L. J. Smith. Vámpír Naplók 1. Az Ébredés

L. J. Smith Vámpír Naplók 1. Az Ébredés

- Jól érzed magad? kérdezte Elena. Már jól vagyok. Stefan nem mondta, de Elena tudta, hogy mit is gondol. Látta abból, ahogyan bámult rá. Elena soha nem volt ennyire biztos az erejében. Kivéve, hogy Stephan valójában nem úgy nézett ki, mintha nagyon jól lenne, Stefan lesújtottan nézett, fájdalmasan, mintha nem bírna ki még egy percig. A zenekar belekezdett, egy lassú számba. Még mindig ıt bámulta, beitta ıt. Zöld szemei sötétedtek, feketék lettek a vágytól. A lánynak hirtelen az volt az érzése, hogy a fiú talán bunkó, hogy hirtelen megcsókolja ıt keményen, anélkül, hogy egy szót szólna. "Szeretnél táncolni?" mondta halkan a lány. Én a tőzzel játszom, valamit nem értek, gondolta hirtelen. És abban a pillanatban rájött, hogy megijedt. A szíve hevesen kezdett verni. Olyan volt, mintha azok a zöld szemek beszéltek volna egy részérıl, amit eltemetett mélyen a felszín alá, és az a része, ordított, a fiú "veszélyes". Néhány ısi ösztön azt mondta neki, hogy fusson, meneküljön. De ı nem mozdult. 4 1. fejezet Szeptember 4. Kedves Naplóm,

Valami rettenetes dolog fog ma történni. Nem tudom, miért írtam ezt. Ez ırület. Nincs oka, hogy ideges legyek, és minden okom meg van, hogy boldog legyek, de De itt vagyok, reggel 5: 30-kor, ébren és ijedten. Folyton azt mondom magamnak, hogy csak össze vagyok zavarodva a Franciaország és az itteni idı közti eltolódás miatt. De ez nem magyarázza meg, hogy miért vagyok ilyen ijedt. Ilyen elveszett. Tegnapelıtt, míg nagynénémmel, Judith-tal, és húgommal, Margarettel hazafelé tartottunk a reptérrıl, nem volt ilyen furcsa érzésem. Mikor ráfordultunk az utcánkra, hirtelen arra gondoltam: anyu és apu vár minket otthon. Fogadok, ott lesznek a tornácon, vagy a nappaliból kinéznek az ablakon. Biztosan nagyon hiányoztam nekik. Tudom. Teljesen ırülten hangzik. De akkor is, amikor megláttam a házat, és az üres tornácot, még mindig így éreztem. Futottam fel a lépcsın, és megpróbáltam kinyitni az ajtót és bekopogtattam a kopogtatóval. És amikor Judith kinyitotta az ajtót, berontottam, és csak ott álltam a folyosón, hallgattam, vártam, hogy halljam, ahogy anyu jön le a lépcsın, vagy az apa hívását a szobájából. Judith éppen akkor dobta le az egyik bıröndöt a földre a hátam mögött, és sóhajtott egy hatalmasat, majd azt mondta: Itthon vagyunk. Margaret nevetett. Engem pedig a legszörnyőbb érzés, amit valaha is éreztem életemben, fogott el. Még soha nem éreztem így. Tökéletesen és teljesen elveszetten.

Otthon. Otthon vagyok. Miért nem jó ez a szó? Fell's Church-ban születtem. Mindig ebben a házban éltem, mindig. Ez az én régi hálószobám a megperzselt jellel a padlón, ahol Caroline és én ötödikesen kipróbáltuk a cigit és majdnem megfulladtunk. Kinéznek az ablakon, és látom a nagy birsalmafát, amire Matt és a fiúk felmászott és összeomlott a szülinapi álom partim két évvel ezelıtt. Ez az ágyam, a székem, az én ruhám. De most mindent furcsán néz rám, mintha én nem tartoznék ide. Kívülálló vagyok. És a legrosszabb az, hogy úgy érzem, ott van, valahol ahova tartozom, csak én nem találom. Túl fáradt voltam tegnap, hogy elmenjek a tájolásra (az iskolába). Meredith felvette nekem az órarendem, de nem volt kedvem beszélgetni vele telefonon. Judith néni azt mondta mindenkinek, aki hívott, hogy fáradt voltam, és alszom, de vacsora közben egy fura kifejezéssel az arcán figyelt engem. Látnom kell ma a tömeget, mégis. Találkoznunk kellene a parkolóban az iskola elıtt. Ez az, amiért félek? Én vagyok rémült közülünk? Elena Gilbert megállt az írással. Bámulta az utolsó sort, amit írt, majd megrázta a fejét, tollát egy kék bársony fedeles kis könyv fölött tartja. Aztán egy hirtelen mozdulattal a lány felemelte a fejét, és kidobta a tollat és a könyvet egy nagy, öblös ablakon, ahol lepattant, és ártalmatlanul landolt a kárpitozott ablak mellett.

Ez az egész annyira nevetséges. 5 Mióta volt ı, Elena Gilbert, félénk találkozásokkor? Mióta félt ı bármitıl is? A lány felállt, és dühösen felvett egy piros selyem kimonót. Bele se pillantott cseresznyefa komód fölötti bonyolult viktoriánus tükörbe, tudta, mit látna. Elena Gilbert, hővös, szıke és karcsú, a divatdiktátor, a középiskolai rangidıs, a lány, akit minden fiú akart, és minden lány olyan akart lenni, mint ı. Akinek most éppen szokatlan mogorva az arca, és egy csipetnyi a szája. Egy forró fürdı és egy kávé, és megnyugszom, gondolta. A reggeli rituális mosakodás és öltözködés megnyugtató volt, csellengett efölött, miközben az új, Párizsból kapott ruháit rendezgette. A lány végül úgy döntött, hogy egy halvány rózsaszín felsıt és egy fehér lenvászon nadrágot vesz fel, úgy néz ki, mint egy pohár málna. Elég jó lenne enni, gondolta, és a tükör egy titkosan mosolygó a lányt mutatott. A lány korábbi félelmei is elolvadtak, elfelejtette. - Elena! Hol vagy? El fogsz késni az iskolából!- A hang kissé alulról érkezett. Elena futott, még egyszer átfésülte selymes haját és összefogta egy mély rózsaszín szalaggal. Aztán megragadta a hátizsákját és elindult lefelé a lépcsın. A konyhában, a négy éves Margaret müzlit evett a konyhaasztalnál, és Judith elégett valamit a tőzhelyen. Judit néni olyan fajta nı volt, aki mindig idegesnek látszott, vékony volt, szép arc és

világos szétálló haja, amit rendületlenül visszanyomott. Elena nyomott egy puszit az arcára. - Jó reggelt mindenkinek! Sajnálom, de nincs idım reggelizni. - De, Elena, nem mehetsz el reggeli nélkül. Szükséged van fehérje. "Veszek egy fánkot iskola elıtt," mondta Elena gyorsan. Megpuszilta Margaret kócos fejét és megfordult, hogy elmegy. - De, Elena! - És valószínőleg elmegyek Bonnie-hoz vagy Meredithhez iskola után, úgyhogy ne várjon ebédre. Sziasztok! - Elena! Elena már a bejárati ajtónál volt. Becsukta maga mögött, elvágva Judith távoli tiltakozások, és kilépett a tornácra. És megállt. Újra a reggeli rossz érzés fogta el. A szorongás, a félelem. És a bizonyosság, hogy valami szörnyő fog történni. Maple Street üres volt. A magas viktoriánus házakra nézett, furcsa és csendes, mintha azok is mind üresek lennének belül, mint a házak egy film elhagyott díszletei lennének. Úgy néztek ki, mintha lakatlanok lennének, de nagyon furcsa volt ezt látni. Ennyi volt, valami figyeli ıt. Az ég fölötte nem kék, hanem tejfehér és átlátszatlan, mintha egy hatalmas tál fordult volna fejjel lefelé. A levegı fullasztó volt, és Elena biztosan érezte, hogy valaki figyeli.

Meglátott valami sötétet, a ház elıtt az öreg birsfa ágai között Egy varjú volt, nyugodtan ült, sárga színt hagyva maga után. És ez a valami, ıt nézi. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez nevetséges, de valahogy tudta. Ez volt a legnagyobb varjú, amit a lány valaha is látott, kövér és sima, a szivárványszínben ragyogott a fekete tolla. Világosan látta minden részletét: a kapzsi sötét karmok, az éles csıre, az egyetlen csillogó fekete szeme. Annyira mozdulatlanul ült a madár, hogy lehetett volna a viasz bábú is. De ahogy nézegette, Elena érezte magán, lassan elpirult, hı hullámokban jön ki a torkán, és az arcán. Mert... ı nézte. Úgy nézi, mint amikor egy fiú nézi, ha fürdıruhát vagy blúzt visel. Mintha vetkıztetné a szemével. Mielıtt rájött, mit tesz, elejtette a hátizsákját, és felkapott egy követ maga mellıl, az úttestrıl. 6 - Takarodj innen!- mondta, és hallotta a remegést és a haragot a saját hangjában.- Tovább! Takarodj! - Az utolsó szava után eldobta a követ. A levelek eltalálta, de a varjú sértetlenül röppent fel. Hatalmas szárnyai voltak, és akkora lármát csapott, hogy kitett egy egész varjú csapatot. Elena leguggolt, hirtelen pánikba esett, mert közvetlenül a feje felett csapkodott, a szél szárnyán, miközben a lány szıke haját borzolta vele. De az újra lecsapott és körözött felette, tett egy fekete sziluett a papír-fehér égbolton. Aztán, egy éles

károgás, majd elszállt az erdı felé. Elena lassan felegyenesedett, majd körülnézett, öntudatosan. Nem tudta elhinni, amit az imént történt. De most, hogy a madár eltőnt, az ég újra rendesen lett. Egy kis szél a leveleket mozgatta, és Elena vett egy nagy levegıt. Az utcán egy ajtó kinyílt, és több gyermek kifutott nevetve. A lány mosolygott rájuk, és vett egy lélegzetet, megkönnyebbülés söpört át rajta, mint a napfény. Hogyan is lehetett ennyire ostoba? Ez egy szép nap, nagyon ígéretes volt, és semmi rossz nem fog történni. Semmi rossz nem fog történni kivéve, hogy ı lesz az utolsó, aki megérkezik az iskolába. Egész tömeg lehet, aki várja a parkolóban. Megmondhatná mindenkinek, hogy megállt egy köveket dobni Peeping Tom -nál, gondolta, és szinte vihogott. Most, mondhatna nekik valamit, amin gondolkodhatnak. Anélkül, hogy hátra nézett volna a birsalmafára, elindult az utcán olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott. Egy varjú suhant át a hatalmas tölgy tetején, és Stefan reflexszerően rántotta fel a fejét. Amikor látta, hogy csak egy madár, megnyugodott. A szemei odaestek az ernyedt fehér alakhoz a kezeiben, és érezte, hogy az arca sajnálatba vált. Nem állt szándékában megölni. Elejtett volna valami nagyobbat, mint a nyúl, ha tudná, hogy mennyire éhes. De persze, ez volt az,

amitıl megijedt: soha nem tudni, milyen erıs az éhség, vagy mit kellene tennie, hogy azt csillapíts. Szerencséje volt, hogy ezúttal csak egy nyulat ölt meg. Ott állt az öreg fa alatt, napfény szőrıdött át a levelek közt, göndör hajára. Farmerben és pólóban, Stefan Salvatore pontosan úgy nézett ki, mint egy normális középiskolás diák. Nem volt az. Mélyen az erdıben volt, ahol senki sem látja, hogy eszik. Most már lelkiismeretesen megnyalta az ínyét és az ajkait, hogy meggyızıdjön róla, nem volt folt rajtuk. Nem akarta, semmi esélyt adni. A színészkedés elég kemény lesz, hogy eltitkolja azt, amilyen valójában. Egy pillanatig töprengett, újra, csak hagynia kellene az egészet. Lehet, hogy vissza kellene mennie Olaszországba, vissza a rejtekhelyére. Mi jutott eszébe, hogy ı is csatlakozzon a napvilághoz? De ı belefáradt, hogy az árnyékban éljen. Fáradt volt a sötétségtıl, és azoktól, ami benne élt. És ami a legfontosabb, belefáradt abba, hogy egyedül van. Maga sem tudta, miért választotta pont Fell's Church-t, Virginiában. Egy fiatal város volt, az ı szabályai szerint; legrégebbi épülete csak másfél évszázaddal ezelıtt épült. De a polgárháború emléke és a szelleme még élt itt, mint például a valós szupermarketek és a gyorsétterem-lánc. Stefan értékeli, hogy tiszteletben tartják a múltat. Azt gondolta, hogy talán ezért jönnek az emberek Fell's Church-be. És talán- csak talán- megtalálja a helyét közöttük.

7 İ soha nem fogadható el teljesen, természetesen. Keserő mosolyra görbült a szája a gondolattól. Tudta, hogy jobb, mint amit remélhet. Soha nem lesz olyan hely, ahova teljesen tartozik, ahol igazán önmaga lehet. Hacsak úgy nem dönt, hogy az árnyékba tartozik Gondolata messze szállt. İ lemondott volna a sötétségrıl, maga mögött hagyta volna az árnyékot. Elhomályosította azok közül a hosszú évek közül mindegyiket és ma újra kezdıdött. Stefan rájött, még mindig fogta a nyulat. Gyengéden, letette a tölgyfa levelekre. Messze, messze az emberi fül számára, meghallotta, s felismerte a zajokat, egy róka. Gyere, vadász testvér, gondolta szomorúan. A reggeli vár. Ahogy kabátja válla fölött átvetette, észrevette a varjút, amely megzavarta ıt korábban. Még mindig ott ült a tölgyfán, és úgy tőnt, hogy figyeli ıt. Rossz elıérzete volt felıle. Elkezdett szondázó gondolatokat küldeni felé, hogy megvizsgálja a madarat, de megállította magát. Meg kell, hogy jegyezze, amit ígért, gondolta. Nem használja a hatalmát, kivéve, ha feltétlenül szükséges. Nem, hacsak nincs más választása. Szinte némán mozgott a halott levelek és a száraz gallyak között, az útja az erdı széle felé vezetett. Az autója ott parkolt. Hátrapillantott egyszer, és látta, hogy a varjú elhagyta az ágakat és neki esett a nyúlnak.

Volt valami baljós abban, ahogy kiterjesztette a szárnyait a petyhüdt, fehér színő test fölött, valami komor és diadalmas. Stefan torka elszorult, és majdnem elindult vissza, hogy elhajtsa a madarat. Mégis volt annyi joga enni, mint a rókának lenne, mondta magának. Ami sokkal jobb, mint ı. Ha ismét találkozik a madárral, megvizsgálja, szemmel tartja, határozta el. Csak most, eltépte szemét a látványtól, és kisietett az erdıbıl, összeszorította állkapcsát. Nem akarta, hogy késın érkezni a Robert E. Lee High School-ba. 8 2. fejezet Elena-t körül vették, abban a pillanatban lépett be a gimnázium parkolójába. Mindenki ott volt, az egész iskola. İ nem látta ıket június vége óta, és négyen vagy öten ráakaszkodtak, akik azt remélték, hogy általa népszerőségre tehetnek szert. Egyenként fogadta az üdvözlı öleléseket a saját csoportjától. Caroline nıtt legalább egy hüvelyket és karcsúbb volt, mint egy Vogue-modell mint valaha. A lány higgadtan köszöntötte Elena-t és hátralépett ismét. A lány zöld szeme összeszőkült, mint egy macskáé. Bonnie egyáltalán nem nıtt, s göndör vörös feje alig ért fel Elena álláig, mikor körül fonta karjaival Elena-t. Egy pillanat-göndör? - gondolta Elena. Eltolta magától a lányt. - Bonnie! Mit csináltál a hajaddal? - Tetszik? Azt hiszem, ettıl magasabbnak látszom.- Bonnie felborzolta bolyhos frufruját és

elmosolyodott, barna szemei csillogtak az izgalomtól, a kis szív alakú arc égett. Elena tovább haladt. - Meredith! Nem változtál semmit. Melegen megölelték egymást. Meredith-nek ı jobban hiányzott, mint bárki másnak, gondolta Elena, és nézte a magas lányt. Meredith soha nem viselt semmilyen sminket, de a tökéletes bıre és sőrő fekete szempillái miatt, nem is volt rá szüksége. Most ı egyik elegáns szemöldökét felemelte, ahogy Elenatól tanulta. - Nos, a hajad két árnyalattal világosabb a naptól De hol van a színed? Azt hittem, hogy gondtalanul éltél a Francia Riviérán." - Tudod, hogy soha nem barnulok le.- Elena felemelte a kezét, hogy megvizsgálja magát. A bıre hibátlan volt, mint a porcelán, de majdnem olyan áttetszı, mint Bonnié. - Csak egy perc, jut eszembe.- szólt közbe Bonnie, elkapta Elena egyik kezét. - Találd ki, mit tanultam az unokatestvérem idén nyáron? - Mielıtt bárki megszólalhatott volna, ı diadalmasan elmondta: "Tenyérjóslást!" Voltak, akik nyögtek, és néhányan nevettek. - Nevess csak, amíg lehet. - mondta Bonnie - egyáltalán nem zavar. Az unokatestvérem azt mondta, médium vagyok. Na, lássuk csak - A lány belenézett Elena tenyerét. - Siess, vagy el fogunk késni. - mondta Elena egy kicsit türelmetlenül. - Rendben, rendben. Nos, ez a te életed vonal-vagy a szív vonalad? - A tömegben, valaki röhögött. -

Csendesen, én elérek a semmibe. Látok látom - Egyszerre Bonnie arca elsötétült, mintha meghökkent volna. A lány barna szeme tágra nyílt, de már nem látszott, hogy bámulja Elena kezét. Olyan volt, mintha látott volna valamit rajta - valami ijesztı. - Találkozol egy magas, sötét idegennel. - Meredith suttogta a háta mögött. Izgalmában kuncogott. - Sötét, igen, és egy idegen de nem magas. - Bonnie hangja távoli volt és elfojtott. - Bár! - folytatta egy pillanat múlva, értetlenül nézett - Magas volt, egyszer. - A lány nagy barna szemeit Elena-ra emelte zavartan. - De ez lehetetlen nem igaz?" Eldobta Elena kezét, szinte elhajította. - Én nem akarom látni többé. - Oké! A show-nak vége. Menjünk! - mondta Elena a többieknek, homályosan irritált. İ mindig úgy gondolta, ezek pszichés trükkök, csak trükkök. Akkor miért volt bosszús a lány? Csak azért, mert ma reggel a lány majdnem kiborította magát. A lányok az iskola felé indultak, de egy finoman hangolt motor hangja megállította ıket. - Nos, most. - Caroline mondta bámulva. - Éppen egy autó. "Éppen egy Porsche," Meredith helyesbített szárazon. 9 Egy karcsú, fekete 911 Turbo dorombolt keresztül a parkolón, egy parkolóhelyet keres, lustán mozog, mint a párduc, amikor zsákmányra vadászott. Amikor az autó megállt, az ajtó kinyílt, és megpillantották a vezetıjét.

- Ó, Istenem! - suttogta Caroline. - Mondhatom, hogy még egyszer. - lélegzett Bonnie. Onnan, ahol állt, Elena látta, a fiú egy sovány és izmos testő volt. Kifakult farmerben, feszes pólóban, valamint bırdzsekiben szokatlanul festett. A haja hullámos, és sötét. Nem volt magas, mégis. Csak átlagos magas. Elena-nak elakadt a lélegzete. - Ki ez a maszkos ember? - mondta Meredith. A megjegyzés a sötét napszemüvegre utalt, ami teljesen befedi a fiú szemét, megvédve az arcát, mint egy maszk. - Ez egy álarcos idegen. - mondta valaki, és elkezdtek fecsegni. - Látod ezt a kabátot? Ez az olasz, Rómából. - Honnan tudod? Soha nem volt életedben messzebb New York-nál, nem, mint Róma! - Oh-oh! Elena megint azzal, a pillantással néz. A vadászpillantás. - Alacsony-Sötét-és-Jóképő, jobb lesz vigyáznunk! - İ nem rövid, ı tökéletes! A duruzsoláson keresztül Caroline hangja hirtelen felharsant. - Ó, gyerünk, Elena. Neked már meg van Matt. Mit akarsz még? Mit tudsz csinálni kettıvel, amit eggyel nem? - Ugyan azt, csak hosszabban - mondta Meredith vontatottan. A csoport nevetése közben elhalkult. A fiú bezárta az autóját, és ment az iskola felé. Közömbösen, Elena elindult utána, a többi lány mögötte olyanok voltak, mint egy szorosan összefonódott csomag. Egy pillanatra, bosszús lett. Neki

soha nem sikerül sehova kíséret nélkül a sarkába mennie? Meredith elkapta a pillantását, de ennek ellenére elmosolyodott. - Noblesse oblige. (A név kötelez.) - mondta lágyan Meredith. - Tessék? - Ha te leszel az iskola királynıje, akkor meg kell fogadnod a következményeket. Elena rosszallóan nézett rá, mikor beléptek az épületbe. Egy hosszú folyosó húzódott elıttük, és egy alak farmerben és bırdzsekiben eltőnt az iroda ajtón keresztül elıttük. Elena lelassította lépteit, ahogy ment fel az irodába, végül vetett egy pillantást az üzenetekre a parafa faliújságon az ajtó mellett. Volt egy nagy ablak, amelyen keresztül az egész iroda látható volt. A többi lány nyíltan bámult az ablakon, és vihogott. - Szép hátsó kilátás. - Ez határozottan egy Armani - kabát. - Azt hiszed, az államokon kívüli?" Elena feszülten figyelt a fiú nevére. Úgy tőnik, valami baj van odabent: Mrs. Clarke, az iskolatitkár, nézett egy listát, és rázta a fejét. A fiú mondott valamit, és Mrs. Clarke felemelte a kezét a "Mit is mondhatnék?" gesztus. Ujját átfutatta a listán, és megrázta a fejét újra, meggyızıen. A fiú megfordult, majd visszafordult. És amikor Mrs. Clarke ránézett, arckifejezése megváltozott. A fiú napszemüvege most már a kezében volt. Mrs. Clarke-t mintha valami meglepte volna, Elena látta ıt többször is pislogott. Ajkát kinyitja és bezárja, mintha próbálna beszélni.

Elena azt kívánta, bárcsak többet látna, mint a fiú hátát és fejét. Mrs. Clarke esetlenül, kábultan keresi kezdett a halom papír között. Végre rátalált valamilyen nyomtatványra és írt rá, majd megfordította, és odatolta a fiú elé. 10 A fiú röviden írt az őrlapra - talán aláírta - és visszaadta. Mrs. Clarke rámeredt, majd egy másik papír halomban kotorászott, végül átadta, amit keresett, mintha egy osztály órarendjét adta volna a fiúnak. A szeme nem hagyta el a fiút, amíg el nem vette, biccentett, megköszönte, és az ajtó felé fordult. Elena mostanra már teljesen megırült a kíváncsiságtól, hogy mi is történt ott? És hogy nézhet ki az idegen arca? De ahogy kilépett a fiú az irodából, a napszemüveg ismét rajta volt. Csalódás futott át a lányon. Mégis, ı látta az egész arcát, ahogy megállt az ajtóban. A sötét, göndör haj keretezi a finom arcát, ami olyan volt, hogy egy régi római pénzérmén vagy medálon lehetett volna. Magas arccsont, klasszikus egyenes orra és a szája, amint éjjel felébreszt, gondolta Elena. A felsı ajka szépvágású, érzékeny, egészen érzéki. Az elıszobában levı lányok hirtelen elhallgattak, mintha valaki megnyomott volna egy gombot. Legtöbbjük most a fiú felé fordult, de senki nem nézett rá. Elena ott maradt az ablak mellett és kicsit megemelte fejét, hogy kihúzza a szalagot a hajából, ami lazán a vállára esett.

Anélkül, hogy bármelyik oldalra nézett volna, a fiú végig haladt a folyosón. A csajok ismét sóhajtozni és suttogni kezdtek, abban a pillanatban, amikor a fiú hallótávolságon kívülre ért. Elena egyáltalán nem hallotta ıket. A fiú anélkül ment el mellette, hogy rá pillantott volna, gondolta kábultan. Egy pillantás nélkül. Homályosan rádöbbent, hogy megszólalt a csengı. Meredith a karját rángatta. - Tessék? - Azt mondtam, itt van az órarended. Az óránk a második emeleten lesz. Gyerünk!" Elena hagyta, hogy Meredith magával húzza a folyosón, egy lépcsısoron, és ebe az osztályterembe. Lány leült egy üres helyre, és automatikusan a tanár felé nézett, de nem igazán látta ıt. Még mindig a sokk hatása alatt volt. A fiú elment Mellette. Egyetlen pillantás nélkül. Nem tudott visszaemlékezni, hogy mióta nem tett ilyet egy fiú. Az összes fiú legalább megnézte. Néhányan füttyentettek. Néhányan megálltak beszélgetni vele. Néhányan csak bámulták. És ennek Elena mindig örült. Végül is, mi volt fontosabb, mint a fiúk? İk voltak a jele, hogy milyen népszerő, hogy milyen szép. És hasznos lehet mindenfélében. Néha izgalmasak voltak, de általában nem tartott sokáig. Néha voltak olyanok, akik elejétıl kezdve szinte bálványozták.

A legtöbb fiú, Elena számára csak játékszer volt. Imádnivaló, de könnyen feláldozható. Egy nagyon kevés lehetett több is, válhatott igazi pasivá. Mint Matt. Oh, Matt. Az elmúlt évben azt reméltem, hogy ı volt az, akit keresett, a fiú, akit másnak érzett nos, valami többnek. Több, mint gyors diadalom, hogy hódítja, a büszkeség, hogy bemutassa az új trófeát a többi lánynak. Aztán rájött, hogy erıs vonzalmat érez Matt iránt. De a nyár folyamán, amikor a lánynak volt ideje gondolkodni, rájött, hogy úgy érez e fiú iránt, mint egy rokona vagy testvér iránt. Ms. Halpern haladt el mellette, kiosztotta a trigonometria könyveket. Elena az övébe automatikusan bele is írta a nevét, még mindig gondolataiba mélyedt. Matt-et jobban szerette, mint bármely másik fiút, akit ismert. És ezért el akart mondani neki, hogy vége. Nem tudta, hogyan mondjam el neki levélben. Nem tudta, hogyan mondja meg neki most. Nem mintha félt nagy felhajtást csap belıle, ı csak nem értette. Nem igazán értette magát. Olyan volt, mintha mindig is nyúlt volna valamiért. Csak akkor, amikor azt hitte, ez megvolt, nem volt ott. Nem Matt, nem is más fiúk, ı volt. 11 És akkor kezdhette az egészet elölrıl. Szerencsére mindig volt választék. Nem volt fiú, aki valaha is sikeresen ellenállt volna neki, és nem volt olyan fiú soha, aki ügyet sem vetett rá. Egészen mostanáig. Egészen mostanáig. Visszaemlékezett a jelenetre hallban, Elena az ujjai közt összeszorította a tollát.

Még mindig nem hitte, hogy a fiú csak úgy elment mellette. Megszólalt a csengı, és mindenki elhagyta az osztálytermet, de Elena megállt az ajtóban. A lány az ajkába harapott, szemügyre véve, hogy özönlenek ki a diákok a termekbıl. Aztán észrevette az egyik ráakaszkodót a parkolóból. - Frances! Gyere ide! Frances lelkesen jött, sima arca kivirult. - Figyelj, Frances, emlékszel, a ma reggeli fiúra? - A Porsche-val és a drága cuccokkal? Hogyan tudnám elfelejteni? - Nos, az órarendjét akarom. Kérd el az irodából, ha tudod, vagy másold le, ha kell. Csak csináld! Frances meghökkent egy pillanatra, aztán elvigyorodott, és bólintott. - Oké, Elena. Megpróbálom. Találkozunk az ebédnél, ha sikerül. - Köszönöm. - Elena figyelte, ahogy a lány elment. - Tudod, te tényleg ırült vagy. - hallotta Meredith hangját. - Mi haszna van, hogy te vagy az iskola királynıje, ha néha nem tudod egy kicsit kihasználni rangodat? - felelte Elena nyugodtan. Hol lesz most órám? - Általános üzleti óra. Itt van, menj. - Meredith odatolta neki az órarendjét. Nekem rohannom kell kémiára. Késıbb!" Az általános üzleti óra és a többi, passzolt a reggelhez. Elena remélte, hogy láthatja az új diákot, de egy közös órájuk sem volt. Matt volt az egyetlen, és fájdalmat érzett, ahogy kék szeme találkozott a fiú

mosolyával. Ebédidıben, jobbra és balra bólintott üdvözlés képp, ahogy sétált a kávézóba. Caroline kívül volt, falnak támaszkodott, válla hátul, csípıje elıre. A két fiú a lány beszélt elhallgattak, és oldalba bökték egymást, ahogy Elena közeledett. - Hello! - szólt Elena röviden a fiúknak, majd Carolinenak mondta: - Megyünk enni? Caroline zöld szemével alig pillantott Elena felé, fényes aranybarna haját eltolta az arcából. - Mi, királyi asztalnál? - kérdezte. Elena meghökkent. İ és Caroline már óvodás koruk óta barátok voltak, és mindig is versenyeztek egymással. De mostanában valami történt Caroline-nal. İ kezdte a versengés egyre inkább komolyan venni. És most Elena-t meglepte a keserőség a lány hangjában. - Nos, ez aligha lehetséges egy közember számára.- mondta könnyedén. - Ó, annyira igazad van.- mondta Caroline, miközben teljesen szembe fordult Elena-val. Zöld macska szeme homályos volt, és Elena megdöbbent az ellenségesség láttán. A két fiú zavartan mosolygott, és elhátráltak. Caroline úgy tőnt nem vette észre. - Sok minden megváltozott, miközben eltőntél a nyáron, Elena. folytatta - És az idıd a trónon meg van számlálva. Elena érezte, hogy kipirult. A lány küzdött, hogy egyenletesen tartsa a hangját. Talán. - mondta. - De én nem vennék még jogart, ha a helyedben lennék, Caroline. - Megfordult, és bement az étkezıbe.

Akkor könnyebbült meg, amikor látta Meredith és Bonnie és mellettük Frances. Elena az arcán hideget érzett, ahogy kiválasztott ebédet és ment, hogy csatlakozzon hozzájuk. A lány nem engedte, Caroline idegesítse, egyáltalán nem akart hinni Caroline-nak. 12 - Itt van! - mondta Frances integetve, egy darab papírral, amint Elena leült. - És van néhány jó hírem. - mondta Bonnie fontoskodva. - Elena, ezt hallgasd. Az új fiúval együtt van biológia órám, és a jobb oldalán ülök. A neve Stefan, Stefan Salvatore, és Olaszországból jött, és az öreg Mrs. Flowers-nél szállt meg, a város szélén. - A lány sóhajtott. - Annyira romantikus. Caroline leejtette a könyveit, és ı felvette ıket. Elena elfintorodott. - Milyen ügyetlen Caroline. Mi mást történt még? - Nos, ennyi az egész. Nem igazán lehet vele beszélni. İ nagyon-nagyon rejtélyes, érted. Mrs. Endicott, a biológia tanár, megpróbálta rávenni, hogy vegye le a napszemüvegét, de nem tette. Orvosi kezelés alatt áll. - Milyen orvosi kezelésre szorul? - Nem tudom. Talán a végsı stádiumban van és a napjai meg vannak számlálva. Nem lenne romantikus? - De, nagyon. - mondta Meredith. Elena átnézte Frances lapját, beleharapott az ajkába.- A hetedik órám együtt lesz vele, Európa történelme. Lesz másnak is akkor ott órája?

- Nekem. - mondta Bonnie. - És azt hiszem, Carolinenak is. Ja, és lehet Matt-ak, valamit mondott arról tegnap, hogy lesz hozzá szerencsém Mr. Tannernél. Csodálatos, gondolta Elena, kezébe vette a villát, és krumplipürét szúrt rá. Úgy néz ki, hogy nagyon érdekes lesz a hetedik óra. Stefan örült, hogy majdnem vége a tanítási napnak. Ki akart lépni a zsúfolt szobákból és folyosókból, csak néhány percig. Oly sok elmék. Oly sok benyomása, annyi lelki hangok volt körülötte, hogy szédült. Már évek óta nem volt olyan sok ember közt, mint most. Egy elme különösen kiemelkedett a több közül. A lány ott volt azok között, akik figyelték ıt a folyosón, az iskola épületében. Nem tudta, hogy nézett ki, de a személyisége erıs volt. Úgy érezte, mintha újra felismerné. Eddig legalább túlélte az elsı napját az álarcában. Csak kétszer használta a hatalmát, majd takarékoskodik vele. De fáradt volt, és szomorúan ismerte be, hogy éhes. A nyúl nem volt elég. Aggódni rá ér késıbb. Megtalálta az utolsó tantermet és leült. Azonnal érezte az elme jelenlétét. Úgy izzott a tudata szélén, mint egy arany fénysugár, lágy és mégis vibráló. Rögtön megtalálta a lányt. Elıtte ült. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor a lány megfordult, és meglátta az arcát. Az volt minden, amit tehetett, hogy nem zihált, miközben sokkot kapott.

Katherine! De persze nem lehet ı. Katherine halott volt, nála jobban ezt senki sem tudta. Mégis, a hasonlóság kísérteties volt. Ez a sápadt aranyszínő haj, szinte látszott, ahogy pislákol. Ez a krémes bır, amirıl mindig hattyúk, vagy alabástrom jutott eszébe, halványan rózsaszín kipirulás arccsontja felett. És a szemei Katherine szeme színe olyan volt, amit soha nem látott, sötétebb, mint a kék ég, olyan gazdag, mint a lapis lazuli az ékköves fejpántján. A lány ugyanilyen szeme volt. És figyelték ıt, ahogy közvetlenül rámosolygott. 13 Gyorsan elfordult a mosolyától. Nem akart Katherine gondolni. Nem akarta nézni ezt a lányt, aki eszébe jutott ıt, és nem akarta érezni a jelenlétét többé. A szemét az asztalon tartotta. Zárolta az agyát olyan erısen, ahogyan csak tudta. És végül a lány lassan visszafordult. A lány megsértıdött. Még a blokkon át is, érezte ezt. Nem érdekelte. Sıt, örült neki, és remélte, hogy ez távol tartja ıt tıle. Mert ı nem érez a lány iránt egyáltalán semmit. Állandóan ezt mondogatta magának, ahogy ült, a tanárnak a búgó hangja felé áramlott, de nem hallotta. De érzett valamilyen finom ibolya parfümöt, gondolkodott. És a karcsú, fehér nyakát a könyve fölé hajlította a lány, és szép haja körül vette mindkét oldalról. Harag és frusztráció, felismerte a csábító érzést a fogában, inkább csiklandozó vagy bizsergı, mint

fájdalmas. Az éhség volt, egy speciális éhség. És nem olyan, amit megengedhet magának. A tanár járkált a teremben, mint egy vadászgörény, és kérdéseket tett fel, Stefan szándékosan csak rá koncentrált. Eleinte zavarban volt, mert bár egyik diák sem tudta a válaszokat, a kérdések csak jöttek. Aztán rájött, hogy ez volt a férfi célja, hogy szégyenbe hozza a diákokat, amit nem tudnak. A tanár talált egy másik áldozatot, egy kicsi lányt, vörös fürtös hajjal és szív alakú arccal. Stefan undorral nézte, amint a tanár feltette neki a kérdéseket. Szerencsétlenül nézett ki, ahogy a tanár elfordult tıle, hogy egész osztály felé fordulva mondta. - Érted, mire gondolok? Azt hiszed, hogy rangidıs vagy, készen állsz a diplomára. Nos, hadd mondjam el, néhányan közületek még az óvodába való. Valahogy így! - Gesztikulált a vörös hajú lány irányába. Nem tudsz semmit a francia forradalomról. És azt hiszed Marie Antoinette egy némafilmcsillag volt. A diákok Stefan körül kényelmetlenül érezték magukat. Érezte a neheztelést az elméjükben, és a megaláztatást. És a félelmet. Mindnyájan félnek ettıl a vékony kis ember szemeitıl, mint egy menyét, még a huskys fiú is, aki magasabb volt nála. - Jól van, akkor próbálkozzunk egy másik korszakkal. - A tanár visszafordult ugyan ahhoz a lányhoz, aztán folytatta a kérdezgetést. - A reneszánsz. - Elhallgatott. - Tudod, mi a reneszánsz ugye? A

tizenharmadik és tizenhetedik század közötti idıszak, amelyben Európa újra felfedezte a nagy ókori görög és római eszméket? Ebben az idıszakban, sok nagy európai mővész és gondolkodó élt? - Amikor a lány zavartan bólintott, folytatta. - A reneszánszban mit csináltak diákok ennyi idıs korukban, az iskolában? Nos? Semmi ötlet? Semmi találgatás?" A lány nagyot nyelt. És mosolyogva mondta: - Fociztak? Hatalmas nevetés tört ki, a tanár arca elsötétült. - Aligha! - csattant fel, és az osztályterem elcsendesült. - Azt hiszed, ez egy vicc volt? Nos, abban az idıben, a diákok ennyi idıs korukra több nyelven beszéltek. İk elsajátították a logikát, a matematikát, a csillagászatot, a filozófiát és a nyelvtant. Készen álltak az egy egyetemi tanulmányokra, ahol minden tanfolyamon latinul tanították ıket. A foci lenne az utolsó dolog. - Bocsánat. A nyugodt hang megállította a tanárt szónoklat közepén. Mindenki megfordult, hogy megbámulja Stefan-t. - Mi? Mit mondtál? - Azt mondtam, bocsánat. - Stefan megismételte, miközben levette a szemüvegét, és felállt. - De téved. A diákok a reneszánsz idején arra ösztönözték, hogy vegyenek részt a játékokban. Azt tanították, hogy az egészséges test együtt jár az egészséges lélekkel. És persze játszottak csapatsportok, mint a krikett,

tenisz és még a foci is. megfordult a vörös hajú lányra mosolyogva, aki hálásan visszamosolygott rá. A tanár, hozzátette: - De a legfontosabb dolog, amit megtanultak a jó modor és az udvariasság. Biztos vagyok benne, hogy a könyvben meg fogja találni. Diákok vigyorogtak. A tanár arca piros lett a vértıl, és köpködött. De Stefan még egy percig fogva tartotta a szemét, aztán a tanár elfordította a fejét. 14 A csengı megszólalt. Stefan feltette a szemüvegét, és gyorsan összeszedte a könyveket. Már így is több figyelmet vont magára, mint kellett volna, és nem akarta újra a szıke lányra nézni. Különben is, gyorsan el kellett innen tőnnie, és ott volt még az ismerıs égı érzés az ereiben. Ahogy elérte az ajtót, valaki azt kiáltotta: - Hé! Aztán vajon tényleg fociztak? Vigyorogva hátra szólt a válla fölött. - Ó, igen4 Néha a hadifoglyok levágott fejével. Elena nézte, ahogy elment. A fiú tudatosan fordult el tıle. Szándékosan Caroline felé ment, aki már figyelte, mint egy sólyom. Könnyek égették a szemét, de abban a pillanatban csak egy gondolat égett az elméjében. İ volna neki, még akkor is, ha ez megölné ıt. Ha ez megölné mindkettıjüket, ı volna neki. 15 3. fejezet A hajnal elsı sugara rózsaszín és pasztell zöld sáv volt az éjszakai égbolton. Stefan nézte a szobája

ablakból a panzióban. Kifejezetten ezt a szobát akarta kibérelni, mert volt egy csapóajtó a mennyezeten, egy csapóajtó nyílt a tetıre, ahol sétálni lehetett. Most csak az ajtó volt nyitva, és nedves, hővös szél fújt le a létrán alatta. Stefan fel volt öltözve, de nem azért, mert korán kelt. İ soha nem tudott aludni. Nem rég tért vissza az erdıbıl, és néhány nedves levél tapadt csizmája oldalára. Tisztára csiszolta ıket. A diákok tegnap figyelték ıt, és tudta, hogy azok bámulják a ruháit is. Mindig is a lehetı legjobban öltözködött, nem csupán a hiúságból, hanem mert ez volt a helyes dolog. Tanára is gyakran azt mondta: az arisztokratáknak a helyzetükhöz megfelelıen kell öltözködniük. Ha nem így tesz, megvetést mutat mások iránt. Mindenkinek megvolt a helye a világban, és az ı helye is megvolt a nemesség körében. Egyszer. Miért voltak fontosak ezek a dolgok? Persze, egy diák szerepét kellett volna játszania, várható volt, hogy a saját diák éveit hozza vissza. Most sőrőn és gyorsan eljöttek az emlékek, mintha végig futná az oldalakat egy folyóiratban, a szeme megakadt egy-egy bejegyzésen itt-ott. Egy élénken felvillant elıtte: apja arca, amikor Damon bejelentette, hogy abbahagyja az egyetemet. Soha nem felejti el. Még soha nem látta apját annyira dühösnek - Hogy érted, hogy nem mész vissza?" Giuseppe általában egy tisztességes ember volt, de indulatos, és az ı idısebbik fia kihozta belıle az erıszakot.

A fia épp egy sáfrány színő selyem zsebkendıvel törölte meg az ajkát. - Azt gondoltam, hogy egy ilyen egyszerőmondatot megértesz apám. Meg ismételjem neked latinul? - Damon. - kezdte Stefan felháborodva ezen a tiszteletlenség. De az apja félbe szakította. "Te mondod, hogy nekem, Giuseppe Conte di Salvatore-nak, szembe kell néznem a barátaimmal tudva, hogy a fiam egy scioparto? Aki semmire sem jó? Egy semmittevı, aki egyáltalán nem hasznos Firenze számára? A szolgák hátrébb húzódtak, amint Giuseppe feldühítette magát. Damon még csak nem is pislogott. "Úgy tőnik. Ha hívhatjuk azokat barátoknak, akik hízelkednek, abban a reményben, hogy adsz nekik kölcsön pénzt. - Sporco parassito! (mocskos élısködı) - kiáltotta Giuseppe, felállt székébıl. - Hát nem elég, hogy az iskolában pazarolja az idejét és a pénzem? Ó, igen, tudom, hogy mindened a szerencsejáték, a lovagi torna, és a nık. És tudom, hogy ha nem lennének a titkár és a tanárok, akkor nem is járnál órákra. De most úgy érted teljesen szégyenbe hozol. És miért? Miért? - A nagy kezével megfogta Damon állát. - Tehát, visszatérnél a vadászathoz és solymászathoz? Stefannak elismerését kellett kifejeznie; Damon nem rezzent össze. Ott állt, szinte heverészett apja szorításában, minden ízében arisztokrata, az elegáns kalap a sötét fején, hermelinnel szegett köpenyben és puha bır cipıben. A felsı ajka egy görbe vonal, tiszta arrogancia.

Túl messzire mentél, gondolta Stefan, miközben nézte a két férfit, akinek a szemeiket együtt hunyták be. Még sem leszel képes megtalálni az utad, ebben az idıben. De ekkor valaki hirtelen belépett az ajtón. Stefan oda fordult, elkápráztatták a lapis lazuli színő szemek, és az arcát körülvevı arany fürtök. Katherine volt az. Az apja, Swartzschild grófja, elhozta ıt a hideg Német Fejedelemségbıl az olasz vidékre, miközben azt remélte, hogy ez segíteni fog neki kiheverni hosszadalmas betegségét. Az óta a nap óta, mióta a lány megérkezett, Stefan élete teljesen megváltozott. - Bocsánat. Nem akartam zavarni. - Hangja lágy és tiszta volt. A lány indulni akart. 16 - Nem, ne menj. Maradj! - mondta Stefan gyorsan. Többet akart mondani, megfogni a kezét, de nem merte. Nem volt itt az apja. Csak annyit tehetett, hogy azokba drágakı kék szemeibe nézett, és elmerült bennük. - Igen, maradj - mondta Giuseppe, és Stefan látta, hogy apja viharos kifejezése enyhül, és elengedi Damon-t. Elıre lépett, megigazította a hosszú, prémmel szegett ruhája nehéz ráncait. - Apád ma kell haza érnie az üzleti útjáról, és én örömmel látom. De sápadt vagy, kis Katherine. Ugye nem beteg megint, remélem? - Tudja, én mindig sápadt vagyok, uram. Nem használok rúzst, mint a merész olasz lányok.

- Nincs rá szükséged. - mondta Stefan mielıtt megállíthatta volna tudta magát, és Katherine rá mosolygott. Annyira szép. A szíve bele sajdult. Apja folytatta: "És látom, túl keveset vagy a napon. Csak ritkán élvezhetjük a társaságát alkonyat elıtt. - Tanulok és imádkozom a szobámba, uram, - mondta Katherine csendesen, és lesütötte szempilláit. Stefan tudta, hogy ez nem volt igaz, de nem szólt semmit, soha nem fogja elárulni Katherine titkát. A lány újra felnézett az apjukra. "De most itt vagyok, uram." - Igen, igen, ez igaz. És be kell látni, ma egy különleges ebédünk lesz, apád visszatérésének alkalmából. Damon mi még késıbb beszélünk." Amint Giuseppe intett a szolgának, majd elment. Stefan örömmel fordult Katherine felé. Olyan ritkán tudnak beszélni egymással az apja vagy a gardedám jelenléte nélkül, aki egy egykedvő német asszony volt. De Stefan amit látott, olyan volt, mintha hasba vágták volna. Katherine titokzatosan mosolygott, ahogy már többször látta. De a lány nem ıt nézte. A lány Damon-t nézte. Stefan abban a pillanatban győlölte testvérét, győlölte Damon sötét szépségét és érzékiségét, amivel felhívta magára a nık figyelmét, mint lepkéket a láng. Abban a pillanatban meg akarta ütni Damon-t, széttörni a szépségét darabokra. Ehelyett azonban csak állt és nézte, ahogy Katherine lassan testvére felé lépked, s arany brokát ruhája suhog a csempézett padlón.

És nézte, ahogy Damon kinyújtja a kezét Katherine felé, és a kegyetlenül, diadalmasan mosolyog Stefan élesen elfordult az ablaktól. Miért szakadnak fel újra régi sebek? De, ahogyan erre gondolt, kihúzta a vékony aranyláncot, amit az inge alatt viselt. A hüvelyk-és mutatóujjával megsimogatta a győrőt, ami rajta függött, aztán odatartotta a fény felé. Egy kis köröcske volt, tökéletesen megmunkált arany, és öt évszázad alatt sem halványult el a ragyogása. Nézte a rajta lévı követ, lapis lazuli egy kis körmnyi mérető volt. Stefan nézte, majd az ezüst győrőt is, az is lapis lazuli köves, a kezét. A mellében érezte az ismerıs szorítás. Nem tudta elfelejteni a múltat, és ı nem is igazán szerette volna. Mind annak ellenére, ami történt, ı dédelgetette Katherine emlékét. De volt egy emlék, amire igazán nem akart emlékezni. A lap másik oldalán, amit nem akart megfordítani. Ha emlékeznie kellene arra a horrorra utálatra. Megırülne. Arra az ırült napra, az utolsó napra, amikor látta a saját kárhozatát Stefan nekidılt az ablaknak, a homlokát a hővös üvegre szorította. A tanárának volt egy másik mondás: A gonosz soha nem találhat rá a békére. Diadalmaskodhat, de a békére soha nem találhat rá. Vajon miért is jött Fell's Church-ba? Remélte, hogy itt nyugalmat talál, de ez lehetetlen volt. Soha többé nem fogadják el, soha nem pihenhet. Mert ı gonosz volt. És ezen nem tudott változtatni.

17 Elena reggel a szokásosnál korábban ébredt fel. Hallotta Juditht nénikéjét, ahogy a szobájában pepecselt miközben készülıdött a zuhanyhoz. Margaret még mindig mélyen aludt az ágyában, összegömbölyödve, mint egy kis egér. Elena nesztelenül ment el húga mellett, ki a félig nyitott ajtón, és tovább a folyosón, hogy elhagyja a házat. A levegı friss és tiszta volt ma reggel, a birsalmafán csak a szokásos szajkók és verebek ültek. Elena, aki lüktetı fejfájással feküdt le, felemelte az arcát, nézte a tiszta kék eget és mélyet lélegzett. Sokkal jobb érezte magát, mint tegnap. Megígérte Mattnak, hogy találkoznak iskola elıtt, s bár nem várta, biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj. Matt csak két utcával odébb lakott a gimitıl. Egy egyszerő tégla ház volt, olyan, mint a többi az utcában, kivéve, hogy talán a hinta a tornácon egy kicsit kopottabb volt, a festék egy kicsit mállott. Matt már kinn volt, és egy pillanatra a szíve nagyot dobbant, mint korábban meglátta ıt. İ jól nézett ki. Kétségtelenül. Nem lenyőgözı, szinte zavaró módon, ahogy néhány ember, hanem egészséges amerikai módon. Matt Honeycutt igazi amerikai volt. Szıke rövidre nyírt haja volt, a foci szezon miatt, és lesült bıre, mert besegített a nagyszülei farmján. Kék szeme ıszinte és egyértelmő volt. De ma, ahogy kinyújtotta karját, hogy gyengéden átölelje, egy kicsit szomorúak voltak. - Nem akarsz bejönni?

- Nem. Sétáljunk! - Elena mondta. - Egymás mellett mentek, érintése nélkül. Idıs, fekete diófák sorakoznak az utcán, és a levegıben még mindig a reggeli csendben uralkodott. Elena nézte a lába a nedves járdán, érezte, hogy hirtelen elbizonytalanodott. Nem tudta, hogyan fogjon hozzá. - Szóval, még mindig nem meséltél nekem Franciaországról.- mondta a fiú. - Ó, az nagyon jó volt. - mondta Elena. Oldalra pillantott a fiúra, aki a járdát nézte. - Minden, nagyon jó volt. - folytatta, és igyekezett egy kis lelkesedéssel a hangjában mondani. - Az emberek, az étel, mindent. Igazán - A hangja elhalkult, és idegesen nevetett. - Igen, tudom. Szuper! - fejezte be helyette. Megállt, és lenézett a kopott edzıcipıjére. Elena felismerte ıket tavalyról. Talán Matt családjának nem volt lehetısége újat venni. Felnézett, és látta magát a fiú kék szemeiben. - Tudod, most nagy jól nézel ki. - mondta. Elena kinyitotta a száját, kétségbeesetten, de ı tovább beszélt. - És azt hiszem, mondani akarsz nekem valamit." A lány ránézett, és a fiú elmosolyodott, egy görbe, bánatos mosollyal. Majd újra kinyújtotta a lány felé a karját. - Ó, Matt. - mondta, átölelve ıt keményen. A lány hátralépett, hogy megvizsgálja az arcát. - Matt, te vagy a legkedvesebb fickó, akivel valaha találkoztam. Én nem érdemellek meg. -

A lány behúzott neki a karjába. - Nem, miért nem. Nem akarlak kirúgni. Mi lenne, ha barátok lennénk? - Ó, persze. Abszolút. - Mert rájöttem, ez az, amik mi vagyunk. - A lány megállt, és felnézett rá újra. - Jó barátok. Legyünk ıszinték, jelenleg, Matt, hogy érzel irántam? Rá nézett, azután az égnek emelte a szemeit. Hivatkozhatok az Ötödikre? (amerikai mondás) - mondta. Elena-nak leesett az álla. Ugye ennek nincs semmi köze az új fickónak? - tette hozzá, Igaz? - Nem. - mondta Elena kis habozás után, majd gyorsan hozzátette: - Én még nem is találkoztam vele. Még nem is ismerem. - De meg akarod. Nem, ne is mondj semmit. Köré fonta a karját, és óvatosan elindult vele. - Gyere, menjünk a suli felé. Ha lesz idınk, majd veszek neked egy fánkot." 18 Ahogy mentek, valami megmozdult a diófán fölöttük. Matt füttyentett, és felé mutatott. - Nézd meg! A legnagyobb varjú, amit valaha láttam." Elena nézte, bár már elment. Ma az iskola csupán egy kényelmes hely volt Elena-ak, ahol átgondolhatta a tervét. Amikor a lány ma reggel felébredt, tudta, hogy mit kell tennie. És ma igyekezett minél több információt összegyőjteni Stefan Salvatore-ról. Ami nem volt nehéz, mert mindenki a Robert E. Leeben róla beszélt.

Köztudott volt, hogy a tegnap el kellett mennie a felvételi titkárhoz. És ma hívták az igazgatói irodába. Valami volt a papírjaival. De az igazgató vissza küldte az osztályba (miután, a pletykák szerint, egy távolsági hívás folytatott Rómába és Washington között). És úgy tőnik, hogy most már minden rendezıdött. Hivatalosan legalábbis. Elena, amikor megérkezett délután az Európa történelme órára, fütyülés fogadta a terembe. Dick Carter és Tyler Smallwood lézengtek ott. Egy pár bunkó, gondolta, figyelmen kívül hagyva a fütyülésüket és bámulásukat. Azt hitték, hogy menık lettek, mert bekerültek az egyetem focicsapatának tartalékosai közé. Szemmel tartotta ıket, ahogy lézengett a folyosón, fel frissítette a rúzsát és megigazította a sminkjét. Bonnie-nak elmondta, hogy mi lesz az ı feladata, és a terv készen állt, csak bele kellett fogni, hogy Stefan minél elıbb észre vegye. A púder tükörben csodálatos kilátás nyílt számára a csarnokra háta mögött. Mégse látta sehol jönni a fiút. Aztán hirtelen mellette volt, ezért becsukta a púderes dobozát, ahogy a fiú elhaladt mellette. Meg akarta állítani ıt, de valami történt, mielıtt meg tudta volna. Stefan megfeszült vagy legalábbis volt rajta valami, óvatosnak tőnt. Ekkor Dick és Tyler lépett történelem terem ajtaja elé. Elállták az utat. Világszínvonalú bunkók, gondolta Elena. Füstölögve rájuk meredt Stefan válla fölött.

İk élvezték a játékot, lehajtották a fejüket az ajtóban, és úgy tettek, mintha teljesen vakok lennének, és Stefan nem állna ott. - Bocsánat. - Ugyanolyan volt a hangja, mint mikor lenne történelem tanárral beszélt. Csendes, kimért. Dick és Tyler egymásra néztek, majd körbe-körbe, mintha szellem hangokat hallanának. - Scoozi? - Tyler fejhangon mondta. - Scoozi nekem? Én scoozi? Jacuzzi? - Mindketten nevettek. Elena figyelte, ahogy a pólójuk alatt megfeszítették az izmaikat. Ez teljesen igazságtalan, ık mindketten magasabbak voltak Stefan-nal, és Tyler mintegy kétszer olyan széles. - Valami probléma van? - Elena ijedt volt, amikor az új fiú hangát halotta a háta mögül. Megfordult, Matt volt az. Kék szeme kemény volt. Elena kicsit mosolygott, amikor Tyler és Dick lassan, bosszúsan elállt az útból. A jó öreg Matt, gondolta. De most a jó öreg Matt besétál az osztályba, mellette Stefan is, és ı ment utánuk, bámult a két fiú háta. Amikor leültek, ı Stefan mögötti padba csusszant be, ahol nézni tudta anélkül, hogy lebuktatná magát. De a tervvel még várnia kellett az óra végéig. Matt megköszörülte a torkát, ami azt jelentette, mondani akar valamit. - Hé! - kezdte végül, kényelmetlenül. - Azok a fiúk, tudod Stefan nevetett. Keserő hangon. - Ki vagyok én, bíró? - több érzelem volt a hangjában, mint Elena

korábban hallotta, még akkor, amikor Mr. Tanner beszélt. Ez az érzés nyers boldogtalanság volt. - Különben is, miért kellene engem itt szívesen látni? - Befejezte, szinte magában. 19 - Miért nem? - Matt Stefan-t bámulta, most már határozottan felszegte az állát. Figyelj! - mondta. Te tegnap a fociról beszéltél. Nos, a mi sztár wide receiver-nek (amerikai focis poszt) tegnap délután elszakadt egy ínszalagja, és szükségünk van a cserére. Kipróbálnánk ma délután. Mit gondolsz? - Én? Stefan meglepettnek hangzott. Ah nem tudom, ha lehetne. - Tudsz futni? - Tudok-e? - Stefan felé Matt fordult, és Elena halvány célzást látott a mosolyában. - Igen. - El tudod kapni a labdát? - Igen. - Ennyi a dolga a wide receiver-nek. Én vagyok a középhátvéd. Ha elkapnod a labdát, amikor én dobom és futsz vele, akkor tudsz játszani. - Értem. - Stefan valójában szinte mosolyogott, s bár Matt szája komoly volt, kék szemei táncoltak. Csodálkozott magán, Elena rájött, hogy féltékeny. A melegségbıl, ami a két fiú között volt, ı teljesen kirekesztıdött. De a következı pillanatban Stefan mosoly eltőnt. Azt mondta kimérten. Köszönöm de nem. Más elfoglaltságom van."

Abban a pillanatban, Bonnie és Caroline érkezett meg az osztályba. Tanner egész Európáról szóló elıadása alatt, Elena magában ismételgette: - Hello. Elena Gilbert vagyok. Én vagyok az Üdvözölı bizottság vezetıje, és én feladatom, hogy körbe vezesselek az iskolában. Ugye nem akarsz bajba keverni, és hagyod, hogy tegyem a dolgom? Az utolsó mondatot, széles, vágyakozó szemekkel mondja, de csak akkor, ha úgy néz ki a fiú, mint aki esetleg megpróbál kibújni elıle. Ez gyakorlatilag tökéletes volt. İ balek volt a lányok között, akiktıl meg kellett, hogy mentsék. Az óra felénél, tıle jobbra ülı a lány átadott neki egy cetlit. Elena felnézett, és látta, hogy Bonnie felé fordult az elsı sorból. Ezt írta:"én távol tartom C.-t, amíg csak tudtom. Mi történt? Sikerült???" Elena felnézett, és látta, hogy Bonnie felé fordult az elsı sorból. Elena rámutatott a cetlire, és megrázta a fejét, majd azt suttogta.- Az óra után. Egy évszázadnak tőnt, amíg Tanner elmondta az utolsó simításokat és szóbeli utasításokat, majd elengedte ıket. Aztán mindenki egyszerre ugrott fel. Itt jön, gondolta Elena dobogó szívvel, s egyenesen Stefan útjába lépett, elállta a folyosót, hogy nem tudta ıt kikerülni. Csakúgy, mint Dick és Tyler, gondolta, érezte a vágyat, hogy hisztérikus vihogásba kezdjen. Felnézett, és meglátta a fiú szemét, pontosan egy vonalba a szájával.

Agya elsötétült. Mit is kellett volna mondania? A lány kinyitotta a száját, de valahogy a szavak nehezen jöttek ki a száján. - Hello. Elena Gilbert vagyok. Én vagyok az Üdvözölı bizottság vezetıje, és az én feladatom - Sajnálom, nem érek rá. - Egy pillanatra, nem tudta elhinni mit mond, hogy esélyt sem ad neki, hogy befejezze. Száját félre húzta beszéd közbe. - hogy körbe vezesselek az iskolában - - Sajnálom, nem tudok menni. Fociedzésre kell mennem. - Stefan Matt felé fordult, aki csodálkozva nézett rá. - Azt mondtad, iskola után lesz, nem igaz? - Igen. - mondta Matt lassan. De - Akkor jobb lesz, ha megyünk. Talán megmutathatnád nekem az utat. Matt tehetetlenül nézett Elena-ra, majd vállat vont. Hát biztos. Gyerünk. Hátrapillantott még egyszer, majd távoztak. Stefan nem fordult vissza. 20 Elena azon vette észre magát, hogy körbe érdeklıdık figyelték, köztük Caroline, aki nyíltan, önelégülten mosolygott. Elena érezte, hogy a teste zsibbad, és a torka elszorul. A lány nem tudott tovább itt maradni. Megfordult, és elindult ki a terembıl, amilyen gyorsan csak tudott. 21 4. fejezet Mire Elena elérte szekrényét, a zsibbadás elviselhetı lett, és a gombócot feloldani a torkában igyekezett és visszafojtani a zokogást. İ nem sír az iskolában, mondta magának, ı nem. Bezárta a