Ő S I MAGYAR SERTÉSEINK.

KÖZLEMÉNYEK A DEBRECENI TISZA ISTVÁN-TUDOMÁNYEGYETEM ÁLLATTANI INTÉZETÉBŐL. IGAZGATÓ: DR. HANKÓ BÉLA EGYETEMI TANÁR. 40. SZÁM. Ő S I MAGYAR SERTÉSEINK. IRTA: DR. HANKÓ BÉLA EGYETEMI NY. R. TANÁR ABHANDLUNGEN AUS DEM ZOOLOGISCHEN INSTITUT DER ST. TISZA U NIVERSITӒT IN DEBRECEN d i r e k t o r : p r o f. d r. b. h a n k ó NR. 40. AUSGESTORBENE ALTUNGARISCHE SCHWEINERASSEN. VON DR. B. HANKÓ DEBRECEN, 1939. KÜLÖNLENYOMAT A TISIA" 3. KÖTETÉBŐL.

004888 LELTÁR 2008 '

Ő si magyar sertéseink. Írta: DR. HANKÓ BÉLA egyet. ny. r. tanár. 4 táblával és 8 képpel. A M agyar T udom ányos A kadém ia tám ogatásával. Debrecen, 1939, Különnyomat a Tisia 3. kötetéből.

!ww?s,yv (> ÍRSZ. IEZÖGüÉíSÍSí t e í g LELTÁRI SZÁM : H M T U m C f _3<f - 7(9 ^

Bevezetés. Tem póra m utantur et nos m utam ur in illis! Bizony változnak az idők és m egváltozik k ö rülöttünk az élet is. Á llattenyésztés volt a magyarság ősfoglalkozása és m arhája gazdagságot jelentett. De az ősi állatállom ány m indjobban elfogyott s vele eg y ü tt fogyott a hajdani gazdagság is. M aholnap semmi sem m arad m ár az ősi m agyar állatiállományból. M egírtam a m agyar ló történetét, elmondtm, hogy m ilyen óriási gazdasági értéke volt egykor a m agyar szarvasm arhának és kiderítettem, hogy az ősi m agyar szarvasmarha egyenes folytatása az európai őstulaknak; írtam az ősi m agyar juh eredetéről, m últjáról és vigasztalan jelenéről, m ost pedig ősi m agyar sertésfajtáin k ró l szeretnék írni. A m últról beszélek, amikor ősi magyar sertéseinkről beszélek, m ert sajnos, minden ősi m agyar sertésfajtánk már a m últé. A hogy nincs, vagy alig van ma már m agyar parlagi ló az országban, ahogy egyre jobban fogy az ősi m agyar szarvasm arha és am int meg vannak szám lálva az évezredek óta a m agyarságot híven szolgáló ősi m agyar ju h fajta n apjai: úgy tű n tek el végleg hazánk területéről az ősi m agyar sertésfajták. E ltűntek, hírm ondójuk sem maradt. Nagy és fáradságos munkával ma még össze lehetett szedni néhány róluk szóló régi adatot, m ég sikerült megszereznem ném ely fajtából a legutolsó koponyákat, de vannak olyanok is, amelyeknek ma már csak az em lékük m arad t meg. Az ősi fajták közül a h eg yi vagy surányi fajtával, m ely a K árp átkoszorú északi részén élt és él itt-o tt m ég ma is, és a K árpátok keleti részében élő tüskés hegyi sertéssel itt nem foglalkozom. Részben azért, m ert D o r n e r Béla m unkájában jól le vannak írva, részben, m ert még akad belőlük ma is eleven példány, de főleg azért, m ert a megszállás m iatt nem állt módomban e két fajtából összehasonlító koponyaanyagot beszerezni. Foglalkozom azonban a bakonyi fajtával, mely a B alatontól északra, és részben a B ükk és M átra vidékén is, h ajdan hatalm as töm egben élt, a siskával, m ely a B alatontól délre volt elterjedve és itt-o tt ma is él még egy-egy vérszegény példánya rikés disznó néven, de meg van még a horvátok kezén i s ; a turm ezei fajtával, m ely ma már csak Zágráb környékén él, de hajdan itt is tenyészett a D unántúl déli részében, valamint a Duna Tisza közének legdélibb részén; az apró hízékony magyar disznóval, m elyet később török, szerb vagy m angalicadisznónak is neveztek és az Alföldön m indenütt el volt terjedve. Ebből lett a szerb sum adinkafajta vérével való felfrissítés után a mai világhíres m agyar m angalicafajta. Beszélek a F első tisza lápos; m ocsaras berkeiben majdnem vadon élt réti disznóról, m elynek fekete utódait itt-o tt m ég sik erült m egtalálnom és m inden idők és fa jtá k leghatalm asabb hússertéséről, az ősmagyar, élénk téglapiros színű szalontai fajtáról, mely a T iszántúl északi részében élt legutóbb, de eredetileg sokkal szélesebb elterjedéssel b írt hazánkban.

M indezek eltűntek, kihaltak. Ma m ár alig-alig akad valaki, aki emlékezik még rájuk és valamit tud róluk. Ma már nem tu d ja a ^agyközönség, hogy egykor kiváló hússertésekkel rendelkeztünk és nem volt szükségünk arra, hogy kényes angol hússertéseket1 tenyésszünk hazánkban. Sajnos a m últról írok tehát, am ikor az ősi m agyar serté sfajták at ism ertetem, de m egm utatom a m últban elkövetett hibákat is, am ikből ta nulhat, ha ugyan akar, a ma és a holnap. M unkám a M agyar T udom ányos A kadém ia I I I. osztályának tám o gatásával készült. Sajnos m ég így is ki kell hagynom néhány fejezetet. (A legrégibb házisertések. A fogság hatása a vaddisznó testalkatára. A m agyar sertéstartás módja, gazdasági jelentősége, m akkoltatás, markális perek stb.). * * * Az összehasonlító koponyavizsgálatokra felhasználtam saját in tézetem anyagán kívül a M agyar Nemzeti M úzeum Á llattárának, a pallagi M. K. Gazdasági A kadém iának és a berlini K aiser W ilh elm egyetem m úzeum ának m egfelelő anyagát, am inek a vizsgálatra való á t engedéséért köszönetét m ondok. A házisertések eredete. A m a élő nagyszám ú h ázisertésfajta m ind vadsertés ősökre vezethető vissza. E vadsertések közül csak azok jöhetnek szám ításba, m e lyeknek koponyaalkotásuk és, a törzsfejlődés szem pontjából oly nag y fontosságú fogazatuk, megegyezik a ma élő összes házisertésfajtáéval, legalább is felépítésének alapvonásaiban. M inden házisertésfajtának k ifejlett állapotban egyform a fogképlete van, m égpedig a következő: fent is, lent is és a jobb és bal állkapocsban egyform án 3 metszőfog, 1 szemfog, 4 elő- és 3 valódi zápfog, vagyis összesen 44 fog. E z a fogképlet jellemző a sertések vagy disznók nemére ( Sus L.), továbbá a bütykös disznók (Potam ochoerus G r a y) és törpedisznók (Porcula H dgs) nemére. B ár a két utóbbi nem a Sus nem tagjaival keresztezve életképes utód okat ad, m égsem jöhet a házi sertések leszárm a zásának kutatásában tekintetbe, m ert az afrik ai bütykösdisznók o rrh átán m indig előforduló csontbütyök, a hatalm as szőrpam atokkal elláto tt fülek és a sajátságos szőrözet semmiféle házisertésfajtán sincs meg. A törpedisznó pedig, m ely csak a Him alaya-hegység déli lejtő jén ek k ö rü lírt helyén él, valószínűleg nem más, m int a csíkosdisznók törpe alakja. M aradna teh át maga a Sus nem, m elyet 3 alnemre szokás osztani: Szemölcsös disznók (E u su s G r a y), az igazi sertések ( Sus L.) és csíkos disznók (Striatosus H i 1 z h.). A szemölcsös disznók pofáján legalább két, hatalmas, merev szőrpamacsokkal benőtt szemölcs van, mely őket házisertésfajtáink ősei közül kizárja. M arad teh át m int tekintetbe vehető a Sus és S triatosus nem. Előbbi a vaddisznó (S u s scrofa L.), mely Európában és Észak-Ázsiában él, utóbbik pedig a csíkosdisznók alnemének tagjai ( Striotosus Hilzh.), m elyeknek jellem ző képviselője, a csíkos disznó ( S u s vittatus. S. M ü 11.) alapján nevezzük a csoportot csíkosdisznóknak, a pofájukon végighúzódó

fehér csík után. Úgy a Sus, m int a Striatosus több alfajra bomlik, mely utóbbiakat, Dél-Ázsiában és az indiai szigetvilágon a legtöbb kutató külön fajnak tart. (S u s vittatus S. M ü 11., S u s papuensis Less, Sus cristatus W a g n, Sus leucom ystax N h r g., Sus taivanus S w i n h., Sus m oupinensis A. M. A, Sus papuensis Less, Sus tim orensis S. M ü 11. stb.) Az ember úgy a Sus, m int a Striatosus alnem legtöbb tagját az idők folyamán háziasította. A Sus, vagy röviden európai és a Striatosus vagy ázsiai vaddisznó testalakban nagyjából megegyezik, újszülött mar lacai m indkettőnek csíkos m alacköntöst viselnek (livrée), de a Sus alnem tagjai általában magasabb és nagyobb term etűek, m int a Striatosus alnemé. A legfontosabb m egkülönböztető bélyegek azonban a koponyacsontok kialakulásában észlelhetők. E ltekintve alig jellem ző apró különbségektől, m elyek a két alak fogain észlelhetők, az európai alaknak egyenes arcvonalú, jobban megn y ú lt koponyája, jobban felfelé és hátrafelé kiugró nyakszirttája és hosszúra m egnyúlt keskeny könnycsontja van, m elynek belső m agassága m indig sokkal kisebb, m int alsó hossza, felső hossza pedig az alsót is m indig felülm úlja. Csontos szájpadlása aránylag keskeny. Ezzel szemben az ázsiai alak koponyája maga is rövidebb, m ert a koponya arcorrirésze rövidebb. A koponya teh át aránylag rövidebb és szélesebb, a nyakszirttáj inkább felálló és nem nyúlik ki annyira hátrafelé, az arcéi kissé horpadt; a könnycsont rövidebb m int magas, felső, alsó és belső oldala kb. egyform a hosszú, a csont tehát közel négyzet alakú, a szájdaplás pedig inkább szélesebb. Az európai scrofa típus legjellemzőbb képviselői Észak-Európában az A lpok és K árpátok vonulatától északra élnek, az ázsiai vittatus típ u s ellenben Indiától délre van legszebben kifejlődve. T udjuk, hogy a scrofa alakkör messzire benyulik kelet felé Észak-Ázsiába, de nem tudjuk, hogy m eddig terjed o tt délre s nem érintkezik-e elterjedési köre a vittatus csoport legészakibb nyúlványaival. T udjuk azonban azt is, hogy az ázsiai vittatus csoport nyugat felé is messzire elju to tt s egykor nyugat felé nagyobb lehetett az elterjedési köre, m int ma. E zt bizonyítja a szennár disznó (S u s sennarensis T i t z.), mely Északkelet- A frikában, Szennárban, Kordovában és a szomszédos területeken él, ott ú gy vadon, m int háziállat gyanánt előfordul és anatóm iai bélyegeiben egyesíti a scrofa és a v ittatu s alkat bélyegeit olymódon, hogy utóbbiak jutnak benne túlsúlyra. Vagy ily alak a szardiniai csíkos disznó (S u s sardoa S t o b e 1), m elyben a kétféle jellem vonások kb. egyenlő arányban vannak meg. Ezek a vadon élő disznók tehát olyanok, m intha az európai scrofa és a délázsiai vittatus típus keresztezéséből keletkeztek volna. Kom plikája a kérdést még az is, hogy Európában, m ennél jobban haladunk északról dél felé, annál több v ittatu sra emlékeztető bélyeget fedezhetünk fel a vaddisznók koponyáján. U 1 m a m s k y kim utatta, hogy Laibach környékén, a kőkorban olyan vaddisznó élt, m ely sok bélyegében viattusszerű volt és ilyen volt az ottani kőkori cölöplakók házisertése is. Ezzel aztán meg van magyarázva Rütimeyer lápisertésének ( S u s scrofa p a lu stris) eredete is. Ő ugyanis a svájci cölöpépítm ények korából olyan házisertést írt le, m ely bélyegeiben a v itta tu s

6 csoport tagjaihoz hasonlított s ezt úgy magyarázta, hogy a cölöplakók valamely Ázsiából jö tt néptől kapták házidisznajukat. De Ulmansky kim utatta, hogy a Laibach környéki cölöplakók házisertése az ott élt vadsertéssel megegyező volt s maga a vadsertés is (Sus m editerraneus) vittatus bélyegeket viselt, m int ma a balkáni vadsertések. Pira, Staffe és U lm ansky óta tu djuk, hogy a kőkori ember saját vidékének vadsertését h áziasította E urópában, de m aga a vadsertés nem volt m indenütt egyforma. Délebbre több volt benne a vittaus jelleg, m int északabbra. A scrofa típus a Skandináv félszigeten élt, o tt ma már kihalt - és Észak-Európában, az A lpoktól és K árpátoktól délre, tehát hazánkban is, keveréktípusok a vaddisznók, a Balkánon pedig m ár határozottan átm eneti alakok a scrofa és vittatus típus között (S u s mediterraneus U 1 m. (85.) Érdem es volna egyszer a hazai vaddisznókat korszerű koponyamérések és arányok alapján az északeurópai és a balkáni vaddisznókkal összehasonlítani! Még több a v ittatu s jelleg a szardíniái csíkosdisznóban, ami a szennár disznóban m ég fokozódik. Ilym ódon teh át szakadatlan sorozatot kapunk egyfelől a Sus scrofa antiquus Svédországban élt példányaitól (Pira) kezdve ennek középeurópai alakja (R ütim eyer) a m ai északeurópai, középeurópai, hazai és svájci, déleurópai (O laszország: S u s scrofa m ajori F e s t a, B alkán: S. se. R eiseri B y., S. mediterraneus U h), a földközi tengeri Szardínián (S. se. meridionalis Major és S. sardoa S t o b e 1), végül a szennár disznón keresztül a vittatus csoporthoz. Ezek szerint tulajdonképpen tehát a scrofa és vittatatus csoport tagjai szakadatlan láncolatot alkotva egyetlen faj helyi változatainak tekinthetők. T udni kell azt is, hogy az európai vaddisznó testnagyság szempontjából is igen variált. Pl. a kőkori törpedisznó Sus scrofa nanus Nehring és a Balkánon előkerült kőkori óriásdisznó koponya, m elyet Bclkay írt le (11.) s m elynek alaphossza 487 mm, az eddig legnagyobbnak vélt oroszországi koponya 393 mm-e (Nehring) m ellett. Valóban törpe és óriás kb. ugyanegy időben ugyanabban a fajban! Még jobban bonyolítja a kérdést az a tény, hogy a Sus scrofa típus egyénei fejlődési m enetükben olyao fokozatokat futnak át, amelyek alaktani tekintetben a vittatus jellemvonásaival megegyeznek, vagy ahhoz nagyon hasonlók. Schrőter hívta fel a figyelm et arra, hogy az európai vaddisznó malacainak koponyája jellemvonásaiban rendkívül hasonlít a v ittatu s típ u s koponyájához. (75.) Az öreg európai vaddisznó feje elülső végén m eglehetősen egyenletesen ékalakúan elhegyesedő, m ert oldalról is, magasságában is egyenletesen csökken m érete az orrcsúcs felé, miközben arcéle egyenes vornalat alkot. A nyakszirtpikkely pedig felső végével hátrafelé kiugró. Az arckoponya jóval hosszabb az agykoponyánál. A m egszületett malac fején ellenben nagyobb az agykoponya, m int az arckoponyarész. Az arcéi m egtört, m ert a hom lok nem sík és egyenes, m in t az öregen, hanem minden irányba gömbölyödő. Az arci rész aránylag alacsonyabb a malacon, m int a felnőttön, úgyhogy a domború homlok elülső szélén az arcéi m egtört. A nyakszirtpikkely pedig függőlegesen felfelé áll és nem ugrik ki hátrafelé. A malackoponyának nagyobb a szélessége is hosszához viszonyítva, m int a k ifejletté. A m alackoponya teh át igen

7 nagy változásokon megy át, míg kifejlődik. E növekedés főleg a hosszúság és a magasság irányában megy végbe. A hossznövekedésben az arckoponya gyorsabban fejlődik, m int az agykoponya, hiszen a kife jle tt állaton jóval felülm úlja az agykoponya hosszúságát. E hosszirán y ú növekedésben az arcnak m inden csontja résztvesz, íg y a könnycsont is. A könnycsont eredetileg közvetlenül a születés u tán m agasabb, m int hosszú. Indexe (alsóhosszúság X 100: m agasság) kezdetben csak 0,50. De az index a fejlődéssel egyre nagyobbodik, kb. féléves korban eléri az 1-et, vagyis a könnycsont m ost kockaalakú, de csakhamar túlnövi ezt és hosszabb lesz, m int belső magassága. Az európai vaddisznókra ez az 1-nél nagyobb index a jellemző és a S. scrofa antiquusnál 2,35, a m ai északeurópai vaddisznóknál 1,90, hazai vaddisznóinké 1,60, a balkániaké pedig 1,50 körül van. M indig nagyobb tehát 1-nél, m íg a vittatus csoport tagjaira az 1 körüli vagy 1 alatti könnycsontindex a jellemző. A fiatal európai vadmalac tehát féléves kora után eléri a scrofa típusra jellemző, 1-nél nagyobb könnycsontindexet, vagyis könnycsontja hosszabb, m in t magas. U gyanekkor m egnő azonban az arckoponya m agassága is, m indjobban kiegyenlítődik az arckoponya és a kiemelkedő agykoponya között a magasságbeli különbség és az arcéi egyenessé válik. Az orr felől a hom lokcsontokban egyre feljebb haladó hom loküregek és csontlécek keletkeznek, m int a szarvasmarha koponyáján, s végül egészen a nyakszirtcson tig terjednek. E z okozza, hogy a k ife jle tt vaddisznó hom lokvonala egyenessé válik. Lehet, hogy ezeknek az üregeknek a kifejlődése nyom ja a ny ak szirtp ik k ely t is eredetileg függőleges állásából hátrafelé. A koponya nagyobb hossza, hosszúságához képest kis szélessége, a téglalapalakúan m egnyúlt könnycsont, a nyakszirtpikkelynek a hom lokcsontokhoz való helyzete, melyek egymással hegyes szöget alkotnak és a sík arcéi azok a fontos jellemvonások, m elyek az európai vaddisznót az ázsiai csíkos disznótól m egkülönböztetik. E jellemvonások az európai vadmalacon 5 6 hónapos korban, mikor az első zápfoga kibúvik, vagyis m ikor a végleges fogazat kialakul, fejlődnek ki és viszik fejlődésében tovább az ázsiai csíkos disznónál. V agyis az ázsiai v itta tu s csoport ta g ja it az európai scrofa csoport tagjaival szemben ifjú k o ri fejlettség i állapoton állvamaradó sertéseknek kell tartanunk. A két alakkör határterületein élő fajták ilyen értelemben kissé idősebb fejlettségi fokon vannak. A földközitengeri sertések fejlettebbek az ázsiaiaknál, de nem oly fejlettek, m int az európaiak. B ár a fiatal scrofa teh át igen hasonlít a vittatushoz, m égsem te lje sen azonos vele koponyaszerkezet és arányok tekintetében, úgy hogy pontos m érésekkel meg lehet a kettőt egymástól különböztetni; de nagyjából mégis rendkívüli a hasonlóság. Az európai vadsertés kopon y ája egyéni fejlődésm enetében tehát olyan állapotokon fu t végig, m elyek v ittatusszerűek és nagyban különböznek a k ifejlett scrofa koponyától. Ebből term észetesen következik, hogy összehasonlítani csak egyidős éé egynemű koponyákat lehet egymással. (Lásd az I. tábla képeit.) A harm adik tényező, m ely alakítóan hat a koponyára: maga az életm ód.

M inden sertéstenyésztő tudja, hogy ha egymalacozásból származóikrek egyrészét gondosan ápolják és táplálják, m ásalakú sertések nyerhetők belőlük m int testvéreikből, melyeket m agukra hagytunk s m aguknak kellett turkálással szűkös táplálékukat megkeresni. Előbbiek koponyája szélesebb, rövidebb és magasabb, arcvonaluk h o rp a d t; utó b biak hosszú és hegyes koponyát és egyenes arcvonalat nyern-ek. íg y van ez a vaddisznónál is, am it állatkertekben ta rto tt és o tt tovább szap o ríto tt vadsertések ivadékain láthatunk. A m ásodik, harm adik nemzedék koponyája m ár egészen olyan, m int a házisertéseké. Ugyanazok a jellemvonások fejlődnek ki tehát rajtuk, m int am inőket a háziasított fajták koponyáján láthatunk. Sokszor az em lített tünetek m ellett a szájpadlás is annyira kiszélesedik és a fogak is oly korán megromlanak, hogy ólban tarto tt házisertésekéhez válik koponyájuk teljesen hasonlóvá. Ilyen pl. a m ellékelt vadsertés koponya, m ely a budapesti állatkertben szaporított olyan állattól származik, m elynek nagyszülei kerültek be vadon egykor az állatkertbe. (II. tábla C és IV. tábla A és a.) Benes is kiem eli (7.), hogy a budapesti állatkertben tarto tt és o tt évek óta szaporított vaddisznók, jól tartva, a házisertéshez váltak hasonlóvá, elvesztették a vad ősökhöz való hasonlatosságukat és m egkisebbedtek term etükben is, úgyhogy a m angalicáknál is kisebbek le t tek. Közöl számos m érési adatot és arányszám ot is. E gyrészt tehát a scrofa és vittatus jellegek földrajzi helyek és egyéni fejlettségi korok szerint való határozatlansága, m ásrészt pedig az életmód átalakító hatása m iatt az összehasonlító koponyvizsgálatok nagy k ö rü ltek in tést és óvatosságot igényelnek. H ázisertésfajták vizsgálatánál márna, am ikor a fajták össze-vissza vannak keresztezve s m i kor a tartásm ód és a földrajzi tényezők is befolyásolják és m ódosítják a koponyaalkatot, a koponyam érési m ódszer tulajdonképpen hasznavehetetlen. De jól használható ott1, ahol vadon élő vagy prim itív, kü l terjesen tarto tt házisertésfajták vizsgálatáról van szó. M inthogy pedig hazánk ősi házisertései m ind ilyenek voltak, a módszer,, fentiek figyelembe vételével m ég jól alkalmazható és megbízható összehasonlítási eredm ényeket is ad. Az Alföldön élt avarok házisertése. Azok között a sertésfajták között, m elyeket honfoglaló eleink itt találtak, volt az avar házisertés is, m elynek vére három m ásik ősi sertésfajtánkban, a bakonyiban, a szalontaiban és az alföldi fájtában is kim utatható. E zerötszáz évvel ezelőtt hatalm as, nagy nép lak o tt hazánk terü letén. K elet felől jöttek ők is, m int előttük a hunok és utánuk honfoglaló eleink. A lovas avar nép telepedett meg hazánkban, itt számos nagy és állandó telep et alkotva. Legalább is ezt bizonyítják a k ite rje d t avarkori sírmezők hazánk több vidékén, m elyeknek egyrésze m ár fel van tárva. A fe ltá rt és m egvizsgált avar sírok elárulják, hogy a férfiak kalando zó életm ódot fo lytattak, m ert igen kevés a sírokban a férfi csontváz. Az avar férfiak jórészét kalandozás közben, idegenben érhette utói

9 a halál, míg az itthoni telepek m ellett elterülő avar temetőkbe csak az itth o n elhaltak kerültek. A tudom ányos ásatások során fe ltá rt avar sírok sok m indent elárulnak és ma, ezerötszáz év múlva is fényt vetnek az elpusztu lt nép életére. A sírm ezők elárulják, hogy nagy volt akkoriban a gyermekágyas fiatal asszonyok halandósága. Feltűnően sok a fiatal női csontváz és sok esetben a fiatal anyával együtt tem ették el halála okát, a halvaszületett vagy szűlésközben elhalt csecsemőt, akinek, papirosvékonyságú koponyacsontjai, valam int apró csontocskái m ai napig fennm aradtak. A fe ltá rt avarkori sírokból k ik erü lt csontvázak em bertani vizsgálata megengedi, hogy belőlük megism erhessük az avarság testalkatát, a sírokban talált, a halottal együtt eltem etett használati tárgyak, ékszerek és eszközök pedig, hogy belőlük megértsük az avarok életm ódját és kultú ráját. V olt az avaroknak egy olyan szokásuk is, amely lehetővé teszi, hogy m egism erjük egykor használt háziállataikat és elárulja, hogy m ik voltak egykoron kedvenc ételeik. A halott mellé ugyanis tárgyain és ékszerein kívül m indig tettek ételekkel telt edényeket is. Nagyon nagy kár, hogy kezdetben a múzeumok által felásott avar sírokból csak az eszközöket és ékszereket g y ű jtö tté k össze, de visszahelyezték a sírba m agát a csontvázat és a vele talált állatcsontokat is. Legfeljebb csak a halott koponyája ju to tt el az em bertani intézetbe. Újabban szerencsére gondosabban végezték az ásatásokat és különösen Szeged környékéről számos felbon to tt avar sírnak egész m elléklete m ú zeumba került. A sírokba te tt ételfélék m aradványai is m úzeum ba ju to tta k tehát. M ásfélezredév m úlva term észetesen csak olyan ételféle m aradhato tt ránk, melyben el nem korhadó részek voltak: csontok és tojáshéj. E m aradványok elárulják, hogy az avarok táplálkozása változatos leh etett, m ert juh, kecske, szarvasmarha, sertés és különböző to jásh éjdarabok is gazdag étrendről tanúskodnak. E csontm aradványok alapján meg tu d ju k állapítani, hogy milyen háziállatokat tartottak az avarok hazánk területén és azt is, hogy mi volt leggyakoribb vadászzsákmányuk, illetve vadpecsenyéjük. Intézetem tervbe v ette az avar sírok állatvilágának feldolgozását, magam pedig most csak az avarok házisertésével foglalkozom, m ert ez, ősi sertésfajtáin k helyes m egism eréséhez nélkülözhetetlen. Az, hogy az avarok sertést tartottak és húsát ették, már magábanvéve is m egem lítésre méltó, m ert hiszen tudjuk, hogy nomád népnek nincsen házisentése és sertéshúst sem fogyaszt. Az ázsiai nomádoknak ma sincsen sertésük és könnyen meglehet, hogy bizonyos népek sertéshúsevési tilalm a nomád népektől ered. A nomád pásztorok ma is többre tartják m agukat a m egtelepedett népeknél s m inthogy nekik nem volt sertésük, az egyhelyben lakóknak ellenben már évezredek előtt is volt, a büszke nomád pásztorok nem csak a m eg teleped ett népet, hanem sertését is m egvetették. M íg ugyanis a ló, szarvasmarha, juh és kecske a legelőket változtató nom ádokat könnyen k ö v eth eti: sertéskondákat egyfolytában nagy távolságra h ajtan i nem lehet. Azok az avarok, akik hazánk területén éltek, nem voltak tehát m ár

10 nom ádok; ezt bizonyítják különben a k ite rje d t avar sírm ezők is, m e lyek csak úgy keletkezhettek, hogy szomszédságukban nagyobb avar telep volt hosszú ideig. Más vizsgálataimból tudom, hogy az avarok lova is ugyanolyan apróterm etű, gyors és k itartó állat volt, m int később honfoglaló eleinké, akikről különben köztudom ású, hogy nagyszámú jószáguk között sertéskondákat is hoztak be m agukkal hazánkba, tehát honfoglaló eleink sem voltak m ár ekkor a szó eredeti értelmében vett nomádok. ím e, egy-egy háziállat tartásából vagy hiányából következtethetü n k az állattartó nép életm ódjára is. Az ősi fajták közül tekintetbe jöhet az avar házisertés eredetének kutatásánál a vadsertéstől eltekintve a Laibach környéki kőkori lápi házisertés, az o tt élt cölöplakók sertése, m elyet U 1 m a n s k y leírásából jól ismerünk. Ugyancsak ő m u tatta ki, hogy e kőkori lápi házisertés az o ttani vadsertésből fejlőd ött, m ely az északeurópai vadsertéstől sokban különbözik és v itta tu s jellegekkel bír, vagyis átm e neti alak volt az északeurópai és az ázsiai vad sertés között. U 1- m a n s k y m utatta ki azt is, hogy a laibachi lápi házisertés a gurkvölgyi sertésben m ajdnem tisztán fennm aradt. (85.) A szőregi 227. számú avar sír sertése, 13 hónapos emse volt és koponyam éretei absolut m éretekben igen sokszor rendkívül megegyeznek a laibachi kőkori házisertés m egfelelő méreteivel. A koponyam éretek kivehetők az összehasonlító táblázatokból. De e m éretek arányszám ainak vizsgálatából kitűnik az is, hogy az eredetileg laibachi-lápi-házisertésvérű avar sertés sok vért nyert keveredés révén a hazánkban élő vadsertéstől is. (II. tábla B.) Ö S S Z E H A S O N L ÍT Ó K O P O N Y A IN D E X E K. Az index szám í tása;* 1 N -o G yurkvői gyi házi L aibachi kőkori h; Avar ház M agyar vaddiszr Á rpádkor házi B akonyi Szalontai Max, széless X 100 B P. E ct Ect. X 100 B P. Pm Mól. X 100 B P, B N. X - 100 P N. Pd Pd. X 100 Pm Pm. Könnycsontindex 51.1 51.1 51.1 35.6 35.8 35.7 - - 35.8 17.5 17.6 76.24 76.92 104 35 104.42 104.35 1.00 1.00 1.56 1.61 1.43 1.19 1.07 * A rö v id ítések é rtelm ét lásd (28) a la tt id éze tt m unkában.

11 E gyfelől teh át egyenes leszármazás révén vérrokonságban állt a laibachi lápi házisertéssel, m ásfelől a hazai vadsertéssel. Sajátságaiban és vérösszetételében legjobban hasonlít a gurkvölgyi fajtához, mely, m int tudjuk, szintén a laibachi lápi házisertés egyenes folytatása. De van, illetve volt az avarkori házisertés véréből három ősi m agyar sertésfajtánkban i s : az Á rpádkori alföldi házisertésben, a bakonyi és végül a szalontai fajtában. Abból, hogy úgy a ny u gaton e lte rje d t bakonyiban, m int a keleten élt szalontaiban is k im u tatható az avarkori házisertés vére, arra kell következtetnünk, hogy az avar sertés hazánk egész sík és dom bvidékén el v o lt terjedve a honfoglalás előtt. A könnycsontindex és a szájpadlásindex m egm utatja, hogy az avar házisertésben nagym ennyiségű m agyar vaddisznóvér is volt, ami azzal m agyarázható, hogy a valószínűleg ridegen ta rto tt kondák vadsentéssel búgtak. A hazánk területén élő avarok házisertése tehát kim ondottan a m editerraneus csoportba tartozó állat volt. ő se eredetileg az lehetett, m elyet a Laibach környéki lápok kőkorának vadsertése alakjában ismerünk, s m ely ma is él még a Balkánon és a Földközi tenger partvidékén. Az avar sertés m editerraneus jellegeit jobban m egőrizte, m int a kezdetleges form ájú Zágráb környéki turm ezei vagy a szerém ségi m angalica, mely vérének nagyobb részét tekintve, ugyanilyen eredetű. E ltér tehát jellemvonásaiban a siskáétól, melynek ereiben főleg északeurópai vadsertésősök vére csörgedez. Az avar sertés koponyája első rápillantásra is elüt a vadsertés keskeny, hosszú és nyakszirttáján hátraugró koponyájától. Az avar sertés koponyája rövid, széles és magas, arcéle kissé, csak 0.5 cm-nyire behordpadt és nyakszirti tájéka függőlegesen felem elkedő. H atározottan magasan k u ltú rált fajta benyomását kelti, melyhez viszonyítva a legtöbb mangalica kezdetleges fajtának mondható. A nyakszirttarajok jól kiem elkedők, az állat teh át szorgalmasan tu rk á lt orm ányával. A koponya sárgaszínű, a nasalék és m axillák kivételével teljes, a m andibula is megvan. Az ittlak ó avarok házisertése valószínűleg apróterm etű form ás állat1 lehetett, m integy 60 63 cm. marmagassággal, 80 85 cm. törzsrhosszal, m integy 30 cm. hosszú fejjel és közepes, inkább rövid, m int hosszú lábakkal. Színe valószínűleg sötét lehetett. Feje formás, inkább kicsi, fülei valószínűleg nem nagyok és kajlák, nyaka izmos, úgy hogy a turkálást jól bírhatta, álla alatt valószínűleg szőrsöprű és csengetyűk. Törzse arányos, háta valószínűleg egyenes volt1. Az állat kb. olyan lehetett, m int a mai apróbb term etű m angalicák, de feje, illetve orra rövidebb lehetett. V alószínűleg külterjesen vagy ridegen ta rto ttá k. A ré tek és erdők terített asztalát bújva élhetett az Alföldön. K étségtelen, hogy hízásra hajlam os fajta lehetett, m ely m eghálálta a vele való foglalkozást. V alószínűnek tartom, hogy belőle fe jlő d ö tt ki hazánk te rü letén az a fájta, melyből az Árpádok korából koponya is maradt fenn s m elyből az ősi m angalciaszerű alföldi sertésünk lett, m elyek a

12 mai m agyar m angalica kialakulása előtt hazánk sík vidékein a sertések zömét alkották. De a közölt táblázatból kitűnik, hogy ju to tt véréből a bakonyi és szalontai fajtába is. A honfoglaláskori sertésfajták. E gyetlen olyan feljegyzés sem m aradt fenn a honfoglalás korából, amely megmondaná, hogy ebben az időben m ilyen házisertésfajták éltek hazánk terü le té n. M égis vannak olyan bizonyítékok, logikus következtetések, sőt csontm aradványok is, amelyek alapján képet alkothatunk m agunknak az itt élt sertésfajtákról. Honfoglaló eleink m agukkal hozták a szalontai fajtát, mely a T iszántúl m egm aradt, legalább is legfőbb tenyészterülete valószínűleg kezdet óta m indvégig ez m aradt. K étségtelen, hogy a K árp átkoszorú völgyeiben m eghúzódó szláv népség kezén az onnan ma is ism ert hegyidisznó élt és nem lehetetlen, hogy az erdélyi havasok völgyeiben m ár akkor is o tt élt a tüskésszőrü házisertésfajta. A Bakony- V értes vidékén kétségtelenül ott élt1 már akkor is a bakonyi sertésfajta, valam int a Balatontól délre a Zelicségben és a Dráva két partján a siska fajta. A Zágráb körüli síkság ősi sertésfajtája, a túrmezei, m eg volt m ár akkor is, a D una T isza közén pedig az ősi alfö ld i ap ró term etű zsírsertés tenyészett. A Tisza, Kőrös és B erettyó ártereiben pedig valószínűleg ősidők óta ten y észtették a réti disznót. ím e, legalább nyolc olyan házisertésfajtánk volt tehát; m ár a honfoglalás idejében, melyekből vidékenkint kikerülhetett a m egtelepedett m agyarság házisertésszükséglete is, M ert kétségtelen, hogy a sertéshússzükséglet m ár Szent István idejében nagy volt s ez Csak úgy m a gyarázható, ha feltesszük, hogy a magyarok már előbb sem vetették meg a disznóhűst, szalonnát és zsírt. Az em lített seríésfajták aztán az egyes fajták tenyészterületeinek.érintkezési szélein összevissza kereszteződtek egym ással s így m egérthető, hogy sok oly feljegyzés m aradt ránk a X V III. századból, m ely m egem líti, hogy egyes vidékeken a disznó ahány, annyiféle. K ihalásáig m egőrizte azonban jellem ző fajtajellegeit az ősi alföldi kivételével m inden más sertésfajtánk, úgy hogy részben a meglevő leírásokból, részben pedig a csontm aradványokból, jól rekonstruálhatók. A sertéstartás m agyár múltja. A sertéstartás m agyar m últját m egírta Enesei Dorner Béla (24.) A sertés tenyésztése és hizlalása c. m unkájában és rendkívül sok és még ism eretlen adat van felhalmozva Herman O ttó (37/b) A magyarok nagy ősfoglalkozása c. művében. Anyagi okokból mellőznöm kell az egész ismert adathalm aznak újabb és egységes összefoglalását és fenti két m unkára utalok. Le kell azonban szögeznem, hogy szakíróink kivétel nélkül úgy írnak a sertésről, m intha azt honfoglaló őseink csak mai hazánkban szerezték volna m eg m aguknak. Ez határozottan tévedés: honfoglaló eleink m a

13 gukkal is hoztak sertéskondákat, amint arra A kihalt ősi szalontai sertés c. (36.) értekezésemben a figyelm et m ár felhívtam. Herman O ttó is ezt a nézetet vallja, m ikor szószerint így ír (pag. 147): Azon az alapon rekesztik ki a sertést a honfoglalók állatállom ányából, m ert fiadzáskor kényes és m ert a vizet nem nélkülözheti, tehát nagy utak megtevésére alkalm atlan. Ez a felfogás azonban nem állhat meg, m ert csak a már egyhelyen gondosan tenyésztett disznó válik érzékennyé; a nomádoké nem... Az ősök sertése még nem is távolodott volt el meszszire ősfajától, a vaddisznótól, am it az is bizonyít, hogy legősibb fa j táink, amelyek csak korunkban indultak veszni, m int a bakonyi és szalontai fajta, mind csíkos malacot vetettek; így mint! a törzsfaj, a vaddisznó, ugyancsak állották a förgeteget és viszontagságot, lábon pedig könnyű szerivel m entek Gömörből Slavonia tölgyeseibe makkra és onnan vissza; B écsről nem is szólván. Mint! kim utattam, honfoglaló eleink a szalontai d iszn ó fajtát m a gukkal hozták keletről mai hazánkba, de találtak aztán itt egyéb házisertésfajtákat is, am elyeket azonnal tovább tenyésztették. Már az első király intézkedett a Bakonyban legelő sertésekről 1036-ban és kevéssel utóbb 1077-ben a sertéstenyésztés a Zelicségben is hatalm asan m egindult. H ogy csakugyan m egindult és gyorsan fejlődött, azt a számok növekedése bizonyítja. Nem meglévő, itt talált sertéskondák átvételéről és m egőrzéséről van tehát szó, hanem az itt talált anyaggal egészen új és virágzó sertéstenyésztést alap ítottak eleink, m elyet m ár Szt. I s t ván királyunk kiváltságokkal védelemben részesített. Márki Sándor téved (51.), mikor azt állítja, hogy a disznóhúsevés nálunk csak a kereszténység befogadása után jö tt divatba. Bizony jóízűen m egették eleink a disznóhúst és szalonnát pogány korukban is. Különben is hogy lehetne m egm agyarázni azt az egyetlen tényt, hogy pl. I. Endre kiéheztetett ellenségének, II. Henriknek 1051-ben sok élelm iszerrel együtt 2000 oldal szalonnát is küldött, hiszen ebben az időben az ország fele még pogány volt. Tévednek a szakírók is, akik fen ti nézetet vallják. A sertés van olyan régi háziállatunk, m int a szarvasm arha! Tévednek a szakíróink abban is, hogy hazánk területén a hegyi, erdélyi tüskés, bakonyi és szalontai fajtán kívül más 'sertésfajta nem volt. E négy ősi fajta m ellett volt még m ásféle is, hiszen m int látni fogjuk, nekem is sikerült e négy m ellett m ég m ásik négyet m egtalálnom, de valószínűnek tartom, hogy még ezenkívül is voltak itt más fa j tá k is. Nagyon nehéz ma m ár azt kim utatni, hogy hazánk területén m ilyenek voltak az ősi sertésfajták, m ert a régi feljegyzések csak sertésről beszélnek, fajta megnevezése vagy leírása nélkül. Bőt még a X IX. század szakírói sem ism erték az ország sertésfajtáit és csak saját vidékük fajtáiról írnak. Pethe szerint (61.) pl. csak kétféle házi disznó van: a Siska és a M angalicza, a debreceni Dely testvérek pedig csak a T iszántúl fajtáit ismerik (18). Pedig hogy sokféle fajta élt hajdan hazánkban, azt Szelepcsényi György érseknek Batthyiány Ádámhoz írt leveléből is láth atju k (82.), aki ezt m ondja: M inden m ajorom ban különféle 'szőrűeket adok; az szőkéket

34 más majoromban, az bontákat másban, és az tarkákat avagy babosokat s feketéket is másban. H add legyen ilyen m ajorságom is különféle. Lám, egyetlen főúr 1643-ban négyféle sertést ten y ész tett! A fajták kereszteződése is nagym érvű lehetett;. A sertéseket m ajdnem kizáróan ridegen tarto tták és külterjesen tenyészették. A m akkoserdők makktermése volt legfontosabb takarm ányuk, egyébként pedig mindaz, am it m aguknak kitúrtak, vagy m egfoghattak. Úgy éltek a sertésnyájak, m int a vaddisznók, akár erdőségekben, akár rétségekben tarto tták is őket. O ly vadak is voltak, hogy saját kanászukon kívül em bert nem tű rte k m eg m aguk m ellett. Csak a m alacozás idejére kerültek a kocák a D unántúlon az erdőségekben összetákolt ólakba, a Tiszántúlon pedig fiaztatő gödrökbe. Ez utóbbi ősi ázsiai módszer, mely a H ortobágyon m ég ma is divik. Síralakú gödrök ezek, melyeket felalm oztak, hogy a fialó kocának kényelm e legyen. E gödrök oly m é lyek, hogy a verő malacok ki nem ugrálhatnak belőle, a koca ellenben könnyen jöhet, mehet. A kondajárás területén a kondások sok ilyen gödröt ástak és készítettek el, a fialó kocák aztán elfoglalták őket. A lápidisznó ellenben m aga tú rt m agának bányát és abban fialt. H ogy e félvad disznók m ilyen veszedelmesek voltak és minden em bert és állato t m egtám adtak, ha a közelükbe került, azt sok feljeg y zés bizonyítja. íg y pl. 1669-ben Simplicissimus is feljegyzi (37/b), hogy: Az ú t oda nagyon veszedelmes, úgy a törökök, m int a nagy disznófalkák m iatt, m elyeket nem vad, hanem szelíd disznók alkotnak, különösen őszkor, m ikor hízásban vannak és amikor a pásztorok élete sem biztos. U gyanezt1m ondja G y ö r f f. y Istv án (34/b) a ré tidisznóról. E félvad disznókat, melyek az egész évet az erdőben vagy a rétben tö ltö tték, nyájnak hívták, m íg konda vagy csürhe azoknak a disznóknak volt a neve, amiket a háznál ólban tarto ttak a m indenkori háziszükségleti ellátására s amelyeket a kondás reggel k ih ajto tt a legelőre s este m eg hazajöttek. M ég száz év e lő tt nem volt olyan ház, m ég legrongyosabb cigányputri sem, hol disznót ne hizlaltak volna. A világ ebben is nagyot változott, ma van ugyan disznóbőr garnitúránk, de disznónk az m ár nincsen. A szalontai disznó. Ősi sertésfajtáink között a legszebb és leghatalmasabb testű a szalontai volt. Nevezték veres, piros vagy vörösdisznónak és ugrai fa j tának is. E redetére vonatkozóan D e 1 y M átyás és József (18.) azt mondja, hogy: nagyon feltételezhető, mivel a régi olasz fajsertéshez annyira hasonló, hogy m ondhatni egy fajta azzal, hogy Róbert Károly, vagy inkább Nagy Lajos királyunk idejében a bakator szöllő vesszejével Olaszországból hozattak be tenyésztésre. Ez az adat aztán belekerült m inden szakíró m unkájába s a legújabb időkig azt h itték, hogy e fajta olasz eredetű. Ez azonban tévedés. A régi olasz sertésfajták vizsgálata meggyőz arról, hogy Olaszországban a magyar szalontaihoz hasonló sertés sohasem volt. O laszországnak rendkívül

15 sokféle ősi sertésfajtája volt, úgyszólván m inden tartom án ynak m egvolt a maga, sokszor két-három ősi fajtája, m elyek azonban az angol vérrel való keveredés révén legnagyobbrészben eltűntek már. E sokféle ősi serté sfajta között csak egyetlenegy bronzvörös színű volt, m ég pedig a modenai Em ília tartom ányban. E zt a fajtát Mascheroni (52.) így írja le : A régi modenai fajta, nagyon hasonlít a párm aihoz (m ely azonban fekete disznó), lábai magasak, fülei nem hoszszúak, elfödik a Szemet és rendesen lelógók, a bőrének színe bronzszínű, szőre ritkás, a szőrözet a vállain kissé fehéres csíkozású. A mirandolai völgyben van még egy szerény kis m aradványa e fajtának... Már ez a leírá is m eggyőz arról, hogy a modenai disznó nem lehetett a szalontai őse. De csonttani bélyegei is teljesen eltérők. A szalontai fa jta nem olasz eredetű tehát. E lté r m inden más fa jtá tól is és kétségtelen, hogy legősibb és legm agyarabb sertésfajtánk, m e lyet valószínűleg m aguk a honfoglalók hoztak m agukkal a délorosz síkságról. T örténetíróink is, m agyar sertéseinkkel foglalkozó szakíróink is mind azt tartják, hogy honfoglaló eleink sertést nem hoztak magukkal. Csak a m agyar honfoglaláskori kútfők legalaposabb ismerője, Hóman B álin t (40.) az egyetlen, aki határozottan állítja, hogy a honfoglalóknak sertéskondáik is voltak. Előm agyar őseiktől örökölt, halász-, vadászkedvtelésüknek továbbhódolva, az ogur keveredés óta rendszeres term elő gazdálkodást folytattak. Főfoglalkozásuk az állattenyésztés volt. A ló és szarvasm arha m ellett disznót, juhot, kecskét is teny észtettek és egy-egy nem zetség állatállom ánya ezrekre, sőt tízezrekre rú gott. Hóman m egállapítása azért is érdekes, m ert igazi nomád népnek nincsen és sohasem is volt sertésállománya, am int azt az avarkori házisertés leírásánál már ism ertettem. Ezzel a m egállapítással visszatért Béla király névtelen jegyzőjének, A n o n y m u s-nak hitele (81.), aki a m agyarok eredetéről írva, krónikájának első fejezetében ugyancsak azt m ondja, hogy a D öntőm agyarországon lakó m agyaroknak sertéskondáik is voltak. M agát a sertést ugyan sehol sem említi, de elm ondja, hogy D ontőm agyarországon a nagy m ocsarakban oly sok nem es vad volt, hogy nem csak a nemesek és nem nemesek, hanem a gulyások, kanászok és juhászok is coboly (nyuszt) prémmel díszítették öltözetüket. A subulcus szó csak kanászt jelent és semmiféle más pásztort nem jelenthet. H a tehát kanászok voltak, nyilvánvaló, hogy volt disznó is. Bölcs L e ó bizánci császár is azt írja a magyarokról, hogy: N agy csapat jószág (tehát juh és sertés), lovak és teherhordó barmok (tehát valószínűleg tevék és szarvasm arhák követik őket... hogy élelm et és te jita lt szolgáltassanak nekik. B iztosra vehetjük tehát, hogy honfoglaló eleink sertéseket is hoztak m agukkal. Ez a sertés, vizsgálataim alapján, csak a szalontai lehete tt. A többi ősi m agyar sertésfajta a honfoglaláskor itt élt m ár hazánkban, azokat teh át az ittlakó népségtől vették át. H og y m ilyen sertésfajták éltek itt a honfoglalás előtt, azt nagyjából tudjuk. A rómaiak idejéből leírások, az avar korból pedig házisertéskoponyák is m aradtak fenn napjainkig. A róm ai írók kétféle sertést em lítenek hazán k b ó l: egy

16 bakonyiszerűt és egy m angalicaszerűt (36.). Sőt már Aristotelés is em líti Pannónia sertései között az egykörműeket, aminők még ma is vannak hazánkban. (36.) A honfoglalókkal érkezett sertéskondáknak m in d já rt kezdetben alkalm uk volt teh át az itt talált házi és vadsertésekkel való keresztezésre. S hogy ez meg is tö rtén t és a X IX. századbeli szalontai fajtában ez a keveredés bizonyos csontiam bélyegeken meg is látszik, arról m ég lesz szó. Abban m inden régi író m egegyezik, hogy hazai sertésfajtáin k között a leghatalmasabb term etűek a szalontai disznók voltak. Óriási, borjúnagyságú bronzvörös, lángvörös vagy téglavörösszőrű, horpadthomlokú, marakodó term észetű, szép állatok. H ajdan ez a fajta volt az A lföld északi és északkeleti részén, az északkeleti erdős megyékben és E rdély jórészén elterjedve. Legutóbbi hazája Bihar, Szatmár, Szabolcs, H ajd ú és Békés m egye volt. Ha m ár most sorra megkérdezzük a régi magyar szakíróktól, hogy milyen volt a Szalontai disznó, leírásaikban nagy eltéréseket találunk. A test külsejének eltérő tulajdonságait leghelyesebben talán Márky Sándor A rad megye m onográfiájában a szalontai sertésről írt néhány sora m agyarázza meg, aki ezt írja: A Vadász község környékén lakó m agyarok, úgy m int a biharm egyei szalontaiak a XV. és X V I. században néha heteken át bujdokoltak a törökök elől, vad m alacokat fogdostak össze és ezeket csürhékbe hajtva m egszelídítették és felnevelték. Ezekből szárm aztak a kevészsírú, de jó húsú vörös disznók, am elyeket közönségesen szalontai fajnak neveznek s mely Vadász vidékén m ost m ár jóform án kiveszett (23). E szerint tehát hazai vadsertések szelídített ivadéka volna a szalontai disznó s bár ez kétségtelenül tévedés, hiszen a koponyaelem zés világosan m egm utatja, hogy e fajta vérében csak kevés volt: a vaddisznó véréből, mégis fényt vet arra, hogy a vaddisznóval való keveredés révén eltérő külsejű form ák keletkezhettek az eredeti szalontai fajtából s alkalm as arra is, hogy m egértesse velünk az egyes szerzők leírásában észlelhető különbségeket. Gáti István (32) ezt írja ró la : A M agyar országiak, azok közt is a Szalontaiak, m int egy egy tavaji borjú, olly nagyok, pirosak és igen híresek. P e t h e Ferenc A pallérozott mezei gazdaság c. nagy m unkájában (62) így jellem zi: Van egy másik fajta, m ely már hoszszabb, m int amaz ( it1. i. a rátz disznó ) nagy, konya füle, hosszú feje, szőke, sima sertéje, a lába is hosszú. Ez is elég van az A lföldön, különösen B ékés Várm egyében, a honnan ezt, egy város nevéről Szalontai fajtának, néhol Siskának nevezik. Ez a két fajta a legjobb. A R égieknél is ez a k ét fő fajta volt m ódiban. Popovits János (64) a fajta szaporaságát dicséri: a mely anya sertés egy ellésre nyólcz malaczoknál kevesebbet ellik, az ollyanra nem m éltó az eledelt veszteg etni; m ivel az igazi jó fa jta sertések egyszerre kilencz, tiz, tizenegy, sőt tizen k ettő t is ellenek a M agyar O r szági sertések közzül is, leginkább az igazi szalontai fajták. M i 1 o t a i Gazdasági katechisisében (53) E rd é ly disznóiról írva,

17 így jellemzi a szalontait: 1. Nagy féle veress, mely az úgynevezett szalontai faj, ez a legnagyobb term etű, melynek dereka hosszú, lábai magossak, fülei nagyok, lekonyultak, sertéje hosszú szálú, lelapult és széllyel hasadozott végű, és a tövin apró gyapjas szőrrel töm ött, szőre hoszszú, sima bőrihez lapult, farka vastag, hoszszú, lobos b o jttal; ezt szokták hizlalni legnagyobb és legvastagabb szalonnára, húsa ennek legjobb ízű, szalonnája legtömöttebb, és állandóbb, ez a fajta sokat eszik és lassan hízik. Galgóczi így írja le (31): Legnagyobb testű, minden m a gyarországi sertések közt a szalontai faj. Ez hoszszú testű, igen magas lábú, többnyire veres faj; magán Szalontán, Dél-Biharban, hol különös gondot fordítanak tenyésztésére és különösen a malaczokat jó tartás m ellett sok kedvezéssel szokták nevelni, húsra, zsírra jó hízók válnak közü lö k : de mostohább tartás m ellett sok agár húsú nevekszik belőle, m ellyet jó húsra hozni is nehéz, szalonnára hizlalni pedig a leh etetlenségek közé tarto zik. Dely M átyás és József (18) a következőt m ondja róla: A szalontai faj általánosan veres színnel részint szálkás, részint göndör szőrrel, magas lábakkal, hoszszú egyenes törzszsel, felhúzott hassal, felálló vagy kissé lelógó fülekkel; m ég ezelőtt negyven évvel ez a faj volt legnagyobb mérvben m ind a sík alföldön, mind a homokbuczkás nyíren és az apró hegyes tölgy- és cserfás vidékeken elterjedve, de mai időben Szalonta környékén is alig található. A szalontai faj jó tulajdonságai közé tartozik, hogy igen nagy húsa van, egy hízott sertésből 120 140 font hús is kikerül, továbbá, hogy eledelére nem válogatós, m elyeknél fogva könnyen tenyészthető, és hogy a különféle vérbetegségekben csak igen ritkán szenved nagy m érvben. Rossz tulajdonsága egyedül az, hogy szalonnára igen nehezen hízik, hoszszú időre, 25 30 hétre képes nagy nehezen 200 fontos szalonnára, de csak igen ritkán felhízni, igaz ugyan, hogy a mostani sertés fajtáinknál kevesebbet1eszik, de azért elég az arra, hogy a mai korban nálunk rósz fajta nevét megérdemelje, tenyésztése pedig m ost is igen kifizetné magát, m ert igen gyakran a sveizi sertéskereskedők örömmel és magas árért vásárolják. Ugyancsak ők m ondják más helyen a következőt: A szalontai faj sertés hoszszú derekú, szűk, de azért göm bölyű törzsű, felgörbülő hátú, -széles vagy keskeny, felálló vagy lecsüngő fülű, erős veres vagy sárga szőrű, hosszú, erős turkarim ás orrú, felhúzott hasú, erős hosszú lábakkal. Negyven évvel ezelőtt az alföldön ez volt az itthonos faj, nagy és igen jóízű húsú, ropogós, jóízű szalonnája m iatt kedveltetett, de a fázékonyabb fajok foglalták el helyét; most már Szalonta környékén is alig található, igen egészséges fa jta volt, tenyésztése m ost is k i fizetné magát, schwaizi kereskedők tömeges vásárlást tennének belőle ha volna; ott az ilyen nagy sertés a fejlődékben nagy húsra hízik, sza- tg? donnáját alig veszik tekintetbe, m ivel a zsírt o tt vaj hely ettesíti. <o J

18 D i t z H enrik írja (21) : Az ország legkitűnőbb s legnagyobb sörtésfaja a szalontai, B iharban. E faj nehezen és lassan hizlalható, ellenben igen ízletes húst szolgáltat, tenyésztése is inkább ezért:, m int z sírjá é rt történik. IJgy látszik azonban, hogy e faj fogyófélben van. B é k é s s y így írja le (6) : A szalontai fa jta : magas xnagynult állatok, 3 4 éves korban hosszuk hat lábra is terjed, a fej hosszú, apró, felálló vagy csak kissé lekonyult fülekkel, veresbarna szinnel; néhány évtized előtt ezen sertés egész Bihar, Szabolcs, de Szatmár megye egy részében is el volt terjedve, ma már annyira m egfogyott, hogy Szalonta környékén is csak szórványosan fordul elő ( ezt 1870-ben írja ) : Előnyeihez tartozott edzettségén k ív ü l: feltűnő 'testnagysága s a term elt hús mennyisége, de ellensúlyozta azt azon hátránya, hogy lassan fe jlő d ö tt s a szalonnaterm elés lassú és nem kielégítő volt. O s v á t h Pál B ihar vármegye sárréti járásának leírásában így emlékezik meg róla (60) : Régebben a járásban az úgynevezett Ugrai veres szőrű, nagy term etű sertésfaj tenyésztetett, ma már azonban a fehér és fekete m angalicza faj éppen úgy kiszorította ezeket, m int a hosszúgyapjú m agyar juhokat a birka. 1. kép, Szalontai kétéves sovány emse a kisbéri tenyészetből, (M onostori képe, Parey kiadása.) G u n d a Béla (35.) a sárréti Doboz községről szólva ezt í r ja :,-,A szalonta sertést tartoták, am ely az öregek emlékezete szerint szálkásszőrű nagy állat volt. A színe lángvörös. Három árnyalatban is tartották, ném elyiknek m ajdnem meggypirosba játszott a színe. Erősen hízékony, nyurgább testalkatú, m int a mangalica. Csura füle leért az orra hegyéig. Az uraságok a Kőrös m entén a bihari hegyekbe hajtatták m akkoltatni, ahol októbertől kezdve a havas, zimankós idők beálltáig tekintélyes súlyra m eghíztak. A m akkon hízo tt disznó igen ízletes sza-

19 Ionnát adott. Télen a Sárrét lapos, ingoványos helyein a gyökeret, böndőt tú rta a disznó. Kőnek Sándor a magyar birodalom statisztikai kézikönyvében (44.) megemlékezik a szalontai fajtának tervbevett nem esítéséről, mely a külföld előtt ism eretes jelességű m eklenburgi fajnak meghonosítása által lenne eszközlendő e finomabb húsú sertésfajjal való keresztezés révén. A dolog azonban nem vált be. U gyané kísérletekről emlékezik meg W e n z e 1 Gusztáv (87.) is. Csapó Lajos szerint (16.): A szalontai sertés leginkább a T i szántúl, Erdélyben és Galíciában van elterjedve, hasonló a bakonyihoz. A lakja a vaddisznóvali rokonságát bizonyítja. E fajnak különösen húsa jó és ezért; neve hússertés. H úsa ízletes, de durva ro stú és kevésbé van zsírral átnőve. Szalonnája kem ény, sódara igen jó. F elh izlalva nagyobb súlyt ér el a m angalicánál; három évesek könnyen elérik a 380 kg. élősúlyt. Sima sűrű szőrökkel fedett, színük vörhenyes és barna. E sertés lassan fejlődik és nem kifogástalan szaporaságú. Monostori K ároly a magyar sertésekről írt német nyelvű m unkájában a szalontairól ezeket m ondja (54.): F eje hosszú és benyom ott, fülei szélesek, felállók, de kissé előre nézők, nyaka nem hosszú és meglehetősen izmos, hátvonala kissé görbült, fara kissé csapott és nem igen széles, törzse egészbenvéve hosszú és inkább a hengeres, m int a lapos alakhoz hasonló, sonkái nagyok, lábai hosszúak és erőteljesek, a sárga vagy vöröses színű szőrözete nem finom és alig hajlamos göndörödésre. M agyarországon határozottan ez a legértékesebb hússertésanyag, de m áig csak igen kevesen foglalkoznak a szalontai disznó te nyésztésével. A szalontai sertés testm éretei a következők: Egyéves sovány kocák Kétéves sovány kocák Ö reg sovány kocák T esth o sz- M arm agasszúság ság c e n t i m é t e r e 133 136 138 E gy és 3U éves sovány kanok.... 13.2 Öreg sovány kanok 139 Hizlalt: öreg sertések 165 82 84 84 88 92 100 M ellövm éret k b e n 138 145 142 149 147 188 Testsúlyuk: V álasztott malacok átlagban Egyéves sovány kocák K étéves sovány kocák.. Tenyészkocák.... Egyéves sovány kanok. T e n y é s z k a n o k... H ízo tt egyéves sertések H ízo tt öreg sertések... 14.00 kg, 88.52 128.20 148.00 123.30 185.13 190.00 250.00

20 Ez a sertés sem fejlődik gyorsan, term ékenysége sem nagy (6 8 m alac), de kondatenyésztésre épp oly alkalmas, m int a többi m agyar faj/tía, m int1ahogy k itűnően alkalm as a m ajorsági hulladékok értékelésére is. Ez az ellenálló sertés, bár durvarostú, de igen ízletes húst ad és szalonnája is igen kellemes ízű. K itűnően tenyésztve m egtaláljuk e fa jtá t a kisbéri állam i uradalom ban, ahol tény észanyag is kapható belőle. Ú gy tu d ju k, hogy Szalontán és P uszta M aróton is lehet tenyészállato k at venni, de vásárokon csak néha itt- o tt. T o r m a y Béla (83/b.) szerint a szalontai disznó nagy csontú, durva disznó volt, vastag bőrrel és vörös vagy barnásvörös sűrű sertézefitel. Igen lassan fejlődött, és igen ellentálló állat volt, mely kevés zsírt adott, de kemény szalonnát és sok húst term elt, m elyeknek ízét m indenki dicsérte, de a vén állatok húsa kemény és rostos volt. E gy évtized alatt kiszorította eredeti hazájában a göndörszőrű (m angalica) disznó. A K irályhágón túl 1878-ban szűnt meg az utolsó szalontai kjonda és egy évvel később Kisbéren próbálták m egm enteni a hazai állom ányt. 2. kép. E redeti szalontai sertésfalka a kisbéri tenyészetből. Kétéves, sovány állatok. (M onostori képe, Parey kiadása.) K o v á c s y Béla és Monostori K ároly szerint (46.) a szalontai sertés leírása a következő: Feje ennek hosszú és kissé horpadt, Fülei szélesek, felállók, de kissé előre irányulok. N yaka nem hosszú s elég izmos. H átvonala kissé görbült. F ara lejt és nem nagyon széles. A törzse egészben hosszú, nem nagyon dongás, de a hengeres alakhoz közelebb áll, m in t a laposhoz. Sonkái nagyok, lábai hosszúak, erő teljesek. Szőrözete nem finom, s göndörödésre alig hajlandó sárga, vagy ú. n. veres színű. Az országban határozottan ez a legértékesebb hússertés-anyag s m egfoghatatlan, hogy tenyésztésével oly kevesen foglalkoznak. H iszen igaz, hogy ez a sertés se fejlik gyorsan, szaporasága se nagy (6 8 m a

21 lac), de nyájbeli tenyésztésre épúgy felhasználható, m int a többi magyar sertés s em ellett tehenészetek hulladékainak értékesítésére is igen jó. Ez az edzett term észetű disznó, habár kissé durva rostú, de igen ízletes húst szolgáltat s szalonnája is felettén kellemes ízű. H a m ég hozzá vesszük, hogy 3 éves korában élve 400 kilót is megüt, igazán csak kívánnunk lehet, hogy az ország azon tenyésztői, akik hússertés előállítására m agukat elszánják, e fajtához nyúljanak először, m elyet különben is igen kitűnően tenyésztve találu n k fel a kisbéri állami m énesbirtokon, hol a tenyészanyag beszerezhető. T udtunkkal Szalontán, Mező-Nagy-Csányban és Puszta-M aróthon is kaphatók e fajtáb a tartozó tenyészállatok, vásárokon azonban csak elvétve. Végül Enesei Dorner Béla (24.) így írja le: E z egy roppant n ag y testű, erős fajta volt, m elynek egyes kanjai bo rjú m agasságot értek el és e fajta minden állatkiállításon, ahol csak m egjelent, általános érdeklődést és feltű n ést k eltett. Az 1855-ben T isza László geszti u ra dalma által a párisi állatkiállításra küldött kollectio a francia gazdák és állattenyésztők körében óriási érdeklődést k eltett s első d íjjal lett kitüntetve. 1873-ban ugyancsak Tisza László szalontai sertései a bécsi állatkiállításon I. b. Erzsébet királyné Ő Felsége figyelm ét is magukra vonták és szintén első díjjal tértek haza. - Közli Monostori fent le írt m érési adatait, m ajd így folytatja: Az állat ezen nagy testalkata daczára m indazonáltal arányosan alkotott jó form át m utat. F eje erős cson'tú, arczorri része kissé m egnyúlt, fülei nagyok, előre fityegők, háta kevéssé fölhajlott, oldalai és m ellkasa m ély és dongás, lapoczkák, konczok húsosak, fara csapott, lábai erősek és hosszúak voltak. Teste vörösesbarna, göndör szőrrel sűrűn fedett volt, azon hátránnyal, hogy az erős szőr helyenkint kikopott és az állat testén kopaszodó foltok tám adtak. Az állat húsfajtának szám ított, de más fajtával eszközölt párhúzam os hízlalási kísérletek alapján állítható, hogy hízékonyságival is m egállta a helyét. Jó tulajdonságai m iatt az alföldi kisebb birtokosok és uradalm ak előszeretettel foglalkoztak tenyésztésével, különösen T isza László földbirtokos, ki biharm egyei geszti uradalm ában kitűnően m egjavítva ten yésztette sokáig. H átránya volt gyenge szaporodási képessége és lassú fejlődése. E gy kocza 4 5 malacznál többet sohasem ellett és az állatnak teljes kifejlődéséhez két évre volt szüksége. H úsa nem volt finom, inkább szálkás és rostos volt ugyan, de kitűnő ízű. Szalonnája töm ött, kemény, de ízletes volt és sokáig eltartható. Az 1830-as évekig az A lföldön kizárólag ezen fa jta volt elterjedve.. A szakírók között Dorner az utolsó, aki még eleven tisztavérű szalontai disznót látott. H a ezeken a leírásokon végig futunk, látjuk, hogy sok bennük az ellentm ondás. Van aki m eggypirosnak, van aki barnának, egyik nagy széles lógófülűnek, m ásik hegyes félállófülünek mondja, ism ét van, aki szerint testét sima szálkás serte fedte, viszont más állítja, hogy göndör s^őrű volt. E zek a különbségek csak úgy értelm ezhetők, hogy a szalontai fajta nem volt m indenütt egységes, hanem helyenkint a tartásm ód, vérkeresztezés és a legelőviszonyok szerint többféle alakcsoportot

22 alko tott. T u d ju k, hogy kü lterjes tartásm ódja m ellett bőven volt alkalm a a vadsertéssel való keveredésre is, ami aztán term észetesen nyomot hagyott az utódokon. M indjárt itt megjegyzem, hogy csonttani leírásom és a belőlük vont következtetések olyan szalontai sertéskoponyákra vannak alapítva, melyek a kisbéri állam i tenyészetből szárm aztak. A szalontai disznó tartásm ódja külterjes volt. Ahol tölgy- vagy bükkerdő volt, o tt a m akkoltatás járta, ahol meg mocsár volt, ott az te ríte tt asztalt ennek a fajtának. Az északkeleti erdőségekben szalontai sertések híztak a makkon. M unkács környékének sertéstenyésztéséről sok régi okmány szól. Itt m ár a X V I. században is dívott a sertésitized, vagyis m inden 12 sertésből évente egy, ami később is érvényben m aradt. A m unkácsi uradalomnak 16 kanászára főszámadó ügyelt, akit disznókirálynak hívtak. Ahol nem volt erdő, ott is egész éven á t a legelőkön éltek a kondák. Györffy István írja (34/b.), hogy: a szalontai disznónak az volt a tulajdonsága, hogy a tengerinek oda sem szagolt, csak a réti, erdei gyökerekért, férgekért élt-halt. A disznó nyáj egész esztendőn át a rétet bújta. A nnyira vad volt, hogy terelni is alig lehetett. Ha m egindult, nem o tt állapodott meg, ahol a pásztor akarta, hanem ahol ő akart. M indég a zsombékos helyeket, sarakat, fentőket, feneket kereste. Bem entek a ménesek, gulyák által m egközelíthetetlen helyekre is, sőt o tt érezték csak igazán otthon m agukat. M egúszták azok a hináros helyeket is, amelyekbe a m arha beleveszett volna. A disznónak m indég te ríte tt asztala volt a rét. Tavasszal az édes nádcsira, a vadm adarak m illióinak tojás, fiókája; nyáron a harmatkása, csirák, teknősbékák, az elapadt vizek töm éntelen hala, a férgek m egszám lálhatatlan fa ja ; ősszel, télen a kotuba húzódott férgek, a nád, de főleg a gyékény lisztes gyökere, a téli álm ot aluvó kisebb vadak, mind, mind a disznó táplálékai voltak. Télen nemcsak hogy le nem soványodott, sőt inkább h á ja t lökött. A kocák évente többször m egrühedtek és 8 12 m alacot is vetettek. A nyáj a kotuból, zsombokból hányt köralakú akolban tanyázott, vagy maga d u rt magának bányát. A hasas koca kiszakadt a nyájból s valami gödröt keresett, ha pedig nem talált, bányát durt. A bánya köré sást, gyékényt és egyebet gözült s abba fialt, néha akkor bökkentek rá a pásztorok, m ikor a malac már hat hetes is volt. Ilyenkor a m eglepett emse m ajd m egölte azt, aki odam ent. íg y volt ez a török háborúk idejében is, régebben is. M ár Oláh M iklós leírta (59/b), hogy a rendezetlen vizek és nagy m ocsarak visszavonuló vizében hemzsegő halat sertéshízlalásra használták eleink, hogy pedig a ridegen ta rto tt szalontai sertés veszedelmes jószág volt, arról egy német szerző, Ed. Meyer (52/b.) is megemlékezik, m ondván: R endkívül vadak, ju h o k at és gyerm ekeket m egtám adnak és m egölnek. T ekintettel arra, hogy a szalontai disznó úgyszólván m indig csak legelőn élt, hogy ennek következtében igen edzett és betegségekkel

23 szem ben is igen ellenálló volt, valóban csodálkoznunk kell a rövidlátáson, m ely m egengedte, hogy ez az ősi és kitűn ő hússertésünk kipusztuljon. Pusztulása külkereskedelm i okokra vezethető vissza: a zsirsertéskereslet m egnövekelett. S bár ősidők óta volt kisterm etű, m angalicaszerű zsírsertésünk is, mégis, m ikor a szerb sum adinka sertés itten i tenyésztése m egkezdődött és a világszerte ism ert és elism ert magyar m angalica kialakult, a Szalonta környéki birtokosok is m ind sorban áttértek a szalontai sertés tartásáról a m angalica tartására és megkondult az ősi szalontai sertés felett a halálharang. A K irályhágón túl, m in t tu d ju k, 1878-ban szű nt m eg z utolsó szalontai sertéskonda. D icsérettel kell m egem lékeznünk az akkori földm űvelésügyi korm ányzatról, m ely bár nem sikerült e fa jta m egm entését és nem e sítését elhatározta és ezért 1879-ben a kisbéri állami m énesbirtokon elrendelte ennek a fajtának a továbbtenyésztését. M egvett és K isbérre küldött 4 tenyészkant és 20 anyakocát Nagy-Szalontáról, 1883-ban pedig m ég 2 kan, 13 süldő és 22 malac egészítette ki az ottani állom ányt. Az elgondolás az volt, hogy ősi hússertésünket fenntartsák, m egjavítsák és a zsírsertés tenyésztésére kevésbbé alkalm as hegyvidéket kitűnő hússertés tenyészanyaggal ellássák. Kisbéren négy szalontai sertiéscsalád,' négy konda alakult, m elyekben évente egyszer, október elején bocsátották a kanokat az anyakocákra, úgy hogy azok január végétől február végéig ellettek. 3. kép, A K ondor" nevű igen vén eredeti szalontai kan koponyája. (Eredeti fénykép.) Kezdetben Kisbéren is kitűnő egészségnek örvendettek a szalontai sertések, és a sertésvész és orbánc sem b án to tta őket. De ellenállóképességük mégis fokozatosan csökkent, elkényesedtek és fokozatosan m egbetegedtek, úgy hogy a tiszta tenyésztést hamarosan m egszüntették, m ég pedig Rostafinski szerint azért, m ert rostos húsuk nem

24 felelt meg a kényes dunántúli ízlésnek és még kolbászkészítésre sem tarto tták alkalm asnak. E z é rt aztán B ergshire és T am w ort kanokkal keresztezték a szalontai kocákat. A keresztezés azonban ép úgy nem vált be, m int régebben a m eklenburgi fajtával való keresztezés, a híres, edzett szalontai fajta utódait kétszer végigtizedelte a sertésvész, a m aradék m eg tüdővészt kapott és sorra pusztult. M inthogy pedig tisztavérű szalontai kanokat sehol sem lehetett már beszerezni, m ert Szalonta környékén a fa jta m ár kihalt, a kisbéri tenyészet is m egszűnt. M ikor a kisbéri állam i m énesbirtok jószágigazgatójához, H i 11 Béla úrhoz fordultam felvilágosításért, kitűnt, hogy o tt már semmit sem tu d n ak a hajdani ten yészetről; mégis előkerült három eredeti szalontai sertéskoponya, m elyeket az egyik kerület irodájában őriztek, s m elyeket m ost intézetem gyűjtem ényének ajándékoztak. E három h iteles koponya az egész, ami az ősi és tisztavérü szalontai sertésekből a mai napig m egm aradt. E koponyák közül az egyiken elm osódott felírás láth ató: K O N D O R a szalontaiak ősapja t párbajban 1883-ban. Ferenczy Zsiga. H i 11 igazgató úr közölte velem azt is, hogy Ferenczy Zsigm ond 1882 X II. 21-én lép ett állam i szolgálatba és m int a bábolnai állam i m énesbirtok igazgatója, 1900. II. 7-én h alt m eg s 1883-ban segédtiszt v o lt K isbéren. E három hiteles és tisztavérü szalontai sertéskoponya közül kettő igen vén kan, egy pedig fiatalabb, két és féléves kan volt. A koponyákról első pillanatban m eglátszik, hogy igen hatalm as term etű, jól k iten y ész te tt sertésfajta koponyái. A mai sertésfa jtá k koponyái közül legjobban a jól k itenyésztett angol fa jtá k koponyáihoz hasonlítanak külsőleg és úgy a bakonyi, m int a siska és az ősi alföldi m agyar disznó koponyájától első pillanatra m egkülönböztethetők. Enesei D o r n e r Béla (23.) könyvében a kisbéri tenyészetről is m egem lékezik és csillag alatt a következőket közli a szalontai disznóró l: K isbéren éves koráig 120 kgr, hizlalva 200 kgr. súlyig könnyen felhozható volt. Malaczozási átlag 525 635 drb. volt. M alaczok közül 47% kan, 53% emse volt. Választáskor átlagsúly volt 17.33 kgr. Éves süldő 98 kgr, s em ellett abrak takarm ányt piaci áron, sovány tej literjét három krajczár, savót krajczáron értékesítette s m aradt a trágyán kívül páronkint 11.90 frt. pénzhaszon. Nagyszerű eredm ények! Igaz, hogy ezek a 85 87-es évekből való ad ato k! N agy-szálonta környékén ma is élnek vörös disznók, az ú. n. újszalontaiak, vagy vörös mangalicák. E rről az állatról a következőket írja D o r n e r második könyvében: Az Országos M agyar Gazdasági E g y esü let által 1902-ben Pozsonyban ren lezett kiállításra hoz-

25 tam föl (m int a sertéskiállítás rendezője) ezen érdekes vörösbarna és hatalm as csontú sertésfajtának egy m ár m angalicával kevert vérű családját Nagy-Szalonta mellől (K enyeres János földbirtokostól Puszta- A tyásról). R obusztus, kem ény állatok voltak ezek és túlfin o m u lt m angalicákra regenerátoroknak meg is vásárolták. A zóta még hírét sem hallottam. 4. kép. Másféléves újszalontai kan Lovas testvérek gazdaságából, Érm íhályfalván, (Eredeti felvétel.) E fajta m egterem tője Kenyeres János földbirtokos volt, aki tisztavérű szalontai kanokkal nagy szőke m angalicákat keresztezett és a m alacok közül m indig csak a vörösszőrüeket hagyta m eg tenyésztésre, m íg ily m ódon ki nem alakult az állandó tulajdonságokkal rendelkező új szalontai, vagy vörös mangalica fajta. Kenyeres ebből az új fajtából m indig csak ivartalanítva ad o tt él állatokat és féltett tenyészanyagából soha senkinek el nem adott. H alála után mégis ju to tt e szép állatokból a szomszéd birtokosok kezébe, akik és utódaik, ma is tenyésztik. Több birtokosról tudok, akiknek szép állom ányuk van belőle. Az újszalontai sertés leírása Kethely István földbirtokos szerin t a következő: Színük vörös, göndör, dús szőrözettel. T estü k nagy és robusztus, igen erős csontozattal, m ély törzzsel, erős oszlopos lábakkal. Magassága, szélessége, váll- és mellbősége éppen olyan, m int a jól k itenyésztett és m egterm ett m agyar m angalicáé. N agyon hízékony, kihízva igen zsíros és a felvett takarm án yt igen jól értékesíti. Összehasonlítva a szőke m angalicával és a fecskehasú fekete mangalicával, határozottan jobb étkű és nem válogatós. Szaporasága is kitűnő. Az idén (1938) is lefialt 59 koca és van 360 malacom. T öbb kocának van

26 m inden fiaztatás alkalmával 8 9 malaca, de hat malac m indig van. Én minden két évben háromszor fiaztatom őket. Nagy baj csak az, hogy beltenyésztést kell űznünk, m ert frissvérü kanokat sehol beszerezni nem lehet. Tavaly próbát csináltam, beállítottam 80 drb. vörös, 50 drb. fehér és 60 drb. barissüldőt, m ely utóbbiak vörös kocára eresztett fekete mangalica kanok után lettek. H at havi hizlalás után lett a fehér párja 410 kg, a vörös p árja 440 kg, a baris párja 480 kg. Ezek az újszalontaiak alapterm észetükben mérgesebbek, veszekedőbb és harapósabbak a többinél. Különösen étkezésnél irigyebbek és falánkabbak. Többször akartam a budapesti tenyészállatkiállításra ilyen vöröseket felküldeni, de azt innen nem lehet. Ebből a leírásból is kitűnik, hogy az újszalontai az ősi szalontai fajta sok jó tulajdonságát m egőrizte és jól sikerült1 új fajta, m elyet szűkebb hazánkban is érdemes volna felkarolni és nagyban tenyészteni. A Kenyere s-féle újszalontai törzstől függetlenül ugyanilyen m egfontolások alapján kitenyésztett hasonló jellegű veres disznókat Blantz Jenő, a szolnokmegyei szászbereki uradalom igazgatója is, aki 1930-tól kezdve egyetlen egy veres kan és szőke m angalicák keresztezéséből fokozatosan kis veres színű újszalontai falkát tenyésztett, amiből 8 veres tenyészkan az ezidei budapesti tenyészállatkiállításon is szerepelt. M ég egy hír van a Szalontairól az oláh irodalomban is. F i 1 i p és Manolescu írja (29/b): Úgy tudjuk, hogy Sim ulescu de la Dregesan bevezette a szalontait Biharból és azt az oláh disznóval kereztezte. Nem tudjuk, hogy m ilyen eredm ényt ért el. Én tudom, hogy sem ilyent! Ú jszalontai akad egyébként itt-o tt még H ajdúban is, de Szatmár és B iharban a vásárokon is látható elvétve. Inkább visszaütések a szalontai ősre a m angalicák között. A három hiteles szalontai koponya m érési adatai a táblázatból láthatók. U gyanott összehasonlításra alkalmas arányszámok is vannak, amelyekből kitűnik, hogy a szalontai fajta, dacára az évezredes itttenyésztésben kikerülhetetlen vérkeveredésnek, ősi önálló tu lajdo nságait m egtarto tta. A három koponya közül kettő igen öreg kané, a h arm adik pedig fiatalabb, 2 és féléves kané volt. Az első kettő olyan öreg, hogy fogai rendkívül kopottak, több foga ki is h u llt és a koponyavarratok már m ind teljesen összecsontosodtak. A harm adik koponya ellenben m inden részletében vizsgálható. Első pillanatra feltűnik, hogy a koponyák igen nagyok és jól k ultúrált házisertésre vallanak (lásd 3-ik képet). A calvarium legkiugróbb része h átrafelé a foram en m agnum környéke, a nyakszirti táj te h á t p ikkelyével nem hátrahajló, m int a vad, vagy rosszul k u ltú rált fajtákon. A sauama occipitalis pars nuchalis pikkelye és a homlok síkja nem hegyes szöget, hanem derékszöget, sőt ennél kissé nagyobb szöget zár be, s a processus ju g u láris occipitalis hegye is nem csak lefelé, hanem hátrafelé is nyúlik. A crista tem poralis függőlegesen áll, a két crista occipitalis közö tt m ély k iv ájt rész van, m aguk a tarajo k rendkívül erőteljesen fe j

27 lettek, felső szélük lekerekített, de m ajdnem vízszintesen álló. A linea tem porális erősen kidudorodó és a processus zygom aticus frontális hatalm asan fejlett, hegyével hátraugró. A halántékgödrök m élyek és szélesek. A hom lokcsont domború, még pedig közepétől kezdve minden irányban lejtős dom borulatot visel. A foram ina supraorbitaliá-nál kezdődik a homlok és arcvonal megtörése, mely kb. a két sulcus supraorbitalis közepén, a nasaliák felső végén (N ) a legmélyebb és az egyenes vonal alá süllyed az egyiknál 4.1, a másiknál 3.3 és a harmadiknál 2.4 cm -re; átlagban teh át 3.3 cm. az egyenes alá való süllyedés, amihez hasonló nagyságú törést csak a jólkitenyésztett angol hússertéseknél találunk. A m axilla processus alveolarisában óriási szem fog üregek ta n ú s kodnak a hatalm as agyarokról, melyek azonban az idők folyam án a koponyákból kiestek. Az agyarok egészen szokatlan nagyságúak lehettek, üregük fö lö tt erősen kiugró taraj van. M aguk a fogak, különösen a zápfogak rendkívül kopottak, sok ki is esett még gazdájuk életében. A szájpadlás előre szélesedő. Az orbita első széléről bocsátott1m erőleges az ma közepetáját metszik. A fissura incisiva összecsontosodott. Az os incisivum proc. nasalisa oldalra kidomborodó és nem lapos vagy homorú. Az os lacrimale úgy a maxillával, m int a frontaleval és zygomaticum m al összecsontosodott, a varratok helye alig látszik már. A fossa canina mély, fölötte előreugró taraj, a két foramen lacrimale nem kerek, hanem hasítékszerü. (II. Tab. F. és IV. Tab. B. és b.) Az alsó állkapocs két ága is teljesen összecsontosodott, a processus condyloides nem három szögű, hanem trapéz alakú. A szalontaiak könnycsontindexe 1.07, vagyis egészen vittatusszerű, hisz m inden más fajtánknak jóval nagyobb a könnycsontindexe, m ely a mi vadsertéseinknél átlagban 1, 61. A vadsertéssel való keveredés nem tudta tehát a szalontai fajta délkeleti jellegét m egváltoztatni. H a a táblázatok és indexek adatait vizsgáljuk, m egállapíthatjuk azt is, hogy az évezred alatt hazánk terü letén m ilyen fajtákkal és m ilyen m értékben keveredett. H a a vérrokonsági táblázatot nézzük, melyben 30 különböző mérési adatból csak azok vannak feltüntetve, m elyek a rokonvérű fajta variációs szélességébe beleesnek, úgy azt látjuk, hogy a szalontai fajta az avarkori hazai sertéssel 3, az Á rpádok idejében A l földünkön élt m angalicaszerű ősi magyar sertéssel 3, a ma m ár csak Zágráb környékére szorítkozó, de hajdan kétségtelenül hazánkban is szélesen elterjedt turm ezei fajtával 3, a bakonyi fajtával 4, a siskával 4, a kőkori laibachkörnyéki házisertés folytatásaként ism ert gurkvölgyivel 4, a mai m agyar mangalicával 5 és a szerém ségi mangalicával 3 tünetben m utat vérrokonságot. Vaddisznővér sincsen több benne, m ert 3 tünetben m u tat vele rokonságot harm inc vizsgált m éretarány közül. K étségtelenül m egállapítható tehát, hogy a szalontai olyan önálló ősi fajta, amelyben van ugyan kevés vér a vele érintkező más sertésfajtákböl, m ely azonban ősi délkeleti eredetre valló dom ináló tu lajdonságait m inlvégig m egtartotta. Nincsen teh át igaza R i t z o f f y-

28 nak, aki azt állítja (67.), hogy nekünk, amíg a szerb sum adinkát be nem hozták, ami csak 1833-ban történt meg, egyáltalában nem volt m editerrán jelleg ű sertésfajtán k. Sőt nem csak a szalontai, hanem a legtöbb más ősi sertásfajtánkban is uralkodott a délkeleti vér, am int az az egyes fajták tárgyalásánál szóba kerül. A bakonyi disznó. A bakonyi fajtájú házidisznót honfoglaló eleink kétségtelenül itt találták. E red ete ism eretlen. W e n t z e 1 (87.) szerint a kelták ten y észtették ki, kik különben sódarkészíésükről voltak híresek. Legalább is így m ondják szerinte a római írók, m int Calumella és Palladius. A legrégibb m agyar okiratok közül a pannonhalm i apátság okiratai, a bakonybéli apátságnak 1036-iki, a tih an yi apátságnak 1055. évi alapítólevele az erdőségekben m akkoltatott disznók alatt kétségtelenül ezt a fa jtá t értette. Ez a fajta, mely hajdan a B alatontól északra eső hatalm as erdőségeket északra egészen a Fátráig, keletre a B ükkig lakta, a m angalicával való keresztezés következtében szintén nyom nélkül kiveszett a m últ század közepén. Monostori és Kovács y (46), akik még eredeti állapotában látták, így írják l e : A bakonyi sertés régibb, eredeti m inőségében m a már csak Győr, Veszprém és Zala megyékben fordul elő, és ott is aránylag csekély számban. A mangaliczával való keresztezés más vidékek bakonyi disznóját régi formájából nem m ondhatjuk, hogy hátrányosan, de kiforgatta. Külsőleg ez is magán viseli azon jeleket, am elyek a nem nemes sertés tulajdonai, m indazonáltal ez a disznó a hegyi sertésnél jobb alakulásúnak és hasznosításúnak m ondható. Feje ennek is hosszú. F ülei nem nagyok és alig lógnak. Nyaka zömökebb, m int a hegyi sertésé, a háta azonban szintén ívelt s nem széles. F ara m ár kevésbé le jt s hosszú. M ellkasa mélyebb, dongásabb, de rövidebb, m int a hegyi fajtájé. A sonkái elég szépek, a lábai azonban hosszúak, de nem nagyon durva csontúak és erősek. A szőrözete durva, göndörödésre hajlandó s rőt-fekete vagy szürkés-fekete. F ejlődése ennek se gyors, szaporasága se nagy (6 7 m alac), szemen javítva azonban kemény, ízletes szalonnát s igen jó húst szolgáltat, mi m ellett számba veendő, hogy az erdei vagy más legelőt, szívós, edzett term é szeténél és nagy m ozgékonyságánál fogva ez is igen jól képes értékesíteni. Nem volna kár ezt is tiszta vérben fentartva beltenyésztésileg javítani, s illetőleg érdemes volna nemes hússertések belékeverésével haszonegyéneket állítani elő vele m innél nagyobb számban, m ert igen valószínű, hogy am int régen, régi form ájában nagy keresletnek örvendett, újabb, jobb formájában, még nagyobbnak örvendhetne. Legjobb beszerzési helyének a veszprémi, zalaegerszegi és sümeghi vásárt tartják. Monostori (54.) ném et m unkájában ugyanezt a leírást adja róla, de a következő e lté ré sse l: fülei nagyok és lelógók. Csapó Lajos (16.) m unkájában, mely a fentem lített Kovácsy

29 Monostori-félénél 2 évvel korábban kelt, ezeket m ondja: A Bakonyban régen honos e sertés honnan nevét v ette; ott van télben és nyáron, honnan évente kb. 100.000 darab lesz eladva. E sertés koponyája igen hasonló a vaddisznóéhoz és semmi kétség, hogy ezzel közel rokon. A bakonyi és a mangalicza már annyira vannak keresztezve egymással, hogy tisztavérű alig van. A bakonyi nagyobb, erősebb a m angaliczánál; színe leginkább vörhenyegesbarna. M inthogy a bakonyi fajta az osztrák határ m entén is élt, lássuk egy ném et szerzőnek leírását. Ed. M e y e r így írja le M a y-s Schw einezuchtjában (52/b.): Das Bakonyer Schwein hat seine uralte Heim at in U ngarn und seine Bezeichnung von dem ausgedehneten B akonyer-w ald, in welchem viele tausende Schweine w áhrend des ganzen Jahres leben. Die T iere werden halbwild aufgezogen, und nur die Sauen welche Ferkeln habén, bleiben in den Stallungen. G efütterb werden die T iere auf F utterplatzen im Freien, erhalten jedoch überhaupt nur dán F u tter, wenn die W eid knapp w ird. Die T iere sind daher biliig und einfach zu haltén, und es ist nur dadurch möglich, dass ein B esitzer 8 10,000 Stück sein eigen nennt. Das Bakonyeí Schwein w ird in U ngarn háufig m it dem M angalicza Schwein... gekreuzt. Die M angalicza Schweine sind schwarz, schwarz und weiss und auch ganz weiss, wehrend und unter den B akonyer Schweinen selten ganz weisse vorkommen. D ér K opf beider Rassen ist kurz, dér Rüssel fein, dér Nacken gedrungen und fleischig, dér Rücken nur wenig gew ölbt und das Kreuz breit. B rust und Bauch sind befriedigend tief und w eit und die niederen Gliedmassen besitzen reich m it Fleisch bewachsene S chultern und Schenkel. Enesei Dorner Béla (23.) szerint: A bakonyi lassan fejlődő, erős csontú, durva húsú, edzett és ellenálló szervezetű sertés volt, melyet laffogó fülei m iatt régente siska néven ismertek. T este erős, középnagy volt, feje erős, csontos és hosszú volt, pontyháttal, lapos dongákkal, erős szálkájú, töm ött, ordasszürkés, durva szőrével az állat a vadsertésre em lékeztet. A későbbi időkben, m időn tenyésztése jobban elterjedt, külsejében változott ugyan, keveset finom ult, de p rim itív tu lajdonságaiban m indannak dacára m egm aradt. Szaporasága igen közepes volt, lassan fejlődött, hízalóba fogva alig javult, kevés zsírt és fostos hú st szolgáltatott. M időn az ország nyugati részén a sertéskereskedelem m egindult, a bécsi, a vidéki osztrák és stájer piacokon szerepelt, hol jobb anyag hiján az osztrákok kedvelték, különösen azon tulajdonsága m iatt, hogy közlekedési eszközök hiányában messze távolságokra kénytelenek lévén hajtani, azt kitűnően k ib írta. A szerb mongolicza sertés beözönlése alkalm ával a gazdák a hízékony és előnyösebb tulajdonságokkal bíró új fajta tenyésztését karolván fel, a bakonyit elhanyagolták és az 1840-es években régi helyét a jövevénynek átadván, teljesen nyom nélkül kipusztult, úgy hogy még képeivel sem rendelkezünk.

D o r n e r második m unkájában (24.) is ugyanezt m ondja róla. Ezek a leírások tehát nem valami pontosak. Kovácsy és Monostori (46) szerint pl. fülei nem nagyok és alig lógnak, Monostori (54.) szerint nagyok és lelógók, Csapó szerint (16.) vaddisznószerűek, Dorner szerint (23.) pedig laffogó fülei m iatt régente siskának nevezték. E ltekintve attól, hogy a siska külön fajta volt, mely még ma is megvan, m ár a fül leírásában is nagy az eltérés. A fej alakja a m agyar szerzők szerint hosszú, a ném etek szerint rövid és az ormány finom. Úgy hogy bizonyos m értékig igazat kell adnunk R i t z o f f y-nak, aki, m int később látni fogjuk, azt mondja, hogy a m agyar szerzők csak akkor írták le a bakonyi disznót, m ikor már nem ism erték saját szem léletükből. 5. kép. Bakonyi sertés rajza K ovácsy-m onostori könyvéből. 1931-ben Dorner nagy szenzációt közölt az Á llattenyésztők Lapjában és a Hangyában (16.) Az utolsó bakonyi disznó M agyarországon cím alatt, am ikor leírta, hogy a zirci apátság régi m onostorában a m úzeum ban van egy kitöm ött eredeti bakonyi disznó süldő, melyet 1850 körül azért töm tek ki, m ert albínó volt. E készítm énynek fényképeit is közli, m elyeknek nyom óducait Kukuljevic jóvoltából én is m egkaptam és közlöm. A kezdők által rosszul töm ött állat mégis alkalm as egyném ely kétely elosztására. íg y fülei rövidek, keskenyek és felállók, hogy aztán a valóságban is felállók voltak-e, azt persze nem tudjuk. A fej aránylag finom, nem durva és nem nagy. A csontozat finom ságát m utatja a fejcsontozat finom ságán kívül a lábcsontok vékonysága is. F eltű n ő a homlok szélessége, azaz a fülek tő

31 vének egymástól távolsága; olyan jó m éret ez, m int am inőket például az angol berkshireknél látunk. Hátán sörtetaraj. A test sűrűn van borítva hullám os (nem szálkás!), elég finom szövetű szőrrel. A hastájon nincsenek kiálló seprűk, van azonban az áll alatt szőrsöprű, m int a képen látható. A láto tt bakonyi disznó (m ondjuk egyéves süldőkoca) testm éretei a következők: marmagasság 42 cm, törzs hossza 72 cm, fejszélesség 13 cm, fej hossza 27 cm, lábszárkörm éret 10 cm. (!) 6. kép, A zirci múzeum bakonyi albínója. (Dorner fényképe.) E z a több helyen m egjelent és nagy feltű n ést keltő leírás újból ráterelte a figyelm et a kihalt bakonyi sertésfajtára. H am arosan m eg is jelent az Á llattenyésztők Lapjának következő évfolyamában S t e i n- hausz Ferenc tollából egy kis cikk (80/b.) A bakonyi sertés Ju g o szláviában címmel, melyben bejelenti, hogy a bakonyi sertés kihalt ugyan M agyarországon, de azért él ma is. A jugoszláv Gola, Zdala, Novigrad, V irje, Ferdinadovac, Molve, G jurgjevac, Kalinovac és K losta h atárm en ti községek lakossága tenyészti ugyanis a bakonyi sertést tisztavérben, zárt tenyészkerületben, bagun név alatt ma is. A bagun név csakugyan a bakonyi sertésnek külföldön közism ert elnevezése. E nnek a rövid közlem énynek a cáfolatára írta meg N. R i t z o f f y, a zágrábi egyetem tanára: Prinos poznavanju podravskog baguna c. nagy m unkáját (67.), m elyben kim utatja, hogy a m agyar bakonyi és a horvát bagun két külön fajta. Bár Ritzoffy a bakonyit nem ism erte, hiszen m aga m ondja, hogy nem kapott róla használható leírást,

32 mégis m egállapítja, hogy a horvát bagun és a bakonyi disznó nem ugyanaz a fajta. Ebben az az érdekes, hogy eltalálta az igazat, bár nem egészen, m ert összehasonlító vizsgálataim alapján kétségtelen, hogy a bakonyi és a bagun úgy viszonylanak egymáshoz, m int a szalontai és az újszalontai, vagyis a bagun az ősi bakonyinak valószínűleg túrm ezeivel n em esített form ája! Azok az érvek, m elyeket Ritzoffy annak igazolására felhoz, hogy a bakonyi és a bagun nem ugyan egy fajta, nem állják ki a kritikát. U gyanis öreg horvát parasztoktól, akik közül a legöregebb 1848-ban született, azt az értesü lést nyerte, hogy a D ráva túlsó p a rtjá n a magyarok m indig csak siskát tartottak, m íg a Dráva másik oldalán a horvátok a bagunt nevelték. H ogy tu d h atják a parasztok, hogy mi tö rtént régen? H isz itt nem tegnapról vagy tegnapelőttről van szó, hanem évszázadokról. V arasd környéke az E r d ő d y grófok évszázados b irtoka volt, akiknek a D unántúl többi részén is volt birtokuk. E gykor az egész terület, melyen ma a bagun él, m agyar lakossággal bírt, m int ahogy a földesura is m agyar volt. A földesúr különböző birto k ai közö tt cserélődtek állatok, emberek egyaránt. íg y érthető, hogy az eredeti bakonyi fa jta tú lju to tt a D ráván. A ztán lassan k ip u sztu lt a m a gyarság ezen a területen a hosszú törökháborúban s helyét a szaporább horvát foglalta el, de a bakonyi a jövevények m angalicavérű disznaival keresztezve, mai napig m egm aradt. H ogy ma nem hoz ez a horvát lakosság M agyarországból disznót magának, azt elhiszem, de hajdan nem volt országhatár közben, egy nép lakott innen is, túl is és m agyar úr volt a birtokos évszázadokon át. Ritzoffy értekezésének két eredm énye közül az- első, m ely s z e rin t: A m agyarok 1833-ig nem ren delkeztek sem m iféle olyan disznóval, m elynek ereiben m editerrán jellegű vér lett volna, ugyanis m inden fajtájuk vérük szerint az európai vaddisznó tiszta u tó d a, teljesen hamis. A másik, ho g y: lényeges k ü lönbségek vannak a m agyar bakonyi és a podrevinai bagun k ö zö tt, bizonyos fen n tartással m egáll. S bár tagadja azt, hogy a bagun a bakonyiból lett, értekezése végén mégis azt írja, hogy a baguntenyésztésben előfordul, hogy a malacok nem egyneműek, hanem a két ősre ütnek vissza, és nem egyenlőek; a bakonyiszerűt gican -nak nevezik. A bagun szerinte sárgásfehér szőrű, néha vöröses árnyalatú, télen göndör, n yáron inkább hullámos. A szőrözet a sovány állaton is ritka, méginkább a hízottakon. A bőr ólom szürke színű, kis rózsás árnyalattal. A bagun feje aránylag kicsi, rövid, m agas és széles. A homlok és orr közötti arcéi behajló, az ormány rövid, az orrkorong vastag és fekete. Jellem zi m ég jól fejlett széles toroklebernyege, kis, széles, rendszerint felálló, de néha hegyén kissé előrekonyuló füle, m elynek széle sűrű puha és hosszú szőrrel van benőve. H áta egyenes és széles, kereszt tá ja m agasabb a m arnál, fara kissé csapott, de nem annyira, m in t a többi bennszülött fajtáé, sonkái jól fejlettek, törzse erős és mély, bordái dongások, lábai rövidek, csontjai vékonyak, csülkei feketék. Farka teljesen csupasz, vagy csak gyengén szőrös, végén bojttal. Ezzel szemben a gicán szőre sima, erősebb, keményebb, m int a baguné. Színe legtöbbször szennyes sárga, de gyakran sötét ordas vagy

33 vöröses-barna. Feje nagyobb, ormánya hosszabb, hegyesebb, az arcéle egyenesebb. Nyakán gyakran visel szakállt és csengetyűket. Törzse is hosszabb és laposabb, m int a baguné: L'ábai is hosszabbak, erősebbek, farka vastagabb, végig szőrös, bojtja fejlett. Gyorsabban nő, m int a bagun és nagyobbra fejlődik. H úsa jobb, ízletesebb, m int a baguné, szaporasága olyan, m int emezé. 7, kép. A zirci bakonyi disznó feje, (Dorner fényképe.) A gicán leírásában nem nehéz ráism erni a bakonyi fajtára. A gica szó különben m agyar és kondort, göndört jelent. A horvátok a bakonyiból bagunt, a gica szóból meg gicánt csináltak. Egyébként maga Ritzoffy kiemeli, hogy nem tudja, honnan ered a bagun név. A név, ha őseredeti, m indig m egjelöli a származást. A kit 100 év előtt ném etnek, oláhnak vagy rácnak hívtak, az biztosan német, oláh vagy rác eredetű. A bagun kifejezés különben is egész Középeurópában, de különösen tőlünk nyugatra és délnyugatra m indenütt ism ert szó és a bakonyi disznónak m egjelölésére szolgált, mint; a bakonyi szó elferd í tése. Ma a bécsiek és ném etek a m agyar mangalicát is gyakran m ondják bagunnak. Ritzoffy értekezésében a bakonyi fajtának azt a leírását is ism erteti, melyhez Kukuljevic József levélbeli közlése alapján ju tott. Ez a rész így szó l: M inden leírás hangoztatja, hogy malaca csíkos, ez pedig annak bizonysága, hogy az európai vaddisznótól eredt és később is párosodott vele. Egész külseje olyan, m int ezé, A magyar név siska, a fül helyzetére és alakjára vonatkozik, azt hiszem, arra vall, hogy a horvájt siskával azonos, m ert történelm i adatok szerint, a sisika

34 m élyen lenyúlt a horvátok földjére. A bakonyit e területen már a kelták is itt találták Pannóniában... Az eredeti bakonyi disznó 60 70 cm. magas volt. Szőre durva, göndörödő szürkésbarna, piszkossárga vagy rőtbarna. Gerincén erős sörtetarajt viselt. F eje hosszúkás, durvacsontú, profilja egyenes, fülei félig konyultak, inkább felállók és kissé előrehajlók, közepes nagyságúak. Rövid, gubancos szőrű, keskeny vállú, hosszúkás. B ordái laposak, közepesek m élyek, a hegyidisznóéhoz hasonlók, lábai hosszúak. A Bakony, Vértes, a D una innenső oldalán és innen Stájerországig volt elterjedve, északon pedig a Duna m entén m inden m egyében, délen a D ráva m enti m ocsaras erdők ig. Ezekből a szétszórt leírásokból rekonstruálhatjuk m agunknak a bakonyi külsejét. M inden leírója kiemeli, m int jellem ző tulajdonságát, hogy vaddisznószerű. H ogy a bakonyi fajta a Bakonyban és a szomszédos területeken élő vaddisznóval ősidők óta keveredett, az kétségtelen. A bakonyi fajta külseje hasonlított is a vaddisznóéhoz, különösen sötét ordas színezete, sötétpalaszürke bőre és aránylag hosszú koponyája m iatt. Eredete is m inden valószínűség szerint a vaddisznó háziasítására vezethető vissza, azonban koponyajellegein m eglátszik az évezredes háziasítás hatása és a déleurópai sertésekkel való vérkeveredés. M inthogy használható leírás, nem m aradt a bakonyi fajtáró l, m in t hogy továbbá hazai múzeumokban semmiféle m aradványát sem őrizték meg, m ert a fe n te m lített zirci albinőkészítm ény vizsgálatra alkalm atlan, a szomszédos országok nagy term észetrajzi m úzeum ait kutattam át bakonyi m aradványok után. Sikerült: kikutatnom, hogy öszszesen négy hiteles bakonyi sertéskoponya m aradt. Ebből egy a bécsi, három pedig a berlini egyetem i múzeumban van. A bécsit a két év óta folyó leltározás és a kétszeri professzorcsere m iatt nem leh etett m egvizsgálni, von Lengerken professzor azonban a berlini koponyákat készséggel rendelkezésem re bocsátotta. ( III. tábla.) A berlini koponyák közül kettő kantól, egy pedig em sétől szárm a zik. Az első 1841-ből való, ez 3 éves kan, leltári száma 1970, felírása a koponyán m ag án : Bakun. Bodajk 76. A másik két koponya valamivel fiatalabb, 1870-ből való. A kan leltári száma 3756, az állat két és féléves volt. K oponyája a következő feliratot viseli: É ber Bakonyer Schlag, 1870. Nov. A rája ragasztott cédula felirata: K opf eines m ánnlichen Bakonyer Schweines vöm K. Proviantam t. Végül a harm adik 3 éves emse, leltári száma 3757, felirata: Schádel einer Sau des Bakonyer Schlages. M indhárom koponya fekete a zsírtól és feliratukat is csak úgy tudtam kiböngészni, hogy a fekete zsírréteget helyenkint benzinnel lemostam. E három koponya kétségtelenül hiteles. A legérdekesebb rajtuk az, hogy bár vaddisznószerűek, m égis határozottan k u ltú rá lt fa jta benyom ást keltik. E nnek az a főoka, hogy a koponya hom lok-orrhegy arcélvonala nem egyenes, m int a vaddisznókoponyákon, hanem a homlok és orrcsontok találkozásának a helyén behorpadt, illetve m egtört. Ez a törés m ajdnem 2 cm. A koponya m éretei, a szám ított arányok és indexek, am int az a közölt táblázatokból látható, határozottan igen sok

35 vonásban megegyeznek a m agyar vadsertés adataival. Vannak azonban adatok, am elyek világosan m egm utatják, hogy e fajtában igen sok volt a m editerrán eredetű vér. M aga a könnycsontindex is 1.19, holott a m agyar vaddisznóké 1.61. Ebben a tekintetben legközelebb áll a siskához, amely őseredeti fajtának leírását és koponyam éreteit jól ism erjük és m ely nem ugyanaz, m int a bakonyi, am int azt a régebbi magyar szerzők tudni vélik. A koponyáknak hátrafelé legkiugróbb része az öregük környéke és az ízületi bütykök. E táj tehát kiugrik abból az egyenesből, m elyet a nyakszirtpik kely csúcsából a vízszintesre vonhatunk, m íg a vadsertés koponyáján a nyakszirt taraj a hátrafelé legjobban kiszökellő rész. A squama occipitalis pars nuchalis pikkelye és a homlok síkja majdnem derékszöget, ca 86 szöget alkot. A processus juguláris hegye kissé hátrafelé néz, nem lefelé-előre, m int a vaddisznó koponyáján. A crista tem poralis majdnem függőlegesen áll. A két crista occipitalis között m élyen ki van vájva a koponya, m aguk a tarajok jól fejlettek. A hom lokcsont m érsékelten bár, de határozottan domború és nem sík vagy horpadt, m int a dunántúli vaddisznó koponyáján. Az arcéi m egtört, a glabella 1.8 cm. mély. Az agyarok úgy a két kan, m int az emse koponyájában jól fejlettek, a kan felső agyarai fölött a m andibula hatalmas tarajt visel. A szájpadlás előre kiszélesedő. Az orbita elülső széléről bocsájtott függőleges az m3 hátsó felébe beleesik. A fissura incisiva összecsontosodott. Az os incisivum proc. nasalisa két oldalról lapos és egyenes. Az os lacrim ale határai jól látszanak, m editerraneusszerűek. A fogak vizsgálatából az állat k ü lterjes tartására következtethetünk. B ár a zápfogak kopottak, mégis m ind épek, ami ólban tarto tt állaton a legnagyobb ritkaság. Az állkapocs szára nem túl magas, ami szintén kü lterjes ta rtá st igazol. A koponyam éretek és arányok a táblázatokból láthatók. Az alábbi táblázatban csak azok az arányok vannak feltün tetve, am elyekből a bakonyi fajta eredetére és vele vérrokonságban álló más fajtákra következtethetünk. K étségtelenül sok volt a bakonyiban a vaddisznó véréből, de sok volt a laibachi kőkori házisertés véréből is. E kettő keveredéséből keletkezhetett. H a figyelm et szentelünk e táblázat adatainak, m eggyőződhetünk arról, hogy a sötétordas, vaddisznószerű, e d z ett és betegségekkel szemben is igen ellenálló, m indig ridegen, az erdőségekben félvadon tartott, kitűnő húsú ősi bakonyi sertés, bár a hazai vaddisznó m egszelídítéséből keletkezett évezredek előtt, az idők folyamán igen sok vittatusjelleget nyert a balkáni házisertésfajtákkal való vérkeveredés révén is. íg y alakult ki még a honfoglalás előtt az egységes, a kétféle jelleget keverten tartalm azó bakonyi fajta, m elynek kondáit régi gazdasági iratokban m indig fekete konda névvel jelölték, sötétordas hullámos szőrük és sötétpalaszürke bőrük m iatt. Ma a Bakony egész területén m ég visszaütés alakjában sem lelhető m ár meg, h ely ét m indenütt a magyar m angalica foglalta el.

36 O: <t s l=*\ in <TK a> P? <T>\ O: 3 d 3 cl O o í 73 c r X X o d z tű I x r w L ra K 03? f x y X b s p X w w X > N ' p- CL - p 2 x * CO N P ' 3 i IS Pi tn a. p CL <TK N 3 g fül pr cr ma ÜT o s 00 MA CO ÜT >fc» 00 ro to ma 4L i i CO ro CO MA ro ÜT CO CO 00 00 oo -1 ro MA CO M ag y ar v ad L eibachi házi A var Á rpádkori B akonyi G urk völgyi Siska ÖSSZEHASONLÍTÓ K O PO N Y A IN D E X E K, I I H o rv át m angalica íj! 8! í l l í i I MA MA 4L _a ro bo ro CO <1 ro ^ 1 ÜT M agyar m angalica Szalontai i ' ' i ti!í í i

37 A siska. A siskáról, m int önálló fajtáról, m agyar szakíróink nem tudnak. A horvátok ellenben, m ióta sertésfajtáik vizsgálatával foglalkoznak, a siskát, m int legrosszabb form ájú házisertésüket számon tartják. U 1- m an'sky (84), aki ném etnyelvű m unkájában ezt a fajtát is megvizsgálta és leírta, w ildschw einahnliches Schw ein, vagyis vaddisznószerű házisertésnek mondja. E redetét vizsgálva kijelenti, hogy a siska fajta nem mai elterjedési területén keletkezett, hanem a K árpátoktól északra, és a délszlávok, akik északról vándoroltak le mai lakóhelyeikre, m agukkal hozták ezt a fajtát északi őshonukból. Ma e fa jta Lika- Krbava, M odrus-fium e, Pozsega megyékben, valam int a Dráva Száva között él és észak felé M arcaliig, illetve a Balaton déli p artjáig volt elterjed ve. Ulmansky a siska szót a horvát siska gubacs szótól szárm aztatja, úgy okoskodván, hogy az erdőségekben makkból és gubacsiról (?) élő disznót étele után nevezték el így és valószínűtlennek ta rtja a szó m agyar eredetét, m ely sisakszerűen előre konyuló fü let je lentene. Ebben azonban téved. M a csakugyan siskafülű -ről beszélnek a kanászok, de a szó az évezredek folyam án értelm et cserélt. A szó ősi finnugor szó, mely kétségtelenül meg volt az ősm agyar nyelvkincsben. Ma a disznó neve a csuvasban = sisna, a cseremiszben = sosna, sisna; a hegyicseremiszben = sasna, a szamojédben = sóska, a finnben = sika, az észtben = sigga. A siska tehát ősi m agyar szó volt, de a disznó szó, m ely valószínűleg a török donuzból alak u lt ki, kiszoríto tta a használatból és az egész helyett résznek le tt a neve, tehát m ár nem disznó, hanem csak a disznó füle. M int ahogy a ravasz szóból, m ely eredetileg rókát jelen tett, a róka egyik jellem ző tu lajd o n sága le tt az idők folyam án. B ár a siska te h á t ősi szavunk, a disznó, m elyre e nevet alkalm azták, egészen biztosan nem eleinkkel jött, hanem régen itt élt m ár hazánkban és az északeurópai vadsertés háziasításának köszönheti eredetét. M inthogy honfoglaló eleinknek megvolt a m aguk házisertése, a jóform ájú és piros színű szalontai fajta, a vaddisznószerü házidisznóra, m elyet az ittlakók kezében találtak, a valószínűleg akkoriban vaddisznót j'elentő siska szót alkalmazták. M agának a vaddisznónak pedig erdei lett a neve. A siska különben m int személynév is használatos volt (Zichy Okmt. V I. 560). Később a nagy, kajlán lelógó fülű disznókat nevezték siskának. Pethe szerint (61.): K étféle házi disznó van: a Siska és a M angalicza. Előbbi név alatt ösztövér hússertéseinket, utóbbi név alatt göm bölyű zsírsertéseinket értette. Galgóczi (31.) a siskát: így jellem zi: Szentes vidékén egy vékony, magas, hosszú, kicsit konya fülü faj van elterjedve, m ellynek hízékonyságáról hasonlóképen nem sok dícsérést hallottam, nevét egyébként nem em líti. A későbbi szakírók sem em lítik a siska ne- vet többé.

38 Csak Kukuljevic használja a siska kifejezést somogy-baranyai disznókra, de a siskát és a bakonyit ugyanegy fajtának tartja. A horvát szakírók azonban m ind tudják, sőt a horvát parasztok is tudják, am int az Ritzoffy (67.) m unkájából kitűnik, hogy a D rávától északra föl egészen a Balatonig, siskák éltek. Ma azonban már hiába keressük őket az em lített területen, és a disznótartás ősi, klaszszikus területén, a Zelicségben. A két megye gazdasági felügyelője büszke rá, hogy m egyéik területén sem a rikés, sem a siska disznó m ár fel nem lelhető, és a bakonyi disznóra való visszaütések sem észlelhetők, m ert a megyékben már hosszú évtizedek óta úgy a köz-, m int a m agántenyésztésben a szőke mangalica sertés tenyészik felsőbb irányítás és ellenőrzés m ellett, úgy hogy apaállat köztenyésztésben csakis szőke m angalica kan leh et. 8. kép. Zelicségi rikés disznó. (A N éprajzi Múzeum fényképe.) A Kaposvár és Szigetvár között elterülő ősi Zselic a honfoglalás óta, de valószínűleg az előtt is, disznóparadicsom volt. A nép ősi kanászközségek ivadéka. S bár ma m angalica já rja az erdőt, az öreg kanászok közül m ég sok él és azok m indent el tu d n ak m ondani a siskáról. A zselici kanászéletről írt Gönye i-é b n e r Sándor (34.), aki az öreg kanászok elbeszélése alapján így jellem zi az ősi siskát: Ezek szerint, a zselici disznó suttyogó szőrű (felálló sertéjű) rikés disznó volt, nagy járó term észetű. Ú gy tu d o tt m enni, m in t egy m énes és nagyokat ugrott, m ert olyan vékony lábaszára volt, m int a pipaszár s a kanász úgy elfáradt a hajtásába, hogy m ajd m egszakadt bele. O rra hosszú volt (m integy 30 cm.), m int egy héber s a hasa karcsú, m intha bél sem lett volna benne. Hosszú farka, csúcsos füle volt, szőre pedig ardas (ordasszürke), igyenős, singszőr.

39 Nem volt csöndes, m in t a mangali, hanem buffogott, bu-bu hangot adott. K itűnő szaglásával kivált és látása is éles volt. E zt a disznót őrizni nem volt könnyű dolog! Jól kellett ism erni m inden m ozdulatát. M ég a hangját, beszédét is elleste a kanász. Gicának nevezték a m enyéthasú fehértarka disznót, amelyik apadt hasú volt, m int az őz. ím e a horvát gicán eredete! M a az óriási terü leten m ár nem találni m eg tisztán a siskát. A közölt fénykép is, mely a N éprajzi M úzeum felvétele és tulajdona, a m angalicák között akadt egy-két olyan rikés disznót ábrázol, amelyek az ősre való visszaütés fo lytán keletkeztek. A rikésdisznó teh át a siskának m angalicával való keresztezéséből keletkezett, előbbinek uralkodó tulajdonságaival. M a m ár ez is eltűnt, m int maga a siska, én legalábbis nem tudtam megtalálni, és már csak a D ráván tú l található m eg eredeti állapotában. A siska koponyáján igen sok a vaddisznójelleg s maga a koponya is vaddisznószerű, ami kétségtelenül m egm utatja a siska származását. Érdekes, hogy egyes m éretek és arányok nem a m agyarországi, vagy balkáni vaddisznóéval, hanem az északeurópai vaddisznóéval egyeznek, úgy hogy Ulmansky következtetése, hogy ez a fajta az északeurópai vadsertés háziasításának eredménye, kétségtelenül helyes. A III. táblázaton 4 siskakoponya m éreteiből szám ított átlagértékek és arányszámok láthatók. A IV. táblázatban feltüntettem úgy R i t z o f f y-nak, m int U 1 m a n s y-nak a siskára vonatkozó adatait, m elyek jól m egfelelnek egymásnak. Ezek az adatok a hazai, továbbá a közép- és északeurópai vaddisznók m egfelelő arányszám aival összehasonlítva m egm ondják, hogy a mai horvát siska koponyaarányai te kintetében igen hasonlít a hazai vadsertéshez, pl. a könnycsont belső magasságának viszonya az alaphosszúsághoz Ulmans k y-nál 7.9, R i t z o f f y-nál 7.2, középértékben tehát 7.5, ami az európai vaddisznó 7.4 arányszám ának m egfelel. T ek in tettel arra, hogy a siska évezredek Ö S S Z E H A S O N L ÍT Ó K O P O N Y A IN D E X E K. A z index szám í tása:* K őkori svéd vad 1 Német v a d M a g y a r v a d L e ib a c h i kőkori h ázi S isk a B a k o n y i T ú rm e z e i S z e ré m i m an g a lic a Op R h X 100 B P. 113 110 85.5 95.7 100 96.2 97.5 S t P X 100 B P. 72.5 71 71.1 67.1 67.0 70.0 67.1 88.3 E ct E ct, X 100 B P. 33.3 30.0 33.1 35.8 33.3 33.6 36.5 34.2 If If X 100 B i-p. 9.5 9.0 11.0 14.5 14.0 13.2 15.6 12.9 * A rö v id ítések é rtelm ét lásd m indig a (28) a la tt id é z e tt m unkában.

40 óta m editerránjellegű sertések között él, melyekből sok vér ju to tt beléje, ez m egjavíto tta kissé az alakját. M égis kétségtelen, hogy eredetileg az északeurópai vadsertések arányszámai jellem ezték a siska koponyáját (6.2). A X. táblázat csakugyan m egm utatja, hogy a siska az idők folyam án különösen a túrm ezei fajtával kereszteződhetett és a táblázat 1, 2, 3, 8. és 11. rovata ezt egészen világosan bizonyítja. E z a kis táblázat pedig m egm utatja, hogy mely fajták m ilyen m érvű vérrokonságban vannak vele. Az ősi alföldi fajta és származása. Az ősi alföldi sertésfajta valószínűleg egyenes folytatása annak a házisertésfajtának, m elyet az A lföldön élt avarok tarto ttak és m elynek koponyam aradványai az avar sírokból kikerültek. Az avarok itteni házisertésének leírását egy előző fejezetben m ár m egadtam. Az A lföldön m egbontott honfoglaláskori sírokból, az eltem etett m agyar vitéz szolgaszem élyzetének sírjaiból sertéscsontok is kerültek elő, de csak töredékek és nem összefüggő koponyák. V alószínűleg csak egyes sertéshúskoncokat tem ettek a sírba táplálékul a m egholt részére, túlvilági útjára. M égis m aradt fenn egy igen régi sertéskoponya, a debreceni Déri-m úzeum tulajdona, mely B iharudvarin k erü lt ki a földből és korát az Árpádházi királyaink uralkodásának első felére teszik. E k ét és féléves em sekoponya leltári száma 1060/1910, színe sötétszürke, m egtartási állapota pedig kifogástalan. ( II. tábla D.) Szakkönyveink azt tanítják, hogy amikor 1833-ban az első szerbiai sum adinkasertésfajtából álló kis csürhét behozták, ezek itt szaporítva oly roham osan terjed tek, hogy 10 év a latt a m eglevő fa jtá k a t úgyszólván teljesen kiszorították. Ez m ég gondolatnak is képtelenség. Nem a behozott sumadiai fajta szaporodott itt el ilyen rohamosan, hanem e fajtával keresztezték az ősidők óta itt élő, m angalicaszerü, apró te r m etű ősi alföldi m agyar zsírsertésünket és így állt elő rövid idő alatt az új és k itűnő tulajdo nságú m agyar mangalica. A sum adinkának 1833-ban tö rté n t behozatala előtt különben is régen hoztak be m ár Szerbia felől mangalicákat, am int ezt számos írott feljegyzés is bizonyítja. Maga Gáti István term észethistóriájában, m ely 1795-ben jelen t meg, ezeket írja (32.): A Szelid-disznók ismét sokfélék, apróbbak a Rátz országiak és szőkék, de vágynak fejérek, tarkák, feketék és pirosak... Schwartner M. S tatistik des K önigreichs U ngarn (76.) c. Budán, 1809-ben m egjelent kitűnő forrásm unkájában elmondja, hogy évente régóta hatalm as m ennyiségben hoznak be sertést Szerbia felől hazánkba, hogy azt itt makkon m eghízlalva Bécs és Pusztapércs (A u sp itz) felé tovább hajtsák. M egm ondja, hogy e göndörszőrű fa jtá nak M ongulitza a neve és hogy Debrecenben m inden év elején igen hatalm as sertésvásár szokott lenni, ahol a Szerbiával átellenes m egyékből odahajtott disznók szalonnáját a felvidéki megyék, Árva, Liptó, stb. szükségletük fedezésére beszerzik. P e t h e Ferenc is m egem líti műveiben (62.) úgy a m angalitzá -t,.

41 m int a R átz fa jtá t. U tóbbiról elm ondja, hog y: E z a fa jta igen közönséges a H aza déli részén s keletre i s : elég hosszú dereka, rövid lába, vékony rövid orra, görbe homloka, kis feje, apró füle, szennyes, igen göndör (kondor) szőre, a sertéje (a hátgerintzén végig) még a m arján is, alig különbőz a többi szőrtől: van tsupa fejér is, m int a hó, és ez legjobban hízik. Ez, azér igen kedves fajta, m ert igen m eghízik, és inkább szalonnára s hájra, m int húsra.. Van egy m ásik f a j t a... is az A lföldön, m égpedig a szalontai. M ajd így fo ly ta tja: A R égieknél is ez a k ét fő fajta volt m ódiban.! T erm észethistóriájában pedig (61.), am ely szintén 18 évvel a legelső sum adinkák behozaala elő tt jelent meg, azt m ondja, ho g y: kétféle házi disznó van: a Siska és a M angalicza. Ú gy a siska, m int a m angalica itt gyűjtőnév, előbbi alatt érti ősi hússertéseinket, utóbbi alatt pedig az ősi alföldi zsírsertést és a szerbiai eredetű fajták at. M i 1 o t a i F erenc, Gazdasági katechisisében (63.), m ely m unka szintén a M ilos-féle sum adinka behozatala előtt jelent meg, azt írja, hogy Erdélyben három féle disznó van, a szalontai fajta, a m ongolica és az oláh tüskésszőrű fajta. Az ősi alföldi zsírsertésnek keveredés ú tján való elfajzásáról tesz em lítést Galgóczi (31.) Halas állatállom ányáról szólva, am ikor így ír: A sertés ahány, annyi faj, keveset is tartanak és azt is olly roszszul teleltetik, n y araltatják, hogy a soványság m iatt nem hogy k é t szer, de egyszer is alig ellik évenkint s akkor is 3 4 satnya malaczkát nevel föl, köles ondó és ló ganéj itt a m agló sertés rendes eledele. H ogy különben általános szokás volt m ár jóval a Sumadinkák behozatala előtt m angalicát tenyészteni, arra jó adat lehet a gödöllői Grassalkovic h-uradalom gazdasága, ahol W e 11 m a n n Im re szerint (86.) 1797-ben 110 paria setigerorum vulgo mongolicza dictorum vásároltak. Csapó Lajos (16.) a m angalica névvel nevezett alföldi fajtát olyannyira ősi magyar fajtának tartja, hogy szerinte a m angalicát Ázsiából hoztuk m agunkkal! Szerinte a m angalicza m ásképpen neveztetik még m agyar vagy m agyar telivérsertésnek is. Ez elnevezés alatt nem egy egészen külön álló fa jtá t kell értenünk, hanem több göndörszőrű féleséget. Az ősi m agyar zsírsertés tehát az idők folyam án elfajzott. Mégis tudjuk, hogy a sokféle fajtának bizonyos közös jellem vonásai voltak. Term ete nem volt nagyobb, m int az avar disznóé, tehát aránylag kicsiny, feje rövid és vaskos, füle pedig kicsi, szőre sű rű és göndör, sertéje lelapuló, színe kétféle, vagy szőke vagy fekete, utóbbi hasa alatt sárgásveres színű. N yaka alatt csengetyűket viselt. J ó m ezőn göm bölyűre hízott. Nagyon étkes és egy cseppet sem válogatós állat volt. Z sírjáról azt m ondják a feljegyzések, hogy könnyen olvadó, nyáron elfolyósodó. Szalonnája is oly lágy, hogy nyáron csepegett. Bakonyival vagy szalontaival bugatva keményebb szalonnájú, nagyobb term etű állatokat nyertek belőle. E z az ősi alföldi fa jta és ennek sok változata volt az alanya a m ai

42 m agyar m angalicának, m ely a sum adinkának ezzel való keresztezéséből lett. M ikor József nádor hallott a belgrádkörnyéki sum adinkák kiváló tulajdonságairól, m egbízta Pfeiffer M átyás disznókereskedőt, hogy szerezzen részére belőlük és ellátta ajánló levéllel M i 1 o s fejedelemhez is. M ikor M i 1 o s m eghallotta, hogy ki részére akar Pfeiffer vásárolni, 1883-ban 2 kant és 9 emsét küldött ajándékba József nádor részére a legszebb sertéseiből, a sum adinkai fajtából. Ezzel a kis csürhével indult m eg a kisjenői tenyészet, melyből néhány év alatt 2774 kant és 6014 kocát adtak el magánosoknak tenyészállatok gyanánt. Szerbiából később egyre több tenyészállatot hoztak be. Gyors ütem ben m egindult a m agyar sertésállom ány átalakítása és a sumadinka sertés dom ináns jó tulajdonság ai m egjavították az alanyul használt különböző ősi m agyar fajtákat, elsősorban az ősi apróterm etű alföldi zsírsertésü n k et olyan értelem ben, hogy m indjobban zsírsertésekké váltak. Kezdetben ahány gazdaság volt, annyiféle volt az új alakulófélben lévő m agyar mangalica és az egyes korcs új fajták at tenyésztőjükről nevezték el, így volt Szúnyog h-fajta, Lovas i-fajta, D r a - v e c z k y-fajta, S c h w a r z-fajta és sok más, a kisjenői m ellett. H ogy azonban m ár harm inc évvel az új m agyar zsírsertés kialakítását1 m egkezdő tenyészkísérletek után akadt szakember, aki féltette ősi sertésfajtáinkat a sum adinkaláztól, azt legyen szabad a debreceni D e 1 y M átyás és József szakmunkájából való idézettel (18.) bizonyítanom. A régi alföldi fajtáról így ír: A m angalicza fajta vagy rácz disznó igen kurta vastag lábakkal, kurta, egyenes, gömbölyű törzssel, apró göndör szőrrel, gyenge seriével, le és előre lógó széles nagy fülekkel ( teh át m ár ez is jav íto tt fa jta v o lt! ) kitűnő nagyehető tehetséggel, igen lomha term észettel b ír; ezelőtt 30 évvel ez volt a leghíresebb fajtánk, de húsa igen kitsiny lévén, szalonnája 18 heti hizlalásra nem ritkán volt 250 fontos, ezenkívül jó tulajdonsága még m áig is ( ezt 1867-ben írta, ) hogy a vérbetegségeknek nincs igen nagy m érték ben kitéve, csakhogy a mai időben már tiszta fa jt alig-alig találni; Debrecenben egyedül egy gazdának, Soós Jánosnak van, de a vidéken tíz év óta sehol sem találtátik, rossz tulajdonsága ezen fajtának semmi sincsen, nagyon is nagy kárukra hagytak fel a gazdák tenyésztésével, m ert amíg ez a faj volt tisztán tenyésztve, nem volt híre se a most oly nagy m értékben gyilkoló vérbetegségeknek. Még sokkal érdekesebb, am it az új kisjenői fajtáról m ond: A jenői faj a mangaliczánál vékonyabb, magasabb lábakkal, hoszszabb testtörzszsel, hamarabb hízó tulajdonnal és több m ennyiségű hústerm eléssel, de a vérbetegségekre való nagy hajlammal különbözteti meg m agát; az alföldön alig 30 éve, hogy terjedni kezdett, de terjedésével a sertések addig nem tapasztalt különféle nyavalyáit is elterjesztette, igaz, hogy ez a faj 15 h ét alatt képes 250 fontos szalonnára hízni, de azér ezzel az általa elnyom ott mangalicza faj egészséges m egöröködött term észetéből eredt hasznot soha sem lesz képes helyre póto ln i; m egöröködött tér-

43 m észetét m ondhatjuk, m ert a m angalicza faj több száz évig nálunk éghajlatun k a la tt saját fa jtá ja által szaporítatván, különféle időjárásunkhoz hozzáedződött, íg y időjárásunk változása nem hozta m inden alkalommal egészségük m egváltozását. Ezek volnának M agyarországon a még ném ileg fennálló és most divatozó főfajok, m elyek oly különféle számos alfajtákba m entek át, hogy lehet mondani, ahány község vagy nagyobb gazdálkodás találtatik, annyi a sertésfajták száma. De m indezen nagy számú fajták anyja m agyar hazánkban a hegyi, szalontai és mangalicza fajta v o lt... E zt írják D e l y-ék a Tiszántúlról. Ezekből az adatokból és a közölt idézetekből láthatjuk tehát, hogy az ősi alföldi m agyar zsírsertés az idők folyam án nem csak a szomszédos, m agyar hússertésfajtákkal keveredett, hanem egyre keveredett a délről beáram ló balkáni göndörszőrű fajtákkal is. M eg vagyok győződve, bár bizonyítani csak a biharudvari koponyával tudom, hogy az alföldi aprőterm etű zsírsertés nemcsak a Duna- Tisza közén, hanem a Tiszántúlon is, sőt talán az ország más részében is el volt terjedve. E rre nézve csak olyan községi dögtem etők felásása adhatna talán biztos adatot, melyekbe az utóbbi évszázadban már nem ástak el dögöt, ilyet pedig, sajnos, nem sikerült találnom. A legtöbb régi dögtem ető, ha helye okm ányilag m egállapítható, a község te rje dése folytán vagy bekerült a községbe, vagy pedig olyan, hogy a legújabb korig is használják, m ikor is a százéves régi csontok közé ássák el az újabban elh u llo tt állatokat s így m inden összevissza van keverve bennük. A Déri-múzeumban őrzött koponya azonban más fajtának nem igen lehetett a koponyája, m ert minden más hazai fajta koponyájától eltér arányaiban és olyan, m intha az avarkori sertés továbbfejlődéséből lett volna. E gykori gazdája csak az ősi alföldi fajtához tarto zh ato tt. N a gyon hasonlít e koponya a három generáción keresztül állatkertben tenyészett m agyar vadsertés koponyájához is, amit az I. táblára vetett futó pillantás is igazol, de m égis sokkal kultúráltabb eredetre valló bélyegeket visel. N yakszirti tája meredeken felemelkedő, pikkelye előrehajló s így az öregük tájéka h átrafelé kiugró, hom lokvonala pedig m egtört. De igen sok benne a m agyar vadsertésjelleg is, ami arra vall, hogy külterjes tartása az ezzel való keveredést lehetővé tette. Feltűnő, hogy a mai m agyar m angalicák koponyaarányaival alig egyezik, amiből arra lehet következtetni, hogy a szerbiai m angalicacsoport tagjai később kerültek csak ezzel a fajtával érintkezésbe: vagyis hogy m ikor ez a fajta hazánkban élt, mai értelemben vett m angalicaszerű házisertések nem éltek m ég a környéken. A későbbi időkben a Balkánról felhúzódó m angalicaszerű fajták m indjobban keveredtek azonban ezzel a fajtával, úgy hogy az évszázadok alatt kialakulhatott belőle az a fajta, m elyet régi íróink török disznó, rátz disznó, m agyar disznó, vagy mangalica név alatt em legettek az 1833-as idők előtt, vagyis m ielőtt a sumadiai fajtával való keveredés révén a mai m agyar m angalica kialakult. A különböző tábláztokban részletesen m egadtam az erre a koponyára vonatkozó m éreteket és arányokat, helykím élés céljából nem

44 rövidítések értelm ét lásd a (28.) sz. alatt idé-zett m unkában. 0 1 T: S H X B to to 73 PL 4 73 PL X? D3 2 to x 4 pí X 1 1 Wo r T wn K Ö3 1 w O W sr ro O *0 CL X hv X y oo, <0* * T! X o X o 3 Mól- X-*- 00 fi CO to MA to JL 73 3 73 03 a* I X 73 4L MA 1 l co 4L CO to tjl CO rf* 4L CO to <1 O S 4L <1 CO co o 71 4 w i X.73 ö Pa O X B a k o n y i S isk a T ú rm e z e i M a g y a r v a d A lföldi Á rp á d k o ri A var G u rk v ö lg y i ÖSSZEHASONLÍTÓ K O P O N Y A IN D E X E K. co L aib ach i k ő k o ri h ázi co 4S» MA CO JL S z a lo n ta i co 4L bo s M a g y a r m a n g a lic a

45 írom le tehát m ost m agát a koponyát, hiszen szakember a közölt adatokból m indent m egláthat. K önnycsontindexe 1.43, ami prim itív, európai eredetű házisertésre vall. Olyan volt tehát kb. 800 év előtt ez a fajta, hogy mai fajtáinktól is, de a m últ században kihalt m agyar fajtáktól is lényegesen eltért, am int azt az eredeti prim itív állapota korából fennm aradt koponyája elárulja. Lelőhelye megmagyarázza, hogy hogy került aránylag sok szalontai vér beléje, egyébként pedig u ralk o d o tt benne a vadsertésvér. A réti disznó. A réti disznó is olyan vadsertésjellegű ősi m agyar fajta volt, mely minden valószínűség szerint a szalontai fajtának elvadulásából és a hazai vadsertéssel való állandó vérkeveredéséből keletkezett. Nevét onnan kapta, hogy e fa jta rendkívül vad és alig terelhető kondái a k i terjedt tiszántúli rétségekben tanyáztak. B ár eredeti vérösszetételü példány ma már nincsen belőle egyetlen darab sem, emléke élénken él a Körös és Felsőtisza által körülzárt területen és az öreg gazdák és pásztorok még sokat tu dnak róla mesélni. M ár Oláh M iklós m egírta (59/b), hogy nálunk ősi szokás volt a sertéseket a lápok, mocsarak és rétek tem érdek halával, m adártojásával, férgével és zsenge növényzetével eltartani. O s v á t h Pál pedig a Sárrét leírásában m ondja (60.), hogy: Kiválóan alkalmas volt régi időben a szerepi föld sertéstenyésztésre, m ert hallal, csíkkal és teméntelen gyékény bendő-vel úgy ellakott a sertés, hogy csak fiadzni h ajtato tt haza. G y ö r f f y István leírása pedig oly szép (34/b), hogy az egészet szószerint idézem: A rétnek m egvolt a maga külön disznófaja, m e lyet ősapáink nagyon szerettek. Nem volt ugyan olyan zsírtöm eg, m int a mangalica, de azért finom szalonna hasadt róla; húsa, sonkája meg olyan volt, hogy csuda! M ondják, hogy talán eleink vaddisznóból szelídítették. A szelíd jelzőt azonban bizonyos fenntartással leh etett rájuk alkalm azni, m ert még a hidasban is vaddisznó m ódjára viselkedtek. M egfogni csak az e célra kieszelt disznófogóval tudták, leölni m eg csak golyós fegyverrel leh etett. A rétben tökéletesen úgy viselkedtek, m in t a vaddisznók. E gyébként a koca gyakran vadkannal búgott, így nem is csoda, ha a réti disznó, m eg a vaddisznó nagyon húztak egym áshoz. A réti disznó a réttel együtt eltűnt. Im itt-am ott lehet egy-egy korcsát látni, am int életuntán oldalog a m angalica nyáj között. Am it aztán a rétben hizlalt szalontai disznóról mond, (lásd o tt), az fokozottabb m értékben állt a réti disznóra is. Igmándi József pedig a régi hajdúnánási disznótor leírásában (40/b.) a következőket m ondja: A nyáj télen-nyáron kinn volt a neki kijelölt eres, söjnlyékes, hepercsekes, nádas-kákás területen, ahol a zsióka (Bolboschoenus m aritim us) gum ói, a vízben lévő töm érdek bogár, rovarálca k itű nő cse

m egéje volt a disznónak. íg y volt ez m indenütt, ahol rétség akadt, ez pedig hajdanában m indenütt bőven v o lt az A lföldön. A vaddisznószerű, sö tétordasszínű réti disznó is eltű nt, de m angalicával kevert korcsait1 és az ősre visszaütő form áit m ég itt-o tt látni lehet az em lített területen. T arpán és a N agykunság különböző részeiben itt-o tt akad a legelő m angalicakondákban egy-egy feketeszőrű, durvasertéjű, hegyesfejű és hosszúlábú girhes disznó, am it az öregek elm erengve néznek és azt m ondják róla, hogy a régi rétidisznóra formáz. Madaras, Kunhegyes, K enderes kondáiban magam is láttam ilyeneket a K unságon és beszéltem öreg pásztorokkal, meg öregekkel, kik egykor kanászkodtak, e disznókról. A lá to tt disznók m ajdnem feketék, kissé ordasvöröses árnyalattal és határozottan vöröses színű hassal. Durva szálas szőrözetük az egész testüket borítja és a háton sertesörénnyé durvul. A fej alakja m egnyúlt, elhegyesedő, hom lokvonala nem horpadt, füle kicsi és felálló. F ara csapott, keskeny, lábai hosszúak. Az öregek szerint a lápidisznó fekete szőrű vicsokfejü és fülű állat volt. Csuda futós term észetű, és az Istennek sem lehetett a zsombikosbul, kotusbul kihajtani a nyájat. Nem jö tt ki onnan, csak ha nagyon szorították. V ad volt és tám adós kedvű. H ogy milyen az a vicsokfejü és fülű, az m egint külön probléma. A Nagykunságon vicsoknak mondanak az öregek valami kis egérszerű hegyesfejű és felálló fülű állatot, am it a macska m egfog ugyan, de meg nem eszik. Ebből a leírásból cickányra kell gondolnunk. Azonban egy év óta keresem m agát a vicskot, de nem tudtam kapni belőle egyet sem, bár m indenki ismeri, vagy ism erni véli az öregek közül. A réti disznónak e szerint tehát hosszú és feltűnően elhegyesedő feje és felálló füle lehetett: E zért hasonlítják a vicsókhoz. A legelő m angalicák között láto tt fekete disznók olyan visszaütések, amikben k itö rt az ősi vér, a gazdák nem nagy örömére. K oponyát ilyen állatokból m ég nem tudtam szerezni. A K unság kinnlevő disznónyájaiban nagy százalék lehetett a szalontai fajta m ellett a fekete réti disznó. A zt mondják, hogy ennek volt a legfinom abb és legkem ényebb szalonnája. A túrm ezei falta. A turm ezei vagy tu ró p o ljei fa jta is ősi m agyar fajta, m ely azonban márna m ár csak H orvátországban a Száva m entén Zágrábtól Sziszekig terjedő Turm ezőn, vagy T uropoljén él, m integy 100.000 darabnyi állom ányban. E terület 24 községe és ezeknek lakossága m ég IV. Béla királyu nktól k ap o tt m agyar nem ességet és kiváltságokat. A turm ezei sertésfajta ma csak ezen a kis területen él és itt is fogyófélben van. H orvát kartársain k leírásából jól ism erjük. R i t z o f f y (67/b.) részletesen leírja tartá sm ó d ját is, m ely ma is olyan, am inő szűkebb hazánkban h a j dan a szalontai sertésé volt. Szerinte a fajtát zárt tenyészterületén em berem lékezet óta b elten yésztést űzve nevelik. A te rü le te t ahol e

4 7 fajta él, évente elönti a Száva árvize, úgy hogy az egész vidék mocsaras s a visszahúzódó árvizek töm énytelen halat, csigát, rovart hagynak ott vissza, amikből a disznók kitűnő fehérjedús táplálékot nyernek. U gyanott sok a k iterjed t mocsári tölgyerdőség is, m elynek m akkterm ését is a disznók értékesítik. Egyéb táplálékot alig kapnak. E fajtának két változata van, egy sima- és egy göndörszőrű. Feje közepes hosszúságú, arcvonala behorpadt, orrakarim ája rózsaszínű, de barna foltos. Törzse hosszabb m inden más horvát és balkáni fajtánál, lába is hosszabb, m int ezeké. A csülkök sárgák. A test szőrözete szőke, de a testen elszórva nagyobb vörösesbarna foltok vannak. Term ékenysége is nagyobb a m angalicáénál, rendesen két évben három szor m alacozik 7 10 malacot. Ez a magas és hosszútestű sertés külalakjában hasonlít a kihalt: szalontai faj tához, de kisebb. Eredetére vonatkozóan U 1 m a n s k y (84.) véleménye az, hogy a balkáni vadsertéstől, Sus m editerraneustól származik, de van benne vér az európai vadsertésből, a Sus scrofa ferus-ból is. Ritzoffy (67/b.) ellenben tiszta m editerraneus szárm azéknak tartja. Könnycsontindexe szerint a salontai fajtával nagy a rokonsága, m ert indexe 1.05, utóbbié pedig 1.07. Ö SSZEH A S O N L ÍT Ó K O P O N Y A IN D E X E K. A z index szám í tása; T ú rm e z e i L e ib a c h i kőkori házi Ki bc O > M S i S o A v a r A lföldi Á rp á d k o ri S z a lo n ta i oá 00 GO St P X 100 B P. Op -N X 100 B P. N R h X 100 B P. M ax, szélesség X 100 B P. E ct E ct X 100 B P. Op R h X 100' B P. 67.1 67.1 67.5 67 8 4 4.6 4 4.0 5 1.6 5 1.5 5 0.1 5 0.8 5 0.9 5 0.5 3 6.5 3 5.8 3 5.6 3 5.7 3 5.7 3 5.8 9 6.2 9 6.3 9 5.7 M int a csatolt kis összehasonlító táblázatból kitűnik, a túrm ezei fajtában sok vér van a laibachi kőkori házisertésből, illetve annak u tó dából, a gurkvölgyi fajtából és sok vér van benne a siskából is. V alószínűnek látszik tehát, hogy e kettő keresztezéséből k eletkezett valamikor évszázadok előtt. Éppen az a területi, ahol e fajta él, m integy híd az em lített kétféle sertésfajta tenyészkerülete között. K étségtelen

48 azonban, hogy van benne az ősi szalontai fajtából is vér, am it a könnycsontindextől eltekintve, a kis táblázat is világosan elárul. De látjuk azt is, hogy a túrm ezei fajta vére az Árpádok korában az A lföldön élt ősi alföldi fajtán ak a vérével is keveredett. Ma a túrm ezei fajta kétségtelenül horvát fajta, m elynek jó képei és leírása Ritzoffy m unkájában (67/b.) láthatók, de az is kétségtelen, hogy évszázadok előtt m agyar kanászok tenyésztették és eredeti elterjedési köre b enyúlt a M uraközbe, sőt az A lföldre is. Irodalom. 1. A ntonius O.: Grundzüge einer Stam mesgeschichte dér H austiere. Jenea. 1922. 2, B aran ski A.: T hierproduction. I. N aturgeschichte und Racenlehre dér H austiere, Wien, 1890. 3. B au m eister W. & K n ap p F.: A nleitung zűr Schweinezucht und Scheinehaltung. Berlin, 1890, 4, B au m ler H.: Die m orphologischen V eránderungen des Schwaineschádels unter dem Einfluss dér Dom estíkation. Arch. f. Naturg. 1921, A. 5 B eau x d e O. & F e sta E.: La ricom parsa dél cínghiale nell Italia settentríonaleoccidentale. Pavia, 1927, Mem. Soc, Se, Nat, Mus, Milano, IX. 6. B ék éssy L.: A sertéstenyésztés vezérelvei, Debrecen, 1871. 7. B en es G. E.: Die ungarische Schweinezucht, Halle, 1933, 8, B oettg er G.: H erkunft und A usbreitung dér H austiere etc. X II Zool. Kongr. C. R. Lisbonne, 1936. 9, B o jt L.: A fejérvári őrkanonokság birtokának története, etc, Budapest, 1933. 10. B o lk a y S.: A dditíons to the M am m alían Fauna of the B alkan Paninsula. G lasník zem m uzeja u Bosn. Herzeg. XXXVIII, Sarajevo, 1926. 11. On the Endemic of Sus scrofa Reiseri By. ín B osnia-hercegovina X. Zool. Congr. B udapest, 1929. 12. B rehm : N agy m agyar I. kiadás, Légrády, Budapest, 1903. 13. Nagy m agyar II. kiadás, Gutenberg, Budapest, 1926. 14. C a sella P.: II m aíale Razze, allevemento, íngrassam ento, m alattie. Catania, 1909. 15. C ornevin C.: T raite de Zootechníe spécíale. Les porcs. Paris, 1.898, 16. C sap ó L.: A sertéstenyésztés, Budapest, 1888. 17. C sap od y C s.: Az E szterházyak alsólendvai uradalm ának gazdálkodása a X VIII. sz. első felében. Budapest, 1933. 18. D eíy M. és J. : G yakorlati s elm életi sertéstenyésztés. Pest, 1867. 19. D ettw eiler F.: Züchterísche Beobachtungen im. Oríent. Landw, Jahrbűch. Berlin, 58. 1923. 20. D ettw eiler F. + M ütler K.: Lehrbuch dér Schweinezucht. Berlin, 1924, 21. D ietz H.: A m agyar mezőgazdaság. Pest, 1869. 22. Die ungarische Landwírtschaft, Leipzig, 1867, 23. D orner B. e.: A sertés M agyarországban, Budapest, 1908. 24. A sertés tenyésztése és hizlalása, II, kiad. Budapest, 1925. 25. Sertéstenyésztés, M agyarország állattenyésztése, III, Budapest, 1926. 26. Az utolsó bakonyi disznó M agyarországon. Hangya. XXII, Budapest, 1931 27. D uerst I. U.: Grundzíige dér N aturgeschíchte dér H austiere. Leipzig, 1905.

49 28. _ Vergleichende U ntersuchungsm ethoden am Skelett dér Sáuger in A bderhaldens Handb, d. bioi. Arbeitsmeth. Lief, 200. Abt. 7. 1926. 29. E lsn er G. J - : U ngarn durchreist, beurteílt und Beschreieben, Leipzig, 1840, 29/b. F ilip N. + M an olescu G.: Studiu despre aním ale domestice din Románia. Bucuresti, 1912, 30. Fitzin ger L. J. : Über die Racen des zahman Hausschweines. Sitzber, d. Akad, Wien, XXIX. 1858, 31. G algóczi K -: M agyarország, a szerb vajdaság s a temesi bánság M ezőgazdasági S tatisztikája. Pesten, 1855. 32. G áti L : A természet históriája. Pozsony, 1795. 33. G ighi A.: I mammiferi d Italia considerati nei loro rapporti coll agricoltura, N atura. Milano, 1917. 34. G önyei ( É bner) S.: Zselici kanászélet, E thnographia. 1933. 34/b. G y őrffy L : Nagykunsági krónika, Karcag, 1922. 35. G unda B.: Régi tűzhelyek és konyham űveletek a békési Sárrét déli részén, 36. H an kó B.: A kihalt ősi szalontai sertés, Termtud. Közi, 1938, 37. Az Alföldön élt avarok házisertése. Pap K ároly emlékkönyv. Debrecen, 1938. 37/b. H erm an O.: A m agyarok nagy ősfoglalkozása. B udapest, 1909. 38. H iltzheim er M.: N atürlíche Rassengeschíchte dér H aussáugetiere, Berlin, 1926. 39. H oesch, F.: Die Schweinezucht. Hannover, 1911. 40. H om an B. + S zekfü G y.: M agyar történet. I. B udapest, 1937. 40/b, Igm ándi Régi hajdúnánási disznótor. Ifjúsági Élet. Budapest, 1939. 41. K alász E.: A szentgothárdí apátság birtokviszonyai a középkorban. B udapest, 1932, 42. K eller C.: Naturgeschichte dér Haustiere, Berlin, 1905, 43. K om oróczy G y.: N ádasdi Tam ás és a XVI, sz. m agyar nagybirtok gazdálkodása, Budapest, 1932. 44. K ő n ek S.: A m agyar birodalom statisztikai kézikönyve. II. Budapest, 1878. 45. K ov ácsy B.: A mangalicák javításáról. Mezőgazd. Szle. Budapest, 1913, 46. K ov ácsy B. + M onostori K.: A sertés, annak tenyésztése és hizlalása, Kassa, 1890, 47. Láng L.: M agyarország gazdasági statisztikája. Budapest, 1887, 48. L ánghy /,: Az értelm es gyakorlott és gondos disznótenyésztő gazda és orvos. Pesten, 49. M ajor F.: Studíen zűr G eschíchte dér W íldschweíne (Gén. Sus.) Zool. Anz. VI, 1883. 50. - L, origine delle fauné delle nostre ísole, Atti Soc. Tosc. Se. Nat. Pisa. Proc. verb, III. 1881 1883, 51. M árki S.: A magyar középkor. Budapest, 1914. 52. M ascheroni E.: Zootecníca speciale III, Suíni. Torino, 1927, 52/b. M ay-s.: Schweinezucht, N eubearbeítet von Ed, Meyer, Berlin, 1896. 53. M ilotai F.: G azdasági K atechisís, Kolosvár, 1832, 5, M onostori C.; Die Schweine Ungarns und íhre Züchtung etc. Berlin 1891. 55. N agyváti J A szorgalmatos mezei gazda. Pest, 1791. 56. N athusius H.: Die Racen des Schweines, Berlin, 1860. 57. N ehring A.: Über Racen des Schweines in R h o d es Schweinezucht. 58. Über Torfschwein und Torfrind, Berlin, 1889.

50 59. Über das sogenannte Torfschweín (Sus palustris) Verh. d. Ges, f. A ntrop. Berlin, 1888. 59 b. O láh M.: H ungária et A ttila. Lib, I. Cap. XVIII.. 6. Bécs, 1763. 60. O sváth P : Bihar vármegye Sárréti járása leírása. Nagyvárad, 1875. 61. P eth e F T erm észethistória és m esterségtudom ány. Bécs. 1815. 62. - Pallérozott mezei gazdaság. III. darab. Béts, 1814. 63. P ira A.: Studien zűr Geschichte dér Schweinerassen etc, Zool. Jahrb. Suppl. 10. H. 2. Jena, 1909. 64. P op ov its J. : A sertéseknek tetem es hasznáról szólló könyvetske. Pest, 1826, 65. R h o d e-s Schweinezucht. Berlin, 1921, Bearb. v, H, Schmiedt. 6. A ufl, 66. R itter K.: D ie Schweinehaltung dér W elt. etc. Berlin. 1931. 67. R itzo ffy N.: Prinos poznavanju podravskog baguna, V ereínars. Arch, Zagreb. Vol. 7. 1936. 67/b. Die Rolle dér I nzucht ín dér Turopoljer Schweinerasse Zsch f. Züchtung, XXVII. B. 1933. 68. R o d icz k y E.: Studien tiber das Schweín. Wien, 1872. 69. R o sta fin ski J. : Die Tíerzucht Ungarns, Wien, 1912. 70. R ozvány C y.: Nagy Szalonta mezőváros történelme. N agyszalonta, 1870. 71. R ütim eyer L.: Fauna dér Pfahlbauten dér Schweíz, Neue Denkschr. d. alig. schweiz. Ges. d. ges, N aturw íss 1862, 72. Neue Beítráge zűr K enntniss des Torfschweines, Verh, d. naturf. Ges. Basel. 1864. 73. Einíge w eitere Beitráge über das zahme Schweín und H ausrínd. Verh. d, naurf. Ges, Basel. 1878, 74. Über lebende und fossíle Schweine íbid. 1857, 75. S chröter H.: Das V erháltniss dér europáíschen zu den asiatischen W íldschweinen auf G rund dér postem bryonalen Schádelentw ícklung dér europáíschen W íldschweine. Zool. Jahrb, Syst. 1922, 76. S chw artner M S tatístik des Könígreichs Ungarn, Ölen. 1809. 77. S porzon P.: M ezőgazdasági üzemtan. M agyaróvár, 1881, 78. S tanga A ppunti e noti practíche suli allevam ento dél m aíal in Italia, G rotta d. A dda. 1904. 79. S tehlin H. G.: Über die G eschichte des Suíden Gebisses. Abh, d. schwiz, paláont Ges. Vol. 27. 1900. 80. S tu der T.: Die Tierw elt dér Pfahlbauten des Bielersees. M íttg. d. natúr. Ges. Bern, 1883. 80/b. Stein hau sz F.: A bakonyi sertés Jugoszláviában. Á llatteny, L apja Budapest, 1932. 81. S zen tpétery E.: Scriptores rerum H ungaricarum Vol. I. G esta Hungarorum. Budapestini, 1937, 82. T a k á ts S.: Régi m agyar jókedv. Budapest. 83. T álasi I.: A kiskunság népi állattartása, Népr, Fűz. Budapest, 1936. 83/b. T orm ay M.: U ngarns Landw irtschaft. Budapest, 1906. 84. U lm anszky S.: Studie über die A bstam mung des Siskaschweines, Zschr, f. d. landw irtsch. Versuchsw, in Österreich, 1911, 85. U ntersuchungen über das W íld und Hausschweín des Pfahlbaues im Laibacher M oor etc. M ittg. d. landw irtsch. Lehrkanz. Hochsch. f. Bodenkult. W ien, 1913, 86. W ellm ann I.: A gödöllői G rassalkovich uradalom gazdasága. B udapest, 1933. 87. W en zel G.: M agyarország m ezőgazdaságának története. B udapest, 1887.

I. TÁBLA A: Háromhetes B: öthónapos m agyar vadm alac koponyája. (Eredeti fénykép.) C; Nyolchetes, D: kilenchónapos m agyar fehér m angalica koponyája. (Eredeti fénykép.) T isia III. H ankó: M agyar sertések

II TÁB LA T isia III. H ankó: M agyar sertések.

III. TÁBLA T isia III. H ankó: M agyar sertések.

IV. TÁBLA

5 1 TÁBLAMAGYARÁZAT. I. Tábla. Felső képen 3 hetes (A) és 5 hónapos (B) m agyar vadm alac koponyája látható, még vittatus szerű bélyegekkel. Egyet. Á llattani Int, Debrecen. Az alsó képen 8 hetes (C) és 9 hónapos (D) m agyar fehér m angalica koponyája látható. Utóbbin a scrofa jellegek is előtűnnek már. Egyet. Á llattani Int. Debrecen, (Eredeti fényképek.) II. Tábla. A. M agyar vaddisznó koponyája Pusztagyarm atról. Magy. Nemzeti Múz. B. A varkori házídísznó koponya Szőregről. Egyet. Á llatt, Int. Debrecen, C. Á llatkerti vaddisznó koponya, 3-ík nemzedék. Egyet, Á llatt, Int, Debrecen, D. Az Á rpádok idejéből való alföldi házidisznó koponya. Déri Múz. E. M agyar m angalícakan koponyája. Egyet, Á llattani Int, D ebrecen F. E redeti szalontai kan koponyája Kisbérről. Egyet. Á llatt, Int, Debrecen. (Mind ered. fényk.) III. Tábla. Eredeti bakonyi sertéskoponyák a berlini egyetemi állattan i múzeumból. A. Kan, B, Emse, Felső sorban oldalról, a középsőben felülről, az alsóban pedig alulról fényképezve. (Eredeti fényk.) IV. Tábla. A, Á llatkerti vaddisznó koponyája felülről és a. alulról, B. E redeti szalontai kan K ondor" koponyája felülről és b. alulról. C. M agyar fehér m angalica kan koponyája felülről és c, alulról. M indhárom a debreceni egyetemi állattan i intézetből. (Eredeti fényk.) TA FELER K LÁ R U N G. Tab. I. A. 3 W ochen und B. 5 M anate altes W íldferkel, (Zool. Inst. Debrecen.) C, 8 W ochen und D, 9 M onate altes ungarisches M angalizaferkel, (Zool, Inst, Debrecen.) Őrig, Tab, II. A, U ngarischer W ildschweinschádel. (Ung. N at, Zool. Mus.) B. A varenhausschwein aus Szőreg. (Zool, Inst, Debrecen.) C. W ildschwein, drítte Generation aus dem B udapester Zoo. (Zool. Inst. Debrecen). D. A lfölder Hausschwein aus dér A rpaden-zeit. (Déri Mus.) E. U ngarischer M angalízaeber. (Zool. Inst. Debrecen.) F. Őrig. Szalontaer Éber. (Zool, Inst. Debrecen.) A llé őrig. Tab. III, Original Bakonyer Schweíneschádel aus dem Zool. Mus, dér berliner U níversitat. A. Éber. B. Sau. Oben von dér Seite, m itten von oben, untén, von untén gesehen. Őrig. Tab, IV, A Schadel des Ebers aus dem Zoo. von oben, a, von untén. B. Őrig. Szalontaer Éber von oben und. b. von untén, C. U ngarischer weisser M angalizaeber von oben und. c, von untén. Allé aus dem Zool. Inst. Debrecen. Őrig,

52 Koponya hosszm éretek m m -ben; I. Táblázat. Ml) -C 0) ö >S ö 2: Ö) " S a a m e ö J s í ö -Q Z.8LU808jq8fl 6 88A? zs 7 jgüiied 2 sodeuoij i t zs *1.!ÖB!!Bd 5 A0 2 ZS*00 L Baiuns S PH6 uaosjqaa zs 'M 6 oi 8l 'ZS 'S 9 L S3A9 fi.z Jaqsjji $ 69J0 'ZS 99 L 2 jsqs[)j Bajp us6 ZS191 'B88L JöqsjM2 Jopuo)j 68J0 uabj JGÁUOPO " 0 2 X '0 Z 8 L ZS7SIS 6 S8A9 E jsíuoiiea ix 0Z61 zs -9 9ZS $ S B A e s -2 Oi-«a0CMQ0*-l>C0l0l0CMC3'3<CMr'-'tf,CD -00 00 03 00 00 CO CM CM o t r ^ r - CM ^ CM ^ r - CM * - 05 03 CO ^ O CM CM ^ 00 ^ 1- GO *3* 00,C O. ^ CM CM ^ 03 0 0 00 O 00 1- IC 1 0 ^ in O ^ CM LO r f 03 00 CM 03 v CM 00 CM CM CM 1 > CM *- * + *- 1 1 1 v CD 1 0 CM ^ GO O r f O CD 00 CM LO LO 00 ^ ^ o oo r - em CD,, CD C3 03 G0 l> 03 CD ^ LO CM 03 ^ CM GO 00 LO G0 1-* * >C0 1 \ CM CM CM r t- CM ^O^OrfOOW lcqolo^i>0^00 '^r^t^00cdt^c000cmrro30000*?í, CMCM CM CM 1-* h *-«*-< 1-* ^, ^loo CD O LO 1 t>> 1-00 00 o> 00 ^i* r - m 10 to 00 <n co ro n 0 0 <M00. o i o t - c o ' - g o o ja g 00 0 0 <o 00 ^ e j c r t" eo (N co l " 1' eoco O r - O O l C O C M O J O h Q O ' í CMrt<CM O3CM O30OG0COLOlOlD 00 CO CM CM ^ ^ CM ^ 00 CD, LO O LO ID LO 03 00 *5f io CM r r CM *- LO CD ^ CM O CM 00 1 1 CM 1-1 CM O C D O ^ ' C D O 0 0 C M 0 3 L 0 0 0 :e 5 C M 0 3 ^ -Q 0 0 3 0 3 C M C M C 0 e M 0 0 0 0 0 0 Q 0 LOOOOOCDOOOOiD locmt»t-rr'^i>ldeooo^-"^00 CO CO CM CM V - CM T i CM s= 1 1 CM ^ r - CM lot^cd^-ooi>ooojt-cmo rj*cdcmö3loc3looooo<doogo 00 00 CM CM CM v Y-< CM ^ I> IO O O C M ID C M Q O O O C M t-c M ldcmt^^ld^t't^^j'oorfcmoooo» - ^ CM * <i CM lo e O O O O O I^ r^ r* * C M Q O C D e M 0 3 L O C O C D C O * -Q O C M C M Q O C M Y - 0 0 T-i-QOOOOt^^rf'íf^OOCMCD<^CDOOCM^CM^^OO CM CO CM CM C M T «r - CM r - r - t-«1 T -< C O C O lo I> a 3 L O,tfLO ^-i->. em ld^lo O O C O C O C M O O C O C M C D O O C M C O * -C O C m 0 3 ~ O O C M O O ^< L O CO'lO r J - C M t ^ ^ r P t ^ ^ - C O C O - ^ - " ^ * ^ ' 00 00 CM CM CM 1 - *-«CM ^ i-* CM r-< CM 13 G? ) [epog - A u o p g zs OZGL 2 S0A8 E 00CM00lDrf00lO' 5J, ^f, CM»-Dlt^CMLö00t^i 00t^ OCM^00»-Q0'-00'^'?J<lD^f,L000C^T-«^rC0'-^'?l< ^-'^<!t00 00 00 00 CM O l T - r > CM '* * CM r í *-«CM 8 " 8 8 8 >, a. j * > ö 0) la S ö> G á M ^ «* «'oi ni > «J vqj Ő r ó : > a H WN.Ph* S. : aj W"b d 'Á 5 j 21 iő ^ CL. I Ph C a ' r I i I7 r 1 i I L i Ó. I I I I o Á ti á á j 6 8^2 I I v 2 ^ hl; m O pq CQ00 0P^cLmpaj30mQQ^PH(iHS,ala 1DHCLiC4'-300 U W i td Q. ^ctí g» S * ci- *o«: edk«j "W ^ -HJ G) Cfl. «>- ca W

53 70 cnw "ö 0 > ZS 6161 S S3A? 3 (unna) ipjoapr IMN IDS saa8 S Z SE6LAuoszioa -H 'N 'I $ S9A9 5 zs YE8Z ásom 70 NM ZS61 1)11'Ml/U5 0OJO (BPJOISOJBIAIAPJB BZS CMCM^CMCMr^^i^cMCMCMCM t7f r^ C M r^ C M ^p NCOCí -'C^ MWrHM* ól M t- Í^'F- ól r- 1- Cí ^ I 'f-ö C M!'* ^ co co oo io oo co -íf ^ oi r>. co cm *^p C 0^Ó I^Ó 1 f- ó1ó1»- ói mim CM ól M- r- ól OOOíO(NCOOOÓl(NJí;,í^ rp!'*-, ^t7.em:=rf"<3, io cmr^.p7. W C I tt^ t> ^ U 3 C O «g«ö l rp CM^ CM CMCM CM <M ó l n r - ó l 35 s03 CMCMGOCMCMt^ G O C M rj*í^^t 0 0 CO-sl-ólMÓlMÓlólr- 0 ^! ^ - rpr^ C M *= ^O O I> t^ ^f h CM CM CM o k. 0 >F ül 0 2 'II H'W $ S9A9 fi (IUOJ -BUI0JI) JBIÚJEÍS Bld $ S9A9 5.2 L ÍIX 7261PIIBP09 ^ ^ ^ cmí^ r>- r^ r^ t"- ''tt, CMCMr^r^r>-'*?p - <^co COrp CM Ó JM ólólr- 1 I (M CM CM ^ r7 «rp r^ o o ^ i^ go cm m qoqo t^cm 'OOCMr^ l>7?p r ^ ^ ^ ^p ^ CM <CM CMCMV- ól M< CMM CMMMH CM 1 'N1 2 SOAOE VZ61 PHQpgg r^*3"^pcm [^^ [^ ^ -^ cm C M o o ^r-.'íp "Jf 0 0 LO r- Ff rf rj-ólf -ólf-ólólm M r-t- CM ól f- i- ól 6 S8A0 8 1 N'W puzsjppsa uja^ny 2 S9A9 S Z ZS'06 Luaoajqaa <j> 15 (A S S9A9 zs 'S8LU999jqeo 'SE612 0OJQ 1 M1 PU9UIJ0X S9M SL 1 jjs lzs -LZZ Bajpzs Mbav 016/0901!J8Q!JBApnjBi!a 5 S9A9 S.g J0) P6tlJ mdngalic< '681 U90?JP9fl $'S9A9fí '881 uaogjqao JiSSAB Z oi<nlor'mt'f.ior'm<nr'f.r^c<i<>iior^oo^-'3«<?p oo emoo co cmoo ^ co CM CM CM ól M»H CM CM LO ^ CM CM LO,<tf CM rp ^P CM^ CM CM CM ól M CMF- r- CMf-F - ól F«T«ól 1 CMr^CMt7*'?hF-r>,^.cMcot>>r}-'^ M < C íi^ ^ O h 't'n, C 3 ^ 0 1 ^ ^ C fi^ C 0 M.O ^ r-n fc 0 CM em CM CMT- F- CM cmf- co em cm. cm r- 00 00 GO 00 0 0 CM 'í1 ^ CMCM rp CM CO CMCMCM CM F- Ólf" cm t^cm.cm,,,, CMCM GO 00 t-= CM-?P CM ^ T-F co CMCM H F-. F- 1- CM ' 11 1 1 ' cm r*- *p cm, r*. r* cm CMt?P GOf- CMGO^ *P ^P rf rf F -(F-^f CM CM CM CMCM ' CM fi CM ^ ^ ^ C M O -tr^ CM?PCMt^l^*3«CM'^00- ^^ rp C M ^ CM CM CM CM CM CM npcm ^ ^ cm ^ *»CM CM CM t^cm -^S^CM -^P- <íp CM CM CM CM CM CM A rövidítések értelm ét lásd a 28. sz. a. idézett m unkában.

54 re N S 3 're H 0 >. 01 o 2 I U808.iqso 791 6 S8A9 \ Í91I U QOi,'1,,i-'lOGOni-CMGO[-'-lNl>CO*-<*-<00'tf<LO'i-lO LOOF-CDOOLOCMCO'3"CMl'3<'^rCO,^CMCOLC5r-CO,3,,^-CDCDI> v - t - n v - n CM i < CM CM lí3lc^-(nenlcl0'^00l0lí3.00'!ti^ol0^m^ sfcicoixor^rri-cocmcicmlolocdlot lolo^eccot-cd^co 1 n n n CM CM CM T SE Gd 2 A8 Z r^ma>t^cmnr^coloeoeococmlon*sj<lo'tf<«^ *-loco LOOiCOCDCOOOiO -OOCMCSCM'^LOLOtOT-COCD^COCOT-LOCMlC} V - T - T - V - CM CM CM Bsuins ' 0 0 1 6 99 6 rp^'^ot^co^r^o^^ooooioeor^locoloeoocoloowcm CMQOCOCOLOCM :>CVÍC'ÍGC), "'COCOl0<::,',0:>l01Í*), <COCOJ222eM U993jqag Z t 6 99 E l C5r^CO«>CT>C5C5Wl >lot~<r^oocmcm'3<'st<*-' ^-COÍ C O O O C O C O C O io C O C ic O C M G O ' r f - ^ t O > ^ l C L O ^ C O C O L O ' f - «' ^, í n r í n V n CM ( 3 o J3 S8A8 g.g Jaqsi^ 99L é 03JO C M i ^ t ^ ^ t ^ i o ^ - C M ^ ' ^, e o o o c M L o r ^ ^ L o e M i o ICr-GOCOh-OOlOOI^CO^OllfíCfiMO -COÖKCO^oiCŰQOffl V V»«v - n n n CM CM CM & <D -feri <ü 45 s -MNOQ 99U99S!) $ U8A II8Ö 9l E88L Jaqs!)l jopuoji 5 U8A ual eooj'í'me'j'^co'sfromcocogne'i'^-fflcegoooio «ie o GOCOI>C5l>OOGO ^, COCOCMLOG'E^LOCOLOCiDCM^t''íí, QDGOCM^ ^tcocort, CD'^lO'^CMT-lCŰCD^fCOCOCŰOOCOCMCMrt'a5CSCDCM C0CMt^00LiQ0 00^t,0,3 0CTiCMif3r^l0CCC0CM'!3<'?r*5í< >ocm r í 1-1 n n n t CM 1- CO CO G) u o & OZ X 0 8 L Y0 E 6 S9A? e C M C O l O C O C O Q O l C Ö C M,'tfQ C ic M C lclo CD G O 5 >»C > ]L0 lcot^t^^r^lov-eococmcm^^cncocmld^-coco 10 10 1 1 - -! n r í V CM V CM CM C3 >7 c o JsS ö CŰ 'IX '0 1 9 L 9919 2 S8A8 g.z qalpog 0 6L $ S9A8 E WOOCOI^t' «O!j 00 00 C00005C^00l0CSffliM00t^ lfi)s}cot^cdl )lo--"coeo!m<?j«>'!í<«>co'-loloi-mrocciclooo _, t CM <N <N t^locmgocmqocmcmloco^flot^lo^^cm«^(m C D t ^ t ^ r ^ l O C M C O C O C M r f l C O C O C M L O i - C O ^ C M L O l O t > n V V *=- n 7 CM r CM CM S ö - o ö 0 > - c o a. jé * ffi > <D C <D w s V) - tm ü Ww *x * á w. aj fi 2 Q Ö (Z) 9 JÉ cí 3 2 N k S 6 2& ^ 2 J 3 Ti H g rf!1 I t 0 8 (S* 2 2 ; N P St2 s 2 aj C^H cö s O I O í: aj II ŐCÚPuN aj J> aj 01Ö 'd % w 2 w w*w -oí 5. ^ rs rs 1 a l'k iss &U

55 611 5 S8A0 l jnqjoapr 0 O C M «t f < 0 0 r i r i 0 O e M 0 O C M e M "^ l> G 0 G 0 '^ ' C 0 C 0 ^ C 'l,' 3 ' '^ r O n C 0 'í t ( l>c0g0 vív v» r í r í n n CM 00 6 S8A8 g.e znpu Auoszjog C O Q O r i O O n C M C M ^ r ^ n O O C M O O n C M n n ^ i^ o o r i r í< * i «o o c M ^ r i «r r i - ^ c o r t < o o r i n n r í i n r í ^i sí CM 00 M agyarországi vadd isznók $ S8A8 g zni/g a s o p i $ Bejo znmi p jpie zs zniai 5 SBA8 g te u u E Íg B;d r <. l > - n C M Q 0 C O ^ i '0 0 't f I ^ n Q 0 n C M t ^ C M 0 0 l> C M ''t f C O C M C M r i ^ ^ ^ í< C M r is - t a n n n n n sí CM n CO CO C M 0 0 0 0 '3 < < M C M 0 0 '3 < ^ ^ ri'* - rt < 'rf n C O i'icmc50ooooor^cm«3 eosicm ioioio<ocmr^<o<n'st, cocmr'icmn< n r í n r í n n CM n CO 00 Q O r i <^Tt, Q O r t < C M n s t f«n lo C M C M losioooogoooiocmcocoocmlolo-^locmr^concoco^co^oo n r í n r i n n CM CO CO ' Z l l i $ S8A8 g.j 7 'IX 7 Z 6 9IIÖP99 r ^ T F C M - 5 j< n C O C O C M * f r 'r 'i n C M n O O GO CM < ^ CO CM CM r'«n< '!Í<'3«s-[i.n«?í< n r í r í n n n CM s í CO CO Znpil 2 S8A8 '826 9I19P99 o o c o c o r ^ ^ o o,s j < ^ i - lo ^ - G O Q O rilo C M C O C O sisi«^ LO lo LO C M C O Li^ i^ '!Í, ^ r i r f sí s í s i s i n sí CM sí CO CO Y o rk shire i m a n g a lica zniai ouzsippea! J8) ib E 5 S8A8 '0 6 1 uaaajqaq $ S8A8 g. ggl uaaajqafl 6 S8A8 5 6ajg znpj puatujoji 6 99 f i i fisjozs 'L l l U0) 1EA UEApnJBqig u o iip p d jy S8AB g.g ' 6 8 l uaaajqaq ; 2 S8A8 t ' 8 6 L uaoajqag, $ S8A9 1 ' f «3 < L - C M C M a C C O C M r '* r - G O s io O C M C M,3" 'Nf< ncolonoocoaocm QO r- r í n n n s- n CM CM G O C M Q O C M n C O O O r ^ n n C O G O n '^ < Q O 00CM 00 00*?í<^rí«CMCM '3<CO^r>' ^CO'?l, [ ^ r í t-. r í r i s i n n CM CM CM Cl r i t i - c o a o r i o o ^ c o Q O n < r i i > ^ o o o o a o o o OOCOCMOOaO''tf,,!t"5 Í^ C M 'tfl '5Í<l>ris'i'tf, ^l<qo rí n n n n rí n n CM s - CM CM GO 00 00 ^ 00 GO *5t<CM 00 00.,, co cm r> ao r*< c o cm r*. rí* r*. n «3«t>, l l s i n n n n n n ' n 1 1 o o o o o o e o c o. r í. o o c o c o c o t i r t - ^ ^ CO CO 00 00 n rj< rí* rí* ÍO n CO 00 * - CM sí ^ r i ' 1 n n n CM CM r i C M C M s i C O s i i O n i C C M rl< ri rirj s o O C M C M * í«'ír* C rt«n n O O O O O O O O ri sí n n n n n CM CM C M «3< CM CM '3< r'.00ncor^ Q 0 ^ t'00 *!CCO ri G 0^ ' C M r i w s ^ c M C M «íf o o ^ t <r i s i ' í C r > «n n n n n n n CM CM CM CO P ] S * f Í ^ t * lo ^ - C O s ilc ) n io C M r i'3 * 0 0 r í< Q 0 0 0 h. O t i i t > t > W ' t - Í C 1 0 l W W 0 i r «i W W M M > 0 0 n n n n n n n CM n CM CM A rövidítések értelm ét lásd a 28. sz. a. idézett m u n k áb an.

56 cd N S 3 'cd M a g y a r v a d d iszn ó 8 db o E E 100 353 2 8.3 100 71.1 251 54.1 191 3 6.5 129 5 9.7 211 3 5.6 126 14.4 51 2 1.2 75 8 5.5 302 4 3.9 155 33.1 117 18.9 67 1 1.0 39 a cd X 'Cd * CQ Y o rk sh ire i 2 db M agy. sz ő k e m an g a lic a 7 db o o E E O cs E E 289 100 300 100 90 3 1.1 91 3 0.3 201 69 5 146 4 8.6 136 4 7.0 142 4 7.3 96 3 3.2 99 3 3.0 155 5 3.6 138 4 6.0 107 3 7.0 109 3 6.3 43 14.8 48 1 6.0 64 22.1 66 22 291 100.6 280 9 3.3 154 53 2 187 6 2.3 98 3 3.9 133 4 4.3 59 2 0.4 69 23 3 5.8 1 2.3 44 14.6 N ( f i o X a *2 15 n Cd c#) %o a> X} ss A v a rk o ri 1 db Á rp á d k o ri A lföldi 1 db o o ' UIUI o o 1 m m 320 100 260 100 83 2 5.9 88 3 3.8 217 6 7.8 171 6 5.7 155 4 8.4 133 51.1 108 3 3.7 111 3 4.3 47 1 4.6 46 17.6 64 2 0.0 140 4 3.7 133 51.1 97 3 0.3 93 3 5.7 68 2 1.2 58 2 2.3 36 11.2 35 13.4 M -*-» a> S ' s cd 5* a Öao E re d e ti bakonyi 3 db o o" m m 303 100 87 2 6.4 213 70 145 4 7.8 94 31 170 5 9.4 111 3 6.6 45 1 4.8 66 2 1.7 315 100.3 155 51.1 103 3 3.6 56 1 8.4 39 12.2 x o b i2 E re d e ti szalontai 3 db o E E 100 2 6.8 7 2.9 5 2.3 látszik 51.1 3 4.6 14.8 1 9.8 10.5 5 0.9 3 5.8 19.2 12.2 = go t"- S w r ^ i > T p C M CM ^p m. r ^ * r ^ c M r t - o a C/5 a x N C/3 </3 o Ph I CQ CO * I 1 03 c/3 1 1 Q (L O 03 J3 tó T3 Oh 0 s 1 B Oh "Ö O h J3 0í Z + Z P. O -a 1 a O W W CJ I ó

57 J * X 'Cd b CM V) X) O 0Í m > C ~ E 342 100 LO V"* CM 03 CM 101 00 233 CO CO 115 1 134 242 130 T-* 57 CM CM 77 CO rí- 257 148 r f r r 153 1 1 36 XI os -a o 100 CM T * T CM CM CO CO CO CO CO CM CO CO r f r f 1 o «3 -a CÜ 03 ^ > m m 334 101 231 192 127 221 CM CO 313 145 159 1 37 o 73 cd vo í2 T3 <13 cd hj > o " mm 001 255 CO CO r f CO CM CO LO rí* 115 CM 261 145 rt- CO rí- 139 223 127 CO CM CO 9 i CM 46 7 4.5 278 091 124 1, ) -C T3 S 2. t 'cd Ja CO ^ i n * G u r k v ö lg y 2 db T ú r m e z e i 6 db cd O/o mm u iu i O/o E E O o " m m 100 262 100 252 100 303 100 271 CM _< CM CO CO CO CO 87 176 r f CO 132 9 1.5 1 CO CM 1 8 CO CM 1 r* 46 1 133 94 75 r}- T «CO CO CO CO CM rtr r CO CO CM CO CM CO rí- 1-H CM CO CO r f CO 00 691 i n 83 130 102 rj- 57 241 CM 84 CO CO v-* CO * * CM CO t"- CM 1 CO rt- r}- CO CM $ CM 205 130 1 162 112 46 00 CM CM CM rj- CO CO CO r r 89 182 os 97 140 O LO CO CM r f CO CM T-* CM CM CO 00 CM rí- CO CO CO r f CM CO CM CO CO S z e r é m s é g s z ő k e m a n g a i 8 db % E E 100 CO (30 CM 93 1 196 I 117 92 I 161 46 CO 99 3 62 6 6.5 292 261 278 155 136 152 108 CO S 75 W 82 8 8.5 CO 46 4 2.5 37 A rövidítések értelm ét lásd a 28. sz. a. idézett m unkában.

58 IV. Táblázat. A könnycsoetindex nagysága különböző fajtákon; V adsertések: Sus scrofa ferus antiquus, Svédország, P i r a szerint középértékben 2,15 recens É szakeurópa 1.86 M agyarország, Hankó 1.61 Köz.-Eur., Ulmanski 1.54 palustris Laibach 1-32 ferus recens Bosznia 1-32 m eridionalis Szardínia, Stróbl 1-28 A Sus vittatus csoport tagjainak indexe, Rolleston, Pira, Nathusius, Voltz Rütimeyer és Hankó szerint, ingadozik............ 1 0.47 között. N éhány h ázisertésfajta könnycsontindexe; M agyarországi, avarkori, Hankó szerint..... 1.56 Német, hesseni parlagi, Rütimeyer szerint... 1.54 Svéd, erdei házi, Pira s z e r in t.... 1.54 M agyar, Árpádkori, Hankó s z e r in t.... 1.43 Siska, Ulmanski szerint......... 1.25 Bakonyi, Hankó szerint.......... 1.19 Szerémi fekete mangalica, Ulmanski Szerint... 1.14 B agun horvát fajta, Ritzoffy szerint..... 1.12 M agyar szőke mangalica, Hankó szerint..... 1.12 Szerb m angalica, Ritzoffy s z e r in t.... 1.11 Szerémi szőke mangalica, Ulmanski szerint... 1.07 Szalontai, Hankó szerint.......... 1,07 Laibachi lápi házi, Ulmanski szerint..... 1.00 Túrm ezei horvát,..... 1.00 G urkvölgyi szlovén..... 1.00 Yorkshirei, m agyarországi, Hankó szerint.... 0.89

V. Táblázat. A szemüreg összehasonlító adatai. A szemüreg legnagyobb átmérője legnagyobb szélessége (Da Ect) Index A fajta neve Átlag hány mérésből? mm-ben Az alaphossz 0f -ban mm-ben Az alaphossz, J'-ban szélesség X ioo átmérő Hazai vaddisznó 8 47.7 13.5 38.1 10.7 79 Bakonyi 3 42.0 13.8 38.0 12.5 85 Szalontai 3 41 3 12.2 34.6 10.2 83 Avarkori 1 42.0 16.2 32.0 12.2 76 Árpádkori 1 40.0 12.5 31.0 10.0 77 Laíbachi lápi házi 14 40.0 15.3 31.0 11.4 77 Gurkvölgyi 2 45.0 14.9 35.0 11.5 78 Túrmezei 6 42.0 15.4 32.0 11.7 76 Szerémi mangalica 8 40.0 14.0 33.0 11.5 82 Siska 4 36.0 14.3 27.0 10.7 77 Magyar mangalica 7 42.0 14.6 34.0 11.7 80.9 Yorkshirei 3 45.5 15.7 34.5 11.7 76 Ázsiai vaddisznó 2 34.0 13.2 30.0 11.8 88 Bagun 10 43.5 15.0 Horvát mangalica 8 43.7 15.1

60 Az Os lacrimale K u tató H a n k ó U 1 m a n 1 S e rté s fa jta S z a lo n ta i B a k o n y i Magyar szőke mangalica Á rp á d k o ri A v a rk o ri Magyar vaddisznók Szeremi fehér mangalica Fekete mangalica T ú rm e z e i G u rk v ö lg y i S isk a Laibachi lápi házi K ö z é p é rté k 3 db 3 db 7 db 1 db 1 db 8 db 8 db 3 db 6 db 2 db 4 db 14 db B els ő m a gasság 2 5.3 2 1.8 2 2.2 21 17 2 4.3 22 24 25 21 20 2 0.4 Alsó h o s s z ú s á g 2 7.3 2 7.0 2 5.0 30 22 3 8.7 23 5 2 7.5 24 21 25 20 6 F e ls ő ho sszú ság 50 44 4 2.7 46 33 56.1 40 4 2.0 4 1.5 45 46 40 Index 1.07 1.1 9 1.1 2 1 43 1.56 1.61 1.07 1.14 0 97 1.00 1.25 1.00 Az alaphosszúságra Belső m a g a s s á g 7.4 7.5 7.6 6.5 6.5 7.0 7.8 7.7 9.2 8 7 9 8.3 Alsó h o s s zú s ág 8 3 8.8 8.6 9.3 8 4 1 0.8 8 2 9.1 8.4 9 9.9 8.0 Fe ls ő h o s s zú s ág 1 4.7 1 4.4 14 8 1 4.3 1 2 6 1 5.9 1 3.9 15.4 15.4 149 17.3 15.3

61 összehasonlító adatai, V I. Táblázat. s k y R i t z 0 f f y P i r a Laibachi lápi vad Európai vaddisznók Bosnyák vaddisznók B a g u n Európai váddisznó Mediterán házi S isk a T ú rm e z e i Délkelet alpesi M a n g a lica S. se. ferus antiquus Németországi j vaddisznó Svéd erdei" házi Sus v itta tu s 6 db 16 db 5 db 1 0db - 14db 4 db 8 db 1 db 14 db 2 5.2 2 1.5 2 6.1 20.1 24 2 0.4 20 2 7.4 2 5.1 2 1.4 2 1.7 20.1 2 3.8 3 3.2 3 3.2 3 4.5 2 4.5 30 2 0.8 25 2 2.6 2 9.4 2 4.5 46 0 39 5 2 2.2 5 8.2 5 5.3 5 5.1 3 9.8 50 4 0.0 44 39.1 5 4.6 4 2.1-1.32 1.54 1.32 1.12 1.35 1.0 1.25 1.05 1.6 1.11 2.1 1 1.86 1.54 0.8 0 vonatkoztatott százalékokban. 7.8 7.4 6.9 6 7.4 7.7 8 7.2 7.6 9 7.6 7.4 5.1 6 2 8.2 9.5 8.4 6 9.2 7.8 6 9.9 8.1 3 8.3 8.4 1 2.0 12.1 1 5.6 17.0 15.37 17.0 15.3 17.6 14.4 1 5.5 1 4.5

62 V II. Táblázat. Ö sszehasonlító alsó álkapocs m éretek. A koponya neve, fajta, nem, kor, stb. Az állkapocs magassága M 1 közepe alatt Az állkapocs vastagsága M 1 közepe alatt A z állkapocs hossza (góc íd) Index m a ga s s á g X 1 0 0 ho sszú ság Egyenkínt Középérték Á rp á d k o ri házi 2-5 é ve s $ 41 25 255 1 6.0 1 6.0 Gö d öllő 3 eve s $ 52 34 308 1 6.5 -o G ödöllő 2 5 é ve s a 50 36 307 1 6.2 N S z a lá rd öreg a 55 32 322 1 7.1 ö > B ö r z s ö n y 2'5 é ve s $ 42 25 275 1 5.7 1 6.4 0 >S L ő c s e 5 é ve s 58 38 321 1 7.4 U) z P t a. G y a r m a t 5 é v e s a 52 29 308 1 6.5 J á v o rk ú t 2 é v e s $ 4 4 24 280 1 5.9 A v a rk o ri házi 1 4 éve s 9 39 21 228 17.1 1 7.1 3 é ve s 2 3756. 43 26 262 1 6.4 o 3 $ 3757. 46 24 242 1 9.0 1 7.7 ö CQ 2'5 a 1970. 45 25 257 1 7.8 1 é v e s $ 4 2. sz. 36 22 215 1 6.7 <D 4 $ 1 8 7. 55 26 262 20 9. ö n 01 1 9.2 2 $ 1 8 8. 49 26 275 1 7.9 ö E Z 4 a 1 8 9. 64 33 295 2 1.4 0 Ö re g a 1 6 7. 59 33 300 1 9.6 c _o a 16 6, 65 35 319 2 0.3 1 9.7 N co a 1 6 5. 54 30 277 1 9.4 3 é ve s $ 1 8 5. 68 28 293 2 3.2 co 2 2.4 o >- 2-5 a 1 9 0. 61 30 281 2 1.6

63

64 * > rövidítések értelm ét lásd a 28. sz. a. idézett m unkában. LO CO trö o o LO c o 4^ H-*- CO c o CO CO h-*- 1 1 CO 1 O 4 ^ 4*- ÜT co 1 co I-1 4^ 4^ 1 4 ^ CO Ü T - 4 LO LO CO Ü T c o ÜT M - CO - 4 M - LO c o 4* M - CO LO c o CO ~4 M - LO CO Ü T LO co co LO t-1 LO CO Ü T CO Ü T 4 ^ - 4 H-1 LO c o ÜT LO Ü T LO CO LO co ÜT LO LO co co Ü T CD CO LO ÜT co LO c o ÜT Ü T 4 ^ Ü T CO ü t 05 LO CO ÜT 4 ^ M- 0 0 LO CO ÜT H-i LO c o ÜT 4^ - 4 Ü T ÜT c o CO M- LO CO Ü T LO Ü T LO ÜT LO LO Ü T N L ST td sr o N > c#a 0* QTQ «I 3 é r SS a ' N <! I f - I f. 39 37 31 36 35 e u eu. 8 4.5 70 E c t - E c t. 117 159 124 153 93 Legnagyobb szélesség 155 145 150 148 133 CO CD t * 4^ ÜT - 4 39 30 43 3 5.8 37 4 2.5 46 3 5.5 38 70 7 5.5 72 6 6.1 103 104 121 98 98 _ 73 4 5 3.5 92 4 73.2 99 108 84 94 98 155 156 172 154 152 136 155 127 133 149.7 A fa jta és a m éret neve* M a g y a r v a d (H ankó) K ö z ép e u ró p a i v a d (U lm an sk y ) L eib ac h i k ő k o ri v a d (U lm ansky) B o sz n iai v a d (U lm an sk y ) A v a rk o ri h á zi (H ankó) Á rp á d k o ri h á zi (H ankó) B a k o n y i (H ankó) B agun (R itzoffy) S z a lo n ta i (H ankó) M agy. fe h é r m a n g a lic a (H ankó) Szerémi fehér mangalica (Ulmansky) T ú rm e z e i (U lm ansky) G u rk v ö lg y i (U lm an sk y ) S isk a (U lm an sk y ) L a ib a c h i k ő k o ri h á zi (U lm an sk y ) H o r v á t m a n g a lic a (R itzoffy) Néhány beszélő sertéskoponyaméret. IX- Táblázat

65 Vérrokonsági táblázat kooonyaíndexek alapján. x - Táblázat. Szerén mangalit Magyar mangalica 00 co 69 5. 4 0. 9 0 lf 5 6. 2 5 8. 6 3 9. 4 b- CO 1 5. 3 14 8 CM CO CM 2 2. 1 5 3.1 5 3. 2 3 4. 2 CO co 1 2.9 1 2. 5 9 7.5 9 '0 0 1 1 4.0 1 4.6 8 2 8 1 2 2. 9 1 1 1 cs 00 co b - CO CM CM CO o* T l 00 CM co th i 4 co Tt< 1 1 CM co i 1 th CM T 4 Túrmezeí 6 7. 1 9 I S 4 3. 1 1 6. 9 00 CM CM >> e 00 'sh 00 b - T l CM CO 00 t 4 ^4 cd b - r}4 i 4 t 4 co CM co b - ^4 CO r-< CM co 1 4 CQ ' r-4 *3 "S c o t-4 00 00 00 CM CM o 13 CM CM i 1 CM CM CO b - CO th rh co rh 1 1 00 co dkori ilföldí Árpa ősi a co b - 00 t - rh <c CO t 4 5 0. 1 3 6. 5 1 5.6 c o t - t - CM co th c o th CM co T ( 1 b - i 1 9 2. 2 1 05 1 5. 4 77 76 85 2 6. 4 CO CM T 1 7 7 1. 1 2 1.0 0 i l CO i 4 CM b - i l CM i 1 CM i 1 b - TH 1-4 th CO co T 1 t 4 CM 1 1 oo io > i i b - th rh CO 3 Ö Laibachi kőkori házi Magyar vaddisznó Cfl cd icd E c/5 N X <D N <c b - CO 6 7.1 7 1. 1 CM 4 9. 6 5 4. 7 CO c o T 1 i 5 9. 7 4 1.5 3 5.6 X ú X Ph X Qh,-Ö I' Í5 I -13 I r m 1 m e? m I j o. O 1 7.5 1 4. 4 X ^ 2 I ^ m I so, t 4 CM CM co CM 2 1. 2 r 1 X ^ l ^ ed J ȯ S í t o 5 0. 8 43 9 X -P. szél B- Max. co 3 5. 8 3 3. 1 r-4 1 4.5 1 1. 0 1 8 5.5 o S X X D-i o cd X Oh 1 ^ 1.«1 pá 03 1 03 7 03 1 a w Íh O TJ4 r 1 1 5. 3 1 3.5 76 CO T ( 00 T 1 7 7 79 X M aj -Ü ed a cd -9 03 2 7. 9 2 3. 9 i-h 19 T i '-a ö CL, OQ * A rövidítések értelm ét lásd a 28. sz. a. idézett m unkában.

Sertésfajták agykoponyájának aránya a koponya alaphosszához. Op N x 100* XI. Táblázat. A fajta neve: A % -o s arányszám A vizsgáló neve: D élkelet alpesi 40.3 Ritzoffy H orvát m angalica 42.3 11 Túrmezei 43.8 Siska 44.0 ff Bagun 45.0 ff M agyar mangalica 47.0 Hankó Bakonyi 47.8 ff Á rpádkori m agyar 8.4 ff Gurkvölgyi 49.6 Ritzoffy A varkori házi 51.1 Hankó Szalontai 52.3 ff Déleurópai vad 53.0 Ritzoffy M agyar vad 54 1 Hankó * A rö v id ítések é rte lm é t lásd a 28. sz. a. id éze tt m unkában.

Áusgesforbene oftorsgorisch Schweinerossen. Von Prof. Dr, B. Hankó. Die. F achliteratur kennt von den altién prim itíven Hausschweinschlágen U ngars nur das in den N ordkarpathen noch vorkommende Gebirgsschwein, das Stachelhaarige Schwein dér Südostkarpathen, das ausgestorbene Bakonyer, und das ebenfalls ausgestorbene Szalontaer Schwein. A uf G rund von altén U rkunden, zum T eil auch autentischen Schádelm ateríal konníie ich feststellen, dass in U ngarn viel mehr Hausschw einschlage gewesen sind, die jedoch allé, als die heutige H ochzucht dér ungarischen M angaliza begann, ausstarban. Bei U ntersuchungen von V erw andschaftsbeziehungen unter Schweinen m uss mán darauf achten, dass vöm nordeuropáischen Sus scrofa ferus über D eutschland, M itíeleuropa und Balkan die W ildschw eine eine ununtierbrochene Reihe von Übergangen zu dem asiatischen Sus vittatus T ypus bilden. Da jedes Schwein in Laufe seiner ontogenetischen E ntw ick lu ng S tadien durchlauft, die vöm V ittatus gegen den Scrofa T ypus führen, können nur gleichalte Schweine in B ezug auf Schadelbau m iteinander V erglichen werden. Da fehrener das Milieu, die Lebensweise und das F u íte r auch eine m odificierende W irkung au f den Knochenbau des Schweineschadels ausüben, was am besten, an seit Generationen in T ierg arten gehaltenen W ildschw einen ersichtlich ist, welche Charaktere von Hausschweinen erhalten, muss bei dér B eurteilung von Schweineschadel m it grösster V orsicht vorgegangen werden. E igentlich sollte, oder kann mán H eutzutage, wo unsere Schw einerassen durchunddurch g ekreuzt sind, zű r B eu r teilung des U rsprunges, keine sicheren Schlüsse ziehen. Dies ist nur bei prim itíven Rassen möglich. Alldiese Rassen, m it welchen ich mich im vorliegenden befasse, gehören extensiev gezüchtetten, prim itíven Schlagen an. Über das noch lebenede Gebirgsschwein und das Stachelhaarige Schwein schreibe ich nicht, da ich m ich d erzeit nur m it den bereits ausgestorbenen H ausschw einen U ngarns befasste. Als erstes w ird das Hausschw ein dér in dér ungarischen Tiefebene gelebten Avarén behandelt. E s w ar ein A bköm ling des steinzeitlichen Hausschweines, wie selbes durch U 1 m a n s k y aus dem Laibacher Moor beschrieben wurde. Das B lut des Avarenschweines kann in den altungaraschen Schweíneschlágen nachgewiesen werden. Die D aten über das avarische Schwein sind in den Tabellen in dér R ubrick: A var házi zu finden. E in B ild des Schádels zeigt T afel II. Fig. B. Das typisch ungarische Szalontaer Schwein w ar ein riesiges Fleisschw ein von Kalbsgrösse, halbkrausem ziegelrotem Haar, hohen Beinen und m achtigem Schadel, m it geknickter P rofiellinie. (T a fel II.

68 Fig. F.) lm entsprechenedem K apitel sind die Masse dieses Schweines auf Grund von altén Angaben tabellarisch dargestellt, die das Cranium bezüglichen Masse in den Tabellen in dér R ubrick Szalontai zu ersehen. Die Rasse ist ausgestorben w ird jedoch in Form von brozerotien Schweinen als K reuzungsproduct des Szalontaer m it dér ungarischen M angaliza w e iter gezüchtet. Das typische altungarische Szalontaer Schwein w urde durch unsere V orfahren von den südrussischen Steppen nach U ngarn gebracht, wie dies alté K roniken und zoometrischen U ntersuchungen eindeutig beweisen. Daraus folgt, dass die Staatgründenden M agyarén keine Nom aden waren. W eit verbreitet in U ngarn w ar auch das Bakonyer Schwein, das in D eutschland Bagoner, oder B agun ganannt w urde. Das B akonyer Schwein w urde auch restlos ausgerotteti. Das B ild eines ausgestopften Albinos ist in Fig 6.u. 7. zu ersehen. In U ngarn gibt es auch keine autentischen Schádel dieser Rasse, doch befinden sich welche ijn zoologischen M useum dér berliner U niversitát, die ich, D ank Prof. v. Lengerken, studieren konnte. Das Bakonyer w ar kein reiner W ildschweinnachkom m e, sondern hatte auch viel südliches Blut in sich. Seine Farbe w ar schwarzgrau. Die Daten darüber sind in den Tabellen unter dér R ubrick Bakonyi zu finden, die Fotos dér Schádel auf T afel III. D ér durch Ritzoffy beschriebene kroatische B agun ist ein K reuzungsprodukt des B akonyer m it dem Turopoljeer Schwein. Ausgestorben ist in dér neusten Z eit auch das Siska (Schischka) Schwein, das jedoch in K roatien unter selben Namen noch heute lebti, und W ildschw eináhnliches Schwein bei Ulmansky heisst. Nachkommen dieser Rasse sind als Rückschláge in Somogy unter den Namen R ikés bekannt. A bbildung und tabellarische Daten über diese Rasse sind in dér R ubrik S iska zu finden. lm A lföld lebte als unm ittelbarer N achfolger des A varén Schw eines seit altér Zeit ein F ett schwein von kleiner Statur, das Türkisches-, Serbisches- Ungarisches- oder M angalizaschwein genannt wurde. Diese Rasse w urde auf Grund von U rkunden und Schádel aus dér Zeit dér Árpádén Könige beschrieben. So ein Cranium ist auf Tafel II. Fig. D. sichtbar. Diese Rasse ging als G rundlage dér heutigen ungarischen M angaliza nach K reuzung m it dér serbischen Schumadinkarasse seiti dem Jahre 1833, in dér heutigen ungarischen M angaliza auf. T abellarische Masse sind über diese Rasse in dér R ubrik Á rpádkori alföldi zu finden. R éti disznó, d. h. Sujmpfschwein hiess eine altungarische Rasse, die aus V erw ilderung des Szalontaers m it sehr viel B luteischlag des ungarischen W ildschw eines entstand, und in den Ursüm pfen in halbw ilden H erden gezogen wurde. Es war schwarz, und wildschw eináhnlich. Rückschláge kommen unter den M angalizas Gros-íKumaniens noch heute vor. Als L etzter Schlag w ird dér T u rop oljeer bearbeitet, dér heute n ur

69 in dér Gegend von Zágráb vorkommt, einst jedoch, als dicse Gegend noch u ter ungarischer H errschaft stand, w eit ins ungarische A lföld sich vebreitette. Das B lut dieser Rasse konnte in einigen altungerischen Schlagen nachgew iesen w erden. Dies Schwein w urde durch Ritzoffy gut beschrieben, und ist in den T abellen in dér R ubrik T urm ezei zu finden. Tabelle I. gibt Langenmasse verschiedener Schweineschadel in mm. Tab. II. dasselbe m it Quermássen. Tab. III. gibt! Gelegenheit zum V ergleich von Schadelm assen verschiedener Schláge im % dér Basilarlange. Tab. IV. gibt Lacrim alindices verschiedener Schweine. Tab. V. Vergleichende Masse über die Orbita. R ubrik 1: grösster Durchm esser, Rubr. 2: grösste Breite, Rubr. 3: Index aus beiden. Tab. V I. V ergleichende Masse über das Os lacrim ale verschiedener Rassen; oben absoluí, untén im % dér Basilarlánge. E rste Rubr. w agerecht: M ittel aus x Massen, zw eite: Innere Höhe, drittie: untere Lange, vierte: obere L'ánge, fü n fte: Index. Tab. V II. Gibt vergleichende U nterkieferm asse. 1. Rubr. Höhe in M itte von M i; 2. Rubr. D ortselbst Dicke, Rubr. 3: Lange, Rubr. 4: Index aus Höhe und Lange, einzeln und im D urchschnitt. Tab. V III. Vergleichende Indices. Rubr. 1. Ungar, W ildschw eine. Rub. 2: W ildschw eine aus dem T iergarten, Rubr. 3: Avar, 4: A lfölder, 5: U ng. weisse M angaliza, 5: Szalontaer, 6: Bakonyer, 7: Y orkshirer. Tab. IX. gibt einige sprechende Schádelmasse absolut und untén, im % dér Basilarlange. Tafel. X. gibt eine Ü bersicht über B lutverw andschaft einiger Schlage, und endlch Tab. XI. einige C ranialindexe bei verschiedenen Rassen. A usführliches L iteraturverzeichnis. * T afelerk laru n g Seite 369.