Ozzy Osbourne és Chris Ayres Én, Ozzy (Tartalom) Apám folyton azt ismételgette, hogy egy napon valami nagy dolgot teszek. Van egy megérzésem, John Osbourne kezdett rá néhány sör után. Vagy valami maradandói alkotsz, vagy a sitten végzed. Igaza volt az öregemnek. Még nem múltam el tizennyolc, de a börtönt már kipipáltam. LEGENDÁK ÉLVE VAGY HALVA XLVII.
Kérdezgetik tőlem az emberek, hogyan lehet az, hogy még mindig élek, és nem tudok mit mondani. Ha gyerekkoromban odaállít valaki egy fal mellé a többi utcabeli kölyökkel együtt, és megkérdezi, hogy ki él majd még 2009-ben is, kinek lesz öt gyereke és négy unokája, meg haza Buckhingamshire-ben és Kaliforniában, nem tettem volna egy kibaszott fityinget sem magamra. De itt vagyok, és készen állok, hogy most először a saját szavaimmal mondjam el a történetemet. Életem minden egyes napja esemény volt. Harminc évesen halálos dózisokban nyomtam a piát és a drogokat. Túléltem egy repülőszerencsétlenséget, öngyilkos túladagolásokat, nemi úton terjedő betegségeket. Vádoltak gyilkossági kísérlettel. Aztán majdnem meghaltam, amikor a kvadomon ülve öttel belehajtottam egy gödörbe a kertemben. Egy csomó minden nem lesz szép ebben a sztoriban. Mindig is vonzott a sötét oldal, én csináltam néhány csúnya dolgot. De nem én vagyok az ördög, Én csak John Osbourne vagyok, egy munkásgyerek Astunból, aki felmondott a gyárban, és elindult hogy jól érezze magát. Ezt a könyvet a rajongóimnak szeretném ajánlani. Nektek hála, fantasztikus életem volt. Tiszta szívemből köszönöm. Isten áldja mindnyájatokat. Ozzy Nem feledkezhetek meg továbbá egy különleges emberről, aki nagyon sokat jelentett nekem: Mr. Randy Rhoads, nyugodj békében. Soha nem felejtelek el, és bízom benne, hogy valahol, valamilyen módon újra találkozunk. Azt mondták, soha nem írom meg ezt a könyvet. Hát, baszhatják merthogy itt van. Most más dolgom nincs, mint emlékezni valamire
Picsába. Nem emlékszem semmire. Mármint, attól eltekintve, hogy [i] ELSŐ RÉSZ Kezdetben ELSŐ FEJEZET John, a betörő Apám folyton azt ismételgette, hogy egy napon valami nagy dolgot teszek. Van egy megérzésem, John Osbourne kezdett rá néhány sör után. Vagy valami maradandót alkotsz, vagy a sitten végzed. Igaza volt az öregemnek. Még nem múltam el tizennyolc, de a börtönt már kipipáltam. Betöréses lopásért ítéltek el. Illetve, ahogy azt a bírósági jegyzőkönyvben rögzítették: betörtem, behatoltam, és huszonöt angol font értékben loptam. Ez ma körülbelül háromszáz fontot jelentene, szóval össze sem hasonlítható a nagy vonatrablással [ii]. Kibaszott pitiáner gengszter voltam: ugyanazokba a boltokba jártam lopni újra meg újra. Kinéztem például magamnak a Sarah Clarke's ruhaüzletet Astonban, a házunk mögött. Az első betörésem alkalmával leemeltem egy rakat vállfát, és azt gondoltam: csodás, a kocsmában majd eladom a holmit. Csakhogy, nem vittem magammal zseblámpát, így nem láttam, hogy gyermekalsókat és előkéket zsákmányoltam. Ezzel az erővel egy marék szart is megpróbálhattam volna elpasszolni. Úgyhogy visszamentem, és lenyúltam egy ötvenöt centis tévét. De az a kibaszott készülék olyan istenverte nehéz volt, hogy amikor másztam vele át a bolt mögötti falon, lezuhantam, és ráesett a mellkasomra. Egy órán keresztül meg sem tudtam mozdulni, csak feküdtem a csalánnal teli árokban. Picsa szarul voltam, úgy éreztem magam, mint egy betépett Mr. Magoo.[iii] Végül nagy nehezen leszenvedtem magamról a tévét, de ott kellett hagynom a francba. Harmadik alkalommal elhatároztam, hogy ellopok néhány pólót. Remek ötletem támadt: felvettem egy pár kesztyűt, mint az igazi profik. Az egyetlen probléma az volt, hogy az egyik kesztyűnek hiányzott a hüvelykujja, úgyhogy tökéletes ujjlenyomatokat hagytam mindenütt. Néhány nappal később meg is jelentek nálunk a zsaruk, és megtalálták a kesztyűt egy halom lopott holmi társaságában.
Ujjatlan kesztyű, mi? kérdezte a zsernyák, és pofon vágott. Téged sem Einsteinnek hívnak, ugye? Nagyjából egy héttel később megjelentem a bíróságon, ahol megbüntettek negyven fontra. Ez több pénz volt akkor, mint amennyit egész addigi életemben a magaménak tudhattam. Esélyem nem volt kifizetni, hacsak nem rabolok ki egy bankot vagy nem kérek kölcsön a fateromtól. De az öreg nem segített. Becsülettel megdolgozom a pénzért mondta. Miért kéne bármennyit is adnom neked? Eljött az ideje, hogy megtanuld a leckét! De apa! Meglátod, kisfiam, hasznodra lesz zárta rövidre a kérdést. Három hónapra varrtak be a Winson Green börtönbe, mert nem tudtam kifizetni a bírságot. Őszintén szólva, majdnem összeszartam a gatyámat, amikor kihirdették az ítéletet. A Winson Green egy öreg, viktoriánus fegyház volt, 1849-ben építették. A smasszerek megrögzött szemétládák voltak ott. A börtönök országos főfelügyelője később azt nyilatkozta, hogy a Winson Green a legerőszakosabb, legsötétebb húgyszagú lyuk, amit életében valaha látott. Könyörögtem apámnak, hogy fizesse ki a bírságot, de hajthatatlan volt. Kitartott amellett, hogy odabent megjavulok. Ahogy minden gyerek, akiből bűnöző lesz, én is csak arra vágytam, hogy a haverjaim felnézzenek rám. Azt hittem, rosszfiúnak lenni menő, úgyhogy megpróbáltam az lenni. De abban a pillanatban megváltozott a véleményem, amint beléptem a Winson Greenbe. Már az adatfelvételnél úgy vert a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból, és a lábam előtt landol a betonpadlón. A smasszerek kiürítették a zsebeimet, egy kis műanyag tasakba pakolták a tárcámat, a kulcsomat és a cigimet, közben pedig végig rajtam röhögtek a hosszú, barna hajam miatt. A fiúk imádni fognak a H blokkban súgta oda az egyik. Jó mulatást a zuhanyzóban, cukorfalat! Lövésem nem volt, mire gondol. De hamar rájöttem. Ha nem az volt az ember életcélja, hogy éjszakai műszakban kicsinálja magát egy gyári futószalag mellett, akkor nem sok remény kínálkozott Astonban. Birmingham külvárosában ugyanis csak gyári melók akadtak, az emberek pedig éppen összedőlni készülő házakban laktak, amelyekben még klozet sem volt. Mivel a háború idején a közép-angliai iparvidéken tankokat, repülőgépeket és teherautókat gyártottak, Aston rendesen kapott a német bombatámadásokból. Emlékszem, gyerekkoromban szinte minden sarkon állt egy ház, amit a németek lapítottak le, amikor a Castle Bromwich Spitfire-üzemet[iv] akarták porig bombázni. És én évekig azt hittem, hogy ezeket a grundokat nevezik játszótérnek. 1948. december 3-án születtem, és a Lodge Road 14.-ben nőttem fel egy sorházban. Apám, John Thomas, éjszakai műszakban szerszámkészítőként dolgozott a GEC üzemben a Witton Lane-en. Mindenki Jacknek hívta akkoriban ez mindennapos beceneve volt a Johnnak. Sokat mesélt a háborúról, amikor a King's Stanleynél dolgozott Gloucestershire-ben, még a negyvenes évek elején. A németek éjszakánként a szart is kibombázták Coventryből, ami tizenöt mérföldre volt tőlük. Olyan pusztító erejű robbanószereket szórtak le, hogy a keletkező tüzek fényénél a távolság és az elsötétítés ellenére is tudott a faterom újságot olvasni. Gyerekként nem értettem, milyen rohadt nehéz időszak lehetett az. Gondoljunk csak bele: az emberek úgy feküdtek le esténként, hogy nem tudták, reggel még tetővel a fejük felett ébrednek-e. Az élet egyébként a háború után sem lett sokkal könnyebb. Apám reggel járt haza az éjszakai műszakból, és amikor hazaért, anyám, Lilian már indult is a Lucas gyárba. Kibaszott őrlődés volt az egész, mégsem hallottam őket soha panaszkodni. Anyámat katolikusnak keresztelték, de nem volt vallásos. Egyik Osbourne sem járt templomba habár én egy ideig a Church of England Sunday School diákja voltam, mert nem
volt más választásom, és mert ott adtak ingyen teát és kekszet. Mit mondjak, túléltem volna a reggeli Biblia-olvasások nélkül, és az sem tett túl jót nekem, hogy örökké a kis Jézust rajzolgattuk. Kötve hiszem, hogy a lelkészt elönti a büszkeség, ha visszaemlékszik rám, a régi tanítványára. A vasárnap volt a hét legszemetebb napja. Az a fajta kiscsávó voltam, aki örökké mókázni akart, de Astonban esély sem volt erre. Borult ég, sarki kocsmák, beteg, fáradt emberek, akik állatként dolgozták végig az életüket a futószalag mellett ennyiből állt az egész. Meg a munkások büszkesége, amiből nem szűkölködött a környék. Astonban az emberek minden bérház falát ócska díszkövekkel rakták ki, mintha mindenki a kurva windsori kastélyban lakott volna. Csak a kibaszott várárok meg a felvonóhíd hiányzott az épületek elől. A legtöbb helyen sorházak álltak az volt a miénk is, úgyhogy ahol véget ért az egyik gagyi díszítése, már kezdődött is a másik csicsás vakolata. Nagyon szánalmas volt. Negyedik gyerekként és első fiúként születtem az Osbourne családba. Három nővérem van, Jean, Iris és Gillian. Nem tudom, hogy a szüleimnek ezek után mikor volt idejük egyáltalán csak nekifutni is, de valahogy született még két öcsém, Paul és Tony. Szóval hatan voltunk gyerekek a Lodge Road 14.-ben, és pokoli lármát csaptunk. Mint azt már mondtam, vízvezeték nem nagyon volt akkoriban a lakásokban, úgyhogy az ágy végéhez tettek egy vödröt, abba pisálhattunk. A legidősebb nővéremnek, Jeannek saját szobája volt egy melléképületben. Mi, többiek egy helyiségen osztoztunk, míg ő fel nem nőtt és férjhez nem ment. Akkor a legidősebb gyerek megörökölte a különszobát. A nővéreimet próbáltam mindig elkerülni. Folyamatosan veszekedtek egymással, ahogy az a csajoknál szokás, én meg véletlenül sem akartam a kereszttűzbe kerülni. Jean ellenben mindig nagyon vigyázott rám. Úgy bánt velem, mintha a második anyám lett volna ő volt az én nagy nővérem. Egyébként a mai napig minden vasárnap beszélünk telefonon. Akármi is történjen, hívjuk egymást, ez fix. Tulajdonképpen lövésem sincs, mit kezdtem volna nélküle, merthogy elég idegbeteg gyerek voltam. Végzetes csapásoktól való félelem uralta az életem. Biztos voltam például benne, hogy ha rálépek a járdarepedésekre hazafelé, anyám meghal. Amikor meg apám délutánonként lefeküdt aludni, pánikba estem, hogy meghalt, úgyhogy folyton a mellkasát tapogattam, hogy meggyőződjek róla, lélegzik-e. Meg kell hagyni, kurvára nem örült neki, mert folyton felébresztettem. De nem tudtam kiverni ezeket a rémisztő rögeszméket a fejemből. Már a legelső emlékem is ijesztő. 1953. június 2-ához, II. Erzsébet koronázásának napjához köthető. A faterom akkoriban rajongott egy amerikai revüsztárért, Al Jolsonért. Állandóan az ő számait énekelte, lökte a poénjait, néha még úgy is öltözött, mint Jolson, szóval igazi rajongó volt. Al Jolson leginkább azokról az előadásairól lett híres, amelyekben feketének sminkelte magát az a fajta politikailag inkorrekt produkció volt, amiért ma már felkoncolnák. Apám megkérte Violet nénikémet, hogy készítsen nekünk két fekete-fehér öltönyt, amilyenben Jolson is fellépett, hogy az legyen rajtunk a koronázási ünnepség alatt. Beszarás jól néztek ki. Violet néni ráadásul nemcsak az öltönyöket varrta meg: két fehér kalapot is összedobott, meg két fehér nyakkendőt és két pirosfehér csíkos sétabotot. Ahogy azonban apám jött le a lépcsőn feketére mázolt arccal, teljesen kiakadtam. Sírtam, jajgattam: Mit csináltatok vele? Kérem vissza az apámat! Nem kussoltam el, amíg el nem magyarázták, hogy csak cipőkrém van az arcára kenve. De aztán rám is akartak kenni belőle, én pedig újra kiakadtam. Nem akartam, hogy összekenjenek, azt hittem, hogy egész életemre úgy maradok. Nem, nem, nem és nem! Neeeeeeeeeem! üvöltöttem teli torokból. Ne legyél már ilyen nyámnyila, John szólt rám a fater. Nem, nem, nem és nem! Neeeeeeeeeem!
Azóta egyébként megfigyeltem, hogy a családomban az őrültség örökletes. Az apai nagyanyám például egy kötöznivaló bolond volt, egy kibaszott elmebeteg. Mindig ok nélkül ütlegelt, a combomat csapkodta. Aztán ott volt a mutterom húga, Edna néni, aki meg öngyilkos lett: egy nap kisétált a diliházból, és úgy döntött, hogy beugrik a csatornába. Az anyai nagyanyám sem volt komplett. Feltetováltatta a karjára nagyapám monogramját. A. U., úgymint Arthur Unitt. Mindig ő jut eszembe, amikor meglátok valami túlsúlyos, televarrt nőt a tévében. A tetoválás tökjól néz ki, amíg szabad és egyedülálló vagy, de nagymamaként már elég hülyén mutat egy tőr körül tekergő kígyó a bicepszen, miközben az unokáit ringatja álomba az ember. A nagymutterom viszont leszarta ezt. Csíptem az öreglányt, kilencvenkilenc évesen halt meg. Amikor egyre többet vedeltem, a seggemre csapott egy összetekert újsággal, és közölte, hogy: El fogsz hízni! Állj le a piával! Úgy bűzlesz, mint egy elázott söralátét. A család többi tagja viszonylag normális volt. Apám szigorúan nevelt, de soha nem vert össze, és nem zárt be büntetésből a széntárolóba sem. Maximum egy-egy pofon csattant el, ha rosszalkodtam. Például akkor, amikor az alvó nagyapám térdreflexét egy izzó piszkavassal akartam megvizsgálni. Anyám és apám egyébként néha veszekedtek, és később kiderült, hogy a fater párszor őt is felképelte, amiért egyszer a mutter fel is jelentette. Na de ezt akkor én nem tudtam. Néha hallottam, hogy kiabálnak egymással, de lövésem nem volt, hogy miért feltételezem, a pénz lehetett a kiváltó ok. Olyan ember amúgy sem létezik, aki állandóan azt mondogatja a párjának, hogy: Igen, drágám, értelek, beszélgessünk az érzéseinkről, ládi-baszki-dádidá. Akik együtt élnek, és azt állítják, hogy még sosem veszekedtek, azok egy másik bolygóról jöttek. Akkoriban házasságban élni egyébként is mást jelentett. El sem tudom képzelni, milyen lehet minden éjjel melózni úgy, hogy a feleséged napközben dolgozik, és nincs egy filléretek sem, amit felmutathatnátok. Apám egyébként jó ember volt: egyszerű, régi vágású figura. Testileg egy pehelysúlyú bokszolóra emlékeztetett, és nagy, fekete keretes szemüveget hordott. Mindig azt mondta, hogy jó iskolába nem járhatsz, de a jó modort megtanulni egy filléredbe sem kerül. És szó sem volt arról, hogy bort ivott, és vizet prédikált: átadta a nőknek a helyét a buszon, és mindig segített az idős hölgyeknek átmenni a zebrán. Szóval jó ember volt. Nagyon hiányzik. Viszont ma már tudom, hogy egy kicsit hipochonder volt, és talán én is tőle örököltem a hajlamot. Állandóan volt valami baja a lábával. Mindig bekötötte, de soha nem ment vele orvoshoz. Inkább meghalt volna, mint hogy betegye a lábát egy orvosi rendelőbe. Félt a dokiktól, ahogy minden ember fél tőlük az ő korában. És nem szívesen vett ki szabadnapot sem. Ha mégis otthon maradt volna betegen, akkor már a temetkezési vállalkozót kellett volna hívni. A függőségre való hajlamomat viszont biztos, hogy nem tőle örököltem. Nem volt nagy iszákos, társaságban is csak néhány sört gurított le. A Mackeson Stout[v] volt a kedvence. Néha eljártak kocsmázni a haverjaival a gyárból, és nagyokat röhögtek. Amikor hazaért, mindig a Show Me the Way to go Home [vi]-ot énekelte, és ennyi. Életemben nem láttam őt öntudatlan állapotban, csontrészegen tekeregni a földön és behugyozni vagy hányni. Maximum becsípett. Egyszer-egyszer elmentem vele én is a kocsmába, de leginkább kint játszottam az utcán, és hallgattam, ahogy ők odabent énekelnek. Azt gondoltam, a kurva életbe, elképesztő lehet az a limonádé, amit apám iszik Elég jó képzelőerőm volt. Éveken át filóztam rajta, milyen lehet a sör, mígnem ittam egy keveset, de akkor csak azt tudtam mondani: mi a faszom ez a szar? Apám nem inná meg ezt a szemetet! De aztán hamar rájöttem, hogy a sör mire képes, én pedig mindenért odavoltam, ami változtatott a kedélyállapotomon. Tizennyolc éves koromban már öt másodperc alatt ittam meg egy korsóval. Apámon kívül az anyám és a nővéreim is szerettek énekelni, ha egy kicsit többet ittak a
kelleténél. Jean hazahozott pár Chuck Berry- és Elvis Presley-lemezt, megtanulták őket, és kisebb családi show- műsorokat rendeztek szombat esténként. A nővéreim jó pár Everly Brothers-számot is tökéletesen feldolgoztak. Az első szereplésem egyébként pont egy ilyen együtt mulatnak Osbourne-ék -estélyen volt. Cliff Richard Living Doll című számát énekeltem, amit előtte már hallottam párszor a rádióban. Franc se gondolta akkor, hogy egyszer énekesként válok híressé. Lehetetlennek tartottam. Annyira voltam képben a dolgokkal, hogy azt hittem, pénzt keresni csak akkor lehet, ha elmegyek egy gyárba melózni, ahogy Astonban mindenki. Vagy kirabolok egy bankot. De ez végképp elképzelhetetlennek tűnt. A bűnözés teljesen magától értetődően lett az életem része. Volt egy cinkosom is, egy másik kölyök az utcánkból, Patrick Murphy. A Murphyk és az Osbourne-ok jóban voltak, habár Murphyék hívő katolikusok voltak, és a gyerekeik egy másik iskolába jártak. Pattel almatolvajokként kezdtük. De nem adtuk el az almát, ez eszünkbe sem jutott megettük mind, mivel állandóan kibaszott éhesek voltunk. Néha bekaptunk egy-egy rohadtat is, aztán utána napokig fostunk. Nem messze tőlünk, a Trinity Road egyik végén, egy szűk utcában felmásztunk a falon, zsákot formáltunk a pólónkból, teletömtük almával, és már léptünk is. Egyszer viszont a tulaj rám küldte a két vadállat németjuhászát. Épp a kerítés tetején álltam, nagyjából úgy festettem, mint egy terhes almatolvaj. A kutyák hátulról rontottak nekem, én pedig fejjel előre estem be a gyümölcsöskertbe. Másodperceken belül bedagadtak a szemeim, úgy néztek ki, mint két fekete lufi. A faterom hülyét kapott, amikor hazaértem, a kórházban pedig még a doki is leszúrt. De ez sem állított meg minket. Sem Patet, sem engem. Az almák után parkolóórákat törtünk fel, majd piti betörésekkel folytattuk. A szüleim hat gyereket neveltek, sosem volt elég pénzük, és ebben a siralmas helyzetben bármit képes vagy megtenni a következő ebédedért. Nem vagyok büszke a múltamra, de nem az a fajta csávó vagyok, aki azt mondja, hogy: Ó, most már minden rendben, tele vagyok pénzzel, felejtsük el, ami történt. Pont a múltam tett azzá, aki vagyok. Volt még egy trükkünk. Meccsnapokon az Aston Villa stadionja körül lógtunk, és fél shillingért vigyáztunk a szurkolók autóira. Akkoriban senki sem zárta a kocsiját, úgyhogy a mérkőzés alatt körülnéztünk bennük. Néha megpróbáltunk autómosással egy kis extra pénzt is keresni. Briliáns ötlet volt egészen addig, mígnem egyszer kitaláltuk, hogy az egyik szerencsétlen fasz kocsiját drótkefével mossuk le. Mire végeztünk, a fényezés fele lejött. A csávó persze idegrohamot kapott. Mindennek ellenére mégsem voltam annyira rossz fiú, mint amennyire szerettem volna az lenni. Csak egy hülyegyerek voltam, aki azt akarta, hogy a helyi bandák befogadják. Nagyszerű játékokkal ütöttük el az időt. Két utca gyerekei a következőképpen csaptak össze: kövekkel dobáltuk egymást, pajzsnak pedig a szemetesládák fedeleit használtuk. Úgy festett, mintha az ókori görögök és a rómaiak csatáznának. Jó móka volt mindaddig, míg az egyikünket arcon nem találta egy kő, és rohannunk kellett az ügyeletre. A csávónak ömlött a vér a szeméből. Másféle háborús játékokat is játszottunk, például saját készítésű bombákat gyártottunk: vettünk egy adag olcsó petárdát, és kiszedtük belőlük a puskaport. Aztán szétlapítottuk egy fémcső egyik végét, a közepén fúrtunk egy apró lyukat, megtömtük puskaporral, behajtottuk a másik végét, kiszedtük a petárdából a kanócot, és bedugtuk a lyukba. Innentől kezdve más dolgunk nem volt, csak begyújtani a kanócot, és gyorsan eltűnni a francba. Bumm! Höhöhö. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden csínyünk annyira necces lett volna, mint a
bombakészítés, de nagyrészt azért hasonlóan veszélyesek voltak. Pattel egyszer kivájtunk egy föld alatti bunkert a vasúti töltés oldalában. Beraktunk egy régi ágykeretet és némi fát, a tetején pedig még kéménynek is fúrtunk lyukat. A bunker mellett állt néhány rozsdás olajoshordó, amikről egy darab ócska, rozsdás fémlapra ugráltunk, arról pedig tökéletes dobbantó lévén fel a bunker tetejére. Hetekig ezt játszottuk, de aztán egyszer bezuhantam a kémény nyílásán, és majdnem kitörtem a nyakam. Pat néhány másodpercig azt hitte, halott vagyok. A lebombázott házakat egyszerűen imádtuk. Órákig kóvályogtunk bennük, mindenfélét építettünk a törmelékből, vagy éppen csak törtünk-zúztunk, esetleg gyújtogattunk. Na meg elveszett kincseket kerestünk totál őrültek voltunk. Mivel Astont éppen akkortájt építették újjá, ezért ilyen elhagyott viktoriánus házakból jó néhány állt még a környéken, Mi pedig remekül szórakoztunk ezekben az öreg, három-négyszintes épületekben. Darabonként két pennyért vettünk néhány szál Woodbine-t vagy Park Drive-ot, henyéltünk a lebombázott, mocskos szalonokban, a cigi füstjét pedig együtt szívtuk be a vastag és sárga birminghami szmoggal. Szép idők voltak. Gyűlöltem az iskolát. Gyűlöltem. Máig emlékszem az első napomra az astoni Prince Albert elemiben: rugdalóztam, hisztiztem, a grabancomnál fogva kellett beráncigálni. Mindössze egy dolgot tartottam jónak az iskolában, mégpedig a délután négy órai kicsengetést. Képtelen voltam folyékonyan olvasni, nem hordtam haza jó jegyeket. Semmi sem maradt meg a fejemben, és nem fogtam fel, hogy az agyam miért működik úgy, mint egy darab takony. Belenéztem egy könyvbe, és akár kínaiul is írhatták volna. Vesztesnek éreztem magam egészen a harmincas éveimig, amikor kiderült, hogy diszlexiás vagyok, és figyelemhiányos rendellenességben hiperaktivitásban szenvedek. Gyerekkoromban ezekről a betegségekről senkinek nem volt fogalma. Negyven gyerekkel jártam egy osztályba, ha valamit nem fogtunk fel, a tanár nem ment oda külön senkihez segíteni hagyta, hadd baszakodjon a gyerek. Hát én baszakodtam is. Ha kínos helyzetbe kerültem például amikor hangosan kellett felolvasnom az osztály előtt, megpróbáltam szórakoztatni a többieket. Számtalan őrültséget találtam ki, csak hogy megnevettessem őket. Az egyetlen jó dolog a diszlexiában az, hogy a betegek kreatív emberek vagy legalábbis nekem ezt mondták. Szokatlan módon gondolkozunk. De akkor is rémes, hogy gyerekkorodban megbélyegeznek, mert nem tudsz folyékonyan olvasni, ahogy a többiek. A mai napig sajnálom, hogy nem törődtek velem rendesen az iskolában. Olvasni nagyszerű, de tényleg! Kibaszott szuper dolog elmélyülni egy könyvben, mindenkinek képesnek kellene lenni rá. De én alig néhány könyvet tudtam teljes egészében elolvasni. Nagy néha kitisztul a fejem, elmúlnak a tüneteim, olyankor meg is próbálok elolvasni annyi könyvet, amennyit csak tudok, mert aztán a dolgok visszaállnak a régi kerékvágásba, és csak ülök ott, mintha megint kínai szöveg lenne az orrom előtt. Már az iskolában is Ozzynak hívott mindenki. Fogalmam sincs, kitől, mikor és miért kaptam ezt a nevet. Gondolom, az Ozzy az Osbourne becézése, ami egyébként jól is passzol az én bolondos természetemhez. Hamar rám ragadt, idővel már csak a családomban hívtak Johnnak, de arra ma már alig hallgatok. Ha valaki utánam szól, hogy hé, John, figyelj már ide, oda se nézek. A Prince Albert elemi után a Birchfield úti középiskolába mentem Perry Barrba[vii]. A suli egyenruháját nem volt kötelező felvenni, mégis a legtöbb gyerek hordta, köztük az én szent életű kisöcsém, Paul is. Minden egyes nap magára húzta a kabátját, a szürke nadrágját, a nyakkendőjét és az ingét. Én viszont egy szar gumicsizmában, farmerban és egy régi, büdös pulcsiban jártam be. Az igazgató, Mr. Oldham mindig lebaszott, amikor meglátott. John Osbourne, szedd már rendbe magad, az iskola szégyene vagy! üvöltözött a folyosón Miért
nem tudsz olyan lenni, mint az öcséd? Mr. Oldham mindössze egyszer szólt egy jó szót rólam, miután elmondtam neki, hogy az egyik idősebb diák megpróbálta kinyírni az iskola aranyhalait úgy, hogy mosogatószert öntött az akváriumba. Az iskolagyűlésen dicsért meg, mindenki szeme láttára: John Osbourne-nak köszönhetően sikerült elkapnunk azt a gazembert, aki felelős ezért az alattomos tettért. Csak egy dolgot nem tudott azt, hogy valójában én akartam mosogatószerrel kinyírni a halakat. Menet közben azonban inamba szállt a bátorságom. Tudtam, hogy mindenki engem gyanúsítana a bugyborékoló akvárium miatt, hiszen mindenki engem gyanúsított mindenért, úgyhogy inkább rákentem a sztorit másra, és máris én voltam a jófiú. Sikerült. Egy tanáromat azért kedveltem: Mr. Cherringtont. Veszettül imádta az angol történelmet. Egyszer elvitt minket Pimple Hillre, egy öreg birminghami kastély környékére. Kurva jó volt. Erődökről mesélt, temetkezési helyekről meg középkori kínzóberendezésekről. Az egyik legjobb óra volt, amit valaha végighallgattam, de jó jegyet még erre az anyagra sem kaptam, mivel később egy sort sem tudtam róla írni. Komikus, de normális jegyeket csak technikából kaptam, amikor nehézfémmegmunkálással[viii] foglalkoztunk. Feltehetőleg azért, mert apám szerszámkészítőként dolgozott, úgyhogy nekem ez a tantárgy nem volt újdonság. Az osztályversenyen első díjat kaptam egy ablakzárra. De ettől még ugyanolyan anyaszomorító fasz maradtam. Ha rosszat tettem, a tanárom, Mr. Lane egy nagydarab fával seggelt el, de úgy, hogy azt hittem, leszakad a valagam. Egyébként kedves ember volt, csak éppen rettenetes nagy rasszista. A francba is, olyan dolgokat mondott, hogy ma simán börtönbe dugnák érte. A technikaórákon volt egy kedves kis szórakozásom. Forrasztólámpával felhevítettem egy fémpénzt, és odaraktam Mr. Lane asztalára, aki persze kíváncsian a kezébe vette. Először azt üvöltötte: Vááááááááááá! Aztán azt: Osbourne, te kis rohadék! He-he-he. A jó öreg aprópénzes trükk. Megfizethetetlen. Tizenegy éves korom körül néhányszor megfenyítettek a nagyok. Bevártak az utcán, lehúzták a gatyámat, vagy csak szimplán basztattak egészen hazáig. Tizenegy vagy tizenkettő lehettem akkor. Rossz élmény volt. Persze nem dugtak meg, és nem verték ki a farkamat, semmi ilyen durvaság nem volt, csak a tipikus fiús szívatás ment. Viszont így is szégyelltem magam, és hülyét kaptam, hogy a szüleimnek nem mondhattam el. Így is eléggé feszült volt otthon a hangulat persze ebben semmi meglepő nincs, hiszen hat gyerek élt egy apró házban, és én nem gondoltam, hogy bárkitől is segítséget kérhetek. Úgy éreztem, az én hibám, hogy szívatnak, ezért már akkor eldöntöttem, hogy ha egyszer lesznek gyerekeim, azt fogom mondani nekik: Sose féljetek semmilyen problémával anyátok és apátok elé állni. Tisztában vagytok vele, hogy mi a jó és a rossz között a különbség, és ha bárki egy ujjal is úgy érne hozzátok, hogy az nektek nem esik jól, mondjátok csak el nekünk. És el is hiheti mindenki: ha egyszer rájövök, hogy a gyerekeimmel valami necces dolog történik, akkor vér fog folyni. Végül azért rájöttem, hogyan úszhatom meg a fenyítést. Kinéztem magamnak a legnagyobb gyereket a játszótéren, és addig bohóckodtam neki, amíg elröhögte magát. Ennyi kellett, hogy összebarátkozzunk. A csávó úgy nézett ki, mint amikor a kert végében álló kőbudinak gyereke születik a Sziklás-hegységtől. Aki basztatta, biztosan szívószállal ette az iskolai ebédjét vagy másfél hónapig. A lelke mélyén viszont szelíd és nagylelkű volt. Attól kezdve, hogy haverok lettünk, senki nem szórakozott velem, ami azért nyugtatott meg, mert verekedésből pont annyira voltam jó, mint olvasásból. Az egyetlen gyerek a suliban, aki soha nem vert össze, Tony Iommi volt. Eggyel fölém járt, és mindenki ismerte őt, mivel tudott gitározni. Szóval soha nem vert össze, de én mégis féltem tőle: nagydarab volt, jól nézett ki, és imádták a csajok. Tony Iommit nem lehetett kiütni. Képtelenség volt leteperni. Mivel idősebb volt nálam, lehet persze, hogy néhányszor tökön rúgott
meg beszólt, de maximum ennyi. Semmi több. A legélesebb emlékem vele kapcsolatban az, amikor bevihettük az iskolába a karácsonyi ajándékainkat, ő pedig egy tűzpiros elektromos gitárral jelent meg. Az volt az egyik legfaszább dolog, amit addigi életemben láttam. Mindig is akartam valamilyen hangszeren játszani, de a szüleimnek nem volt lóvéja, hogy vegyenek egyet, na meg nekem se lett volna türelmem megtanulni. Öt másodpercnél tovább semmire nem tudtam odafigyelni. Tony viszont tényleg tudott játszani. Hihetetlen volt, igazi született tehetség: ha a kezébe adtál egy skótdudát, néhány órán belül megtanult rajta valami bluestémát. Az iskolában sokat gondolkoztam rajta, vajon mi lesz Tony Iommiból, de még el kellett telnie néhány évnek, hogy az útjaink újra keresztezzék egymást. Ahogy nagyobb lettem, egyre ritkábban jártam órákra, viszont egyre többet bagóztam a vécében, úgyhogy a reggeli létszámellenőrzést, amit Mr. Jones, a rögbiedző felügyelt, általában lekéstem. A pasas gyűlölt, folyton büntetésbe rakott, és általában a többi gyerek előtt csesztetett. Semmit nem szeretett jobban a világon, mint cipővel ütlegelni engem. Hátraküldött a teniszcipő-tárolóhoz, kivetette velem a legnagyobbat, én meg odavittem neki. Aztán odament ő is a szekrényhez, és ha talált egy nagyobbat, akkor pont kétszer annyiszor csapott le, mint amúgy. A legerőszakosabb zsarnok volt a suliban. Reggelente sorba állított minket, mögöttünk mászkált fel-alá, és a nyakunkat stírölte, hogy mosakodtunk-e. Ha koszosnak látta, egy fehér törölközővel megdörzsölte, és ha az is mocskos lett, elrángatott a sarokba a mosdóhoz, és lesúrolt, mint egy állatot. Mondom, ő volt a legerőszakosabb zsarnok a suliban. Nem kellett hozzá hosszú idő, hogy rájöjjek: a mi családunknak sokkal kevesebb lóvéja van, mint másoknak. Mentünk volna mi Mallorcára nyaralni minden évben, de hat kis Osbourne-t kellett etetni és ruházni. A tengert tizennégy éves koromban láttam először. Ada nagynéném vitt el, aki Sunderlandben élt. Óceánt olyan vizet, amiben nem úszik egy halom szemét, és nem fagysz meg benne három másodperc alatt pedig bőven huszonévesen láttam először. Másképpen is leírhatom, mennyire szegények voltunk: újságpapírt használtunk vécépapír helyett. Na meg gumicsizmában kellett járnom nyáron is, mivel nem volt cipőm. És az is tény, hogy anyám sosem vett nekem alsógatyát. Meg aztán ott volt az a sunyi fazon, akinek rendszeresen tartoztunk. Házaló ügynök volt, csak kopogós embernek hívtuk. Rásózott néha a mutteromra ezt-azt, utána meg hetente jött, hogy behajtsa az árát. De anyámnak sosem volt pénze, úgyhogy engem küldött ajtót nyitni, hogy megmondjam a pasasnak, nincs itthon. Egy idő után meg is undorodtam ettől, és azt mondtam neki: Anya azt üzeni, nincs itthon. Évekkel később megpróbáltam lerendezni a pasast. Kinyitottam neki az ajtót, egy az egyben kifizettem anyám számláját, elküldtem a picsába, és közöltem vele, hogy soha ne jöjjön ide vissza. De szart sem ért. Két héttel később hazamentem, és megláttam egy új, háromrészes ülőgarnitúrát. Nem kellett sokáig gondolkoznom, honnan szerezhette a mutter. Szóval rettentő szűkösen éltünk gyerekkoromban. Az egyik legrosszabb emlékem az, amikor a születésnapomon kaptam anyámtól tíz shillinget egy zseblámpára, ami különböző színekben világított, és hazafelé elvesztettem a visszajárót. Négy vagy öt órát töltöttem azzal, hogy átfésültem Aston összes árkát és csatornalefolyóját azért a pár petákért. Az a vicces, hogy arra viszont nem emlékszem, mit mondott anyám, amikor hazaértem. Csak az van meg, hogy nagyon féltem. A mutter nem volt éppen egy Delia Smith[ix]. Vasárnaponként állt a konyhában, folyt róla a verejték, és főzött, a család pedig rettegett a végeredménytől. De nem reklamáltunk. Egyszer valami káposztát csinált, aminek szappaníze volt. Jean meglátta az arckifejezésemet, és megbökött, ami annyit jelentett, hogy inkább ne szóljak egy szót se. Csakhogy nekem rettenetesen rossz az emésztésem, és nem akartam káposztamérgezésben meghalni. Már épp meg akartam szólalni, amikor apám hazajött a
kocsmából, felakasztotta a kabátját, és leült az ebédje elé. Megemelte a villáját, felszúrt rá egy darab káposztát, és amikor a szájához emelte, észrevettük, hogy a végén ott lóg egy összegabalyodott drót. Anyám véletlenül belefőzött a káposztába egy mosószerrel átitatott súrolókefét. Mindannyian rohantunk a klozetre okádni. Az is előfordult, hogy a mutterom tojásos szendvicset csinált nekem tízóraira, és amikor kicsomagoltam, némi cigarettahamut vettem észre benne. Egészségedre, mama! Az iskolai ebéd életmentő volt, egyike annak a kevés dolognak, amit szerettem a középsuliban. Kaptunk főételt és pudingot is. Hihetetlen. Manapság meglátsz egy kaját, és egyből beugrik, hogy hoppá, ez kétszáz kalória, vagy hogy ebben nyolc gramm telített zsír van. Akkoriban egyáltalán nem foglalkoztunk ilyen faszságokkal. Kaja volt a tányérunkon, és ami engem illet, nekem sosem volt elég. Minden reggel kitaláltam valamit, hogy ne kelljen iskolába mennem, úgyhogy senki nem hitt nekem, amikor a kifogásaimnak tényleg valós alapja volt. Például amikor egy szellem hangját hallottam. A konyhában álltam, éppen indultam volna a suliba. Tél volt, dermesztő hideg, nekünk pedig nem volt meleg vizünk, úgyhogy egy teáskannában forraltam egy keveset a mosogatáshoz, amikor megszólalt egy hang. Osbourne, Osbourne, Osbourne! Apám éjjel dolgozott, reggelente ő indított el minket, mielőtt lefeküdt volna aludni. Odafordultam hozzá, és azt mondtam neki:,apu, apu! Valaki a nevünket üvölti. Szerintem egy szellem! És itt kísért a házunkban! Felnézett az újságjából. Nem rossz, fiam mondta. De te most elmész az iskolába, ha van szellem, ha nincs. Úgyhogy siess a mosogatással! De én újra hallottam a hangot. Osbourne, Osbourne, Osbourne. De apa! üvöltöttem. Megint hallom, már megint. Figyelj! Végül a faterom is meghallotta. Osbourne, Osbourne, Osbourne!' Úgy tűnt, a kertből jön. Mindketten kimentünk, én persze cipő nélkül, de a kert üres volt. Aztán újra hallottuk a hangot, ezúttal hangosabban. Osbourne, Osbourne, Osbourne! A kerítés túloldaláról jött. Átnéztünk, és ott feküdt a szomszédunk a jeges földön. Egyedülálló, idős asszony volt. Valószínűleg megcsúszott, elesett, ezért kiáltott segítségért. Ha nem halljuk meg, ott fagyott volna halálra. Apámmal átmásztunk a kerítésen, megemeltük, és bevittük a nappalijába, ahol egyébként még sosem jártunk, annak ellenére, hogy emberemlékezet óta egymás mellett éltünk. Szomorú sztori az övé. Férje és gyermekei voltak, de a férjét Franciaországba küldték, ahol lelőtték a nácik. Mindennek tetejébe a gyerekei meghaltak egy óvóhelyen, de ő mégis úgy élt, mintha mindannyian életben lettek volna. Tele volt a lakás a fotóikkal, leterített ruhákkal, játékokkal meg mindennel. Mintha az egész házban megállt volna az idő. Sosem láttam szívszorítóbb dolgot azelőtt. Emlékszem, anyám mennyire bőgött, amikor aznap délután hazajött tőle. Furcsa, nem? Alig néhány méterre élsz a közvetlen szomszédodtól, és nem tudsz róla semmit. Aznap persze késtem az iskolából, de Mr. Jonest egyáltalán nem érdekelte. Hogy miért? Mert minden egyes nap késtem. Számára ez is csak egy újabb ürügy volt, hogy pokollá tegye az életemet. Egyik reggel talán pont aznap, mikor rátaláltunk a szomszéd nőre a jégen, de ebben nem vagyok biztos annyit késtem a létszámellenőrzésről, hogy befejeződött, és már egy másik osztály állt ott. Különleges nap volt, mert vittem magammal egy köteg fémrudat, amit apám hozott
nekem a gyárból. Csavarhúzót akartam csinálni belőlük Mr. Lane technikaóráján. A rudakat a hátitáskámba tettem, és alig vártam, hogy megmutassam őket az osztálytársaimnak. De ez a nap már azelőtt el volt baszva, hogy elkezdődött volna. Mr. Jones asztala előtt álltam. A pasas kurvára őrjöngött, miközben a kölykök a másik osztályból leültek. Zavarban voltam, szívem szerint bemásztam volna négykézláb egy lyukba, és soha többet nem jövök elő. OSBOURNE! üvöltötte. SZÉGYENT HOZOL MAGADRA ÉS AZ ISKOLÁRA IS! HOZZ EGY CIPŐT! Elcsendesült a terem, még egy egérfingot is meghallottunk volna. De uram! HOZZ IDE EGY CIPŐT, OSBOURNE. DE A LEGNAGYOBBAT HOZZAD, KÜLÖNBEN OLYAN VÉRESRE VEREM A HÁTSÓD, HOGY EGY HÓNAPIG KÉPTELEN LESZEL RÁÜLNI! Körülnéztem, mindenki engem bámult. Meg akartam dögleni. Ezek az idegen kölykök mind eggyel fölém jártak, és úgy néztek rám, mint valami agyatlan őrültre. Szégyenkezve, lehajtott fejjel a terem hátuljába sétáltam. Valaki el akart gáncsolni. Egy másik csávó kirakta elém a táskáját, amit meg kellett kerülnöm. Az egész testem remegett és zsibbadt, az arcom pedig égett. Nem akartam sírni a nagyobbak előtt, de úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Odaértem a szekrényhez, kivettem egy cipőt olyan ideges voltam attól, hogy mindenki engem bámul, hogy lövésem nem volt, melyik lehetett a legnagyobb, és odavittem Mr. Jonesnak. Fel se néztem rá, úgy adtam oda neki. EZT NEVEZED TE A LEGNAGYOBBNAK? kérdezte Mr. Jones, majd hátrament, benézett a szekrénybe, visszajött egy másik, nagyobb cipővel, és rám parancsolt, hogy hajoljak előre. Még mindig mindenki minket bámult. Hihetetlenül nehéz volt, de megálltam, hogy felüvöltsek. Némi takony viszont kibuggyant az orromból, úgyhogy le kellett törölnöm a kézfejemmel. AZT MONDTAM, HAJOLJ ELŐRE, OSBOURNE! Úgy tettem, ahogy parancsolta. Olyan magasra emelte azt a negyvenötös teniszcipőt, amennyire csak tudta, és iszonyatos erővel sújtott le. ARRRGGGGGHHHHHH! Kibaszottul fájt. Aztán megint ütött a rohadék. Aztán megint. A harmadik vagy a negyedik csapásnál baszottul dühös lettem, elegem lett az egészből, és elborult az agyam. Ahogy újra emelte a kezét, elnyúltam a hátitáskámért, kivettem belőle az apámtól kapott fémrudakat, és amilyen erővel csak tudtam, belevágtam mindet Mr. Jones puffadt, izzadó arcába. Sosem voltam egy élsportoló, de abban a két másodpercben akár az angol krikettválogatottba is befértem volna dobójátékosnak. Mr. Jones megtántorodott, sugárban ömlött az orrából a vér, bennem pedig tudatosult, hogy mit is tettem. A teremben mindenkinek elállt a lélegzete. Ó, bassza meg! Leléptem, amilyen gyorsan csak lehetett. Ki a teremből, le a folyosón, ki az iskolából, fel a kocsibehajtón, át a kapun, vissza a Lodge Road 14.- be. Egyenesen felrohantam a lépcsőn apámhoz, felráztam, és elbőgtem magam. A faterom rettenetesen begurult. De, Istennek hála, nem rám haragudott, hanem Mr. Jonesra. Elment az iskolába, és követelte, hogy beszélhessen Mr. Oldhammel, az igazgatóval. Az iskola másik végéről is lehetett hallani, ahogy üvölt. Mr. Oldham azt mondta, hogy neki lövése nincs Mr. Jonesról és a teniszcipős játékairól, de megígérte, hogy utánajár. Apám pedig közölte, hogy bizony, kurvára utána kéne járjon ennek. Ezután soha nem vertek meg. Nem voltam éppen az iskola Rómeója a legtöbb csaj őrültnek tartott, de egy ideig volt
egy barátnőm, Jane. Megőrültem érte. Egy lányiskolába járt feljebb az úton, közel az én sulimhoz. Minden találkánk előtt bementem a fiúvécébe, és szappannal hátranyaltam a hajamat, hogy azt higgye, fasza gyerek vagyok. Egyik nap viszont esni kezdett az eső, és mire odaértem a randevúra, rendesen habzott a fejem, a szappanos lé pedig a homlokomon keresztül a szemembe csurgott. Rám nézett, és megkérdezte: Te meg mi a francot csináltál? Ott helyben kidobott. Kurvára összetörte a szívemet. Néhány évvel később láttam őt Astonban, rettenetesen berúgva támolygott ki egy klubból, én pedig azon csodálkoztam, hogy akkor miért húztam fel magam rajta. Tetszettek nekem más csajok is, de általában semmi nem jött össze velük, és fájó volt állandóan azzal szembesülni, hogy ezek mind valami más faszival lógtak. Nem nagy öröm, ha örökké lepattintanak. Egyszer megbeszéltem egy randit fél nyolcra. Szakadt az eső. Odaértem időben, a csaj persze nem volt sehol. Ó, biztos itt lesz fél órán belül mondtam magamnak, és egészen nyolcig vártam. De semmi. Gondoltam, várok még fél órát. De még akkor sem jött. Végül este tízig álltam ott. Rettentően lesújtva, teljesen átázva értem haza. Most, szülőként persze már fel nem foghatom, mi a faszt képzeltem akkor. Ki nem engedném a lányomat szakadó esőben randevúzni valami iskolástársával. Akkoriban azt hittem, hogy eléggé felnőttem már a szerelemhez, de nem így volt. Ezek inkább amolyan kamaszkori fellángolások voltak. Amikor úgy tizennégy lehettem, elvittem moziba egy csajt. Elhatároztam, hogy nagymenő leszek, és cigizni fogok, mert ez nyilván imponál neki. Egy ideje már bagóztam akkor, de nem voltam erős dohányos. Öt szál cigi volt nálam, meg egy doboz gyufa a zsebemben. Szóval ültem a moziban, játszottam a nagymenőt, de hirtelen izzadni kezdtem. Mi a fasz van? Böfögtem egyet, amitől feljött némi hányás. Elrohantam a vécére, magamra zártam az ajtót, és majdnem kiokádtam a belemet. Kibaszott szarul lettem. Kivonszoltam magam a moziból, és egyenesen hazamentem, közben egész úton hánytam. Nem tudom, mi történt a csajjal, de legalább egy doboz bonbont nyert az ügyön, amit neki vittem. Nem ez volt az egyetlen rossz élményem a cigivel. Egyik éjjel otthon bagóztam a hálóban. Ledekkeltem a szálat, hogy a maradékot reggel elszívhassam. Pár órával később arra ébredtem, hogy fulladozom. Füst vett körül. A pokolba, gondoltam, felgyújtottam a házat! Lenéztem az ágy mellé, de a hamutálban egyáltalán nem volt égő cigi. Nem tudtam, de a faterom aznap éjjel elég jókedvűen jött haza, és ő is rágyújtott bent. Viszont ahelyett, hogy elnyomta volna a cigit, inkább bedobta a kanapé mögé. Mire én felriadtam a párnákban lévő habszivacs már parázslott, és fekete füst terjengett az egész házban. Lerohantam a nappaliba, ahol megláttam apámat. Másnapos volt, és lerítt róla, hogy tudja, hibázott. Anyám összegörnyedve, köpködve köhögött, az arca könnyekben úszott. Jack Osbourne mondta két köpés között. Mi a fenét csin De ebben a pillanatban olyan erősét köhögött, hogy a műfogsora szó szerint kirepült a szájából, és kitörte az ablakot. Hűvös szél fújt be a résen, amitől a kanapé úgy lángra kapott, mint egy kibaszott máglya. Nem tudtam, hogy röhögjek, vagy inkább összeszarjam magam. Akárhogy is, apámnak meg nekem végül sikerült eloltani a tüzet, amíg anyám kiment a kertbe megkeresni a protkóját. A ház még hetekig bűzlött. Persze ennek hatására sem szoktam le a cigiről. Meg voltam róla győződve, hogy bagóval a számban tökös gyerek vagyok. És talán igazam is volt, mert néhány héttel a tűzeset után életemben először bezavartam a macit a málnásba. Akkortájt még épp csak felfedeztem, hogy a pöcsöm nem csak arra jó, hogy pisáljak vele, úgyhogy állandóan vertem a farkam. Rejszoltam és matyiztam, ahol csak tudtam. Még aludni se tudtam, annyit rángattam a répám. Na mindegy, szóval lementem egy kocsmába Astonban. Ez még azelőtt volt, hogy rákaptam az italra, úgyhogy nyilván valami születésnapi buli volt a kocsma hátsó helyiségében. Volt ott egy idősebb lány, aki táncolt velem egy kicsit. Istenemre esküszöm, már nem is emlékszem a nevére. Elvitt a szülei
házába, és egész éjjel dugtunk, a szart is kikefélte belőlem. Fogalmam sincs, miért éppen engem szedett fel. Talán rendesen be volt indulva, és én voltam az egyetlen pótpöcs a bulin. Ki tudja? Persze egy rossz szavam nem lehetett, és nyilván folytatni akartam, úgyhogy másnap el is rohantam a házukhoz, mint valami kutya, aki régi szagok után kutat. De ő azzal fogadott: Mi a faszt akarsz? Mi lenne, ha dugnánk még egyet? Elmész te a picsába! Hát így lett vége a mi gyönyörű szerelmünknek. Tizenöt évesen hagytam ott az iskolát. És mit kaptam azért a tíz évért, amit a brit oktatási rendszerben lehúztam? Egy darab papírt, amin ennyi állt: John Osbourne a Birchfiled úti középiskola növendéke volt. Aláírás, Mr. Oldham, igazgató Ennyi, kész. Semmi képesítés. Szart sem ért. Két lehetőség közül választhattam: kétkezi munka vagy kétkezi munka. Kutakodni kezdtem egy birminghami újság álláshirdetései közt, és azon a héten pont volt benne néhány meló, amit kifejezetten olyan embereknek ajánlottak, akik otthagyták az iskolát. Megnéztem mindet: tejesember, raktáros, gyári munkás, kőműves, utcaseprő, buszvezető és hasonlók. A vízvezeték-szerelés mellett elöntöttem. Végtére is, az egy mesterség, nekem pedig megmondták, hogy szakma nélkül semmire nem viszem az életben. Év vége felé jártunk, mire munkába álltam, és kezdett lehűlni a levegő. Fogalmam nem volt róla, hogy a vízvezeték-szerelők télen kidolgozzák a belüket, mivel az összes cső szétreped a fagyban. A mínusz öt fokos hidegben az időm nagy részét a vízóraaknákban hajolgatva kellett töltenem, miközben lefagyott a tököm. Egy hétig sem bírtam. De nem a hideg tett be, dehogyis. Kirúgtak, merthogy almát loptam ebédidőben. Hiába, a régi berögződések nem múlnak el egykönnyen. A következő melóm nem jelentett ekkora kihívást. Egy gyárba mentem, Aston mellé, ahol autóalkatrészek készültek. Egy ipari zsírtalanító-gép mellé osztottak be. Kaptam egy zsákot, teli rudakkal, rugókkal, fogantyúkkal, de igazából tökmindegy, mivel aztán ezeket beledobtam egy vegyszerektől bugyborékoló tartályba, ami megtisztította őket. A vegyszerek természetesen mérgezőek voltak, ott is állt egy figyelmeztető tábla a gép tetején: KÜLÖNÖSEN VESZÉLYES! VÉDŐMASZK VISELÉSE MINDEN ESETBEN KÖTELEZŐ! SOHA NE HAJOLJON A TARTÁLY FÖLÉ! Megkérdeztem valakit, hogy mi van a tartályban, és kiderült, hogy diklór-metán.[x] 0 Elgondolkoztam rajta: hmmm, vajon be lehet tépni ettől a cucctól? Úgyhogy egyik nap fogtam magam, lehúztam a maszkomat, és egy másodpercre a tartály fölé hajoltam. Vádáááóóóóóó! Pont olyan volt, mint szipuzni csak százszor jobb. Úgyhogy ezután minden reggel szippantottam egyet a tartályból. Sokkal olcsóbb volt, mint kocsmába járni. Egy idő után már napi kétszer hajoltam a tartály fölé. Aztán háromszor. Aztán minden ötödik percben. Csak az volt a baj, hogy minden szippantásnál nagy, olajos fekete foltok jelentek meg a pofámon, így a többi dolgozónak nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek, mi folyik itt. Ha a teaszünetben megláttak, mondták is, hogy: Már megint a kibaszott mosógépnél voltál, ugye? Ember, kurvára kinyírod magad. Mire gondoltok? kérdeztem ártatlan tekintettel. Azaz anyag kurvára mérgező, Ozzy. Pont ezért viselem állandóan a védőmaszkot, és soha nem hajolok a tartály fölé. Ahogy a figyelmeztető tábla előírja. Húgyagyú! Ne csináld, mert tényleg kinyírod magad. Néhány héttel később már ott tartottam, hogy szinte fogalmam nem volt róla, hol vagyok. Kóvályogtam fel-alá és énekeltem, elkezdtem hallucinálni, de ennek ellenére sem álltam le. Nem
is tudtam magam leállítani. Aztán egyik nap kidőltem. Teljesen kiütve feküdtem a tartály mellett, amikor rám találtak. Azonnal hívjatok mentőt mondta a főnök. És soha ne engedjétek vissza ide ezt az idiótát! Apámék persze kiakadtak, hogy már megint kirúgtak. Még mindig velük éltem a Lodge Road 14.-ben, és elváltak volna, hogy szálljak be a számlák fizetésébe, én viszont megpróbáltam a lehető legtöbb időt otthon tölteni. A mutterom azonban beszélt a főnökeivel, és szerzett nekem egy állást a Lucas üzemben, ahol szemmel tarthatott. Tanonc leszel, John mondta. A legtöbb ember a te korodban a fél karját is odaadná egy ilyen lehetőségért. Szakmát tanulsz. Képzett autóduda-hangoló leszel. Elszorult a szívem. Autóduda-hangoló? Akkoriban az emberek valahogy így álltak hozzá az élethez: iskolába jársz addig a rövid ideig, amíg lehet, utána elmész tanoncnak, aztán kapsz egy szar munkát, amire büszke vagy annak ellenére is, hogy tényleg egy szar munka. Onnantól fogva egész hátralévő életedben az a szar munka lesz a mindened. Birmingham lakóinak nagyobbik része meg sem érte a nyugdíjas kort. Egyszerűen csak holtan estek össze munka közben. Nem akartam ebbe a csapdába beleesni, csak éppen ötletem se volt, hogyan lépjek le Astonból. Megpróbáltam Ausztráliába emigrálni, de nem volt pénzem az útra. Aztán próbálkoztam a hadsereggel is, de a sereg nem akarta, hogy próbálkozzak vele. Meglátta a randa pofámat egy egyenruhás figura, és azt mondta, hogy: Bocsánat, de nekünk szófogadó emberekre van szükségünk, nem holmi lázadókra. Így hát elvállaltam a gyári melót, Pat haveromnak pedig azt mondtam, hogy a zeneiparban fogok dolgozni. Mit értesz az alatt, hogy zeneipar? kérdezte. Mindenféle dolgokat hangolok be válaszoltam bizonytalanul. Na de miféle dolgokat? Törődj a magad dolgával, baszd meg! Az első napomon a Lucas műveknél a főnököm bevezetett egy hangszigetelt szobába, ahol a műszakomat kellett töltenem. A melóm annyi volt, hogy megfogtam egyet a futószalagon érkező autódudák közül, és beleraktam egy sisak alakú gépbe. Aztán áramot vezettem bele, és szépen utánaigazítottam egy csavarhúzóval, miközben ilyen hangokat adott ki, hogy BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Egy nap kilencszázat kellett megcsinálnom, ennyi volt a normám. Persze nyilvántartották: ha végeztem eggyel, meg kellett nyomnom egy gombot. Mivel öten voltunk a szobában, egyszerre öt duda zörgött és búgott reggel nyolctól délután ötig. Kijöttem abból a kurva helyiségből, és úgy csengett a fülem, hogy még a saját gondolataimat sem hallottam. A következőképpen nézett ki egy napom. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Munka közben anyám büszkén nézett rám egy üvegablakon keresztül. De csak pár órát töltöttem el ebben a zajban, és máris kezdett az agyamra menni. Kész voltam kinyírni bárkit, úgyhogy minden egyes duda után kétszer nyomtam meg a gombot. Azt hittem, így hamarabb leléphetek. Bármire képes lettem volna, hogy kiszabaduljak abból a lyukból. Aztán már nem kétszer
nyomtam a gombot, hanem háromszor. Aztán négyszer. Aztán ötször. Eltelt néhány óra, mígnem egyszer csak kopogó hangot és sistergést hallottam valahonnan a fejem fölül. A futószalag rázkódni kezdett, majd megállt, és végül egy hang szólalt meg a hangszóróból. OSBOURNE. A FŐNÖK IRODÁJÁBA. MOST. Kíváncsiak voltak, hogy végezhettem ötszáz dudával húsz perc alatt, én meg mondtam nekik, hogy nyilván a számlálóval lehet valami gond. Erre persze közölték, hogy nem most jöttek a falvédőről, az egyetlen baj a számlálóval az lehet, ha valami hülye kezeli, és ha még egyszer elszúrom, akkor úgy rúgnak ki innen, hogy a seggem nem éri a földet. Értette? Igen, értettem válaszoltam, és visszasunnyogtam a fülkémbe. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Néhány hete melóztam ezen az eszement helyen, amikor elhatároztam, hogy beszédbe elegyedek Harryvel, azzal az öreg faszival, aki közvetlenül mellettem dolgozott. Mióta dolgozik itt? kérdeztem. He? Mióta dolgozik itt? Ne suttogjál, fiam! Mióta dolgozik itt? üvöltöttem. Harry nyilván teljesen megsüketült attól, hogy egész álló nap autódudákat állított be. Huszonkilenc éve és hét hónapja válaszolta vigyorogva. Maga viccel. He? Semmi. Ne suttogj, fiam! HARRY BASSZUS, AZ KURVA HOSSZÚ IDŐ! És tudod, mi a legjobb benne? Széttártam a kezem, és megráztam a fejem. Még öt hónap, és kapok egy aranyórát, mivel addigra pont harminc éve dolgozom itt! Miután belegondoltam, hogy milyen lehet eltölteni harminc évet ebben a szobában, csak azt kívántam, hogy a ruszkik dobjanak le ránk egy bombát, és vessenek véget ennek az egésznek. Ha ennyire akart egy aranyórát mondtam neki, akkor lophatott volna egyet valami szaros ékszerüzletből. Ha még el is kapják, akkor is csak a tizedét húzza le érte a börtönben, mint így ebben a szarfészekben. Mondd még egyszer, fiam! Semmi. He? Mondom, SEMMI! Elegem lett. Földhöz vágtam a csavarhúzót, kimentem az ajtón, elsétáltam anyám mellett, kigyalogoltam a gyárkapun, és beültem az első kocsmába. Így ért véget az első melóm a zeneiparban. Maga az ötlet is kurva vicces volt, hogy szerzek egy rendes állást a zenebizniszben. Pont annyira tűnt lehetetlennek, mint elmenni űrhajósnak, kaszkadőrnek, vagy megfektetni Elizabeth Taylort. Mindenesetre azóta akartam zenekart alapítani, hogy egy családi ünnepségen elénekeltem a Living Doll -t. Egy időben például mindenfelé azzal dicsekedtem, hogy én vagyok a Black Panthers zenekar énekese. Jó nagy seggfej voltam. A zenekarom egy üres
gitártokból állt, amire valami kerti pajtában talált festékkel ráfirkáltam, hogy The Black Panthers. Csak a képzeletemben létezett. Azt is mondtam az embereknek, hogy van egy kutyám, egy Basset Hound, amit úgy találtam, és pórázra fogtam. Folyton a gitártokkal a kezemben császkáltam Aston utcáin, és egy öreg cipőt húztam magam mögött, mintha valami blues-zenész volnék Mississippi államból. Mindenki azt hitte, hogy megőrültem. Amikor éppen nem a képzeletbeli zenekarommal és a kutyámmal töltöttem az időt, a Teddy Boyokkal[xi] lógtam együtt. Én egy kicsit kései gyerek voltam a Teddy Boy-korszakhoz, ezért soha nem jártam hosszú kabátban, magasított cipőben meg más ilyen szarokban, amiket őt hordtak. Viszont imádtam a zenét, amit hallgattak. Hetekig a Hey Paula -t énekeltem a Paul & Paulától. Később mod[xii] lettem imádtam a szűk szabású moher[xiii] zakókat. Aztán jött a rocker-korszak, akkor bőrkabátot és szegecselt bőrövet hordtam. Állandóan váltogattam a stílusokat, kerestem a kalandokat. Bármi jöhetett, aminek nem volt köze a gyári munkához. És akkor jött a Beatles. Hirtelen ezzel a négy gombafejű liverpoolival volt tele a tévé és a rádió. Az utolsó fizetésemből, amit a gyárban kaptam, megvettem a második lemezüket, a With the Beatlest. Amikor meghallgattam, minden megváltozott. Valami megvilágosodott a fejemben. Teljesen magába szippantott az az album. Lennon és McCartney dalai elvarázsoltak, elrepítettek Astonból egy teljesen másik világba, a Beatles fantáziavilágába. Függő lettem, állandóan azt a tizennégy számot hallgattam (nyolc saját szerzemény volt a lemezen és hat feldolgozás, köztük Chuck Berrytől a Roll Over Beethoven ). Talán ma már túlzásnak tűnik, de akkor éreztem először úgy, hogy van értelme az életemnek. Folyamatosan azt hallgattam apám radiogramján, ami tulajdonképpen egy rádiónak és egy öreg fonográfnak volt a kombinációja, és úgy nézett ki, mint egy szobabútor. Kitüntetett helyen állt a nappaliban. Aztán kimentem a Silver Blades jégpályára, ahol szintén ez bömbölt a hangfalakból, néha meg csak úgy sétálgattam a lemezzel a hónom alatt, mivel boldoggá tett, ha nálam volt. Lassan elkezdtem gyűjteni mindenféle Beatles-cuccot. Fotókat, posztereket, bármit. Minden felkerült a hálóm falára. A két öcsémet nem zavarta ők is rajongtak a Beatlesért. Bár fele annyira sem, mint én. Nyilvánvaló volt, hogy spórolnom kellett a Beatles első lemezére, a Please Please Mere. Amikor pedig az A Hard Day's Night kijött, ott álltam elsőként a sotban a lemezbolt előtt, hogy minél előbb megvehessem. A Beatlemaniának köszönhetően teljesen normális dolognak tűnt, hogy nem akarok gyárban dolgozni. John Lennon és Paul McCartney sem akartak gyárban dolgozni! Ráadásul pont olyanok voltak, mint én munkásosztálybeli gyerekek valami lepukkant környékről, egy Londontól távoli gyárvárosból. A különbség csak annyi volt, hogy ők Liverpoolból jöttek, nem Astonból. Ha ők tudtak zenekart alapítani, akkor én is alapíthatok. Nyolc évvel voltam fiatalabb Lennonnál és hattal McCartneynál. Bőven volt még időm, hogy sikeres legyek, csakhogy akadt egy kis problémám: fogalmam nem volt arról, hogyan kell összehozni egy bandát. Tony Iommin kívül senkit nem ismertem, aki tudott volna bármilyen hangszeren játszani, őt pedig azóta nem láttam, hogy otthagytam a sulit. Mindenesetre elhatároztam, hogy megnövesztem a hajam, és felrakatok néhány tetoválást. Hajat növeszteni nem volt nehéz, a tetkók viszont rohadtul fájtak. Elsőként egy tőrt varrtak fel a karomra, később viszont megtanultam, hogyan tudom magamat tetoválni. Szükség volt egy nagy adag tintára meg egy tűre. A tű hegyére feltettem némi tintát, de ahhoz, hogy a minta fent is maradjon, elég mélyen be kellett szúrnom a bőr alá. Tizenhét évesen egy egész délutánt töltöttem el a Sutton Parkban, Birmingham egyik puccos negyedében, és az ujjperceimbe véstem, hogy OZ-Z-Y. Rettentő elégedett voltam, amikor éjszaka hazaértem. Apám persze nem örült annyira. Konkrétan elfehéredett, amikor meglátott.
Fiam, úgy nézel ki, mint egy kibaszott idióta mondta. 1964-ben valami olyasmi történt, amire soha nem számítottam. Kaptam egy munkát, amit élveztem is. Azonkívül, hogy alkalmatlan voltam vízvezeték-szerelőnek, autóduda-hangolónak és homlokzatjavítónak, még vagy hat melóból rúgtak ki. Viszont őstehetségnek bizonyultam az állatok leölésében. Azt mondják, ha egy átlagos ember meglát egy vágóhidat belülről, vegetáriánus lesz. De nem én! Elég gyorsan megtanultam, hogy a csirkének nem olyan szaga van, mint a rántott húsnak, és a tehén sem éppen hamburger-illatú. Az állatok kibaszott büdösek. Szerintem minden húsevőnek el kéne látogatni egyszer egy vágóhídra, csak hogy lássa, milyen véres, szennyes, mocskos, rohadt üzem az. A vágóhíd, ahova felvettek, Birmingham egyik régi kerületében, Digbeth-ben volt. Gyomorpucolóként kezdtem. Megmutatták, melyik sarokban találom a birkagyomrokat, aztán egyesével fel kellett vágnom őket, és kiüríteni belőlük az undorító masszát. Az első napot végigokádtam. Hosszú időbe telt, mire megszoktam. Négy héten keresztül legalább egyszer hánytam óránként, amitől persze rémesen égett a gyomrom. Néha a kollégáim azzal viccelődtek, hogy hozzám vágták egy öreg, emberi fogyasztásra már alkalmatlan birka gyomrát. Egyszer felvettem egyet, és szétrobbant a kezemben. Az összes genny és vér belefröccsent a pofámba. Kurva viccesnek találták. Végül mégis megkedveltem a vágóhídi melót. Hozzászoktam a szaghoz, és bebizonyítottam, hogy holmi szartakarítónál többet érek, így előléptettek böllérnek. Micsoda meló volt az, baszki! Egyet elmondhatok: ha egy tehén belerúg az emberbe, azt soha az életben nem felejti el. Az egyik egyszer eltalálta a zacskómat, és azt hittem, a bal herémet ott helyben felköhögöm. A vágás a következőképpen indul: öt-hat ember kötéllel beráncigálja az állatot a gyilokszobába. Jön az állat a rámpán, aminek a végén ott állok én egy vágóhídi pisztollyal a kezemben. A pisztolyban lévő patronban akkora a nyomás, hogy képes egy nagy fémtüskét úgy kilőni, hogy az egyenesen belefúródjon a tehén agyába. Úgy tervezték meg, hogy az állat elvileg ne érezzen semmi fájdalmat, leszámítva azt a pillanatot, amikor ez a kibaszott nagy csapszeg belefúródik az agyába. Csakhogy nem mindig halnak bele a lövésbe. Jóban kell legyél a tehénnel, ha pisztollyal akarod kinyírni, mert ha egy idegbeteg példányt fogsz ki, képtelen leszel elsőre kifektetni, és akkor neked sincs menekvés. Össze se tudnám számolni, hány halálos ember-tehén csatát éltem meg a Digbeth vágóhídon. Előfordult, hogy egy bikát ötször vagy hatszor kellett meglőnöm, mire kifeküdt. Kibaszott ideges volt. Egy ponton azt hittem, hogy a végén még engem szolgálnak fel ketchuppal meglocsolva egy zsemlében. Ha kilőttem a tehenet, megbilincseltem a lábait, és odacsatoltam egy mozgó sínhez, ami felhúzta fejjel lefelé, és elvonatozott vele a feldolgozó brigádhoz. Ott valaki elvágta a torkát, a vérét pedig lecsapolták egy elvezető csőbe. Az állat tulajdonképpen a vérveszteségbe halt bele. Egyszer nem vettem észre, de egy tehén még bőven magánál volt, amikor éppen kötöztem rá a sínre. Ahogy lógott lefelé, valahogy valagba rúgott, én meg pofával előre berepültem a vérgyűjtőbe. Amikor kiemeltek, pont úgy néztem ki, mint közvetlenül azután, hogy megszülettem. A ruhám vérben ázott, a cipőm is tele volt vele, a hajam pedig csomókban lógott a fejemről. Ráadásként persze nyeltem is belőle. Abban a gyűjtőben pedig nemcsak vér volt, hanem egy csomó olyan gusztustalanság, amiről nem is illik beszélni. Hetekig bűzlöttem, a buszon senki nem ült mellém. Sokféle feladatom volt még a vágóhídon: egy időben pacalra specializálódtam, azaz kivágtam a tehén gyomrát, beraktam egy talicskába, és éjszakára otthagytam ázni. Aztán patahúzó voltam. Más szóval levágtam a tehenek patáit. A pacal egy dolog, de azt nem tudom, ki enne meg egy darab patát. Futottam egy kört disznóvágóként is. Azt mondják, hogy a disznónak
egyetlen része megy veszendőbe, és az a visítás. Ez teljes mértékben igaz, ugyanis minden egyes része felhasználható valamilyen húsipari termékhez. Az volt a dolgom, hogy egy csipeszre fogatott szivacsot vízbe mártottam, rátettem az állat fejére, megnyomtam egy gombot, aztán ellenőriztem, hogy a disznó kidöglött-e. Ez sem sikerült mindig elsőre, de mindenki leszarta. Néha elég kegyetlenül bántak a disznókkal. Egy rosszabb napon annyira durván mentek ott a dolgok, annyi gonoszság történt, mint Auschwitzban. Előfordult, hogy a szerencsétlen állatot még élve dobták be egy forró vízzel teli tartályba, vagy még ébren rakták be abba kazánba, amiben a szőrt égették le róluk. Most már nagyon sajnálom őket. Az egy dolog, ha megölnek egy malacot, hogy jó kolbász legyen belőle, de azért nem jár bocsánat, ha unatkozó kamaszok szadista módon bánnak vele. Teljesen másképpen nézel a húsra, ha dolgoztál valaha vágóhídon. Egyszer kempingezni mentem, de akkor már nem dolgoztam a Digbeth-nél. Steaket sütöttem. Néhány tehén odajött hozzánk a szomszédos legelőről, és körbeszimatoltak, mintha tudnák, hogy valami baj van, valami készül. Furcsán éreztem magam a steakek miatt. Tuti, hogy nem vagytok rokonok mondtam nekik, de csak nem húztak el a picsába. Végül teljesen elrontották a kajálást. Nem jó érzés steaket enni úgy, hogy közben néhány tehén az asztaltársaságod. Mindenesetre szerettem a Digbeth-nél dolgozni, mert őrült kollégáim voltak, akik mindig készen álltak a bolondozásra. Na meg, ha leölted a napi adagodat, mehettél haza, szóval korai kezdéssel délelőtt kilenc-tíz óra felé végeztél. Emlékszem, csütörtökönként kaptunk fizetést, és egyenesen mentünk a kocsmába, ahol az egyik kedvenc játékom volt tehénszemeket dobálni az emberek italába. A cél érdekében tucatjával loptam őket a vágóhídról. A legjobban az sült el, ha egy érzékeny libának ráraktál egyet a dobozos kólájára, amíg elment vécére. Hülyét kaptak, amikor meglátták azt a szart. Egyszer a háziúr ki is dobott, amikor valaki ennek köszönhetően telehányta a szőnyegét. Erre én kimentem az ajtó elé, elővettem egy másik szemgolyót, és szétpukkasztottam egy késsel. Ettől még két-három másik ember is kidobta a taccsot, amit én kibaszott viccesnek találtam. A Digbeth-ről még egy nagyszerű dolog jut eszembe: a Midnight City nevű éjszakai bár az utca túloldalán, ahol soul zenét játszottak. Amikor kidülöngéltem este a kocsmából, Dexedrine-nel[xiv] gyorsítottam, és ott táncoltam hajnali ötig. Utána visszamentem a vágóhídra, és kicsináltam pár tehenet. Erről szólt az egész hétvégém, aztán vasárnap éjjel hazamentem. Varázslatos volt. Tizennyolc hónapot húztam le a vágóhídon. Szartakarítóként kezdtem, aztán pisztollyal öltem a teheneket, majd vagdostam kifelé a gyomrukat, később böllér lettem, végül zsírgyűjtőként fejeztem be. Az állatoknak van egy zsíros burok a gyomruk körül olyan, mint egy sörhas, és azt kellett kivágnom. Utána kinyújtottam, felraktam egy póznára, és ott száradt egész éjjel, aztán másnap reggel be is lehetett zsákolni. Többnyire sminktermékekhez használták fel a zsírt. Persze mielőtt fellógattad őket, ki kellett mindet tisztítani. Volt ott egy nagy tartály, tele forró vízzel a trükk az volt, hogy a gőz fölött megtisztítottad a zsírt, aztán át lehetett mosni, majd rárakni egy akasztóra, és felhúzni a póznára. A baj az volt, hogy a vágóhídon mindenki imádott kibaszni a másikkal, és általában ki is baszott. Például elvágták a madzagot a kötényeden, amikor a kondér fölé hajoltál. Ilyenkor spriccelt rád a vér, és ki tudja még, milyen dzsuva. Utáltam ezt, és az egyik ember pedig különösen benne volt a bögyömben. Úgyhogy egy alkalommal amikor éppen hajoltam a kondér fölé, ő meg odasunnyogott mögém, és levágta a kötényemet, gondolkodás nélkül megfordultam, és fejbe vágtam az egyik póznával. Elvesztettem a türelmemet. Durva jelenet volt. Megütöttem még néhányszor, csak úgy spriccelt a vér a fejéből. A kórházban végezte. Itt fejeződött be a vágóhídi pályafutásom.
Tűnj innen a picsába, és be ne tedd ide még egyszer a lábad mondta a főnököm. Hát így lettem én később John, a piti tolvaj. Képtelen lettem volna még egy gyári melót bevállalni. Harryre gondoltam és az aranyórájára, na meg a kétfontos heti bérre, és ez túl sok volt nekem egyszerre. De hamarosan megtanultam a leckét, amikor bekerültem a Winson Greenbe. Még egy óra is sok azon a szemét helyen, nemhogy három hónap. Az első dolgom volt megkérdezni valakit, hogy a smasszerek miért hozták összefüggésbe a hosszú hajamat a zuhanyzóval. A hét hátralévő részében egy ollóért kuncsorogtam, hogy ne hasonlítsak annyira egy csajra. Reggelente annyira féltem a zuhanyzóban, hogy folyamatosan a kezemben fogtam a golyóimat, a seggemet pedig a falhoz nyomtam. Ha elejtettem a szappant, az tuti, hogy lent is maradt a földön. Eszem ágában nem volt lehajolni érte. De volt valami, amiért jobban aggódhattam annál is, hogy kapok egyet a seggembe. Odabent előfordult, hogy egyszerűen kicsináltak, ha rossz embert húztál fel. Minden egyes napra jutott valami verekedés, én pedig egyáltalán nem verekedtem jól, úgyhogy ugyanazt csináltam, mint amit anno a Birchfield úti suttyókkal: megkerestem a legnagyobb darab faszikat a kondigépeknél, és őrült dolgokkal megnevettettem őket. Meglett a védelmem. A börtön pont olyan volt belülről, mint amilyennek elképzeltem: nyikorgó ajtók, csörgő kulcsok. A különböző kategóriák szerint különböző szinteken laktak az elítéltek, és az emeleteknek mind volt saját függőfolyosója, amelyek egy központi területre néztek. Engem az FB szárnyba tettek, ami azt jelentette, hogy Fiatalkorú Bűnözők. A fölöttünk lévő szinten viszont felnőttek voltak, akik vizsgálati fogságban vártak a tárgyalásukra vagy az ítéletre. Gyilkosok, nemi erőszakot elkövetők, bankrablók, szóval a nemkívánatos személyek összes elképzelhető típusa ott volt. Bámulatos, hogy mi mindent csempésztek be. Volt sörük, cigijük meg minden szaruk bár akármilyen cigit akartál venni tőlük, elég magasra tartották az árat. De a bagózással legalább lehetett tenni az unalom ellen, ami a legtetűbb ellenség volt odabent. Még egy nedves cigarettacsikkel is szerencsésnek érezhette magát az ember. Az idő múlását úgy is fel lehetett gyorsítani, ha tetováltattunk. Az egyik csávó megmutatta, hogyan lehet rendes tű és tinta nélkül alkotni. Felrajzolta rám az Angyal[xv] lógóját egy golyóstollal. A kezdetektől imádtam azt a sorozatot. Fogott egy varrótűt, amit a műhelyből emelt el, megolvasztott némi fekete színű tűzhelyzománc- polírozót, és beszurkálta a mintát. Miután kijöttem a Winson Greenből, összevissza tetováltam magamat. Még egy-egy mosolygó arcot is felvarrtam a térdeimre, hogy felvidítsam magam, amikor reggelente a klozeton ülök. A sitten azt is megtanultam, hogyan kell egy gyufát széthasítani, ugyanis arrafelé az egy ritka árucikknek számított. A faszik kidolgoztak egy technikát: egy gombostűvel akár négyet is tudtak csinálni egy szálból. Azon gondolkoztam, hogy ha ennyire okosak, akkor hogy a picsába lehet, hogy még egyikük sem milliomos. A legélesebb emlékem a Winson Gteenből az az időszak, amikor behozták Bradleyt, a közismert pedofilt. Felettünk helyezték el őt is. A cellájának az ajtajára kiraktak egy táblát, amin ez állt: 43-AS SZABÁLY. Ez annyit jelentett, hogy huszonnégy órás őrséget kap így akarták megvédeni a raboktól, merthogy azok azonnal felhúzták volna a lámpavasra, ha egy kicsi esélyük is lett volna rá. Az őrök viszont pont annyira gyűlölték Bradleyt, mint a sittesek a csávó egyébként tizenhét gyerek, köztük a sajátjai szexuális zaklatásáért volt vizsgálati fogságban, és mindent megtettek azért, hogy az élete maga legyen a földi pokol. Egyszer végignéztem, ahogy egy kibaszott nagydarab pasas, akinek az arcára egy kígyó volt tetoválva,