A Vörösmarty Mihály Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény Könyvtárának kiadványa a Népmese napja alkalmából Összeállította: Seressné Barta Ibolya 1
A szarvaskirály (dán népmese) Volt egyszer egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Gondoltak egyet, összeházasodtak. Volt mind a kettőnek egy-egy lánya. Az ember lánya kedves volt és szép, az asszonyé csúf, mint egy boszorka. Irigykedett ám az asszony szüntelenül, hogy az ura lánya olyan gyönyörű szép. Reggeltől estig azon törte a fejét, hogyan árthatna neki: nem hagyta nyugodni a gonosz indulat. A férfi korán elment hazulról, és csak későn jött meg; így volt ez majdnem minden áldott nap. Alig látta a háza táját, nem is tudhatta hát, hogy áll a lánya szénája. Az egyik este, amikor már bezárkóztak, és lefekvésre készülődtek, kopogás hallatszott az ajtón. Az asszony odaszólt a lányának, menjen, nyisson ajtót, és nézze meg, ki van odakinn. De a lánynak sehogy sem akarózott mozdulni. Mondta erre a férfi lánya, hogy majd ő megy, és kinyitja az ajtót, de az asszony nem hagyta, és mindenképpen azt akarta, hogy az ő lánya menjen. Nagy nehezen kiment hát a lány, ajtót nyitott: egy nagy őzbak vagy szarvas, vagy mi állt odakünn. A csúnya lány söprűnyelet fogott, ütni-verni kezdte az állatot, az meg erre odébb iramodott. A lány visszament a házba, és elmesélte az anyjának a történteket. Másnap este, ajtózárás után megint hallották a kopogást. Most már nem mert az asszony lánya kimenni, hogy ajtót nyisson, inkább kiküldték az ember lányát. Az kitárta az ajtót, ott állt kinn a szarvas a ház előtt. - Honnét kerültél ide, te szegény pára? kérdezte tőle. - - Ülj fel a hátamra, kicsi lány! csak ezt felelte a szarvas. A lány szabadkozott; dehogyis tesz ő ilyet, van a szarvasnak elég baja, hiszen alig áll a lábán. - Igaz, igaz mondta a szarvas -, de meg kell tenned, különben nem jöhetsz velem. Erre már felült a szarvas hátára a lány, mert nagyon elkívánkozott hazulról, az állat pedig gyorsan elügetett vele. Amikor egy rétre jutottak, így szól a szarvas a lányhoz.: - Ugye, jó volna, ha mi ketten egyszer itt játszadozhatnánk? A lány elgondolkozott: hogy képzeli a szarvas, hogy ők ketten együtt játszadozhatnának. Egy erdő mellé értek, itt megint megszólalt a szarvas: - Ugye, jó volna, ha mi ketten itt sétálgatnánk és elszórakozgatnánk? De a lány nem értette, hogy gondolja ezt a szarvas. Végtére egy várkastélyhoz értek; hatalmas, büszke vár volt. A szarvas bevezette a kastélyba a lányt, és azt mondta, most már egészen egyedül kell maradnia. Minden kívánsága teljesülni fog, másra nem lesz gondja, mint hogy minél kellemesebben töltse az idejét. Majd egyszer eljön hozzá látogatóba. De van egy hely a várban; oda soha be ne nyisson. Három ajtó van ott: az első faajtó, a második rézajtó, a harmadik vasajtó. A világ minden kincséért ki ne nyissa valamelyiket! De a szarvas beszélhetett; úgyis tudta, hogy a lány alig várja, hogy megszeghesse a tilalmat. Egyedüllétben múlt el a nap, beköszöntött az éjszaka, eljött a reggel; kiment a lány körülnézni a várban. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy a faajtót kinyissa. Nem is tudta megállni, benyitott. Két férfi állt a szobában: puszta kézzel, csupasz karral kevergettek egy nagy üst kátrányt. Megkérdezte tőlük, miért kavarják a kátrányt puszta kézzel, csupasz karral. Mindaddig így kell tenniök - mondták -, amíg valami jótét lélek nem ad nekik valami kavaró alkalmatosságot. Szekercét fogott a lány, lapos fakanalat faragott, és oda adta az embereknek: azzal dolgozzanak. Elmúlt a nap, beköszöntött az éjszaka. Másnap reggel nagy lármát hallott 2
a lány az udvaron: emberek futkostak ide-oda, lovászok abrakolták a paripákat, szolgák tisztogatták az ezüstöt; égett a kezükben a munka, pezsgett az udvar. Viszketett már a tenyere a lánynak, alig várta, hogy a rézajtót is kinyissa. Két lány állt odabenn a szobában; puszta kézzel piszkálták a kandalló tüzes parazsát. Megkérdezte őket, mért csinálják. Mindaddig így kell tenniök - mondták -, míg valami jótét lélek nem ad neki valami erre való alkalmatosságot. A lány piszkavasat szerzett nekik. Örültek ám szegény szerencsétlenek, azt se tudták, hogyan köszönjék! Másnap reggel egy sereg lány sürgöttforgott az udvaron; söprögettek, mostak, mindent ragyogóra tisztogattak. Elmúlt ez a nap is, a lány meg egyre csak azon törte a fejét, hogy ő bizony kinyitja a vasajtót is. Kinyitotta, benézett: ott feküdt szalmán a szarvas. A lány megkérdezte, 'miért fekszik itt. - Mindaddig itt kell feküdnöm - felelte a szarvas -, amíg valami jótét lélek le nem csutakolja rólam a piszkot. A lány felvett egy marék szalmát, tisztára csutakolta a szarvast. Miközben csutakolta, a szarvas világszép királyfivá változott. Elmesélte a lánynak, hogy gonosz varázslat volt rajta is, meg az egész várkastélyon,. - de most már jóra fordult minden, meg lehet tartani az esküvőt. Csaptak ám nagy lagzit, eltartott hét napig. Telt-múlt az idő, s a királyfi egyszer megkérdezte a feleségét, volna-e kedve látogatóba hívni a mostohaanyját meg a mostohanénjét. Nagyon is nagy kedve volt. Eljött a gonosz asszony meg a lánya; amikor meglátták a gyönyörű királyfit és köröskörül a nagy fényt, gazdagságot, majd elemésztette őket a sárga irigység. Egész úton hazafelé csak sopánkodott az asszony, hogy mért nem az ő lányát érte ilyen szerencse. Meg is mondta a csúf lánynak,. '.hogy csak ő tehet róla; a lány meg dacosan visszafelelt, s ahogy ez már történni szokott, szó szót követett. Egyszóval csúnyán hajba kaptak, s a végén mind a kettő szétpukkadt mérgében: csupa-csupa kavics lett belőlük. Azóta van úton-útfélen oly sok kavics. 3
Ami lehetetlen (lengyel népmese) Élt egyszer egy gazdag öreg gróf. Se felesége, se gyereke. Elhatározta hát, hogy rézpénzét a szegényeknek adja, ezüstpénzét szolgáinak. Aranypénzét pedig annak, aki mesét mond neki, ami soha meg nem történhetett. Jöttek is sokan hozzá. De akármilyen hihetetlen mesét is mondtak,. az öreg gróf egyre csak azt ismételte: - Ebben igazán nincs semmi különös, igazán megtörténhetett. Volt a grófnak egy igen jó eszű pásztora. Gondolta a pásztor, hátha szerencsével jár. Felment a kastélyba. A gróf szívesen is fogadta. Bevitte abba a szobába, ahol a pénz három nagy halomban állt az asztalon. Külön a réz, külön az ezüst és külön az arany. Leült a pásztor, és elkezdte: - Valamikor, réges-régen, egy hatalmas uraságnál szolgáltam. A méhészkedés volt egyetlen szenvedélye ennek az uraságnak. Méhesgazdát is fogadott. Annak az volt a dolga, hogy minden este átvizsgálja a méhkasokat, és számba vegye, nem hiányzik-e egy is közülük. - Ez ugyan könnyen lehetséges - mondta a gróf nevetve. A pásztor Így folytatta: - Egyik este kiderült, hogy a méhkasból hét méh hiányzik. Egy széles folyón repült keresztül a méhraj, és ezek valahogy lemaradtak. Az uraság megparancsolta a méhésznek, hogy tüstént keresse meg a szökevényeket. El is indult a méhész szó nélkül, nem mert ellentmondani a gazdájának. A folyó partjára érve látta, hogy olyan széles, hogy nem lehet rajta száraz lábbal átkelni. Körülnézett. Se csónakot, s révészt nem látott a közelben. Mit volt mit tennie? A tarisznyájába nyúlt, és elővette a tízóraiját, egy kerek cipót meg két darab sajtot. A cipó héját felül levágta, és kivájta a belét. Valóságos csónakot készített belőle. Aztán vízre bocsátotta, beleült, és - a két ~arab sajtot evezőnek használva - szerencsésen átevezett a túlsó partra. Megtalálta az elveszett méheket, és ugyanúgy vissza is evezett. - Ez is könnyen meglehet - dörmögte a gróf. - No de ez még nem minden! - folytatta a pásztor. - Egy hétre rá ismét elveszett ez a hét csavargó méh. Az uraság nagyon megharagudott. Ismét utánok hajszolta a méhészt. Az megkereste a nyomukat, és úgy ment tovább. Egyre messzebb ment, míg végre, hosszas gyaloglás után megpillantotta őket. De jaj! Amikor éppen lecsapott volna rájuk, egyenesen felrepültek az égbe... No, most mit tegyen? Hogyan is menjen utánuk? Egyszer csak a rozstábla kellős közepén megpillantott egy szép tarka virágot. Olyan hosszúszár nőtt ki a közepéből, hogy felnyúlt az égig. A méhész gondolkodás nélkül felmászott rajta. Csak akkor vette észre, hogy a szár rövid, amikor már elérte a tetejét. Gyorsan levette a derékszíját, odakötötte a végéhez. így aztán szerencsésen feljutott az égbe. Megfogta a méheket. Mikor már a zsebében zümmögött mind a hét szökevény, megfordult, hogy visszatérjen a földre. Csakhogy közben odalenn a földön learatták a rozsot és vele együtt azt a szép tarka virágot is.. Kétségbeesésében keserves sírásra fakadt, nem tudta mitévő legyen. Egyszer csak arra sétált az öreg Szent Péter. Megesett a szíve a méhészen. Odakölcsönözte neki görcsös botját, hogy azon másszon vissza a földre. A méhész megköszönte, és meg is indult lefelé. De bizony a bot rövid volt. Nem ért le a földig. Elővette a bicskáját, felül levágott egy darabot, és alul megtoldotta vele. Így szerencsésen leért a földre.. - Elhiszem.;. mondta a gróf. - Ebben igazán nincs semmi lehetetlen. A pásztor egy búcsú pillantást vetett a csillogó aranyra, és már azt gondolta: "No, te se leszel az enyém!" 4
. - Még egyet - kérdezte hirtelen a gróf -, hogy a méhész odafenn volt az égben, nem tudod, találkozott-e a bátyámmal, aki tavaly meghalt? - Hogyne találkozott volna, nagyságos uram - felelte a pásztor. - No, és mit csinál a bátyám odafenn? - Disznókat őriz, uram! - A gróf elsápadt mérgében. - Az lehetetlen! kiáltotta. Micsoda, Lehetetlen? lelkendezett a pásztor. Akkor az enyém az arany! Azzal a halom pénzt gyorsan besöpörte a tarisznyájába, és elégedetten hazament Október 11-én öt külföldi országból érkeznek az iskolánkba vendégek. Eddig két nép meséjét olvashattátok el. Tájékozódjatok, hogy melyik figura melyik nép zászlóját viszi! Így megtudhatjátok, hogy milyen országok meséivel ismerkedhettek még meg. 5
Jójárt János (francia népmese) Volt egyszer egy legény. Jójárt Jánosnak hívták; elment a tarlóra kalászt szedni. Szedett is három szála,. azzal megelégelte. Bekopogtatott az első háznál. - Ki van odakint? - Én volnék. Jójárt János! - Kerülj beljebb! Mi kéne. cimbora? - Ugyan tegyétek már ezt az én három kalászomat a kenyeres polcra. Visszafelé majd benézek érte. Hát őrizgetik neki a három szál kalászát; jön is egy idő múlva Jójárt János vissza. - Elvinném a három száz búzakalászom! - A búzád? Azt bizony megette a tyúkocskánk! - Már pedig vagy a búzakalászt ide. vagy a tyúkocskát! - Búza nincs már. vidd a tyúkocskát! Jójárt János fogja a tyúkot. hóna alá kapja. és bekopogtat a következő háznál. - Ki van odakint? - Én volnék. Jójárt János! - Kerülj beljebb! Mi kéne. ha vóna? - Itt van a tyúkocskám. nem maradhatna nálatok. míg odajárok? Nem akarom cipelni. majd visszafelé benézek érte. - Vidd az udvarba. ereszd a többi közé! Viszi az udvarba. a többi közé ereszti. odébbáll. Néhány nap múlva, arra kerül megint. - A tyúkocskámért jöttem! - A tyúkocskádért? Azt bizony eltaposta a.kancánk! - Márpedig én rátok bíztam a tyúkocskámat. nem hagyom a dolgot annyiban. Vagy a tyúkocskát ide... vagy a kancát! - A tyúkocskával nem szolgálhatunk. vidd a kancát! El is vezeti János a kancát a kötőféknél fogva. és bekopogtat a következő háznál. - Ki van odakint? - Én volnék. Jójárt János! - Kerülj beljebb! Mivel szolgálhatnánk? - Nem köthetném be a kancámat hozzátok két napra az istállóba? - Megtesszük. hogyne tennénk meg ezt a kicsi szívességet. Kösd csak be a többi ló közé! Jójárt János ott is hagyja a kancáját. és pár nap múlva visszatér. - Itt volnék. a kancámért jöttem! - A kancádért? Hát bizony itatásnál beléfulladt a folyóba, amikor levitte a kislány. - Azzal nem. sokra megyek, ha tudom, hol fulladt bele. Vagy a kancát adjátok ide, vagy a kislányt! - A kancát már nehezen tudnók visszaadni, vidd a lányt! Fogja Jójárt János a kislányt, beledugja a zsákjába, hátára veszi, és már viszi is. Hanem útközben megáll egy kis beszélgetésre. A kislány keresztanyja aznap finom édeskását fázött neki, és hogy a kása megfőtt elkiáltotta magát, ahogy szokta: - Hát a lábast ki nyalja ki? - Én, keresztanya! - szólt egy cérnahangocska. - Hol? Hol vagy, kicsikém? - Jójárt János zsákjában! 6 -'
János éppen nem néz oda, a keresztanya hamar kiszabadítja a kislányt a zsákból, és hogy János semmit se vegyen észre, bedug a helyébe egy kandúrt, egy kutyát és egy köcsög tejet. Jójárt János közben kibeszélgette magát, újra a vállára veti zsákját, és útnak ered; nem is igen vett észre semmit, olyan egyforma nehéz maradt a zsákja, hanem ahogy bandukol vele, s lötyög jobbra-balra a hátán, csak furcsállja, csak figyeli, mi izeg-mozog ebben a bolondos zsákban? Mintha verekednének benne! Úgy is volt. A kandúr meg akarta inni a tejet, a kutya a kandúr farkába harapott, a tej kifolyt, s végigcsurgott Jójárt János hátán. - Hallod-e, te erre-arra, hát így huncutkodol?! - kiáltja Jójárt János. No megállj, majd adok én neked! Hát egyszer csak nyílik a zsák, egy ugrással kinn terem a macska, azzal uzsgyi, neki a rétnek, a kutya meg utána. Nagy, kerek szemeket í meresztett utánuk János, hogy itt meg miféle csoda történhetett. De ak11. korra már bottal üthette a nyomukat, nemcsak a kislányét, de kutyáét~ macskáét is. Így lett Jójárt Jánosból - Póruljárt János. A négy királyfi (Olasz népmese) Élt Afrikában valamikor régen egy király, négy kedves, szép szál fiával. Egyetlen hibájuk volt csupán, hogy könnyelműen szórták a pénzt. Bölcs tanácsadók azt eszelték ki, hogy menjen mind a négy fiú világgá, szerencsét próbálni. Addig talán a király meg tudja tölteni újra a birodalom kincstárait. A négy testvér megállapodott egymással, hogy ahányan vannak, annyifelé mennek, és pontosan tíz év múlva találkoznak az apjuk udvarában. Mind a négy királyfi föltette magában, hogy valamilyen mesterségben tökéletesíti magát. Pontosan tíz év múlva találkoztak apjuk udvarában, ahol a tanácsadóknak beszámoltak arról, hogy mivel töltötték idejüket. - Én Párizsban valamennyi tudományt kitanultam - dicsekedett a legidősebb királyfi. - Énbelőlem Szicíliában a leghíresebb vadász lett. Nálam jobban íjjal bánni senki sem tud! - folytatta a kisebbik. - Katalóniában csak tolvajok élnek! - sajnálkozott a harmadik királyfi. - De a csenés, eltulajdonítás művészetét senki sem érti jobban nálam! - Én pedig Genovában a hajóépítést sajátítottam el - számolt be a legkisebb királyfi. - Pompás vitorlásokat tudok építeni! - Nagyszerű - kiáltott fel a legidősebb fiú. - Király édesapám, tanulmányaim során egy régi pergamenre bukkantam. Egy kincsekben gazdag szigetet ábrázol, melyen egy királykisasszony él, egy sárkány fogságában. A kincs tulajdonképpen a sárkányé. Ha elmennénk erre a szigetre, és kiszabadítanánk a királykisasszonyt, hajónkat megrakhatnánk kincsekkel, és úgy térhetnénk vissza! 7
A legkisebb királyfi megépítette a hajót a legkisebb királyfi útmutatása alapján. Öccse elcsente a sárkány által őrzött aranyat, ezüstöt, gyémántot. A sárkány szerencsére éppen aludt, és a királykisasszony sem lármázta fel, hiszen örült, hogy megszabadulhatott a fogságból. Amikor már fent volt mind a négy királyfi a hajón, a kinccsel és a királykisasszonnyal egyetemben, és a hajó, vitorláit kibontva elindult velük visszafelé a tengeren, akkor vették csak észre, hogy utánuk úszik a sárkány. Mindannyian roppant megijedtek. De a Szicíliában nevelkedett királyfi megnyugtatta őket: - Ne féljetek, amíg engem láttok! - És fölemelve íját oly gyorsan lövöldözte a nyílvesszőket a sárkány felé, hogy az ijedtében megfordult és visszaúszott a szigetére. De hogy a négy királyfi közül ki vette végül feleségül a gyönyörű szép királykisasszonyt, azt viszont nektek kell kitalálnotok, mert annak a pergamennek az alját, amin ezt a mesét találtam, lerágta egy mohó és bizonyára éhes egérke! Tücsök Doktor (portugál népmese) Élt Coimbra város hídján egy szénkereskedő: Tücsök volt a neve. Egyszer átment a hídon, szénnel megrakott szamarával. Meglátott egy csomó diákot. A diákok a hídon ültek, és süteményt, cukorkát meg mandulát eszegettek. A szenes azt gondolta magában: Diáknak kell lenni, úgy látszik, hogy ilyen finom dolgokat ehessen az ember! Gondolt egyet, eladta a szenét a városban, a szenes zsákokat magára húzta és ő is kiült a hídra. Kukoricakenyér-héjat rágicsált, mert édességre nem volt pénze. A diákok igen elcsudálkoztak az új cimborán, és megkérdezték tőle:; - Ni, kis újonc, milyen tudományt tanulsz tulajdonképpen? Azt felelte: - A jóslás tudományát tanulom. ; Néhány nap múlva híre járt, hogy a portugál királynak ellopták valami kincsét, és hogy nagy jutalmat tűzött ki annak, aki a tettest felkutatja. A diákok hírül vitték a királynak, hogy van itt egy diák, aki jóslással foglalkozik. A király mindjárt magához rendelte a palotájába a szénkereskedőt, és azt mondta neki, hogy látni akarja, mennyire haladt a jóslás tudományában. A király összecsukott kézzel lépett hozzá, és ezt kérdezte tőle:. - Mi van a kezemben? A diák szörnyen megszeppent, és keservesen felsóhajtott: - Tücsök, Tücsök, ugyan jó kézbe kerültél! Erre a király kinyitotta a kezét, és megszólalt (mert nem tudta, hogy a diákot Tücsöknek hívják): - Eltaláltad! Igazán tücsök van a markomban! A király nagyon meg volt elégedve, a diák nemkülönben. De a király tudni akarta, hogy mást is ki tud-e találni a diák. Leöletett hát egy disznót, a disznó vérével megtöltött egy üveget, és megkérdezte a diáktól: - Kinek a vére ez? Az persze megint nem tudta, és felnyögött magában: 8
- Disznó szerencse kell ahhoz, hogy valaki ezt kitalálja. - Megint eltaláltad! - kiáltott föl a király. - Disznóvér van az üvegben. Később azt mondta neki a király: - Három nap időt adok neked: nyomozd ki a tolvajokat, akik a kincstáramat megdézsmálták.. Az udvarban gyorsan híre terjedt, hogy jós van a kastélyban, és a rablók után kutat. A királynak két szolgálja fölkereste a diákot, és így szólt hozzá: - Sok-sok pénzt adunk neked, ha nem árulod el a királynak, hogy mi ketten loptuk el a kincsét. Csak ez kellett a diáknak! Hamar a király elé ment és jelentette: - Tudja meg fölséged, hogy ez és ez a két szolgája volt a tolvaj. Mihelyt a király az igazat megtudta, azonnal elfogatta a szolgákat, azok pedig visszaadták a kincset. A király szép jutalmat ígért a diáknak, és pár napra még ott tartotta a palotájában. Ezekben a napokban történt, hogy a király lányának evés közben torkán akadt egy csont. A király orvosai nem mertek a torkába nyúlni, hogy a csontot kivegyék. Erre a király megint a diákhoz fordult, és busás jutalmat ígért neki, ha megmenti a hercegnőt. A diák hasra fektette a királylányt, és elkezdte vajgolyócskákkal dobálni. Ezzel megnevettette a királylányt, és amint az hangosan felkacagott, a csont hirtelen kirepült a torkából. A király erre nagy csomó pénzt adott jutalmul a diáknak, és azt mondta neki: - Mert olyan nagy a tudományod, kinevezlek a kórházam és királyi palotám orvosának. Az orvos meglátogatta a kórházi betegeket- sok volt közöttük, aki csak tettette magát, vagy csak kényeskedett s így szólt hozzájuk: - Aki közületek a legbetegebb, annak holnap fölvágom a hasát, hogy lássam a mi a baj a belsejében. Mikor a betegek ezt meghallották, mint fölkeltek, ki bottal, ki mankóval menekült ki a kórházból: nem akart már senki se beteg lenni. És a városban elterjedt a híre, micsoda nagy tudományú ember az új orvos, hogy csak ránéz a betegekre, és azok már attól meggyógyulnak. Mikor az orvos ezt meghallotta, elhatározta, hogy csakugyan elmegy az egyetemre orvostudományt tanulni. Egy idő múlva meg is kapta az orvosi címet, és ettől fogva Tücsök doktornak nevezték. A róka, a medve és a szegényember (magyar népmese) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy reggel két tehenével elindult a földjére szántani. Amint az erdő mellett megyen, egyszer csak hall valami bömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyúllal. No, még ilyet se láttam életemben - mondja a szegény ember, és olyan jóízűen kacagott rajta, hogy majd kipukkadt. Ejnye, veszett-hordta embere, hogy mersz te rajtam kacagni? - rivallott rá a medve. - No, ezért meglakolsz. Tehenestől együtt megeszlek. 9
A szegény ember bezzeg most már nem kacagott. Nagyon kérte a medvét, hogy ne egye meg, vagy ha már csakugyan meg kell lenni, legalább estig ne egye meg, ameddig felszántja a földjét, szegény házanépe hogy ne maradjon kenyér nélkül. No, hát estig nem bántalak, de akkor megeszlek! Avval a medve elment a dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott, s akármennyit gondolkozott, nem tudta elgondolni, mivel lehetne megengesztelni a medvét... Délfelé odavetődött egy róka: észrevette, hogy a szegény ember búsul, kérdezte tőle, mi a baja, talán segíthetne rajta. A szegény ember elmondta, hogy járt a medvével. Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Kutyabajod sem lesz. De mit fizetsz, ha megsegítelek? A szegény ember nem tudta, mit ígérjen, mert nemigen volt miből, s a róka is sokat kért. Végre kilenc tyúkban s egy kakasban egyeztek meg. Nehezen ígérte meg a szegény ember, mert nem tudta, hogy honnan teremti elő; de mégis megígérte. No, most már, szegény ember, hallgass reám! Mikor a medve estefelé idejő, én megbúvok a bokorban, s kürtölök, ahogy a vadászok szoktak. Akkor a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jönnek. Erre a medve megijed, s kér, hogy bújtasd el. Te bebújtatod abba a szennyes zsákba, s megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kijövök a bokorból, s kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem akarom elhinni, s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet. Te fejszét fogsz, s úgy vágod fejébe a fejszédet, hogy a medve mindjárt szörnyethal. A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak, s követte is. Minden úgy történt, ahogy a róka mondta: a medve pórul járt, s a szegény ember megszabadult tehenestől. Nem megmondtam, hogy így lesz? mondta a róka. Tanuld meg ebből, szegény ember, hogy többet ésszel, mint erővel. De nekem most dolgom van, hazasietek. Holnap elmegyek hozzád a kilenc tyúkért és a kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserülöd. A szegény ember szekerére vetette a medvét, vígan tért haza, otthon jó vacsorát csapott, jól aludt rája, s nem sokat félt a rókától, mert megtanulta tőle: többet ésszel, mint erővel! Reggel alig nyitotta ki a szemét, már kopogtatott az ajtón a róka, s kérte a kilenc tyúkot és az egy kakast. Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm mondta a szegény ember. Hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállott a ház közepén, s elkezdett csaholni, mint a kutyák. Te szegény ember! Mi tesz úgy, talán csak nem kopó? Bizony, komám, kopó az, mégpedig két kopó. Itt aludtak az ágy alatt, ördög tudja, honnan kerültek ide. Megérezték a szagodat, ki akarnak rohanni, alig tudom már tartani őket. Csak addig tartsd, amíg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a tyúk is, a kakas is. Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már túl volt ungon-berken. Nagyot kacagott rajta, s még talán most is kacag, ha meg nem halt. 10
11