Fordította Hensch Aladár Lektorok: Hendrey Tibor, Kéthely Anna, Lukácsi Margit Bodhiszattva Kiadó Budapest 1998 ISBN 963-03-4725-3

HEINRICH HARRER Hét év Tibetben Fordította Hensch Aladár Lektorok: Hendrey Tibor, Kéthely Anna, Lukácsi Margit Bodhiszattva Kiadó Budapest 1998 ISBN 963-03-4725-3

Előszó a magyar kiadáshoz Különleges könyvet tart kezében az olvasó. Különleges egyrészt azért, mert a világnak egy olyan szegletéről szóló regényes útleírás ez, amely még napjainkban sem könnyen megközelíthető terület az érdeklődők és Tibet sorsát megkülönböztetett figyelemmel kísérők számára. Különleges továbbá azért is, mert Tibet olyan korszakában játszódik, amiről nagyon kevés információ áll rendelkezésre. Mára Nyugat számára Tibet vagy csupán az izgalmas misztikum fényét, vagy pedig a börtön-lágerek sárga lámpáinak vigasztalan pislákolását jelenti. Nem igazán lehet tudni, melyik fogja végérvényesen elhomályosítani Tibet igazi, természetes, áhítatos arcát. Világunk legborzalmasabb pusztításának idején játszódik ez a- az európai kultúra egyik központjából érkező ember és a régi Tibet találkozásáról szóló - könyv. Az egyik kultúra félreértelmezett felsőbbrendűségénél fogva pusztít, míg a másik anakronisztikusnak tűnő szellemisége miatt fog hamarosan pusztulni. Heinrich Harrer mint - nemcsak alaposságánál fogva - ízig-vérig igazi német lelkületű

ember kerül barátjával, Peter Aufschnaiterrel mesésen kalandos szökések sora után Lhászába, Tibet fővárosába, a Dalai Lámák ősi székhelyére. Elsősorban róla szól a könyv, hogyan látja az éles szemű utazó és tapasztalt hegymászó szemével Tibet hétköznapjait, és a Dalai Láma udvarának életét. Hogyan kerül kapcsolatba és később barátságba a fiatal Dalai Lámával, és válik tanítójává az európai gondolkodásmód és technikai csodák megismertetésében. Szemtanúként hogyan látja és éli meg a helyszínen a Tibettel szemben mindig résen álló nagyhatalom, Kína gátlástalan, rafinált politikai sakkjátszmáit, és leplezetlen végjátékként 1949-ben a világ tetejének gyarmatosítását. Szerencsére nemcsak kalandos útleírás, érdekes korkép, és néprajzi megfigyelésekben is bővelkedő beszámoló ez a könyv, hanem elsősorban egy önmagával küzdő ember belső életének megváltozásáról, spirituális fejlődéséről szóló szinte akaratlan önvallomás is. Az ember tiszta vagy téves tudata és a megélt, kivetített külvilág: e két dolog uniója, feszültsége és ennek polaritása okozza szenvedésünket vagy boldogságunkat anyagi világunkban. Létezik-e valami tiszta mező, boldog sziget, meg tudjuk-e találni itt a földön Sambhalát, tudatunk mitikus birodalmát, ahol a szomorúságtól ugyan nem, de a szenvedéstől, fájdalomtól végre mindenképpen megszabadulhatunk? Hogy Harrernak sikerült-e, ennek eldöntése nem a mi

feladatunk, de talán az nem véletlen, hogy mindez Tibetben történt, abban az országban, ahonnan az emberi élet szellemi hagyománya - minden materialista nyomás ellenére - máig is a leghitelesebbként sugárzik a világba. Hendrey Tibor Tibetet Segítő Társaság Heinrich Harrer életrajza 1912. július 6-án született az ausztriai Hüttenbergben. A harmincas évekre Harrer már Európa legjobb hegymászója. Amikor 1938-ban sikerült elsőként megmásznia az Eiger rettegett északi falát, több náci vezető, köztük Hitler is sietett elismerését kifejezni. Szegény volt, de álmodozó és nagyravágyó kalandor. Tudta, ha belép a náci-pártba, lehetővé válik számára igazán nagy hegyi-expedíciókon részt venni. De nem a totalitárius ideológia, hanem saját álmai vezették. 1939-ben részt vehetett a német Himalája-expedíción, amelynek végcélja a Nanga Parbat volt. Ám nem érhették el a csúcsot. Mikor 1939-ben kitört a második világháború, őt és hegymászó társait elfogták az angolok, és mint hadifoglyot egy észak indiai fogolytáborba vitték. A barátjával, Peter Aufschnaiterrel véghezvitt negyedik szökési kísérlete 1944-ben sikerrel járt. Egyetlen lehetséges menekülési útjuk Tibet felé vezetett. Hatvannégy hágón át - melyek közül egyik sem volt 5000

méternél alacsonyabb - vezető 2000 kilométer hosszú gyaloglással elérték a tiltott fővárost, Lhászát. Ott ismerte meg a fiatal Dalai lámát, lett a tanítója és barátja. Őszentsége Henrig -nek szólitotta őt, Harrer pedig Kündün -nek Őszentségét. Miután a kínaiak betörtek az országba, Harrer 1951-ben fájdalmas búcsút volt kénytelen venni Tibettől. Hogy a világ ne felejtse Tibet sorsát, megírta Hét év Tibetben című könyvét, melyet azóta negyven nyelvre fordítottak le, és több tízmillió példányban kelt el. Ezután élete során felfedező úton járt még Borneón, Kongóban, Szudánban és több alkalommal Észak- Indiában és Ladakban. Most Hollywood is emléket állított Harrernak: Jean-Jacques Annaud rendező 1997-ben filmet készített Hét év Tibetben című regényéből Brad Pitt főszereplésével. Előszó Az ifjúkorban kezdődnek az élet nagy álmai... Már gyermekkoromtól minden iskolai bölcsességnél jobban lelkesítettek korunk hőseinek tettei. Azoké a férfiaké, akik ismeretlen országokat kutattak, vagy erejüket sportversenyeken tették próbára. És a világ nagy hegyeinek meghódítói: ők voltak az én példaképeim, és határtalan vágyat éreztem versenyre kelni velük!

Hiányzott azonban a tapasztalt emberek irányítása és tanácsa, és így hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy sohasem szabad egyszerre több célt kitűzni. Csaknem minden sportággal megpróbálkoztam már, anélkül, hogy kielégítő eredményt értem volna el. Végül a síelésre és a hegymászásra összpontosítottam, melyek a természettel való szoros kapcsolatuk miatt már kezdettől fogva kedvesek voltak nekem. Gyermekkorom túlnyomó részét az Alpok hegyei közt töltöttem, de később, tanulmányaim mellett is, nyáron a mászásé, télen a síelésé volt minden szabad percem. Kemény edzéssel elértem, hogy 1936-ban az osztrák olimpiai csapatot képviselhettem. Egy évre rá megnyertem a Főiskolai Világbajnokság lesiklóversenyét. A versenyeken boldogító dolgot éltem át: a gyorsaság mámorát, és azt a nagyszerű érzést, amikor győzelem jutalmazza az erőfeszítést. Csakhogy az emberi ellenfél fölött aratott diadal, s a győztesnek kijáró nyilvános elismerés nem volt elég nekem. A hegyekkel összemérni erőimet - egyedül ez számított csak igazán! További hosszú és kemény edzés után már semmiféle sziklafal nem tűnt legyőzhetetlennek számomra. De nekem is meg kellett fizetnem a tandíjat. Egy alkalommal ötven méter mélyre zuhantam le, és valóságos csoda volt, hogy életben maradtam; kisebb sérülések pedig csaknem minden utamon előfordultak.

Az egyetemi évek alatt az alpin irodalom és az útleírások tömegét tanulmányoztam át, és mialatt mohón faltam ezeket a könyveket, egyre jobban kikristályosodott a bizonytalan vágyak zűrzavarából a nagy cél, minden hegymászó álma: részt venni egy nagy Himalájaexpedíción! De hogy is remélhette volna egy magamfajta teljesen ismeretlen fiatalember e merész álmok beteljesülését? A Himalája! Hiszen ahhoz, hogy oda eljusson az ember, vagy dúsgazdagnak kellett lennie, vagy ahhoz a nemzethez kellett tartoznia, amelynek fiai számára - akkor még - fennállt annak a lehetősége, hogy állami szolgálatba kerüljön Indiában. Az olyan ember számára, mint én, csak egyetlen út létezett: rendkívüli hegymászó-teljesítménnyel világhírnévre szert tenni. De mi is lehetne ez? Nem mászták-e már meg az Alpesek valamennyi csúcsát? Nem! Egyetlenegy fal még maradt, a legmagasabb és legnehezebb valamennyi közül: az Eiger északi fala! Kétezer méteres magasságát még egyetlen hegymászó csoport sem mászta meg teljesen, hajótörést szenvedtek a cél előtt valamennyien, és sokan még az életükkel is fizettek. Legendák övezték e hatalmas sziklafalat, végül a svájci kormány megtiltotta e fal ostromlását.

Semmi kétség, ez volt az a nagy feladat, amit kerestem: az Eiger északi falát megmászni. Ez már elegendő belépő kellett, hogy legyen a Himalájához! Hogy aztán Fritz Kasparek, Anderl Heckmaier és Wiggerl Vörg bajtársaimmal miként sikerült ez 1938-ban, azt már több könyvben leírtam. Ugyanannak az évnek az őszét további szorgalmas edzéssel töltöttem, megőrizve a reményt, hogy felkérnek az 1939 nyarára tervezett német Nanga Parbatexpedíción való részvételre. De úgy látszott, mintha ez csupán remény maradna, mert már elérkezett a tél is, és még mindig nem történt semmi. Végül másokat választottak a Kasmírországban fekvő végzetes hegyre vezető út felderítésére. Nekem nem maradt más hátra, mint nehéz szívvel aláírni egy sífilmben való közreműködésről szóló szerződést. A forgatás már meglehetősen előrehaladt, amikor telefonhívást kaptam. A Himalája-expedíción való részvételre szóló meghívás volt! Négy nap múlva már indulni is kellett. Habozás nélkül otthagytam a filmet, és hazautaztam Grazba. Egy nap alatt összecsomagoltam, és már másnap útban voltam Münchenen át Antwerpenbe Peter Aufschnaiterrel. Ennek az 1939. évi német Nanga Parbat-felderítőútnak Peter Aufschnaiter volt a vezetője, az expedíció többi résztvevője pedig Lutz Chicken és Hans Lobenhoffer.

A Nanga Parbat 8125 méter magas csúcsának az elérésére eddig már négy kísérlet történt eredménytelenül. Így jutottak arra a gondolatra, hogy új útvonalat kellene keresni. Ennek felderítése volt a feladatunk, mert a következő évre újabb támadást terveztek a csúcs ellen. Ezen a Nanga Parbat-úton végleg hatalmába kerített engem a Himalája mágikus vonzereje. Gigantikus hegyeinek szépsége, a táj roppant távlatai, az indiai emberek - mindez leírhatatlan erővel hatott rám. Sok év telt el azóta, és én nem szabadultam többé Ázsia varázsától. Mivel nincsenek írói tapasztalataim, a következő beszámolóban az események rögzítésére igyekszem szorítkozni. Szökési kísérletek Felderítő utunk 1939. augusztus végén befejeződött. Valóban találtunk egy új útvonalat, és most Karacsiban vártuk a tehergőzöst, amelynek vissza kellett volna vinnie minket Európába. A hajó érkezése rég esedékes volt már, és a második világháború komor felhői egyre fenyegetőbben gyülekeztek. Ekkor Chickennel és Lobenhofferrel elhatároztuk, hogy megpróbálunk kibújni a titkosrendőrség ellenőrzése alól. Csak Aufschnaiter maradt Karacsiban - éppen ő, aki pedig részt vett az első

világháborúban, nem tudta elhinni, hogy még egy háború kitörhet. Mi, többiek azt terveztük, hogy Perzsiába szökünk, hogy onnan érjük el hazánkat. Nehézség nélkül leráztuk megfigyelőinket, és rozoga autónkkal elértük Las Bellát, a Karacsitól északnyugatra fekvő kis maharadzsaállamot. Ott azonban utolért bennünket a végzet: egyszerre csak nyolc katona őrizetében találtuk magunkat, mondván, személyes védelemre van szükségünk. Ez gyakorlatilag letartóztatást jelentett, annak ellenére, hogy Németország és a Brit Nemzetközösség még nem volt egymással hadiállapotban. Ezzel a biztos kísérettel igen hamar visszajutottunk Karacsiba, ahol Peter Aufschnaitert is viszontláttuk! Két nappal később Anglia hadat üzent Németországnak! Ezután villámsebességgel történtek az események: alig öt perccel később huszonöt állig felfegyverzett indiai katona vitt el minket egy drótsövénnyel körülkerített táborba. Ezt azonban csak átmeneti tábornak szánták, mert már tizennégy nap múlva átszállítottak bennünket a Bombay közelében fekvő ahmednagari nagy internálótáborba. A barakkokba összezsúfolt emberek nyüzsgése és zajongása erősen különbözött a Himalája magányos, derűs magaslatainak világától. Nem szabadságszerető embernek való volt ez! Azonnal a szökésre gondoltam, így rögtön önkéntes munkára jelentkeztem.

Természetesen nem én voltam az egyedüli, aki ilyen terveket kovácsolt. Néhányunknak sikerült iránytűt, készpénzt, térképeket, sőt bőrkesztyűket és drótvágó ollót is szerezni, melyek elkerülték az ellenőrök figyelmét. A raktárból eltűnt ollónak aztán szigorú vizsgálat lett a következménye, ami azonban eredménytelenül végződött. Mivel mindannyian a háború gyors befejezésében hittünk, szökési terveinket minduntalan elhalasztottuk. Egy nap hirtelen másik táborba vittek át bennünket. Egy tehergépkocsi karaván szállított bennünket Deolaliba. Minden autón tizennyolcan voltunk egyetlenegy indiai katonával, akinek a fegyvere lánccal volt a derékszíjához erősítve, hogy senki el ne vehesse tőle. Lobenhofferrel még a táborban elhatároztuk, hogy mindenképpen megszökünk, mielőtt még az új helyre érnénk. Kocsink két leghátsó ülésére ültünk tehát. Szerencsénk volt, hogy a kanyargós úton a vastag porfelhő időnként teljesen beborított minket. Tervünk az volt, hogy észrevétlenül leugorva eltűnünk a közeli dzsungelben. Az őrünk nemigen láthatott bennünket, mert feladata az előttünk futó kocsi megfigyelése volt, hátra csak ritkán nézett. Mindent egybevetve nem látszott túlságosan nehéznek a szökés, így megkockáztattuk, hogy azt az elképzelhető legkésőbbi időpontra halasszuk. Célul ugyanis egy semleges portugál települést választottunk, és az csaknem pontosan a menetirányban feküdt!

Elérkezett a pillanat! Leugrottunk, és én már az országúttól húsz méternyire egy bokor mögött lapultam, amikor rémületemre az egész karaván megállt. A sípolás, a kiabálás és az őrök szaladgálása alig hagyott kétséget afelől, mi történt. Lobenhoffert észrevették, és mivel nála volt a hátizsák az értékes felszereléssel, nekem sem maradt más, mint a szökést föladni. Az általános zűrzavarban sikerült a teherautóba visszaugranom anélkül, hogy ezt az őrök közül bárki is észrevette volna. Csak a bajtársak tudták, hogy meglógtam, és ők természetesen hallgattak. Megláttam Lobenhoffert, ott állt feltartott kézzel, egy sor szuronnyal szemben. Szörnyű volt a csalódás! Tulajdonképpen a barátom alig volt hibás. Csak egy kis zajt csapott a leugráskor a nehéz hátizsákkal, és erre figyelt fel az őr. Így vették észre, mielőtt még elérhette volna a védelmet nyújtó dzsungelt. Keserű, de hasznos tanulságot vontunk le ebből az esetből: közös szökési kísérletnél is teljes felszerelésnek kell lennie mindenkinél. Még ugyanabban az évben megint egy másik táborba kerültünk. Vonattal vittek minket a Himalája tövébe, India legnagyobb internálótáborába, Dehra-Dun mellé: A város felett feküdt Mussoorie, az angolok és a gazdag indiaiak Hillstation nevű nyaralóhelye. Táborunk hét nagy szárnyból állt, melyek mindegyike külön-külön kettős szögesdrótkerítéssel volt körülvéve. Az egész tábor körül

még egy kettős kerítés volt, köztük állandóan cirkáló őrökkel. Ez tehát egészen új helyzet volt. Amíg az indiai síkságon volt a táborunk, szökési terveink célja mindig valamelyik semleges portugál gyarmat elérése volt. Itt azonban közvetlenül előttünk feküdt a Himalája. Milyen csábító volt egy hegymászó számára a gondolat, hágóin át a mögötte fekvő Tibetbe jutni! Végső célként aztán a japán vonalakra gondoltunk Burmában vagy Kínában... Egy ilyen szökést természetesen különös alapossággal kellett előkészíteni. Ebben az időben már szertefoszlottak azok a reményeink, hogy a háború hamarosan véget ér, így nekiláttam az új akció részletes kidolgozásának. A sűrűn lakott Indián keresztül a szökés már csak azért sem jöhetett szóba, mert annak sok pénz és tökéletes angol nyelvtudás lett volna az elengedhetetlen feltétele - nálam mindkettő hiányzott. Egészen magától értetődő volt tehát, hogy választásom a néptelen Tibetre esett. És a Himalájára! Még akkor is, ha tervem nem sikerülne, egy rövid ideig tartó szabadság a hegyekben nekem megérte volna a kockázatot. Mindenekelőtt megtanultam egy pár kifejezést hindusztáni, tibeti és japán nyelven, hogy a bennszülöttekkel megértethessem magam. Emellett fáradhatatlanul olvastam a tábor könyvtárában fellelhető valamennyi útleírást Ázsiáról, különösen azokról a vidékekről, amelyeken át előreláthatólag majd az utam vezet.

Jegyzeteket készítettem, és lemásoltam a legfontosabb térképeket. Peter Aufschnaiter szintén Dehra-Dunban kötött ki. Szerencsére még birtokában voltak a régi expedíciós könyveink és térképeink. Fáradhatatlan szorgalommal dolgozott rajtuk, és önzetlen módon rendelkezésemre bocsátotta valamennyi vázlatát. Mindegyikről készítettem két másolatot. Egyet a szökéshez, a másikat tartalékként arra az esetre, ha az eredeti elveszne. Ennél a szökési tervnél azonban a testemet is fontos volt az elképzelhető legjobb kondícióba hozni. Ezért naponta több órát sportoltam. Nem számított, hogy jó vagy rossz idő van-e, elvégeztem a saját magam szabta feladatokat. Éjszakánként pedig kilestem az őrség szokásait. A legtöbb gondot azonban egy másfajta nehézség okozta: túl kevés pénzem volt. Bár már mindent eladtam, amit nélkülözni tudtam, mindez, még mindig kevés volt még a legszerényebb megélhetésre is Tibetben. Néhány barátom - aki maga nem dédelgetett szökési terveket - segített nekem a pénzszerzésben. Fogságom első idejében nem írtam alá semmiféle kötelezvényt a tábor elhagyásával kapcsolatban, nehogy egy hirtelen felmerülő szökési lehetőség esetén adott szavam miatt kötve érezzem magam. Itt Dehra-Dunban meg kellett ezt tennem, hiszen ezek a kirándulások a tábor környékének felderítését szolgálták.

Eredetileg egyedül szándékoztam megszökni, nehogy bárkire is tekintettel kelljen lennem, aki esetleg korlátozhatná esélyeimet. Ekkor Rolf Magener barátom elmondta, hogy egy olasz tábornoknak hasonló szándékai vannak, mint nekem. Így egyik éjjel Magenerrel átmásztunk a szögesdrótsövényeken a szomszéd szárnyba, ahol negyven olasz tábornokot helyeztek el. Leendő társamat Marchesének hívták. Negyven év körüli, karcsú, kellemes modorú, elegáns ruházatú olasz férfi volt. De mindenekelőtt jó fizikai kondíciója keltett bennem kedvező benyomást. A baj csak az volt, hogy ő nem beszélt németül, én pedig nem beszéltem olaszul. Angolul mindketten édeskeveset tudtunk, francia nyelven társalogtunk tehát egy barátunk segítségével. Marchese az abesszin háborúról mesélt nekem, és egy internálótáborból való korábbi szökési kísérletéről. Az ő számára szerencsére nem jelentett problémát a pénz, neki egyébként is megvolt a lehetősége olyan dolgokat beszerezni a szökéshez, melyekről én álmodni sem mertem. Neki épp egy olyan társra volt szüksége, aki kiismeri magát a Himalájában. Így igen hamar megegyeztünk: én a szökés tervezéséért leszek felelős, ő pedig a pénz és a felszerelési tárgyak beszerzéséért. Most már hetenként többször átmásztam a szögesdrótkerítéseken, hogy további részleteket

beszéljünk meg Marchesével. Így az ilyen akadályok legyőzésének valóságos szakértője lettem. Az egész táborterületet körülfogó két kerítés körülbelül nyolcvan méterenként egy közös, hegyes szalmatetővel volt befedve, ami a forró indiai naptól védte a katonai őröket. Ha a tetők valamelyikén át tudunk mászni, egy füst alatt túl vagyunk mindkét kerítésen. 1943 májusában befejeztünk minden előkészületet. Pénzt, élelmiszert, iránytűt, órákat, cipőket és egy kis hegymászósátrat is sikerült beszereznünk. Egyik éjjel elhatároztuk, nekiindulunk. Átmásztam tehát, mint már oly gyakran, a drótsövényeken keresztül Marchese lakószárnyába. Ott már várt egy létra, amit még régebben egy tábori tűzesetkor elrejtettünk. Egy barakk árnyékában várakoztunk. Éjfél felé közeledett az idő, tíz perc múlva őrségváltásnak kellett következnie. Az őrök lustán, szemmel láthatóan fáradtan várták a váltást. Néhány perc alatt az általunk kiszemelt helyre értek. A teaültetvények fölött épp akkor kelt fel a hold. A nagy villanylámpák kurta kettős árnyékokat vetettek. Elérkezett az idő: most vagy soha! Amikor az őrszemek a legtávolabb voltak tőlünk, felegyenesedtem, és a létrával a szögesdróthoz léptem. Felmásztam a kerítéshez támasztott létrán, és átvágtam a drótokat, melyek a szalmatetőn való átmászást voltak hivatottak megakadályozni. Marchese segítségével végül rácsúsztam a tetőre.

Az volt a megállapodás, hogy az olasz rögtön utánam jön, ám ő néhány szörnyű másodpercig habozott, mert úgy vélte, neki már késő, az őrök közelednek. És valóban már hallottam lépteiket. Ekkor nem hagytam neki több gondolkodási időt, egyszerűen a hóna alá nyúltam, és egyetlen rántással felhúztam a tetőre. Átkúsztunk rajta, és a túloldalon leugrottunk a szabadságba. Mindezzel persze nagy zajt ütöttünk, föl is riadtak azonnal az őrök. De mire az első lövések belesüvítettek az éjszakába, bennünket már elnyelt a sűrű dzsungel. Marchese egész délvidéki temperamentumával összevissza csókolt, bár ez még nem volt megfelelő pillanat az örömkitörésre. Világítórakéták emelkedtek a magasba, és a közeli sípjelek elárulták, hogy a sarkunkban vannak. Az életünkért futottunk. Elég gyorsan jutottunk előre, mivel felderítő kirándulásaimról jól ismertem a dzsungelt a tábor körül. Az országutat és az útba eső néhány falut óvatosan elkerültük. Az egyik közeli faluban a bennszülöttek dobolását riadónak képzeltük. Olyan nehézségekkel is szembe kellett néznünk, amelyek egy európai ember számára különösnek tűnnek. Ázsiában a sahib ugyanis szolgák kíséretében utazik, és még a legkisebb poggyászt sem viszi soha maga. Mennyire feltűnő lehetett tehát, hogy két súlyosan fölpakolt európai gyalogszerrel vándorol végig a vidéken. Az eleinte szinte meg sem érzett hátizsákok is egyre nagyobb súllyal húzták a vállunkat.

Éjjel haladni, nappal elbújni Elhatároztuk, hogy éjszaka menetelünk, mert az indiaiak a sötétben félnek a dzsungelben a ragadozók miatt. Túlságosan jól persze mi sem éreztük magunkat, hiszen a tábori újságokban gyakran lehetett embereket megtámadó tigrisről, párducról olvasni. Mikor a szökésünk után felderengett a hajnal, kimerülten bújtunk el egy mélyedésben. Ott töltöttük el az egész tikkasztóan forró napot alvással és evéssel. Egyetlen embert láttunk csupán, egy tehénpásztort. Ő szerencsére nem vett észre bennünket. A legrosszabb az volt, hogy mindegyikünknek csak egy vizespalackja volt, ennyi vizet kellett egész napra beosztanunk rejtekhelyünkön. A sok üléstől és hallgatástól estére már igen türelmetlenek lettünk, tovább akartunk menni, amilyen gyorsan csak lehet. Az éjszakák túl rövideknek tűntek ahhoz, hogy elég gyorsan előrehaladhassunk. A legrövidebb úton kell a Himaláján át Tibetbe jutnunk, és bizony a legerőltetettebb menettel is hetekbe kerül, míg biztonságban érezhetjük magunkat. Az első hegyháton már a szökésünk utáni estén átkeltünk. Fönt rövid pihenőre ültünk le. Ezer méterrel alattunk szikrázott az internálótábor számtalan lámpája. Este tízkor egy csapásra kialudtak a fények. Csak a tábort körülvevő fényszórók jelezték óriási kiterjedését.

Ez volt az első alkalom életemben, amikor igazán átéreztem, mit jelent szabadnak lenni! Élveztük ezt a nagyszerű tudatot, és sajnálattal gondoltunk arra a kétezer fogolyra, akik ott lent a szögesdrótok mögött élnek. Nem volt azonban sok idő gondolatainkba merülni. Tovább kellett mennünk, le a számunkra teljesen ismeretlen Dzsamna-völgybe. Az egyik szűk szakadékban nem tudtunk továbbmenni, meg kellett várnunk a reggelt. Olyan elhagyatott volt a hely, hogy bátran befesthettem szőke hajam és szakállam feketére. Kezemet és arcomat is sötétre kentem egy káliumpermanganátból és zsírból álló keverékkel. Így némileg hasonlatossá váltam egy indiaihoz, ami azért volt nagyon fontos, mert felfedeztetésünk esetén a szent Gangeszhez igyekvő zarándokoknak akartuk magunkat kiadni. Bajtársam természettől fogva sötét bőrű és sötét hajú volt. Ezúttal útra keltünk, mielőtt még besötétedett volna. De hamarosan meg is bántuk, mert egy áttekinthetetlen útszakasz után egyszercsak rizsföldeken dolgozó parasztokkal találkoztunk. Térdig gázoltak az agyagos vízben, és csodálkozva bámultak ránk, hátizsákos emberekre. Aztán egy emelkedőre mutogattak, ahol a távolban látni lehetett a falujukat. Nyilván azt akarták tudtunkra hozni, hogy ez az egyetlen kivezető út a szakadékból. Hogy a kínos kérdések elől kitérjünk, azonnal továbbmentünk a megadott irányba. Hosszú órákig tartó út után végre elértük a Dzsamna folyót.

Közben leszállt az éjszaka. Tervünk az volt, hogy a Dzsamna mentén elmegyünk az Aglar nevű mellékfolyóig, és azt követve elérjük a vízválasztót. Onnan már nem lehet messze a Gangesz, ami elvezet majd bennünket a nagy Himalája-láncig. Az eddig megtett szakasz nagy része út és ösvény nélküli volt, csak néha tudtuk a folyók mentén a halászok csapásait használni. Ezen a reggelen Marchese már nagyon kimerült volt. Zabpelyhet készítettem neki vízzel és cukorral, amiből nógatásomra evett is egy keveset. A környék sajnos táborhelynek a lehető legalkalmatlanabb volt. Csak úgy hemzsegtek a nagy hangyák, amelyek mélyen belerágták magukat a bőrünkbe. Fáradtságunk ellenére alig tudtunk aludni. Estefelé bajtársam jobb állapotba került, és bizakodtunk, hogy kiállja majd a következő éjszaka fáradalmait is. De kevéssel éjfél után végképp elhagyta az ereje. Ekkor mindkettőnknek jól jött korábbi kemény sporttréningem, mert az ő hátizsákját is én cipeltem az enyém fölé szíjazva. Ezekre indiai jutazsákot borítottunk, mert egyébként azonnal gyanút keltettek volna. A két következő éjszakán egyre tovább haladtunk a folyó mentén fölfelé, újra meg újra átgázolva az Aglaron, ha dzsungel vagy sziklaomlás zárta el az utat. Egyszer, amikor nagy sziklatömbök közt pihentünk a folyómederben, néhány halász haladt el mellettünk anélkül, hogy észrevettek volna bennünket. Egy másik

alkalommal ismét halászokkal találkozva tört hindusztáni nyelven néhány pisztrángot kértünk tőlük. Álruhánk úgy látszik jó lehetett, mert az emberek eladták nekünk a halat, anélkül, hogy gyanút fogtak volna, sőt még meg is főzték. Kíváncsi kérdéseikre is tudtunk felelni. Ők kis indiai cigarettákat szívtak. Mivel Marchese a szökés előtt erős dohányos volt, nem tudott a kísértésnek ellenállni, és kért egyet ezekből a cigarettákból. Alig szippantott azonban néhányat, ájultan esett össze. Szerencsére azonban hamar magához tért, és folytathattuk utunkat. Később parasztokkal találkoztunk, akik vajat vittek a városba. Időközben kissé felbátorodtunk, és őket már mi szólítottuk meg. Vajat akartunk venni tőlük, de amikor az indiai hőségtől csaknem folyékonnyá olvadt vajat egyikük nem éppen tiszta kezével az edényéből a miénkbe kente, mindkettőnket elfogott az undor. Végre kiszélesedett a völgy, és az út tágas rizs- és rozsmezőkön vezetett keresztül. Egyre nehezebb lett nappalra jó búvóhelyet találni. Egy alkalommal már délelőtt felfedeztek bennünket, és mivel a parasztok túlságosan sok kérdést tettek fel nekünk, jobbnak láttuk gyorsan összecsomagolni és továbbsietni. Még nem találtunk új rejtekhelyet, amikor nyolc ember hangos kiáltásokkal megállított bennünket. Úgy látszik, végleg elhagyott a szerencsénk. Kérdéseikre mindig csak azt válaszoltam, hogy zarándokok vagyunk egy távoli

tartományból. A próbát, legnagyobb csodálkozásunkra, kiálltuk, mert egy idő múlva bántatlanul tovább engedtek minket. Magunk is alig akartuk ezt elhinni. De mintha csak meg lett volna babonázva ez a nap, az izgalmak sehogysem akartak véget érni. Arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy átkeltünk ugyan egy vízválasztón, de még mindig a Dzsamna vízgyűjtőmedencéjében vagyunk. És ez legalább kétnapos időveszteséget jelentett. És megint fölfelé vitt az út. Sűrű rododendronerdőbe értünk, olyan néptelennek látszott, hogy nyugodt napot reméltünk. Végre egyszer ki akartuk aludni magunkat! Ám nemsokára tehénpásztorok tűntek fel, és nekünk táborhelyet kellett változtatnunk. A hosszú alvásból újra nem lett semmi. A következő éjszakákon viszonylag gyéren lakott vidékeken vándoroltunk. Sajnos hamar megtapasztaltuk, miért volt ilyen kihalt ez a vidék: jóformán semmi víz nem volt errefelé. Annyira szenvedtünk a szomjúságtól, hogy súlyos hibát követtem el, aminek végzetes következménye is lehetett volna. Amikor egy kis pocsolyához értünk, minden elővigyázatosság nélkül nekiestem a víznek, és azonnal inni kezdtem belőle. Ez a pocsolya egyike volt azoknak, amelyekben a vízibölények szoktak a hőség miatt hemperegni, és amelyeknek a tartalma ennélfogva lényegében nem víz,

hanem vizelet. Köhögési rohamot kaptam; aztán hánytam, és sokáig tartott, amíg újra össze tudtam szedni magam. E közjáték után nem bírtuk tovább a szomjúságot, és noha még sötét éjszaka volt, nem mentünk tovább, lefeküdtünk. Amikor a hajnal derengeni kezdett, lemásztam a meredek lejtőn vizet keresni. A következő három nap sem volt sokkal jobb a helyzet, száraz fenyőerdőkön vezetett át az utunk. Ezek azonban szerencsére annyira elhagyatottak voltak, hogy elkerültük a felfedeztetést. Menekülésünk tizenkettedik napján elérkezett a nagy pillanat: a Gangesz partján álltunk! A legájtatosabb hindu sem lehetett volna nálunk jobban meghatva a szent folyó látványától! Jelentősége számunkra persze nem vallásos jellegű volt, hanem nagyon is gyakorlati. Mostantól a zarándokutat követhettük fölfelé a Gangesz mentén egészen a forrásig, és ettől a lehetőségtől menekülésünk fáradalmainak lényeges csökkenését vártuk. Legalábbis így gondoltuk... Most, hogy már idáig eljutottunk, nem akartunk többé semmiféle kockázatot vállalni, ez azt jelentette: kizárólag éjjel haladunk! Élelmiszerkészleteink rohamosan fogytak, és hamarosan kétségbeejtővé vált a helyzet. Marchese rettenetesen lefogyott, ennek ellenére megtett mindent, ami tőle tellett. Jómagam szerencsére aránylag friss maradtam. Minden reménységünk a zarándokút mentén sűrűn felbukkanó élelmiszerüzletekben volt. Néhány közülük

késő este is nyitva tartott, egy égő olajmécses jelezte a boltot. Felújítottam indiai arcszínemet, és a legelső üzlet felé irányítottam lépteimet. De még be se léptem, vad szitkozódással elkergettek. Nyilván tolvajnak tartottak. Ez jó jel volt, álruhám valódinak hatott! A legközelebbi üzletnél pénzemet feltűnően a kezemben tartottam, ez szemmel láthatólag jó benyomást keltett. Azt mondtam, tíz embernek kell vásárolnom, ezzel indokoltam a negyven font cukrot, lisztet, hagymát, amit megvettem. Az árusok főleg a bankjegyek megvizsgálásával foglalkoztak mintsem az én személyemmel, így nemsokára súlyosan megrakodva hagyhattam el az üzletet. Egy boldog napot töltöttünk el ezután. Végre volt elég ennivalónk, és a zarándokút valóságos sétánynak tűnt az eddig megtett utakhoz képest. Örömünk nem tartott sokáig. Legközelebbi pihenőhelyünkön fagyűjtők bukkantak ránk. Marchese a nagy hőség miatt félmeztelenül feküdt. Mivel olyan sovány volt, hogy szinte meg lehetett számlálni a bordáit, beteg ember benyomását keltette. De még így is gyanúsak voltunk, mert a szokásos zarándokszállásoktól messze táboroztunk. Az indiaiak hívtak, hogy kísérjük el őket parasztgazdaságukba, ezt azonban Marchese rossz egészségi állapotára hivatkozva visszautasítottuk. Az emberek elmentek ugyan, de sajnos csakhamar visszatértek, és kiderült, rájöttek, hogy szökevények