Szummer Csaba FREUD, AVAGY A MODERNITÁS MÍTOSZA

Szummer Csaba FREUD, AVAGY A MODERNITÁS MÍTOSZA

Károli Könyvek tanulmánykötet Sorozatszerkesztő: dr. Sepsi Enikő A szerkesztőbizottság tagjai: dr. Antalóczy Péter, Prof. dr. Balla Péter, dr. Bozsonyi Károly, dr. Csanády Márton, Prof. dr. Fabiny Tibor, dr. Kendeff y Gábor, dr. Kovács Barnabás, Prof. dr. Miskolczi Bodnár Péter, dr. Sepsi Enikő, dr. Szenczi Árpád, Prof. dr. Zsengellér József

Szummer Csaba FREUD, AVAGY A MODERNITÁS MÍTOSZA tut (Esszék a pszichoanalitikus antropológiáról és beszédmódról) Károli Gáspár Református Egyetem L Harmattan Kiadó Budapest

Cet ouvrage a bénéficié du soutien des Programmes d aide à la publication de l Institut français. Ez a mű a Francia Intézet Könyvtámogatási Programjainak (P.A.P.) keretében jelent meg. Felelős kiadó: dr. Sepsi Enikő, a KRE BTK dékánja. Károli Gáspár Református Egyetem 1091 Budapest, Kálvin tér 9. Telefon: 455-9060 Fax: 455-9062 Szummer Csaba, 2014 Károli Gáspár Református Egyetem, 2014 L Harmattan Kiadó, 2014 ISBN 978-963-7343-81-0 ISSN 2062-9850 Kiadja a Károli Gáspár Református Egyetem és a L Harmattan Kiadó A kiadó kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók: L Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u. 14 16. Tel.: 267-5979 harmattan@harmattan.hu www.harmattan.hu Párbeszéd Könyvesbolt 1085 Horánszky utca 20. www.konyveslap.hu A borító Jean-Auguste-Dominique Ingres: Oidipusz és a Szfinx című képének felhasználásával készült. A borítót Ujváry Jenő tervezte. A tördelés Kardos Gábor munkája. A nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte, felelős vezető Kecskeméthy Gábor.

TARTALOM tut Előszó és köszönetnyilvánítás..................................... 11 Prológus........................................................ 15 I. RÉSZ: A MODERNITÁS ÉS A ROMANTIKA TALÁLKOZÁSA FREUD PSZICHOANALÍZISÉBEN 1. fejezet: A modern én eszmetörténeti forrásai és a pszichológia szcientista-természettudományos azonosulása...................... 21 1.1. Az én mint poétikai alkotás: ismeretelméleti alapvetés............ 21 1.2. Az én modernista és romantikus gyökerei....................... 25 1.2.1. A redukált én: a modernitás emberképei..................... 26 1.2.2. A német romantika víziója az énről......................... 28 1.2.3. A természet urától és birtokosától a determinisztikus antropológiákig: Darwin és a gyanú hermeneutái................. 31 1.3. Az akadémikus pszichológia empiricista-naturalista azonosulása.................................................... 34 1.3.1. A kezdetek: a klasszikus német introspektív tudatlélektan...... 35 1.3.2. A behaviorista módszertani purizmus....................... 37 1.3.3. Kísérleti patkány helyett emlékezeti letapogatás: az információ kultusza a pszichológiában....................... 40 1.4. A pszichológia egészének módszertani kettőssége................. 41 2. fejezet: Az első személyű nézőpont és a fenomenológia váratlan felbukkanása az ezredforduló megismeréstudományában.... 44 2.1. Naturalizmus versus fenomenológia: a 20. századi pszichológia és filozófia ontológiai és metodológiai megosztottsága................ 45 5

6 TARTALOM 2.2. Az első és a harmadik személyű nézőpont kombinációi a pszichológiában............................................... 46 2.3. Az analitikus filozófia belső megosztottsága az első személyű illetékességgel és a fenomenális tudatossággal kapcsolatban........... 52 2.4. Reprezentációs és antireprezentációs ismeretelmélet.............. 54 2.5. Klasszikus (reprezentációfókuszú) és alternatív (interpretatív) megismeréstudomány............................... 57 2.6. A fenomenológia mint az ezredforduló kognitív tudományának eszköze................................... 59 2.7. A fenomenológiai és a naturalista irányzatok közeledése az ezredforduló pszichológiájában és filozófiájában.................. 63 2.8. Konklúziók................................................. 65 3. fejezet: Az empirista fiaskóktól a tudattalan hermeneutikájáig a pszichoanalízis megszületik..................................... 67 3.1. A fiatal, redukcionista Freud mítosza.......................... 67 3.2. Freud sikertelen próbálkozásai egy empiricista lélektan létrehozására.................................................. 69 3.3. Freud erősödő kísérletellenessége mint metodológiai tisztánlátásának implicit bizonyítéka.............................. 71 3.4. Freud elhagyja a naturalista tudomány földjét és megalapítja a mélyhermeneutika birodalmát..................... 76 3.5. Freud, Ferenczi, Jung és a szellemek............................ 77 3.6. Tudattalan és ezotéria....................................... 81 4. fejezet: A modernitás és a romantika találkozása Freudnál......... 84 4.1. A pszichoanalízis apollóni arca................................ 84 4.2. A démonizálódott természet a posztromantikában és Freud tragikus heroizmusa..................................... 85 4.3. A freudi és a Freud előtti tudattalan kontinuitása............... 88 4.4. A tudattalan mint személy és tárgy közötti átmenet.............. 88 4.5. Konklúziók................................................. 90 5. fejezet: A karteziánus én Freud díványán......................... 92 5.1. Az ego cogito mint fundamentum absolutum inconcossum......... 92 5.2. Pszichoanalízis és modernitás................................. 95 5.3. Konklúziók................................................. 96 6

TARTALOM 7 II. RÉSZ: NARRARE NECESSE EST 6. fejezet: A csábítási elmélet hányattatásai a pszichoanalízisben és azon túl.................................. 101 6.1. A pszichoanalízis tudományelméleti besorolásai................ 101 6.2. A csábítási elmélet viszontagságai............................ 103 6.3. A traumaelmélet feltámadása a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában....................... 106 6.4. Hamis emlékek............................................. 108 6.5. A szakmai szervezetek felelőssége............................. 110 6.6. Létezik-e a freudi elfojtás és valóban van-e ennek kardinális jelentősége a pszichoanalitikus terápia szempontjából?........................ 112 6.7. Konklúziók: a csábítási elmélet és a pszichoanalízis metodológiai heterogenitása..................................... 114 7. fejezet: Az aktív emlékezés koncepciója és emlékezeti konstrukciók a pszichoanalízisben............................... 116 7.1. Bevezetés.................................................. 116 7.2. A konstruáló-dramatizáló emlékezet.......................... 117 7.3. Az eredmények értelmezése.................................. 118 7.4. A pszichoanalitikus élettörténeti konstruktum.................. 120 7.5. Konklúziók................................................ 123 8. fejezet: A modernitás mítosza................................. 125 8.1. A Nagy Idő a mítoszban és a pszichoanalízisben............... 125 8.2. Müthosz és logosz komplementaritása......................... 128 8.3. A mitikus narráció funkciója................................. 129 8.4. A mitikus narráció mozgástere............................... 131 8.5. A pszichoanalízis mint a modernitás mítosza................... 132 9. fejezet: Freud és a későmodernitás: a fikcionalizmus csapdája a pszichoanalízisben............................................ 136 9.1. Freud fundacionalizmusa................................... 136 9.2. A régésztől a történészig vagy még tovább?.................... 138 9.3. A metaforikus narrativizmus csapdája........................ 142 9.4. A posztmodern Freud súlytalansága a dogmatizmus retorikai erejéről............................................... 144 7

8 TARTALOM 10. fejezet: Összefoglalás: Freud avagy a modernitás mítosza........ 146 10.1. A freudi tudattalan előzményei Schopenhauernél és Nietzschénél................................. 146 10.2. Három természetvízió, két tudománykoncepció................ 149 10.3. Freud empiricista zsákutcái az 1890-es években............... 150 10.4. A fordulat: a csábítási teória elvetése......................... 151 10.5. A kokaintézis valódi jelentősége a pszichoanalízis keletkezése szempontjából....................................... 153 10.6. A kommunikációs helyzet és az értelmezés reduktív mozzanatai a pszichoanalízisben......................... 156 10.7. A freudi homályosság dicsérete.............................. 157 10.8. Konklúziók............................................... 160 Epilógus....................................................... 162 FÜGGELÉK 1. Kronológia a csábítási elmélet viszontagságairól................. 167 2. A Ferenczi Freud Jones-háromszöghöz........................ 169 A könyv egyes fejezeteinek korábbi megjelenési helyei.............. 173 Irodalomjegyzék............................................... 175 Tárgymutató................................................... 194 Névmutató..................................................... 197 Jegyzetek...................................................... 202

Gidának, Misónak, Ádámnak és Matyinak

[H]osszú időbe telik majd, míg feladjuk szol gai engedelmeskedésünket neki. [...] Hatalmas mitológia. (Wittgenstein Freudról és a pszichoanalízisről) A felvilágosodás mitikus irtózása a mítosznak szól. [...] már a mítosz is felvilágosodás; és: a felvilágosodás visszaesik a mitológiába. (Horkheimer Adorno: A felvilágosodás dialektikája)

ELŐSZÓ ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS tut Ne legyen semmiféle titok, de felfedésének kívánsága se létezzék 3 ragadja meg a modernitás szellemi habitusát Horkheimer és Adorno a Felvilágosodás dialektikájában. A felvilágosodás víziója szerint a világ megnyugtató és uralható módon egyszerű, vagyis mechanikus formulákkal és naturalista-reduktív eljárásokkal leírható, s minden, ami a naturalista-fizikalista megközelítéseken túl van, az mese és mítosz csupán. Meglehet, hogy ez az elképzelés a létezőkről maga sem más, mint mítosz, s kiváltképp az emberrel kapcsolatban az. A felszínen és saját hite szerint is a felvilágosodással azonosuló Freud akaratlanul is arra mutatott rá, hogy Descartes és a nyomában haladó philosophe-ok túlságosan is megkönnyítették dolgukat, amikor a korábbi korokhoz és más kultúrákhoz képest kirívóan szimplifikált képet alkottak az emberről. A pszichoanalízis a múlt század legbefolyásosabb pszichológiai elmélete és gyakorlata volt. Jelentős hatást gyakorolt az emberrel foglalkozó tudományokra a filozófiától az antropológiáig, a gyereknevelési gyakorlatra, morális elképzeléseinkre és szexuális viselkedésünkre, a huszadik századi ember önértelmezésére általában. Tézisem szerint ez az erőteljes hatás nem csekély részben annak tulajdonítható, hogy Freud az újkori európai gondolkodás két ellentétes tendenciáját egyesítette: a modernitás reduktív attitűdjét a romantikus mozgalom ezzel szemben fellépő antinaturalista-értelmező hagyományával. Freud antropológiai és részben metodológiai szempontból is hibridizálja e két tradíciót, amely más szerzőknél úgy viszonyul egymáshoz, mint tűz és víz. Noha az első két esszé csupán lazán kapcsolódik a pszichoanalízishez, a könyvben olvasható tíz tanulmány középpontjában Freud antropológiája és narratív beszédmódja áll. Az első rész, A modernitás és a romantika találkozása Freud pszichoanalízisében a genealógiai megközelítést alkalmazza, azt a módszert, amelyet Nietzsche vezetett be a filozófiai gondolkodásba A morál genealógiájához című művében. Bizonyos szempontból minden jó történetírás genealógia, Schwendtner Tibor kifejezésével az eljövendő múlt rekonstrukciója, s miként

12 ELŐSZÓ ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS a filozófia, úgy a pszichológia történetére is elmondható, hogy azonosíthatók benne olyan fontos egyedi történések, kulcsesemények, melyek meghatározó értelemmel rendelkeznek az eljövendő vonatkozásában. 4 A genealógiai nézőpont, amelyet a könyv első részében érvényesítek, Freud elméleteit és antropológiáját nem a Freud által oly nyomatékkal hangsúlyozott empirikus megfigyelésekből származtatja, hanem részben az újkori gondolkodás különböző gondolkodási hagyományaiból, részben pedig Freud által megalkotott új metaforákból. Descartes jelentősége itt elvitathatatlan, számolnunk kell továbbá a modernitás Descartes után fellépő másik nagy reduktív tradíciójával, a brit empiristákéval is. Tárgyunk szempontjából ennél is fontosabb azonban az a hatalmas és termékeny lázadás a modernitás reduktív szellemisége ellen, amely a romantikában valósul meg, abban a szellemi mozgalomban, amely az európai szellem történetének a felvilágosodáshoz fogható jelentőségű eseménye volt, és amelyet Isaiah Berlin a Nyugat tudatában végbement legnagyobb változásnak nevez. 5 Freudot elsősorban a romantikus tradíció által inspirált szerzőnek tekintem. Míg az első rész fő témája a freudi antropológia, a második rész (Narrare necesse est) a pszichoanalitikus elbeszélési mód sajátosságait vizsgálja az emlékezés, a mitikus narráció, végül pedig a posztmodern fikcionalizmus felől közelítve Freud nyelvjátékához. A pszichoanalízis egyik legizgalmasabb kérdése, hogy Freud jogosan aspirál-e a természettudományosság státuszára, valóban empirikus kapcsolatokat, naturalista mintázatokat tár-e fel a pszichével kapcsolatban, ahogyan ezt sokszor és nyomatékosan leszögezi, vagy pedig és nézőpontomból és vizsgálódásaimból inkább ez a lehetőség rajzolódik ki azokat a mintázatokat, amelyekről beszél, Freud nem megtalálta, felfedezte, hanem megalkotta, empirikus igényei tehát túlnyomórészt megalapozatlanok. Úgy vélem, Freud nyelvjátékának páratlanul komplex jellege részben éppen megalapozatlan empirikus igényeiből ered. A könyv vége felé amellett érvelek majd, hogy Freud empirista dogmatizmusának és ontológiai homályosságának meglepő módon pozitív szerepe van az analitikus terápia szempontjából. Előző könyvem a szcientista-empiricista pszichológia-felfogások kizárólagossági igényeit elvitatva vázolt fel egy antinaturalista-hermeneutikai pszichoanalízis-koncepciót. A könyv megjelenése óta eltelt két évtizedben a tudományelméleti közeg mind külföldön, mind itthon megváltozott, toleránsabb lett. A hermeneutikai megközelítések és a narratív koncepciók polgárjogot nyertek a hazai pszichológiában is. 6 A hetvenes-nyolcvanas évek éles metodológiai konfrontációi az ezredfordulóra mindenesetre tompulni látszanak. Jelen monográfiám is ebben a békésebb szellemben íródott, elődjénél eklektikusabbá és kevésbé ideologikussá vált, amivel jobban illeszkedik tárgyához is. Freud, ahogyan Pléh jellemzi, inherensen enigmatikus és kétértelmű szerző, 7 aki, Fehér Ferenc

ELŐSZÓ ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 13 megfogalmazásával, szinte alvajáróként és megfelelő szakmai képzettség nélkül nőtt a [huszadik] század egyik filozófiai erősségévé. 8 Freud példáját követve és Freud után loholva megkíséreltem hibridizálni a naturalista és a fenomenológiaihermeneutikai tradíciót, abban reménykedve, hogy ez nem gyöngíti meg végzetesen a szöveg koherenciáját. A husserli fenomenológiától Wittgenstein nyelvjáték-koncepciójáig, Richard Rorty antireprezentacionalista ismeretelméletétől a davidsoni analitikus filozófiáig, az eszmetörténeti kutatásoktól a kísérleti pszichológia aktív emlékezetre vonatkozó modelljeiig, végül a történetfilozófiától a mítoszelméletek és a nyugati ezoterikus tradíció kutatásáig sokféle forrásra és többféle módszerre támaszkodtam. A könyv tíz fejezetéből hét többnyire a mostanitól jelentősen eltérő, kevésbé kidolgozott formában napvilágot látott már különböző szakmai és kulturális folyóiratokban, ezeket a megjelenéseket a könyv végén tüntettem fel. Előző monográfiám csapásirányában haladva folytatom a pszichoanalízis ismeretelméleti vizsgálatát, még erőteljesebben inspirálva Wittgenstein által, az első részben és a tizedik, záró fejezetben pedig nagyobb súlyt kapnak a freudi antropológia eszmetörténeti előzményei. A pszichoanalízisre fókuszáló huszadik századi episztemológiai diskurzus 9 egyik tanulsága az, hogy Freud alkotása meglepő szívóssággal áll ellen minden rekonstrukciós (értsd kisajátítási) törekvésnek. A rá irányuló ismeretelméleti vitákban a freudi pszichoanalízis játszotta a hindu történetből ismerős elefántnak a szerepét, amelyet a vakok akik persze a huszadik századi filozófia legélesebb elméi különböző irányokból letapogatva kiáltottak ki hol oszlopnak, hol kígyónak, hol pedig a füle alapján bőrlebernyegnek. Így vált Freud alkotása Popper szerint a tudományos metodológia ellenpéldájává, Habermas számára éppen ellenkezőleg, a társadalomtudományok paradigmatikus esetévé (mindössze meg kell szabadítani szcientista önfélreértésétől ), Heidegger szerint pedig az újkori tudomány riasztó szcientistanaturalista vállalkozásává. Ritka és vonzó kivételnek látom Wittgensteint, akit szembeötlő ambivalencia jellemez a pszichoanalízishez való viszonyában. Freud mitopoétikus képzelőereje lenyűgözi, retorikai fogását azonban, amellyel természettudományos oksági magyarázatoknak állítja be értelmezéseit, veszélyesnek véli a kritikus gondolkodás szempontjából. Wittgenstein kritikai attitűdjével szemben jómagam a terápiás hatékonyságot inkább szem előtt tartva, pragmatikusabban, ezért engedékenyebben közelítek Freud fennkölt empiricista dogmatizmusához és homályosságához. Olyasféle funkcionalitást, pozitív szerepet tulajdonítok neki, mint amilyet a mitikus képzelet és narráció homálya játszik a vallások esetében. Úgy tűnik végül, hogy nem csupán a filozófusokat, hanem az eszmetörténészek jó részét is számottevő egyoldalúság jellemzi, amikor a pszichoanalízis

14 ELŐSZÓ ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS atyját próbálják ábrázolni. Frank J. Sulloway például kriptobiológusként, míg Suzanne Kirschner kriptoromantikusként állítja elénk Freudot. Aki azonban sem ez, sem az. Freud mindez egyszerre. Freudot csak polifón módon lehet megszólaltatni. Könyvem, noha szövegszerűen nagyobbrészt az elmúlt 6-8 évben folytatott kutatásaimra és tanulmányaimra támaszkodik, a 90-es évek elején megjelent monográfiám, a Freud nyelvjátéka (A pszichoanalízis mint hermeneutika és narráció) folytatásának tekinthető mind eszmetörténeti, mind pedig ismeretelméleti szempontból. Ismeretelméleti koncepciómat a Pécsi Tudományegyetem pszichológiai doktori iskolájának Elméleti Pszichoanalízis programjában 2006 és 2009 között tartott kurzusaim és a doktoranduszok problémafelvetései segítettek világosabbá tenni, míg a pszichológiatörténeti szöveghelyek a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetében tartott pszichológiatörténeti előadásaimon nyerték el végleges formájukat. Mindenekelőtt hálás vagyok azonban Pléh Csabának a könyv kéziratával kapcsolatos észrevételeiért, korrekcióiért és javaslataiért, különösen a romantika és a pszichológia történetének tárgyalásánál. Végül köszönettel tartozom tanítványomnak, Szántó Andrásnak, aki stiláris és technikai szempontból is nagy segítségemre volt a kézirat végső változának elkészítésénél, a hivatkozások és az irodalomjegyzék pontosításánál.

PROLÓGUS tut Richard Rorty szerint a 30. század történészei valószínűleg úgy találják majd, hogy a legjobb 20. századi előrejelzéseket nem társadalomtudósok fogalmazták meg, hanem fantasy- és sci-fi-írók. 10 Ursula LeGuin kanadai írónő főhősének megvan az a különleges adottsága, hogy álmai valósággá változnak, nem tudja azonban befolyásolni, hogy mit álmodjon. Amikor nem képes már tovább cipelni e felemás mindenhatóság terhét, pszichiáterhez fordul. A terapeuta nem akarja elszalasztani a lehetőséget, hogy páciense álmainak kontrollálásán keresztül a világ urává és jótevőjévé válhat, belekontárkodik a létezők rendjébe, és káoszba sodorja a világot. A regény (Égi eszterga) a modernitás parabolájaként is olvasható. Heidegger szerint a modernitás emberét a puszta akarás feltétlenje jellemzi, szándéka mindenben érvényesülni. A nyugati ember a modernitás korszakában úgy véli, a létezők feletti uralomra hivatott, vagy ahogyan e vállalkozás egyik elindítója, Descartes mondja, képes a természet urává és birtokosává válni. Törekvései leghatékonyabb eszköze az újkori természettudomány, a modernitás ambíciói elválaszthatatlanok a tudomány korlátlan lehetőségeibe vetett hittől. Miközben a felvilágosodás és a modernitás gondolkodási tradíciója hajlamos volt túlbecsülni az ész lehetőségeit, az elmúlt fél évszázad során mintha túlságosan is felerősödött volna az ésszel kapcsolatos szkepszis. Eric Robertson Dodds a görögség és az irracionális viszonyát tárgyaló könyve végén, nem sokkal a második világháborút követően párhuzamot von az első európai felvilágosodás kora, vagyis a klasszikus görög kor filozófiájának és kultúrájának a Kr. e. 6. és 4. szá - zad közötti szárnyalása, majd a hellenizmusban bekövetkező hanyatlása, valamint az újkori felvilágosodás optimista hite és korunk szkepszise között. Mi is [á]téltük a racionalizmus egy nagy korszakát, amelyet egy minden korábban lehetségesnek tartott határt túlszárnyaló tudományos fejlődés fémjelez, és amely szembesítette az emberiséget egy minden korábbinál nyitottabb társadalom lehetőségével. És

16 PROLÓGUS még valamit megtapasztalhattunk az elmúlt negyven évben: valamiféle visszahőkölés félreérthetetlen jeleit e lehetőségek láttán. Úgy tűnhet, hogy André Malraux szavaival élve a nyugati civilizáció elkezdett kételkedni saját felhatalmazásában. 11 Freud akaratlanul is hozzájárult ehhez az elbizonytalanodáshoz. Míg a modernitás reduktív mentalitása kirívó módon leegyszerűsített antropológiákat eredményezett, Freud a német romantika és posztromantika, Schopenhauer és Nietzsche nyomán újra felfedezte és a nyugati gondolkodás homlokterébe állította a lelkinek azt a hatalmas tartományát, amelyet az én áttetsző voltát hirdető karteziánus és empirista antropológiák negligáltak. A tudattalan újbóli tematizálása érzékeny pontján kezdte ki a modernitás projektumát. Ez a vállalkozás ugyanis nem csekély részben két illuzórikus feltevésre támaszkodik. Az első a világ feletti kontroll lehetőségének, a második pedig az áttetsző és az ész által irányítható énnek az illúziója. E két alapfeltevést Platón szavaival üdvös hazugságoknak is nevezhetnénk, 12 nélkülük ugyanis elképzelhetetlen lett volna az a gyors politikai, gazdasági és kulturális fejlődés, amely az elmúlt három-négy évszázadban megvalósult. 13 A két illúzió szorosan összekapcsolódik. Descartes éles határvonalat húz az én és a természet közé, miközben feltételezi, hogy az előbbi biztonságos kiindulópontként, fundamentum absolutum inconcossumként szolgálhat az emberi megismerés számára. Freud viszont nyilvánvalóvá tette: a karteziánus én arkhimédészi pontja, amelyen, ahogy Descartes mondja, lábunkat megvetve kimozdíthatjuk a világegyetemet a helyéről, nem adatott meg számunkra. A pszichoanalízisre irányuló múlt századi filozófiai diskurzusban az is világossá vált, hogy Freud nyelvjátéka ismeretelméleti szempontból sem kevésbé összetett jelenség, mint antropológiáját tekintve. Előző könyvemben a pszichoanalízis nyelvjátékának három mozzanatát különítettem el, a tudományos magyarázat, a hermenutikai értelmezés és a biografikus narráció mozzanatait. Mint hamarosan látni fogjuk, ez utóbbi mozzanattal kapcsolatban olyan eltérő szellemi habitusú szerzők, mint Wittgenstein és Karl Popper, Thomas Mann és Mircea Eliade vélekednek úgy, hogy Freud, aki a felvilágosodás gyermekének vallotta magát, voltaképpen egy új mitológiát teremtett. Csakugyan, a pszichoanalízis, amely a modernitás ambícióit kiterjeszti az emberi lélekre, ironikus módon mutat bizonyos párhuzamokat a modernitás reduktív szellemi habitusával ellentétes attitűdöt érvényesítő mitikus-vallási narratívákkal. Nem szabad azonban eltúlozni ennek a jelentőségét. Freud nyelvjátékának a narráció csupán egyik mozzanata, azaz a pszichoanalízis nem redukálható a történetmondásra. A felvilágosodás és a modernitás sajátos negatív teodíceát hozott létre: 14 a társadalmi haladás a végtelenbe fut, az ember lehetőségei korlátlanok, a vilá-

PROLÓGUS 17 gunkból kiiktatható a szenvedés és az erkölcsi rossz, a természet és saját sorsunk szuverén uraivá válhatunk. A romantika az embert nem ilyennek látja, hanem véges lényként állítja elénk. Hans-Georg Gadamer e tradíció szellemében jelenti ki: az a feladatunk, hogy ne mint a gondolkodásunk erejénél fogva a világot uralmunk alá kényszerítő lényt gondoljuk el magunkat. 15 Úgy vélem, a pszichoanalízis jelentőségét és népszerűségét az biztosította a huszadik század kultúrájában, hogy miközben a romantikus tradícióhoz kapcsolódik ezen keresztül mintegy felelevenítve azt a tudást, amelyet az európai ember a tudattalanról felhalmozott, és amelyet a felvilágosodás betemetett, egyúttal a modernitás habitusát is magáévá teszi, és megpróbálja a kontroll attitűdjét kiterjeszteni a tudattalanra és az irracionálisra.

I. RÉSZ: A MODERNITÁS ÉS A ROMANTIKA TALÁLKOZÁSA FREUD PSZICHOANALÍZISÉBEN tut A többi teremtmény természetét, mely előre kijelöltetett, akaratunk korlátok közé szorította. Te, akit e korlátok nem akadályoznak, magad döntesz saját természetedről szabad akaratod szerint, mellyel felruháztalak [ ] Nem alkottunk sem égi, sem földi teremtménynek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy saját magad szabadabb és méltóságteljes létrehozója s alakítója lévén, tetszésed és szándékod szerint formálhasd önmagad. (Giovanni Pico della Mirandola: Az emberi méltóságról) 16 Önértelmezésünk szerepe az, hogy segít életünk alakításában. Ezek nem egyszerűen rólunk szóló ideák, hanem hozzájárulnak annak megalkotásához, amik vagyunk. (Charles Taylor: Humanizmus és modern identitás) 17

1. FEJEZET: A MODERN ÉN ESZMETÖRTÉNETI FORRÁSAI ÉS A PSZICHOLÓGIA SZCIENTISTA- TERMÉSZETTUDOMÁNYOS AZONOSULÁSA tut Lehet, hogy a világ története valójában csak néhány metafora története. Egyik fejezetét szeretném most felvázolni ebben az írásban. (Jorge Luis Borges: Az idő újabb cáfolata) Még mindig a régi szótárakhoz nyúlunk, azokhoz, amelyeket a felvilágosodás és a romantika hagyott ránk. (Charles Taylor: Sources of the Self [Az én forrásai]) 18 1.1. Az én mint poétikai alkotás: ismeretelméleti alapvetés Azok közé a sajátságos halandó élőlények közé tartozunk, akik önmagukat saját fogalmaikkal leírva, magukat teremtették írja Richard Rorty. 19 Egy Ágoston, egy Giovanni Pico, egy Descartes, egy Nietzsche vagy egy Freud poétikai ereje ké pes arra, hogy radikális módon átírja az addig érvényesnek tartott antropológiákat. Amit így nevezünk: önmagunk, az nem más, mint egyéni és közösségi létezésünket meghatározó leghatékonyabb fogalmi szerszámaink egyike. Önmagunk áttervezése, átformálása az énünkre vonatkozó reflexiók útján, annak a megváltoztatása, ahogyan jelen vagyunk saját magunk és mások számára 20 Daniel Dennett kifejezésével, az egyik legeredményesebb daru szerepét játszotta a kulturális evolúció folyamán, nagyságrendekkel jelentősebb változásokat idézve elő, mint egyéb fogalmi újításaink. Az énünkről alkotott kép, például a szabad akaratba vetett hit megléte-hiánya, vagy az agresszív késztetések innátista 21

22 A MODERNITÁS ÉS A ROMANTIKA TALÁLKOZÁSA FREUD PSZICHOANALÍZISÉBEN felfogása szemben a proszociális, kreatív tulajdonságokat hangsúlyozó pszichológiai és filozófiai antropológiákkal, jelentős mértékben befolyásolja társadalmi intézményeink kialakítását, és azon keresztül tényleges mozgásterünket. 21 Az újkortól kezdődően ennek a konstrukciónak a jelentősége még inkább megnő, mert ahogyan Foucault és a Foucault módszerét alkalmazó genealógiai-archeoló giai vizsgálódások rámutattak, a modernitás megkülönböztető jegye : az állampolgárokat arra ösztönzik és tanítják, hogy külső kényszereknek való engedelmeskedés helyett saját magukat fegyelmezzék»szubjektivitásuk«megalkotásával és megerősítésével (az önmonitorozás és önkontroll képességével). 22 Szokatlanul cseng, ha a poétikai erő terminusát filozófusokra vagy tudósokra alkalmazzuk, az igazságról alkotott hagyományos felfogás szerint ugyanis a költők szeszélyes fantáziával alkotnak, és alkotásaiknak esztétikai értéke van csupán, nem pedig igazságértéke, szemben a tudósokkal, akik felfedezik a világra és az emberi természetre vonatkozó igazságokat, amelyek kvázi örök időktől fogva ott vannak kint a világban, vagy belül, a lélekben, várva az éles szemet, amely megpillantja majd őket. Azokat az elméleti rendszereket, amelyeket eddig a magában való világ pontos vagy kevésbé pontos leírásainak tartottunk, Rorty szerint hasznosabb bizonyos célokra bizonyos előfeltevésekkel létrehozott konstrukcióknak tekinteni. Rorty ezeket a konstrukciókat szótáraknak nevezi, amelyeket Wittgenstein nyelvjátékfogalma alapján különféle feladatokra alkalmas szerszámoknak tekint. Ilyen feladat lehet az előrejelzés és az ellenőrzés (ezeket szolgálja a természettudományok szótára vagy nyelvjátéka, amelynek különlegesen nagy hatású megújítója volt Galilei vagy Newton), az éngazdagítás (a nagy újítók itt például Nietzsche, Proust, Nabokov és Rorty szerint mindenekelőtt Freud) vagy az emberek közötti szolidaritás erősítése (Dickens, Marx). 23 Az objektivista-fizikalista reprezentációs ismeretelméletek szerint a megismerés kulcskérdése, hogy a megismerő szubjektum helyesen tükrözi vagy reprezentálja-e az objektív valóságot. 24 Ez a megismerési modell áthatja mind a hétköznapi, mind pedig a pszichológiai gondolkodást, mint ahogyan ez jellemzi Freud tudományideálját is. A világról adott leírásaink azonban nem létezhetnek tőlünk függetlenül, figyelmeztet Rorty. A naturalista-fizikalista ismeretelméleti vízióval szemben az igazság nem úgy jön létre, hogy a természet vagy az ember eleve kitüntetne valamilyen nyelvet, amely megszólaltathatja valódi lényegét. A valóság nem osztódik saját magától kvázi-mondatokként megformált darabokra, melyeket egyszerűen tényeknek nevezhetnénk. A világ nyílt, a létezők sokfélesége kimeríthetetlen, az ember céljainak, viszonyulásainak megfelelően más és más nyelvekkel vagy szótárakkal más és más vonatkozásait tárja fel a maga számára. 25 Richard Tarnas, akinek A nyugati gondolat stációi című könyvére még többször fogok utalni, ismeretelméleti szempontból három nagy sza-

1. FEJEZET: A MODERN ÉN ESZMETÖRTÉNETI FORRÁSAI 23 kaszra tagolja a nyugati gondolkodás történetét. Az első a premodern korszak, amikor a megismerő elme naivan belevetíti magát a megismerni kívánt világba, célt, értelmet, isteni rendet és harmóniát lát a létezőkben. A második a karteziánus cezúra időszaka, amellyel a megismerő szubjektum, a Charles Taylor kifejezésével disengaged reason (a distanciált vagy elfogulatlan ész) elkülöníti magát a tárgytól. Ha azonban a cezúra csakugyan ilyen végletes, ahogyan azt Descartes hirdette, hogyan kerülhet egyáltalán kapcsolatba a megismerő a megismerttel, teszik majd szóvá jogosan a huszadik század fenomenológusai. Hume-tól, de még inkább Kanttól kezdődően újra felpuhul, átjárhatóvá válik a tárgyat és a megismerő szubjektumot egymástól elválasztó határ. Az episztemológia történetében ennek a fejlődési folyamatnak a végén Maurice Merleau-Ponty víziója áll, amely szerint [ ] a Lét többé már nem előttem van, hanem körülölel, bizonyos értelemben keresztülfolyik rajtam, és a Létet már nem kívülről látom, hanem a Lét kellős közepéből. 26 Merleau-Ponty leírásában a tapasztalót éppen úgy átjárja a Lét, mint a tárgyat, amellyel a tapasztalás során vonatkozásba kerül, egybekapcsolódik, bizonyos szempontból eggyé olvad. Merleau-Ponty számára, ahogyan Ullmann Tamás rámutat, [a] valóság nem a gondolkodás tárgya, mint Husserlnél, illetve nem csak az, hanem az az átfogó valami, ami a gondolkodás erezetét, tagolódását is előrajzolja. 27 Az alapvető ontológiai, egyben episztemológiai kategória a hús (chair), a maga erezetével, a tapasztalás pedig nem szintetizáló természetű, hanem differenciáló tagolódás. Ahogyan az erezet belülről, a levél húsából tartja a levelet, a gondolatok ugyanúgy jelentik a tapasztalat textúráját, eleinte néma, később kimondott stílusát. 28 Ennek a posztmodern szemléletmódnak a maga okkultista-ezoterikus ízű szóhasználatával Jung volt az első képviselője a pszichológiában, még ha nyelvezete alapján premodernnek tűnhet is számunkra. Jung nem csupán a huszadik századi pszichológia egyik legnagyobb alakja volt, hanem a nyugati ezoterikus tradíció talán utolsó jelentős képviselője is. Mint minden nagy ezoterikus, Jung is ért hozzá, hogy mondandóját sejtelmes és inspiráló homályba öltöztesse. A Létet azonban kétségtelenül nem kívülről látja már, hanem a kellős közepéből. Az archetípusok elmélete nem más, mint ennek az új tapasztalati szerkezetnek az ezoterikus hagyomány alapján történő kifejtése. Kanttól, majd a romantikától kezdődően mindenesetre egyre jobban kirajzolódik a tapasztaló és a tapasztalt egysége, a megismerő ember és a számára feltáruló világ textúrájának bensőséges kapcsolata. Ahogyan Tarnas írja már idézett művében: A világ olyan természetű, hogy a tapasztalásban annak a szimbolikus keretnek és feltételezési rendszernek megfelelően bomlik ki számunkra, amelylyel egy adott egyén vagy társadalom megközelíti. Ennek az ontológiai és megismerési alapja az, hogy

24 A MODERNITÁS ÉS A ROMANTIKA TALÁLKOZÁSA FREUD PSZICHOANALÍZISÉBEN [a]z emberi elme számára elérhető adatok oly összetett és változatos jelleggel bírnak, hogy megfelelő alátámasztást biztosítanak a valóság végső természetéről szóló legváltozatosabb koncepciók számára is. Az embernek ezért választania kell a potenciálisan egyként megfelelő lehetőségek tág halmazából, s amit kiválaszt, az befolyásolja majd mind a valóság természetét, mind magát a választó szubjektumot. [ ] a legmélyebb szinten a világ készségesen alkalmazkodik a megismerőhöz, és annak a víziónak a karaktere szerint tárja fel magát, amellyel megközelítjük. A világot, amelyet az ember megpróbál megismerni és átalakítani, bizonyos értelemben az a vonatkoztatási rendszer hozza létre, amellyel közelítünk hozzá, és amellyel voltaképpen belevetítjük magunkat, és ezáltal előcsaljuk különböző aspektusait. 29 Rortyhoz visszatérve, ő éppen úgy nem fogadja el a romantika elképzelését a bennünk rejtőzködő valódi énről, mint ahogyan elutasítja a valódi természet pozitivista ismeretelméleti koncepcióját is. Thomas Kuhn és Mary Hesse tudománytörténeti munkáira támaszkodva leszögezi: a tudományok történetében nem beszélhetünk az emberi természet és a külső természet egyre pontosabb leírásairól, csupán egymást kiszorító szótárakat találunk, és az új szótár többnyire árnyaltabb, artikuláltabb, mint a régi. A romantika ismerte fel a képzelet hatalmát, hogy az igazságot inkább létrehozzuk, semmint megtaláljuk. Ez a felismerés az emberre alkalmazva így hangzik: Az emberi ént inkább egy szótár használata teremti, mint az, hogy megfelelően vagy nem megfelelően jut kifejezésre egy szótáron belül. 30 Kurt Danziger, a neves pszichológiatörténész hasonló módon elégtelennek tartja a naturalista pozíciót, amely szerint a pszichológiai eseményeknek rögzített természeti formáik lennének, amelyeket néhány szerencsés filozófus és egy hadseregnyi szisztematikusan dolgozó kutató megtalálna és felcímkézne. 31 Danziger szerint azok a metaforák, amelyeket a társadalomtudományokban és pszichológiai elméletekben alkalmazunk, jelentősen befolyásolják saját magunk és a társadalmi világ észlelését. 32 Freud alkotását régóta kísérti Karl Krausnak, a két világháború közötti Bécs sziporkázó elméjének gonosz szellemessége, miszerint [a] pszichoanalízis már önmagában egyfajta lelki betegség, amelyből neki magának kell kigyógyítania. 33 Kraus megállapítása nem fair, ugyanis hallgatólagosan feltételezi, hogy beszélhetünk leírásunktól független, önmagában való emberi természetről, mintha az, amit lelkinek vagy mentálisnak nevezünk, ott lebegne valahol a világban a többi létező között. Wo Es war, soll Ich werden. ( Ahol ösztön-én volt, ott énnek kell lennie. ) Ez a mondat Freud előtt természetesen értelmetlenül hangzott volna, mióta azonban Freud megalkotta, nagyon is befolyásolja azt, hogy mit értünk énen. Freud erőteljes új metaforákkal járult

1. FEJEZET: A MODERN ÉN ESZMETÖRTÉNETI FORRÁSAI 25 hozzá önmeghatározásunkhoz, identitásunkhoz. Azonban nem ex nihilo teremtett, hanem három vagy négy már meglévő szótárt egyesített, megmutatva, hogy azok egymást kiegészítve is használhatók személyes identitásunk és viselkedésünk leírására. A metaforák nem pusztán két egyedi, addig elszigetelt dolgot kötnek össze, hanem egész jelentéstartományokat. Freud esetében pedig az újkori gondolkodás két ellenlábas tradícióját kapcsolják össze, a létezők kontrolljára törő, reduktív mentális habitusú felvilágosodást, amely a világot mechanizálni és uralni igyekszik, illetve a felvilágosodás leegyszerűsítései ellen lázadó romantikát, amely a természetben valamilyen kvázi-transzcendens organikus egészt lát, az embert pedig ennek részeként, s nem potenciális uraként fogja fel. 1.2. Az én modernista és romantikus gyökerei Mai elképzeléseink az énről egyfelől a 17 18. századi filozófiában (Descartes racionalista antropológiájában, valamint a brit filozófusok empirista modelljeiben), másfelől a reduktív mentalitású modernitás ellen lázadó romantikus hagyományban gyökereznek. (A romantikus természetvíziót Rousseau társadalomfilozófiájánál közvetlenebb módon Spinoza panteista természetfelfogása, valamint a Goethe és Schelling által kidolgozott Naturphilosophie készíti elő, amelynek legtávolabbi forrásai a reneszánsz hermetikusokig, vagy akár a 14. század eleji rajnai misztikusokig követhetők.) 34 Ezekben a konstrukciókban az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyulási módok ideáltípusait fedezhetjük fel. Nem csupán arról van szó, hogy mai önmeghatározási kísérleteink történeti szempontból visszavezethetők rájuk, hanem arról is, hogy az öndefiniálás lehetséges alaptípusait valósítják meg. A racionalista és empirista antropológiák rokon szótárakat képviselnek, összeköti őket reduktív látásmódjuk. A 18 19. század fordulóján a német és angol romantika szembeszáll ezzel az attitűddel, az én gazdagítását, artikulálását, a lélek rejtett mélységeinek feltárását célozza meg, egy expresszív és reflektív ideált fogalmaz meg az énnel kapcsolatban. E két ellentétes hagyomány alkotja mai énmeghatározási kísérleteink alapját is, ami jól látszik többek között abból, hogy a modernitással foglalkozó diskurzusokban általában az instrumentális ész és annak a romantikus-posztromantikus gondolkodókig visszanyúló kritikája áll az érdeklődés középpontjában. A továbbiakban Charles Taylor eszmetörténeti írásaira és Pléh Csaba pszichológiatörténeti munkáira támaszkodva a felvilágosodás empirista és racionalista emberképét, valamint a romantika antropológiáját vázolom fel.

26 A MODERNITÁS ÉS A ROMANTIKA TALÁLKOZÁSA FREUD PSZICHOANALÍZISÉBEN 1.2.1. A redukált én: a modernitás emberképei A középkor skolasztikája olyan világmindenséget vizionál az ember körül, amelyet érték-fogalmak hatnak át, mint a jelentés, a cél, a tökéletesség és a harmónia kategóriái. A tizenhetedik században a Galilei-féle és a newtoni tudományfelfogás a skolasztika arisztoteliánus világképét egy gépiesen működő világmindenség képzetével váltja fel, amelyet teleologikus összefüggések helyett oksági törvények mozgatnak. Az új vízió, Hans-Georg Gadamer kifejezését kölcsönvéve, egy ontológiailag alaktalannak gondolt, illetve mechanikus törvények által szabályozott létmasszát állít a létezők isteni rendjének a helyébe, ami magával hozza az emberről alkotott elképzelések radikális megváltozását is. 35 1.2.1.1 A karteziánus én Descartes énszubjektuma már nem a kozmosz harmóniájával kapcsolatot kereső teremtmény, de még nem is az empirista filozófusok mechanikus asszociációs törvényei által meghatározott elme. Rorty szerint Descartes megőrzi az emberi lélek rezervátumát a gépies magyarázatoktól az arisztoteliánus szemlélet javára. 36 Csakhogy az arisztoteliánus lélekfelfogás elválaszthatatlan az értelemmel teli kozmosz víziójától. Amíg a világmindenséget értékkategóriák szabályozzák, az embernek az a feladata, hogy ezeket az értékeket kövesse. Amikor pedig a mechanizáló világmagyarázatok erre nem adnak többé lehetőséget, ki kell alakulnia egy újfajta énmeghatározásnak is. Descartes egy sajátos attitűdöt érvényesít, amely eltárgyiasítja a világot, beleértve saját testünket is, és megköveteli tőlünk, hogy mechanikusan és funkcionálisan szemléljük önmagunkat. Taylor disengaged reasonnek amit distanciált észnek fordítok jobb híján nevezi ezt az attitűdöt. 37 Ettől kezdve a középkor elképzelése az ember és az értékfogalmaktól áthatott világ egységéről, ahogyan Taylor mondja, álomszerű állapotként jelenik meg, miközben az új gondolkodási módszerrel és beállítódással a természet urává és birtokosává válhatunk. 38 Az instrumentalista attitűdöt képesnek kell lennünk saját magunkkal szemben is alkalmazni, hirdeti Descartes. A lélek szenvedélyei (1649) L. cikkelye a vadászkutya idomíthatóságával demonstrálja, hogy a szenvedélyek Descartes modelljében az agy mozgásai viszonylag könnyűszerrel módosíthatók. Mivel kis iparkodással meg tudjuk változtatni az agy mozgásait az ésszel nem rendelkező állatokban, nyilvánvaló, hogy még jobban meg tudjuk változtatni ezt az emberekben; s még a leggyengébb lelkűek is abszolút hatalmat szerezhetnének összes szen-

1. FEJEZET: A MODERN ÉN ESZMETÖRTÉNETI FORRÁSAI 27 vedélyük felett, ha eléggé igyekeznének, hogy a szenvedélyeiket idomítsák és irányí tásuk alá vonják. Descartes addig elképzelhetetlennek vélt leegyszerűsítéseket hajt végre a premodern antropológiákhoz képest. A lélek egységes, átlátszó és uralható. Azokat a mentális folyamatokat pedig, amelyek nem illeszkednek bele ebbe a gleichschaltolt lélekkoncepcióba, Descartes a testhez száműzi. A lélek egyetlen funkciója a megismerés, a világot mentális képecskék, ideák képezik le számunkra, fogalmaink egy része velünk született. Az én, ha megfelelő gondolkodási módszereket alkalmaz, apodiktikus igazságokhoz jut. Nemcsak introspekciója tévedhetetlen tehát, hanem a világról alkotott ítéletei is potenciálisan azok. 1.2.1.2 A brit empiristák asszociációs modellje Néhány évtizeddel Descartes halála után (1650) John Locke (1632 1704), majd Locke-ot két-három emberöltővel követve David Hume (1711 1776) kiterjeszti a világ mechanikus magyarázatát az elmére is. Szembefordulnak Descartes innátista feltételezéseivel is, s a mentálisat teljes egészében a tapasztalatból származtatják. Locke a megismerést az elemi érzetek építőköveire vezeti viszsza. A fogalmak induktív módon jönnek létre az elmében az elemi érzetekből az érzetek azonosságainak a kiemelése révén, a szavak pedig mint semleges címkék kapcsolódnak a fogalmakhoz. Ahogyan Descartes, Locke is önellentmondásos terminusnak tartja a tudattalant: Szerintem közel áll az ellentmondáshoz azt állítani, hogy olyan állítások vannak a lélekbe vésve, amelyeket az elme nem vesz észre, vagy nem ért meg. 39 Megmarad, sőt felerősödik a kontroll attitűdje is az énnel szemben. Locke szerint az én nem azonosulhat egyetlen olyan törekvéssel sem, amelyet saját magában készen talál. Szakítania kell már kialakult szokásaival, és amennyire csak lehetséges, újra kell formálnia önmagát saját céljainak megfelelően. Taylor pontszerű énnek (punctual self) nevezi Locke szubjektumkoncepcióját: az én egyetlen meglévő tulajdonságával sem azonosul, ugyanakkor képes arra, hogy szüntelenül javítgassa önmagát. 40 A 18. század derekán Hume kidolgozza a lelki folyamatok asszociációkon alapuló elméletét. Az ideák már nem egy föléjük rendelt énhez tartoznak, hanem lelki atomok, az én csupán ezen atomok konfigurációja, nem pedig elkülönült létezéssel rendelkező szubsztancia. 41 Hume minden bizonnyal Descartes-ra gondol, amikor ezeket írja: Vannak filozófusok, akik azt képzelik, hogy minden pillanatban annak vagyunk tudatában, amit énünknek nevezhetnénk [...] Ami engem illet, amikor legbensőségesebben belépek oda, amit önmagamnak nevezek,

28 A MODERNITÁS ÉS A ROMANTIKA TALÁLKOZÁSA FREUD PSZICHOANALÍZISÉBEN mindig valamilyen érzékletbe ütközöm. [...] Sosem tudom magamat megragadni valamilyen észlelés nélkül. 42 A lelki atomok összerendeződése az asszociáció három törvénye, a hasonlóság, az időbeli vagy térbeli érintkezés, valamint az ok és az okozat törvényei szerint megy végbe. 43 A hume-i asszociációs elmeelméletet a newtoni mechanikában testet öltő új tudományideál inspirálja. A képzetek társulásánál [e]gyfajta vonzóerővel van [...] dolgunk, és hatásai [...] éppoly rendkívüliek és éppoly sokféle formában nyilvánulnak meg az emberi szellem világában, mint a tömegvonzás hatásai a természeti világban. 44 Körülbelül ez idő tájt Holbach, Helvétius és La Mettrie műveiben a mechanizálás és az atomizmus már materialista kísérleteket eredményez az ember leírása során. Azt a reduktív-szcientista tudományelméleti programot, amely a természet tudományos vizsgálatától áthatott instrumentális ész alkalmazását az emberi dolgokra is előírja, és amely oly jellemző vonása lesz a modernista tradíciónak, ironikus módon éppen a modernitás humanizmusa alapozza meg. Az Enciklopédisták és követőik szerint csak az instrumentalista racionalitás függetleníthet bennünket a hagyomány előítéleteitől. Így tudományos módszerekkel érhetjük el a boldogságot, a jólétet, és csökkenthetjük a fájdalmat és a szenvedést az egyén és a társadalom életében. Az asszociációk kognitív modellje a 18. század vége felé egészül ki motivációs mozzanatokkal, az empirista antropológia Jeremy Bentham haszonelvű etikájával válik teljessé. Ez a motivációs modell John Stuart Mill közvetítésével eljut majd Freudhoz, és meghatározza a pszichoanalízis motivációs elméletét is. Az ember (Freud modelljében eleinte a lelki készülék, később az ösztön-én) a gyönyört keresi és a fájdalmat kerüli; az a jó, erkölcsös társadalmi berendezkedés, amely ezt a hedonisztikus alapelvet figyelembe veszi, és minél több embert minél nagyobb boldogsághoz juttat. 1.2.2. A német romantika víziója az énről A modernitás reduktív programja már a 18. század első felében ellenreakciókat vált ki. Az áttetsző én karteziánus és empirista modelljének hegemóniája végül is alig másfél évszázadon keresztül érvényesülhet az európai gondolkodásban. A 18. század végétől gyengülni kezd pozíciója, hogy előbb a romantika és a posztromantika, majd a pszichoanalízis végérvényesen kibillentse uralkodó helyzetéből. Újra feltárul az európai szellem előtt az emberi psziché tudattalan aspektusainak végtelen birodalma, a Descartes által monolit egységgé egyszerűsített lélek gazdagsága, egyúttal a pszichében lappangó disszociatív működési módok lehetősége is.

1. FEJEZET: A MODERN ÉN ESZMETÖRTÉNETI FORRÁSAI 29 Az érzelmek, az álmok, a képzelet és a racionálisan nem vagy nem jól kezelhető más jelenségek iránt feltámadt érdeklődés együtt jár az okkult, a természetfeletti iránti kíváncsiság fellángolásával. A bölcseletben már a tizennyolcadik századtól komoly érdeklődés mutatkozott a teozófia, a panteizmus, az [állati Sz.Cs.] magnetizmus [azaz hipnózis Sz.Cs.] és a szomnambulizmus (alvajárás) iránt írja Maarten Doorman. 45 Okkult témák bukkannak fel az irodalomban is. Ez nem csupán a kor másodvonalbeli alkotásaira igaz, hanem olyan szerzőkre is érvényes, mint Goethe (Faust, 1775/1790/1808/1832; Wilhelm Meister vándorévei, 1821), Schiller (A szellemidéző, 1787 89), Novalis (A szaiszi inas, 1798 99) vagy Achim von Arnim (A koronaőrök, 1817). A 19. század vége felé Freud nem azzal hoz majd újat, hogy megkérdőjelezi a karteziánus modellt (a romantika ezt már megtette előtte), hanem azzal, hogy egyszerre érvényesíti a romantikának az én szempontjából reflexív és expresszív, az ént artikuláló törekvéseit, valamint a karteziánus ego reduktív és uralomra törő attitűdjét. Isaiah Berlin ellenfelvilágosodásnak nevezi a felvilágosodással szemben fellépő, a romantikát előkészítő szellemi fejleményeket. Az ellenfelvilágosodás (Giambattista Vico, Johann Georg Hamann, Johann Gottfried Herder), majd pedig a német Sturm und Drang koncepciói a német és részben az angol romantikában teljesednek ki nagy hatású, egész Európára kiterjedő szellemi mozgalommá a 19. század legelejétől kezdődően. A romantika mozgalma tézisszerűen fordul szembe a modernitás programjával. Képviselői a természetben nem az ember ellenőrzésére váró objektumot látnak, nem gépezetet, amelyet saját céljaink szolgálatába állíthatnánk, hanem hatalmas, lenyűgöző és titokzatos kvázitranszcendens organizmust, amelynek az ember is része csupán, nem pedig potenciális ura. Embereknek, állatoknak, növényeknek, köveknek és csillagoknak, lángoknak és hangoknak [...] együtt, egy családként [...] kell cselekedniük és beszélniük vizionálja Novalis. A romantikusok elméjében termékeny talajra hullanak Rousseau néhány évtizeddel korábban megfogalmazott gondolatai. Eleinte lelkesítik őket a francia forradalom eseményei, ahogyan Napóleon alakja is. Jénáig és Auerstädtig a Schlegel fivérek, Tieck, Schleiermacher, Beethoven a később számukra gyűlöletessé váló Napóleont a szent francia forradalom megtestesítőjének látják. Lélegzetelállító karrierje azt bizonyította számukra, hogy íme, diadalmaskodik a lángelme természeti ereje, magasra tör és szétzúz minden hagyományt. Hegel ámult tisztelettel jegyzi le 1806-ban, Jénában, amikor megpillantja a Császárt: láttam kilovagolni a világlelket. 46 Az ember a természetből jön, az emberben ma is ott rejlő természeti lényeg kibontakozásának szabad teret kell kapnia a nevelés során, és a társadalmi intézményeket is ennek megfelelően kell kialakítani. A Sturm und Drang, illetve

30 A MODERNITÁS ÉS A ROMANTIKA TALÁLKOZÁSA FREUD PSZICHOANALÍZISÉBEN a romantika egyik legfontosabb témája az egyén spontán, romlatlan belső lénye és a vele szembenálló rigid, a természet gazdagító, kiteljesítő hatását nélkülöző társadalmi környezet konfliktusa. A romantikusok kínzó módon érzik, hogy a felvilágosodás reduktív habitusa, hideg, mindent szétszedő keze felboncolta az embert, elválasztotta a lelket a testtől, az észt az érzésektől és a képzelettől, a vágyat a gondolkodástól. Hamann, a mozgalom előfutára ugyanazzal az indulattal lázad fel az ész zsarnoksága, azaz a racionalizmus egyszerűsítései ellen amiben mellesleg a német szellemre Nagy Frigyes által rákényszerített francia szellemi exportot is látott, mint az Enciklopédisták a tradíció és a tekintély zsarnoksága ellen. Novalis számára hasonlóan ahhoz, ahogyan erre Rousseau fél évszázaddal korábban rádöbben a tudomány nem a természet feletti uralom és a társadalom jobbá tételének az eszköze, hanem az embert a hit varázsától megfosztó, az életet elsekélyesítő, pusztító hatalom: Az istenek eltűntek. [...] A természet magányosan, élettelenül állt. Vasláncokkal kötözte meg a rideg Szám és a szigorú Mérték. Mint porrá, puszta léggé, úgy omlott szét sötét szavakká az élet mérhetetlen virulása. Elszállt a hit varázsa, s a mennyei társnő, a mindent átalakító, mindent testvériesítő Képzelet. 47 A romantikus ideál a saját belső világára kíváncsi, érzéseit, fantáziáit és álmait művész módjára kifejező szubjektum, vagy ahogyan Taylor nevezi, az expresszív én. A lélek sejtelmes mélységei és ezek hatása a tudatos gondolatokra és cselekedetekre a romantikus írók, költők, filozófusok kedvenc témáját szolgáltatták az álommal együtt, amelyben a lélek mélyéből érkező tudattalan rezdületek kifejeződéshez juthatnak. De kedves apám, az álmoknak miért vagy ellene? kérdezi Novalis ifjú hőse. Hiszen különös átváltozásaik és gyöngéd, finom természetük alighanem sarkantyúzzák elménket! Nem sajátos tünemény-e minden álom, akár a legkuszáltabb is, nem hasít-e még isteni rendelés híján is jókora rést a bensőnkre száz meg száz redővel omló titokzatos függönyön? 48 Az új látásmód a tizenkilencedik század első felében német nyelvterületen nem csupán az irodalomban és a filozófiában válik uralkodóvá, hanem a történetírásban is. Néhány évtized alatt egy alternatív megismeréseszmény jön létre a felvilágosodás hagyományát folytató pozitivista tudományideállal szemben, amelynek paradigmatikus tudománya a Friedrich Schleiermacher által létrehozott diszciplína, a megértés és értelmezés tudománya, a hermeneutika lett. Wilhelm Dilthey a 19. század vége felé John Stuart Mill és Auguste Comte pozitivista megismerési programját elutasítva a hermeneutikát teszi meg a humán tudományok, vagy ahogyan ő mondja Mill moral sciences terminusát németre fordítva: a szellemtudományok (Geisteswissenschaften) módszertani alapjává. Tehát, mint Odo