A kocsi megállt. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha egyál talán nem szállnék ki ha egyenesen viszszafordulnék? De hová menjek? A kis Pier rettehez? Vagy az utcalányhoz a Buchfeld utcában? Vagy Ma rianne-hoz, a halott lányához? Vagy haza? Ekkor egy könnyű borzongást érzett; éppen oda vágyott a legkevésbé. Vagy talán ez az út tűnt neki a legelérhetetlenebbnek? Nem, nem mehetek vissza, gondolta magában. Megyek az elkezdett utamon tovább, még ha a halálomat hozza is. Maga is nevetett a fellengzős szavakon, de igazán felszabadultnak nem érezte magát. Egy szélesre tárt kertkaput látott. Az előtte haladó gyászhintó, Fridolinnak úgy tűnt, teljesen beleve szett a szakadék mélységébe vagy a sötétségbe. Pacsirta tehát már minden bizonnyal kiszállt a kocsi ból. Fridolin gyors elhatározással szin tén kiugrott, utasította a kocsist, hogy odafenn a fordulónál várjon rá, mindegy, mennyi idő múlva tér is vissza. Hogy biztos legyen a dolgában, a kocsist már előre gazdagon megjutalmazta, és biztosította afelől, hogy a visszaútért ugyanilyen magas fizetséget kap majd. Az őt követő két másik kocsi is megérkezett. Az el sőből egy lefátyolozott női alakot látott kiszállni. Fri dolin belépett a kertbe, az álarcot maga elé tartotta; egy keskeny, a ház fényeivel megvilágított ös vény vezetett a kapuig, a kapu két szárnya kitárult, és Fridolin egy szűk, fehér előcsarnokban találta magát. Harmónium 54
hangjai szóltak, jobbra és balra két libériás inas állt szürke álarcban. Jelszó? kétszólamú, suttogó hangot hallott maga körül. És ő válaszolt: Dánia. Az egyik inas a fogadóhelyiségben elvette a bundáját és egy szom szédos helyiségben eltűnt vele, a másik kinyitott egy ajtót, és Fridolin egy félhomályos, majdnem sötét, körös-körül fekete selyemmel bevont, magas terembe lépett. Álarcos alakok lépkedtek fel és alá, mind egyházi öltözetben, tizenhatan, húszan lehettek, szerzetesek és apácák. A harmónium egy olasz templomi melódiát játszott, lágyan áramló hangjai mintha a magasból hullámoztak volna lefelé. A terem egyik sarkában egy kisebb csoport állt, három apá ca és két szerzetes; mintha szándékosan tették volna, futólag Fridolin felé pillantottak, majd rögtön azután ismét elfordították tőle tekintetüket. Fridolin észrevette, hogy ő volt az egyedüli, aki fejfedőt viselt, levette fejéről a zarándokkalapot, és a lehető legkisebb feltűnést keltve, jámbor módon sétált körbe a teremben; egy szerzetes súrolta a karját, és üdvözlésképpen odabólintott Frido lin nak; de az álarc mögött megbúvó tekintet egy másodpercre mélyen Fridolin szemébe fúródott. Egy idegenszerű, kellemesen buja, déli tájak kertjeire emlé keztető illat lengte körül. Megint egy kar súrolását érezte. Ez most egy apáca volt. A töb bi hölgyhöz ha sonlóan az ő homloka, feje és válla is fekete selyemmel volt le- 55
fátyolozva, álarca fekete selyemcsipkéi alól vérpiros ajkak világítottak. Hol vagyok? gondolta Fridolin. Õrültek között? Összeesküvők között? Valamilyen val lási szekta gyülekezetébe csöppentem bele? Talán lefizették Pacsirtát és utasították, hogy egy beavatatlant hozzon magával, akit bolonddá tehetnek? De egy álarcos tréfához Frido lin nak minden túlságosan komolynak, egyhangúnak és kísértetiesnek tűnt. A harmónium hangjaihoz egy női hang társult; régi, olasz, egyházi ária dallama hul lámzott végig a termen. Min denki némán állt, a ze nére figyelt, és egy pillanat ra Fridolint is magával ragadta a teremben szétáradó gyönyörű melódia. Hirtelen egy női hang suttogását hallotta maga mögött: Ne forduljon hátra. Még van lehető sége, hogy elmenjen. Maga nem tartozik ide. Ha erre vala ki rájön, komoly gondjai támadhatnak. Fridolin összerezzent a rémülettől. Egy másodpercnyi ideig olyan érzése volt, hogy követnie kell az intő szavakat. De a kíváncsiság, a csábítás, és leginkább a büszkeség, felülkerekedett minden józanságon. Most már mindegy, gondolta, jöjjön, ami nek jönnie kell. Elutasítón megrázta a fejét, anélkül, hogy hátranézett volna. A hang ismét suttogni kezdett: Sajnálnám Magát. Fridolin most hátrafordult. Látta a fekete csipke alól elővillanó vérpiros ajkakat, egy sötét szem pár mé lyedt az övébe. Maradok mondta tőle idegen, hősies hangon, és ismét elfordította az arcát. Az ének dallama csodálatosan hullámzott, a har- 56
mónium új, de már nem egyházi, hanem világi melódiát kezdett játszani, mintha orgona sípjai szólnának kéjes burjánzással; és amikor Fridolin körülnézett, észrevette, hogy az apácák mind eltűntek, és a teremben egyre több szerzetes gyülekezett. Ezalatt az énekhang is átváltott a sötét komolyságból egy mesterien emelkedő, csengő és ujjongó trillázásba, a harmónium elcsitult, helyette zongoraszó hal latszott, világias hangzással, kihívóan. Fridolin azonnal felismerte Pacsirta féktelen, vérpezsdítő játékát, és az előbb még fennkölten hangzó női hang egy végső, metsző, kéjes sikolylyal hasított bele a le vegőbe, bele a végtelenségbe. Jobbra és balra ajtók tárultak ki, az egyik oldalsó helyiségben Fri dolin felismerte Pacsirta homályba vesző alakját a zongora mellett, a vele átellenes teremből azonban vakító világosság sugárzott feléje. Mozdulatlan női alakokat látott, sötéten lefátyolozott fejjel, homlokkal és vállal, arcukon fekete csipke ál arccal, különben teljesen mezítelenül. Frido lin tekintete sóvár vágyakozással vándorolt a buja női alakokról a karcsúkra, a zsenge testekről a pompásan virágzókra; és a fedetlen testek, amelyek mégis titokzatosak ma radtak, a megfejthetetlen, tágra nyílt tekintetek su gár zása a fekete álarcok alól, mindezen látvány nyúj totta ki mond ha tatlaul kéjes érzés Fridolinban egy szinte elviselhetetlen, kínzó vágyakozásba csapott át. A töb biek is hozzá hasonlóan érezhettek. Az első elragadtatott morajlást sóhajtások követték, amelyek úgy hangzottak, 57
mint valami mélyről jövő fájdalom; valahonnét kiáltás hangzott, és akkor hirtelen, mintha üldöznék őket, már nem szerzetesi köpenyben, hanem ünnepi fehér, sárga, kék, piros lovagi viseletben, a félhomályos teremből előrontottak a férfiak, a nők irányába, ahol féktelen, majdhogynem gonosz nevetéssel fogadták őket. Fri dolin volt az egyetlen, aki szerzetesi köpenyében visszamaradt, és enyhe félelemérzéssel, a terem leg távolabbi sarkába osont, közel Pacsirtához, aki hát tal ült neki. Fridolin látta, hogy Pacsirta szemét be kötötték, de ugyanakkor olyan érzése volt, hogy a selyemkendő mögötti szemek mélyen belefúródtak a szemben lévő magas tükörbe, amelyben a lovagok és mezítelen táncosnőik forogtak. Hirtelen egy női alak állt meg Fridolin mellett, és hal kan suttogott mivel a teremben, mintha a hangokat is titokzatosság övezné, senki nem szólt egyetlen hangos szót sem: Miért ilyen magányosan? Miért nem táncolsz a többiekkel? Fridolin látta, hogy a terem másik sarkából két nemesember szúrós tekintettel figyeli őt, és olyan érzése támadt, hogy a mellette álló, fiúsan karcsú te remtést ők küldték hozzá, hogy próbára tegye és elcsábítsa őt. Fridolin mégis kitárta felé karját, hogy magához húzza, de ugyanabban a pillanatban, táncpartnere öleléséből kibontakozva, egy másik női alak szaladt egyenesen Frido lin hoz. Fridolin rögtön tudta, hogy az a nő volt, aki őt már korábban fi gyelmeztette. A nő úgy tett, mint- 58
ha most pillantaná meg először Fridolint, és suttogni kezdett, de olyan kivehetően, hogy azoknak ott a másik sarokban is hallaniuk kellett szavait: Visszajöttél végre? És vidáman nevetett: Hiába minden, felismertek. Majd a fiús ala kú nőhöz fordult: Csak két percre add nekem. Utána megint a tiéd lehet, ha akarod, reggelig. Majd kicsit halkabban, még mindig a fiús alkatú nőhöz fordulva, látszólagos örömmel folytatta: Õ az, igen ő. A másik csodálkozva: Va ló ban? és odalibbent a sarokban álló két lovaghoz. Ne kérdezz semmit mondta a nő, aki Fri dolin mellett maradt, és ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam félrevezetni őket, de mondom neked: hosszú ideig nem fog sikerülni. Menekülj, amíg nem késő. És bármelyik pillanatban már késő lehet. És ügyelj arra, hogy ne kövessék a nyomodat. Senkinek sem szabad megtudnia, ki vagy. Örökre vége lenne a nyugalmas és békés életednek. Menj! Viszontlátlak még? Lehetetlen. Akkor maradok. Remegés futott végig a nő mezítelen testén, ami Fridolint is megérintette, és ami szinte elködösítette érzékeit. Az életemnél több nem foroghat kockán mond ta, és ebben a pillanatban ennyit megérsz nekem. Megfogta a nő kezét és megpróbálta magához húzni. 59
A nő ismét suttogott, kétségbeesetten: Menj! Fridolin nevetett, és mintha álmában hallotta vol na saját hangját. Nagyon jól tudom, hová ke rültem. Nem csak azért vagytok itt, ti mindannyian, hogy csupán látványotokkal őrjítsétek meg az embert! Te pedig egy furcsa játékot űzöl velem, hogy teljesen elvedd az eszem. Menj, amíg nem késő! Fridolin nem akarta meghallani a szavait. Vagy talán nincsenek itt titkos szobák, ahová az egy más ra talált párok visszavonulhatnak? Mindenki, aki itt van, a végén egy udvarias kézcsókkal elbú csúzik egymástól? Nem nagyon hiszem. És a párokra mutatott, akik a zongora tomboló hangjaira táncoltak a tükrökkel borított, vakítóan fényes, szomszédos helyiségben. Kék, piros, sárga selyemre simuló, izzó, fehér testek tükröződtek vissza a teremből. Fridolinnak olyan érzése volt, hogy ebben a pillanatban senki nem törődik vele, és a mellette álló nővel sem; egyedül álltak a középső, szinte teljesen sötét teremben. Hiábavaló remény suttogta a nő. Nincsenek olyan szobák, amelyeket megálmodtál magadnak. Ez az utolsó perc. Menekülj! Gyere velem. A nő hevesen, elkeseredetten rázta a fejét. Fridolin ismét nevetett, de idegennek érezte sa ját nevetését. Te bolondnak tartasz. Ezek a férfiak és nők csak azért jöttek volna ide, hogy fel tüzeljék érzékeiket, majd utána faképnél hagy- 60
ják egymást? Ki tilthatja meg neked, hogy velem gyere, ha akarsz? A nő egy mélyet sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Ah, most már értem mondta Fridolin. Ez a büntetése annak, aki hívatlanul férkőzik kö zétek. Ennél rettenetesebbet ki sem gondolhattatok volna. Engedd el a büntetésem. Kegyelmezz meg nekem. Szabj ki rám más büntetést. Csak ne azt, hogy nélküled kelljen elmennem! Õrült vagy. Én nem mehetek el veled innét. Ugyanúgy, ahogyan mással sem mehetek. És ha valaki megpróbálna követni, a saját életével és az enyémmel játszana. Fridolin mintha megrészegült volna, nemcsak a nőtől, annak illatos testétől, pirosan izzó szájától, nemcsak a terem hangulatától, az őt körülvevő kéjes titkoktól. Mámoros volt ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem ért véget; saját magától, a vakmerőségétől, a benne végbement változástól. Kezével megérintette a nő fején a fátylat, mintha le akarná húzni. A nő elkapta Fridolin kezét. Egyik éjszaka valakinek eszébe jutott, hogy tánc közben lerántsa valamelyikünk homlokáról a fátylat. Letépték arcáról az álarcot, és ostorcsapások kíséretében elűzték. És... a nő? Talán olvastál egy szép, fiatal lányról... néhány héttel ezelőtt történt, aki az esküvője előtti napon megmérgezte magát. 61
Fridolin emlékezett, még a név is az eszébe jutott. Megmondta a lány nevét. Nem az a nemesi csa ládból származó lány volt, akit egy olasz herceg jegyzett el? A nő bólintott. A következő pillanatban egy lovag lépett váratlanul melléjük, mindegyik közül a legelőkelőbb, egyedül ő viselt fehér kosztümöt; egy rövid, de illedelmes, ugyanakkor parancsoló meghajlással táncra kérte a Fridolinnal beszélgető hölgyet. Fridolinnak úgy tetszett, mintha beszélgetőpartnere habozna egy pillanatig. De a lovag már átkarolta, és eltűnt vele a szomszédos kivilágított terem többi párja között. Fridolin egyedül maradt, és ez a hirtelen el hagya tottság fagyos érzéssel töltötte el. Körülnézett. Úgy tűnt, ebben a pillanatban senki nem tö rődik vele. Talán ez az utolsó lehetőség, hogy büntetlenül távozzon. Hogy mi igézte meg őt és tartotta fogva ab ban a sarokban, ahol látatlannak és észrevétlennek érezhette magát a szégyen egy dicstelen és kissé nevetséges visszavonulástól, az olthatatlan, kín zó vágy a csodálatos női test után, amelynek illata még ott terjengett körülötte; vagy annak lehetősége, hogy mindaz, ami eddig történt, egy bátorsági próba volt, amelynek jutalma a csodálatos nő lesz majd, maga sem tudta. Egyet azonban bizonyosan tudott: a rettenetes feszültséget nem bírja tovább elviselni, és ennek az állapotnak, függetlenül min den velejáró ve- 62
szélytől, véget kell vetnie. Bár mire is határozná el magát, az életébe nem kerülhet. Meg lehet, hogy őrültek vagy kéjencek között van, de egészen biztosan nem gazemberek vagy bűnözők között. Felmerült benne, hogy odamegy hoz zájuk, beismeri, hogy betolakodó, és hogy ké szen áll a lovagias elégté telre. Csak ilyen módon, egy gáláns akkorddal zárulhat ez az éjszaka, ha többet vár tőle, mint sivár, árnyszerű, egymást követő komor, szomorú, furcsa és érzéki ka landokat, amelyek közül egyiket sem sikerül vé gigélnie. Fellélegzett, és már indult volna. Ebben a pillanatban valaki suttogva szólt mellette: Jelszó! Egy fekete lovag lépett hozzá váratlanul, és mivel Fridolin nem válaszolt azonnal, még egyszer feltette a kérdést. Dánia mond ta Fridolin. Helyes uram, ez a belépés jelszava. A ház jelszavát, ha kérhetem? Fridolin hallgatott. Nem szíveskedik az úr megmondani nekünk a ház jelszavát? Maró gúny volt a szavaiban. Fridolin megvonta a vállát. A fekete lovag a terem közepébe lépett, felemelte a kezét, a zon gorajáték elnémult, a tánc megszakadt. Két másik lovag, egyikük sárgában, a másik pirosban, melléléptek. A jelszó, uram mondták egy szer re. Elfelejtettem válaszolta Fridolin üres mosollyal, és egészen nyugodtnak érezte magát. Az baj mondta a sárga ruhás úr, mivel itt 63
mindkét esetre, ha elfelejtette a jelszót vagy soha nem is tudta, ugyanaz a szabály érvényes. Az álarcos férfiak beözönlöttek a terembe, az aj tók minkét oldalon bezáródtak. Fridolin, szerze te si köpenyében, egyedül állt a színes lovagok között. Le az álarccal! kiabálták néhányan kórusban. Fridolin, mintha védelmet keresne, maga elé tartotta mindkét karját. Egyedül, felfedett arccal állni az álarc mögé bújt arcok között, ezt ezerszer borzalmasabbnak érezte, mintha hirtelen mezítelenül állna a felöltözöttek között. Határozott hangon mondta: Ha valaki az urak közül úgy érzi, hogy jelenlétem sérti a becsületét, és elégtételt követel, készen állok a kihívásra. De az álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha Önök is ugyanúgy tesznek, uraim. Itt nem elégtételről van szó mondta a pirosba öltözött gavallér, aki eddig nem beszélt, hanem bűnhődésről.