Eredetileg a szerző honlapján jelent meg. Lásd itt. Andrassew Iván A folyó, a tó és a tenger A platón ültünk Avrammal, a teherautót egy szerzetes vezette. A hegyoldalból a menekülttábor nem tűnt nagynak. Volt mellette egy pici repülőtér is, egyetlen géppel. Avram előrehajolt, és bekiáltott a vezetőfülkébe a szerzetesnek, hogy ne a főkapun menjen be, mert az elkülönítetteknek visszük a csomagokat. Aztán azt mondta nekem, hogy emlékszem-e, egyszer azt kérdeztem, Buddhává lehet-e az, aki nem hisz semmiben, még Buddhában sem. Ha magamra gondoltam, akkor ma nagy lépést tehetek a buddhaság felé. A sorompó azonnal fölemelkedett. Látták, hogy jövünk. Ez abból is kiderült, hogy a parancsnok egy százados, sapka nélkül kijött elénk. Beszélt valamit Avrammal. Olyasmit mondott neki, hogy ezeket az embereket nemsokára elviszik innen, mert nem tudják őket ellátni. Lehet, hogy valamelyik kolostorba, mert ő, a százados nem tudja elképzelni, apácákon kívül ki más tudna gondoskodni róluk. Arról is beszéltek, hogy mi minden van a csomagokban. Jót nevettek azon, hogy a hülye amerikaiak küldtek tízezer szívószálat. Eddig nem tudták, kinek adják ezt a neme ajándékot. Amikor a menekültek szivárogni kezdtek a kicsi fabarakkokból, Avram maga elé tolt a teherautó platóján, nyilván azért, hogy ijedtemben ne
nézegessek állandóan rá, hogy szoktam, ha fura dolgokat látok. Először nem is vettem észre semmi különöset, csak a sok embert, akik az úgynevezett híradókban azt már nagyon sokszor láttam amint megláttak minket, vagy inkább a teherautónkat, elkezdtek közelíteni. Bár nem tolongtak, nem is taposták le egymást. Még a gyerekek se nyújtogatták a kezüket, kiabálva, ahogy azt gondolná az ember. Igazából nem is voltak sokan, olyan harmincannegyvenen, csak talán a szűk tér okozta, hogy többnek láttam őket, amint ahányan valóban közelítettek. Aztán, amikor már nem csak a szemüket néztem, egyszercsak majdnem megfulladtam a rémülettől. Vissza is néztem Avramra, nem tudtam megállni. Megértettem, hogy mind, de mind, mind kéz nélkül állnakott. Ezvan mondta Avram. Arra gondoltam, hogy azért szólhatott volna. Nem mertem megfordulni, nem mertem újra nézni őket. Attól féltem, hogy ránézek egy gyerekre, és csakugyan azt látom, hogy nincsenek kezei. És a rendkívül rövid távú emlékezetemben kutattam: láttam, vagy nem láttam ilyen gyereket. Arra kényszerítettem magam, hogy megforduljak, és láttam, hogy láttam. Volt egy falu, ahogy egy részeg barom őrnagy így büntette az ellenállást. Ennyien maradtak életben. Vagy kétszázan elvéreztek mondta Avram. Visszafordultam, és már nem bírtam levenni a szemem róluk. Mintha mindannyian vigyázzban állnának. Némán. Csak néztek.
Éreztem, ahogy folyik a víz a homlokomról. Hideg víz volt. Arra gondoltam: megesküdnék rá, hogy nem is sós. Aztán az futott át, hogy miképpen adogatom le a csomagokat a platóról. De szerencsém volt, mert a tábor más részéből a parancsnok küldetett hat embert. Avram azt súgta, adjak nekik cigarettát, vagy amit kérnek, hogy ne kényszerüljenek lopni. Lepakoltunk mindent a platóról. Mondtam Avramnak, hogy tűnjünk el innen, mielőtt megőrülök. Azt éreztem, hogy egyszercsak elkezdek zokogni. Vagy éppen vihogni. Attól, hogy nem bírtam nem nézni, amit nem bírtam nézni. Itt maradunk éjszakára. Segítünk megetetni őket. - Nem akarom. Dehogynem. Beszélni kell velük. Hogy mit akarnak. Mi lenne jó nekik. Az itatás egészen könnyen ment. Műanyag poharakba öntöttem tejet, kólát, meg ami volt, és amit kértek. Aztán a hülye amerikaiak szívószálait merítettem a poharakba, és kitűnően tudtak inni. Egy férfi azt mondta: jó lenne, ha majd elmosnánk a szívószálakat, mert nehogy elfogyjanak. Mondtam, hogy ameddig Amerika be nem süllyed az óceánok közé, addig azok bármit küldenek, ami műanyag. Ezen jót nevetett a férfi. Annyira, hogy egy kicsit habos lett a szája. Kérte, hogy töröljem le. Mondtam, hogy nem akarom emlékeztetni a szomorúságára, de hogyan tud nevetni. Azt mondta, ő nagyon jól járt, mert a kisgyereke a nagymamánál volt a szomszéd faluban, amikor rájuk támadtak. A
felesége is életben maradt. Igaz, megerőszakolták, neki is levágták a karjait, de legalább él. És hogyan képzeli el az életét? Fogalmam sincs. De még csak halvány se. És mire vágynak Mit szeretne? Baszni. De el se tudom képzelni, hogyan fogunk így, kezek nélkül. Én elmondom: egy év múlva ugyanúgy használják majd a lábujjaikat, mint azelőtt a kezeiket. És az se biztos, hogy annyira rémes lesz így vetkőztetni, meg szerelmeskedni. Na jó, de hogyan töröljük ki a fenekünket? Nem tudom, de megoldják. Azt tudom. Végülis ahhoz képest, hogy azt hittem, egy szó nem jön ki belőlem, kezdtem megszokni, amit láttam. Jártam körbe, itattam, etettem, cigarettát gyújtottam. Ügyesen hamuztak. A rudakat megbillentették a nyelvükkel, aztán fújtak egyet valahogy. Egy férfi megkért, hogy vakarjam meg a hátát. Egy másiknak a szeméből kellett elfésülni a hajszálakat. Egy nő megkérdezte nevetgélve, hogy van-e feleségem, mert neki nagy szüksége lenne férjre. Most igazán nagy szüksége. Mondtam, hogy életemben először pontosan értem, mi az a szükség. Egy férfi megjegyezte: hozhattunk volna valami italt. Sört, például. Mondtam, hogy tilos, de igaza van. Erre azt válaszolta, hogy jó dolga lesz, ha kijut a táborból, mert tudom-e, hogy a tengerészek szívószállal isszák a sört, hogy gyorsan berúgjanak tőle. Hát neki olcsóbb lesz az élet. Nevetett. Azt hiszem, én is. Avram csak egyszer jött oda hozzám. Azt kérdezte, hogy gyűjtöm-e a kívánságokat. Egy sör már van.
Aztán kérdeztem a kívánságokra. Volt, aki csokoládét szeretett volna, más megmondta, milyen cigarettát hozzunk. Szinte mindenki megjegyezte, hogy gondolkozhatnánk a sorsukról, mert nem maradhatnak életük végéig a táborban. Gondolkodunk mondtam jobb híján, és eléggé nagyképűen. Elég hamar elszivárogtak. Csak egy fiatal, nagyon kicsi férfi maradt velem. Arra kért, hogy kerítsek papírt és ceruzát, mert írni akar a Londonban élő bátyjának, hogy vigye el innen. Kérdeztem, hogy íratott-e már levelet a tábor alkalmazottaival, vagy az önkéntesekkel, mert fura lenne, ha nem tennék meg a kedvéért. Íratott, de a testvére nem válaszolt. Hátha. Megírtam a rövid levelet. Abban csak az volt, hogy nagyon sajnálja, hogy évek óta gyűlölik egymást, de értse meg, senkije nem maradt, és reménye sincs semmire, és különben is, amikor kicsi volt, a bátyja megígérte neki, hogy egyszer elviszi repülni, most itt lenne az ideje, és talán éppen London lenne a legalkalmasabb a leszállásra. Értse meg: ő már nem használhatja szárnyak gyanánt a karjait. Mondtam neki, hogy ez vicces, jó szöveg. Azt válaszolta, hogy egyáltalán nem vicces. A bátyja öt évvel idősebb nála, és amikor gyerekek voltak, egy lejtőn állandóan azt játszották, hogy rohantak, aztán széttárták a karjaikat: hátha sikerül elröpülni. Komolyan hitték, hogy ez lehetséges. És ő még mindig erről álmodik. Sokszor. És tudja, hogy a testvére is. Miután lefektettem, megkérdeztem Avramtól, hogy ismeri-e azt a pilótát, aki a tábor mellett álló gépet vezeti. Nem ismerte. Elmondtam neki, hogy el akarom vinni repülni azt az embert. Bekopogtunk a
parancsnokhoz, aki azt mondta, ő nem bánja, ha meg tudjuk győzni a pilótát. Megköszöntem a nagylelkűségét, mert jár annak az embernek, hogy egyszer repülhessen. Azt válaszolta, hogy nem jár, de semmi nem tiltja, hogy egyszer az életben jót cselekedjünk. Reggel a pilóta ébresztett, hogy hallja a parancsnoktól, mit akarok, meg lehet csinálni, de alig van benzin. És ha adunk egy karton cigarettát? Nem vagyok koldus, ha kapok egy karton cigarettát, akkor azt benzinre cserélem. Csak a félreértések elkerülésére Elvégre háború van. Ha a tengert is meglátjuk, két kartonnal adok mondtam. Majdnem dél lett, mire fölkészítettük a gépet. A kicsi ember csak állt és figyelt, el nem mozdult volna mellőlünk. És mikor a pilóta jelezte, hogy na, akkor most már beszállhat, segítség nélkül fölment a létrán, és be is ült a helyére. Kicsit sikoltott, amikor elemelkedtünk. Mint egy nő. Vagy inkább gyerek. Láttunk tengert, tavat, folyót, az istenverte gyönyörű világot. A kicsi ember végig némán ült. Csak amikor a tengert meglátta, akkor mondta, hogy anyám, nem is gondoltam, hogy ilyen közel van. A földön, miután szerencsésen leszálltunk, azt mondta, hogy ez volt élete legszebb napja. Kár, hogy a testvére nem volt vele. Mellém lépett, a testét a testemhez, a fejét a fejemhez érintette. Így ölelt meg. Estefelé indultunk vissza a kolostorba. Avram persze nem hagyta ki: megjegyezte, hogy talán közelebb jutottam a buddhasághoz. De ezt nem gúnyosan mondta.
Fölálltam a teherautó platóján, előre mentem a vezetőfülkéig, széttártam a karjaimat a menetszélben. ***