Élménybeszámoló - Dolomitok (Rosengarten) A 2013/2014. tanévben immár harmadik alkalommal megrendezett Jakucs László Nemzetközi Földrajzversenyen elért első helyezésünkkel csapattársam, Boros János Mátyás, valamint jómagam, Bélteki János Benjámin, több "apróság" mellett egy csodálatos utazást nyertünk a minden képzeletet felülmúlóan szép Dolomitok-hegységbe, azon belül pedig a Rosengarten csoporthoz, az Eupolisz utazási iroda jóvoltából. Ezen az 5 napos utazáson számtalan élményben lehetett részem, melyeket napról napra fogok ismertetni a következőkben. Az első, szerdai nap, ami augusztus 20-ára esett, az este 7 órai indulás, és az azt követő pihenésen kívül semmi sem történt. 3-4 órás időközönként meg-megálltunk egy-egy benzinkútnál, vagy egyéb mosdóval ellátott út menti helyszínen, ahol az utasok elvégezhették dolgaikat, esetleg vásárolhattak. Eddigi tapasztalataim alapján nem csalódtam a buszon történő alvást illetően, ugyanis borzalmas volt, ahogy vártam. Kényelmetlen, alig tudtam aludni, nem volt kellemes. Természetesen ez nem az utazási iroda hibája, vagy bárkié, ez egy ilyen dolog. Együtt kell vele élni, nem tehet mást az ember, és nyilvánvalóan másoknak is legalább ugyanennyire kényelmetlen volt a dolog. Az ezt követő második nap már temérdek izgalmat rejtett magában. Reggel negyed 9 körül értünk a mi Mátránk legmagasabb pontjánál is magasabban fekvő (1320 m) Pozza di Fassa településre, ahol a kempingünk volt található. Ahogy azt az utazási iroda írta is, egy elég jól felszerelt hely volt, nemcsak kulturált vizesblokkal (ami nálam fontos szempont), hanem wifivel is rendelkeztek, ami az otthoni kapcsolattartás szempontjából hasznos. Röviddel az érkezésünk után gyorsan (ki-ki a maga tempójában) felállítottuk a sátrakat, bepakoltunk, majd indultunk is tovább, hogy felvonóra szálljunk. A felvonóra szállás viccesen indult, mivel négy egymást követő mozgólépcsőn kellett feljutni oda, ahol a jegyeket árulják, valamint a felvonó indul. Azonban a felérkezés pillanatában bonyolódott a helyzet, ugyanis szép kis sor állt a kasszánál, de olymódon, hogy a legkevésbé sem tömören álltak, valamint közvetlen a mozgólépcső elé kígyóztak ki, pedig bőséggel lett volna még hely arrébb is. A lényeg, hogy ahogy a mozgólépcsőről apránként felértünk, a sorban állók (akik olaszok voltak túlnyomó többségben) hatalmas hisztit csaptak, a saját anyanyelvükön kiáltoztak, fütyültek, valamint mutogattak nekünk, hogy hol a sor vége, és ne előzzünk. Mintha legalábbis ezt akartuk volna, épphogy felértünk, és arrébb sem tudtunk mozdulni a sor miatt. Végül kicsit odébb mentek, és őket megkerülve beljebb jutottunk, ahol már volt elegendő hely a számunkra. 5-10 perc elteltével meglettek a jegyek, és felszálltunk a felvonóra. Engem különösebben nem lepett meg a dolog, Ausztriában 2 éve már találkoztam ilyen felvonóval.
Amint felértünk, már indult is a túra. Eleinte erdei környezetben, vízszintes terepen haladtunk, legalább fél-háromnegyed órán át. Többen is értetlenkedtünk, hogy most ennyi lesz-e a túra, de aztán szerencsére pozitívan csalódtunk (én személy szerint legalábbis), mivel meredekebb lett az út, és ez még így folytatódott sokáig. Pár órás felfelé kaptatás után lejtősre változott utunk, és a kb. 2250 m magasan fekvő Rifugio Vajoletbe értünk végül, ahol egy órás ebéd és pihenő után visszaindultunk a felvonóhoz. Az aznap felfelé megtett 600 m szintkülönbség soknak, és fárasztónak tűnt, és sokunknak kerekedett ki a szeme, mikor Attila, a túravezető, viccesen közölte, hogy holnap 4-szer ekkora távot kell majd megtennünk, de a következő nap már cáfolta a dolgot, és rájöttünk, hogy az a 600 m csak elsőre fárasztó. A harmadik nap következett az egész kirándulás legnagyobb túrája. Aznap Mazzin településre utaztunk, ahonnan útnak indultunk az erdőbe, és pár órás bóklászást követően az erdő is "kifogyott" a fejünk fölül. Voltak olyan részek is, ahol fél méterrel a talajszint alatt vezetett a túraösvény, olyannyira "elkopott". Kis idő múltán pedig már a lejtő is elfogyott - egyelőre. Itt fakultatívvá vált a további program, aki akart, az mehetett tovább felfelé, egészen a Dona-hágóig, ezzel további 350-400 m-rel megfejelve az eddigi 800 m-nyi szintet, majd onnan kicsit lejjebb egy menedékházba, ahol szokásosan meleg helyiség, ételek-italok, valamint mosdó várta a megfáradt utazókat, míg a azok, akik már alaposan kifáradtak, lefelé indultak, ahol egy másik menedékházban megvárták a tovább mászó csapatot. Mondanom sem kell, hogy mint a túrák és a hegymászás kedvelője az első opcióra voksoltam, és a 2516 m magas Dona-hágóhoz értem én is. Fent voltak még érdekességek, mint tó, hó/jég, de ezek is fakultatív módon voltak megtekinthetőek. Sajnos, mivel már félúton felfelé elkezdett esni az eső, és kissé eláztam, nagyon fáztam, így nem tudtam kimozdulni a menedékházból a csuromvizes kabátomban, így csak melegedni próbáltam odabenn, amiért haragszom magamra. Végül leindultunk, és további esőzésben haladva értünk a másik menedékházba, ahol a nagyon barátságos, Attilát már tavalyról ismerő bácsi, Andrea fogadott minket, aki a menedékház tulajdonosa/üzemeltetője. Itt felmelegedve, megpihenve fogyaszthattunk egy pohár sört, forralt bort, vagy rumos teát, esetleg mást, vagy
akár ehettünk is finomságokat. A hidegre való tekintettel én a forralt bort választottam, ami nagyon finom és fűszeres volt, eddig a legjobb, amit ittam. De idővel innen is továbbálltunk, majd 1,5 óra alatt le is értünk az igen meredek dózer utak és erdei ösvények nyomán. Fél órás várakozás után az utolsó, fáradtabbak is megérkeztek, és velük nagyjából egy időben a buszunk is értünk jött. A negyedik nap volt azonban a mélypont a legnagyobb magasságokba való emelkedés ellenére, ugyanis aznap a Langkofel csoportba mentünk. Egy órás buszozás után odaértünk a Sella-hágóhoz, ahol egy telefonfülkéhez hasonló, meg nem álló, 2 személyes felvonókba szálltunk (jobban mondva ugrottunk). Azonban már indulásunk óta esett, sőt mi több, zuhogott az eső, így elég rossz volt a kedvem is. A felvonózás érdekes volt, még sosem utaztam hasonló felvonóban, így már ez is nagyon érdekes volt. Ellenben a legjobb akkor volt, amikor felfedeztem az ablakon kikukucskálva, hogy már nem is az eső esik, hanem a hó szállingózik. Ez feldobta a kedvem, ugyanis nagyon szeretem a havat, és havazást, míg az esőt egyáltalán nem. Miután felértünk a 2681 m magas Rifugio Toni Demetzhez, jóformán csodájára jártunk a falra kitett, 2014. május végi fotóknak, amelyeken 5 m magas hó esett. A menedékháznak is épphogy kivolt a teteje, és 4 ember állt egymás vállára, hogy a hótömeg tetejéig érjenek. A legdurvább az volt, hogy a képeken láncfűrésszel vágták a hótömböket, hogy a menedékházat kiássák a hó alól, és utat nyissanak a hegymászóknak. Ezt követően, miután kielemeztük a képeket, útnak is indultunk lefelé. A táj itt is elképesztő volt, és nagyon izgalmas volt látni, hogy mennyire sziklás minden, az élet pedig csak nagyon apró foltokban, egy-egy eldugott kőzugban nyilvánult meg apró, sok fehér virággal rendelkező növények tekintetében. Itt még hómezők is voltak, bár már sokkal inkább voltak jegesebbek, csonthószerűek. Az egyik ilyenen Attila vezetésével néhány bátor jelentkező (természetesen én is, mint nagy kalandvágyó) lecsúszott. Elég mulatságos volt, ahogy próbáltam magam fékezni a sarkammal, kezemmel a meredek lejtőn, de az nem sikerült. Végül a csonthó végén a fejem és felsőtestem valahogyan lehagyta az alfelem, és így érkeztem igen nagy sebességgel sok kis apró kavicsra, ahol nagy meglepetésemre csak alig ütöttem meg magam. Teljesen megérte, mert nagyon izgalmas volt, még ha kicsit el is ázott tőle a nadrágom. Viszont sajnos a nap többi része, egészen délutánig borzalmasan telt a számomra. Ahogy elértük a hóhatárt, és a hó újra esővé formálódott, úgy mindenki szép lassan ázott, míg a több órás út alatt, olyannyira eláztam, hogy számomra már szinte élvezhetetlenné vált az
utazás. Egyedül a cipőm nem ázott be a legnagyobb meglepetésemre, ami pont a héten vettem, így boldogan konstatáltam, hogy jó vétel volt. Egy-egy menedékházban jól esett levenni a vizes göncöket, de annál inkább esett rosszul visszavenni azokat, mikor indultunk tovább. A délután vége felé azonban az eső elállt, és a távolban még a kék ég is előbukkant a felhők közül, ahol néhány napsugár is átjutott. Ez már nagyban megdobta a kedvem, s nagyban hozzájárult még ehhez Attila viccmesélése, valamint, hogy az eső hiányában nem kellett a fejemre a kapucni, így pedig kellemesen tudtam nézelődni anélkül, hogy a szemüvegem vizes lett volna, élvezve a táj szépségét. De a legjobb az volt, mikor a szállásra érvén fél órán át áztattam magam a forró vízben. Kárpótlásul a fél napos szó szerinti vacogásért. És sajnos elérkezett az utolsó nap is. Reggel korán keltünk, hogy összepakoljunk mindent a táskánkba, és a sátrat is lebontsuk, mivel 8 órakor indultunk haza. Minden a tervek szerint alakult, és az időjárás is makulátlan volt, ami az éjszaka tekintetében nem volt a legjobb. Mivel előző nap egész nap borult volt az idő, és esett, így nem volt esélye a Napnak felmelegítenie a völgyet, s végül este a kitisztult égnek hála, ami még meleg a völgyben maradt, az is kisugárzódott onnét. Így igen hideg volt éjszaka, és bár eddig minden éjjel fáztam kicsit, ez most a tetőpontjára hágott. De még volt egy állomás, mielőtt ténylegesen hazamentünk volna: a Karersee. Ennél szebb tavat még sohasem láttam. Annyira hihetetlen volt, hogy a tó vize szinte zavartalan, még a szél sem borzolt bele hullámokat, és tökéletesen tükrözte vissza a fölé tornyosuló hegyeket. És mindezt olyan ámulatba ejtő, gyönyörű erdős környezetben, hogy az már tényleg képzeletbeillő. Engem teljesen elvarázsolt. A tavat teljesen körbe lehetett járni, rendesen kiépített túraösvény vezetett körbe, amibe itt-ott belecsatlakoztak más, a környéket bemutató turistaútvonalak is.
Mindent összefoglalva, bizton állíthatom, hogy ez a kirándulás volt életem eddigi legnagyobb élménye és kalandja, és bátran ajánlom mindenkinek, hogy aki teheti, az menjen el erre a gyönyörű vidékre, melybe egy életen át szerelmes leszek. Ennél varázslatosabb vidéket keresve sem sokat talál az ember, és olyan maradandó emlékeket, élményeket adott nekem, melyek egész hátralévő életemet meghatározzák. Nagyon hálás vagyok mindezért a Jakucs László Nemzetközi Földrajzverseny lelkes, időt, energiát nem spóroló szervezőjének, Nyári Diának, az Eupolisz utazási irodának a díj nagylelkű felajánlásért, felkészítő tanárunknak, Szöllősi Lászlónak, valamint végül, de nem utolsó sorban csapattársamnak, Boros János Mátyásnak. Remélem a lehető legtöbben eljutnak majd ide legalább egyszer életük folyamán, és másokat is magával ragad majd mindaz, amit magában rejteget. Bélteki János Benjámin