Dagadu Veronika Sena a budapesti underground élet jellegzetes figurája. Anyja magyar, apja ghánai, Accrában született, ott is nőtt fel - két testvér és jó sok zene társaságában. 2001-ben, tizennyolc évesen jött Magyarországra, underground hiphop körökben hamarosan keresett énekes lett, aztán más jellegű formációk számára is. S hát mindenekelőtt az Irie Maffia és a Barabás Lőrinc Eklektric oszlopos tagja. 1 / 5
- Tényleg igaz, hogy gyakorlatilag a színpadon nőttél fel? Épp a napokban mutogattam büszkén a barátaimnak az óvodai évadzáró bulim készült fényképeket, ahol többedmagammal hagyományos táncot, színdarabot és verseket adtunk elő. Édesanyám - a nővéremmel együtt - valóban kisgyermek korom óta ösztönözte a szereplést, hogy menjünk és minél több műfajban próbáljuk ki magunkat. Kilencévesen egy népszerű, gyerekeknek szóló televíziós sorozatban is játszottam. Mindig szerettem az előadást, a színpadot, a zenét. Nagyon szigorú, katolikus lányintézetbe jártam, de diáktársaimmal azért csak becsempésztünk mindenféle zenéket. Hárman voltunk félig európaiak, a többiek teljesen ghánaiak, s érdekes volt, ki mit hozott magával, kit milyen zene ragadott meg. Ekkoriban számos iskolai partinak és rendezvénynek is házigazdája lehettem. - Otthon amúgy milyen zene szólt? Édesapám főként a bluest és a jazzt, édesanyám a klasszikusokat és a világzenét szereti. A hiphoppal a nővéremen keresztül találkoztam először. Érdekes mód kezdetben nem annyira ragadott meg, a korábbi nyugodt zenék után nehezebb volt befogadni, ráadásul annyira hadartak, hogy alig értettem a szövegeket. Aztán tizennégy évesen elkezdtem az akkori friss hiphop albumokat hallgatni, azok már egyszerűbbek, érthetőbbek, kevésbé sűrű szövegűek voltak. - Ghánában mennyire van ennek a műfajnak hagyománya? Ott inkább a hagyományos zenéket játsszák a rádiók. Aztán később megjelent Reggie Rockstone, aki szüleivel még gyerekkorában Amerikába költözött, de tizennyolc évesen hazatért, s megpróbálta meghonosítani az Amerikában hallottakat. De a tömegeket igazán az nem érdekelte. Erre a saját anyanyelvén kezdte írni a szövegeket, mire kitört az őrület. Futótűzként terjedt a híre, a rádiók folyamatosan játszották a dalait, s hamarosan új trendet indított el Ghánában. Ma már nem ritkán tízezres tömegek előtt lép fel. - 2001-ben jöttél Magyarországra. Hamar megtaláltad a helyed? A nővérem akkor már évek óta itt élt. Mindketten a University Of Hertfordshire budapesti tagozatára jártunk, közgazdaságot és marketinget tanultunk. Egy évig csak bolyongtam, mire - 2 / 5
nővéremen keresztül - találkoztam DJ Bosival és Mangóval, akik rendszeresen játszottak dancehallt és hiphopot. S az ő környezetükben találtam rá a számomra megfelelő hullámhosszú emberekre, a Gimmeshot tágabb körére. Akkor még a Mechwart-ligetnél a G-pontban voltak a bulik, később a Kultiplexben. Rendkívül jó volt bekerülni ebbe az amúgy elég zárt világba. Időbe is telt, mire befogadtak. - Első, eddigi egyetlen szólólemezed, a First One-t szintén a Gimmeshot adta ki, még 2003-ban. Sokan el is könyveltek hiphop-előadónak, pedig ez az anyag jócskán túlmutat a műfaj határain. A First One valóban meglehetősen sokszínű album. Zságer Balázstól sötétebb tónusú, filmszerűbb, lelassultabb zenéket kaptam, Mangótól nagyon kemény underground hiphop alapokat, a Kamu zenekarral örömjazzt vettünk fel, a Skeggel meg egy jóízű improvizációs dalt. Valójában mindegyik szám különbözik a másiktól. Ez is mutatta, hogy sosem ragadtam le a hiphopnál. Nagyon kíváncsi és nyitott voltam mindenre, másokkal is akartam dolgozni. Ha kaptam egy ajánlatot, hogy próbáljam meg ezt a zenekart, nézzem meg azt a bulit vagy azt az alapot, akkor mindent bevállaltam. Teszteltem a képességeimet. Ebben sokat segítettek a körülöttem levők. Senki nem akart kisajátítani magának, inkább vittek tovább másokhoz. Így kerültem be többek között az Irie Maffiába és a Barabás Lőrinc Eklektricbe. - Az elmúlt három évben mindkét formáció rendkívül népszerű lett. Mennyire lehet összeegyeztetni a koncertdátumokat? Hát, éppen most jutottunk el oda, hogy így nem mehet tovább. El kell dönteni, mibe mennyi energiát tegyek. Úgy néz ki, Lőrinccel elválnak útjaink, s a továbbiakban az Irie Maffiára összpontosítok. Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy a Barabás Lőrinc Eklektric koncertjein ne lépjek fel, de már csak alkalmi vendégként és nem zenekari tagként. - A ghánai zenei világgal nincs már kapcsolatod? Dehogynem. 2006-ban sok mindent bizonytalannak éreztem Magyarországon, ezért fél évre hazamentem Accrába, ahol az édesanyámnak van egy vállalkozása, megpróbáltam azt is. Az ott töltött fél év nagyon jót tett. Újabb dologba csöppentem bele. Találkoztam korombeli fiatalokkal, újságírókkal, buliszervezőkkel, dj-kkel. Ott is kialakult egy underground világ, csak még messze nem olyan szervezettséggel, mint mondjuk Magyarországon. Az itteni tapasztalataimmal viszont sokat tudtam segíteni. A zenészekkel elkezdtük egymást hajtani, létrehoztuk a The Movement nevű mozgalmat, ami a mai napig él és virul, heti 3 / 5
rendszerességgel tart klubesteket. - És az ékszerek iránti vonzalmad? Az is ekkor jött meg? A gyöngy édesanyám régi nagy szenvedélye. Még az anyósa vezette be a több száz éves múltra visszatekintő ghánai gyöngykultúrába. A gyöngyöket sokat használják a mindennapi életben, ékszerként, felfűzve, arannyal kombinálva. Édesanyám eleinte csak hobbiból fűzte, aztán egyre többen jöttek hozzá, hogy készítsen nekik is, vagy állítson össze az ő kollekciójukból valami modernet. Hisz ő európaiként másként nyúl hozzá. A mai napig ebből él. Ezeket a gyöngyből, kagylóból készült ékszereket hozzuk be az utóbbi két évben Magyarországra, erre hoztuk létre a Keunát az egyik barátommal, aki pedig a nyugat-afrikai textilek világába szeretett bele. - A neved alatt eddig egyetlen nagylemez jelent meg. Annak is öt éve már. Készülsz esetleg újabbal? Többször nekiültem már, de sosem jött össze. Miközben számos lemezen működöm közre, a Barabás Lőrinc Eklektrictől az Irie Maffián át a francia Refractoryig, akikkel éppen most turnézok együtt. De dolgoztam a szintén francia Irie Ites reggae-csapattal is, velük szintén jelenik meg CD. Nem siettetek semmit. Engem egyáltalán nem zavar, ha nem az én nevemen futnak a produkciók. Nekem elég, ha az általam énekelt szövegeket magam írhatom. Így ugyanúgy személyessé válnak, mintha a saját lemezemen jelennének meg. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Ghánában fehér, itthon fekete >> - portré, 2010. április Zenefilm - Tizenharmadik nap >> 4 / 5
5 / 5