Metróváros
Versek & novellák Mandragoria és Bogomolov Publio Kiadó 2012 Minden jog fenntartva!
Ajánlás Különleges kötetet tart kezében az olvasó. Ebben a gyűjteményben egymás verseire, novelláira írt reflexiók, egymásnak címzett gondolataink találhatók. 2011 nyarán kezdődött minden. Már akkor születtek közös ötleten alapuló művek, amikor még csak ismerkedtünk. Októbertől kezdődően aztán egyre több és több alkotás került papírra. Külön-külön is értünk már el sikereket, szerepeltünk számos antológiában, most pedig megmutatjuk, hogy milyen értékeket adtunk egymásnak és a világnak ez idő alatt. Lesznek itt novellák, versek, melyek ugyanazt a mondanivalót hordozzák magukban, csak éppen egyik a realitáson alapul teljesen hétköznapi eseményeket teremtve, amelyekkel bárki könnyedén azonosulhat, ám mindig ott van egy kis plusz, amitől mégis több lesz, mint a megszokott. A másik pedig a szürrealitásra épül filozófiai, pszichológiai és groteszk köntösben. Így két különféle szemszögből tapasztalhatunk, érezhetünk át valódi és elképzelt élethelyzeteket. Metróváros, egy belső és külső világ kapcsolata, a felszín alatti önmagunk keresésének szimbóluma. Ennek révén a cím nem csak az írásainkat köti össze, hanem bennünket is; megnevezi e kötet célkitűzését, mondanivalóját. Kellemes olvasást és jó elmélkedést kívánunk! Mandragoria és Bogomolov ***
Cseresznyevirág Végtelen sorokban úsztak Nyugat felé a csipkés szélű bárányfelhők. Hosszú útjuk során egészen belefeledkeztek gondolataikba és méltóságtól eltelve sodródtak gondtalanul a megújuló tavaszi szél langyoskás áramlataival. Árnyékuk lassan átkúszott a hófehér sziklákkal szegélyezett, hangosan morajló tenger fölé emelkedő partokon. A szirteken karcsú fák elszáradt törzsei sorakoztak, dacolva az időjárás szeszélyeivel. Örök álmukat a Nap őrizte, s hogy valamennyire mégis csak csendesen szunnyadhassanak, háborítatlanul, aranyszínű fény-takaróval fedte be őket. A felhők beljebb repültek a kontinens közepe felé. Kopár, szürke föld felett siklottak békésen tovább. E kietlen területen semmi zöld nem nőtt, csupán a rég elpusztult és kidőlt fák száraz teste és a sok perzselt ágdarab tanúskodott róla, hogy itt valaha üde erdő zöldellt. A vidéket táplálni hivatott patak rozsdás vizének apró hullámai nyikorogva gördültek a tenger felé. A habjai közt fekete folyadék szivárgott előre szivárványos, egynemű fényt kölcsönözve a kénköves szagot felbüfögő víz, enyhén fodrozódó taréjainak. A fuldokló patak kanyargását követve az égi nyáj rendületlenül haladt tovább. Betonszürke épületek ezrei törték meg hirtelen a hamuszínű föld egyhangúságát. Kisebb-nagyobb üzemek karcsú, fehér kéményei vetettek hiún árnyat a lábai alatt némán közlekedő, sötét kabátot viselő emberekre. Koromfekete füst gomolygott elő e sápadt kémények torkából, bemocskolva a bárányfelhők patyolat tiszta lég-gyapjú szőrét. Azok elborzadva tekintettek magukra, ám a derűs nyugati szél tovább hajtotta valamennyiüket. A saját, megnémult visszhangjának vádló csendjébe burkolózó
városon túl ismét hamuvá égetett talaj megdermedt sikolya hullámzott. A piszkos, fekete felhők egyre alaktalanabbá váló masszájának árnyai kísértetekként keresték a helyüket, de nem találták sehol. A kihűlt légáramlatok késztetésére folytatták az tat, hogy rátaláljanak önnön megnyugvásuk nyugtára, ahol az eső révén szertefoszló felhőkkel együtt maguk is álomra hajthassák fáradt árnyék-fejüket. A kietlen, holt pusztákon keresztülborongva a fellegek végleg levetették szép felhő-gyapjú kabátjukat, s rút gúnyát öltöttek helyette. A mocsoktól bűzlő város ocsmány kéményei undorító szennyel fertőzték meg őket Örökkévalóságnak tűnő kilométerek tucatjai fonódtak egymásba, mire a szél végre elengedte nyáját. Nem maradt már elég ereje ahhoz, hogy tovább űzze. Inkább búsan visszafordult a tenger felé, hogy újabb égi bárányok pásztora legyen. A magukra hagyott elárvult felhők egy darabig még hömpölyögtek előre, aztán megálltak. Éppen elérték céljukat, egy halvány zöld foltot, amit alig néhány növény kiégett, sárguló levelei festettek az amúgy unalmas szürke világ monotonságának kellős közepére. A fellegek kieresztették magukból az esőt, s szétszakadt gyomrukon át az kiömlött, akár a vér egy legyilkolt vadállat őrjöngve tátongó nyílt sebén keresztül. A vízcseppek égetni kezdték alant a növényeket, amelyek szenvedve ugyan, de minden cseppet mohón magukba szívtak. Itt, a semmi közepén az eső igazi kincs volt. A kicsiny, növények által alkotott zöld sziget belsejében egy cseresznyefa állott. Mivel tavaszra járt az idő, minden erejével virágokat fakasztott rügyeiből. Így vált az egyetlen szemet nyugtató kinccsé szerte a messzeségek mélységében. A haldokló szárazföld belseje felől ekkor feltámadt a hűs déli szél, s az eső elálltával finoman cirógatni kezdte a meggyötört faleveleket, s a rózsaszín virágocskákat. A cseresznyefa cserébe egyet közülük neki adott, hogy a friss fuvallat azt hajába tűzve messzire röpítse, s
így üzenjen vele: Cseresznyevirág, ki hirdeti, kürtöli vadul szerteszét, merre a lágy, déli szél csak elviszi, hogy része ő a világnak, s a világ is az ő része, bár nehéz az élet, s az elemek harca rengető, mégis lesznek, s lesznek egy örökre, szeretők! ***
Ezer tő levendulavirág Lila szoknyás kislány keringőzik a réten. Hallgatja az imádkozó sáskák percenését. A fodros ködben tekintete illattóba réved, selymes arcán átvillan egy huncut mosoly. A leszakított levendulavirágot kontyába tűzi, pillangó száll vékony kezén ujjbegyére. Magasröptű ívpályáján szabadság-vágy fűti, hát sután kitárva mindkét szárnyát ő is elrepül. Hold vetülte árnyék szitál a tölgyfa mellett, kisfiú rajzolgat alatta szerelmes regéket. Egyre szántja a papírt kékes tolla, hogy ketten csónakázzák át majd a levendulás óceánt. Elfogja egy furcsább érzés, úgy hiszi, nézik. De ő csak ír egyre, vakon a félhomályban, bár a szublimált szó míg a szívébe fér is, sejti már az álmok hódításának esszenciálját. Jövő-vízióba hajlik libbenve a szoknya széle, ott a kisrajzon ezer a távolság, mint sóhaj. A toll megáll, kiborul a fűre a magenta-csésze, felszárad a múlt és színes pompában játszik a jelen.
Lány keze a fiúéba téved, másikban bíboros szálak. Megkapja értük a hintánál a csókot, a mesét, és ahogy elhagyják együtt a nyíló levendulákat, egyenként számolnak; ez még csak a harmadik tő volt... ***
Megjelöltek A hideg őszi eső hangosan dobolt a buszmegálló bádogtetején. Az utcai lámpák fényében ezernyi ezüstös csepp villant fel, miként forogva hulltak alá. A sötét aszfalton pocsolyák híztak tucatszám. A közelben sorakozó fák a gyenge széllel hajladoztak, eleresztve maradék leveleiket, mint féltő anya a gyermekeit. Az út vízelvezető mederkéi kiöntöttek, apró patakokat hozva létre a széttöredezett aszfalton. A rengeteg víz az úttest szélén fekete száját kitátó csatorna rácsain keresztül zuhogva ömlött lefelé a mélybe. A hidegvíz előre gördülő apró hullámainak útjában két finom, de mezítelen láb állott. A vékonyka fehér ruha nem védhette meg az esőtől tulajdonosukat, aki dideregve nézett át az út szemközti oldalán ragyogó ablak felé. Egy férfi épp írogatott valamit kis noteszébe, majd hosszasan és gondosan átgondolt újra mindent. Az idekinn ázó közben a csokoládébarna szemeit egyenesen a szobában kényelmesen dolgozó ember figyelmes tekintetére irányította. Az eső áztatta hosszú, barna haját néha félrelökte szemeinek útjából, hogy még egy kicsit gyönyörködhessen. Nem mert indulni. Megtette az első lépést, még odaát, de akkor még nem volt ennyire közel hozzá, nem érinthette volna meg, ha szemben találta volna magát vele. Legbelül viszont érezte az égető tüzet, amely minden másnál jobban sarkallta őt arra, hogy tovább menjen. Az asztali lámpa gyér fényénél a sárgás papír lassan megtelt mindenféle szavakkal és szebbnél szebb kifejezésekkel. A sötétkék tintacsíkot karcoló toll apró hegye egészen halkan sercegett a füzet lapjain. Valami nagyszerű dolgot emelt realitássá a puszta gondolati létből. A férfi kioldotta a nyakkendőjét és maga mögé dobta valahova az ágyra. Teljesen elragadta őt az ihlet. Az íróasztal bal sarkán egy kiüresedett csésze ragyogott. Egy száradó teafilter
hevert a fenekén. Ő csak dolgozott rendületlenül. Észre sem vette hisz nem tekintett ki az ablakon át a sötétbe egy pillanatra sem -, hogy egy fehér kendőkkel alig takart nő nézte őt az út közepéről, aki épp most szánta rá magát, hogy meginduljon a ház felé. És akkor hirtelen elveszett a kép, amit maga előtt látott. A férfi leállt az írással. Megragadta a poharat, hogy beleigyon, de amint a szájához emelte, máris eszébe jutott, hogy már rég kiitta a feketeteát. Fáradtan nézett az ablak felé, amelynek üvegén vastag sávokban folyt le a hideg esővíz. Odakinn már nem látott senkit, csak a széllel röpködő, éji sötétbe fordult faleveleket. Ekkor az órájára pillantott. Negyed három volt. Egészen sokáig dolgozott most is Aztán felkelt az asztaltól és néhány kósza lépést megtett a szoba közepén. A sarokba állított festményt eltakaró élénk kék vászonlepedőt nézte. Milyen finoman futottak le rajta a ráncok! Nem akart többé bepillantani alá, nehogy megint annak a csokoládébarna szempárnak a fogságába essék. Nem tudta elképzelni, hogy történhetett ez meg vele. Hiába adta fel a hirdetést, senkinek sem kellett a festmény miért is akarta megfestetni azzal a művésszel? Csak nézte tovább a vásznat, nem merte megérinteni, de nem tudta levenni sem róla a szemét, nem merte ugyanis bevallani magának, de beleszeretett az angyalba, akit az ábrázolt Odakinn a nő egészen átfázott a hidegtől. Korábbi énje sokkal jobban viselte volna az esőt. A hideg széllel sem volt gondja eddig, most mégis mind a kettő kínozta őt. Nehéz keresztet vett a vállára, de a muszáj továbblendítette. Tudta, hogy mennie kellett. Nem lehetett megmagyarázni, hogy miért is ragaszkodott annyira ehhez a férfihoz, mégsem bírt nélküle meglenni, csak percekig, de olyankor is folyton ő járt a fejében. Ujját lassan a csengőre nyomta. Teljesen új és érdekes érzés volt számára, ahogy hozzáérintette a gyengén bizsergő zöld gombhoz a mutatóujjának legutolsó percét.
Aztán keservesen várakoznia kellett. Nem tudta, hogy miként szólítják majd meg egymást, sem azt, hogy pontosan mi is fog történni azután, hogy kinyitja előtte a férfi az ajtót Annyit tudott egyedül, hogy okvetlenül értesítenie kellett őt, mivel veszélyben forgott az élete. A csengő játékosan felcsilingelt. Az író azonnal feledte a gondolatait a festménnyel kapcsolatban. Mivel a szobaablakon át rengeteg fény ömlött az utcára, nem tagadhatta le, hogy otthon volt éppen. Ki kellett nyitnia az ajtót. Meglepődött ugyan, hogy ki keresheti őt ilyenkor éjnek évadján, de mégis kinézett. A bejárat lassan kinyílt, a két tekintet azonnal találkozott. A nő sóvárgó szempárja azonnal örök emléket égetett a férfi kíváncsi pillantásába. És tüstént ezután a nagy felismerés! Már régóta ismerték egymást annak ellenére, hogy így még sohasem találkoztak korábban. Még soha nem érinthették meg egymást, nem beszélhettek egymáshoz, csak imádságokon keresztül. A nő csendesen elmosolyodott. A férfi még mindig nem talált szavakat, csak kereste őket, de nem jöttek ajkaira, hanem valahol az elméjének mélyére száműzték magukat, hogy a tettek beszéljenek helyettük, hiszen ez a szépséges nő még mindig a hidegben ázott-fázott mindenféle esernyő és lábbeli nélkül. - Te? kérdezte a férfi egyszercsak. A nő nem felelt. A hang, amit hallott, ugyanaz a szeretett hang volt, amiért idejött. Mégsem tudott szólni, csak egészen csöndben mosolygott a férfi kék szemeibe, aki a döbbenetének pofonjától próbált magához térni. Aztán végül felfogta, hogy mi történik: - Gyere be gyorsan! Az apró előszobán keresztül a konyhába léptek, ahol az író azonnal egy széket tolt a nő elé: - Foglalj helyet, kérlek!
Ő mosolyogva leült és bal kezével a vizes hajába túrt. Zavartnak érezte magát. Eddig ilyen érzés soha nem gyötörte. Tudta, hogy kapcsolatban áll azzal a másik érzelemmel, amit a férfi iránt érzett, de azt nem tudta körülírni. - Hogy lehetséges ez? Csak most nyitotta szóra a hidegvíztől ezüstössé vált puha ajkait: - Ledobtam a szárnyaimat! mosolyogta. - Ez lehetséges? - Itt vagyok! Ő értetlenül rázta a fejét, mintha csak hallucinációja lett volna, aztán kiszaladt a fürdőszobába és egy fehér törölközővel tért vissza: - Gyorsan töröld meg a hajadat, nehogy megfázz! Előkerítem neked a hajszárítót is! - Beszélnünk kell! A férfi azonnal megdermedt. Semmilyen gondolat nem kavargott többé előtte, csak az a szempár ott a festményen, amely most éppen előtte ült az asztal mellett és néha a bársonyos szemhéjak takarásába került, ahogy az ékes ujjak a törölközőt a barna hajzuhataghoz dörzsölték. Leült hát maga is éppen a nővel szemben: - Örülök, hogy itt vagy! Bárcsak igaz lenne! - Igaz! - Hogy történhetett meg ez? - Emlékszel a festőre? - Igen miért?
A nő folytatta: - Amikor lefestette neked az őrangyalodat, mit mondott? A férfi felidézte a találkozást és a festmény készítését, majd mielőtt válaszolhatott volna, a nő elébe vágott: - Azt mondta, hogy mindig veled lesz, és ne kérj olyat, amit megbánhatsz majd, ha meglátod a képet! - Nem kértem semmit! - De igen, csak nem mondtad ki! A szíved mélyén kívántad és azóta is kívánod! - Honnan tudod? - Onnan, hogy én vagyok a festményen! Az író majdnem hátradőlt a székkel. Tudta jól, hogy a nő igazat beszélt, mert érezte a szavainak erejét. Mégsem akarta elhinni, hogy az őrangyalával ült egy asztalnál. - Miért jöttél? - Hiányoztál! - De hát minden nap itt voltál velem! - Nem úgy, ahogy szerettem volna - Tudod, én nem is kértem, hanem egyenesen könyörögtem érte a lelkemben, hogy láthassalak végre! - Én is így voltam ezzel. - A festő mondta, hogy ő lát téged és megfest, de ne kérjelek és ne beszéljek hozzád, mert megnehezítem a dolgodat! - És ez csak a fele az igazságnak!
- Miért? - Mert nincsen őrangyalod most, hogy itt vagyok! Kitaszítottak a Mennyből, amiért furcsa ez az érzés! Ti, emberek ezt szerelemnek hívjátok. De ez most sokkal több annál. Nem tudom, hogy fejezzem ki magam. Egy őrangyal nem helyeselheti azt, amitől néha meg kéne, hogy óvja az embert! Mint most. Tudom, hogy mit érzel, mert amíg angyal voltam, láttam mindent, ami a lelkedben lezajlott. Nagy fényesség ragyog benned, amikor rám gondolsz. - Ha tudtad, hogy szeretlek, miért nem jöttél hamarabb? - Mert a sötét lelkek ránk vadásznak. Ők életről életre itt somolyognak az Univerzum szélén és arra várnak, hogy lecsapjanak azokra, akiknek nincs védőjük. - Miért? - Az őrangyal nélküli emberek teljesen védtelenek. Emlékezz csak a négy evangéliumra! Hányszor szabadított meg az Úr sötét lelkektől embereket? - Sokszor! - És azóta is így megy! El kell mennünk innen, mielőtt megtalálnak! - Hova? - Van templom a közelben, vagy egy hely, ahol meditálhatunk? A férfi zavartan állt fel az asztaltól: - Van persze, egy katedrális, csak előbb adok neked valami ruhát!