Herman Melville MOBY DICK II.
HERMAN MELVILLE MOBY DICK II. Regény 2011
Fordította Dr. Braun Soma Fapadoskonyv.hu Kft.
LIV. FEJEZET Stubb megöl egy bálnát Amennyire megrémült Starbuck a poliptól, annyira más véleményen volt Queequeg róla. Ha az ember polippal találkozik, akkor a fizéter sincsen már messze mondta a vadember és fenni kezdte szigonyát a csizma szárán. Másnap megint föltűnően csöndes és derült idő volt és anynyira egyhangúan telt el az idő, hogy a Pequod legénysége alig tudta megállni, hogy fényes nappal el ne szundikáljon. Az Indiai-óceánnak az a része, amelyen hajóztunk, nem volt még igazi bálnavadász terület, és delfin, repülőhal és a mély tengerek más ilyenféle hala is ritkább volt benne, mint a Rio de la Plata torkolata felé, vagy Peru tájékán. Éppen én kerültem sorra a főárbocon, és vállammal az egyik keresztfára támaszkodva, időnként lustán bámultam az elvarázsoltnak tetsző levegőbe. Nem tudtam kivonni magam a csöndes víz hatása alól és nyitott szemmel ábrándoztam. Mielőtt azonban egészen magamba merültem volna, észrevettem, hogy társaim mind bóbiskolnak már a másik két árbocon, úgy, hogy utoljára már mind a hárman félálomban lebegtünk a magasban, és akár a kormányosnak, a mi fejünk is meg-megbicsaklott. Aludtak a hullámok is a hajó körül és a Kelet álmosan intett a Nyugatnak a szendergő nap alatt. Egyszerre úgy láttam, mintha nagy buborékok szállnának föl a vízen a lábam alatt, és félig öntudatlanul a kötélzet mellé kaptam, amire egy rándulással hirtelen egészen magamhoz tértem. Nem messze a hajó bal oldalától hatalmas fizéter 5
úszott a hullámokon, és fekete háta, mint valami félig alámerült hadihajó emelkedett ki a víz színéről. A fizéter gőzölgő lélegzete magasra emelkedett és az egész állat olyan volt, mint valami pocakos polgár, aki kényelmesen pipázik egy meleg nyári délután. Ez a szegény bálna azonban most utoljára pipázott, mert mintha varázsvesszővel megérintették volna, az álmos hajó és az álmos matróznép egyszerre csupa mozgássá és életté vált, és amikor az ismert kiáltás fölhangzott az árbocokról, egyszerre visszhangzott a hajó minden részében, mialatt a nagy hal még mindig lassan és szabályos időközökben küldte föl ragyogó lélegzetét a magasba. Le a csónakkal! Kormányt előre! kiáltotta Ahab, és a maga parancsának engedelmeskedve, előbb fordított egyet a kormányon, mielőtt a kormányos megtette volna. A legénység kitörő lármája, úgy látszik, megijesztette a bálnát és mielőtt még a csónakokat vízre bocsátották volna, méltóságteljesen megfordult és tovább úszott bal felé. Úszása azonban olyan nyugodt volt és olyan kevés vizet vert föl az uszonyaival, hogy Ahab arra gondolt, hogy talán mégsem vett semmit sem észre, megparancsolta, hogy csak a kis lapátokkal evezzünk, és csak suttogva beszéljünk egymással. Így apró és lehetőleg zajtalan lapátolással eredtünk a bálna után, mert a szélcsöndes időben nem húzhattuk föl a csónak vitorláit. Nemsokára a bálna közelébe is értünk, amikor a szörnyeteg hirtelen vagy negyven láb magasra föltolta törzsét a levegőbe, azután mint valami roppant nagy, nehéz kő, alámerült a mélységbe. Arra fodros a víz! kiáltotta Stubb, és mert tudta, hogy most kis szünet következik, már elő is vette a gyufáját és rágyújtott a pipájára. A bálna addig maradt víz alatt, ameddig a lélegzete bírta, és amikor újra fölemelkedett, annyira a pipás 6
ember csónakja előtt volt, és annyival közelebb úszott hozzá, mint a többi bárkához, hogy Stubb magát hitte annak a szerencsés vadásznak, aki elejtheti. A bálna mozdulatai elárulták, hogy végre tudomást vett üldözőiről, ezért minden további óvatosság fölöslegessé vált, a kézilapátokat eltettük, és az evezők nagy zajjal csapódtak a tengerbe. Stubb közben egyre pöfékelt és pipával a szájában buzdította embereit a támadásra. A bálna azonban egészen megváltozott és fejjel előre menekülni igyekezett a fenyegető veszedelem elől. Utána, fiúk, utána! Ne kapkodjatok! Csak nyugodtan, de azért minél gyorsabban! Gyorsan, mint a villám, ez most a legfontosabb! kiáltotta Stubb, és a pipafüst minden szavánál csak úgy ömlött a szájából. Utána! Még gyorsabban! Hosszú, egyenletes evezőcsapásokat, Tastego! Hadd vegyék át a többiek is. Rajta, Tas, egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő! Így ni! Csak kitartás! A türelem savanyú uborkát terem csak könnyen, úgy, mintha bálteremben lennénk, ahol az ördög keresztanyja táncol a kis ördögökkel. Nyomás! Vu-hu! Va-hi! üvöltötték a szomszéd csónakról, ahol szintén minden erejük megfeszítésével húzták a lapátot. A gay-headi matróz nyerítő csatakiáltása nem maradt válasz nélkül és csakhamar ugyanolyan vadul fölharsant a többi csónakon is. Ki-hi! Ki-hi! rikoltotta Daggó, és úgy hajladozott előre-hátra a bárkában, mint amikor a tigris föl és alá szaladgál a ketrecében. Ka-la! Ku-lu! bömbölte Queequeg, és már előre végignyalta a szája szélét. A csónakok egymással versenyezve szelték a vizet, de Stubb még mindig vezetett, és továbbra is pipázva 7
buzdította az embereit. Matrózai kétségbeesett igyekezettel eveztek, amíg végre fölhangzott a várva-várt jelszó: Előre, Tastego! Gyerünk azzal a szigonnyal! A szigony süvítve kiröpült. Hátra! Az evezősök azonnal visszafelé eveztek, de abban a pillanatban valami forró, zúgó dolog siklott el mellettük a bűvös kötél. Egy pillanattal előbb Stubb gyorsan még kétszer rácsavarta a csónak orrába eresztett orsóra, amely most egyre gyorsabban kezdett forogni és csakhamar a füstölgő kender kék gőze is belevegyült Stubb pipafüstjébe. A kötél villámgyorsan perdült át Stubb kezei között, és a kendő, amellyel a tenyereit becsavarta, rövidesen rongyokba szakadozott le róla. Az egész olyan volt, mintha Stubb valami ellenség kétélű pallosába kapaszkodna, és az ellenség mindenáron ki akarná rántani a kardot kezei közül. Vizet a kötélre! Vizet! kiáltotta Stubb annak az evezősnek, aki a csiga közelében ült, és a matróz mindjárt bele is merítette süvegét a tengerbe és vizet öntött a csőbe. Azután óvatosan csavartak rajta néhányat és a kötél egyszerre megfeszült és a csónak úgy kezdett röpülni a zúgó vízen, mint valami zsákmányra éhes cápa. Stubb és Tastego helyet cseréltek egymással, Tastego odaült a kormány mellé, Stubb a hajó orrára állott, ami nem volt könnyű munka a vadul himbálózó csónakon. A remegő kötél egész hosszában végigfutott a csónakon, amely olyan volt most, mintha kettévált volna: egyik fele a levegőbe emelkedett, a másik a vizet hasította. A víz patakokban zúdult le a matrózokra, a hullámok egyre magasabbra vágódtak föl körülöttük és egyetlen hibás mozdulat is elég lett volna, hogy a minden eresztékében ropogó csónak a vízbe forduljon, 8