INFLÁCIÓ A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN MAGYARORSZÁGON

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK Levelező tagozat EU-kapcsolatok szakirány INFLÁCIÓ A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN MAGYARORSZÁGON Készítette: Cseh Ágnes Budapest, 2005

Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék... 3 Táblázatok és ábrák jegyzéke... 5 Bevezetés... 6 1. Az infláció... 7 1.1. Az árak szerepe és az infláció költségei... 7 1.2. Az inflációs elméletek...9 1.2.1. A klasszikus elmélet... 9 1.2.2. A keynes-i elmélet... 10 1.2.3. A keresleti infláció és a költséginfláció... 11 1.2.4. A Phillips-görbe... 14 1.2.5. A monetarista elmélet... 14 1.3. Az infláció egyéb okai... 15 1.3.1. A reál- és a monetáris szféra kapcsolata... 15 1.3.2. Az adópolitika... 17 1.3.3. Az árfolyampolitika... 17 1.3.4. Költségvetési és politikai megfontolások... 18 2. A szocializmus gazdaságtorzító hatásai... 19 2.1. A gazdasági koordináció a szocializmusban... 20 2.2. Árak és infláció a szocialista hiánygazdaságban... 22 3. A rendszerváltás és az azt kísérő infláció Magyarországon 1995-ig... 24 3.1. A magyar gazdasági rendszerváltás... 25 3.2. Az infláció... 27 3.2.1. Az infláció belső okai... 29 3.2.2. A külső tényezők... 34 3.3. Az 1990-es évek első fele... 38 3.3.1. Az átalakulás első két éve... 38 3.3.2. A növekedés újraélesztése?... 39 3.3.3. Gazdasági stabilizáció... 40 3.4. A magyar rendszerváltást követő infláció és dezinfláció tapasztalatai... 42 4. A rendszerváltást követő lengyel tapasztalatok... 47 4.1. Az átalakulás szakaszai... 48 4.2. A rendszerváltás egyéb fontos folyamatai... 50 4.3. Az infláció alakulása... 51 5. 1995-2004 közötti infláció elemzése regresszióanalízis segítségével... 53 5.1. Az analízishez használt idősorok... 55 5.1.1. A gazdasági teljesítmény eltérése hosszú távú egyensúlyától (real GDP gap)... 56 5.2. A magyar infláció 1995-2004 közötti alakulásának regresszióanalízise... 57 5.3. Az analízis eredményeinek gazdasági értelmezése... 61 5.3.1. RGDP_GAP, azaz a gazdasági teljesítmény eltérése hosszú távú egyensúlyától.. 61 5.3.2. A reálkamat... 62 5.3.3. A bérinfláció... 63 5.3.4. Az euró árfolyama... 63 5.3.5. Szabályozott árak... 64 5.3.6. Az inflációs várakozások... 65 5.4. A regressziós modell korlátai... 66 6. Konklúzió... 67 Irodalomjegyzék... 69 3

Függelék... 72 Melléklet... 73 4

Táblázatok és ábrák jegyzéke 1. táblázat: Munkanélküliségi ráta az aktív népesség százalékában. Fogyasztói és ipari termelői árindex 1987-1995... 29 2. táblázat: A nominális GDP, a vállalati gazdasági szervek költségvetési befizetései, a lakossági befizetések, a fogyasztáshoz kapcsolt adók, a vállalatoknak fizetett költségvetési támogatások és a fogyasztói árkiegészítés alakulása 1987-től 1995-ig... 32 3. táblázat: A negyedéves reál GDP átlagos eltérése a szezonálisan kiigazított értékétől... 54 4. táblázat: A modell magyarázó erejének áttekintése... 56 5. táblázat: Varianciaanalízis... 56 6. táblázat: A regressziós együtthatók... 57 7. táblázat: Negyedéves magyar adatok 1995-2004: infláció, reál GDP eltérése egyensúlyi állapotától, reálkamat, bérinfláció, euró árfolyam, szabályozott árak, inflációs várakozások... 70 8. táblázat: Lengyel GDP, infláció és munkanélküliségi adatok 1989-2000... 71 1. ábra: A fogyasztói árindex alakulása 1987 és 2004 között... 28 2. ábra: Reál GDP, szezonálisan kiigazított reál GDP és reál GDP trend... 55 3. ábra: A tényleges és a modell által becsült infláció alakulása... 59 5

Bevezetés Az emberek ösztöneik által vezérelve jobb életre, magasabb életminőségre törekszenek. Ez a törekvésük országos szinten az ország gazdasági növekedésében jut kifejezésre. A szocializmus 40 éve egy a piacgazdaságtól távoli mederbe terelte Magyarország gazdaságát. Az állami tulajdon és a központilag irányított tervgazdálkodás volt a domináns, a magyar valuta nem volt konvertibilis, az árakat hatóságilag szabályozták és mesterségesen alacsonyan tartották. A rendszerváltás után a szovjet befolyás alól felszabadult kelet-középeurópai országok megpróbáltak minél gyorsabban alkalmazkodni a demokratikus országok piacgazdaságához. Ez egy időben hosszan elnyúló, a társadalom tűrőképességét igen erősen igénybe vevő folyamatot jelentett, amikor a demokratikus intézményrendszer kiépítésén kívül a piacgazdaság bevezetését biztosító, térnyerését elősegítő intézkedésekre is szükség volt. A szabadáras rendszer bevezetésének köszönhetően az árak viszonylag hirtelen alkalmazkodtak a piaci viszonyokhoz, ami a relatív árak eltolódásához és a piacgazdaságokat jellemző infláció megjelenéséhez vezetett. Az infláció alakítása és megfékezése a gazdaságpolitika egyik meghatározó eleme lett és várhatóan az is marad. Magyarország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz, és a kormány meghirdetett célja az eurózónához való mielőbbi csatlakozás. Ehhez azonban teljesíteni kell a maastrichti kritériumokat, melyekből az egyik az alacsony inflációra vonatkozik, ami tovább emeli az infláció és az inflációs politika jelentőségét. A rendszerváltást követő inflációnak és az elmúlt másfél évtized tapasztalatainak áttekintése, elemzése éppen ezért kitüntetett érdeklődésre adhat okot. Ezért ezen dolgozat keretében megpróbálom bemutatni az említett időszak inflációs folyamatait, az infláció növekedésének, illetve csökkenésének okait, és mindezek hatását az ország gazdaságára és közvetve a társadalomra. 6

1. Az infláció 1 Az inflációs folyamatok megértéséhez, tisztáznunk kell az infláció fogalmát, és hasznos lehet a közgazdaságtan történelme során napvilágot látott fontosabb inflációs elméletek bemutatása is. Míg az eredeti latin szó az orvosi szaknyelvben felfúvódást jelent, inflációnak a közgazdaságtan azt a dinamikus folyamatot, azaz nem egyszeri változást nevezi, ami a pénz felhígulásával, értékvesztésével jár, vagyis amikor ugyanannyi pénzért kevesebb árut lehet venni. A definíciót megfordítva azt mondhatjuk, hogy a termékek, szolgáltatások pénzben kifejezett ára nő. A definícióból láthatjuk, hogy az infláció egy monetáris jelenség, azaz a pénz létéhez kötődik, és nem létezhet például egy pénzt nem használó, cserekereskedelemre épülő gazdaságban. A hétköznapi szóhasználatban az infláció fogalmát a fogyasztói árszint növekedésére használjuk. 1.1. Az árak szerepe és az infláció költségei A fenti definícióból látható, hogy az infláció a pénzben kifejezett árakhoz kapcsolódik, de vajon miért ilyen fontosak az árak? A pénz használatának előnye abban rejlik, hogy olcsón, gyorsan és hatékonyan lehet vele tranzakciókat lebonyolítani. Nagyon időigényes lenne az a folyamat, amíg pont az a két fél megtalálja egymást, akik a másik számára megfelelő terméket kínálják cserére, illetve nagyon bonyolult lenne a cserélt áruk értékének összehasonlítása. Ezért váltotta fel idővel a cseregazdaságot a pénz használata. Ahhoz, hogy egy csere sikeres legyen, az szükségeltetik, hogy mindkét félnek hasznára váljon az üzlet, tehát a feleknek saját érdekükben meg kell tanulni együttműködniük. Ebben nyújt segítséget a mindenki által elfogadott fizetőeszköz és az annak egységében kifejezett árrendszer. Az egyre fokozódó, országhatárokon is átnyúló munkamegosztás során még jelentősebb szerephez jut az árrendszer, ami egy olyan... mechanizmus, amely központi irányítás nélkül megoldja ezt a feladatot anélkül, hogy az embereknek beszélniük kellene egymással, vagy szeretniük kellene 1 Ebben a fejezetben Erdős Tibor, Milton és Rose Friedman és Simon András hivatkozott műveire támaszkodom. 7

egymást. 2 Az árrendszer jelentőségének felismerése Adam Smith nevéhez kapcsolódik, aki rávilágított arra, hogy a piaci árak milliók tevékenységét hangolják össze úgy, hogy azzal minden érintett fél jól járjon. A mai világban használt, belső értékkel nem rendelkező pénz mint tranzakciós eszköz szemben az árupénzzel, illetve arannyal, ezüsttel azért hasznos, mert alacsony az előállítási költsége, tetszőleges módon osztható, tartós, és szállítása sem okoz nagyobb problémát. Az áraknak a gazdaságban három funkciójuk van. Először is információt szolgáltatnak a kereslet alakulásáról (például mely termékekre nőtt meg a kereslet, melyekre csökkent), másodszor arra ösztönözik a gazdaság szereplőit, hogy a hatékonyság legyen a döntő érv a termékeik gyártása során és költségkímélő előállítási módot válasszanak (azaz szerepük van a termelési tényezők allokációjában), harmadszor pedig meghatározzák, hogy kinek mennyi jut a termelt javakból, tehát a jövedelemelosztásban is szóhoz jutnak. Az árrendszer mechanizmusa normális körülmények között olyan jól működik, hogy észre se vesszük, csak akkor figyelünk fel jelentőségére, ha valami megzavarja a működését. A kiszámíthatatlan infláció feltűnése meggátolja az árakat abban, hogy továbbra is hiteles információkat továbbítsanak a gyártók nem tudják, hogy azért nőttek-e meg a termékeik árai, mert megnőtt irántuk a kereslet, vagy csak azért, mert az átlagos árszint emelkedett. Ezáltal a nem várt infláció hezitáláshoz, téves döntésekhez vezethet, ami hozzájárul az infláció költségeihez. Az infláció költségeit két csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba azok a költségek tartoznak, melyek mindenképpen velejárói az inflációnak. Nevezetesen az árinformációk megítélését kísérő nehézségek (nem könnyű eldönteni egy áruról, hogy olcsó-e vagy drága, ha gyakran változnak az árak), és a készpénztartás elkerülését megcélzó intézkedések fáradsága (ha a pénz fokozatosan elértéktelenedik, kevesebbet érdemes tartani belőle). A második csoportba a váratlanság tényéből származó költségek tartoznak. Ha az infláció nem kiszámítható, akkor ez érzékenyen érintheti azokat a szerződéseket, megállapodásokat, melyek utólag nem módosíthatóak és melyekbe nem kalkulálták bele az infláció mértékét. A magas infláció a vagyonnal gazdálkodó vállalkozások kockázatát is megnöveli, hiszen vagyonuk értékéből veszíthet. Az inflációval járó bizonytalanság az erőforrások elosztásában zavart okozhat, 2 Friedman, Milton és Friedman, Rose, Választhatsz szabadon. Florida-Budapest: Akadémia Kiadó és MET Publishing Corp., 1998, 18.o. 8

megváltozhat a korábban a fogyasztás és a beruházás között kialakult egyensúlyi arány. Az infláció felsorolt költségei és kockázatai csökkentik a vállalkozói hajlandóságot, és akadályozzák az erőforrások optimális allokációját. Ezért a magas infláció általában alacsonyabb ütemű gazdasági növekedéssel jár. 3 Mint láttuk, az áraknak jelentős szerep jut a jövedelemelosztás folyamatában ha az árak az infláció hatására eltorzulnak, az maga után vonja a jövedelmi arányok megváltozását is. Ami az egyik ember számára hátrány vagy többletkiadás, az a másiknak előnyt vagy többletbevételt jelent. A vagyoni viszonyokban végbement változások társadalmi feszültségekhez vezethetnek, ami az infláció költségeit gyarapítja. Ráadásul a jövedelemátcsoportosítás nemcsak az országhatárokon belül jelenthet veszélyt, hanem nemzetközi viszonylatban is, azaz belföld és külföld között, és ez a hazai jövedelem csökkenését okozhatja. A fenntartható gazdasági növekedés és a makroökonómiai egyensúly fenntartása szempontjából alapvetően előnyös, illetve szükséges egy alacsony, 2% körüli infláció. Az ennél magasabb infláció költségei túl nagyok, nagyobbak, mint a leszorításával járó költségek, ezért a gazdaságoknak általában érdekében áll egy antiinflációs politika bevezetése, ugyanakkor az infláció teljes megszüntetése (0%-ra történő csökkentése) olyan áldozatokkal és deflációs kockázatokkal járna, ami miatt már nem éri meg felvenni vele a harcot. 1.2. Az inflációs elméletek 1.2.1. A klasszikus elmélet Az infláció klasszikus elméletének egyik alapvető feltevése, hogy a pénznek csak áruforgalmi szerepe van ez az elmélet figyelmen kívül hagyja a pénz felhalmozási szerepét. Ebből kifolyólag a gazdaság szereplői a forgalomban lévő pénz mennyiségét próbálják a minimális, a gazdasági tranzakciók és azok különböző költségei által meghatározott optimális szinten tartani. Az elmélet másik alapvető feltevése, hogy a piacot a kereslet és a kínálat egyensúlya 3 Simon András, Gazdaságpolitikáról mindenkinek: Infláció. 12.o. http://www.mnb.hu/engine.aspx?page=mnbhu_egyebkiadvanyok_hu&contentid=0, 2005.01.19, 15:05. 9

jellemzi. Az árak szinte azonnali alkalmazkodásán keresztül a piac mindig visszatér az egyensúlyi állapotába. Egy ilyen világban a pénz mennyiségének megnövekedése nincs hatással a gazdaság kibocsátására, a kínálat csak a kereslet hatására nő, ezért a bővülő pénzkínálat az árak emelkedésében csapódik le, azaz egy magasabb árszinten áll be ugyanaz a reálgazdasági egyensúly. Infláció tehát akkor lép fel, amikor a pénz mennyisége megnő adott termelési szint mellett. Az elmélet viszont nem ad magyarázatot arra, hogyan lehetséges az, hogy több pénz kerül forgalomba, és hogy a felduzzadt pénzmennyiség hogyan növeli meg a költekezést. A klasszikus elmélet hiányosságait szándékozott kijavítani Knut Wicksell közgazdász, aki szerint az infláció megjelenésének oka az, hogy a vállalatok többet szeretnének beruházásaikra költeni, mint amennyi a lakossági megtakarításokból összegyűlik. Magyarázata szerint a beruházásokhoz szükséges pénzt a bankok megteremtik, a rendelkezésre álló erőforrások és a reálgazdaság viszont változatlan marad, és így a pénzteremtés csupán a javak általános árszintjét növeli. Mind a klasszikus elmélet, mind Wicksell teljes foglalkoztatottsági szintből indulnak ki, ami önmagába foglalja, hogy a termelést nem lehet növelni. Illetve Wicksell esetében a beruházásoknak köszönhetően idővel nő a termelés, de csak jóval a kereslet megnövekedése után, amikor a beruházások kínálatnövelő hatásai már realizálódtak. 1.2.2. A keynes-i elmélet A klasszikus elmélet a pénzt mint tranzakciós eszközt ismeri el. Ezzel szemben John Maynard Keynes bevezeti az inflációs vizsgálódások körébe a spekulációs pénz fogalmát. Szerinte ugyanis a forgalomban levő pénz egy részét értékfelhalmozási célokra használják fel a gazdaság szereplői. A pénztömeg ezen halmaza független a nemzeti jövedelemtől ellentétben az árucsere során használt pénz mennyiségével. Mindegy, hogy az ország gazdasági kibocsátása nő, stagnál, esetleg csökken, mindig lesz olyan pénz, amit a spekulánsok a felhalmozás, a jövőbeni nyereség reményében tartanak. Ez azonban azt jelenti, hogy ha nő is a gazdaságban részt vevő pénz mennyisége, abból nem következik egyből a kereslet növekedése. Előfordulhat, hogy csak a pénz forgási sebessége csökken és a 10

felhalmozott, vagyis a spekulációs pénz mennyisége nő. Eszerint a növekvő pénzmennyiség nem vonja azonnal maga után az inflációt. Keynes azonban a klasszikus inflációs elmélet nemcsak azon feltevésétől tekint el, ami szerint a pénz gazdaságban betöltött egyedüli funkciója az áruforgalom lebonyolításának segítése, hanem a gazdaságban uralkodó teljes foglalkoztatottság állapotát is kétségbe vonja. Ő ugyanis úgy gondolja, hogy a gazdaságban a részleges foglalkoztatottság az általános. Szerinte a keresletnövekedés inflációs hatása a teljes, illetve részleges foglalkoztatottság függvénye. Könnyű belátni, hogy a kereslet növekedése csak akkor vezet inflációhoz, illetve az infláció felgyorsulásához, ha a kínálat nem tudja követni a keresletet általában, ha vannak szabad kapacitások, a gazdaság tud reagálni a megnövekedett keresletre, tud többet termelni anélkül, hogy ez közvetlenül az árak emelkedéséhez vezetne. Teljes foglalkoztatottság esetén azonban erre nincs esély, figyelembe véve, hogy további munkaerőt vagy egyéb termelő tényezőket már nem lehet a termelésbe bevonni, a technikai, technológiai fejlődés pedig igen időigényes (míg a kereslet egyik napról a másikra megugorhat). Lényegében tehát a munkanélküliség, melynek társadalomi és közgazdasági megítélése egyaránt negatív, hiszen az erőforrások nincsenek 100%-osan kihasználva, rendelkezik némi pozitívummal: csökkenti az infláció kialakulásának, illetve felgyorsulásának a veszélyét, valamint segítség lehet annak megfékezésében. Keynes szerint tehát a kereslet megnövekedése legyen annak akár a pénzmennyiség megnövekedése, akár egyéb tényező a hátterében nem vezet minden esetben inflációhoz, hanem csupán bizonyos körülmények között. 1.2.3. A keresleti infláció és a költséginfláció Annak alapján, hogy minek a hatására alakul ki, az infláció két fajtáját különböztethetjük meg. Az első a keresleti infláció (demand pull). Ahogy azt a neve is jelzi, és amint azt az előbb láthattuk, általános áremelkedéshez vezethet a kínálatot meghaladó keresletnövekmény, hiszen több vevő szándékozik megvásárolni a korlátozott mennyiségű árut és szolgáltatást. Mi válthat ki keresletnövekedést? Például a vállalati beruházások szokásosnál magasabb igénye, a növekvő költségvetési kiadások, vagy akár a lakossági fogyasztás megugrása és ezáltal a privát megtakarítások csökkenése, amelyekből a beruházásokat finanszíroznák. Nyitott 11

gazdaságok esetében ezek közé tartozik hazánk is, melyek igen érzékenyen reagálnak az országhatárukon kívüli gazdasági eseményekre is, a külső kereslet változása is erősen befolyásolja a belső aggregált keresletet. Mindazonáltal fontos látnunk, hogy a beruházások, a kormányzati kiadások és/vagy a külső kereslet megnövekedése csak akkor okoz inflációt, ha ezek összege meghaladja a megtakarítások összegét. A kereslet és kínálat közötti egyenlőség a következőképpen írható fel: Y=C+I+G+(X-M), ahol Y a hazai termelést, C a lakossági fogyasztást, I a vállalatok beruházását, G a kormány kiadásait, X az exportot, M pedig az importot jelenti. Bal oldalon tehát a kínálat, jobb oldalon pedig a kereslet összetevői találhatóak. Gyakran használják a fenti egyenlőség átrendezett formáját: Y-C-G-(X-M)=I, ahol bal oldalon a megtakarítások, jobb oldalon pedig a bruttó beruházások találhatóak. A kereslettöbblet káros velejárója lehet tehát az infláció, de ezen kívül ronthatja az ország külkereskedelmi mérlegét is, hiszen ilyen helyzetben természetes lépésnek tűnik az import növelése. Ez azonban ismét inflatorikus hatással bír, mert bizonyos árfolyamrendszerek esetén gyengíti a hazai valutát. Viszont a keresletnövekedésnek lehet pozitív hatása ugyanis ha a gazdaság az alulfoglalkoztatottság állapotában van, és a vállalatok vezetői hajlandóak a termelés növelése érdekében újabb munkaerő alkalmazására, akkor csökken az ország munkanélküliségi rátája. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a pénzmennyiség változásának súlyáról sem. Jelentősebb, illetve tartós infláció csak akkor jelentkezik, ha a keresleti többlet mellett a pénzkínálat is megnő. A pénzkínálat változása a pénz árán, azaz a kamatokon keresztül hat a kereslet kamatérzékeny összetevőire. Ha a forgalomban lévő pénztömeg nem változna, a kereslet megugrása csak a reálkamatlábak növekedését idézné elő, ami az embereket a megtakarításaik növelésére serkentené, a vállalatok számára pedig megnehezítené az újabb beruházások finanszírozását. A folyamat végén tehát a kereslet csökkenne és ismét egyensúlyba kerülne a kínálattal, és ráadásul mindez a korábbi árszinten következne be. Ami a költséginflációt illeti (cost push), ebben az esetben a termelés során felmerülő költségek (anyagköltségek, energiaköltségek, bérköltségek) növekedése gerjeszti az inflációt. Az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején, különösen pedig az olajválságokat követő 12

időszakban (1970-es és 1980-as évek) a történelem rácáfolt Keynes elméletére. Ugyanis akkor a potenciális kínálatot meghaladó keresleti többlet hiánya mellett, sőt a foglalkoztatottság fokozatosan csökkenő szintje, azaz részleges foglalkoztatottság mellett nőtt az infláció. Ez azoknak a szakszervezeteknek volt köszönhető, amelyek a magas munkanélküliségi ráta mellett is magasabb béreket követelnek, és azoknak a vállalatoknak, akiket még a kereslethiány sem tart vissza termékeik, szolgáltatásaik árainak emelésétől. Ők abban bíznak, hogy az áremelés ellenére is el tudják adni termékeiket, és erre jó esélyük van, ha csak a gazdaság néhány szereplője határozza meg a piacot (ezt nevezi a közgazdaságtan oligopóliumnak) vagy számukra még optimálisabb esetben, ha monopol helyzetben vannak, azaz egyedül uralják a piacot. Oligopólium esetén, ha az egyik vállalat árakat emel, arra számít, hogy a többiek is emelni fognak. Azzal, hogy ő megemelte a saját árait egyúttal növelte azon vállalatok költségeit, akik az ő termékeit használják fel, ez viszont ahhoz vezet, hogy nekik is árat kell emelniük. Miután egyre több termék és szolgáltatás ára nő, egyre drágábbá válik a megélhetés. Ez aztán arra készteti a munkavállalókat, hogy béremelésért folyamodjanak. A bérkövetelések növekedése ismét növeli a termelési költségeket, és így áremeléshez vezet. Ez az eset jó példája annak, hogyan fordulhat az elő, hogy a vállalati szinten mikrosíkon lejátszódó döntések, folyamatok később az egész nemzetgazdaságra makrosíkra kihatnak. Az előbb elmondottakból megállapíthatjuk, hogy mind a szakszervezetek, mind monopólium, illetve oligopólium esetében a tökéletes versenyt megzavaró, a piaci mechanizmusokat gátló tényezőkről van szó. Ezért képzelhetőek el rövid távú egyensúlytalanságok a piacon. Nem nehéz belátni, hogy adott termelés mellett az árak emelkedése szükségszerűen bérnövekedést von maga után, de ez fordítva is igaz, a nominális bérek emelkedése áremeléshez vezet. Ezt az ördögi kört nevezik ár-bér spirálnak. Természetesen a költségoldalról kiinduló inflációt a nyersanyagok, energiahordozók áremelkedése is kiválthatja, melynek számos oka lehet, például politikai (pl. az iraki háború hatására a világ egy időre elesik az iraki kőolajtól), vagy akár geológiai (pl. a Föld nyersanyagkészletének csökkenése). 13

1.2.4. A Phillips-görbe A. W. Phillips, angol közgazdász tanulmánya, melyben az egyesült királyságbeli munkanélküliségi ráták és átlagos nominális bérek közötti összefüggést vizsgálta az 1861-1957-es időintervallumban, arra mutatott rá, hogy a munkanélküliség és a nominális béremelkedések közötti kapcsolatot fordított arányosság jellemzi: minél kisebb a munkanélküliség, annál nagyobb a nominális bérek növekedése. Ha azonban figyelembe vesszük a korábbi megállapításunkat miszerint a bérnövekedés két okból is áremeléssel jár, mert egyrészt a magasabb bérek hatására nő a kereslet, másrészt viszont nőnek a vállalati költségek is akkor azt is mondhatjuk, hogy az alacsonyabb munkanélküliségi ráta gyorsabban növekvő átlagos árszinttel jár. A Phillips-görbe magyarázatot adott az infláció változó ütemére vagy éppen arra, hogy miért nincs mindig infláció. A változó mértékű munkanélküliség ugyanis a nominális bérek gyorsabb vagy lassabb növekedéséhez vezet, ami különböző nagyságú inflációt gerjeszt. 1.2.5. A monetarista elmélet A Phillips-görbének sokféle továbbfejlesztése létezik. Az egyik legismertebb a monetarista értelmezése, amit Milton Friedman közgazdász neve fémjelez. A monetaristák szerint a gazdaságban erős a tendencia a teljes foglalkoztatottság elérésére. Természetesen, létezik ideiglenes munkanélküliség, sőt vannak olyan munkaképes emberek, akik önszántukból választják a munkanélküliséget, de mindezek ellenére kialakul a munkanélküliségnek egy olyan szintje, amihez újból és újból visszatér a gazdaság. Friedman ezt nevezi természetes munkanélküliségi rátának. A természetes ráta alá tartósan csak az infláció folyamatos növekedése esetén szorítható le a munkanélküliség. Friedman szerint az infláció oka, hogy a pénzmennyiség gyorsabban nő, mint a termelés, ami nem véletlen, hiszen a termelésnek fizikai korlátai vannak, például korlátozott a rendelkezésre álló munkaerő is. Ilyen korlátok viszont nem akadályozzák a pénz gyors és nagymértékű kibocsátását. A pénz keresletének és kínálatának a monetarista egyenlete a következő: M*v=P*Y, 14

ahol M a pénz mennyiségét, v a pénz forgási sebességét, P az átlagos árszínvonalat, míg Y a reálkibocsátást jelöli. Friedman szerint a forgási sebesség konstans, illetve csak lassan, hosszú idő alatt változik, a forgalomba került áruk mennyiségét a termelés és annak korlátai szabályozzák, tehát az árszínvonal növekedéséért elsősorban a forgalomban lévő pénz mennyisége felelős. Mindez nem jelenti azt, hogy az infláció ugyanolyan mértékben nő, amilyenben a pénzkínálat, de az biztos, hogy tartós infláció csak monetáris növekedés mellett képzelhető el. Az igazi kérdés az, hogy minek köszönhető a pénzmennyiség növekedése. Friedman a kormányok felelősségét hangsúlyozza. A monetaristák továbbá különleges szerepet tulajdonítottak az inflációs várakozásoknak. A monetarista elmélet szerint ugyanis a tapasztalt árnövekedési ütem beépül a vállalatok és a munkavállalók várakozásaiba is, ezért magasabb árakra és magasabb nominális bérekre tartanak igényt a jövőben. A természetes munkanélküliségi ráta esetében a várt és a tényleges inflációs ráta megegyezik. Az inflációs tapasztalatok visszacsatolódnak az árakba, ennek hatására a bérek a korábbival azonos ütemben nőnek, azaz az inflációnak tehetetlensége, inerciája van. Mindebből az következik, hogy az infláció csökkentése csak a természetes rátát meghaladó munkanélküliség mellett lehetséges. 1.3. Az infláció egyéb okai A fent bemutatott elméletekből láthatjuk, hogy az inflációt különböző okokra lehet visszavezetni. Wicksell, Keynes és a keresleti infláció elméletei mind a keresleti többletből indulnak ki, míg a klasszikus és monetarista elmélet szerint a pénzmennyiség változása az infláció hajtóereje. 1.3.1. A reál- és a monetáris szféra kapcsolata A gazdaság ennek alapján két részre osztható: létezik egy ún. reálgazdaság vagy reálszféra, ami a termelést, a gazdaság teljesítőképességét foglalja magában, és létezik a monetáris szféra, ami a forgalomban lévő pénzhez kötődik. A gazdaság ezen két szférája hosszú távon független egymástól, és ez azt jelenti, hogy hosszú távon a monetáris politika felelős az 15

inflációért. Viszont rövid távon a két szféra nem független egymástól, és az infláció a reál- és monetáris szféra egészének következménye. 4 Miután a tartós infláció szükséges feltétele a reálgazdaság növekedését meghaladó pénzmennyiség-növekedés, az infláció felpörgéséért a monetáris politika felelős, mert nem teszi meg a pénzkínálat korlátozásához szükséges intézkedéseket, és így tettes társává válik az infláció gyorsulására ható tényezőknek. Ugyanakkor a pénzkínálat és növekedésének kontrolálása nem egyértelmű és egyszerű feladat, és ütközhet a jegybank egyéb céljaival, feladataival. Például egy meghirdetett árfolyampolitika fenntartása a pénzmennyiség növekedését, illetve csökkenését igényelheti. Rövid és hosszú távon inflációhoz vezethet a költségvetési deficit, a privát megtakarítások összegét meghaladó vállalati beruházási szándék, és az is, ha a nominális bérek a termelékenységnél gyorsabb ütemben nőnek (ezt nevezik bérinflációnak). Ez utóbbi akkor alakulhat ki, ha a szakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy érdekeiket kiharcolják. Inflációhoz vezethet az árak és bérek rugalmatlansága lefelé. A relatív árak ilyenkor csak az egyéb árak, bérek emelkedéséhez alkalmazkodhatnak, és ez az általános árszínt növekedéséhez vezet. Mint látni fogjuk, ez fontos tényező volt a rendszerváltó országok, így a magyar infláció alakulásában is, hiszen a rendszerváltás a relatív árak jelentős mozgásával járt együtt. Hosszú távon akkor is fennmaradhat az infláció, ha időközben fellépnek recessziós időszakok. Recesszió idején kínálati többlet, azaz kereslethiány jelentkezik. Ennek hatására az áraknak csökkennie kellene, de ez mégsem következik be egyrészt azért, mert az árak lefelé rugalmatlanok, másrészt mert a dezinfláció folyamata időigényes. Ha az aggregált kereslet csak alig kisebb, mint az aggregált kínálat, vagy a recesszió csak rövid életű, akkor az infláció fennmaradhat. További oka lehet az infláció fennmaradásának, hogy recesszió idején az import mennyisége visszaesik, ami csökkenti a kínálatot és a kínálati többletet. Ugyanakkor recesszió idején a költségvetés bizonyos kiadásai nőhetnek (például a magasabb munkanélküliség megnöveli az állami transzfert), sőt a diszkrét költségvetési kiadásokat is 4 Simon András, Gazdaságpolitikáról mindenkinek: Infláció. 13-14.o. http://www.mnb.hu/engine.aspx?page=mnbhu_egyebkiadvanyok_hu&contentid=0, 2005.01.19, 15:05. 16

növelhetik a gazdasági visszaesés enyhítése érdekében, ami szintén csökkenti a recesszió mélységét. 1.3.2. Az adópolitika Az infláció vizsgálata során nem hagyható figyelmen kívül az adópolitika sem. Az indirekt adók (az ÁFA és a fogyasztási adó) közvetlenül áremelő hatásúak. Továbbá csökkentik a fogyasztói keresletet, de a belőlük befolyt bevételeket az állam beruházásokra költheti, illetve magasabb fogyasztói hajlandósággal rendelkező társadalmi rétegekhez transzferálhatja, és így a kereslet összességében megnőhet. A direkt adó (jövedelmi) közvetlenül a béreket rövidíti meg, amit a társadalmi csoportok ellensúlyozni igyekeznek, és arra törekszenek, hogy az adóterhek ellenére magasabb jövedelemhez jussanak. Ez béremelési nyomáshoz vezethet, és a bérnövekedés mint azt már láttuk áremelkedéshez vezet. Ugyanakkor az adónövelést, ha nagyon visszafogja a keresletet, mert az árak megnőnek (indirekt adók esetén) vagy a jövedelmek visszaesnek (direkt adók esetén) és a költségvetés nem vásárlásokra költi a befolyt összegeket, nem követi inflációs növekedés. Az adópolitika inflációs hatása összességében attól függ, hogy mennyire rugalmatlanok lefelé az árak és a bérek: minél rugalmatlanabbak, annál inkább valószínű, hogy inflációt von maga után az adóemelés. 1.3.3. Az árfolyampolitika Nyílt gazdaságok esetében az árfolyampolitikának is jelentős inflációs vonatkozásai vannak. Fix valutaárfolyam esetén a magasabb külső infláció begyűrűzik az országba. A magasabb importárak közvetlenül emelik a hazai átlagos árszintet, ugyanakkor a kereskedelmi partnereknél érvényesülő magasabb infláció felgyorsítja az exportot, aminek köszönhetően a hazai termékek árai is elkezdenek igazodni a külföldi árakhoz. A fix árfolyammal szemben a lebegő árfolyam esetén a külső infláció nem ilyen direkt módon hat a belsőre. A külső infláció a piaci erők által meghatározott árfolyamváltozáshoz való viszonyától függően hat a belsőre. Az árfolyampolitika, ha nem lebegő árfolyamról van szó, az infláció és a külkereskedelem befolyásolásának tudatos eszköze lehet. Az árfolyampolitika lehet reál-leértékelő irányzatú, ebben az esetben a hazai valuta leértékelése nagyobb mértékű, mint a hazai és a külföldi inflációs rátának a különbsége. Ilyenkor az árolyampolitika az exportot ösztönzi, az importot 17

korlátozza, és ezzel együtt gyorsítja a hazai inflációt, vagyis a kereskedelmi és folyó fizetési mérleg javítása érdekében rontja a belföldi árstabilitást. Ha azonban az árfolyampolitika reálfelértékelő, az a belső inflációt fékezi. Ez kétféleképpen is megtörténhet. Akár úgy, hogy a pénzügyi vezetés a külföldi valutákkal szemben nominálisan felértékeli a hazait, nagyobb mértékben, mint ami a hazai inflációnak a külfölditől való lemaradásából következne, de megtörténhet úgy is, hogy nem értékeli le olyan mértékben a hazai valutát a külföldiekkel szemben, amilyen mértékben a hazai inflációs ráta meghaladja a külföldit. Az exportot ösztönző árfolyampolitika szükséges rossz velejárója az infláció. Inflációhoz vezet a külkereskedelmi cserearány romlása is (azaz amikor az import termékek árszínvonala jobban nő, mint az export termékeké), főleg az olyan országokban, ahol az export és import aránya a GDP-hez viszonyítva jelentős, és főleg akkor, amikor a cserearány romlása számottevő. 1.3.4. Költségvetési és politikai megfontolások Az infláció igen fontos okai lehetnek a belőle származó politikai előnyök. Az állam ugyanis, ahelyett hogy adónövelés, illetve kötvénykibocsátás útján jutna pótlólagos bevételhez, újabb pénz kibocsátásával is finanszírozhatja az állami kiadásokat. Ez a politikusok számára kedvező bevétel, hiszen a társadalomnak okozott világosan látható fájdalom nélkül juttatja őket több pénzhez, amit olyan célokra (beruházásokra vagy adócsökkentésre) költhetnek, melyek népszerűségüket növelhetik. Az állami beruházások ráadásul a teljes foglalkoztatottság elérését is elősegítik. Ugyanakkor az infláció okozta terheket mégiscsak a fogyasztók fizetik meg, igaz ez nem annyira nyilvánvaló számukra, mint az adónövelés esetében. A pénzkibocsátás a legegyszerűbb és legrugalmasabb adózási forma. Nem kell hozzá parlamenti jóváhagyás, csak utasítani kell a jegybankot, hogy állítson ki egy csekket a saját nevére. 5 Az állam a jegybank közvetítésével a készpénzteremtés monopóliumával bevételhez jut, amit a közgazdaságtan seigniorage-nak hív. A seigniorage származhat a költségvetésnek nyújtott gyakorlatilag ingyenes hitel révén, hiszen az államháztartás az egyik zsebéből fizet a másikba kamatot, valamint a jegybank valutavásárlásából. Természetesen a 5 Simon András, Gazdaságpolitikáról mindenkinek: Infláció. 15.o. http://www.mnb.hu/engine.aspx?page=mnbhu_egyebkiadvanyok_hu&contentid=0, 2005.01.19, 15:05. 18

seigniorage-ból nemcsak infláció idején van jövedelme az államnak, de az inflációs ráta növekedése nagyban növelheti annak nagyságát. Az infláció azonban más módon is jelenthet állami bevételt. Többek között közvetetten többlet adóbevételhez juttatja a költségvetést, hiszen az árak emelkedését a bérek is követik, és a magasabb jövedelmek után több adót fizetünk az adósávok indexálása hiányában. És arról se feledkezzünk meg, hogy az állam az adósságállománya után ugyan fizet kamatot a hitelezőknek, de általában ezek a kamatok nem módosulnak az infláció hatására, vagy legalábbis nem teljesen, így összességében a magasabb infláció kedvező az állam számára, hiszen reálértékben nem fizet vissza annyit, amennyit a hitelfelvétel időpontjában magára vállalt (feltéve, hogy a várakozásokat meghaladja az infláció mértéke). Az infláció imént felsorolt átmeneti előnyei, hosszú távon mindenképp károsak a gazdaságra. Milton Friedman találóan az alkoholizmushoz hasonlítja az inflációt, ahol az alkoholista a kezdeti eufória után újabb és újabb lökéssel próbálja fenntartani a megszokott kellemes állapotot, de a betegség gyógyítása az alkohol, illetve a mi esetünkben a pénznövekedés megvonása elkerülhetetlen. Viszont a gyógyuláshoz vezető út hosszú és igen fájdalmas, ezért nagy a kísértés, hogy ignoráljuk a problémát, illetve hogy bízzunk abban, hogy magától megoldódik. 6 2. A szocializmus gazdaságtorzító hatásai 7 Az előző fejezetben leírt elméletek a piacgazdaságban felmerülő inflációs jelenségekkel foglalkoznak, de mi történik, ha a piacgazdaság önműködő mechanizmusainak gátat szab a politika. A szocialista államokban a gazdaság gyökeresen eltérő módon működött, illetve annak egészét behálózta a pártérdek. Miután a rendszerváltás előtt Magyarországon is egy ilyen gazdaság létezett, a rendszerváltást követő folyamatok és infláció megértéséhez át kell tekintenünk a szocialista gazdaság jellemzőit. Ebben a fejezetben az ilyen gazdaságok főbb vonásait mutatom be. 6 Friedman, Milton és Friedman, Rose, Választhatsz szabadon. Florida-Budapest: Akadémia Kiadó és MET Publishing Corp., 1998, 284-288.o. 7 Ebben a fejezetben Erdős Tibor és Kornai János hivatkozott műveire támaszkodom. 19

2.1. A gazdasági koordináció a szocializmusban A klasszikus szocializmus, ahogy azt Kornai 8 nevezi, legfontosabb jellemzője az államot irányító marxista-leninista párt osztatlan hatalma. A párt akarata mindenek felett áll, az élet minden színterén érezhető a párt irányítása. A centralizált hatalom miatt megszűnik a gazdasági élet horizontális koordinációja, azt egy bürokratikus, felülről lefelé irányuló koordináció helyettesíti. Ennek a bürokratikus parancsgazdaságnak köszönhetően a gazdaság nem csupán központilag tervezett, hanem központilag irányított gazdasággá válik. A vertikális koordináció jellegéből adódóan, a vezetőknek nem szükséges felelősséget vállalni a saját döntéseikért, és ebből adódóan szemben a piacgazdasággal itt nem létezik tulajdonos motiváció. A szocialista gazdasági folyamatok kiinduló pontja a tervalku intézménye. A tervalku során a vállalat és annak felettes hatósága egyezkedik arról, hogy a vállalatnak az állam mennyi anyagot, munkaerőt és tőkét biztosít a működéséhez, és mindezért milyen teljesítményt vár el. Az állami hozzájárulás mértéke némileg függ a konkrét gazdasági és politikai viszonyoktól is, de leginkább attól, hogy a többi szinten (nemcsak a vállalat és felettes hatósága között, hanem magasabb szinteken) is megjelenő ellentétes érdekek közül, melyik félnek nagyobb a befolyása, politikai hatalma. Persze a vállalatnak nyújtott erőforrásokat az állam a vállalatoktól begyűjtött jövedelméből finanszírozza. A klasszikus szocializmus egyik legalapvetőbb jellemzője ugyanis a társadalmi tulajdon megjelenése és elterjedése. Bár szinte kizárólag minden vállalat köztulajdonban van, a reziduális jövedelemnek (ami a költségek kifizetése után megmarad) az állami költségvetésbe kell vándorolnia. Ezáltal a vállalatoknál a profitszerzés motívuma elhanyagolható, helyette mesterséges ösztönzőket vezetnek be. A befolyt nyereségről a vállalat helyett az állam rendelkezik, tehát végső soron a politikai elit kontrolálja a jövedelem újraelosztását, ezzel is demonstrálva az államot irányító párt kizárólagos egyeduralmát. Ami az árakat illeti, a szocialista piacok árérzékenysége meglehetősen gyenge, hiszen a vállalatok központi allokáció alapján jutnak termelőtényezőkhöz, és ezért nem fontos nekik, hogy azok mennyibe kerülnek (az már sokkal fontosabb számukra, hogy egyáltalán beszerezhető-e). Ebből kifolyólag az árak nem megfelelő információt nyújtanak a gazdaság 20

résztvevői számára. A bevétel szempontjából az árak jelentősége szintén elhanyagolható, lévén, hogy a nyereség nem marad meg a vállalatnak, ráadásul az árakat az árhatóság állapítja meg, ezzel befolyásolva a fogyasztást, ami viszont a már említett jövedelmi újraelosztás befolyásolását célozza meg. A piaci alkalmazkodás hiányának következtében az alacsony áron tartott termékek esetében krónikus a hiány. Egy ilyen rendszerben a relatív árak is torzulnak: az alapvető dolgoknak, mint például az élelmiszernek, egészségügynek, oktatásnak, lakásbérletnek olykor indokolatlanul alacsony az ára, míg az úgynevezett luxuscikkek (abban az időben ebbe a kategóriába tartozott például az autó, hűtő, a színes televízió) magas árúak. Mivel a vállalatok számíthatnak állami támogatásokra, az adóhatóságok engedékenységére és kedvező hitelekre, pénzügyi forrásaik nem jelentenek különösebben szigorú korlátot a kiadásaik számára ezért szokták a vállalatok többségére azt mondani, hogy puha költségvetési korlát érvényesül esetükben, ami szintén a nyereségorientált, gazdaságosságon alapuló döntések hiányához vezet. Az állami támogatások további káros következménye a vállalatok szempontjából a túlzott beruházás, a gazdaság egészének szempontjából pedig az erőltetett növekedés. Erre egyrészt azért volt szükség, mert a forradalom vezetői gyors életszínvonal-javulást ígértek, másrészt mert a fegyverkezési kiadásokat valamiből finanszírozni kellett. Ez a fajta növekedés viszont hosszú távon nem tartható fenn. A teljesítmény növelése érdekében hozott beruházási döntéseknek nem volt kockázata, mert az állam segített, ha a vállalat erre rászorult. Kockázat nélkül viszont a vállalat irányítói nem voltak rákényszerítve, hogy racionális és gazdaságos beruházási döntéseket hozzanak, ahogy az egy magántulajdonban lévő vállalat esetében jellemző. A növekvő beruházási ráta visszaszorítja a fogyasztást, ami komoly károsodást okozhat bizonyos területeken, például a környezetvédelemben, az egészségügyben és az oktatásban. A fogyasztásra ható káros tényezők között tehát ott van az erőltetett növekedés, a túlzott beruházás, mert emiatt a fogyasztás növekedése lényegesen elmarad a termelés növekedése mögött, ugyanakkor a termékek és szolgáltatások gyenge minősége is hátrányosan befolyásolja a fogyasztás mértékét. Bár a társadalmi egyensúlyra kedvező hatással vannak 8 Kornai, János, The socialist system: The political economy of communism, Oxford: Clarendon Press, 1992 21

olyan stabilitási tényezők, mint a teljes foglalkoztatottság, az ingyenes oktatás, az alacsony lakbérek, jó közbiztonság, mindez alacsony fogyasztás és életszínvonal mellett valósul meg. 2.2. Árak és infláció a szocialista hiánygazdaságban A szocialista rendszerek egyik fő célkitűzése a teljes foglalkoztatottság elérése. Ezt sikerül is megvalósítaniuk, sőt munkaerőhiány jellemzi ezeket a társadalmakat, viszont a megvalósítás nem egy arra alkalmas foglalkoztatási politika segítségével, hanem az imént említett erőltetett gazdasági növekedéssel történik. Ugyanakkor nem véletlenül szoktak úgy hivatkozni a szocialista rendszer munkanélküliségére, hogy kapun belüli munkanélküliség. Valójában nagyon sok a felesleges munkaerő bármilyen típusú intézményben, a munkahelyek kapuin kívül azonban tényleg alacsonyabbnak tűnik a munkaerő kínálata, mint kereslete. A munkaerőhiány léte magában foglalja a túl gyors nominálbér-növekedés veszélyét, ezért a szigorú központi bérkontrollnak megfelelően a vállalatok bérkiadásai is nagyon szigorúan szabályozva vannak. Látszólag majdnem minden rendben van a szocialista gazdaságokban. Nincs munkanélküliség, a gazdasági teljesítmény nő, az emberek ingyen vagy mesterségesen alacsony áron jutnak hozzá számos szolgáltatáshoz, mégis néha még az olyanok számára is nyilvánvalóvá válik, hogy nem tökéletesen működik a rendszer, akik nem értenek a makrogazdasági folyamatokhoz. Az ugyanis, hogy bizonyos árukból állandó vagy rendszeresen visszatérő hiány van, bármelyik vásárlónak könnyen feltűnik. A szocializmus hiánygazdaság, ami azt jelenti, hogy a gazdaság minden szférájában találkozhatunk hiányjelenségekkel, melyek nemcsak gyakoriak és krónikusak, hanem intenzív hatással vannak a gazdaságban lezajló folyamatokra. A lakosság a hiány miatt kényszerhelyettesítésre, illetve ha a helyettesítő termékekből is hiány van, önszántán kívül megtakarításra kényszerül. A kényszermegtakarításból is következő többletkereslet, azaz hiány, a vállalatokat áremelésre ösztönözheti. Ha figyelembe vesszük, hogy mindez még munkaerőhiánnyal párosul, akkor abszolút alátámasztottnak tűnik az ilyenkor általában bekövetkező béremelés. A béremelések és az engedékeny monetáris politika kombinációja maga után vonja a pénzkínálat indokolatlan növekedését, ami inflációhoz vezethet. A szocialista államokban azonban nem szokott felszínre törni az infláció, vagy ha mégis, csak alacsony mértékű, aminek több oka is van. Az egyik oka, hogy nincsenek olyan független szakszervezetek, akik a munkavállalók 22

bérköveteléseinek érvényre jutását képviselnék, a másik, hogy a vállalat nem emel árakat, mert számára a nyereség nagysága nem lényeges (hiszen úgyis az állam zsebébe kerül a pénz). Az infláció elmaradásának további oka, hogy az áremelkedést adminisztratív módon korlátozzák, azaz lefojtják az inflációt (a vállalati szférában ez rendszeresen előfordul), de az is előfordulhat, hogy az árak nőnek, csak a statisztikák nem mutatják ezt ki. Ez utóbbi esetben beszélünk rejtett inflációról. Az árak központi szabályozása miatt, azok nem tudnak rugalmasan alkalmazkodni a piaci viszonyokhoz, ráadásul a tervgazdálkodás számára is előnyösebb, ha az árak stabilak, így az árak akkor sem emelkednek, amikor a keresleti többlet ezt indokolttá tenné (a hiány általános és krónikus fennállása miatt). Ugyanakkor nemcsak a keresleti oldalról jelentkező inflációt fojtják le a szocialista gazdaságokban, hanem a költséginflációt is. Sokszor olyankor sem emelhetnek árakat a vállalatok, amikor az a költségek növekedése miatt indokolt lenne. Azonban, mivel a vállalatoknak a plusz költségeiket is valamiből finanszírozniuk kell, az állam ártámogatást nyújt nekik. A termelői ártámogatások mellett a fogyasztói ártámogatások mértéke is meglehetősen magas kiadásokat jelent a költségvetésnek, hiszen a fogyasztói árak alacsonyan tartása végett a vállalatok egyre magasabb állami támogatásra tartanak igényt. A fent említett elfojtott infláció mellett a rejtett infláció is gyakori jelenség a szocialista országokban. A rejtett infláció azt jelenti, hogy valójában emelkednek az árak, csak ez a statisztikákban nem jelenik meg. Az áremelések elrejtése mind a vállalatoknak mind a központi irányításnak érdekében állt, hiszen az alacsonyabb árak mellett a nominális növekedés magasabb reálnövekedést jelent. A másik oka a rejtett inflációnak az, hogy a statisztikák jórészt a standardizált termékekre támaszkodnak. A standardizált termékek előnye, hogy esetükben szemben a differenciált termékekkel, melyek szélesebb választékkal és változó minőségben kerülnek piacra könnyű a központi árszabályozást megvalósítani. Ha a vállalatok az ártámogatások révén nincsenek rászorítva, hogy a standardizált termékeik árait a differenciált termékek árnövekedéséhez igazítsák, akkor az előbbiek megmaradnak a korábbi nyomott szinten, és a nagyrészt ezekre az árakra épülő statiszták nem mutatják ki az áremelkedést. Azonban a rejtett infláció témaköréhez tartozik az is, hogy a hiánygazdaságban megjelenő, jelentős súllyal bíró feketegazdaságban bekövetkező magas infláció, természetesen nem tükröződik a hivatalos inflációs rátában. Becslések szerint a rejtett infláció különböző tényezői következtében a torzulás nagysága egyes országokban évi 4-5 23

százalékpontot is elért, vagyis ha valamely ország stabil árszintet mutatott ki, az infláció ténylegesen lehetett akár 5%-os is évente. 9 A szocialista tervgazdaságokban a piac egészséges működését gátolja az is, hogy a hazai valuta nemcsak külföldön nem konvertibilis, hanem még az országon belül sem. Bizonyos célra szánt pénzeket nem lehet más célra felhasználni. A pénzviszonyok alárendelt szerepét tovább fokozza, hogy a központi banknak még névleges függetlensége sincs, és az országban egyszintű bankrendszer működik, ami a centralizált irányítást hivatott támogatni. Ami a külső gazdasági kapcsolatokat illeti, a szocializmus idejében a külkereskedelem kizárólagos állami monopólium volt. A szocialista országok külkereskedelme jórészt a KGST keretén belül, egymás között zajlott. Bár az érintett országokat a hiánygazdaság miatt az importéhség jellemezte és idegenkedtek az exporttól, belső piacaik és belső áraik el voltak szigetelve a világpiactól. A szocialista gazdaságok esetében általános a külföldi eladósodás is, hiszen az erőltetett növekedést belső forrásokból egy bizonyos szinten túl már nem tudják finanszírozni. Összefoglalásként azt érdemes megemlíteni, hogy a klasszikus szocializmus legfontosabb gazdaságtorzító elemei a magántulajdon lecserélése köztulajdonra és a bürokratikus koordináció abszolút uralkodása. Ezek a tényezők egy olyan láncreakciót indítanak be, amely a gazdaság minden szférájában negatív következményekkel jár, és végül a gazdaság önmagát pusztítja el a nem fenntartható növekedésével. Nagyon fontos megállapítani azt is, hogy a szocialista gazdaság igen hajlamos az inflációra, bár központilag elfojthatják, illetve létét elrejtik a hivatalos ráták által. Egy árliberalizációs folyamat során azonban az árak korábbi adminisztratív úton történő szabályozása, illetve a relatív árak torzulása mindenféleképpen kiugróan magas inflációt gerjeszt. 3. A rendszerváltás és az azt kísérő infláció Magyarországon 1995-ig 9 Erdős Tibor, Infláció: különös tekintettel az 1990-es évek magyar gazdaságára. Budapest: Akadémia Kiadó, 1998, 26.o. 24

A rendszerváltás egy hosszú, áldozatteljes társadalmi folyamat. A társadalmi feszültségek kritikussá válhatnak, épp ezért nem mindegy, hogy a kormány milyen politikát választ a váltás minél zökkenőmentesebb lebonyolítása érdekében. A politikai prioritások megválasztásán túl, a megfelelő stratégia kiválasztása a gazdasági szakemberek számára sem egyértelmű. Az infláció megfékezését tekintve van, aki a gyors változások mellett teszi le a voksát, mások a lassabb, de kisebb megrázkódtatásokkal járó folyamatot részesítik előnyben. Mindazonáltal, a megfelelő stratégia kiválasztásához mindig az adott körülmények megismerése az első. Ezért először nézzük meg a rendszerváltás magyar vonatkozásait, és utána foglalkozzunk az alkalmazott gyógymódokkal. 3.1. A magyar gazdasági rendszerváltás A rendszerváltozás során Magyarországnak, sok másik országhoz hasonlóan, a szocialista tervgazdálkodás hibás elemeitől meg kellett szabadulnia, hogy mihamarabb egy működő piacgazdaság jöhessen létre. A gazdasági átalakulás során a társadalmi köztulajdon ismét magánkézbe került, beindult az állami tulajdonban lévő vállalatok privatizációja. A privatizációból a költségvetésnek jelentős bevételei származtak, amire égető szüksége is volt azok után, hogy a szocializmus idejében igen tetemes államadósságot halmozott fel az ország. A rendszerváltás szükségszerűen a mikrokörnyezeten belül is változásokkal jár. A 90-es évek elején mind a politika, mind a vállalatok irányítóinak rá kellett döbbenniük, hogy a piacgazdaságban a korábbról ismert puha költségvetési korlátokkal nem lehet boldogulni. A kiadásokat a termelésből kell finanszírozni, nem lehet bármilyen megalapozatlan ok nélkül támogatni a veszteséges cégeket és ezáltal pénzt pumpálni a gazdaságba. Ebből kifolyólag nagyon fontos a megfelelő bankrendszer és annak kontroljának kialakulása. Magyarországon az 1990-es évek elején a bankok felügyeletének hiányában a bankok döntéseinek egy része (kezdetleges vállalkozások finanszírozása, kétes hitelek folyósítása, a mérlegben ki nem mutatott kötelezettségek elburjánzása) kvázi-költségvetési deficitként jelent meg, és hozzájárult a költségvetés expanziójához. Ugyanakkor és ebben David Begg és Stanislaw Gomulka 10 is egyetért, ha túl nagy hangsúlyt helyeznek a mikrokörnyezet változásaira, az 10 Begg, David, Disinflation in Central and Eastern Europe: The Experience to Date and Gomulka, Stanislaw, Comment (on David Begg s Disinflation in Central and Eastern Europe: The Experience to Date) in Cottarelli, 25

visszavetheti a dezinfláció folyamatát (az inflációs ráta növekedésének csökkenését). A mikrogazdasági struktúraváltás egyik kiinduló pontja az 1991-ben elfogadott csődtörvény volt, amely a csődeljárást, és a felszámolás és végelszámolás eljárásait szabályozza. A törvény hatására a vállalatoknak meg kellett tanulniuk alkalmazkodni az új piaci viszonyokhoz, ahol az állam többé nem segíti ki őket, ha megszorulnak, rövid távon azonban a törvény a termelés csökkenését idézte elő a veszteséges vállalatok felszámolása révén. Az új gazdasági rendben a monetáris szféra működéséről a korábbi egyszintűvel szemben immár kétszintű bankrendszer gondoskodik. Az állami tulajdonban lévő, egy-egy tevékenységre koncentráló alacsony számú bank helyett, a gazdasági váltás részeként évrőlévre egyre több kereskedelmi bank jelent meg, amelyek a korábbi tapasztalattal szemben egyszerre foglalkoznak lakossági és vállalati ügyfelekkel is. A monetáris politika kulcsszereplője az immáron független jegybank lett, melynek legfontosabb célja az árstabilitás fenntartása. Carlo Cottarelli 11 ugyanakkor külön felhívja a figyelmünket arra, hogy ennek a jegybanknak a törvény által biztosított függetlensége mellett Magyarország esetében ez 1991-től áll fenn legalább olyan fontos a pénzügyi függetlensége is, hiszen a meghirdetett célja megvalósítása érdekében nemegyszer a költségvetéstől függetlenül kell intézkednie. Erre azonban csak akkor van lehetősége, ha a monetáris politikát nyereségességi megfontolásoktól függetlenül tudja alakítani. Ehhez szüksége van egy külön számlára a veszteségei számára, amelynek segítségével a költségvetési utalásoktól függetlenül is egyensúlyba tudja hozni a számláit. Magyarországon 1997-re a Magyar Nemzeti Bank pénzügyileg is függetlenné vált, ami jelentősen hozzájárult az antiinflációs politikája hitelességéhez. A szocialista tervutasításos gazdaság lecserélése piacgazdaságra jelentős liberalizációs folyamatokat jelentett mind politikai, mind gazdasági téren. A magyar gazdaság kinyílt a világpiac felé, melynek szükséges velejárója volt a külkereskedelem liberalizációja és az árliberalizáció is. A magyar termékeket, szolgáltatásokat a korábbihoz képest egy új, jóval nagyobb piacon kellett értékesíteni, ahol a verseny is sokkal erősebb volt. A vállalatoknak a Carlo and Szapáry, György, eds., Moderate Inflation: The Experience of Transition Economies. Washington D.C.: International Monetary Fund and National Bank of Hungary, 1998. 11 Cottarelli, Carlo, Comment (on Surányi, György and Vincze, János, Inflation in Hungary, 1990-97) in Cottarelli, Carlo and Szapáry, György, eds., Moderate Inflation: The Experience of Transition Economies. Washington D.C.: International Monetary Fund and National Bank of Hungary, 1998. 26