A kultúra menedzselése Beszélgetés Pius Knüsellel Svájcban tavasztól őszig nagy rendezvénysorozaton mutatkozik be a négy visegrádi ország kultúrája. A programot, amely a Centrelyuropdriims összefoglaló címet viseli, a Pro Helvetia kulturális közalapítvány szervezte. Ebből az alkalomból kértem az alapítvány főigazgatóját, Pius Knüselt, hogy egy beszélgetésben ossza meg nézeteit és tapasztalatait a kultúra szervezésének műhelytitkairól, napi gondjairól és távlatairól az Európai Utas olvasóival. Ön 2002 óta vezeti a Pro Helvetia Kulturális Alapítványt. Elégedett igazgatóként végzett munkájával? Önelégültnek tűnnék, ha erre igennel válaszolnék. Ha viszont azt akarja tudni, hogyan értékelem az elmúlt két év mérlegét, azt kell mondanom, hogy elégedett vagyok. A mérleg ugyan nem egyértelműen pozitív, de nem is negatív. Sok mindent sikerült mozgásba hoznom az eltelt időszakban, de a dolgok sokkal lassabban haladnak, mint gondoltam volna. Az alapítványnak akár szerény mértékű átalakítása, a szerkezetek és működési mechanizmusok egyszerűsítése igen összetett folyamat. Örülök, hogy valami elkezdődött, ám nem vagyok egészen elégedett, mert még nem látszanak azok az eredmények, amelyeket elképzeltem. Milyen eredményeket várt az eltelt két esztendőtől? A legfőbb célom az volt, hogy az alapítvány viszonylag függetlenül és szuverén módon működjön, hogy felgyorsuljanak a döntési folyamatok, és tevékenységünknek világosabbak legyenek a súlypontjai. És minél kevésbé legyen kitéve a külső nyomásnak és politikai befolyásnak. Lehetséges ez egyáltalán? Papírforma szerint igen. Most dolgozunk egy új törvényen, amely előreláthatólag 2008-tól új alapokra helyezi a Pro Helvetia működését. Ha ez a törvény átmegy a politikai döntéshozatal folyamatán, akkor legalábbis papíron meglesz a kellő rugalmasságunk, szabadságunk és önállóságunk. Nem hiszem ugyan, hogy sikerül mindent olyan formában keresztülvinni, ahogy elképzeljük. Nyilván bele kell menni kompromisszumokba, és az eredmény valószínűleg a régi és az új egyfajta keveréke lesz. Hány munkatársat érint az alapítvány átalakítása? Zürichben mintegy 65 munkatársunk van 50 munkakörben. Sok részmunkaidőssel dolgozunk. Genfben csupán tucatnyian dolgoznak. És a világ többi részén? Nyolc külföldi képviseletünk van. Önálló Pro Helvetia centrum van Párizsban, Milánóban, Fokvárosban és Kairóban, ezek a legrégebbiek. Aztán megjelentünk Budapesten, Pozsonyban, Prágában és Krakkóban is. Kisebb irodákat működtetünk továbbá a svájci külügyminisztérium fejlesztési és együttműködés igaz- 50 E r p t s
A KULTÚRA MENEDZSELÉSE gatósága (DEZA) megbízásából Kijevben, Szófiában, Bukarestben, Belgrádban, Szkopjéban, Tiranában és Pristinában. Ez utóbbiak egy egységet képeznek, és más a feladatuk, mint a többi intézetnek. A DEZA a világ átalakulóban lévő részein kíván segítséget nyújtani a civil társadalom és az új kulturális struktúrák kialakulásában. A működőképes kulturális élet minden társadalom identitástudatának meghatározó része. A DEZA ezért invesztál kulturális tevékenységekbe. A konkrét megvalósítást egy-egy partnerre bízza, Délkelet-Európa esetében ez a Pro Helvetia, amely a DEZA által elkülönített pénzekkel a helyi kultúra átalakítását segíti. Így például a Belgrádban kiadott összegek kizárólag a szerb kulturális színtér, az ottani művészek és kultúraközvetítők támogatását szolgálják. Ez a munka 1990-ben a visegrádi országokkal kezdődött: hasonló megbízást kaptunk a DEZA-tól a demokratikus struktúrák kialakításának segítésére. A megbízás 1998-ban lejárt, azóta a Pro Helvetia saját büdzséjéből folytatja tevékenységét. Ez milyen változásokat hozott a Pro Helvetia budapesti tevékenységében? A DEZA kivonulása után újragondoltuk tevékenységünket. Azt mondtuk, hogy a mi célunk nem a klasszikus értelemben vett újjáépítési folyamat támogatása, hanem a kulturális kapcsolatépítés és a kulturális csere ösztönzése. Feladatainkat azért is újra kellett gondolni, mert most jóval kevesebb pénz állt a rendelkezésünkre. Ezért tevékenységünket az említett négy országban szinte egyik napról a másikra mintegy a felére kellett csökkenteni. A svájci parlament aztán 1999-ben a következő négy évre elkülönített kétmillió frankot e négy külképviselet működtetésére. Tavaly december óta azonban semmilyen külön keretünk nincs erre a célra. A pénzhiánynak esik áldozatul a budapesti, pozsonyi és prágai külképviselet? A következőképpen gondolkoztunk. Nézzük például Magyarországot! Magyarország kulturális szempontból rendkívül produktív ország, lenyűgöző outputtal. Ha bezárjuk a budapesti külképviseletet, ez nem azt jelenti, hogy végleg búcsút mondunk az országnak. Éppen fordítva: megspóroljuk a budapesti iroda működési költségeit, a munkát azonban folytatjuk. Ahogy tesszük ezt más európai országokban is: Finnországban, Spanyolországban vagy Hollandiában, ahol ugyancsak nagyon izgalmas kulturális élet zajlik. Nem igazán értem a döntés értelmét: valóban olyan sokat lehet spórolni a minimális személyi költségekkel működő irodák bezárásával? A Budapesten működő, gyakorlatilag egyszemélyes képviselet megszüntetése ugyanakkor azt jelenti, hogy a Pro Helvetia nem lesz többé jelen a magyar kulturális életben. Nem látom továbbá azokat az állítólagosan jól működő magyar svájci kulturális kapcsolatokat sem, melyekre az alapítvány a budapesti iroda felszámolását indokló körlevélben hivatkozik. Ellenkezőleg: az az érzésem, hogy ha a nagykövetségi kulturális képviselet másfél évvel ezelőtti megszűnése után a Pro Helvetia is kivonul Magyarországról, ezzel Svájc mint a kultúra színhelye megszűnik létezni a magyarok szemében. Úgy értsem, hogy a magyarok nem ismerik Svájcot? Amikor a felénk komoly hagyományokkal bíró német nyelvű kultúráról esik szó, kevesen gondolnak a svájci kultúrára. A német és az osztrák jelenlét nagyon erős, mindkét országnak kulturális intézete és kulturális attaséja is van Budapesten. Kézér Csaba személyében ezzel szemben rövidesen a svájci kultúra utolsó hivatalos képviselője is elhagyja Magyarországot. Egyszerűen nem fér a fejembe, miért tartja ezt jó lépésnek a Pro Helvetia. Tökéletesen értem a szempontjait. De az összehasonlítás Ausztriával és Németországgal nem működik. Ausztria történelmileg erősen kötődik Magyarországhoz, a Goethe Intézet pedig a világ szinte valamennyi nagyvárosában ott van, így magától értetődő, hogy Budapesten, Prágában és Pozsonyban is. Ha azonban egy intézetnek azt kell eldöntenie, hogy a világ melyik három vagy négy országában legyen jelen, igen nehéz a dolga. Nagyon szívesen megtartanám a budapesti irodát, ha ugyanakkor megvethetném a lábam Helsinkiben, Amszterdamban, Kalkuttában és a világ más fontos városaiban is. A kérdést mi így fogalmaztuk meg magunknak: Mit nyerünk egy budapesti külképviselettel azon kívül, hogy személyes kapcsolatunk van a magyar kultúrával? A cserekapcsolatok irodák nélkül is kiválóan működhetnek ez a tapasztalatunk például Portugáliával vagy Spanyolországgal, melyek hasonló távolságra vannak tőlünk, mint Magyarország, és a nyelvi távolság is fennáll. A kapcsolatoknak hosszú távon amúgy sem a Pro Helvetián vagy magyar intézményeken, hanem a kultúraközvetítőkön keresztül kellene működniük. 2004/2 51
Úgy vélem, hogy tíz év alatt a visegrádi országokban is kialakult egy olyan hálózat, mely helyi képviselő nélkül is működőképes. Persze, miután megszűnnek a külképviseleteink, a követségeknek ismét megnő a szerepük. A budapesti követségnek most újra kulturális munkatársról vagy kultúrattaséról kell gondoskodnia. Egyébként, és ebben igazat adok önnek, soha sem lehet elég kiterjedt a kulturális kapcsolat két ország között. Én is értem az érvelését, két dolgot azonban szeretnék hozzáfűzni. Éppen a német nyelv és kultúra kiemelt közép-európai hagyományai miatt tartom rossz döntésnek, hogy Svájc bezárja a visegrádi országokban fenntartott irodáit. És van a kérdésnek egy másik oldala is: mennyire van jelen Svájcban a magyar kultúra? Svájc számára nem csak a visegrádi országok léteznek. A magyar kultúra, amikor Svájcban bemutatkozik, számos más kultúrával verseng. A kulturális rendezvények többsége a Pro Helvetia támogatása nélkül kerül megrendezésre, a több városban éppen most zajló Centerlyuropdriims kivételt jelent. A külföldi kultúra svájci bemutatását ugyanis nem támogatjuk, ez nem a mi dolgunk. Mi az egyes országrészek közötti cserét segítjük, vagy a koprodukciókat. Hogy Svájcban a magyar kultúra alig van jelen, azon egyáltalán nem kell csodálkoznunk, hiszen a svájci-magyar kulturális kapcsolatok még csak tíz-tizenöt éves múltra tekintenek vissza. Művelődéstörténeti szempontból ez nagyon rövid idő. Jól ismert azonban nálunk is a magyar irodalom, és egyre többet hallani a magyar moziról is. És ezek az eredmények, ezek a kapcsolatok meg fognak maradni a budapesti iroda megszüntetése után is. Azzal természetesen számolnunk kell, hogy a folyamatok lelassulnak. De ha megtaláljuk azt az öt-hat vagy tíz meghatározó partnerintézményt, melyeket évente egyszer összehívunk egyfajta tervező konferenciára, ahol megbeszéljük, hogy melyek a fő trendek, és milyen közös projekteket kellene megvalósítanunk, akkor valamelyest mégis rajta tarthatjuk a kezünk a magyar kultúra pulzusán. A magyarok pedig a svájcién. Majd meglátjuk. De engedjen meg ezzel kapcsolatban még egy megjegyzést. Sajnálom, ha az ember felépít valamit, munkát, pénzt, energiát fektet valamibe, aztán egyszer csak feladja az egészet. Ilyesmi mostanában túl gyakran történik, a budapesti kulturális színtéren is, semhogy valóban hitelesnek hangozzanak azok az ígéretek, melyek szerint minden legalább olyan szép és jó lesz, mint eddig. Mi csak a távolból halljuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyesmit terveznek. Átalakulóban van az egész magyarországi kulturális intézményhálózat: napirenden vannak a bezárások, az anyagi megszorítások, átszervezések. A legkiválóbb érveket az EU-bővítés szolgáltatja ehhez: már nem kellenek a nemzeti kulturális külképviseletek, a rendszerváltozás óta kiválóan megismertük egymást, a kapcsolatok immáron megállnak a saját lábukon stb. Értem, hogy ez frusztrációt okoz. Úgy tűnik, hogy a határok megszűnésével a kulturális kapcsolatok ápolása és újak kialakítása nehezebb lesz a korábbiaknál. Ez fájdalmas folyamat. Svájcban ezt talán nehezebben értjük meg, hiszen nálunk egyáltalán nincsenek külföldi kulturális intézetek. Talán meglepődik, de nálunk senki nem akar kulturális központot nyitni. Ezen a téren akár Magyarország is lehetne az első. Ön szerint szükség van nemzeti kulturális intézetekre? Én és ennek semmi köze a budapesti vagy pozsonyi iroda bezárásához mindig is szkeptikusan néztem a nemzeti lobogókkal díszített kulturális intézeteket. Vegyük például a Pro Helvetia párizsi képviseletét vagy a budapesti Goethe Intézetet. Amolyan védett helyek ezek: jönnek svájciak, és fellépnek a saját kulturális intézetükben, és jönnek németek, és fellépnek a saját kulturális intézetükben. Ez egészen más, mintha ugyanezek a művészek az illető ország intézményeiben lépnének föl, például Budapesten a Trafóban. Ha ugyanis egy helyi intézmény fogadja be a svájci művészeket, akkor nekik is egy egészen más küszöböt kell átlépniük, más elvárásoknak kell megfelelniük, mint ha a saját házunkban lépnek föl. Ezért vagyok szkeptikus a saját franciaországi és olaszországi kultúrintézetünkkel szemben is. Úgy gondolom, hogy a nemzeti kulturális központok koncepciója már a múlté. Szép projekteket lehetne viszont megvalósítani európai kultúrházak formájában. Létre lehetne hozni olyan kulturális intézeteket, melyek egyszerre több országot képviselnek. Ha Budapesten lenne egy olyan ház, amelyben több nemzet lenne jelen, ahol több kultúra keveredne, ahol különböző szellemiségek találkoznának, én ezt tartanám igazán érdekes perspektívának. Ezzel egyetértek. A nemzeti kulturális külképviseletnek például a követségeken ettől függetlenül van jelentőségük. Budapesten létezik egyébként egy kezdemé- 52 E r p t s
A KULTÚRA MENEDZSELÉSE nyezés, mely a nemzetek fölötti, közös kulturális jelenlét megvalósítása felé mutat: a Közép-európai Kulturális Intézet, mely a régió kultúrájának közös bemutatását tekinti fő céljának. Pontosan az ilyen partnerekre van szükségünk. Minden további nélkül el tudok képzelni közös projekteket egy ilyen helyen. Milyen anyagi háttérrel működik ez az intézet? Február végéig a magyar állam biztosította működését. Jelenleg átalakulóban van: egy alapítvány fogja átvenni, az állam pedig az alapműködéshez szükséges költségeket állja. A többit önállóan kell kigazdálkodnia az intézetnek. Ön, aki gyakorlati és elméleti szinten egyaránt foglalkozik kulturális intézmények menedzselésével, mit gondol, mennyire lehet működőképes egy ilyen intézet? Fenntartható-e a különféle támogatásai források állam, magánszféra, helyi források, EU kombinációjával? Úgy vélem, ez egyfajta klasszikus modell: a magyar állam korlátozott mértékben anyagi eszközöket bocsát rendelkezésre, például biztosítja az infrastruktúra működését, vagyis adja a befogadó edényt. Minden mást azonban, ami ebbe az edénybe kerül a tartalmakat, a konkrét programokat külön forrásokból kell megszerezni. Ennek a modellnek abszolút van jövője, mégpedig azért, mert a működéshez szükséges eszközök mértéke tökéletesen szabályozható a tevékenység mennyiségével. Az anyagi hátteret illetően: Ha magas színvonalú, sok reflexiót igénylő kulturális munkát végeznek, nehezen fognak támogatáshoz jutni például a gazdaságból. Nem tudom elképzelni, hogy a magyar gazdaság nagyvonalúbb legyen, mint a svájci, jóllehet a svájci nagyvonalúnak számít a szponzorálásban. Nálunk minden nyolcadik frank a gazdaságból érkezik a kultúrába. De ez is csak csepp a tengerben. Ez jelentősen jobb arány, mint ami az EU büdzséjéből jut a kultúrára. Így van. Valószínűleg Franciaországban és Németországban is rosszabbak a mutatók. A gazdasági szférából azonban kizárólag nagy rendezvényekre lehet támogatást szerezni. A privátszférából leginkább az alapítványokat lehet mozgósítani. A legfontosabb azonban és ez jelenti a finanszírozás művészetét, hogy pontosan ismerjük a rendelkezésre álló forrásokat, és minden egyes projektet úgy alakítsunk, hogy az a célba vett szponzor profiljába vágjon. Ha például a Pro Helvetiát keresik meg támogatásért, programjuknak valamilyen svájci vonatkozást kell adni, számunkra ez jelenti a legitimációt. CENTRELYUROPDRIIMS Kulturális élet Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban és Magyarországon A kelet-közép-európai kultúra áprilistól októberig tartó svájci rendezvénysorozata az Esterházy Péter kreálta viccesen komoly kifejezést viseli címéül. A Pro Helvetia alapítvány sokrétű programjának keretében a frissen csatlakozott Lengyelország, Szlovákia, Csehország és Magyarország mutatja be kultúráját különböző svájci városokban. Lesznek felolvasások, kiállítások, film- és színházi bemutatók, nem egy esetben svájci művészekkel közösen. A sorozatot április 22-én a Hol van Közép-Európa? című konferencia indította. A konferenciát lezáró pódiumbeszélgetést Erhard Busek (Bécs/Brüsszel) vezette, beszélgetőpartnerei Jacques le Rider (Berlin/Párizs), Jacques Rupnik (Párizs), Peter Zajac (Berlin/Pozsony), Adam Krzemiński (Varsó), Földényi László (Budapest) és Andreas Oplatka (Zürich) voltak. A programkínálatból: Anxiety of influence kiállítás a berni Városi Galériában hét kelet-közép-európai fiatal művész részvételével; 12 részes játék-, dokumentum és animációs filmciklus Közép-Európából; Geography of Changes konferencia a közép-európai művészet helyzetéről; Nyári akadémia nyilvános irodalmi akadémia Zürichben közép-európai vendégekkel; Irodalomkritikusok műhelye közép-európai és svájci fiatal kritikusok részvételével; Irodalmi fesztivál hat közép-európai író felolvasása Leukerbadban. Részletes információk: www.pro-helvetia.ch 2004/2 53
Garantálni persze senki nem tudja, hogy tényleg működjön a dolog. A legfontosabb talán, hogy igényesen, nagy elvárásokkal kell dolgozni, és ezeket meg kell védeni, legitimálni kell az ugyancsak nagy elvárásokkal fellépő támogató intézményekkel szemben. Ha ez sikerült, akkor így vagy úgy, de működnie kell a házasságnak. Olyan programokat kell szervezniük, melyeket meg tudnak fizetni, s ha ez így van, akkor egyik évről a másikra túl lehet élni. Végezetül pedig, és persze ez sem titok, nagyon sok múlik azokon az embereken, akik egyegy intézetet működtetnek. Európai szinten sok kezdeményezés létezik, mely regionális egységeket vagy hálózatok kiépítését veszi alapul. Úgy látom, hogy önök is ott, Budapesten egyfajta regionális koncepciót képviselnek. És ennek az EU-nál feltétlenül visszhangra kell találnia. Említette, hogy mennyire fontos, kik működtetnek egy-egy intézetet. Ön egy posztgraduális kulturálismenedzser-képzést is vezet. Milyen egy jó kulturális menedzser? Milyen képességekre van szüksége? Mit lehet megtanulni ebből a mesterségből, és mi az, amire születni kell? Egyértelműen megfigyelhető az a trend, hogy a kulturális produkció és a kulturális élet napjainkban mindinkább intézményi keretek között zajlik. Nyolcvan évvel ezelőtt egészen más volt a helyzet. A Centrelyuropdriims szimpóziumon szó esett a kávéházi kultúráról. A kávéház elsősorban nem kulturális, hanem társadalmi intézmény volt: ahová eljártak az értelmiségiek, ahol találkoztak egymással és megváltoztatták a világot. A fejekben legalábbis. Ez a fajta párbeszéd ma már nem létezik. Az értelmiségnek sincs már rég az a vezető funkciója, hogy az egész ország odafigyeljen rá. Svájcban például húsz évvel ezelőtt még voltak nevek. Ha például Max Frisch vagy Dürrenmatt aktuális történésekről nyilatkozott, arra mindenki odafigyelt. Ebből már semmi sincs. A társadalmilag releváns gondolkodás manapság máshol zajlik. Például a gazdaságban. Ez a nagy átalakulás természetesen a kulturális életre is hatással van. Ehhez járul az intézményesülés tendenciája. Vagyis egyre több képességre van szükség egy intézet irányításához, felépítéséhez és amiről oly ritkán esik szó bezárásához. Jómagam az átmeneti koncepciók híve vagyok. Soha nem építenék például színházat az örökkévalóság számára. Felépíteném húsz évre, aztán bezárnám, és csinálnék belőle koncerttermet vagy autójavítót, mindegy. És építenék egy új színházat máshol. Ez biztosítaná az intézményi rendszerben is azt a megújulást, amelyet a kultúrában keresünk. Manapság azokat, akik a kulturális intézeteket működtetik, kulturális menedzsereknek hívják. Pár évvel ezelőtt, amikor Winterthurban elindítottuk a képzést, ez a szó még gúnyosnak számított. Senki sem akart hallani a pénz és a szellem, a kultúra és a kereskedés keveredéséről. Művészet és kereskedés feloldhatatlan ellentmondásnak számított. Pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy a művészetnek kommercializálódnia kellene, vagy hogy a kultúrát csak pénzkeresésre használjuk. Igenis legitimnek találom, hogy értő emberek vezessék a kulturális intézményeket. És hogy mi kell ehhez? Művelődéstörténeti ismeretek, hogy a dolgokat összefüggéseikben tudják látni, hogy felismerjék és használni tudják azokat az irányító erőket, melyek az európai identitástudatot jelentik. Lehet, hogy meglepően hangzik, de nagyon jó olvasóknak kell lenniük a szó szemiotikus-strukturalista értelmében. Oda kell figyelniük, a dolgokat pontosan meg kell különböztetniük egymástól, vagyis egyfajta hermeneutikus tehetségre van szükségük. Ez talán a legfontosabb: a jó kulturális menedzsernek nem kell művésznek lennie, de legyen hermeneutikus tehetsége, kulturális érzékenysége. A harmadik dolog: érteniük kell a gazdaság működésének alapmechanizmusait. Egyaránt ismerniük kell a makrogazdasági összefüggéseket és az üzemgazdaság alapjait. Tisztában kell lenniük néhány alapfogalommal, és tudniuk kell használni őket. Ez a három, a művelődéstörténeti tudás, a kulturális érzékenység és a gazdasági eszköztár ismerete jellemzi a kultúra új típusú munkását, aki az elkövetkező évtizedben egyre inkább a kulturális produkció meghatározó szereplője lesz Magyarországon is. Nagy Márta 54 E r p t s