesen és könyöradományokon éltünk. Sydney az iskolai szünetekben újságot árult, és noha keresete alig volt több a semminél, némi segítséget jelentett. De minden rosszra jön valami jó a mi mélypontunkról már csak felfelé vezetett út. Egy szép napon, amikor még kötéssel a szemén, Anya éppen lábadozott, Sydney berontott az elsötétített szobába, újságjait az ágyra szórta, és így kiáltott: Egy erszényt találtam! Átadta Anyának. Amikor Anya kinyitotta, egy halom ezüst- és rézpénz hullott elı. Gyorsan becsukta az erszényt, és az izgalomtól visszahanyatlott az ágyra. Sydney autóbuszokon árult újságot. Ott, egy üres ülésen látta meg az erszényt. Hirtelen, mintegy véletlenül ráejtett egy újságot, felkapta az erszénnyel együtt, és sietve leugrott. Egy hirdetıtábla mögött, egy üres telken kinyitotta az erszényt, és meglátta a halom ezüst- és rézpénzt. Mesélte, hogy a szíve megdobbant, és meg sem számolta a pénzt, hanem rohant haza. Amikor Anya magához tért, kiborította az erszény tartalmát az ágyra. De még mindig

zörgött benne valami. Egy középsı rekesze is volt! Anya kinyitotta, és hét arany sovereignt talált. İrjöngtünk a boldogságtól! Az erszényben nem volt cím, hála istennek, így Anya vallásos aggodalmai kevésbé jöhettek szóba. Noha egy halvány gondolatot szenteltünk a tulajdonos balszerencséjének, ezt is hamarosan elhessegettük, mivel Anya szerint Isten küldte az erszényt, égi segítség érkezett. Hogy Anya betegsége testi vagy lelki volt-e, nem tudom. De egy héten belül meggyógyult. Amint jól érezte magát, Southend on Sea-re mentünk vakációzni. Anya tetıtıl talpig felruházott bennünket. A tenger elsı látásra megbővölt. Ahogy megközelítettem a ragyogó napsütésben egy dombos utca felıl, úgy tőnt, mintha lebegne; élı, reszketı óriás, rögtön el fog nyelni. Mindhárman levetettük a cipınket, és belegázoltunk a vízbe; langyosán szétterült a lábfejemen és a bokám körül, és csodálatos élvezet volt a finom szemcsés homokon taposni. Micsoda nap volt ez! A sáfrányszínő tengerpart, rózsaszín és kék vödrök, fa ásók, színes sátrak és ernyık, a vitorlás hajók vidám ringatózása a nevetı hullámokon, fenn a parton a többi csónak lustán, oldalra fordulva, a hínár és a kátrány szaga ezek az emlékek még ma is elragadnak. 1957-ben visszatértem Southendbe, és hiába kerestem a szők, dombos utcát, ahonnan életemben elıször pillantottam meg a tengert. Semmi nyoma. A város végén egy ismerısnek tőnı halászfalu maradványai álltak, régimódi portálokkal. Ez valahogy ködösen emlékeztetett a múltra talán csak a hínár és a kátrány szaga miatt. Mint a homokórán a homok, úgy pergett el a pénzünk, jöttek ismét a nehéz idık. Anya új munkát keresett, de nemigen talált. A gondok megsokasodtak, a kölcsöndíjjal elmaradtunk, következésképp Anya varrógépét elvitték. Apa heti tíz shillingjei is teljesen megszőntek. Anya kétségbeesésében új ügyvédet keresett, de ez kevés hasznot szimatolt az ügybıl, és azt ajánlotta neki, hogy kérjen védelmet a Lambeth városi hatóságoktól, hogy Apát gyerekének támogatására kötelezzék. Mit volt mit tenni: két gyermekrıl kellett gondoskodnia, betegeskedett, és így elhatározta, hogy mindhárman a lambethi menhelyre költözünk. II Noha jól tudtuk, szégyenletes dolog menhelyre költözni, amikor Anya megmondta, hová megyünk, Sydney meg én a menhelyet kalandnak és változatosságnak éreztük fülledt egy-szobánkhoz képest. De a gyászos napon nem fogtam fel, mi történik, egész addig, amíg át nem léptük a menhely kapuját. Akkor aztán rémület fogott el, mert elválasztottak bennünket. Anya ment a nık részlegébe, mi meg a gyerekek közé. De jól is emlékszem az elsı látogatási nap szívbe markoló szomorúságára: a rémületre, ahogy megpillantottam Anyát, aki menhelyi egyenruhában lépett be a látogatószobába! Milyen megtörtnek és zavartnak láttam! Egy hét alatt megöregedett és lefogyott, de felragyogott az arca, amikor meglátott bennünket. Sydney és én bıgni kezdtünk, ami Anyát is megríkatta; nagy könnycseppek gördültek végig az arcán. Végül is lehiggadt, összebújtunk egy rossz padon, kezünket az ölében tartotta, és gyengéden simogatta. Mosolygott kopaszra nyírt fejünkön, és vigasztalólag megcírógatta, mondván, hogy nemsokára újra együtt leszünk. Kötényébıl egy csomag kókuszcsemegét húzott elı, amelyet a menhelyi üzletben vásárolt keresetébıl: azért kapta, mert csipkekézelıt horgolt az egyik nıvérnek. Miután elváltunk, Sydney szomorúan csak azt ismételgette, hogy mennyire megöregedett. Sydneyvel csakhamar hozzászoktunk a menhelyi élethez, de nagyon lehangolódtunk, elfásultunk. Kevés eseményre emlékszem: a déli étkezés, amit a hosszú asztalnál a többi gyerekkel együtt költöttünk el, kedves és izgalmas mősorszáma volt a menhelyi életnek.

Az asztalfın egy bentlakó ült, hetvenöt év körüli idıs úr, méltóságteljes arckifejezéssel, kis fehér szakállal, szomorú szemmel. Engem választott ki, hogy mellette üljek, mert én voltam a legkisebb, és amíg meg nem nyírtak, az én hajam volt a leggöndörebb. Kistigrisnek" nevezett, és azt mondta, ha megnövök, cilindert fogok hordani kokárdával, és a kocsija hátsó ülésén fogok utazni karba tett kézzel. E megtisztelı ajánlatáért nagyon megkedveltem. De valamelyik napon egy nálam kisebb fiú jelent meg a színen, még göndörebb hajjal, mint az enyém, és elfoglalta helyemet az öregúr mellett. A vén hőtlen meg is magyarázta, hogy nála mindig a kisebb és a göndörebb fiú részesül elınyben. Három hét után átirányítottak bennünket a lambethi menhelyrıl a Hanwelli Árva és Elhagyott Gyermekek Iskolájába, mintegy húsz mérföldnyire Londontól. Kalandos és valósággal boldognak mondható utazást tettünk egy lóvontatta sütıipari teherkocsiban; Hanwell vidékét, a vadgesztenyefák sorát, a sárguló búzaföldeket és a gazdag gyümölcsösöket gyönyörőnek találtam. Az esı áztatta föld gazdag és aromás illata azóta is mindig Hanwellre emlékeztet. Érkezéskor a jóváhagyó részleghez irányítottak bennünket, orvosi és értelmi vizsgálaton estünk át, mielıtt az iskolába kerültünk; erre azért volt szükség, hogy egy fogyatékos vagy beteg gyerek ne hátráltasson három-négyszáz egészségeset, és ne tegye a maga amúgy is szerencsétlen helyzetét elviselhetetlenné. Az elsı néhány napon elveszettnek és boldogtalannak éreztem magam, mert a menhelyen Anya közelségében éltünk, de Hanwellben mérföldekre voltunk egymástól. Sydney és én a vizsgálat után az iskolába kerültünk, ahol elválasztottak bennünket egymástól. Sydney a nagy fiúk, én a kicsik közé kerültem. Más épületben aludtunk, és ritkán láttuk egymást. Én alig múltam hatéves, egyedül voltam, nyomorultul éreztem magam; különösen nyári estéken, lefekvéskor, az esti imádság idején, amikor húsz fiú között hálóingben térdeltem a hálóterem közepén, kinéztem a hosszúkás ablakon a sötétedı estébe, a hegyes-völgyes tájra, és hallottam a magunk hihetetlen hangját, ahogy rekedten, hamisan kántáltuk: Maradj velem; leszáll az alkonyat, Sötétedik; Uram, velem maradj; Ha nincs segítség, vigasz nem terem, Reménytelen reménye, ó, maradj velem! Ilyenkor éreztem magam a legelhagyatottabbnak. Bár nem értettem a zsoltárt, dallama és a sötétség növelték szomorúságomat. De két hónap sem telt el, és nagy örömünkre Anya elintézte, hogy távozási engedélyt kapjunk, és Londonba, a Lambeth menhelyre vigyenek bennünket. Anya a kapuban állva civil" ruhájában várt. Csak azért járta ki nekünk az eltávozást, hogy a napot velünk tölthesse; néhány óra séta után, még aznap vissza kellett térnie. A menhely bentlakója lévén csak így találkozhatott velünk. A felvételkor saját ruháinkat elvették és fertıtlenítették; most vasalatlanul kaptuk vissza. Anya, Sydney és jómagam igencsak szegényes benyomást kelthettünk, ahogy kiballagtunk a menhely kapuján. Kora reggel volt, minden zárva, így aztán elindultunk a körülbelül egy mérföldnyire levı Kennington Park irányába. Sydneynek kilenc pennyje volt egy zsebkendıbe kötve, ezen vettünk fél font cseresznyét, és a reggelt gyümölcsöt szemezgetve a Kennington Park egyik padján töltöttük. Sydney összecsavart egy újságpapírt, cérnát tekert köré, és egy darabig hármasban labdáztunk. Délben bementünk egy kávézóba, maradék pénzünkbıl vásároltunk egy kevés kétpennys teasüteményt és megosztottuk egymás között. Aztán visszamentünk a parkba. Mi újból játszottunk, Anya egy padon horgolt. Délután visszasétáltunk a menhelyre. Anya kedélyesen mondta: Éppen odaérünk uzsonnára. A vezetıség rendkívül megharagudott ránk, mert újból fertıtleníteni kellett a ruháinkat, mi meg ezalatt a menhelyen maradtunk, természetesen Anya társaságában,

mielıtt visszatértünk volna Hanwellbe. Ezúttal majd egy esztendeig maradtunk ott. Ebben az évben sokat változtam, tanulni kezdtem, és megtanultam leírni a szót: Chaplin." Egészen elbővölt; úgy éreztem, olyan, mint én vagyok. A hanwelli iskola két részre oszlott, fiú- és lányiskolára. Szombat délután a fürdıház a kicsiké volt, akiket nagyobb lányok fürösztöttek. Természetesen akkor még hétéves sem voltam, mégis kínos erkölcsi válságot éltem át emiatt. Azért tudniillik, mert el kellett tőrnöm a szégyent, hogy egy tizennégy éves fiatal lány mosdókesztyővel tetıtıl talpig lemosson. Hétéves koromban a kicsik osztályából a nagyok közé tettek át, ahol héttıl tizennégy éves korukig tanultak a fiúk. Most már részt vehettem minden felnıtt foglalatosságban, a testedzésben, gyakorlatokban s a heti kétszeri rendszeres sétában az iskolán kívül. Hanwellben rendesen gondoskodtak rólunk, mégis lehangoló életünk volt. Szomorúság terjengett a levegıben; mindenhová elkísért bennünket, amerre csak sétáltunk, százas csapatban párosával. Mennyire nem szerettem ezeket a sétákat, a falvakat, ahol végigvonultunk; hogy bámultak bennünket a lakók! Bámulták a dutyi" bentlakóit; ez volt tudniillik a menhely csúfneve. A fiúk játszótere körülbelül egy acre nagyságú, kockakıvel kirakott terület volt. Földszintes téglaépületek vették körül, amelyeket irodának, raktárnak, egészségügyi szobának, fogászati rendelınek és a fiúk ruhatárának rendeztek be. Az udvar legsötétebb sarkában üres szoba állt, nemrégiben oda zártak be egy tizennégy éves fiút, aki a többiek vallomása szerint elvetemült fráter volt. Szökést kísérelt meg az iskolából, egy emeleti ablakon kimászott a tetıre, hiába hívták le a felügyelık, rájuk sem hallgatott, sıt vadgesztenyével hajigálta ıket, mikor utána másztak! Ez este történt, mi, kicsik már aludtunk: másnap reggel a nagyobb fiúk borzadályos tisztelettel mesélték el nekünk az egész históriát. Az ilyen bajok megelızésére minden pénteken nyilvános fenyítést tartottak a nagy tornacsarnokban, egy barátságtalan, huszonötször tizenöt lépés nagyságú, magas tetejő hodályban, ahol mászókötelek függtek a keresztgerendákról. Péntek reggel bemasírozott két-háromszáz fiú, hét-tizennégy évesek, és katonás alakzatban felsorakoztak egy képzeletbeli négyzet három oldalán. A negyedik oldalon egy kantinasztal hosszúságú iskolai asztal mögött sorakoztak a gonosztevık, kihallgatásra és büntetésre várva. Jobboldalt, az asztal elıtt volt egy állvány, rajta szíjak és egy félelmetes nyírfavesszı. Kisebb vétkekért a fiúkat az asztalra fektették, arccal lefelé, lábukat leszíjazták, egy pribék lefogta ıket, a másik lehúzta az ingüket, kifeszítette a nadrágjukat. Hindrum kapitány, a mintegy kétszáz font súlyú nyugdíjas tengerész egyik karját a háta mögé rejtette, a másik kezében vesszıt szorongatott, olyan vastagot, mint egy férfi hüvelykujja, és mintegy négy láb hosszút. Nyugodtan állt, hozzámérte a vesszıt a fiú tomporához. Aztán lassan, kellı drámaisággal felemelte, és lesújtott a fiú fenekére. A látvány döbbenetes volt, és minden alkalommal elıfordult, hogy egy-egy fiú ájultán zuhant ki a sorból. Legkevesebb háromszor ütött; a legtöbb, ami elıfordult, hat ütleg volt. Ha a vádlott háromnál többet kapott, ijesztıen zokogni kezdett. Néha félelmetesen elnémult, vagy elájult. A csapások olyannyira bénítok voltak, hogy az áldozatot el kellett szállítani és le kellett fektetni egy tornaszınyegre, ahol legalább tíz percig hagyták szenvedni és vonaglani. Három piros hurka maradt a fenekén, olyan széles, mint egy mosónı ujja. A nyírfavesszı másmilyen volt. Három ütés után a fiút két ırmester támogatta, és az orvosi szobába vitték kezelésre. A fiúk azt tanácsolták, hogy az ember ne tagadjon még akkor sem, ha ártatlan, mert ha bőnössége bebizonyosodik, a legsúlyosabb büntetést kapja. A fiúk rendszerint nem tudták elég világosan megokolni ártatlanságukat. Hétéves voltam ekkor, már a nagy fiúk osztályába tartoztam. Emlékszem az elsı vesszızésre, amelynek tanúja voltam. Csöndben álltam, és a szívem elszorult, amikor a

felügyelık beléptek. Az asztal mögött az az elvetemült állt, aki megpróbált elszökni az iskolából. Alig láthattunk belıle többet, mint a fejét és a vállát az asztal lapja felett, olyan kicsi volt. Vékony, szögletes arcában nagy szemek ültek. Az igazgató ünnepélyesen ráolvasta vétkét, és megkérdezte, hogy bőnösnek érzi-e magát? A bőnözı nem válaszolt, csak dacosan nézett maga elé; ekkor az állványhoz vezették, és miután kicsi volt, egy szappanos ládára állították, hogy a csípıjét le lehessen szíjazni. Három ütést kapott a nyírfavesszıvel, és elvezették az orvosi szobába ápolásra. Csütörtökönként a játszótéren kürtszóra mindnyájan abbahagytuk a játékot, és szoborszerő mozdulatlanságba dermedtünk, mialatt Hindrum kapitány megafonon kihirdette azoknak a nevét, akiknek pénteken büntetésre kell jelentkezniük. Egy csütörtöki napon, legnagyobb megdöbbenésemre, az én nevemet is kihirdették. El nem tudtam képzelni, mit vétettem. Mégis, valamilyen megnevezhetetlen okból jólesı izgalmat éreztem, talán mert egyszeriben egy dráma valódi fıszereplıje lettem. A tárgyalási napon elıreléptem. Az igazgató rám nézett: Azzal vádolnak, hogy fel akartad gyújtani az illemhelyet. Ez nem volt igaz. Néhány fiú meggyújtott egy darab papírt a kıpadlón; már égett, amikor bementem a vécébe, tehát nem vettem részt a tőzgyújtásban. Bőnösnek érzed magad? kérdezte. Idegesen, valami akaratomnál erısebb erıtıl irányítva, kiböktem: Bőnösnek. Nem éreztem haragot, nem tekintettem igazságtalanságnak, ami történik, hanem valami félelmetes kalandnak. Az asztalhoz vezettek, és három ütést mértek az ülepemre. A fájdalom olyan gyötrelmes volt, hogy a lélegzetemet szegte, de nem jajgattam, és noha kíntól bénultan feküdtem a szınyegen, amíg magamhoz nem tértem, diadalmámor töltött el. Miután Sydney a konyhában dolgozott, nem tudott semmirıl egészen a büntetés napjáig, amikor is a tornaterembe vonult a többiekkel, és rémülten pillantotta meg az asztal felett sápadt arcomat. Késıbb azt mesélte, hogy a három ütés láttán sírni kezdett dühében. A fiatalabb testvért büszkeséggel tölti el és biztonságot ad neki, hogy bátyja az öcskös" néven emlegeti. Én is láttam néha Sydneyt, amikor kivonultunk az ebédlıbıl. Mivel a konyhában dolgozott, megtehette, hogy lopva egy jól megkent vajas zsömlét nyújtson oda nekem; ezt a trikóm alá dugtam, és megosztottam egy másik fiúval. Nem mintha éhesek lettünk volna, de a nagy darab vaj kivételes fényőzés volt. Ám ez a dúskálás hamarosan abbamaradt, mert Sydney elhagyta Hanwellt, és bevonult az Exmouth gyakorlóhajóra. Tizenegy éves korában a menhelyi fiú választhatott, hogy a gyalogsághoz vagy a tengerészeihez kíván-e bevonulni. Ha a tengerészetet választotta, az Exmouthra küldték. Természetesen nem kötelezték rá, de Sydney tengeri pályára vágyott. Magam maradtam Hanwellben. A haj a gyermek személyiségének döntı tartozéka. Keservesen megsiratja, amikor elıször kopaszra nyírják. Mit számít, hogyan nı, bozontosan-e, simán vagy göndörén, úgy érzi, hogy a személyisége egy részétıl fosztják meg. Ótvaros megbetegedés fordult elı Hanwellben, és mivel ez a fertızés rendkívül erısen terjed, a fertızötteket az elsı emeleti, a játszótérre nézı elkülönítıbe irányították. Gyakran néztük el ezeket az ablakokból bámészkodó szerencsétlen fiúkat, láttuk, milyen sóvárogva néznek le ránk, borotvált fejük jódfoltokkal volt tele. Ami igaz, igaz, csúnyán festettek, irtózattal bámultuk ıket. Ezért aztán, amikor az ebédlıben hirtelen megállt mögöttem az egyik nıvér, s elválasztotta a hajamat a fejem tetején, és kimondta az ítéletet: Ótvar!" sírógörcsöt kaptam.

A kezelés hetekig tartott, de én azt hittem, sohasem lesz vége. A fejemet kopaszra nyírták és bejódozták; zsebkendıt kötöttem rá, mint a gyapotszedık. De egyvalamitıl visszariadtam: nem bámultam ki az ablakon a fiúkra, tudtam, hogy undorodnak tılünk. Amíg az elkülönítıben voltam, Anya meglátogatott. Valahogy sikerült elhagynia a menhelyet, és mindent elkövetett, hogy otthont teremtsen számunkra. Olyan volt, mint egy virágcsokor; friss és bájos, szégyelltem magam ápolatlan külsımért és kopasz, jódos fejemért. Nézze el neki, hogy ilyen mocskos az arca mondta a nıvér. Anya nevetett. Jól emlékszem becézı szavaira, amikor átölelt és megcsókolt: Szeretlek én mocskosán is! Nem sokkal ezután Sydney elhagyta az Exmoutht, én meg Hanwellt, és újra Anyához kerültünk. A Kennington Park mögött bérelt szobát, és egy darabig el is tudott tartani bennünket. De a gyönyörőség nem tartón sokáig; újra visszakerültünk a menhelyre. Azért jutottunk erre a sorsra, mert Anya nehezen talált elhelyezkedési lehetıséget, és Apa színházi szerzıdései is megcsappantak. Ebben a rövid idıszakban hátsó szobáról hátsó szobára vándoroltunk; olyan volt az egész, mint a dámajáték, a menhelyi visszaköltözés volt az utolsó lépés. Most egy másik egyházközséghez tartoztunk, tehát másik menhelyre irányítottak, onnan pedig a Nordwood iskolába, ez még Hanwellnél is szomorúbb volt; a falevelek sötétebbek, a fák magasabbak. A környék talán ígéretesebb volt, de az élet örömtelen. Egy napon aztán, amikor Sydney éppen a labdát rúgta, két nıvér jött érte. Félrehívták, és közölték vele, hogy Anya eszét vesztette, és a Cane Hill-i elmegyógyintézetbe szállították. Sydney egy árva szót sem szólt: visszament játszani. Késıbb félrehúzódott, és kisírta magát. Amikor nekem is megmondta, mi történt, nem tudtam elhinni. Nem sírtam, de kétségbeestem. Mi történhetett? Anya olyan könnyőszívő és vidám; hogy ırülhetett meg? Homályosan valami olyasmit éreztem, hogy szándékosan menekült az eszétıl és tılünk is. Kétségbeesésemben látomásaim támadtak: Anya szívszaggatóan nézett rám, aztán elenyészett. Egy héttel késıbb hivatalosan közölték velünk a hírt; azt is, hogy a bíróság döntése szerint Apának kell gondozásba vennie Sydneyt és engem. Az Apával való együttélés lehetısége határozottan izgalmas volt. Csak kétszer láttam életemben, egyszer a színpadon és egyszer a Kennington Roadon, amikor arra jártam: épp egy ház elıkertjének ösvényén jött az utca felé egy nıvel. Megálltam és figyeltem, ösztönösen megéreztem, hogy az apám. Magához intett, és megkérdezte a nevemet. A helyzet drámaiságát megsejtve tudatlanságot színleltem, és megmondtam Charlie Chaplin. Apa nyomatékosan ránézett a hölgyre, benyúlt a zsebébe, adott egy félkoronást, mire én minden további teketória nélkül hazaszaladtam, és közöltem Anyával, hogy találkoztam az apámmal. És most vele fogunk lakni! Bármi történjék is, a Kennington Road mégiscsak ismerıs hely, nem idegen, nem csupa árnyék, mint Norwood. A hivatalos közegek a pékségi teherkocsival elszállítottak bennünket a Kennington Road 287-be. Ez volt az a bizonyos ház, amely elıtt megláttam a kerti ösvényen Apát. Egy nı nyitott ajtót, az, akivel annak idején láttam. Zilált és kelletlen külsejő, de magas és formás teremtés, vastag szája és szomorú ızszeme egész vonzóvá tette. Harmincéves lehetett. Louise-nak hívták. Mr. Chaplin nem volt otthon, a szokásos formaságok és iratok aláírása után a felügyelık Louise-ra hagytak minket. İ felvezetett bennünket az elsı emeletre, az utcára nézı nappali szobába. Amikor az ajtón beléptünk, egy kisfiú játszott a padlón, négyéves, rendkívül szép gyermek, nagy barna szemmel és göndör, dús barna hajjal. Louise fia volt, a féltestvérem. A család két szobában lakott, és noha az utcára nézı szobának nagy ablaka volt, a fény olyan tompán szivárgott át rajta, mintha a víz alól jönne. Minden csupa szomorúság, akárcsak Louise: a tapéta, a bútor, a kitömött csuka az üvegben, amint éppen lenyel egy

hozzá hasonló halat; minden csupa ijesztı szomorúság. A hátsó szobában Louise nekem és Sydneynek állított fel egy ágyat, de ez túl kicsinek bizonyult. Sydney felajánlotta, hogy majd a nappaliban alszik a díványon. Ott alszol, ahol mondják mondta Louise. Zavart csönd támadt, majd visszamentünk a nappaliba. Nem fogadott minket túláradó lelkesedéssel. Nem is csoda, Sydney és én váratlanul szakadtunk a nyakába, hozzá még Apa elhagyott feleségének voltunk a csemetéi. Mindketten szótlanul ültünk, figyeltük, ahogy az asztalt készíti, hogy valamit enni adjon. Nesze mondta Sydneynek, hasznosíthatod magad, töltsd meg a szeneskannát. Te meg fordult hozzám eredj a Fehér Bika kifızdéjébe, és hozz egy shillingért sózott marhahúst. Nagyon is örültem, hogy elmehetek a közelébıl, és az egész nyomasztó lakást otthagyhatom, mert növekvı félelem lett úrrá rajtam, és már-már vágyam támadt rá, bárcsak visszakerülhetnék Norwoodba. Késıbb Apa is hazajött, és kedvesen üdvözölt bennünket. Egészen elbővölt. Az étkezéseknél megfigyeltem minden mozdulatát, ahogy evett, ahogy a kését tartotta, mintha csak egy tollal vágná a húst. Évekig ıt majmoltam. Amikor Louise elmesélte Sydney méltatlankodását a kis ágy miatt, Apa azt javasolta, hogy Sydney aludjon a nappali szobában a díványon. Sydney gyızelme tovább növelte Louise ellenérzését, és soha nem bocsátott meg neki. Állandóan panaszkodott rá Apának. Noha Louise kedvetlen és kellemetlen volt, soha meg nem ütött, még csak nem is fenyegetett vele, de az a tény, hogy nem szerette Sydneyi, félelemmel töltött el, és távol tartott tıle. Nagyon sokat ivott, ezért még jobban féltem tıle. Riasztó felelıtlenség áradt belıle, ha részeg volt; derősen mosolygott a kisfiára, aki angyali ábrázattal káromkodott, és mocskos szavakat gügyögött. Valamilyen okból semmi kapcsolatom sem volt ezzel a gyerekkel. Noha a féltestvérem volt, nem emlékszem, hogy valaha is egyetlen szót váltottunk volna; no persze azért is, mert négy évvel idısebb voltam nála. Louise, ha ivott, néha csak ült és merengett, én pedig féltem. De Sydney rá se hederített, ritkán, többnyire késı éjszaka járt haza. Nekem iskola után mindjárt haza kellett mennem, Louise ide-oda küldözgetett, és mindenféle kellemetlen munkákat kellett ellátnom. Louise a Kennington Road-i iskolába járatott bennünket, ez elég sivár szórakozás volt, de a többi gyerek között legalább nem éreztem magam annyira magányosnak. A szombat délután szabad volt, de soha nem vártam örömmel, mert ez azt jelentette, hogy haza kell mennem padlót súrolni és késeket tisztítani, és ezen a napon Louise kivétel nélkül mindig ivott. Egyszer, miközben a késeket tisztítottam, a barátnıjével üldögélt, ittak, és Louise egyre keserőbben és hangosabban panaszkodott amiatt, hogy Sydneyrıl és rólam gondoskodnia kell, és hogy mekkora igazságtalanság történt vele. Pontosan emlékszem mindenre: Ez egészen rendes mondta, és rám mutatott, de a másik egy kis disznó, javítóintézetbe kéne küldeni, és méghozzá nem is a Charlie fia. Megijedtem és elszomorodtam, amiért olyan megvetıen beszélt Sydneyrıl, boldogtalanul feküdtem le, nyugtalanul forgolódtam az ágyban. Még nem voltam nyolcéves, de ezek voltak életem legszomorúbb és leghosszabb napjai. Szombat esténként mélységesen lehangoltan hallgattam a hátsó szoba ablaka alatt elhaladó verkli vidám muzsikáját. Valami skót indulót játszott, zajongó gyerekek, kuncogó kóristalányok kísérték. A harsogó jókedv boldogtalanságom teljes ellentétének tetszett, még akkor is, amikor a hang már messzire távolodott; bántott, hogy elenyészett. Máskor utcai kikiáltók vonultak végig az úton, egyikük minden este ugyanabban az idıben, mintha csak a Rule Bntanniá-t énekelte volna, röfögésszerő hangon zárta produkcióját; valójában osztrigát árult. A három házzal odébb levı kocsmából záróra körül részegek éneke hallatszott, elázott emberek ordították bánatosan az akkoriban népszerő dalt:

A régi idık kedvéért ne veszekedjünk, A régi idık kedvéért bocsássunk meg és feledjünk. A veszekedéshez túl rövid az élet, Kár a szívünk véréért. Rázzunk kezet, és legyünk barátok A régi idık kedvéért. Az érzelmesség sose hatott rám túlságosan, de ez a dal saját boldogtalanságom találó kifejezésének tetszett, és álomba ringatott. Sydney ha késın jött haza, lefekvés elıtt rendszerint megdézsmálta a kamrát. Ez feldühítette Louise-t: egy este italosán bejött a szobába, kihúzta az ágynemőt Sydney alól, és kiutasította a lakásból. De Sydney felkészülten várta. Hirtelen a párnája alá nyúlt, keskeny kis tırfélét rántott elı; hosszú, kihegyezett cipıgomboló volt. Ha közelebb jön mondta, magába döföm! Louise döbbenten visszahıkölt. Nahát, a kis rohadt, még megöl! Meg én! mondta Sydney drámaian. Megölöm! Na várj, csak jöjjön haza Mr. Chaplin! De Mr. Chaplin ritkán jött haza. Mégis, emlékszem egy szombat estére, Apa és Louise ittak, és nem tudom már, miért a háziasszonnyal és férjével együtt mindnyájan az utcára nézı kis földszinti szalonjukban ültünk. Az erıs fényben Apa ijesztıen sápadtnak látszott, és rosszkedvően motyogott magában. Hirtelen a zsebébe nyúlt, egy marék pénzt húzott elı, és dühösen a földre szórta. Az arany- és ezüstpénzek szanaszét gurultak. A hatás szürrealisztikus volt. Senki nem mozdult. A háziasszony mogorván ült, de elkaptam mohó tekintetét, ahogy az egyik aranypénz útját követte: távoli sarokban álló szék alá gurult. Ezen én is rajta tartottam a szemem. Még mindig nem mozdult senki, így azt gondoltam, legokosabb, ha elkezdem felszedegetni; a háziasszony és a többiek sorban követtek, óvatosan ügyelve, hogy Apa fenyegetı tekintete elıtt szándékuk nyilvánvalóvá ne váljék. Egy szombaton az iskolából hazatérve senkit sem találtam otthon. Sydney, szokás szerint, egész napra futballozni ment, és a háziasszony közölte, hogy Louise a kisfiával kora reggel eltávozott. Eleinte jól éreztem magam, mert most legalább nem kellett se padlót súrolnom, se késeket tisztítanom. Jóval elmúlt az ebéd ideje, amikor aggódni kezdtem. Elmentek? Itt hagytak? Ahogy múlt a délután, hiányozni kezdtek. Mi lehet velük? A szoba barátságtalanul börtönzött magába, üressége megfélemlített. Meg is éheztem, benéztem a kamrába, de ételt nem találtam. A tátongó ürességet nem bírtam tovább, és kétségbeesve kimenekültem az utcára, a délutánt a közeli piacokon ácsorogva töltöttem el. A Lambeth Walkon és a Cuton keresztül bandukoltam, éhesen nézegettem a kifızések ablakain át a kínosan csábító, gızölgı marha- és sertéssülteket és a zsírban fürdı barna-piros krumplikat. Órákig bámultam a vásári árusokat, ahogy portékáikat kínálták. Nyugtalanságom alábbhagyott, és egy idıre elfeledkeztem siralmas helyzetemrıl meg éhségemrıl. Éjjel érkeztem haza; kopogtam az ajtón; sehol senki. Kimerültén vánszorogtam el a Kennington Road-i keresztezıdéshez, és a ház mellett leültem a járdaszegélyre, hogy lássam, ha valaki hazaérkezik. Fáradt voltam és nyomorult, legalább tudnám, hol van Sydney. Éjfélre járt, és a Kennington Cross, néhány csavargót leszámítva, teljesen kiürült. Az üzletek fényei kialudtak, csak a patika és a kocsma világított; szörnyő rosszul éreztem magam. Hirtelen zenét hallottam. Az volt csak a zene! A Fehér Szarvashoz címzett sarki kocsmából jött, és az üres utcán tisztán kivehettem minden részletét. A Virág és a méhecske kezdető dalt játszották harmóniumon és klarinéton, mondhatom, nagyszerően. Addig még sosem hallottam olyan pezsdítı dallamot: gyönyörő és lírai volt, pajzán és vidám, forró és megnyugtató. Megfeledkeztem kétségbeesésemrıl, és átmentem az utcán

a muzsikusokhoz. A harmóniumon egy vak ember játszott, ijesztı üreg tátongott a szeme helyén; eltompult, keserő arc fújta a klarinétot. Majd az egész zeneest egy csapásra véget ért, és távozásuktól csak még szomorúbb lettem. Kimerültén, fáradtan bandukoltam házunk felé, már nem is bántam, hazajött-e valaki, vagy sem. Egy dologra vágytam: lefeküdni! Végre úgy láttam, valaki a ház felé tart a kerti ösvényen. Louise volt a kisfiával, a gyerek az anyja elıtt szaladt. Döbbenten néztem, milyen különösen biceg az anya, és mennyire meggörnyed; elıször azt hittem, baleset érte, és megsebesült a lábán, de aztán rájöttem, hogy holtrészeg. Addig soha senkit nem láttam ilyen részegen. Ebben az állapotában jobbnak tartottam, hogy ne kerüljek az utcába, így aztán vártam, amíg bemegy a házba. Pár perccel késıbb hazaérkezett a háziasszony, és én az ı nyomában léptem be a kapun. Ahogy felkapaszkodtam a sötét lépcsıkön, reménykedve, hogy észrevétlenül ágyba kerülhetek, Louise kitántorgott a lépcsıházi pihenıig. Te meg mi a fenét keresel itt? mondta. Ez nem a te lakásod! Mozdulatlanul álltam. Többet itt nem alszol. Elegem volt mindnyájatokból; takarodjatok a bátyáddal együtt. Gondoskodjék rólatok az apátok! Habozás nélkül megfordultam, lementem a lépcsın, ki a házból. Nem voltam már fáradt. Tudtam, mit csinálok. Hallottam, hogy Apa rendszeresen látogatja a mintegy fél mérföldre levı Királyné kocsmát, oda indultam, reméltem, hogy ott találom. De hamarosan megláttam árnyékszerő alakját az utcai lámpa fényében kirajzolódni. Nem akar beengedni nyöszörögtem. Azt hiszem, ivott is. Mentünk a ház felé, Apa tántorgott. Én is mólés vagyok egy kicsit mondta. Én ellenkeztem, hogy nem színjózan. Nem, bepiáltam morogta bőntudatosan. Kinyitotta a nappali szoba ajtaját, és szótlanul, de fenyegetıen megállt Louise elıtt. Louise a kandallónál állt, a párkánynak támaszkodva imbolygott. Miért nem engedted be? kérdezte. Az asszony dühödten fordult felé: Te is elmehetsz a francba, elmehettek, ahányan csak vagytok! ordított. Apa villámgyorsan felkapta a nehéz ruhakefét a szekrényrıl, és tüneményes gyorsasággal teljes erejébıl hozzávágta. A kefe kemény háta Louise-t arcon találta. Szeme becsukódott, eszméletlenül esett össze, mintha meg is halt volna. Apa megrémített; durvasága csökkentette iránta érzett tiszteletemet. Hogy mi történt azután, arra csak homályosan emlékszem. Azt hiszem, Sydney hazajött, Apa mindkettınket ágyunkhoz kísért, és elment hazulról. Megtudtam, hogy Apa és Louise aznap reggel összevesztek, mert Apa egyedül hagyta ıt, és a bátyjával, Spencer Chaplinnel töltötte a napot, akinek több kocsmája volt Lambethben és környékén. A kényes Louise nem szerette Spencer Chaplinéket meglátogatni, így Apa egyedül ment, és bosszúból Louise is másutt töltötte a napot. Szerette Apát. Noha nagyon kis gyerek voltam, ezt mégis kiolvastam a pillantásából azon az estén, amikor a kandallónál állt, döbbenten, és sértıdötten, amiért Apa elhanyagolja. Biztos vagyok benne, hogy Apa is szerette ıt. Sokszor adta ennek tanújelét. Apa olykor elragadó és gyengéd volt, megcsókolta Louise-t, amikor színházba menet elköszönt tıle. És vasárnap reggel, ha elızı nap nem ivott, velünk reggelizett, varietébeli színésztársairól mesélt Louise-nak, elbővölt mindnyájunkat. Feszült figyelemmel hallgattam, ittam minden szavát. Egyszer jókedvében törülközıvel tekerte körül a fejét, és az asztal körül kergetve Louise kisfiát, így kiáltozott: Én vagyok Rhubarb, a török császár! Este nyolc óra körül, színházba indulás elıtt, hat nyers tojást nyelt le portói borral keverve, rendes ételt alig evett. Ezzel táplálkozott nap nap után. Ritkán járt haza, s ha mégis, csak azért, hogy részegségét kialudja. Egy napon Louise-t meglátogatták a Gyermekvédelmi Egyesülettıl, ami ıt nagyon

felbosszantotta. Azért jöttek ki hozzá, mert a rendırség bejelentette, hogy éjszaka három órakor egy éjjeliır tüze mellett találtak Sydneyre meg rám, amint éppen ott aludtunk. Ez egy olyan éjszakán történt, amikor Louise mindkettınket kizárt a lakásból, és a rendırség nyittatta ki vele az ajtót, hogy bejuthassunk. Néhány nappal késıbb, miközben Apa vidéken játszott, Louise levelet kapott, amelyben arról értesítették, hogy Anya elhagyta az elmegyógyintézetet. Egy-két nappal késıbb feljött a háziasszony, és közölte, hogy egy hölgy áll a kapuban, engem keres meg Sydneyt. Itt van anyátok szólt Louise. Egy pillanatig zavartan álltunk. Akkor Sydney kapta magát, és lerohant egyenest Anya karjaiba, én a nyomában. A régi, édes, mosolygós Anya volt; meghatottan ölelt át bennünket. Louise és Anya túlságosan zavarban voltak ahhoz, hogy találkozzanak, így Anya a kapuban várt, amíg Sydney és én összeszedtük a holminkat. Sem Louise nem neheztelt ránk, sem mi ırá, jó érzéssel távoztunk Louise valóban a lehetı legkellemesebben viselkedett, még Sydneyvel is, amikor elköszöntek egymástól. Anya egy mellékutcában bérelt szobát, a Kennington Cross mögött, közel a Harward savgyárhoz. A fanyar szag minden délután elárasztotta a környéket. De a szobáért keveset kellett fizetni, és újra együtt lehettünk. Anya teljesen meggyógyult, eszünkbe sem jutott, hogy valaha is beteg volt. Hogyan vészeltük át ezt az idıszakot? Sejtelmem sincs róla. Nem emlékszem azonban sem elviselhetetlen nélkülözésre, sem megoldhatatlan problémákra. Apa heti tíz shillingjeit majdnem mindig megkaptuk, Anya pedig, mi mást tehetett volna, újból ruhákat varrt, és felújította kapcsolatait az eklézsiával. Egyetlen esemény emelkedik ki ebbıl az idıszakból. Utcánk végében vágóhíd állt, és a birkákat a házunk elıtt terelték a halálba. Emlékszem, az egyik jószág valahogy megszökött, és végigrohant az utcán, a nézık legnagyobb mulatságára. Egyesek megpróbálták elfogni, mások ugrándozva menekültek elıle. Bátortalan szökellését és rémületét látva elszomorodtam, olyan komikus volt. De amikor elfogták, és visszacipelték a vágóhídra, a tragédia valósága rám zuhant, sikoltozva és sírva rohantam be Anyához: Megölik! Megölik! A tavaszi délután és a komikus vadászat emléke napokig kísértett; talán ez az epizód alakította ki bennem filmjeim alapérzését, a tragikum és komikum ötvözetét. Az iskola új távlatokat nyitott elıttem: történelmet, költészetet és fizikát tanultunk. De néhány tantárgyat prózainak és unalmasnak találtam. Különösen a számtant: az összeadás és kivonás egy pénztárgép elıtt ülı tisztviselı képét villantotta fel elıttem, legjobb esetben annyi haszna ígérkezett e mőveletnek, hogy visszaadásnál nem rövidítik meg az embert. A történelemben a galádságok és erıszakosságok sorozatát láttam, egymást követték benne a királygyilkosságok, a feleségüket, bátyjaikat és unokaöccseiket megöletı királyok; a földrajz pusztán a térképek ismeretébıl állt; a költészettant csak emlékezetgyakorlatnak éreztem. Olyan ismereteket gyömöszöltem a fejembe, amelyek alig érdekeltek. Ha akadt volna valaki, aki jó kereskedı módjára bánik az anyaggal, hangulatkeltı bevezetésekkel közelít tárgyához, és száraz tények közlése helyett gondolatot ébreszt bennem, felpezsdíti képzeletemet, elszórakoztat, bevezet a számok bővöletébe, regényesen érdekessé teszi a térképet, nézıpontot ad a történelemhez, és ránevel a költészet élvezetére, talán tudós vált volna belılem. Mióta Anya visszatért hozzánk, újra felkeltette érdeklıdésemet a színház iránt. Elhitette velem, hogy valamiféle tehetségem van. A karácsony elıtti hetekben, amikor az iskola elhatározta, hogy elıadjuk a Hamupipıké-t, sürgetı vágyat éreztem, hogy

kamatoztassam az Anyától tanultakat. Ki tudja, miért, nem jelöltek szereplésre, ezért aztán irigyeltem a többieket, és megállapítottam, hogy sokkal alkalmasabb lennék a színészkedésre, mint azok, akikre a Hamupipıke szerepeit osztották. Kritizáltam a fiúk unalmas, képzelet nélküli játékstílusát. A Gonosz Nıvérek lagymatagul és humortalanul játszottak. A bemagolt szöveget iskolás hanghordozással, és zavarba ejtıen hamis értelmezéssel fújták. De szívesen eljátszottam volna a Csúnya Nıvérek egyikét, ha a nevelı tanárnı nekem adja a szerepet! Tetszett viszont az a kislány, aki a címszerepet alakította. Gyönyörő teremtés, csupa finomság, tizennégy éves ha lehetett, titokban szerelmes voltam belé. De elérhetetlen volt számomra a társadalmi és a korkülönbség miatt. Az elıadást gyászosnak találtam, a kislány szépsége még inkább elszomorított. Érdekes viszont, hogy alig fogtam fel, micsoda ragyogó diadalt arattam két hónappal késıbb, amikor az összes osztályok elıtt elmondatták velem a Priscilla kisasszony macskájá-t. Ezt a komikus szövegecskét Anya fedezte fel egy hírlapárus-üzlet kirakatában, és annyira mulatságosnak találta, hogy lemásolta a kirakatból és hazahozta. Egyik tízpercben elıadtam néhány fiúnak. Mr. Reid, a tanárunk, felnézett a munkájából, és annyira megtetszett neki, hogy amikor az egész osztály összegyőlt, elmondatta velem, és mindenki dılt a nevetéstıl. Sikerem következményeként elterjedt a hírem, és a következı napon minden osztályban, a fiúknál és a lányoknál is újból és újból kellett szerepelnem. Bár ötéves koromban már produkáltam magam közönség elıtt, amikor Anyát helyettesítettem, mégis most ízleltem meg elıször az igazi sikert. Megszerettem az iskolát. Ostoba és félénk fiúcska létemre a tanárok és gyerekek érdeklıdésének középpontjába kerültem. Ez még a tanulásomat is elısegítette. De nemsokára félbehagytam tanulmányaimat, mert egy sztepptáncos együtteshez csatlakoztam, a Nyolc Lancashire-i Fickóhoz. III Apa ismerte Jackson urat, az együttes vezetıjét, és meggyızte Anyát, hogy társulatával fellépve a színpadi karrier felé indulnék, s egyúttal segíthetnék is Anyának: lakást és kosztot kapnék, Anya meg félkoronát hetenként. Anya eleinte habozott, de miután meglátogatta a Jackson családot, beleegyezett Apa javaslatába. Jackson úr ötvenes évei derekán járt. Hajdanán Lancashire-ben tanított, és maga is három fiút meg egy kislányt nevelt fel, valamennyit a Nyolc Lancashire-i Fickó egyikévé. Hitbuzgó római katolikus lévén, elsı felesége halála után gyermekeivel beszélte meg újabb házassága dolgát. Másodszorra egy nála valamivel idısebb nıt vett feleségül. Nagy áhítattal mesélte el nekünk házasságkötése történetét. Apróhirdetést adott fel egy újságban, és több mint háromszáz válaszlevelet kapott. Mennyei útmutatásért fohászkodva csak egyetlen levelet nyitott fel: ezt a leendı Mrs. Jackson írta. İ is tanítónı volt, és mit tesz az imádság! ı is katolikus. Szó, ami szó, Mrs. Jacksonra nem lehetett ráfogni, hogy nagyon elöl állt volna a sorban, amikor a szépséget osztogatták; egyáltalában, az égvilágon semmiféle vonzó tulajdonsága nem volt, legjobb emlékezetem szerint leginkább egy halálfejre hasonlított. Arcán hemzsegtek a ráncok, részben talán azért is, mivel öregecske létére, fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét. Mindazonáltal hőséges és kötelességtudó hitvese volt Jackson úrnak, és jóllehet kisfiát még mindig a mellébıl táplálta, keményen dolgozott, szervezte és adminisztrálta a társulatot. Az ı elıadásában a házassági história némileg másképp hangzott, mint Mr. Jacksonéban. Leveleztek, de a házasságkötés napjáig nem látták egymást. Elsı beszélgetésük alkalmából, amit kettesben folytattak a szalonban, míg a család többi tagja a másik szobában várakozott, Mr. Jackson így szólt hozzá: Mindig is önrıl

álmodoztam! ı nemkülönben. Története végeztével odakiáltott nekünk, fiúknak: Persze, arra azért nem gondoltam, hogy egybıl nyolc gyerek anyja leszek. A három fiú tizenkettedik és tizenhatodik éve közt járt, a kislány kilencéves volt. Haját fiúsra nyírták, hogy ı is a társulat tagja lehessen. Vasárnaponként, egy híján, az egész társulat a katolikus templomba ment misére. Én voltam az egyetlen protestáns közöttük, de mivel nagyon elhagyatottnak éreztem magam, néha velük tartottam. Ha nem tiszteltem volna Anya vallásos áhítatát, nagyon könnyen behódoltam volna a katolicizmusnak, mert csodára misztikusnak láttam, fıképp a kis házioltárokat, amelyeket a fiúk a hálószoba sarkában állítottak fel, tetejükön virágdíszes gipsz Mária-szoborral és égı gyertyákkal; ahányszor csak elmentek elıttük, mindig keresztet vetettek. Hat heti gyakorlás után alkalmasnak találtak a fellépésre. De most, hogy elmúltam nyolcéves, biztonságom odalett, és lámpaláz fogott el a közönség elıtt. Alig tudtam mozgatni a lábamat. Hetek múltak el, mire képes voltam szólót táncolni, mint a többiek. Nem az volt a leghıbb vágyam, hogy egy nyolctagú csoportban sztepptáncos legyek. Mint a többiek, én is magánszámra áhítoztam, nemcsak a magasabb fellépti díjért, hanem mert ösztönösen hálásabb feladatnak éreztem a táncolásnál. Gyerekkomikus szerettem volna lenni, de ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak a színpadon, meg kellett emberelnem magam. Mindazonáltal kezdettıl arra ösztönzött valami, hogy ne csak táncoljak, hanem nevettessek is. Kiötlöttem egy páros jelenetet: két fiú komikus csavargónak öltözik. Elmeséltem az egyik fiúnak, és elhatároztuk, hogy társulunk a fellépésre. Naphosszat errıl álmodoztunk. Bristol és Chaplin, a Milliomos Csavargók" így hirdettek volna minket. Barkót viseltünk volna, és nagy gyémánt győrőket. Magába foglalt ez a mutatványterv mindent, amit mókásnak, hálásnak, és, hogy ne is mondjam, jövedelmezınek gondoltunk, de sajnos, soha nem lett belıle semmi. A közönség szerette a Nyolc Lancashire-i Fickót, mert ahogy Mr. Jackson mondta, nem hasonlítottunk a gyerekszínészekhez. Hencegett vele, hogy soha nem festjük az arcunkat, a mi képünk természetes rózsásan virul. Ha valamelyikünk fellépés elıtt sápadtnak látszott, rászólt, hogy csipkedje meg az arcát. De Londonban, amikor egy éjszaka két-három mulatóban is dolgoztunk, néha bizony megfeledkeztünk tanácsáról, olykor kissé fáradtan, sıt kedvetlenül jelentünk meg a színpadon, amíg meg nem láttuk a színfalak mögött lelkesen vigyorogni Mr. Jacksont, miközben arcára mutogatott; kedélyének delejes hatására nyomban mindnyájan ragyogó mosolyra fakadtunk. Vidéken, turnéink idején, minden héten más városban jártunk iskolába, ami nem nagyon lendített elıre tanulmányaimban. Karácsonyra szerzıdtettek bennünket a londoni Hippodrome-ba egy Hamupipıkepantomimhoz, cicákat és kutyákat kellett játszanunk. Akkoriban ez vadonatúj színháznak számított, a varieté és a cirkusz keveréke volt, pompás, díszes, igazi szenzáció. Bonyolult balettet adtak elı. A porond lesüllyedt, és víz árasztotta el. Csinos lányok masíroztak ragyogó fegyverzetben, majd eltőntek a víz alatt. Ahogy az utolsó raj is elsüllyedt, Marceline, a nagy francia bohóc lépett színre, ázott frakkban és klakkban, horgászbottal; leült egy tábori székre, és kinyitott egy nagy ékszeres dobozt, feltőzött a horogra egy gyémánt nyakéket, és a vízbe hajította. Kisvártatva apróbb ékszerekkel próbálkozott; néhány karkötı-csalival, végül kiürítette az egész ékszeres dobozt. Hirtelen valami ráharapott a horogra, és a bohóc eszeveszett pörgésbe fogott, küszködött a bottal, végül kihúzott a vízbıl egy apró idomított pulikutyát, amely pontosan utánozta Marceline minden mozdulatát: ha leült, leült a kutya is; ha fején állt, az állat ugyanígy tett. Marceline száma izgalmas és sikeres volt, egész London ırjöngött érte. A konyhai jelenetben kis szerepet kaptam mellette. Cica voltam, és Marceline egy kutya elıl hátrálva, miközben én tejet ittam, éppen a nyakamba esett. Mindig panaszkodott, hogy nem görbítem meg eléggé a hátam, és nem fogom fel eléggé az esés erejét. Macskamaszkot hordtam, egy folyton csodálkozó cica maszkját, és az elsı matiné alkalmából, amikor gyerekeknek játszottunk, az egyik kutyaszereplı fenekéhez másztam,