it's not summer without you

J E N N Y H A N it's not summer without you Nincs nyár nélküled Nyár-trilógia 2. rész Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Irta: Jenny Han A mű eredeti címe: It's Not Summer Without You A művet eredetileg kiadta: Simon & Schuster BFYR, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020. Fordította: Tóth István A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta Copyright 20010 by Jenny Han This translation published by arrangement with Folio Literary Management, LLC and Prava i Prevodi Literary Agency. Cover design by Lucy Ruth Cummins. Cover photograph copyright 2010 by Michael Frost A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 908 2 Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szuperákné Vörös Eszter, Réti Attila Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

J + S örökké

Első fejezet JÚLIUS 2. FORRÓ NYÁRI NAP KÖSZÖNTÖTT RÁNK COUSINSBAN. A medence partján fekszem, és egy magazinnal takarom el az arcom. Anyám a verandán pasziánszozik, Susannah bent a konyhában szorgoskodik. Valószínűleg nemsokára megjelenik egy pohár napon érlelt teával és egy könyvvel, amit illene elolvasnom. Valami romantikussal. Conrad, Jeremiah és Steven egész reggel kint szörföztek az éjszakai vihar után. Elsőként Conrad és Jeremiah ér haza. Már azelőtt hallom a hangjukat, hogy felbukkannának. Feljönnek a lépcsőn és azon élcelődnek, hogy Stevenről hogyan sodorta le egy fölöttébb vad hullám a fürdőgatyáját. Conrad öles léptekkel közelít, majd leveszi arcomról az átizzadt magazint és rám vigyorog. - Mindenféle írás lett az arcodon - mondja. - És mi áll bennük? - hunyorgok. Mellém térdelve azt feleli: - Mi is az? Hadd nézzem! Azzal a komoly Conrad-féle arckifejezéssel fürkészi az arcomat. Egész közel hajol és megcsókol. A szája hideg és sós az óceán után. Ekkor Jeremiah megszólal: - El kéne vonulnotok, srácok! - De tudom, hogy csak viccből mondja. Rám kacsint, miközben hátulról megragadja Conradot, és a medencébe hajítja. Utána veti magát, és onnan kiabálja: - Gyerünk, Belly! Persze én is beleugrom a vízbe. Kellemes. Még a kellemesnél is kellemesebb. Mint mindig, most is Cousins az egyetlen hely, ahol lenni szeretnék. - Hahó! Hallottad, amit eddig mondtam? Kinyitottam a szemem. Taylor csettintgetett az orrom előtt. - Bocs! Mit is mondtál? Ez nem Cousins. Conrad és én már nem vagyunk együtt, és Susannah meghalt. Többé már semmi sem lesz ugyanolyan. Már Hány napja? Pontosan hány napja is? két hónapja, hogy Susannah meghalt, és még mindig képtelen vagyok elhinni. Képtelen vagyok felfogni. Amikor meghal valaki, akit szeretünk, azt nem érezzük valóságosnak. Olyan, mintha valaki mással

történne. Valaki más életében. Soha nem értettem az elvont dolgokat. Mit jelent, amikor valaki ténylegesen és igazából elmegy? Sokszor behunytam a szemem és azt ismételgettem magamban: Ez nem igaz, nem igaz, nem valós! Nem az én életem. De az enyém volt - a mostani életem. Az azutáni életem. Marcy Yoo kertjében napoztunk. A fiúk a medencében bolondoztak, mi lányok pedig strandtörülközőkön feküdtünk egymás mellett. Én Marcyvel voltam jóban, de a többi lány, Katie, Evelyn és a többiek inkább Taylor barátai voltak. Már most 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, és még csak dél múlt. Nagyon meleg nap lesz. Hason feküdtem, és éreztem, ahogy az izzadság gyöngyözik a hátamon. Kezdtem torkig lenni a napozással. Július másodikát írtuk, de én már most számoltam a napokat, hogy mikor lesz vége a nyárnak. - Azt mondtam, hogy mit fogsz viselni Justin buliján ismételte Taylor. Szorosan az én törülközöm mellé terítette le az övét, mintha egy nagy strandlepedőn feküdnénk. - Nem tudom - válaszoltam, és feléje fordítottam a fejem. Taylor orrán is gyöngyözött az izzadság. Mindig az orra kezdett el először izzadni. - Én azt a nyári ruhát veszem fel, amit anyucival vettünk az outletben - jelentette ki. Ismét lehunytam a szemem. Napszemüveg volt rajtam, úgyhogy Taylor semmiképp sem tudta megállapítani, nyitva van-e. - Melyiket? - Tudod, azt a pöttyös nyakba kötőset. Úgy két napja mutattam neked. Taylor türelmetlenül sóhajtott. - Ja igen mondtam, bár még mindig nem emlékeztem rá, és tudtam, ő is tisztában van ezzel. Valami másról kezdtem el beszélni, arról, hogy milyen csinos a ruha, amikor hirtelen jéghideg fém érintését éreztem a nyakamon. Felsikoltottam. Cory Wheeler guggolt mellettem, csöpögő dobozos kólával a kezében. Nagyon jól szórakozott. Felültem és a nyakamat törölgettem, miközben dühös pillantásokat lövelltem felé. Annyira elegem lett a mai napból. Csak haza akartam menni. - Jól vagy, Cory? Még mindig nevetett, amitől egyre dühösebb lettem. - Istenem, hogy lehetsz ilyen idétlen? - mondtam. - Ügy néztél ki, mint akinek nagyon melege van védekezett. Próbáltalak lehűteni. Nem válaszoltam, csak a nyakamat fogtam. Éreztem, ahogy az arcom megmerevedik és az összes lány engem bámul. Ekkor Corynak mintha lehervadt volna az arcáról a mosoly, és így szólt: - Bocs! Kéred a kólát? Megráztam a fejem, mire ő vállat vont és visszament a többiekhez. Odanéztem, és azt láttam,

hogy Katie és Evelyn arcára kiül az a mit kényeskedik már megint grimasz, és elszégyelltem magam. Utálatosnak lenni Coryval olyan volt, mint csúnyán bánni egy német- juhász-kölyökkel. Semmi értelme. De már késő. Próbáltam elkapni Cory tekintetét, de nem nézett vissza. Taylor halkan odasúgta: - Csak viccelt, Belly. Visszafeküdtem a törülközőre, immár hanyatt. Mély lélegzetet vettem, és lassan engedtem ki. Marcy ipodjától megfájdult a fejem, olyan hangosan szólt. És ami azt illeti, megszomjaztam. Elfogadhattam volna a kólát Corytól. Taylor fölém hajolt és feltolta a napszemüvegem, hogy lássa a szemem. Merőn nézett rám. - Dühös vagy? - Nem. Csak túl meleg van. A kézfejemmel letöröltem az izzadtságot a homlokomról. - Ne haragudj rá! Cory nem tehet róla, hogy ilyen hülyén viselkedik veled. Tetszel neki. - Nem tetszem neki mondtam, és elfordítottam a tekintetemet. De valahol tényleg tetszhettem neki, és ezt én is tudtam. Csak re,énykedtem benne, hogy nem. - Dehogy nem! Teljesen odáig van érted. Szerintem adhatnál neki egy esélyt. Legalább elfelejtenéd azt a tudod kit. Teljesen elfordultam tőle, mire így folytatta: -Mit szólnál hozzá, ha az esti bulira parkettafonassal befonnám a hajadat? Oldalról kezdeném és feltűzném, mint a múltkor. - Rendben. - Mit veszel fel? - Nem tudom. - Jól kell kinézned, mert mindenki ott lesz jelentette ki Taylor. - Korán átjövök, és együtt kicsinosítjuk magunkat. Justin Ettelbrick hatalmas szülinapi bulit tartott minden júliusban már nyolcadiktól kezdve, de júliusban én már rég Cousins Beachen voltam, és az otthon, az iskola és az iskolai barátok mérföldekre kerültek tőlem. Soha nem számított, hogy kimaradtam belőle, még akkor sem, amikor Taylor elmesélte, hogy az egyik évben Justin szülei kölcsönöztek egy vattacukorgépet, vagy hogy éjfélkor elképesztő tűzijátékot rendeztek a tónál. Ez volt az első nyár, hogy otthon leszek Justin bulijakor, és az első nyár, hogy nem megyek vissza Cousinsba. Nekem csak ez az utóbbi számított. Emiatt búsultam. Mindig azt hittem, hogy életem mindien egyes nyarát ott töltöm majd. A nyaraló volt az egyetlen hely, ahová vágytam. Az egyetlen hely, ahova mindig is vágytam. - Akkor, ugye, eljössz? - kérdezte Taylor. - Persze. Megígértem.

Taylor felhúzta az orrát. - Tudom, de... - Elhallgatott. - Mindegy. Tudtam, hogy azt szeretné, hogy minden olyan legyen, mint régen. Ez viszont képtelenség. Én soha nem leszek már olyan, mint régen. Régen hittem benne. Azt gondoltam, hogy ha nagyon akarom, ha nagyon vágyom rá, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Sorsszerű ahogy Susannah mondta. Minden születésnapomra Conrad volt a kívánságom, minden egyes hullócsillagnál, szempillánál, szökőkútba dobott fillérnél őrá gondoltam, akit szerettem. Azt hittem, ez mindig így lesz. Taylor azt szerette volna, ha elfelejtem őt, ha egyszerűen kitörlöm az emlékezetemből. Állandóan ilyeneket mondott: Mindenkinek túl kell lépnie az első szerelmén, az csak átmeneti dolog. De Conrad nem csak az első szerelmem volt. Nem valami átmeneti. Annál sokkal többet jelentett. Ő, Jeremiah és Susannah volt a családom. Ők hármán örökre összekapcsolódtak bennem. Egyikük sem létezhetett a többiek nélkül. Ha elfelejtem Conradot, ha kizárom a szívemből, ha úgy teszek, mintha sosem szerettem volna, az olyan lenne, mintha Susannahval tenném ugyanezt. Arra viszont képtelen lennék.

Második fejezet RÉGEN ÚGY VOLT, hogy ahogy az iskola véget ért júniusban, bepakoltunk a kocsiba és Cousins felé vettük az irányt. Anyám előző nap mindig elment bevásárolni, rengeteg almalevet, müzli szeletet, naptejet és teljes kiőrlésű gabonapelyhet vásárolt, és amikor cukros finomságokért könyörögtem, mindig azt felelte: Ne aggódj, Becknél egy csomó olyan gabonapehely lesz, amitől kirohad a fogad! Természetesen neki volt igaza. Susannah - anyámnak Beck - imádta a gyerekei gabonapelyheit, mint ahogy én is. A nyaralóban rengeteg fajtát kipróbáltunk. Soha nem volt idejük megromlani. Olyan nyár is volt, amikor a fiúk gabonapelyhet reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak. Steven, a bátyám a Frosted Flakest szerette, Je- iciniah a Cap n Cruncht, Conrad a Corn Popst. Jeremiah és Conrad Beck fiai voltak, és mindannyian imádták a gabonapelyhet. Ami engem illet, mindig a maradékot ettem, jó sok cukorral a tetején. Egész életemben Cousinsba jártunk. Soha, egyetlenegyszer se hagytunk ki egyetlen nyarat sem. Majdnem tizenhét évig játszottam azt, hogy utolérjem végre a fiúkat, abban reménykedve és azután áhítozva, hogy egy szép napon elég nagy leszek ahhoz, hogy bevegyenek maguk köze. A nyári fiúcsapatba. Végre megtörtént, es most már túl késő. Az utolsó nyarunk utolsó éjszakáján megfogadtuk a medencében, hogy mindig vissza fogunk térni ide. Ijesztő, milyen könnyen megszegjük az ígéreteket. Mint ezt is. Amikor múlt nyáron hazajöttem, vártam. Az augusztus szeptemberbe fordult, elkezdődött az iskola, és még mindig vártam. Nem mintha Conrad és én bármit is ígértünk volna egymásnak. Nem mintha ő lett volna a szerelmem. Mindössze egy csók csattant el köztünk. Főiskolára készült, ahol kismillió lány vár rá. Lányok, akik szabadon jönnek-mennek, lányok a koleszből, mind helyesebb és csinosabb nálam, rejtelmesek és újszerűek, amilyen én sosem leszek. Folyamatosan rá gondoltam: hogy mit jelent ez az egész, hogy mit is jelentünk most egymásnak. Mert nem mehetünk már vissza. Tudtam, hogy én nem. Ami köztünk - köztem és Conrad, köztem és Jeremiah között történt, mindent megváltoztatott. Tehát amikor eltelt az augusztus és a szeptember, és a telefon még mindig nem csörrent meg, csak annyit kellett tennem, hogy visszaemlékezzek, ahogy utolsó éjjel nézett rám, és tudtam, van még remény. Tudtam, hogy nem én találtam ki az egészet. Ilyet ki sem lehet találni. Anyám úgy tudta, Conrad beköltözött a kollégiumba, van egy idegesítő szobatársa New Jersey-ből, és Susannah aggódik, hogy nem kap eleget enni. Mindezt csak úgy félvállról vetette oda, hogy ne sértse meg a büszkeségemet. Soha nem kérdeztem tőle semmit. Ami azt illeti, tudtam, hogy fel fog hívni. Tudtam. Csak várnom kellett. A hívás szeptember második hetében futott be, három héttel azután, hogy utoljára láttam.

Eperfagyit ettem a nappaliban, és Stevennel a távirányítón veszekedtünk. Hétfő este kilenc óra volt, tökéletes a tévézéshez. Megszólalt a telefon, de sem Steven, sem én nem mozdultunk érte. Aki elmegy, hogy felvegye, elveszti a tévé feletti csatát. Anyám vette fel a dolgozószobájában. Átjött a nappaliba és azt mondta: Belly, téged keresnek. Conrad az. Aztán rám kacsintott. Megremegtem az izgalomtól. Újra hallottam az óceán hangját. A morajlását, a zúgást a dobhártyámon. Mint egy álomban. Minden aranyszínű volt. Vártam, és most elnyertem a jutalmam. Soha nem éreztem még ilyen jónak a józanságot, a türelmességet. Steven vetett véget az álmodozásnak. - Miért hívna Conrad téged? - kérdezte a szemöldökét ráncolva. Nem foglalkoztam vele. Elvettem anyámtól a telefont. Otthagytam Stevent, a távirányítót, az olvadozó fagyit. Semmi sem érdekelt. Hagytam, hogy Conrad várjon, amíg a lépcsőhöz értem. Leültem és csak utána szólaltam meg: - Szia! Próbáltam nem mosolyogni, mert tudtam, hogy még a telefonon át is érezni fogja. - Szia! Mi a helyzet? - Nem túl sok. - Képzeld, a szobatársam még nálad is hangosabban horkol. Másnap este is felhívott, majd az azt követő este is. Órákig beszélgetünk. Amikor csöngött a telefon, és nem Stevent, hanem engem kerestek, Steven először nem értette. - Minek hívogat Conrad téged? - érdeklődött. - Mit gondolsz? Mert szeret. Szeretjük egymást. Steven szinte undorral mondta: - Elment az esze. - Annyira kizárt, hogy Conrad Fisher szeressen engem? - kérdeztem, és dacosan összefontam a karom. Még csak gondolkodnia sem kellett a válaszon: - Igen - mondta. - Teljesen kizárt. Őszintén szólva, az is volt. Olyan volt, mint egy álom. Irreális. Mindazon - éveken, egész nyarakon át tartó - sóvárgás, epekedés és vágyakozás után felhívott engem. Szeretett beszélgetni velem. Megnevettettem, akár akarta, akár nem. Megértettem, min megy keresztül, mivel valamennyire én is pontosan ugyanazon mentem keresztül. Csak néhányan voltunk a világon, akik így szerették Susannah-t. Azt gondoltam, ennyi elég. Valami volt köztünk. Valami, amit nem lehetett világosan meghatározni, de ott volt. Igaziból. Néhányszor levezetett három és fél órát az iskolától a házunkig. Egyszer nálunk is aludt, mert

annyira későre járt, hogy anyám nem akarta, hogy visszainduljon. Conrad a vendégszobát kapta, én pedig órákig feküdtem ébren az ágyamban, és az járt a fejemben, hogy itt alszik nálunk, egész közel hozzám. Ha Steven nem lógott volna állandóan rajtunk, tudom, hogy Conrad legalább megpróbál megcsókolni. De úgy, hogy a bátyám állandóan ott volt, ez szinte lehetetlenné vált. Conraddal leültünk tévét nézni, és Steven mindig épp közénk telepedett le. Olyan dolgokról beszélgetett Conraddal, amiről semmit sem tudok, vagy nem érdekel, mint például fociról. Egyszer vacsora után megkérdeztem Conradtól, lenne-e kedve valami édességhez a Brustersnél, mire Steven azonnal rávágta: Jól hangzik. Dühös pillantást vetettem rá, de csak vigyorgott. S ekkor Conrad kézen fogott, ott Steven előtt, és azt mondta: Menjünk mindannyian! így együtt mentünk, még anyám is jött. Hihetetlen volt, hogy úgy randizok valakivel, hogy közben anyám és a bátyám ott ül a hátsó ülésen. De tényleg, mindez csak még szebbé tette azt a bámulatos decemberi éjszakát, amikor Conraddal visszamentünk Cousinsba csak mi ketten. A tökéletes éjszakák ritkák, de ez az volt. Olyan éjszaka, amit érdemes kivárni. Boldog vagyok, hogy együtt töltöttük. Mivel májusra mindennek vége lett.

Harmadik fejezet KORÁN ELJÖTTEM MARCYÉKTÓL. Taylornak azt mondtam, azért, hogy kipihenhessem magam Justin bulijára. Ez részben igaz volt. Pihenni akartam, de a buli nem érdekelt. Ahogy hazaértem, felvettem a nagy Cousins-feliratú pólómat, teletöltöttem egy üveget szőlőlével és jéggel, és addig néztem a tévét, amíg belefájdult a fejem. Békés, áldott csend uralkodott a házban. Csak a tévé hangját és a légkondi ki - bekapcsolásának kattogását lehetett hallani. Egyedül voltam. Steven a Best Buynál vállalt nyári munkát. Egy nagy LCD tévére gyűjtött, amit ősszel magával vihet a fősulira. Anyám otthon volt, de egész napra bezárkózott a dolgozószobájába, hogy utolérje magát ahogy mondta. Megértettem. Az ő helyében én is egyedül szerettem volna lenni. Taylor úgy hat körül jött át, a rikítóan rózsaszín Victoria s Secretes sminktáskájával felszerelkezve. Belépett a nappaliba és meglátott, ahogy ott fekszem a kanapén a cousinsos pólómban. - Belly, még csak le sem zuhanyoztál? húzta fel rosszallóan a szemöldökét. - Reggel már zuhanyoztam - válaszoltam, de nem mozdultam. - aha, aztán egész nap kint feküdtél a napon. Megragadta a karom, és hagytam, hogy felhúzzon. - Gyerünk, irány a zuhany! Köveltem fel az emeletre, majd ő bement a szobámba, én pedig az emeleti fürdőszobába. Életemben nem zuhanyoztam még le ilyen gyorsan. Miután egyedül maradt a szobámban, Taylor mindent szemügye vett és mindenhez hozzányúlt, mintha csak otthon lenne. Amikor kijöttem a fürdőből, a padlón ült a tükör előtt. Gyakorlott mozdulatokkal púderozta az arcát. - Szeretnéd, hogy téged is kisminkeljelek? - Kösz, nem. Kérlek, csukd be a szemed, amíg felöltözök. Taylor grimaszolt egyet, majd behunyta a szemét. - Milyen prűd vagy, Belly! mondta. - Nem érdekel - jelentettem ki, miközben felvettem a bugyimat és a melltartómat. Aztán visszavettem a cousinsos pólót. Most már idenézhetsz! Taylor hatalmasra nyitotta a szemét és felvitte rájuk a szemfestéket. - Kifesthetem a körmöd - ajánlotta fel. - Három új színem is van. - Á, semmi értelme! Feltartottam a kezem. Minden körmömet tövig rágtam. Taylor fintorgott.

- Na jó, és mit veszel fel? - Ezt - mondtam, és próbáltam titkolni a mosolyom, miközben a cousinsos pólómra mutattam. Olyan sokat hordtam, hogy tele volt kis lyukakkal a nyaka körül, és úgy megpuhult, mint egy babatörülköző. Bárcsak ez lehetne rajtam - Nagyon vicces jelentette ki Taylor, és térden csúszva a szekrényemhez araszolt. Felállt és kutatni kezdett benne, ide-oda tologatva a fogasokat, mintha nem ismerné betéve minden egyes ruhadarabomat. Általában nem törődtem vele, de aznap valahogy minden idegesített. - Ne foglalkozz ezzel! - szóltam rá. - Sortot és trikót veszek fel. - Belly, az emberek ki szoktak öltözni Justin bulijára. Te még egyszer sem voltál, úgyhogy nem tudhatod, de nem feszíthetsz egy elnyűtt sortban. Taylor elővette a fehér nyári ruhámat. Legutoljára tavaly volt rajtam, azon a bulin, ahol megismerkedtem Cammel. Susannah azt mondta róla, úgy kiemeli a barnaságomat, mint egy képkeret. Elvettem a ruhát Taylortól és visszaakasztottam a szekrénybe. - Foltos - mondtam. - Keresek egy másikat. Taylor visszatelepedett a tükör elé. - Na jó, akkor vedd fel a virágos fekete ruhádat! Abban elképesztő a cicid! - Kényelmetlen, túl szűk - mondtam. - Legyél csinos, lécei! Nagyot sóhajtva kiakasztottam a vállfát, és felvettem a ruhát. Taylorral időnként könnyebb úgy, ha az ember beadja a derekát. Kisgyerekkorunk óta barátok, legjobb barátok vagyunk. Már olyan régóta, hogy inkább egyfajta megszokássá vált, olyasvalamivé, amibe egy idő után nincs beleszólása az embernek. - Látod, milyen dögös? - Felhúzta a ruha cipzárját. Na, most beszéljük át a haditervet! - Miféle haditervet? - Szerintem össze kéne jönnöd Cory Wheelerrel a bulin. - Taylor... Egy kézmozdulattal leállított. - Csak hallgass meg! Cory nagyon kedves és nagyon helyes. Ha kigyúrná valamennyire a testét és egy kicsit határozottabb lenne, olyan lehetne, mint egy igazi modell. - Kérlek! fújtattam mérgesen. - Na jó, de van olyan helyes, mint a C betűs. - Taylor soha nem mondta ki a nevét. Ő volt a tudod ki vagy a C betűs. - Taylor, ne sürgess! Nem lehetek túl rajta csak azért, mert te úgy akarod. - Nem próbálnád meg legalább? - hízelgett. - Cory lehetne a nagy visszatérésed. Biztos ő sem bánná.

- Ha még egyszer előállsz Coryval, nem megyek el a buliba- mondtam, és komolyan is gondoltam. Valójában reménykedtem benne, hogy megint előhozza, és így meglesz a kifogásom, miért nem megyek el. KI kerekedett a szeme. - Rendben, rendben! Bocsánat! Lakatot tettem a számra. Ekkor elővette a sminktáskáját és leült az ágyam szélére, én pedig a lábához telepedtem. Megkereste a fésűt és elválasztotta a hajam. Gyorsan, biztos kézzel befonta, és amikor elkészült, a fonatokat keresztbe feltűzte a fejem tetejére. Egyikünk sem szólalt meg közben, amíg ki nem jelentette: - Szeretem, amikor így van feltűzve a hajad. Ügy nézel ki, mint egy indián, mint egy cseroki hercegnő. Kibuggyant belőlem a nevetés, de gyorsan visszafojtottam. Taylor elkapta a tekintetemet a tükörben és azt mondta: Rendben van, ha nevetsz, tudod? Rendben van, ha jól érezd magad. - Tudom - válaszoltam, de nem így volt. Indulás előtt megálltam anyám dolgozószobája előtt. Az asztalánál ült, előtte dossziék és papírhalmok. Susannah anyámat hagyta meg a végrendelete végrehajtójának, amivel, gondolom, rengeteg papírmunka járt együtt. Anyám sokszor konzultált telefonon Susannah ügyvédjével, újra és újra átbeszélve a dolgokat. Tökéletesen akarta elvégezni a munkát Beck végakarata szerint. Susannah mindkettőnkre, Stevenre és rám is, hagyott némi pénzt a tandíjra. Rám ezen kívül ékszereket is. Egy zafír teniszkarkötőt, amiről elképzelni sem tudtam, hogy valaha felveszem, és egy gyémánt nyakláncot az esküvőmre - ez kifejezett kérése volt. Opál fülbevalókat és egy opál gyűrűt. Azok voltak a kedvenceim. Anya? Anyám felnézett. Igen? Vacsoráztál már? - Tudtam, hogy nem. Azóta ki sem tette innen a lábát, hogy hazajöttem. Nem vagyok éhes mondta. Ha nincs semmi ennivaló a hűtőben, rendelhetsz egy pizzát, ha szeretnél. Készíthetek neked egy szendvicset ajánlottam fel. A hét elején elmentem bevásárolni. Stevennel felváltva vásároltunk. Gyanítom, anyám még azt sem fogta fel, hogy most van a július negyedikéi hétvége. Nem kérek. Majd később lejövök és készítek magamnak valamit.

Rendben. - Haboztam. - Taylorral buliba megyünk. Nem jövök túl későn. Egyik részem reménykedett abban, hogy megkér, maradjak otthon. Másik részem szívesen felajánlotta volna, hogy otthon maradjak vele. Együtt nézzük a mozicsatornát és pattogatott kukoricát majszolunk. De anyám újra a papírjaiba temetkezett. A golyóstolla végét rágcsálta. - Jól hangzik mondta. Vigyázz magadra! Becsuktam magam mögött az ajtót. Taylor a konyhában várt és a telefonján üzent valakinek. - Siessünk, menjünk már! - Mindjárt, csak még el kell intéznem valamit. A hűtőhöz léptem és elővettem a pulykás szendvicshez való dolgokat: mustár, sajt, fehér kenyér. - Belly, a bulin lesz kaja. Ne egyél most! - Anyámnak készítem - mondtam. Miután elkészítettem, tányérra tettem, letakartam és a konyhai pulton hagytam, hogy észrevegye. JUSTIN bulija tényleg olyan volt, mint amilyennek Taylor beharangozta. A fél osztály megjelent rajta, és Justin szülei félrevonultak. Lampionok sorakoztak a kertben, és a hangszórók csak úgy remegtek, olyan hangos volt a zene. A lányok azonnal táncolni kezdtek. A kertben állt egy nagy hordó és egy piros hűtőszekrény. Justin a grill mögött egy CSÓKOLD MEG A SÉFET-feliratú kötényben forgatta a marhahúst és a virslit. Mintha bárkinek is kedve támadna hozzá - fintorgott Taylor. Év elején eljátszadozott Justinnal, mielőtt megállapodott volna a barátja, Davis mellett. Néhányszor randiztak, aztán lapátra tette az idősebb srácért. Elfelejtettem befújni magam szúnyogriasztóval, és a szúnyogok nagyon csíptek. Állandóan le kellett hajolnom, hogy megvakarjam a lábam, de még jól is jött. Örültem, hogy valamivel lefoglalhatom magam. Féltem, hogy a szemem véletlenül találkozik Coryéval, aki a medence partján lebzselt. Mindenki piros műanyag pohárból itta a sört. Taylor mindkettőnknek alkoholos üdítőt hozott. Nekem Fuzzy Navelt, ami édes volt és műanyagízű. Két kortyot ittam belőle, aztán kidobtam. Taylor észrevette Davist a sörös célbadobós asztalnál, és ujját az ajkára téve jelezte, hogy lepjük meg. Kézen fogott, a srác mögé lopóztunk, majd Taylor hátulról átölelte. - Ide süss! - mondta Taylor.

Davis megfordult, és olyan csókolózásba kezdtek, mintha nem csupán néhány órája váltak volna el egymástól. Egy percig csak álltam ott, kínosan feszengve kapaszkodtam a táskámba, és próbáltam máshová nézni. A fiú neve igazából Ben Davis, de mindenki Davisnek hívta. Davis tényleg helyes volt - gödröcskékkel az arcán és tengerzöld szemével. És alacsony, ami miatt Taylor először azt mondta, szóba se jöhet nála, de később kijelentette, hogy nem sokat nyom a latban. Nem szerettem velük menni az iskolába, mert állandóan fogták egymás kezét, én meg úgy ültem mögöttük, mint egy kis pisis. Legalább havonta egyszer szakítottak, és még csak április óta jártak. Az egyik szakításkor Davis sírva felhívta Taylort, hogy szeretne kibékülni, Taylor pedig kihangosította. Bűntudatom volt, hogy végighallgattam, ugyanakkor féltékenységet éreztem, és lenyűgözött, hogy Taylor olyan fontos neki, hogy sír miatta. - Pete-nek pisilnie kell - jelentette be Davis, és átölelte Taylor derekát.. Itt maradsz velem, és játszol, amíg vissza nem jön? Taylor rám pillantott és megrázta a fejét. Kibontakozott az ölelésből. - Nem hagyhatom magára Bellyt. Csúnyán néztem rá. - Taylor, nem kell vigyázni rám, mint egy kisbabára! Játsszál csak! - Biztos? - Biztos. Esétáltam, mielőtt vitába szállhatott volna velem. Odaköszöntem Marcynak, Frankie-nek, akivel régen egy iskolabusszal jártunk, Alice-nek, aki a legjobb barátnőm volt az oviban, és Simonnak, akivel együtt vezettük az osztálynaplót. A legtöbbjüket egész életemben ismertem, mégis, soha nem hiányzott még ennyire Cousins. A szemem sarkából láttam, hogy Taylor Coryval beszélget, és megszaporáztam a lépteimet, mielőtt odahív. Fogtam egy kólát és a trambulin felé vettem az irányt. Üres volt, úgyhogy lerúgtam a strandpapucsom és felmásztam rá. Befeküdtem pontosan a közepére, és gondosan lesimítottam a szoknyámat. Csillagok ragyogtak az égen, mint apró gyémántok. Kortyoltam a kólámból, böfögtem párat, és körbenéztem, hallotta-e valaki. De mindenki a ház körül lebzselt. Ekkor megpróbáltam megszámolni a csillagokat, ami épp akkora butaság, mintha az ember a homokszemeket venné számba. Mégis ezt tettem, hogy valamivel lefoglaljam magam. Azon tűnődtem, mikor tudok kisurranni innen, hogy hazamenjek. Az én autómmal jöttünk, de Taylort majd Davis hazaviszi. Aztán azon méláztam, furcsán néznének-e rám, ha elcsomagolnék néhány hot dogot későbbre. Már legalább két órája nem jutott eszembe Susannah. Taylornak talán igaza van, és tényleg itt van most a helyem. Ha folyamatosan Cousins után vágyakozom, ha állandóan a múltba nézek, örök boldogtalanság vár rám.

Miközben ezen gondolkoztam, Cory Wheeler felmászott a trambulinra, és elindult a közepe felé, ahol feküdtem. Letelepedett mellém és azt kérdezte: - Mi a helyzet Conklin? Mióta hívjuk Coryval egymást a vezetéknevünkön? Soha az életben! Túlléptem a dolgon és azt feleltem: -Mi a helyzet Wheeler? - Próbáltam nem ránézni és inkább a csillagok számolására koncentrálni, és elfelejteni, milyen közel van hozzám. Cory hirtelen felkönyökölve megkérdezte: - Jól szórakozol? - Persze - mondtam, miközben görcs állt a gyomromba. A Cory- tól való meneküléstől gyomorfekélyem lett. - Láttál mar hullócsillagot? - Még nem. Coryból kölni-, sör- és izzadságszag áradt, ami furcsa módon nem is volt rossz kombináció. A tücskök hangosan ciripeltek és a buli olyan messzinek tűnt. - Szóval Conklin... - Igen? - Még mindig azzal a sráccal randizol, akivel a bálon összefutottunk? Akinek össze van nőve a szemöldöke? Elmosolyodtam. Nem tudtam megállni. - Conradnak nincs is összenőve a szemöldöke. És nem... Ami azt illeti, szakítottunk. - Klassz - mondta, és a szó furcsán megállt a levegőben. Ez a pillanat olyan volt, amikor a dolgok bárhogy alakulhatnak. Ha egy kissé balra fordítom a fejem, megcsókolhattam volna. Behunyhattam volna a szemem és hagyhattam volna, hogy elvesszek Cory Wheelerben. Elindulhattam volna a felejtés útján. Legalábbis úgy tehettem volna. S bár Cory helyes volt, és kedves is, mégsem Conrad volt. A közelébe sem ért. Egyszerű srác, mint amilyen a tüsire vágott haja tiszta vonalak, mind egy irányba fut. Nem olyan, mint Conrad. Conrad egyetlen pillantásával, egyetlen mosolyával képes felkavarni. Cory játékosan megpöccintette a karom. - Szóval, Conklin... talán mi kerten... Felültem és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott: - Juj de kell pisilnem! Később találkozunk, Cory! Nagy nehezen, de a lehető leggyorsabban lemásztam a trambulinról, megkerestem a papucsom és elindultam a ház felé. Kiszúrtam Tylort a medence partján, és azonnal irányt változtattam. - Beszélnem kell veled! - sziszegtem. Karon ragadtam és magammal húztam a harapnivalókkal megrakott asztal felé.

- Nincs még öt másodperce sem, hogy Cory Wheeler majdnem randira hívott. - És? Mit mondtál neki? - Taylor szeme csak úgy ragyogott, és nagyon nem tetszett az önelégültség az arcán. Mintha minden a tervei szerint alakulna. - Azt mondtam, pisilnem kell - válaszoltam. - Belly, vidd vissza a segged a trambulinhoz, és mondj igent neki! - Taylor, befejeznéd végre? Megmondtam, hogy nem érdekel Cory. Láttam, hogy korábban beszéltél vele. Te vetted rá, hogy randira hívjon? Megvonta a vállát. - Ami azt illeti... egész évben hajtott rád, és csak a drága idejét vesztegette. Finoman talán én is erre buzdítottam. Annyira helyesek voltatok együtt a trambulinon! Megráztam a fejem. - Bárcsak ne tettél volna ilyet! - Én csak próbálom elterelni a figyelmedet bizonyos dolgokról. - Nincs szükségem a segítségedre mondtam. - Dehogy nincs! - vágta rá Taylor. Egy percig csak merőn néztük egymást. Voltak napok, mint amilyen ez, amikor legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Állandóan basáskodott fölöttem. Kezdett baromira elegem lenni Taylorból, hogy ebbe vagy abba az irányba terel, hogy úgy öltöztet, mintha az egyik szerencsétlen rongybabája lennék. Mindig is ilyen volt a kapcsolatunk. De ami azt illeti, végre megtaláltam a valódi kifogást, ami miatt elmehettem, és ettől megkönnyebbültem. - Azt hiszem, haza kell mennem. - Miről beszélsz? Még csak most jöttünk. - Egyszerűen nincs kedvem itt lenni, érted? Szerintem neki is kezdett elege lenni belőlem, mert azt mondta: - Ez egyre unalmasabb Belly! Hónapok óta szomorú vagy. Ez nem egészséges... Anyukám szerint járnod kéne valakivel. - Mi van? Te rólam beszélgetsz az anyukáddal? - Ellenséges pillantást vetettem rá. - Üzenem anyukádnak, hogy a lelki tanácsait tartsa meg Ellennek! Taylor levegő után kapkodott. - El sem hiszem, hogy ezt mondtad. Ellen, a macskájuk, időszakos mániás depressziós pszichózisban szenvedett - legalábbis Taylor anyja szerint. Egész télen antidepresszánst szedettek vele, és ha tavasszal még mindig mélabús volt, elküldték egy suttogóhoz. Semmi sem használt. Véleményem szerint Ellen egyszerűen csak unatkozott. Mély levegőt vettem.

- Hónapokig hallgattam a sirámaidat Ellen miatt, aztán meghalt Susanah, és te azt akarod, hogy egyszerűen lépjek tovább Coryval, játszak sörrel célba dobálóst, és felejtsem el Susannah-t? Sajnálom, de képtelen vagyok rá! Taylor gyorsan körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és azt mondta: Ne csinálj úgy, mintha Susannah lenne az egyetlen, aki miatt szomorkodsz, Belly! Conrad miatt is szomorú vagy, és ezt te is tudod. El sem hiszem, hogy ezt mondta. Ez fájt. Fájt, mert igaz volt. De akkor is övön aluli ütésnek éreztem. Apám azt szokta mondani Taylorra, hogy fékezhetetlen. Az is volt. De történjék bármi, Taylor Jewel akkor is a barátnőm volt, mint ahogy én meg az öve. Az sem volt kevésbé utálatos, amit válaszoltam: - Nem lehet mindenki olyan, mint te, Taylor! - De legalább megpróbálhatnád! - Igyekezett mosolyt csalni az arcára. - Figyelj, sajnálom a Cory-dolgot! Csak szeretném, hogy boldog légy! - Tudom. Átölelt, én pedig hagytam. - Meglátod, elképesztő nyár lesz! - Elképesztő - ismételtem. Nem vártam semmi elképesztőt. Csak szerettem volna túlélni. Átvészelni. Ha ez a nyár ilyen is lesz, a következő már biztosan könnyebb. Annak kell lennie! Úgyhogy maradtam még egy kicsit. A verandán ültünk Davisszel és Taylorral, és végignéztük, ahogy Cory egy másodikos lánnyal flörtöl. Ettem egy hot dogot. Aztán hazamentem. A szendvics még mindig ott volt a konyhapulton, letakarva. Betettem a hűtőbe, és elindultam felfelé a lépcsőn. Anyám hálószobájában égett a villany, de nem nyitottam be jó éjszakát kívánni. Egyenesen a szobámba mentem, és visszavettem a cousinsos pólómat. Kibontottam a fonást, megmostam a fogam és az arcom. Aztán bebújtam a takaró alá és gondolkodtam. Az járt a fejemben: Tehát ilyen most az élet. Susannah nélkül, a fiúk nélkül. Már két hónapja. Túléltem a júniust. Azt gondoltam: Túl tudom élni. Eljárok moziba Taylorral és Davisszel, úszom Marcyék medencéjében, akár még Cory Wheelerrel is randizgatok. Ha így teszek, minden rendben lesz. Talán ha hagyom, hogy elfelejtsem, milyen jó volt régen, annál könnyebb lesz. De amikor elaludtam, Susannahról és a nyaralóról álmodtam, és még álmomban is pontosan tudtam, milyen jó volt régen. Mennyire a helyén volt minden. És nem számít, az ember mit tesz, vagy milyen keményen próbálkozik, az nem gátolhatja meg abban, hogy álmodjon.

Negyedig fejezet JEREMIAH A z EMBERT TELJESEN FELKAVARJA, amikor sírni látja az apját. Talán nem mindenki van így ezzel. Talán vannak olyan apák, akiket nem zavar, ha sírnak, akiknek nem idegenek a saját érzéseik. Az én apám nem ilyen. Nem az a sírós típus, és minket se bátorított soha arra, hogy sírjunk. De a kórházban, és utána a ravatalozóban úgy sírt, mint egy elveszett kisgyerek. Anyám hajnalban halt meg. Minden olyan gyorsan történt, hogy beletelt egy időbe, mire felfogtam, és ráébredtem, hogy valóban meghalt. Az embert nem taglózza le azonnal a hír. Viszont aznap éjjel - az első éjjel nélküle - csak én és Conrad voltunk a házban. Ez volt az első eset, hogy napokig egyedül maradtunk. A házban hatalmas volt a csend. Apánk a ravatalozóban virrasztott Laurellel. A rokonok hotelban szálltak meg. Csak én és Conrad. A emeberek egész álló nap jöttek-mentek a házban, és most csupán ketten maradtunk. A konyhaasztalnál ültünk. Mindenféle ennivalót kaptunk. Gyümölcskosarakat, szendvicses tálakat, egy kávétortát. Egy nagy doboz linzert a Costcótól. Letörtem egy darabot a kávétortából és a számba tömtem. Száraz volt. Aztán egy másik darabot, és azt is legyűrtem. - Kérsz? - kérdeztem Conradot. - Nem - válaszolta. Tejet ivott. Azon gondolkoztam, jó-e még az a tej. Nem emlékszem, hogy bárki is bevásárolt volna mostanában. - Mi lesz holnap? - érdeklődtem. - Mindenki ide jön? Conrad megvonta a vállát. - Valószínűleg - mondta. A tej ott fehérlett a szája fölött. Mindössze ennyit szóltunk egymáshoz. Felment a szobájába, én meg rendbe tettem a konyhát. Aztán elfáradtam és én is elindultam felfelé. Gondoltam rá, hogy Conrad szobájába megyek, mert bár nem szóltunk egymáshoz, jobb volt együtt lenni - kevésbé magányos. Egy pillanatra megálltam a folyósón, és már épp kopogni készültem az ajtaján, amikor meghallottam, hogy sír. Fuldoklott a zokogástól. Nem mentem be hozzá. Békén hagytam. Tudtam, hogy ezt szeretné. A saját szobámba mentem és lefeküdtem. Én is sírtam.

Ötödik fejezet A TEMETÉSEN A RÉGI SZEMÜVEGEM VOLT RAJTAM, a piros műanyag keretes. Olyan érzés volt, mintha egy régi, kinőtt kabátomat vettem volna fel. Kicsit szédültem benne, de nem érdekelt. Susannahnak mindig tetszettem ebben a szemüvegben. Azt mondta úgy festek, mint aki tudja, mit akar, mint aki elindult valahová, és pontosan tudja, hogyan jut el oda. A hajamat félig feltűztem, mert Susannah úgy szerette. Azt mondta, kiemeli az arcomat. Mintha így lett volna rendjén - hogy úgy fessek, ahogy neki a légiókban tetszettem. Még ha tudtam, hogy mindazt csak azért mondta, hogy jól érezzem magam a bőrömben, akkor is igaznak hangzott. Mindent elhittem, amit Susannah mondott. Még azt is, amikor azt állította, soha nem megy el. Szerintem mindannyian elhittük, még anyám is. Meglepődtünk, amikor megtörtént, és amikor elkerülhetetlenné, ténnyé vált, akkor sem hittük el igazán. Lehetetlennek tűnt. A mi Susannahnkkal, a mi Beckünkkel nem történhet ilyesmi. Az ember mindig hall olyanokról, akik túlélik, akik meghazudtolják az esélyeiket. Biztos voltam benne, hogy ő közéjük tartozik. Még ha az esély egy a millióhoz is. Ő az az egy. Gyors ütemben fordultak rosszra a dolgok. Olyan gyorsan, hogy anyámnak ingáznia kellett Susannah bostoni háza és a mi házunk között, először csak kéthetente hétvégén, majd egyre gyakrabban. Szabadságot kellett kivennie. Susannahéknál saját szobája volt. Hajnalban telefonáltak. Kint még sötét volt. Rossz hír, természetesen csak a rossz hír nem várhat. Amint meghallottam a telefoncsörgést, még álmomban, azonnal tudtam: Susannah elment. Ott feküdtem az ágyamban és vártam, hogy anyám bejöjjön és elmondja. A szobájában motoszkált, aztán lezuhanyozott. Amikor nem jött át, én mentem át hozzá. Vizes hajjal csomagolt. Rám nézett, a tekintete üres és fáradt volt. - Beck elment - mondta. Semmi többet. Éreztem, hogy összeszorul a szívem és az erő kimegy a lábamból. Lerogytam a földre, a falnak támaszkodtam, hogy ne dőljek el. Azt gondoltam, tudom, milyen az, amikor az embernek összetörik a szíve. Azt hittem, olyan, mint amikor ott álltam egyedül a bálban. De az semmi nem volt ehhez képest! Ilyen az, amikor valakinek összetörik a szíve. A fájdalom a mellkasban, a hasogatás a fejben. A tudat, hogy semmi sem lesz többé ugyanolyan. Azt hiszem, mindez viszonylagos. Az ember azt hiszi, ismeri a szerelmet, ismeri a valódi fájdalmat, aztán kiderül, hogy mégsem. Fogalma sincs semmiről. Nem emlékszem, mikor kezdtem el sírni. De amikor elindultak a könnyeim, többé nem bírtam abbahagyni. Nem kaptam levegőt. Anyám odajött hozzám, letérdelt, átölelt és ringatott. De ő nem sírt. Ott sem volt - mint egy

magányos nyílvessző vagy egy üres kikötő. Aznap visszautazott Bostonba. Csak azért jött haza, hogy megnézze, jól vagyok-e és ruhát váltson. Azt gondolta, több idő van még hátra. Ott kellett volna lennie, amikor Susannah meghalt. Már csak a fiúk miatt is. Biztos vagyok benne, hogy az ő fejében is ezek a gondolatok kavarogtak. A legtanítónénisebb hangján meghagyta Stevennek és nekem, hogy két nap múlva, a temetés napján, menjünk utána. Nem akarta, hogy ott lábatlankodjunk az előkészületek alatt; sok mindent el kellett addig intézni. Elvarrni a szálakat. Anyámat jelölték ki a végrendelet végrehajtójának, és természetesen Susannah tökéletesen tisztában volt ezzel, amikor őt választotta. Az igazság az, hogy nála jobbat találni sem lehetett volna. Mielőtt Susannah meghalt, mindent alaposan átbeszéltek. De ami még énnél is fontosabb, hogy anyám akkor volt a legjobb formában, amikor feladata volt. Amikor szükség volt rá, soha nem esett szét. Mindig a helyzet magaslatán állt. Bárcsak örököltem volna tőle ezt a gént! Mert én viszont elvesztem. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Azt gondoltam, felhívom Conradot. Néhányszor már tárcsáztam a számát. Mégis képtelen voltam rá. Nem tudtam, mit mondhatnék. Féltem, hogy valami oda nem illő csúszik ki a számon, hogy még jobban elrontom a dolgokat. Aztán eszembe jutott, hogy felhívom Jeremiah-t, de a félelem visszatartott. Éreztem, hogy abban a pillanatban, hogy felhívom, abban a pillanatban, hogy hangosan kimondom, igaz lesz. Akkor Susannah tényleg elmegy. Az autóban, a temetésre menet, leginkább hallgattunk. Steven egyetlen öltönye, az, amelyiket csak bálokon viselt, műanyag ruhavédő zsákban lógott a hátsó ülés fölött. Engem még az sem érdekelt, hogy leakasszam a ruhámat. - Mit fogunk mondani nekik? szólaltam meg végre. - Fogalmam sincs. vallotta be Steven. Az egyetlen temetés, amin voltam, Shirle néni temetése volt, és ő öregen halt meg. Én túl kicsi voltam akkor, hogy emlékeznék rá. - Hol fogunk aludni? Susannahéknál? - Gőzöm sincs. - Szerinted Mr. Fisher hogy viseli? - Arra nem bírtam rávenni magam, hogy Conradot és Jeremiah-t is elképzeljem. Még nem. - Whiskyvel - hangzott Steven válasza.

Ezek után nem kérdeztem semmit. A temetőtől ötven kilométerre lévő benzinkútnál átöltöztünk. Amint megláttam Steven vasalt öltönyét, rögtön megbántam, hogy nem akasztottam fel a ruhámat. Az autó hátsó ülésén megpróbáltam kisimítani a kezemmel, de hiába. Anyám mondta már, hogy a műselyem reménytelen; hallgatnom kellett volna rá. És fel is kellett volna próbálnom előtte, mivel legutoljára három éve volt rajtam az egyetem fogadásán, ahol anyám dolgozik, és kinőttem. Korán érkeztünk, időben ahhoz, hogy megkeressük anyámat, aki sürgött-forgott, a virágokat rendezgette, és Mr. Browne-nal, a temetkezési vállalkozóval egyeztetett. Ahogy meglátott, mérgesen ráncolta a homlokát. - Ki kellett volna vasalnod ezt a ruhát, Belly! A számba haraptam, nehogy olyat mondjak, amit aztán később megbánok. - Nem volt időm rá szabadkoztam, bár ez nem volt igaz. Rengeteg időm volt. Megrángattam a ruha alját, hogy hosszabbnak tűnjön. Anyám röviden csak annyit mondott: - Menjetek és keressétek meg a fiúkat! Belly, beszélj Conraddal! Sicvennel összenéztünk. Mit is mondhatnék neki? Már egy hónapja volt a bál, és azóta nem beszéltünk. Egy oldalsó teremben találtunk rájuk, politúrozott padok és pár zsebkendős dobozok között. Jeremiah leszegett fejjel állt, mintha imádkozna, amit még soha nem láttam tőle. Conrad egyenes háttal, mereven ült és a semmibe bámult. - Sziasztok! - szólalt meg Steven a torkát köszörülve. Odalépett hozzájuk, és erősen átölelte őket. Eszembe jutott, hogy még soha nem láttam Jeremiah-t öltönyben, így kissé feszesnek tűnt rajta - kényelmetlenül érezte magát, állandóan igazgatta a nyakánál. A cipője azonban újnak látszott. Eltűnődtem, vajon anyám segített-e kiválasztani. Amikor rám került a sor, Jeremiah-hoz siettem, és jó erősen átöleltem. Merevnek éreztem. - Kösz, hogy eljöttél - mondta, és a hangja furcsán hivatalosan csengett. Belém hasított, hogy haragszik rám, de gyorsan elvetettem. Még a gondolattól is bűntudatom támadt. Ez itt Susannah temetése, Jeremiah miért is foglalkozna velem? Ügyetlenül, körkörös mozdulatokkal simogattam a hátát. A szeme hihetetlenül kék volt, s ez azt jelentette, hogy sírt. - Igazán sajnálom - mondtam, de abban a pillanatban meg is bántam, mert a szavak annyira nem illettek oda. Nem tudták kifejelni, amit valóban szerettem volna, amit igazából éreztem. A sajnálom éppannyira reménytelen, mint a műselyem. Majd Conradra néztem. Merev hattal ült ismét, feher inge egyetlen hatalmas gyűrődés. - Szia! - mondtam, és leültem mellé.

- Szia! Nem tudtam eldönteni, megöleljem vagy békén hagyjam. Megszorítottam a vállát, de nem szólt semmit. Mintha kővé dermedt volna. ígéretet tettem magamnak: egész nap nem mozdulok el mellőle. Ott leszek mellette, mint egy pillér, egy támasz - mint amilyen anyám. Anyám, Steven és én a negyedik sorban ültünk, Conrad és Jeremiah unokatestvérei, Mr. Fisher testvére és a felesége mögött, aki túl sok parfümöt használt. Azt gondoltam, anyám az első sorban kap majd helyet, és amikor a fülébe súgtam, tüsszentett egyet és azt mondta, nem számít. Talán igaza volt. Majd levette a blézerét, és a meztelen lábamra terítette. Egyszer hátranéztem, és megláttam apámat hátul. Valamiért nem számítottam rá, hogy eljön. Ami furcsa, hiszen ő is ismerte Susannah-t, így teljesen ésszerű volt, hogy ott legyen a temetésén. Finoman odaintettem neki, ő pedig visszaintett. Itt van apa súgtam oda anyámnak. - Persze hogy itt van - hagyta jóvá anyám, de nem fordult hátra. Jeremiah és Conrad iskolai barátai egy sorban ültek, szinte leghátul. Feszengtek; kínosan érezték magukat. A fiúk a fejüket lógatták, a lányok idegesen sugdolóztak. A szertartás hosszúra nyúlt. A búcsúztató beszédet egy férfi mondta, akit soha nem láttam azelőtt. Szép dolgokat sorolt fel Susannahról. Kedves, együtt érző, bájos, ami mind igaz volt, mégis úgy hangzott, mintha soha nem találkozott volna vele. Odahajoltam anyámhoz, hogy a fülébe súgjam, de ő egyetértőén bólogatott minden egyes mondat után. Azt hittem, már nem fogok sírni, mégis sírtam. Sokat. Mr. Fisher felállt, és köszönetet mondott azért, hogy eljöttünk, és bejelentette, hogy mindenkit szívesen lát náluk a temetés után. A hangja elcsuklott néhányszor, de sikerült végigmondania, amit akart. Amikor utoljára találkoztunk, napbarnított, magabiztos és délceg ember volt, a temetés napján viszont úgy festett, mint aki eltévedt egy hóviharban: előreesett váll, sápadt arc. Végiggondoltam, milyen nehéz lehet kiállni mindenki elé, aki szerette Susannah-t. Megcsalta, elhagyta, amikor a leginkább szüksége volt rá, míg végül egyszer csak újra élőkerült. Az utolsó néhány hétben fogta a kezét. Talán ő is azt hitte, több idejük lesz még. Zárt koporsó volt. Susannah azt mondta anyámnak, nem akarja, hogy mindenki szájtátva bámulja, amikor nem a legjobban fest. A halottak hamisnak tűnnek, magyarázta, mintha viaszból lennének. Emlékeztettem magam rá, hogy a koporsóban lévő személy nem Susannah, hogy nem számít, hogy néz ki, mert ő már úgyis elment. Amikor a beszéd véget ért, közösen elmondtunk egy miatyánkot, elénekeltünk egy búcsúztató éneket, és az emberek egymás után részvétet nyilvánítottak. Furcsamód felnőttnek éreztem itt magam, anyám és a bátyám mellett. Mr. Fisher lehajolt, és könnyes szemmel mereven átölelt. Kezet fogott Stevennel, majd amikor átölelte anyámat, anyám súgott valamit a fülébe, amire

rábólintott. Amikor megöleltem Jeremiah-t, olyan hevesen zokogtunk mindketten, hogy egymást kellett támogatnunk. Rázkódott a válla. Amikor megöleltem Conradot, akartam valami vigasztalót mondani neki, ami több annál, hogy sajnálom, de olyan gyorsan tovább kellett lépnem, hogy ennél többre nem futotta. Hatalmas sor állt mögöttem, akik mind részvétet szerettek volna nyilvánítani. A sír nem volt messze. A cipősarkam belesüllyedt a földbe; biztosan esett előző nap. Mielőtt leengedték volna Susannah-t a nedves földbe, Conrad és Jeremiah egy-egy szál fehér rózsát dobott a koporsóra, majd mi, többiek is virágokkal hintettük tele. Én egy rózsaszín bazsarózsát választottam. Közben valaki egy egyházi éneket énekelt. A végén Jeremiah nem mozdult. Mereven állt ott, ahol majd Susannah sírja fog emelkedni, és zokogott. Anyám ment oda hozzá. Megfogta a kezét, és gyengéden beszélt hozzá. Susannahéknál Jeremiah, Steven és én felosontunk Jeremiah szobájába. Ott ültünk az ágyán az ünneplőruhánkban. - Hol van Conrad? - kérdeztem, nem feledve a fogadalmamat, hogy mellette maradok, amit viszont megnehezített, hogy folyamatosan eltűnt. - Hagyjuk békén egy kicsit! - javasolta Jeremiah. - Éhesek vagytok, srácok? Az voltam, de nem akartam mondani. - És te? - Aha, valamennyire. Van lent kaja. A hangja megremegett a lent szónál. Tudtam, hogy nem akar lemenni, és találkozni azzal a sok emberrel, látni a szánalmat a szemükben. Milyen szomorú! - sopánkodnának. - Két ilyen fiút hagyott itt! Jeremiah barátai nem jöttek el hozzájuk; a temetés után elmentek. Csak felnőttek voltak lent. - Majd én lemegyek - ajánlottam fel. - Köszi! - hálálkodott. Felkeltem és becsuktam magam mögött az ajtót. A folyosón megálltam, hogy megnézzem a családi fotókat, melyeket mind egyszerű fekete képkeretbe tettek. Az egyiken Conrad csokornyakkendőben állt, és hiányzott egy foga elől. Egy másikon Jeremiah nyolc- vagy kilencéves lehetett, a Red Sox sapkával a fején, amit egész nyáron nem volt hajlandó levenni. Azt állította, szerencsesapka - három hónapig éjjel-nappal viselte. Időnként Susannah kimosta és visszacsempészte a szobájába, amikor aludt. Lent a felnőttek jöttek-mentek, kávéztak és halkan beszélgettek. Anyám a büféasztalnál állva

tortát szeletelt idegeneknek. Nekem legalábbis idegenek voltak. Eltűnődtem, vajon ő ismeri-e ezeket az embereket, és vajon ők tudják-e, anyám ki volt Susannah-nak hogy a legjobb barátnője, akivel szinte egész életükben együtt töltötték a nyarakat. Fogtam két tányért, anyám pedig segített megpakolni őket. - Srácok, rendben vagytok odafent? - kérdezte, miközben egy szelet érett sajtot tett a tányérra. Bólintottam, és gyorsan visszacsúsztattam a sajtot. - Jeremiah nem szereti a márványsajtot magyaráztam, majd kivettem egy adag kekszet és egy fürt szőlőt. - Nem láttad Conradot? - Szerintem az alagsorban van mondta anyám, és a sajttálat rendezgetve hozzátette: Miért nem nézed meg, és viszel neki ennivalót? Ezt én felviszem a fiúknak. - Rendben. Tányérral a kezemben átmentem a nappalin, épp amikor Jeremiah és Steven lejött az emeletről. Ott álltam és végignéztem, ahogy Jeremiah különböző emberekkel beszélget, hagyja, hogy megölelgessék, a kezét szorongassák. Találkozott a pillantásunk, és finoman odaintettem neki. Ő ugyanezt tette, bár látszott rajta, hogy szabadulni szeretne egy hölgytől, aki karon ragadta. Susannah büszke lenne rá. Ezután az alagsor felé vettem az irányt, ahol mindent szőnyeg borított, és amely hangszigetelt volt. Susannah csináltatta meg, amikor Conrad elektromos gitáron kezdett játszani. Sötét volt, Conrad nem kapcsolta fel a villanyt. Vártam, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz, lassan és tapogatózva lépkedtem lefelé a lépcsőkön. Hamar rátaláltam. A kanapén feküdt, a feje egy lány ölében. A lány a hajával játszott, mintha összetartoznának. Bár a nyár még csak most kezdődött el, a bőre napbarnított volt. A cipőjét levette, és csupasz lábát feltette a dohányzóasztalra. Conrad pedig simogatta. Hirtelen összerándultam, egész kicsivé váltam. A lányt láttam már a temetésen is. Csinosnak tűnt, és eltűnődtem, ki lehet. Ázsiainak, talán indiainak gondoltam. Sötét haja és barna szeme volt, fekete miniszoknyát és fekete-fehér pöttyös blúzt viselt. A hajában meg fekete hajpántot. Ő vett észre először. - Szia! - mondta. Conrad ekkor nézett fel és látott meg, ahogy ott állok az ajtóban, kezemben a tányérral. Felült. - Kaja, nekünk? kérdezte, de közben nem igazán nézett rám. - Anyám küldte - mondtam, de a hangom inkább halk motyogásnak tűnt. A tányért letettem a dohányzóasztalra. Egy másodpercig bizonytalanul álltam, hogy mit is csináljak. - Kösz - szólalt meg a lány olyan hangon, mintha inkább azt mondaná: Most már elmehetsz. Nem csúnyán, de tisztán érzékeltetve, hogy zavarok. Lassan kihátráltam a szobából, de amint a lépcsőhöz értem, rohanni kezdtem.

Végigszáguldottam a nappalin, és hallottam, hogy Conrad a nyomomban lohol. - Állj már meg! - kiáltott rám. Majdnem átértem a halon, amikor utolért és megragadta a karom. - Mit akarsz? - kérdeztem, és leráztam magamról a kezét. - Engedj el! - Ő Aubrey - mondta. Aubrey, a lány, aki összetörte Conrad szívét. Másképp képzeltem el. Szőkének. Ez a lány szebb volt, mint amilyennek elképzeltem. Soha nem vehetem fel a versenyt egy ilyen lánnyal. - Bocs, hogy megzavartam a meghitt együttléteteket mondtam. - Ne legyél már gyerekes! Az életben vannak olyan pillanatok, amelyeket teljes szívünkből megbánunk. Egyszerűen kitörölnénk. Ha tehetnénk, önmagunkat is kitörölnénk, hogy azt a pillanatot nem létezővé tegyük. Amit ekkor mondtam, ezen pillanatok egyike volt. Édesanyja temetése napján, annak a fiúnak, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, képes voltam azt mondani: - Menj a pokolba! Ez volt a legrosszabb, amit valaha bárkinek is mondtam. Nem mintha ezek a szavak nem csúsztak volna ki néha a számon. Viszont az arckifejezését soha nem fogom elfelejteni. A pillantása ölni tudott. Ez megerősítette bennem mindazt a megvetésre méltó dolgot, amit magamról gondoltam, amiről az ember azt reméli, amiért imádkozik, hogy soha ne derüljön ki róla. Mert ha kiderül, mindenki megismeri a valódi énedet, és akkor meg fognak vetni. - Tudhattam volna, hogy ilyen vagy - mondta. Szánalmasan megkérdeztem: - Hogy érted? - Felejtsd el! - Nem, mondd meg! Hátat fordított, hogy otthagyjon, de megállítottam. Elálltam az ólját. - Mondd meg! - követeltem egyre hangosabban. Rám nézett és így felelt: - Tudtam, hogy rossz ötlet kikezdeni veled. Gyerek vagy még. Hatalmas hiba volt. - Nem hiszek neked - mondtam. Az emberek felénk fordultak. Anyám is ott állt a nappaliban és olyanokkal beszélgetett, akiket nem ismertem. Felpillantott, amikor meghallotta a hangom. Képtelen voltam a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam. Tudtam, hogy most az lenne helyes, ha otthagynám. Tudtam, hogy azt kellene tennem. Abban a pillanatban mintha ott lebegtem volna saját magam felett, és láttam, ahogy a szobában mindenki felém fordul. De amikor Conrad csak megvonta a vállat és újra elindult kifelé, olyan dühös lettem,