JANKOVICS ÉVA Miért dobtad el az életed?

JANKOVICS ÉVA Miért dobtad el az életed? TABUK NÉLKÜL A FIATALKORI ÖNGYILKOSSÁGRÓL Az utószót írta DR. ZONDA TAMÁS Tartalom

ELŐSZÓ... mindnyájan tudjuk, hogy megfogunk halni, de mivel ez távolinak tűnik, nem törődünk vele... Arisztotelész Meghalt a fiam. Öngyilkos lett! Történetünket megírtam, közreadtam. Írásom nagy érdeklődést váltott ki. A legelső kérdés, amelyet szinte mindenki feltett nekem, arra vonatkozott, hogy miért is írtam meg. Miért fogtam tollat? Az írás, a fájdalom kiírása magamból egyfajta megnyugvást okozott. Ugyanakkor szüntelen beszélgetést is jelentett a fiammal - róla szólt és neki írtam. A döbbenet, a gyász és a vele járó trauma hónapokon át kínzott. A fájdalomérzet egyúttal önváddal is párosult. Mert az öngyilkossággal bekövetkezett halál nem természetes esemény. Nem a természet rendje szerint való. Egészen más így szembesülni gyermekünk halálával, mint ha betegségből vagy balesetből következett volna be. Az öngyilkosság egészen más! Valóban nem tehettem semmit? Mit láttam, és mit nem vettem észre, amit pedig kellett volna, amit lehetett volna. Felismertem-e a fiam betegségét, tudtam-e arról, hogy depressziós? Bizony nem tudtam. Csak a halála után vettem le a könyvespolcról azokat a könyveket, melyek erről a sokarcú

könyvespolcról azokat a könyveket, melyek erről a sokarcú betegségről szólnak, és csak ekkor döbbentem rá, hogy az én fiam depressziós volt. Amikor a könyvemmel a nyilvánosság elé tártam történetünket, elsősorban erre a betegségre szerettem volna felhívni a figyelmet. A kamaszkor olykor szélsőséges hangulatváltozásokat okoz, és általában nem tulajdonítunk nagy jelentőséget ezeknek a hullámzó kedélyváltozásoknak, inkább arra várunk, hogy majd elmúlik, és majd minden megoldódik. A kamasz csupán egy-két napig, netán néhány hétig lesz rosszkedvű, amíg sötéten látja a világot, de majd túllesz ezen; egy kisebb kognitív zavar még nem ok az ijedelemre. A depresszió orvosi definícióiról nem írok, hiszen nem vagyok sem pszichológus, sem orvos - csak azokra a kézzelfogható, szem mel látható változásokra szeretnék utalni, amelyeket minden családban észre lehet (és észre is kell) venni. Ennek az interjúkötetnek ez a fő célja. Melyek is ezek a tünetek? Kamaszkorú gyermekünknek hirtelen megváltoznak a mindennapi szokásai; amit eddig rendszeresen és szívesen végzett, az már nem érdekli. Étvágytalan, alig eszik, vagy éppenséggel igen sokat eszik. Igyekszik elbújni a szobájában, nem beszélget, szótlan. Nem tud aludni. Sötéten látja a világot, magát az életet, nincs, vagy fokozatosan csökken az önbecsülése. Hangoztatja, hogy ez a világ milyen kegyetlen, hogy nincs értelme az életnek, hogy ő semmit sem tud elérni a maga erejéből, hogy milyen szerencsétlen stb. Kérdezősködik az öngyilkosságról, illetve ráirányítja a figyelmet.

figyelmet. Esetleg nem törődik a külsejével, elhanyagolja magát. Nem lehet vele beszélgetni, mert elzárkózik mindenkitől, szinte bujkál. Ezeket a tüneteket fel lehet ismerni, és fel is kell ismerni családon belül. S ha már ezeket azonosítottuk, feltehetjük magunknak a kérdést: csak nem depressziós a gyerekem? És ilyenkor bizony mindent el kell követnünk, minden időnket arra kell szánnunk, hogy bármilyen áron a bizalmába férkőzzünk. Még akkor is, ha a fiatal gorombán elzárkózik, még akkor is, ha ő éppen nem akar beszélgetni velünk. Ha felismerjük ezt az állapotot, minden beszélgetés, minden együttérzés, minden kommunikáció életmentő lehet. A fiatalkorú öngyilkosságok száma évről évre nő. Sajnos nem minden tragédia kivédhető. Hiszen csak a szakorvosok tudnák elmondani, milyen sokféle megnyilvánulása van ennek a betegségnek. De odafigyeléssel, a helyzet idejében való felismerésével nagyon sokat segíthetünk. Ha kibeszéltetjük" a problémát - már mindenképpen megtettük az első lépéseket. Ha elmagyarázzuk, hogy minden nehézség megoldható, és nem csak egyféleképpen, hanem akár több megoldás is létezhet minden konfliktushelyzetre. Ha sikerül tudatosítani bennük, hogy ha valami véget ér, ha valami összedől, ha ránk szakad a semmi, még akkor is, abban a helyzetben is van kiút, akkor minden bizonnyal legalább gondolkodóba ejtjük a kamaszt. Időt nyerünk - időt és életet. Azt is tudatosítani kell benne, hogy mi, szülők mindig és minden körülmények között mellette vagyunk, és nem hagyjuk magára. A szülő akkor sem hagyhatja magára a gyermekét, ha az éppen valamilyen helytelen, esetleg büntetendő cselekményt

éppen valamilyen helytelen, esetleg büntetendő cselekményt követ el. Arról is beszélni kell, hogy nem minden fiatalkori öngyilkosságnak depresszió az oka. Előállhatnak családon belül vagy más emberi kapcsolatokban olyan válsághelyzetek, amelyek kilátástalanná teszik a jövőt a kamasz számára. Házassági válságok, a szülők válása, az egyik szülő halála vagy munkahelyük elvesztése bizonytalanságérzetet keltenek. Gyakori ok, hogy a kamaszt elhagyja az imádott első szerelme. Látunk tehát példát arra is, hogy a kamasz egyáltalán nem mutat depresszív jeleket, mégis öngyilkosságot követ el - egy hirtelen ötlettől vagy kilátástalanságtól vezérelve. Az öngyilkosságok legnagyobb arányban szerelmi bánat következményei. Mai rohanó világunkban, felgyorsult életünkben nem mindig tudunk mi, felnőttek sem a hirtelen változásokkal mit kezdeni. Akkor képzeljük el kamasz gyermekünket - aki még nem felnőtt, de már nem gyerek. Valahol félúton tart a felnőttség felé. S ebben az akcelerációban úgy érzi, hogy nem tud mit kezdeni sem a felmerülő problémával, sem önmagával. Ezekben a helyzetekben minden bizonnyal az életét menthetjük meg, ha mellette vagyunk, ha észrevesszük a bajt. Sajnos nagyon sok családban az öngyilkosság még ma is tabutémának számít. Nem beszélünk róla, és ha valamiről nem beszélünk, akkor az nem is létezik. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz. Beszélni kell róla, minél többet beszélni kell róla, világossá kell tenni - ha a kamasz arra utaló kijelentéseket tesz. De miért tabutéma az öngyilkosság? A szülő ilyenkor majd utólag érzi, hogy valamit elmulasztott, valamit nem tett meg, valamiben hibás. Az önvád leküzdhe-tedennek tűnő érzése egy életen át kísérteni fogja. Ez személyes kudarc, szülői kudarc, amiről nagyon nehéz, szinte lehetetlen szólni. Beszéltem olyan szülőkkel, akiknek a fájdalmukon túl még a környezetük rosszalló

szülőkkel, akiknek a fájdalmukon túl még a környezetük rosszalló megjegyzéseit, elítélő megnyilvánulásait is el kellett viselniük. Mennyi ambivalencia, mennyi meg nem értettség, mennyi titok lengi körül még ma is az öngyilkos haláleseteket. Néhányan még azzal a kérdéssel is problémáznak: vajon eltemeti-e majd az öngyilkost a pap? Interjúkötetem másik célja, hogy a fenti kérdésekről végre nyíltan beszéljünk. Könyvemet fiataloknak is írtam! Kamaszoknak. Tanuljanak belőle, és lássák meg azt is, mit hagynak maguk után a családban azok, akik ilyen végzetes tettet elkövetnek. Érezzék át a felelősségüket szüleikkel, édesanyjukkal, testvéreikkel szemben. Tudják meg, hogy a túlélő családtagok egy életen át fogják hordani ennek a szörnyű fájdalomnak a terhét. S legvégül a hasonló tragédiát túlélő" szülőknek is írtam. Sokan és sokféleképpen nem tudjuk feldolgozni gyermekünk halálát. Öngyilkos halálát! Belemagyarázni, mentségeket és felmentést keresni magunknak nem szükséges. De minden gyászoló szülőnek tudnia kell, hogy ilyen terhet nem egyedül visel! Nincs egyedül - ennek a gyásznak a terhét együtt, többen visszük. Éppen ezért azt is le kell szögeznünk, hogy az esetek bizonyos hányadában bármit megtehettünk volna, mégis bekövetkezik a tragédia. Gyermekünket mégis elveszítjük, mert olyan erős a szuicid hajlam benne, annyira el akar költözni ebből a világból, hogy ha egyszer sikerül is megakadályoznunk az öngyilkossági kísérletét, megteszi másodszor is, harmadszor is, míg végül a tragédia bekövetkezik. Második könyvem, jelen interjúkötetem kiadását éppen azért tartom szükségesnek és fontosnak, hogy példákat lássunk, láthassunk. Számos szülő hívott fel telefonon, keresett meg levélben és mondta el első könyvem elolvasása után, hogy akár az

levélben és mondta el első könyvem elolvasása után, hogy akár az ő gyerekéről írtam volna, hogy akár ő is elmondhatná ugyanezt, hiszen az én történetem csupán egy példa a depresszió következményeire. De meg kell ismernünk más, egyéb okokból bekövetkezett eseteket is. Mindegyikből levonható valamilyen tanulság, s ha elolvassák, látni fogják, van-e a családjukban olyan fiatal, akinek helyzete valamelyik történettel hasonlóságot mutat. Egyes esetekről szakember által írt és adott véleményeket is közreadunk. Megpróbáljuk érthetőbbé, felismerhetőbbé tenni ennek a haláloknak a körülményeit. A betegség felismerése csak az első lépés, a gyógyítás a második, a fontosabb. Veszprém, 2006. január Jankovics Éva

Zoltán és Ákos Az élet minden sebére vigaszt ad a halál gondolata. Az öngyilkosság perspektívája nem egy nehéz éjszakán segít keresztül. Nietzsche Délután négy órára beszéltük meg a találkozást. Egy külvárosi lebujban, amolyan késdobálónak tűnő kocsmában. Ahol a penészes vakolatot a füst konzerválta, és ahol egy magamfajta nőnek semmi keresnivalója nem volt. Leghátul ült, a raktár bejárata előtti asztalnál, és azonnal tudtam, hogy csakis ő lehet. Zoltán. Kékesszürke munkásruháján a ragacsos malterfoltok egyértelműen azonosították. A telefonban elmondta ugyanis, hogy kőműves. - Na, maga az? - kérdezte bosszúsan. - Már azt hittem, hogy nem talál ide! Na, csak üljön le, ha már itt van... Tessék! - mutatott az egyik székre, amely még a múlt rendszerből maradhatott ott: valamelyik üzemi párthivatal tartozéka lehetett. - Megismert? - kérdeztem esetlen eleganciával, és kezet nyújtottam, de nem fogadta el. - Látja, én nem adok a formaságokra... Engem nem érdekel, hogy kicsoda maga, meg hogy mit akar... Mi a francot akar... Egészen elképedtem. A sör és a kisüsti szaga már elég volt egy közepes kómához. - De Zoltán, megbeszéltük... Nem emlékszik? A telefonban egészen mást mondott! - próbálkozom.

egészen mást mondott! - próbálkozom. - A telefonba? Na látja, az akkor volt, ez meg most van! Iszik egy sört? - Nem, köszönöm, nem kérek... - Hát akkor meg mit akar itt? Vájkálni a múltamban? Mit akar tudni? Vagy tudja mit, menjen a jó büdös francba... - Rendben van... Maga egy felelődén ember - próbálom feléb reszteni a lelkiismeretét, miközben szedelőzködöm. A kocsmából kifelé jövet alaposan végigmérnek a fiúk; egészen szimpla jelenség vagyok. Egész este azon rágódom, hogy miért is hagytam magam ilyen könnyen lerázni. Másnap újra felhívom telefonon. Legnagyobb meglepetésemre ismét vállalkozik a beszélgetésre. - De csak egyszer! - köti ki mindjárt az elején. - Érti? Csak egyszer! - Ahogy kívánja, rendben van! Csak jelölje meg az időt és a helyet, én pedig alkalmazkodom. - Ahol a múltkor... - Na nem... Az nem lesz jó... Oda azért nem megyek! Mondjon mást! - Vagy ott, vagy sehol! Kelletlenül megyek vissza a késdobálóba, mert úgy érzem, nekem beszélnem kell vele, mindenáron! - Már vártam! Késett! - néz az órájára. - Dehogy késtem, 4 óráról volt szó, vagy nem? Felvonja a szemöldökét és gondolkodik.

- Nafene, négy óráról? Akkor én tévedtem... - Zoltán, maga már megint ivott... Nézze, így nem lehet beszélgetni! Én komolyan szerettem volna, de így nem megy! - Mi nem megy? Most is beszélünk, vagy nem? Tessék, kérdezzen! Itt vagyok, mindent kérdezzen... Semmit sem fogok kihagyni. Elmondom én magának, ha arra kíváncsi, hogyan halt meg Ákos... Öngyilkos lett... Érti? Öngyilkos! Mintha azt mondta volna, hogy a maga fia is így halt meg... Nem? Zoltán egyre hangosabb és egyre arrogánsabb lett, kezdtem ké-nyelmedenül érezni magam, vagy talán féltem? Nem tudom. - Na mi van? Nincs kérdése? Pedig arra várok! Hogy halt meg? Hát felakasztotta magát... Egy kötélre... Igaz, fiúk? A fiam felakasztotta magát egy kötélre... Ijedten hátrálok előle, egy másik munkás odajön mellém, és kifelé tessékel. - Ne kérdezgesse, kérem, látja, hogy milyen állapotban van... Nem lehet vele normálisan beszélgetni, mióta a fia meghalt. Folyton magát okolja a történtekért, és egyfolytában részeg! Hagyja őt, kérem! Menjen el... - De maguk itt, maguk a barátai? Vagy a munkatársai? És ezt nézik? Miért nem segítenek neki? - Nem olyan egyszerű dolog ez, maga ezt nem értheti. Hogy én nem érthetem? Na mindegy, ebből nem lesz riport ma sem, feladom. Úgy egy hét múlva csengett a telefonom. Zoltán volt. Csendes, visszafogott hangon kérdezte: - Akar még velem találkozni? - Természetesen! - felelem, kapva az alkalmon. - No, akkor jelölje meg most maga a helyet és az időt!

- No, akkor jelölje meg most maga a helyet és az időt! - Maradjunk a négy óránál, és inkább felmennék a lakására... - habogom. - En is ezt javasoltam volna... Ott legalább megmutathatom Ákos fényképeit is. Nem kell félnie, nem leszek részeg. - Rendben van, ott leszek. Zoltán állami gondozásban nőtt fel. A szüleit sohasem ismerte, és különösebben nem is kereste őket. Mindig családról ábrándozott -ami neki nem volt, és amit nagyon szeretett volna. A kőműves szakmát választotta, és bízott a két keze erejében. Meglehetősen korán nősült. Még alig volt 21 éves, amikor feleségül vette Erzsit. Nemsokára megszületett a várva várt fiú, Ákos. Zoltán boldogsága felhődennek látszott. Két ember helyett is dolgozott, ahová hívták, oda elment. Erzsi családja befogadta: látták milyen törekvő, szorgalmas fiú. Egy ideig nem is volt semmi baj. - Milyen kisfiú volt Ákos? -Jaj, remek. Klassz kis fickó volt! Olyan hangja volt, hogy eladta az egész házat, ha sírt. Erzsi mindig félt, ha felvettem az én otromba, buta kezeimmel. Azt mondta: el fogod törni azt a gyereket. De semmi baj nem történt soha. Az óvodában kicsit félszegnek láttuk és ügyedennek. Az óvónők szerint nem akart szerepelni soha. Amikor anyák napi ünnepség volt, csak az én fiam nem mert kimenni a színpadra és elmondani a verset. Egyébként pedig otthon fújta a mondó-kákat, egyiket a másik után. - Ezen a félszegségén kívül volt-e valami más jellemzője is? -Mit mondjak? A hüvelykujját folyton szopta, cumizta, mintha az anyja melle lett volna. Egyik kezével szorította az én kezemet, ha mentünk valahová, a jobb hüvelykujja pedig egyfolytában a szájában volt. De megmutatom, van erről egy fénykép is. Zoltán kinyitott egy fiókos szekrényt, és kivett belőle egy

Zoltán kinyitott egy fiókos szekrényt, és kivett belőle egy albumot. A kicsit fakó, barnuló képekről vékony, szőke kisfiú mosolyogott rám. - Milyen szép! - szalad ki a számon, és ez a belső rezonancia valahogy utat talál Zoltán felé. - Szép volt! - helyesbít. - Szép volt! Hallgatunk. A csend feszült várakozásában sokasodnak a percek. S mint a lassan lehulló vízcseppek tompa koppanása, úgy idegesít ez a hallgatás. - Beszéljünk az általános iskoláról is, sportolt-e valamit Ákos? - Sportolni nem szeretett. Pedig próbálkoztunk vele. En is fociztam valamikor, a focimeccsekre pedig mindig magammal vittem. Mégsem szerette. Félt a kiabálástól, a szurkolóktól, általában a hangoskodástól. - Előfordult, hogy otthon hangosan veszekedtek? -Miért, maguknál talán nem fordult elő?! Ez szerintem természetes. Minden családban előfordul... Persze, hogy veszekedtünk. Eleinte csak kis dolgokon, semmiségeken. Később már mindenen. Miért nem járok időben haza, meg ilyenek... Tudja, mi, kőművesek egész nap kemény fizikai munkát végzünk, hóban, sárban és esőben egyformán - ha pedig végeztünk, mindig bementünk egy-két üveg sörre, mert az jólesett az embernek. Erzsi meg ezért haragudott. Amikor hazaértem, és megérezte rajtam a sörszagot, már elkezdett kiabálni, én meg vissza. Először még vigyáztunk, hogy ne a gyerek előtt történjenek a dolgok, de később már ez sem volt fontos. Ilyenkor aztán Ákos, szegénykém, elbújt valamelyik sarokban, vagy ha jó idő volt, kiment az utcára. Aztán elkezdett csavarogni. Tudja, kezdetben az anyósomnál laktunk, és addig azért minden rendben is volt körülöttünk, de amikor megkaptuk életünk első panellakását, akkor kezdődtek csak igazán a bajok. Eleinte csak a gyerek csavargott, később, pedig már Erzsi is.

- Volt, hogy amikor hazaértem, ő sem volt sehol. Se vacsora, se Erzsi. Se gyerek! Amikor pedig kérdőre vontam, azt mondta, hogy neki is jár a szabadság meg a szórakozás, mert mellettem csak besavanyodni lehet. Mert én őt nem viszem sehová, és ha elmegyünk, akkor is csak szégyenkezik miattam. Mert nem tudok viselkedni... Nekem ez nagyon fájt, és próbáltam a kedvére tenni, de már nem ment. - Elmentem én az anyósomhoz is, hogy segítsenek valamit. De ők is csak azt hajtogatták, hogy nem kellene innod, fiam, meg időben kellene hazajárni". De ha időben járok haza, akkor ki dolgozik, miből élünk? Olyan volt ez, mint egy csapda. Lehajtotta a fejét, két kezét tehetetlenül nézegette. Kisebb-na gyobb sebhelyek nyomait mutatta, meg a megvastagodott, elnehezült ujjait. - Kész nyomorék lettem mára, nézzen rám... Ez mind a munka, a mérhetetlen munka. Én nem voltam szabadságon tán soha, én nem voltam üdülni sem, csak egyszer, ez is volt talán a baj. Én már nem tudok úgy élni, mint egy rendes ember, nekem valami mindig hiányozni fog. A fiam legfőképpen. Ő volt, akiért dolgoztam, éltem. De elment, itt hagyott. Miért? Miért? Kérdőn néz rám, hogy tudom-e a választ. Tudom-e a magam fájdalmán keresztül a miértek miértjét. De nem vigasztalhatom, mert én sem tudom, nincs válasz - mondom neki. Azt sem ígérhetem, hogy az idő majd enyhíti a fájdalmat, hogy az évek lassú enyhülést hoznak - mert ez hazugság és önámítás volna! Zoltán fia egy évvel azelőtt halt meg. Természetes, hogy még nem tanult meg együtt élni ezzel a szörnyű tudattal. Ezt a harcot, ezt a keserves, önmarcangoló, önpusztító fájdalmat még meg kell szoknia. Hozzá kell szoknia az álmatlansághoz, az éjszakák és a nappalok könyörtelen váltakozásához. Fel kell ébrednie minden reggel, és el kell oltania a lámpát minden éjjel. Ki segít neki

reggel, és el kell oltania a lámpát minden éjjel. Ki segít neki megtörni ezt a csendet, ezt a szorongató, fülsiketítő hallgatást? Látom, hogy még mindig nem érti, nem fogja fel, hogy mi is történt vele, velük. A tehetetlen magányt, a megmagyarázhatatlan tényeket, a kusza, elviselhetetlen kérdéseket pedig csak a kiskocsmák, söntések képesek feloldani. Görcsbe rándult teste ilyenkor ellazul, és csak a fáradtságot érzi, a fáradtság jóleső gyönyörűségét, és pillanatnyilag ez a legtöbb, amit elérhet a maga erejéből. - Megmutatná Ákos szobáját? Mit szeretett, volt-e hobbija? Látszólag megkönnyebbülten áll fel; némi szünet ez a kitörni készülő zokogás előtt. - Hát persze. Jöjjön csak, ez itt, ez volt az ő szobája. Még minden ugyanúgy van, mint amikor itt élt. Körülnézek. Figyelem a falakat, a bútorokat. Semmi különös, gondolom, lényegében minden van, aminek lenni kell. Egy heverő, egy kis íróasztal, szekrény, a falakon polcok és plakátok. Feltűnően sok plakátot, rajzot látok különféle halakról. - Na látja, ez volt az egyik hobbija, a horgászás. Azt szívesen csinálta. Mert olyankor egyedül volt. Kora hajnalban kimentek az egyik haverjával, kiváltották a horgászengedélyt minden évben, pedig nem volt olcsó, aztán ott ültek órákon át. Az a haver, a Tibi, az sem volt valami bőbeszédű gyerek. Az is csak hallgatott mindig. Mondtam is nekik nem egyszer, hogy olyanok vagytok, mint a kukák. Mint a halak. - Aztán meg nézze, még mit szeretett csinálni. Itt vannak például ezek a kis repülők. Modellezett. Nem győztem venni neki ezeket. Órákon át elbabrált velük. - Az előbb azt mondta, hogy sokat csavargott. Ugyanakkor meg látom, mennyi minden más is érdekelte, nem?

mennyi minden más is érdekelte, nem? - Igen, hát ez a csavargáshistória, ez érdekes volt nála. Mert úgy rátört időnként, szóval voltak olyan időszakai, amikor folyton ment, ment, mint akit üldöznek. Máskor meg itthon ült egész nap. Vagy horgászott. Én sem értem ezt... Olyan különös volt ő, más, mint én..., vagy, mondjuk, a korabeli fiúk. - Amikor meg elvégezte az ipariskolát, festőnek tanult, és el is végezte, akkor jöttek a diszkók. De ott se találta a helyét. Viszont mivel mi egyre többet és többet veszekedtünk az Erzsivel - hát szinte menekült itthonról. Aztán meg jött a válás. De nem ám olyan egyszerűen. Erzsi egy szép napon bejelentette, hogy neki van valakije, és én menjek el a lakásból, mert itt ő marad a gyerekkel. Én persze ezt nem akartam, most kezdjem el újra valami koszos albérletben, semmi nélkül? Nem ezért dolgoztam egész életemben, hogy most kikerüljek az utcára. Perre mentünk. -A lakás közös volt. A mindennapos veszekedések elől Erzsi elköltözött valamelyik barátnőjéhez, mert az anyósék rendesek voltak, nem fogadták be. Ákos velem maradt. Mire kitűzték a tárgyalást, a fiam úgy döntött, hogy mivel nagyot csalódott az anyjában, velem marad. A bíróságon is kijelentette ezt. Ezek után Erzsi lemondott a lakásról, és úgy egyeztünk meg, hogy Ákos velem marad, ő meg elmegy, így is történt. - Próbáltam a fiam előtt erősnek látszani, és meg akartam mutatni neki, hogy egyedül is mindent meg tudunk majd csinálni, de azért láttam, hogy Ákosnak sokszor volt rosszkedve. - Miben nyilvánult ez meg? Mit csinált ilyenkor a gyerek? - Elkezdte szidni az anyját meg a pasiját, hogy milyen szemét, hogy elhagyott minket. Még karácsonykor sem látogatta meg, pedig a nagyanyja is kérte, hogy legalább oda menjen el hozzájuk. De nem ment. Velem vállalt szolidaritást. De folyton ingerült volt, ideges és szomorú. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy valami nem stimmel nála. Ezekben a napokban azért én

hogy valami nem stimmel nála. Ezekben a napokban azért én ügyeltem arra, hogy délután úgy 5-6 óra körül mindig hazaérjek, hogy vele lehessek. Megtanultam mosni, sőt főzni is. Bár hétköznap az ebédet egy kifőzdéből hozattuk. Ákos furcsa lett. Még furcsább. Bevonult a szobájába, és nem akart beszélni. Hagyjál engem, mondta mindig. És én hagytam. Mert azt hittem, hogy hagynom kell. - Volt hogy eljött egy barátja, vagy tudom is én, kicsodája - mert olyan túl gyakran nem találkoztak azért -, aztán bevonultak a szobába, és csak a magnó hangját hallottam kiszűrődni, semmi mást. Azt gondoltam, beszélgetnek. Még örültem is neki. A fiú valamikor késő éjjel elment, én már addigra aludtam. Hiszen korán kelő ember vagyok, a kőművesek korán indulnak dolgozni. A legfurcsább nekem az volt, hogy nem udvarolt senkinek sem. A barátairól, osztálytársairól már lehetett hallani, hogy lányok után járnak, de az én fiam, az nem. Mi lehet ezzel a gyerekkel? Ez bennem is felmerült, de kivel beszéltem volna meg? Nekem nincs családom, senkim. A főnököm? Egyszer említettem neki is, hogy gondok vannak a fiammal. Micsoda? - kérdezte, amikor meg elmondtam, kinevetett. Ugyan már, nem kell az ilyent erőltetni, majd jön az magától is!" - Sohasem próbált erről beszélgetni vele? - De, egyszer. Korábban jöttem haza a melóból, és ő ott ült az ágyam szélén, és régi fényképeket nézegetett. Akkor láttam, hogy keresi az anyját. Ugyanis az ő képei voltak kirakva az ágyra. Hiányzik?" - kérdeztem. - Hát persze, hogy hiányzik" - felelte. Te, Ákos, miért nem udvarolsz valami kislánynak? Sosem látom, hogy érdeklődnél valaki iránt." - kérdeztem. Csak vonogatta a vállát, és nem szólt semmit. Mi az? Süket vagy?" - mordultam rá. Nem vagyok süket. Hallom. Csak. Mert. Nem érdekelnek a lányok." Jesszusom! Csak nem vagy buzi?" Ugyan már, mit ki nem találsz! Foglalkozz a magad dolgával!" De akkor meg mi a bajod? Látom rajtad, hogy valami nem stimmel?" - firtattam

bajod? Látom rajtad, hogy valami nem stimmel?" - firtattam tovább. Persze, sok minden nem stimmel, például az is, hogy soha sincs pénzem." Majd lesz! Szépen dolgozol és majd lesz." Ja, úgy, mint neked? Mit tudsz te felmutatni? Ezen a szaros panelon kívül, nézd meg, úgy élünk, mint a prolik, tipikus prolik." - Ez a beszélgetés annyira mellbevágott, hogy nem is tudtam folytatni. Eddig még sohasem mondta, hogy milyen kevés a pénzünk, hogy nem telik erre sem, meg arra sem. Mindent elfogadott. Azt is, hogy nem tudom előfizetni neki az HBO-t, mert az már nem megy. S én azt hittem, hogy minden rendben van. Most meg kiderült, hogy semmi sincs rendben. Ákos mindenáron pénzt akart. De én attól többet, mint amit dolgoztam, már nem tudtam tenni. - Ákos látogatta-e az édesanyját, tartott-e vele kapcsolatot? - Sajnos nem. Eleinte én sem akartam, hogy elmenjen hozzá, és ez így, utólag belátom, nagyon nagy hiba volt. Veszekedéseink, torzsalkodásaink során egymás zsarolásának eszközeként Ákost vetettük be. Ákos árulónak nevezte az anyját, és nyíltan mellém állt. Ehhez követ kezetesen ragaszkodott úgy egy évig. Aztán egyszer a névnapjára el akart menni, és én akkor azt mondtam neki: Ha elmész, Ákos, akkor nagyot csalódok benned! Csak nem akarod még meglátogatni azok után, hogy itt hagyott minket egy pasi miatt?" - A fiam akkor nekem azt mondta, hogy természetesen nem megy el, csak egy futó gondolat volt az egész. De később megtudtam az anyósomtól, hogy telefonon azért felhívta az anyját. S attól fogva telefonon időnként beszéltek egymással. Persze erről én akkoriban még nem tudtam. - Kiderült-e hogy mi volt Ákos szomorúságának, rosszkedvének az oka? - Később kiderült, de csak jóval később. Több oka is volt. Ákos füves cigarettát szívott, marihut vagy mi a fene a neve, nem

Ákos füves cigarettát szívott, marihut vagy mi a fene a neve, nem tudom. - Marihuánát - vetem közbe. - Igen, na az... Szóval marihuánát. Amikor bevonultak a szobájába, akkor szép csendesen szívtak. Utána meg jól kiszellőztették a szobát. Ákos kezdett nem dolgozni. Másnap nem tudott bemenni a munkahelyére, karikás, piros szemekkel, kidülledt pupillákkal tántorgott a létrán, és a főnöke elbocsátotta. De csak két hét múlva tudtam meg az igazat. Pontosabban annak is csak a felét. Azt mondta, hogy elküldték, mert sokan vannak festők, és ő a legfiatalabb. Munka meg nincs. Én ezt akkor el is hittem, és nem kérdeztem meg a főnökét, hogy tényleg így van-e? De valamivel később egyszer találkoztam vele a Tescóban, és ott, megkérdeztem, hogy miért küldte el az Ákost. Komolyan nem tudja? - kérdezte. - Na, akkor legfőbb ideje, ha tudomást szerez arról, hogy az Ákos kábítószerezik. így, nézze, nem alkalmazhatom. Nem engedhetem a létrára ilyen állapotban." Igen, ez igaz... - dadogtam -, de én ezt nem tudtam. Jaj istenem, most mit csináljak?!" Hát nem tudom, de jó lesz, ha a körmére néz a gyereknek, mert ebből nem sok jó várható." - Úgy értem haza, mint akit fejbe kólintottak. Most mit csináljak? Kihez menjek? De jó volna, ha itt lenne az anyja. Ő ezt már régen észrevette volna... Ekkor gondoltam először, hogy nagyon nagy a baj. Amikor este Ákos hazajött, és elmondtam neki mit hallottam, hihetetlen haragra gerjedt. Egészen bevörösödött az arca, a szemei forogtak, és olyan agresszív lett, amilyennek még nem láttam soha. Miről beszélsz, te... Te szerencsétlen... Csak nem annak a hülye idióta Müllernek hiszel... Persze most ezt találta ki, hogy védje magát." Szóval nem igaz?" - kérdeztem. Nem hát, minek kell felülni mindennek!" Ákos ordítozott, dühöngött, belerúgott egy fotelbe, ami felborult, és hiába csitítottam, csak még jobban üvöltött.

csitítottam, csak még jobban üvöltött. - Ijesztő, rémisztő volt ez a változás. Persze ekkor már nem hittem neki. Láttam a viselkedésében is, hogy megváltozott. Nem, ő nem ilyen volt. O egy csendes, magába forduló, félszeg gyerek volt. És most? Most egy magából teljesen kivetkőzött vadállatot látok! Akkor este nem szóltam már hozzá, féltem, hogy minden mozdulat csak olaj a tűzre. De másnap nem mentem el dolgozni; szabadságot vettem ki, és reggel, inkább délelőtt megvártam, amíg felkel. Agyongyötört volt a tekintete, a szeme pedig piros. De nyugodtnak láttam. Mi az, fater, nem mentél melózni?" - kérdezte meglepve. Nem. Nem, mert beszélnem kell veled!" Ugyan miről? Úgysem mondok semmit." Ákos, ezt nem teheted meg velem. Mi olyan hosszú éveket gürcöltünk át ketten, mindig ketten voltunk egymás vigaszai, támaszai, most is így kell lennie, érted?" Ne gyere nekem ezzel az érzelgős dumával... Ez nem érdekel, és kész. Meg amúgy is sietek, most el kell mennem valahová..." De hát azért maradtam itthon, hogy beszéljünk..." Sajnálom, miért nem mondtad előbb, nekem dolgom van most..." De hát nem is dolgozol, akkor meg hová a fenébe mégy?" Az nem tartozik rád..." Drog után szaladsz, igaz? Azt kell ilyen sürgősen beszerezned." Nahát, te nem vagy normális..." Ákos, megtiltom, hogy így beszélj velem, az apád vagyok, ha nem tudnád..." Sajnos tudom... Hagyjál már békén..." - Szinte fellökött, hogy ne álljak az útjába. Tehetetlen voltam és csalódott. Nem ezt vártam a fiamtól. Összeszorítottam a fogam. Semmit sem tehettem. De még aznap elmentem a háziorvosunkhoz. Küldje be a fiát - javasolta. - Meg kellene vizsgálnom, csak így tudnék valamit is mondani." De tudtam, hogy itt már megbukott a dolog. Ákos sohasem fog bemenni hozzá. - Kihez fordulhatott még? - Hát kétségbeesve felhívtam a volt anyósomat, akivel azért a

- Hát kétségbeesve felhívtam a volt anyósomat, akivel azért a gyerek miatt tartottuk a kapcsolatot. Ő javasolt egy pszichológusnőt; itt is lakik a közelben - meg hogy küldjem át a gyereket hozzájuk is. Persze a gyerek nem ment. - Es a pszichológusnő? - Vele is beszéltem. Azt mondta, hogy előbb magánbeszélgetést keli folytatnia vele. De egy óra ötezer forintba kerül. Utána pedig csoportterápiát javasolna... De erre sem került sor: Ákos nem ment el. így csak vergődtem vele, és néztem tehetetlenül - most már kimondhatjuk, mert így van, szóval - a pusztulását. Ákos szép lassan leírta magát, lehúzta magát a spirálon... De, tudja, azért azt is szörnyű megélni, hogy az ember egy ilyen helyzetben teheteden. Nincs megfelelő háttér, kézzelfogható segítség. Valahogy nem megoldható ez az egész. Mert ezek a gyerekek csak a legritkább esetben mennek el ma guktól, önszántukból a drogambulanciákra. Legalábbis az én fiam, az nem ment. - Es mit tett ezután? Mi történt ezután? - Szörnyű volt, el sem tudja képzelni. Alihoz, hogy drogozni tudjon, a legegyszerűbb mód, hogy díler lesz. Még szörnyűbb volt, hogy kezdett pénze lenni. Eleinte csak jobb ruhákat vett, később már egy kocsira is gyűjtött. Engem pedig napról napra jobban lenézett. Na és ez volt a legszörnyűbb, amit el kellett viselnem. Talán még attól is szörnyűbb volt, hogy Erzsi elhagyott. Hirtelen átjáróházzá" vált a lakásunk. Mindenféle alakok jöttek és mentek. Kis fóliapapírba csomagolt valamit vittek magukkal. A fiam pedig már előttem is minden különösebb izgalom nélkül rágyújtott a cigire. Na, fater, látod, nem ám a nyolc óra robot, meg beledöglés munkába..." Ezt nem fogom elnézni, amit itt csinálsz a lakásban, ha így akarsz élni, akkor tessék, menj külön, mert itt, az én házamban ezt nem csinálod, megértetted?..." Milyen 'te házad'? Ez az enyém is, meg az anyámé is lenne, ha el nem üldözted volna..." Mi? Mit mersz mondani? Én üldöztem el

nem üldözted volna..." Mi? Mit mersz mondani? Én üldöztem el az anyádat, te szemét, te utolsó gerinctelen roncs..." - Csúnyán összevesztünk. Én is üvöltöttem, meg ő is. Másnap mondta az egyik szomszédasszony, hogy az összes lakó kint volt a folyosón és hallgatózott. Ettől fogva napirenden voltak nálunk a veszekedések. Ordítoztunk, veszekedtünk egymással. Szinte már féltem este hazamenni. Minél több időt töltöttem a kocsmában, és minél többet ittam, annál jobban éreztem magam. Az egyik délután, amikor megyek haza, látom ám, hogy egy rendőrségi kocsi áll a házunk bejáratánál. Mindjárt tudtam, hogy hozzánk jöttek. Biztos voltam benne, így is volt. Bemegyek és látom, hogy két rendőr éppen házkutatást csinál. A harmadik bemutatkozott, és elmondta, hogy mit keresnek. Bejelentés érkezett, hogy itt drogot árulnak. Bejelentés? - ámuldoztam. - És ki, ki jelentette be?" Az nem fontos. Árul-e a fia marihuánát vagy egyéb drogot?" Dehogy árul! - mondtam határozottan. -Hogy képzelik, hogy én ezt megengedném. Én egy rendes munkásember vagyok, nézzék, én azt sem tudom, hogy mi az a canabis, vagy mi a fene... Dehogy engedném árulni, az egyszer szent..." - Annyi bizonyos, hogy éppen akkor semmiféle drogot nem találtak a lakásban. Tehát nem volt tettenérés. De megmondták a fiamnak, ha a legkisebb mennyiséget is megtalálják nála, letartóztatják. Amikor elmentek, a fiam nevetni kezdett, hogy na, szerencsére nem hoztak kutyát, mert az biztosan kiszúrta volna, hogy hol van". Meg hogy kösz, fater, rendes voltál, hogy nem szóltál, pedig már azt hittem, hogy te jelentettél fel". Nem szégyelled magad! - mondtam neki. - Hát ilyennek ismersz? Elítéllek érte, az biztos, de zsarukézre nem adnálak, azért azt mégsem... De mit mondtál, hogy mégis itt a drog a lakásban... És hol?" Sosem fogod kitalálni" - mondta, és elővette a fényképes dobozokat. Ez két régi fadoboz volt, aminek ő szépen dupla feneket csinált, és a képek alá voltak elrejtve a kis zacskók. Csakhogy a képek alá még néhány erős illatú rozmaringot is

Csakhogy a képek alá még néhány erős illatú rozmaringot is betett. Ez aztán teljesen elvitte a marihuána jellegzetes szagát. - Változott-e valami a történtek után? - Semmi. A fiam emberibben beszélgetett velem, nem volt többet ordítozás meg veszekedés, nagy hatással volt rá, hogy nem árultam el a zsaruknak. De azért mégis változott valami. Ákos hol feldobott volt és jókedvű, hol pedig magába zuhant és hallgatag. A kétféle lelkiállapot szinte periodikusan ismétíődött nála. A lakásunkban viszont nem árult többet drogot. Mindig kérdeztem, hogy miből él, és miért van szükség erre, miért nem keres egy rendes munkát magának, de csak ingatta a fejét. Egyszer megjegyezte: Tudod, apa, ha nem szívnék el olykor egy-egy spanglit, akkor teljesen becsavarodnék. Ez jót tesz nekem, hidd el. Ez egy több száz éves nyugtató. Más országokban orvosok ajánlják, csak nálunk van ilyen hűhó körülötte." Tehetetlenül vergődtem ebben a csapdában. Mert abban voltam. Ha ellentmon dok neki, akkor oda a jó viszony, ha helyeslem, amit csinál... Hát akkor meg még nagyobb bűnös vagyok. Szerintem azokban az időkben egyikünk sem tudott éjszakánként aludni. Mindketten külön-külön rágódtunk a magunk problémáján. - Voltak-e öngyilkosságra utaló kijelentései Ákosnak? - Sajnos voltak, de ezeket én nem vettem komolyan. Egy-egy depressziós időszak után vagy alatt mindig mondogatta: minek is élek én, csak teher vagyok neked, meg nincs semmi perspektívám, ennyi pénzzel hogy lehet majd egyszer megnősülni", meg ilyenek. De én akkor nem tudtam, nem akartam ezt komolyan venni. Arra gondoltam, hogy jól van, most éppen ilyen a kedve, majd keresztülmegy rajta. Mert hiszen hol fel volt dobva, hol meg mélyponton volt. Ami nagyon meglepett, hogy volt egy NIKE kabátja, amit elég drágán vett, és egyszer csak ezt a kabátot az egyik barátjának ajándékozta, akivel horgászni járt esetenként. Mondhatom igen meglepett a dolog. Meg is kérdeztem tőle: Mért adtad oda ezt a drága kabátot, fiam?" Csak

kérdeztem tőle: Mért adtad oda ezt a drága kabátot, fiam?" Csak legyintett rá: Mért ne? Nekem már úgysem kell." Hogyhogy nem kell?" - kérdeztem értetlenül. Mert nem kell és kész, meguntam, mondjuk így", és ezzel lezárta a további kérdéseket. Mérges lettem. Hát azért, tudod, ilyen könnyen ráunni egy kabátra! Nem értem én ezt, fiam, nem értem..." A dolog azonban ennyiben maradt. Vagyis válasz nélkül. - Azon túl, hogy minden energiáját, idejét a fiának szentelte, volt-e magánélete? Volt-e valaki, akivel megoszthatta a problémáit? - Barátnőre gondol? - kérdezte. - Igen, arra gondolok! - Eleinte évekig nem volt senki sem. Aztán megismerkedtem egy presszósnővel, az Idával, aki nagyon rossz házasságban élt a férjével, ütötte-verte őket a pasas. Előfordult, hogy csupa kék-zöld folt volt az arca, úgy jött be a Két Bagolyba. Valami szimpátia kialakult köztünk. Egyszer el is jött hozzám, és együtt voltunk, tudja úgy, mint a férfi a nővel, de aztán mégsem tudott dönteni abban, hogy otthagyja-e a családját vagy sem. Ezért aztán titokban találkozgattunk itt-ott. - Tudott-e Ákos erről a kapcsolatról? - Tudott hát. De nem nézte jó szemmel. Mindenféle megjegyzéseket tett, meg többször is kijelentette, hogy ide aztán nem jöhet. Itt ő nem tűr meg senkit. Veszekedést meg én sem akartam, ezért hát minden ahogy esett, úgy puffant. Beletörődtem. Mindent megtettem én Ákosnak, amit csak akart. Az egyetlen hozzátartozóm volt, az egyeden fiam. Zoltán szeme elhomályosul, és sírni kezd. - Tudja, nem akarok én már sírni, csak olyan nehéz ez, olyan nehéz ez az egész. Meddig bírom én ezt? Hosszú, válasz nélküli percek követik egymást. Hallgatunk. Nem először áll be ez a csend kettőnk között, mióta itt vagyok. Ertem én, érzem én, amit Zoltán. Bennem is ott zakatol, lüktet ez a

Ertem én, érzem én, amit Zoltán. Bennem is ott zakatol, lüktet ez a fájdalom. A hallgatás, a ki nem mondott szavak, a könnyekbe fojtott kétség és az önvád. - Mégis mi volt az a pont, az az esemény, amely végső elhatározásra késztethette Ákost? - Csak gondolok valamire, de ez nem biztos. Ákos felvette a kapcsolatot az anyjával, de úgy, hogy én ne tudjam meg. Mert, ugye, a buta fejemmel én ezt mindig is tiltottam. Csakhogy eljött az idő, amikor megbocsátott az anyjának, és megkereste. Hiányzott neki - így utólag belátom, hiba volt tiltanom, lehet, hogy még ma is élne a fiam. Nem akart fájdalmat okozni nekem se, meg az anyjának se, ezért titokban járt hozzájuk. Erzsi pedig mindenfélével megpróbálta visszaédesgetni magához a fiát. A végén már odáig jutottak, hogy arra kérte: költözzön át hozzá. Ákos az utolsó napokban tehetetlenül vívódott. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta sem feldolgozni, sem megoldani ezt a kérdést. Hozzám nem fordulhatott vele. Én nem hiszem persze, hogy ezért halt meg. De hogy ez is hozzájárult, az biztos. Semmilyen problémamegoldó képessége nem volt. - Volt-e már előtte is öngyilkossági kísérlete a fiának? - Nem, nem volt. Legalábbis nem tudok róla. Idegileg nem volt egy stabil gyerek, a félszegségét, a sutaságát a droggal próbálta ellensúlyozni. Igazából nem tudott érzelmi kapcsolatokat kialakítani sem velem, sem mással. Vagy legalábbis nem mutatta. Az, hogy mennyire fájt neki az anyja elköltözése, igazából fel sem fogtam. Nem érzékeltem nála, kívülről nem látszott. De később kiderült, hogy rettenetesen megviselte. Tisztában volt azzal, hogy én neveltem fel, és nem akart fájdalmat okozni nekem. Viszont gondolkodás nélkül rohant volna az anyjához. Ez a konfliktushelyzet mindenképpen közrejátszhatott a halálában. - Hogyan halt meg Ákos? Tudna róla beszélni? - kérdeztem szemlesütve, mert tudom, hogy ez a legtapintatlanabb, legnehezebb

lesütve, mert tudom, hogy ez a legtapintatlanabb, legnehezebb kérdés. A legfájóbb pillanat felidézése sem ad azonban biztos választ a miértre. Zoltán ekkor felállt, és rámutatott az ajtókeretre, amely Ákos szobájába vezetett. - Itt, itt volt a kötél felerősítve a keretre. Később megtudtam, hogy egy hónappal ezelőtt vette a kötelet egy gazdaboltban. Ismerem a tulajdonost, ő mesélte el nekem. Este hazajöttem a munkából, és gyanús volt, hogy a kulcs a zárban belül benne maradt. Dörömböltem, morogtam, és valahogy hirtelen megéreztem a bajt. Be akartam törni az ajtót, de nem sikerült. Jött egy szomszéd, és megkértem, hogy segítsen. Mi a fenének csinálják itt mindennap a fesztivált!? -kiabált rám. - Hol a rendőrség jön, hol be vannak rúgva, hol meg veszekednek. Kész őrület. Bizonyára megint jól belőtte magát a díszes fia. Csak zörögjön neki, majd csak felébred a kedves." így, így hagyott ott a szomszéd. Kétségbeesve hívtam a mentőket, pedig akkor még nem tudtam, mi történt - csak valahogy az ember az utolsó pillanatban már megérzi, már tudja, mi fog következni. A mentősök aztán alig tíz perc alatt kijöttek, és az egyik erős fiatalember befeszítette az ajtót. Amikor bementünk, Ákos már nem élt. Szörnyű látvány volt. Sohasem fogom elfelejteni. Levettük a kötélről, és én magamhoz szorítottam. Látott már ilyent? Meglepődöm a kérdéstől. - Nem, nem láttam, de hallani hallottam. Tudom, hogy milyen! - Igen, igen, borzasztó! Azt nem lehet leírni, elmondani. Senki nek sem kívánom, hogy így lássa viszont a gyermekét. Röviden eny-nyit tudok mondani rólunk, a fiamról. Tud vele valamit kezdeni? - Minden bizonnyal, Zoltán. Szeretnék közelebb jutni a megoldáshoz. Szeretnék válaszolni egyszer a miértre" - ha ez valaha is lehetséges.

Minden hasonló szomorú történet tanulságát meg kell beszélni, és le kell vonni a tanulságokat, hogy segíteni tudjunk másoknak. - És gondolja, hogy ez lehetséges? - Meg vagyok győződve róla. Mennyire tudta, hogy a fia depressziós beteg, pontosabban mennyire érzékelte, hogy ez a betegség sok esetben ha lálvággyal párosul? - Én a depresszióról csak nagyon keveset tudtam. Munkásember vagyok, nem értem rá mindig, hogy a hangulatváltozásait kövessem. Meg aztán megtévesztő volt a mi esetünkben, ugye, a drog. A drog. Mert hát én leginkább ennek tudtam be a magatartását. Igaz, mint említettem, szóba került a pszichológus - de odáig már nem jutottunk el, vagyis a tényleges vizsgálatig. Meg én, megmondom őszintén, azt hittem, hogy majd kikeveredik belőle. Nem ismertem én ezt, fogalmam sem volt arról, hogy ez betegség is lehet. Hát az, amit most mond nekem, hogy már a gyerekkori félszegsége, visszahúzódása is fi gyelmeztető jel lehetett volna - ez egyenesen meglep. Mert a gyerekek is különbözők, nem igaz? Majd kinövi - gondoltuk. Meg aztán nagyon sokat volt ez a gyerek egyedül. Hát képzelje el, amikor az anyja itt hagyott minket... Két férfi egyedül. Két esetien férfi. Olyanok voltunk mindig, mint az ágrólszakadtak", mint akinek nincs se istene, se hazája, hát ki törődött volna velünk? Nekem kellett összeszedni magam... De hát attól még dolgoznom kellett, és a gyerek bizony egyedül volt. Hol ide, hol oda csapódott. A válás, igen, a válásunk nagyon megviselte. Sokszor sírt, láttam. Meg az a döntés, hogy velem maradt. Szegénykém. Már akkor úgy látta, hogy az anyja valakivel elmegy, de én, én itt maradok egyedül. Ezért maradt velem. - Ne vádolja magát, Zoltán. Az közel sem biztos, hogy ha a fia, Ákos, az édesanyját választotta volna, azt könnyebben élte volna meg. Akkor ugyanígy fájlalta volna a történteket, a döntését, ezt higgye el nekem! Az

ugyanígy fájlalta volna a történteket, a döntését, ezt higgye el nekem! Az egyedüllét biztosan nem tett jót az éppen tinédzserkorba kerülő fia talembernek, a droggal való találkozása pedig csak még inkább felerősítette benne, pontosabban kihozta, felszínre hozta a betegségét. - Pedig mindig azt mondta nekem, hogy a fíí, az csak javít a hangulatán, az nem káros, meg nem kell félnem tőle. Én nem tudom ezt túlélni, én nem tudom, hogy most mi lesz velem, nincs semmi célom, semmi értelme nincs az életemnek. Egyedül vagyok, olyan egyedül, mint az ujjam. Eddig érte dolgoztam, ezután kiért, miért? - Az ivással mindenesetre nem segít magán. Meddig lehet butítani a tudatát, meddig és miért? Nekem még azt sem mondhatja, hogy persze kívülállóként könnyen adok tanácsot, mert sajnos én nem vagyok kívülálló. Olyan teher ez, Zoltán, amelyet életünk végéig cipelünk magunkkal. Nem lesz jobb, nem lesz könnyebb, csak egyszer majd elviselhetőbb. Ákos nem hagyott búcsúlevelet. Tettét nem indokolta meg. Csak megválaszolatlan kérdéseket, miérteket és fájdalmat hagyott maga után. Állítólag az édesanyjával rendezte a kapcsolatát, állítólag hetente látogatta. Akkor mégis mi történhetett? így egyszerre és hirtelen? Válasz - mint annyi más esetben - nincs! Ma még nincs! Zoltán - bár a nehéz fizikai munka kétségtelen és látható nyomokat hagyott külsején - még most is jó kiállású, markáns megjelenésű, alig negyvenéves ember. Az újrakezdés lehetősége minden tragédiában benne van. Csak akarni kell, csak hit kell hozzá és erős lélek. Erős lélek - hordozni a múlt terheit és megalkudni a jelennel. Új célokat, új lehetőségeket kell felkutatni, új értelmet kell adni a mának úgy, hogy közben egy pillanatra sem sértjük meg a múlt emlékeit.

Rita magánya Mi az élet? őrület. Mi az élet? Hangulat. Látszat, árnyék, kábulat. Legfőbb jói: semmiségek Mert álom a teljes élet, Holmi álom, álma csak. Pedro Calderón de la Barca A telefonban egy zaklatott, sírós női hangot hallottam. - Most láttam a tévében, mindenképpen szeretnék beszélni magával... - A könyvemről? - kérdezem. - Igen, most néztem a tévét, és láttam magát az RTL műsorán, tudja, nekem is volt egy lányom, sajnos csak volt, és úgy halt meg, ahogy a fia! - Öngyilkos lett? - Igen. Felakasztotta magát. Hallgatunk. Az éteren át is érzem, hogy folynak a könnyei. Sír. Hallom a mélyről jövő sóhajtásokat, a pillanatok közel visznek hozzá, bár vagy százötven kilométerről jelentkezett. Nincs jelentősége a távolságnak. Csak az az elképzelt mozdulat a fontos, hogy meg tudjuk érinteni egymást. Csak az az elképzelt pillanat a fontos, hogy meglássuk a másik lelkét. A lelkünket behálózó szomorúságot és a soha véget nem érő bánatot. Csak az a fontos, hogy érezzük: a fájdalmunk közös és egyformán osztozunk benne. Ő hív, és én visszajelzek. Láthatatlan szálak kötnek hozzá. Átélt ahhoz hasonló pillanatot, mint én. Amikor a föld ismereden barna mélysége örökre magába zárta a gyermekeinket. Margónak hívják, és beszélgetni akar velem. Minden

Margónak hívják, és beszélgetni akar velem. Minden beszélgetés, minden emlékezés, tudom, újabb sebeket tép majd fel mindkettőnkben, mégis megígéri, hogy elmeséli a történteket. A beszélgetésre egy későbbi időpontban került sor. Addigra már tudtuk egymásról, hogy hasonló korúak vagyunk, tehát nyugodtan tegeződhetünk. Margó nyugodtabb lett, elmondta, hogy szeretne segíteni nekem. - Beszélj magadról egy kicsit, a családotokról, körülményeitekről! - Átlagos család voltunk. Se nem gazdagok, se nem szegények. Tudod, ez egy szerelmi házasság volt, a gyerekek jöttek egymás után. Először a fiúk, majd a kislányom. Időközben a férjem egy vállalkozásba kezdett, ami működött is sikeresen. Hirtelen elhallgat, keresgél a múltban, vajon elmondjon-e mindent, ami most felgyülemlett benne, ami nyomasztja, amiről talán - ki tudja - nem is akart beszélni, most mégis kikívánkozik belőle. - Tudod, amikor megtudtam, hogy a két fiú után megint terhes vagyok, felmerült bennünk - a férjemmel - a gondolat, hogy talán nem kellene már a harmadik gyerek. De valami erős, ösztönös érzés szinte kényszerített arra, hogy megtartom, nekem mégiscsak kell ez a gyerek, meg tulajdonképpen reméltem is, hogy majd lány lesz. Nagyon szerettem volna egy kislányt. Pedig a férjem nem akarta, elég lesz két gyerek", mondogatta. Végül mégiscsak az én akaratom győzött. Amikor megtudtam, hogy lányom született, nagyon boldog voltam. Kimondhatatlanul. Tudod, mit mondtak nekem most a halála után? - Mit? - Szóval azt mondták, hogy megfogantatásuk után mindent éreznek a babák. Amit az anyák gondolnak, éreznek, azt ők is

éreznek a babák. Amit az anyák gondolnak, éreznek, azt ők is érzékelik, felfogják. Megérezhette, hogy sokáig meditáltunk, mire eldöntöttük, hogy megtartjuk. Akarjuk. Bár én kezdettől fogva biztos voltam ebben, mégis az a hezitálás, az hatással lehetett rá... Forgatom a kezemben a tollat, csak rágom a végét, és nem tudom, mit mondjak. Nehezen szólalok meg. Igen, persze. Utólag annyi mindent mondanak az emberek. Valami hasonlót mondtak nekem is. - Tudod, nekem is azt mondták, mivel vákuummal született a fiam, hogy azért ment el ilyen fiatalon, mert nem is akart megszületni... De ez csak egy belemagyarázás a történetbe. Mi az, hogy nem is akart megszületni? - Én is kétségbe vonom azért ezt! Csak, tudod, úgy mondták. Talán azért, hogy vigasztaljanak, vagy hogy valami misztikus magyarázatot keressenek a halálára. - Margó, volt-e depressziós, szorongásos beteg a családotokban, netán öngyilkosság előfordult-e? - Nem, nem volt. Illetve mégis... Hát persze... A volt férjemnek az öccse, igen, ő évekkel ezelőtt öngyilkos lett. De hozzáteszem, az életmódja is befolyásolta ebben. Szinte mérgezte magát. Önpusztító életet élt. Aztán amikor munkanélküli is lett, akkor elkezdett inni, de nagyon, és persze mi lett a vége: felakasztotta magát. - Lehet, hogy benne volt valahol, talán genetikailag is ez a hajlam a kislányodban? Akár öröklődhetett is! - Lehet - mondja, aztán hosszú csend következik. Elgondolkodik a hallottakon. De erről nem akar beszélni. Mást tart fontosabbnak. - Kérdezted a családom. Tudod, mi elváltunk. Sajnos. A férjem folyton kimaradozott, a gyerekekkel szinte csak én törődtem, minden gond, minden felelősség az én nyakamba szakadt. Ő meg élte a maga életét. Míg kicsik voltak a gyerekek, igyekeztem eltitkolni előttük, de később persze ezt már nem lehetett. Egyre

eltitkolni előttük, de később persze ezt már nem lehetett. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy miért maradozik ki, miért nem törődik a családjával. A fiúkat is megviselte, de a kislányom, Rita szinte belebetegedett. Nagyon szerette az apját. Ragaszkodott hozzá. De azt is látta, hogy én mennyire szenvedek. Engem is sajnált. Amikor aztán végül elhagyott minket a férjem egy másik nő miatt, Rita ezt sohasem bocsátotta meg neki. Idegileg is, ér zelmileg is nagyon megviselte. Szinte nem akarta elhinni, hogy elment az apja. Nem akarta elfogadni. Többször megleste, kereste, hogy hol van és várta. Mindig várta vissza. Én magam is nagyon nehezen éltem meg a szakítást. - Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a kislány, pont Rita az, aki vigasztal és próbál lelket önteni belém. Próbálja megértetni velem, hogy azért az élet megy tovább, és mi még mindig egy család vagyunk, csak apa nélkül. Az a fontos, hogy mi szeressük és segítsük egymást" - mondta mindig nekem, és tudod, ezért nem értem meg, amit tett... Ez érthetetlen, hihetetlen. Igaz azonban az is, hogy sokszor láttam őt az apja miatt szomorúnak és csalódottnak. De most félbeszakítottalak, kérdezz csak tovább! - Nem, nem szakítottál felbe, minden fontos, amit el szeretnél mon dani... Sima szülésed volt vagy esetleg vákuumos? - Sima, nem vákuummal szültem. - Ért-e a terhesség alatt bármilyen megrázkódtatás vagy bánat? - Nem, nem emlékszem ilyenre! - Kiskorában észrevettél-e a kislányodon valamit, ami más volt, mint a fiúknál? Például szorongóbb volt-e? Voltak-e különös szokásai? - Nem, nem volt más, mint a fiúk. Szokásai? Mire gondolsz? - Például ujjszopás, körömrágás? Esetleg éjszakai bepisilés? - Körömrágás, az igen. Rágta a körmeit - de nemcsak gyerekkorában, hanem már amikor nagylány volt, még akkor is