The Big One Hazatérésem másnapján megcsinálták az MRI-t. Amikor felfogtam, hogy micsoda méretet öltött az a valami, ami négy hónap alatt az agyamban nőtt, megfontoltan, bár szokásomtól eltérően úgy döntöttem, nem nézem meg a felvételeket. Jobbnak láttam, ha nem terhelem rossz képekkel a tudatomat, még akkor se, ha az onkológusom kizárja a tumor lehetőségét. A mai napig nem láttam a képeket. Szó sincs holmi babonás reakcióról. Csak hiszek a szellem szuggesztibilitásában és a képek erejében. Meggyőződésem, hogy jobb nem megnézni az olyan képeket, amelyek félelmet keltenek bennünk, mert ahogy a népi bölcsesség is tartja, a félelem rossz tanácsadó. Később, amikor kiderült, hogy az állítólagos ödéma tulajdonképpen egy rosszindulatú daganat, mindent meg akartam tudni róla, hogy a lehető legjobban tudjak véde- { 17 }
kezni ellene. De nem szerettem volna, ha mély nyomokat hagyó képek élősködnek rajtam, nehogy aláássák a tartásomat, nehogy azt gondoljam: Ezzel nem vagyok képes elbánni. Volt-e tagadás ebben a döntésben? Biztosan volt benne. De eddigi ismereteink szerint a tagadás önmagában nem mindig rossz védekezés, különösen nem az a nagyon kedvezőtlen prognózisokkal és statisztikákkal szemben. Valójában kétféle tagadás létezik. Az egyik azokat a betegeket érinti, akik annyira megrettennek a betegségtől, hogy teljesen vakká válnak, akár nem is kezeltetik magukat. Ez a fajta tagadás rendkívül veszélyes. A másik nagyon jól ismert azok körében, akik vigyáznak az egészségükre, és betartják orvosuk utasításait. Ők pontosan tudják, hogy az optimista szellemi állapot segít az életben maradásban akár a teljes gyógyulásban is. Ezek az észrevételek arra engednek következtetni, hogy ami segít élni, az végső soron az élő szervezetektől elválaszthatatlan életerőt segíti. Ez fordítva is igaz: mindaz, ami rombolja az életkedvet, csökkenti gyógyulási esélyeinket. Az ödéma, mindentől függetlenül, biztatóbb dolog. Természetesen megszólalt odabent egy kis hang: Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A radiológus véleményére várva úgy döntöttem, eluta- { 18 }
zom Mans-ba, ahol kétszáz újságíró előtt kellett előadást tartanom egy nemzetközi konferencián, melynek témája a fáradtság elleni küzdelem volt. Tekintve saját elcsigázott állapotomat, a helyzetnek volt némi pikantériája, de nem akartam lemondani az utolsó percben. Az előadást megelőző este a fürdőszobába menet elvágódtam a szállodai szobámban, úgy kellett odakúsznom az ágyhoz. Reggelre jobban lettem. A taxiból kiszállva megint elestem. Tovább nehezítette a dolgot, hogy a szemembe beállt egy elég feltűnő kancsalság. Átfutott az agyamon, hogy az előadásomat napszemüveg mögé bújva tartom meg. Ám végül úgy döntöttem, hogy a hallgatóság megtévesztése céljából a beszédem alatt jobbrabalra széles szemmozdulatokkal pásztázom majd az előadótermet. Úgy tűnt, senki se vette észre, hogy a szemem összevissza ugrál. Másnap Kölnben kellett lennem egy régóta megbeszélt munkatalálkozón. Mivel még mindig ugyanolyan reszketeg voltam, Émile öcsém ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjen a vonaton. A pályaudvarról távozóban megint cserbenhagyott a lábam. Émile hajthatatlan volt, mindenáron el akart vinni a sürgősségi osztályra. Emlékeztem, hogy néhány hónappal korábban kitűnő idegsebészek- { 19 }
kel találkoztam a kölni egyetemi klinikán egy háromnapos tanfolyam alkalmával, melyet A rák ellen című könyvem témáiból tartottam. Szellemi nyitottságuk, hajszálpontos megközelítéseik nagyon mély benyomást tettek rám. Felhívtunk egy idegsebészt, akire jó szívvel emlékeztem. Amikor beszámoltam neki az állapotomról és az MRI eredményéről, ellentmondást nem tűrő hangon utasított: Fogjon egy taxit, és azonnal jöjjön ide! Ez nem igazán volt megnyugtató, mégis úgy éreztem, jó kezekben vagyok. Azonnal átestem egy MRI-vizsgálaton. A diagnózis ezúttal egyértelmű volt: nem ödéma, kiújult a daganat. Ez volt a daganat. A hatalmas, a gonosz, a majdnem végzetes, The Big One, ahogy Kaliforniában nevezik azt a földrengést, amely egy napon lesújt majd a nyugati partra. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. Tisztában voltam a rákom prognózisával. Előbb vagy utóbb ki fog újulni. Kitolhatom a határidőt, nyerhetek néhány év haladékot. De semmi olyat nem tehetek, amitől a daganat örökre eltűnik. Hát így állunk. A vész, amitől mindig tartottam, arcot öltött. Ha igazán őszinte akarok lenni, egyik énem titokban már-már kezdte elhinni, hogy nem jön vissza. De a józanabbik énem folyton azt mondta: { 20 }
Vissza fog jönni. És hozzátette: Ha visszajön, intézkedünk. És így is lett. Ahogy a bicikliteszt alapján jó okom volt remélni, szinte azonnal intézkedő üzemmódra váltottam.