DR. CSERNUS IMRE-PAMPURYK PÉTER. Felnőtt Húsleves ÉLET- ÉS ÉTELÉRZÉSEK

DR. CSERNUS IMRE-PAMPURYK PÉTER Felnőtt Húsleves ÉLET- ÉS ÉTELÉRZÉSEK

Copyright Dr. Csernus Imre, Pampuryk Péter, 2010 Hungárián edition Jaffa Kiadó, 2010 Borítóterv és illusztrációk: Mészáros Péter Illusztráció Mészáros Péter Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány a jogtulajdonos írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással, ideértve a fénymásolást, számítógépes rögzítést vagy adatbankban való felhasználást is! (suck on this!) Felelős kiadó: Rados Richárd Felelős szerkesztő: Nemes Krisztián és Rados Richárd ISBN 978 963 9971 39 4 JAFFA KIADÓ www.jafft.hu

Ott fenn, a szőlőben van egy nagy terület, ahol csak eper nő. Amikor érik az eper, a gyerekek is ott ugrálnak mindig, tanulják, hogy nem szabad rálépni a növényre. Megfogják a nagy, piros szemeket, és összenyomják őket, hogy az eperlé csak úgy csurog le a könyökükön, és hallatlanul boldogok. "

Amuse-bouche Miért vigadunk sírva? Miért nem merünk mosolyogva, tiszta fejjel élni? Miért gyűlölködünk? Miért vegetálunk? Miért van, hogy a másik szemében mindig meglátjuk a szálkát, a sajátunkban pedig a gerendát sem? Miért nem látjuk be, hogy bármilyen nagy eredményt csak következetes munkával érhetünk el? Úgy érzem, Magyarországon ma egy rinyáló, áskálódó, rosszindulattal teli életérzés uralkodik. Ez nem egy mosolygós, napsütéses állapot. Nem tudom, hogy mennyire fog nekem sikerülni, hogy ennek az ellenkezőjét sugalljam egy könyvben. Félek tőle, hogy nem fog sikerülni, mégis, ennek ellenére mindent megteszek, mert kihívások nélkül nem tudok élni. Bármilyen alkotómunkába fogunk is, az az emberi mivoltból fakadóan sohasem lehet teljes, bármennyire is azt képzeljük, hogy az. Pontosan így jártam A. Férfi című könyvemmel is. Utólag jöttem rá, hogy sok mindent nem írtam bele. Fél évvel a megjelenése után jöttem csak rá bizonyos súlyos összefüggésekre, amikor elkezdtem talpra állni egy olyan konfliktusból, amelyre majdnem rámentem. Legalábbis akkor azt hittem. Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e mindezt. Végül azért döntöttem mégis mellette, mert én is emberből vagyok, hibáim éppúgy vannak, mint erényeim. De erről majd később, hogy mi is történt abban a tizenhét napban, meg előtte. Nem akartam újra olyan könyvet írni, amely csak a problémákról szól, sokkal inkább egy olyat, amiben persze van fájdalom, sírás, hazugság, menekülés, de mellettük ott a röhögés, a jókedv

is; kaják, borok, barátok, melegség, összetartás, tervek, napsütés, szőlő - és mindenekfelett nagyon sok következetes munka meg őszinteség. A beszélgetések során végig ott volt velem Pampi, aki festőművész és vándorszakács. És hogy miért pont ő? Azért, mert ott lobog benne az őrület, emellett lassú, mint a csiga, cinikus, van egyfajta fanyar humora, mégis nagyon mély érzésű ember, akivel nagyon kell vigyázni...

ELŐKÉSZÜLETEK Bátorság - Emlékszel, Pampi, mikor találkoztunk először? - Ezt muszáj lesz elmondanunk...

- Hát igen... Úgy két éve történt - a Csutorás pincészetnél voltunk egy bulin Egerben, sok ismeretlen ember, bográcsgulyás. Az egyik barátunk videós élménybeszámolót tartott Kínáról, majd a lányok azt mondták, van itt egy ellenszenves őrült, aki oltogatja őket... Ez rögtön felcsigázott. A sok ismeretlen ember között egy vérszívó. És odamentem, hogy beszélgessek ezzel a vérszívóval... A végén aztán nem csak rajta csattant az ostor. Volt ott egy pasi, egy Stefi nevű ügyvéd, nagyon halk szavú, nagyon udvarias, kedves ember. Amikor a drága Pampitól nekem már zsongott a fejem, mint a méhkas, odajött hozzám, és azt mondta, hogy szeretne velem beszélgetni. Erre én: Beszélgetni?! Hát, te velem ma nem fogsz beszélgetni!"akkorra már annyira felhúzott Pampi az értetlenkedésével, a kifogásaival, hogy Stefin vertem le a port, aki ártatlan volt mindebben. Persze Pampi akkor már nem volt éppen színjózan állapotban...végül beszálltam egy taxiba, és elmentem. Úgy egy évvel később találkoztam újra az ügyvéd úrral, aki azt mondta, hogy hát tudod, mi már ismerjük egymást." Mondom

neki: az ki van zárva. De, de, tudod, én vagyok az a pasi, akinek azt mondtad, hogy hát, én ma veled nem fogok beszélgetni." Égtem, mint a Reichstag. - Hát valami hatással legalább voltam rád. - Másnap persze Pampi már kis nyusziként ücsörgött a Senator Házban a felesége mellett, reggelizés közben, akkorra már nagyon megváltozott. Táskás szemek, felpüffedt arc, bamba szemek... - Mit vársz a nagy lángolás után? Utána kuss jön, a szemlélődés, az emlékek keresése, a megbocsátás reménye... - Mondd csak, Pampi, főzni mindig nehéz? - Nem mindig. A főzés egy rendkívül improvizatív műfaj. Pozitív és teremtő. Persze vannak olyan részei, amit az ember már rutinból csinál. Például, ahogy megpucolja a halat, lehártyázza a húst. Es ha már megpucolta vagy lehártyázta számtalanszor, akkor közben tud gondolkodni, hogyan fogja elkészíteni. Ez tehát az előkészület fázisa, ami időt ad, megengedi, hogy továbbgondold, felépítsd az étrended. - Ez olyan, mint amikor a klinikán, ahol dolgozom, és egyik ember jön a másik után, a szünetekben kimegyek a kertbe, és magamba szívom a tavasz vagy a tél energiáját, vagy a frissen levágott fű illatát, és azonnal felejtek, nem gondolok semmire, csak törlöm az előzőekben meghallgatott érzéseket, amelyek tele vannak fájdalommal, nyomorral és szenvedéssel. Majd nem gondolkodva visszaballagok a következő klienshez. Kezet fogok az illetővel, és onnantól kezdve beélesedek. Ami a te esetedben az alapanyag, az az én esetemben az ember... Csak éppen az embert nem én alakítom, hanem ő ragad meg engem mint valami eszközt, és aztán arra használ, amire szeretné. Egy óráig,

ötvenöt percig. De ebben is egy csomó rutin van, egészen odáig, amíg meg nem érzed a szenvedést vagy a fájdalmat. Ott már nincs rutin. Ott a megismételhetetlen pillanat van, ami a bizalmon alapul. És ez a bizalom egy nagyon érdekes érzés, mert olyankor a másik össze van zavarodva, fél, pillanatok alatt elvörösödik, borzasztó bizonytalan, a kezek hidegek, nedvesek. Szóval ebből kell valamit alakítanom, hogy az illető ember szeme elől a köd elszálljon, mire egy óra múlva távozik. Izgalmas feladat... -A bizalomról eszembe jutott a tisztelet. Ahogy te az embereket tiszteled, úgy mi az alapanyagot tiszteljük, és azt a legnagyobb odafigyeléssel kezeljük. Ha valaki tiszteli az alapanyagot, az azt jelenti, hogy számára nem mindegy, hogy az alapanyaghoz egy kicsorbult, ócska bádogkéssel nyúl, vagy a leggyönyörűbb, legszebb acéllal. Azt mondják, az életlen kés durvább sebet is ejt. De mindenekelőtt rendet kell tenni. Egy profi először mindig rendet tesz maga körül. Hibátlan rendet. Átgondolja, hogy mit fog csinálni. Listát ír, végignézi, hogy mire lesz szüksége, és előveszi azokat az alapanyagokat, amiket előkészíthet. Nekiszalad az időigényesebb, lassúbb folyamatoknak, aztán, ha ezekkel elkészült, akkor jöhet a könnyebb vége... -Asztal, kés, alapanyag. Szenvedély, hit, őszinteség. Tisztaság, tisztelet. És kell még egy kis kurázsi is. Mert bátorság nélkül főzni sem érdemes. A rendrakás előtt ráadásul számba kell venni a képességeket. A pozitív életszemlélet mellett a sikerhez az is szükséges, hogy az ember fejlett önismerettel rendelkezzen. Az embernek tudnia kell, hogy nem a taps a fontos, hanem az, hogy ha leteszi a konyharuhát és átöltözik civilbe, akkor azt érezze, hogy kemény napja volt, szinte elégett munka közben, de élt, szívvel-lélekkel élt. Vagyis ha valamihez hozzákezdek, feltétlenül fontos, hogy számoljak a potenciálisan negatív folyamatokkal is. Hiszen az éberséget csak úgy lehet magas szinten fenntartani, ha elfogadod, hogy ha egy perccel tovább sütöd a húst, akkor már nem lesz rózsaszín a kacsamell közepe...

- így van. Ha rend van a könyvespolcodon, az még nem jelenti azt, hogy belül is rend van. Thomas Keller, a híres amerikai séf mondta, hogy mindiga saját hibáiból tanult a legtöbbet. Vagyis ha túlfőződ, vagy előbb veszed le, vagy ha valami félrecsúszik, akkor mindig ráébredsz valamire. Olyankor mindig felfedezhetsz valami újat. A saját hibáidból próbálsz építkezni. Aztán a folyamat közben már nem nagyon van idő gondolkodni. Akkor csinálod, cselekszel - szívvel-lélekkel. Thomas Keller kaliforniai étterme, a The French Laundry konyhájának falán van egy felirat: Sense of Urgency", vagyis A fontosság érzete." Ez azt jelenti, hogy mire az ember munkába áll, már csak a munkára koncentráljon, és végezne is el tökéletesen. Az étel és köztem érzelmi kapcsolat van, és csak rajtam múlik, mit hozok ki belőle. Saját filozófiánkat, kultúránkat adhatjuk át vele valakinek. A valós cél: a tökéletességre való törekvés, és az, hogy örömet szerezz az embereknek. Es nem feltétlenül baj, ha az alapanyag gyengébb minőségű: a francia konyha alapja sem az, hogy bélszínt sütünk körbe és kiadjuk, hanem hogy például feldolgozunk egy rágós, inas marhalábszárat, méghozzá rendkívüli hozzáértéssel. A legnagyobb szakácsok legjobb ötletei is úgy születtek, hogy viszonylag egyszerű és szegényes alapanyagból kellett valami fantasztikusan jót csinálniuk. Persze amit te magad nem ennél meg, azt másnak se add oda. Magaddal szemben őszintének kell lenned. - azt hiszem, a legtöbb ember el se tudja képzelni, most miről beszélsz... Kísérteties hasonlóságokat látok a kettőnk munkája és hivatása között. Amikor azt hallom például, hogy könnyű magának, doki, csak ül egy széken, és beszél..." Múltkor, az egyik előadásomon épp felmerült ez a dolog. Akkor a hallgatóság köréből megkértem egy önkéntest, egy nőt, hogy játssza el az én szerepemet. Ő lett a segítő. Kértem egy másikat is, aki mellett én játszottam el a pipogya férjét, aki meg van győződve róla, hogy ők ketten fantasztikusan szép életet élnek, jó a házasságuk, vele pedig nincsen semmi baj. Hiszen a pasik általában, legalábbis elég gyakran így gondolják... Szóval, kopogtattunk a képzeletbeli ajtón, köszöntünk, és bementünk a feleségemmel". A segítő" nekem szegezte a kérdést, hogy miért

jöttem. Erre én elkezdtem játszani az értetlent: a feleségemre" mutogattam, mondván, ő kérte, hogy jöjjek el... Mindezt tegezve, majd odavetettem neki, hogy milyen csinos vagy". Természetesen egyből zavarba jött. Hiszen szándékosan belemásztam az intim zónájába. Elvörösödött, kiesett a szerepéből, jaj, köszönöm", mondta, és utána ő is tegezésre váltott. Rögtön bevittem az erdőbe. Két perc után aztán felhívtam a figyelmét arra, hogy ha segítőként már a legelejétől nem gondol a keretek lefektetésére, akkor a hozzá érkező emberek meg fogják enni a játszmáikkal. Tíz perc után megkérdeztem, hogy milyen segítőnek lenni. Tényleg csak ülni kell és beszélni? Azt válaszolta, hogy kegyetlenül kemény dolog. Megállás nélkül figyelni kell arra, hogy a másik mit mond. Es különösen nehéz, ha ketten beszélgetnek. Adott pillanatban rendet kell rakni, majd amikor elindulnak a játszmák, azokat ki kell szűrni és megállítani őket. Manapság gyakran tapasztalom, hogy amint az emberek kommunikációs stratégiái egyre inkább fejlődnek, úgy válik egyre intenzívebbé a kifogások keresése, a hárítás. Ezért aztán nekem is egyre nagyobb energiákat kell mozgósítanom, hogy az álarcokat áttörhessem. Miért szeretünk ennyire mellébeszélni? Vagy másképpen fogalmazva: miért szeretünk ennyire rosszat enni? Hogy csak egy példát említsek: az emberek jelentős része azt hiszi, hogy a boldogság egyenlő a pénzzel. Gyűrik az ipart, egyre több pénzt keresnek, aztán még többet és többet akarnak, egyik munka jön a másik után, és soha nem mernek nemet mondani. A dolog csak ott bicsaklik meg, hogy a pénz, a gazdagság hiába ad biztonságot és elégedettséget, a boldogsághoz szükség van valami másra is... Bagdy Emőke ezt nagyszerűen leírja a Hogyan lehetnénk boldogabbak? című könyvében. Olyan ez, mint amikor a szakács elindít egy folyamatot, és ha az alapok szintjén valamit rosszul csinál, akkor később már csak vergődni fog. - Én e t úgy fordítanám le a konyha nyelvére, hogy vannak rossz metódusok, amelyek egy rosszhagyományból jönnek. Vagyis például van egy folyamat, amit

valaki már évtizedek óta csinál, és képtelen ettől eltérni, mert úgy érzi, akkor ismeretlen vizekre evez- Vagy csak egyszerűen tiszteli a hagyományt, a szülei hagyományát, legyen az jó vagy rossz És számomra a szakácsművészet itt kapcsolódik a képzőművészethez Kreatív és szabad művészet mind a kettő, ami a szenvedélyről és az alkotásról szól, de arról is, hogy ha már megtanultuk az alapokat, utána minden edényt fel kell borítanunk. Mindent ki kell csavarni, és megnézni másképp is. Nem más ez, mint az emberi kíváncsiság - enélkül nem megy. Utána jón a bátorság, hogy ebbe bele is vágjunk... - Pampi, te szakácsnak vagy festőnek vallod magad? - Számomra mind a kettő ugyanaz a szabad, szépséges és jóságos alkotás, ezért aztán én nem teszek köztük különbséget, nem választom el magamban a szellemi és testi gyönyört. És próbálom magamnak is megadnia választ arra, hogy hiteles lehetek-e mindkettőben. Persze van köztük különbség is. Az például nagyon jó érzés, amikor megveszik egy festményemet, hiszen nem azért veszik meg, mert, mondjuk, egy századfordulós festőről van szó, akinek az alkotásába érdemes befektetni, és később is készpénzt, értéket jelent majd, mint az arany; hanem azért veszik meg, mert beleszeretnek. Ezzel szemben a főzési folyamat végén, amikor odaadtál mindent, a nagy lobogás után marad benned egy kis üresség. Mert valami véget ér... - De minél erősebben szorítasz valamit, az annál inkább kifolyik a kezed közül. Az én olvasatomban a nagy akarásnak nyögés a vége. Persze ha felütsz egy szóláslexikont, abban azt találod, hogy nem akarásnak nyögés a vége. És az a vicces, hogy mindkettő igaz. Meg kell tanulnunk elengedni magunktól a tárgyakat, az értékeket, hogy megőrizhessük önmagunk épségét, hiszen minden csoda három napig tart - miért őrizgetnénk őket három napnál tovább? Persze amikor te főzöl, amikor megteremtesz egy ételt, ott maga az alkotás is eltűnik. Ez nagyon más, ez nagyon különös lehet, ebben mindennél jobban ott van az elmúlás... Mert a művészet ebből a szempontból különböző. Ahogy A Mester és Margarita című

Bulgakov-regényben Woland mondja: kézirat sosem ég el." Azt gondolom, a legeslegfontosabb, hogy adott helyzetben azt érezzem: a folyamatot a legjobb tudásom szerint éltem meg. Hogy elégtem, mint a főnixmadár, és a következő pillanatban újjászülethetek a hamuból. Pontosan ezért vallom azt is, hogy a gyereknevelésben egy dolog a fontos. Neveljük a gyerekeket? Szerintem csak önmagunkat nevelhetjük. Egyvalami működik: a példaadás. Vagyis az, hogy mi, szülők hogyan éljük az életünket. A példaadásnak pedig egy alapja van: az életöröm. Az, amit a gyerekem lát rajtam. Hogy jól vagyok, vagy nem vagyok jól. Mert bármit mondhatok neki, ha az ellentétes lesz azzal, amit rajtam lát, akkor fabatkát sem ér az egész... Mindenki annyi tiszteletet kap a másiktól, amennyit önmagának ad. A lényeg, hogy önmagam előtt mind racionális, mind emocionális önmegvalósítás szempontjából magasra emeljem a lécet. Én éppen mostanában gondolkodtam el azon, mennyire fontos leválni a szülőkről. Elszakadni a szülőktől... Korábban sokan mondták nekem, mennyire fontos ez. Leválás, elszakadás... Százezerszer hallottam ezt a két szót. De vajon hogyan kell mindezt megvalósítani? Mit jelent ez valójában? Mikor mondható, hogy ez bekövetkezett? Ahogy kezdtem odafigyelni ezekre a dolgokra, rájöttem, hogy a gyerekek hiába vannak akár több ezer kilométerre a szüleiktől, mégsem válnak le róluk. Főleg érzelmileg. A fizikális távolság még nem jelent megoldást. Persze fontos a leválás egzisztenciális, anyagi szempontból is, de ezt a legtöbben azért meg is teszik. Kivéve persze azokat, akiket felnőtt" korukban is a nyugdíjas szüleik tartanak el. - Bennem az utóbbi egy vagy másfél évben alakult ki az az érzés, hogy el tudom engedni a képeket. Korábban mindig volt bennem egy félsz, hogy csak jó helyre kerüljön ", csak jó dolga legyen ". Olyan embereknek adtam csak oda, akikről tudtam, hogy szeretik. Mostanra ez megszűnt. Azt gondolom, hogy az a kép úgyis önálló életet fog élni, tőlem függetlenül. Es az biztos, hogy eközben

bennem is végbement egy hasonló átalakulás, hogy meg kell tanulnom elengedni a dolgokat... - Megfogalmaztam három dolgot, amelyek nagyon fontosak a szülőkről való leválás folyamatában. Es amikor egyszer Pécsett voltam előadást tartani, akkor döbbentem rá, hogy ezeknek a felismeréseknek a gyakorlatba való átültetésével az ember a birtoklást és a kisajátítást is megszüntetheti, legyen szó akár a gyerekedről, akár a párkapcsolatodról, akár a szüléidről. Mindegyikre vonatkoztatható és használható. Ez egy háromlépcsős folyamat, amit mindennap meg kell tenned, amellyel nap mint nap újra szembesülsz. Hiszen az önbizalomért is nap mint nap meg kell dolgozni. Hiába ettem tegnap, ha ma nem eszem, éhes maradok. A szülők személyiségszerkezete már nemigen változik, hiszen ha felismerik is a hibáikat, legtöbbször már nem mernek változtatni. Ezért aztán egyre merevebbek lesznek. Ma a Magyarországon élő szülők zöme a racionális és az emocionális önmegvalósítás szempontjából is vesztesnek mondhatja magát. Nem azt a foglalkozást űzik, amit egykor megálmodtak, ami pedig az érzelmeket illeti, jobbára egy boldogtalan kapcsolatban tengődnek. Valahol azonban le kell vezetniük az elszúrt életükből eredő feszültségeiket, ezért sokan rátelepednek a gyerekeikre, és elkezdik őket manipulálni. Az apák racionális szempontból igyekeznek kisajátítani a gyerekeket - ismerjük az amíg az én házamban vagy..." kezdetű mondatokat -, az anyák pedig az érzelmi zsarolás eszközét használják előszeretettel: Édes kisfiam, te már nem is szereted az anyádat, alig telefonálsz!" De anya, tegnap is beszélgettünk már kétszer..." Amikor tehát valaki - például a szülő - igyekszik birtokolni, manipulálni vagy kisajátítani, akkor az első fontos dolog, hogy az adott helyzetben, amikor tudom és érzem, hogy igazam van, következetesen merek nemet mondani neki, miközben felállítom a megfelelő következményhálózatot, mert azt is tudom, hogy ez újra meg újra előfordulhat a jövőben is. Majd ezek után mindezt

következetesen be is tartom a gyakorlatban, vagyis nem csinálok segget a számból... Hadd mondjak el egy sztorit ezzel kapcsolatban. Arról az asszonyról szól, akivel élek... Nagyon furcsa számomra ezt mondani, mert az asszony szót én eddig mindig pejoratív értelemben használtam. Úgy érzem, mostanában értettem meg ennek a szónak a valódi jelentését. Hogy ennek a szónak van valami hallatlanul mély töltete, ami soha nem esett le még előttem. Lehetséges, hogy a nők fejében ugyanígy születik meg ez az érzés, amikor azt mondják: ő 2. férfi. Mert itt nem a szó az igazán fontos. És éppen ehhez szükséges a szülőkről való érzelmi leválás. Szóval, az asszonnyal, akivel jelenleg élek, éppen indultunk valahová. Ó már az ajtóban állt, amikor észrevettem, hogy a konyhában égve maradtak a lámpák és a kávéfőző is... úgy ment volna el, hogy ezek nincsenek kikapcsolva. Én pedig bele sem gondolva a dologba, elkezdtem lekapcsolni a fényeket. Első kapcsoló, második kapcsoló, és akkor hirtelen belém hasított a felismerés... Mit csinálok én? Miért nem ő kapcsolta le őket? Harmadik kapcsoló... Hihetetlen, csicskázok... Megvolt a felismerés. Beültünk az autóba, elindultunk. Azt mondtam neki: Kisasszony, mély érzések vannak bennem ön iránt. Elégek, ha önre nézek. De ha nem figyel oda a környezetemre, akkor rám sem figyel, és így megszűnik bennem a tisztelet érzete, és ennek következtében a szerelmem is csorbul. Bármennyire is szeretem, ha továbbra is így megy, akkor egy hónap múlva már nem leszünk együtt." Erre ő: Hát, az anyukám is mindig ezt mondja nekem. De a saját lakásomban soha nem csinálnék ilyet." Vagyis ahol megteheti, ott megteszi. Hát, kisasszony - válaszoltam neki -, én nem az anyja akarok lenni." - Kemény vagy, Imre.

- Következetes vagyok, nem kemény. Az gondolom, hogy nagyon fontos a keretek lefektetése, méghozzá a szerelem legelejétől fogva. Mint ahogy a szüleinkkel szemben is fontos lenne. A testednek is kerete van, és az életednek is kerete van. De hadd mondjam el a másik sztorit is. Szintén arról szól, hogy tudni kell nemet mondani. Az anyámnak a múltjában rálépett valaki a tyúkszemére - az egyszerűség kedvéért nevezzük őt most Mirának. Múltkor, amikor otthon voltam, az anyám nagy ebéddel készült, ahogy általában a mamák szokták, sütött-főzött. Ahogy ettük a levest, hozzám fordult: Fiam, kérdezhetek tőled valamit?" Persze" - válaszoltam neki. Kivel jár mostanában a Mira, ki most a barátja?" Abban a pillanatban megéreztem, hogy az anyám pontosan tudja, kivel is van Mira, hiszen egy anyám számára kétes hírű pasival jött össze. Vagyis nem azért kérdezett engem, mert tőlem akarta ezt megtudni, hanem a véleményét akarta mindenáron elmondani. Amikor ez belém hasított, megkérdeztem tőle: Anya, miért kérdezel tőlem olyat, amit már te is tudsz?" Meg sem hallotta. Gondolkodás nélkül folytatta: Majd jól ráfázik azzal a pasival!" Én teljesen nyugodtan válaszoltam. Éreztem, hogy már nem haragszom rá, és nincs bennem sem düh, sem gyűlölet iránta. Figyelj, anya, megteheted, hogy így teszed fel a kérdést, de ezt érzelmi manipulációnak hívják... Mert ezt másképp is meg lehetett volna kérdezni. Megkérdezhetted volna, hogy elmondhatod-e, mi a véleményed erről a dologról. Ez teljesen más bevezetés lehetett volna. Ezt viszont így érzelmi zsarolásnak hívják. Világéletedben ezt csináltad, miért csinálod most újra?"

Ezekben a gyors váltásokban, a játszmákban elég jó vagyok, hiszen ezzel foglalkozom nap mint nap. Gyorsabb és erősebb vagyok ezen a téren, és hamar átlátom őket. Egyszóval megmondtam neki, hogy hagyja abba, mert ez és ez lesz a következménye. Erre ő a múltból előbányászta a sérelmeit. Bezzeg akkor, amikor azt csináltad, meg amazt csináltad..." Vagyis egyre intenzívebben alakította volna ki bennem a bűntudatot, amíg vissza nem vonulok. Ekkor már véresen komoly ügy lett ebből a banális kis történetből. Én újra megkértem: Anya, ne csináld, mert én is így fogok reagálni." De ő csak folytatta... Erre aztán kitört belőlem: Anya, tudod, te érzelmileg manipulálsz engem, és ezért van, hogy nem bízom benned, és évek óta egyetlen érzelmi problémámat sem mondom el neked. - Szerintem nem vagy szabad, Imre. Nem vagy még fiiggetlen, nem váltál le. Az első perctől ezt a nemet mondást hangsúlyozod. - így van... - De ez még nem a leválás. Tudod, mi ez? Birkózás. Te akarsz felülkerekedni. - Dehogy akarok... - Dehogynem. Hogyha ki akarod jelölni a kereteidet, az azt jelenti, hogy még nincsenek kijelölve a keretek. Ez nem megy egyik napról a másikra. Szerintem akkor van szabadság, amikor már nem érzi azt valaki, hogy berántják ezek a dolgok. Hallottál már olyasmiről, hogy szülői gondoskodás? Van olyan, hogy összetartozás. Van olyan, hogy tanácsot adnak egymásnak az emberek. - De csak akkor működik mindez tanácsként, ha valaki ezt kéri is.

- Szerintem az elfogadás a lényeg. Tudod, ismerek valakit, aki nagyon sokat van három, néha négy generációval együtt, ott ül a kétévestől a nyolcvanöt évesig mindenki, és ő is azt látja, hogy mindenki nyomja a saját hülyeségét, azt, amit egész életében nyomott... Es ahogy mesélte nekem, egyszerűen nincs ideje megvívni a saját háborúit. Nem biztos, hogy túl van ezeken a dolgokon, amikről beszélsz De én is azt hiszem, hogy akkor lehetsz csak szabad, ha ilyenkor hátradőlsz töltesz magadnak még egy pohárral, megiszod, rámosolyogja feleségedre, és azt mondod: Hát nem aranyosak? Hát nem jófejek így, a maguk hülyeségével együtt?" Es ez nem von be téged, nem akarod egyiket sem meggyőzni semmiről. Szerintem ez a szabadság.

- Nézd, én már nem akarom meggyőzni az anyámat semmiről sem. Elfogadom, hogy így élnek, és már nem mernek szabadok lenni. Meg is fogadtam, hogy soha többé nem fogok felhozni olyasmiket, mint hogy hogyan éljenek vagy ne éljenek. Független emberek. És itt jön a következő két, nagyon fontos lépés. A második lépés az, amikor ránézel az anyádra és az apádra, és tudod, hogy ők is emberből vannak, így aztán meg tudod fogalmazni, le mered írni a pozitív és negatív emberi tulajdonságaikat. Kristálytisztán meg mered ezeket fogalmazni. Mert változtatni csak akkor lehet valamin, ha kristálytisztán megfogalmazzuk és leírjuk a krízist, a problémát. Addig nem lehet változtatni rajta. Ez borzasztóan fontos. Ha az ember csak gondol rá, az nem elég. Amikor magadban megfogalmazol valamit, az teljesen más, mint amikor leírod. Tudod, milyen az, amikor leírod, hogy az apád vagy az anyád ilyen és ilyen? Az anyám azért akar magához kötni, mert addig sem kell szembenéznie a valódi konfliktusával: vagyis azzal, hogy gyáva kimondani, hogy boldogtalan az apámmal, akit emberként nagyon szeretek, de látom, hogy ő is gyáva cselekedni." Tudod, mennyire más ez leírva? Ekkor jöhetsz rá arra is, hogy mindezek a vonások saját magadban is megvannak az élet bizonyos területein. Állítólag a személyiségünk háromnegyed része a szülőktől eltanult pozitív és negatív konfliktuskezelési modelleken nyugszik. Vagyis bizonyos szempontból olyan vagy, mint a szüleid, akiket elítélsz... Mert mindezt kisgyerekként öntudatlanul eltanultad tőlük. Hiszen kisfiúként az első hiteles férfimintád az apád. Az első hiteles nőidolod az anyád. Csak aztán rájössz, hogy ők nem merik vállalni a személyiségük negatív oldalait. Ezért nem mernek bocsánatot kérni sem. Ami még nagyon érdekes, hogy az adott tulajdonságot illetően hol van a határ. Meddig jó önzőnek lenni például, vagy makacsnak, vagy akár jónak... Ezen sokat gondolkodtam, és úgy fogalmaznám meg, hogy a határ mindig ott van, ahol tudom és érzem, hogy már ártok magamnak vagy a másik embernek. Ezt verbális és nonverbális eszközökkel egyaránt le lehet mérni.

De visszatérve az előzőkre: a harmadik lépés még ennél is brutálisabb. Ha tudod, hogy a szüleid emberből vannak, és bizonyos szempontból hazudnak maguknak, akkor azt is tudnod kell, hogy egy csomó negatív töltetet felhalmoznak a saját életükben, és ha azokat megváltoztatni nem merik, akkor rossz szájízzel, a meg nem valósított és feladott álmaik miatti lelkiismeret-furdalással fognak meghalni... És te elfogadhatod, hogy így fognak meghalni. Ha nem fogadod el, akkor te is éppúgy a homokba dugod a fejed, ahogy ők is teszik az életük fontos dolgait illetően. Ha viszont elfogadod, akkor azt is elfogadod, hogy végig fogod asszisztálni ezt a folyamatot, fel fogod ismerni, amikor haldoklanak, ahogy azt is meglátod majd, amikor a folyamat vége felé a haldokló jobban lesz, de csak azért, hogy visszajöjjön elbúcsúzni. Akkor veheted majd a bátorságot, hogy elbúcsúzzál tőlük, és kimondd nekik, amit ki akarsz mondani. Mert akkor már mindegy. A szüleid meg fognak halni - ez tény. Ennek elfogadásával kezdődik a felnőttség. Itt kezdődik az erő. Itt kezdődik az, amiről te beszéltél... Hogy független, szabad emberek vannak, élnek melletted. Hogy nem akarod kisajátítani, birtokolni őket, hanem tiszteletben tartod a másikat. - Jó lenne, ha így lenne minden felnőttel kapcsolatban.

- De nem így van. - Tudod, mi jutott erről az eszembe? Nem szoktam tévésorozatokat nézni, de egyszer régen néztem azt az amerikai kórházas sorozatot, a Vészhelyzete. Az egyik részben volt egy jelenet, ami nagyon megfogott. Volt egy nagyon idős házaspár, a néni bekerült a kórházba, és meg is halt. A fiatal orvosnak valamiért lelkiismeret-furdalása volt, és úgy érezte, hogy neki is ki kell mennie a temetésre, és meg kell mutatnia, hogy ő is milyen nagyon gyászol. Az öregférj állt a sírnál, ő tényleg gyászolt... Az orvos pedig próbált részvétet nyilvánítani, meg fontoskodott, mire az öreg félretolta őt, és azt mondta: Fiatalember, először is, ez a nap nem magáról szól- Másodszor is, tudnia kell, hogy ez az asszony, aki meghalt, és akit maga csak egy nyolcvanhét éves, öreg csotrogánynak látott, az én szememben ugyanaz a balerina, akit hetven évvel ezelőtt rózsaszín kis tüllszoknyában megláttam, és ezt maga soha nem fogja megérteni... Es azt hiszem, hogy ha mind végigcsináljuk, amit te mondasz akkor azt ezért csináljuk. Hogy belekerüljünk egy ilyen varázslatba, ami aztán életünk végéig eltarthat, amíg ott állunk annál a sírnál, és ami nem arról szól, hogy mindig tisztában legyünk a határokkal, hogy én ki vagyok, és te ki vagy... - De ez a varázslat csak akkor működik, ha önmagad előtt magasra helyezed a lécet. Nem pedig akkor, ha ezt csak a másiktól várom el... Sok pasi és csaj mondja, hogy azért nem talál magának partnert, mert olyan magasra helyezi a lécet, hogy azt senki nem ugorja át. - Tudom, igen, nekünk kell átugrani... - Csakhogy a fő kérdés itt az, hogy önmagam előtt is ilyen magasra helyezem-e a lécet? Mert ha így van, akkor nem lesz az életednek olyan területe az emberi kapcsolatokat illetően, ami ismeretlen lenne számodra, és amit, ha váratlanul bekövetkezne, ne tudnál megfelelően kezelni. És ilyenkor megszűnik a félelem. És akkor ott kezdődik az alkotás!

- Igen, ez amit látunk a szakácsművészettől a festőművészetig... - Tehát minden ember alkothat, megalkothatja önmagában a csodát. Ácsodat, amiből csak egy van. - Mindennap egy... - Igen, mindennap egy. - Mindennap újra kell alkotni ugyanazt. - Újra lehet. - Újra lehet. - De akkor már nem ugyanaz lesz. Mert minden nap egyedülálló. Soha nem lehet ugyanolyan. De persze hosszú folyamat, hogy idáig eljussunk... A konfitálás gyengédsége: Márton-napi libacomb egészben sült burgonyával, pezsgős lilakáposztával Tél elejére a tavaszi libák felnőnek és meghíznak, Mártonnapon ezeket szokás megsütni. A konfitálás alacsony hőfokon történik, magasabb falú tepsiben, 60-70 Celsius-fok között. Magyarul ez azt jelenti, hogy a libacombokat egy kíméletes és lassú abálási folyamat során puhítjuk meg, vagyis a folyadék hőmérsékletét semmi esetre sem engedjük 80 Celsius-fok fölé. Az abálás zsiradékban és vízben is történhet. Előnye, hogy a hús nem szárad ki, viszont puha és omlós lesz. Használjunk sütőbe tehető hőmérőt! A combokat egy forró serpenyőben néhány perc alatt körbesütjük, ezután tesszük a tepsibe. A libazsírt egy forralóedényben

felmelegítjük, és hozzáadunk egy csokor zöldfűszert, amit kakukkfűből, rozmaringból, borsikafűből kötünk (tehetünk bele hagymát, fokhagymát is). Óvatosan sózzuk. A zsiradékot nem kell forralni, csupán felmelegíteni, hogy elolvadjon és önthető legyen. Ezután a combokra öntjük, és a combokat az előmelegített sütőbe tesszük. Mindezt, ha Márton-napi vacsorára készülünk, már dél körül elkezdjük. Lehet, hogy 4-5 órára is szükség lesz ahhoz, hogy a hús megpuhuljon és az ízek átjárják. Hogy biztosan jó legyen, óránként lehet egy csonttesztet végezni: ha az alsó combot könnyen ki tudjuk tekerni, akkor a hús készen van. A lilakáposzta elkészítéséhez a sütés befejezése előtt kezdjünk hozzá. A káposztát lereszeljük. Egy fazékba kacsazsíron nádcukrot karamellizálunk, kevés, vékony cikkekre vágott hagymát teszünk rá, és kevergetjük, hogy szépen elolvadjon. A káposztát ezután lassan adjuk hozzá, nem kihűtve ezzel a serpenyőt. Felhúzzuk egy kis fehér pezsgővel, ha már serceg. Egy családi vacsora káposztaadagjához legfeljebb egy fél üveg pezsgő kell, a másik felét megiszogatjuk szépen lassan a vacsoráig, hogy jó étvágyunk legyen! A megmosott héjas burgonyát betehetjük a konfitba is puhulni, vagy egy tepsibe szórjuk, és a hús elkészülte előtt egy órával a sütő aljára tesszük, így időre megpuhul. Tálalás előtt a burgonyákat elnegyedeljük, vagy csak a kezünkkel durvább darabokra törjük, és a tepsiből szedett, kevés konfit libazsíron megpirítjuk. Ezt a tányérra halmozzuk, mellé káposztát teszünk, és a tetejébe egy omlós, forró combot. Extra: ha a libacomb mellé a piacon kapunk ajándékba egy kis libamájat is, akkor a sütés végén dobjuk be azt is 20-25 percre a libacombok közé abálni. Tálaláskor tegyünk egy szeletet a libacombra, és szórjuk meg nagy szemű tengeri sóval! Ha a zsiradékot kihűtjük, még sokáig élvezhetjük az ízeit, reggelinél, hideg vacsoránál, egy szelet kenyéren, lilahagymával!