4 AZ 1-BEN 2. kötet KISS JUDIT ÁGNES SIMON ADRI HORVÁTH ORSOLYA DEBRECZENY GYÖRGY

4 AZ 1-BEN 2. kötet KISS JUDIT ÁGNES SIMON ADRI HORVÁTH ORSOLYA DEBRECZENY GYÖRGY NAPSZIGET A MŰVÉSZETEKÉRT ALAPÍTVÁNY BUDAPEST, 2013

Borítóterv és tipográfia: Lajtai Gábor ISBN 978-963-89558-2-1 Kiss Judit Ágnes, 2013 Simon Adri, 2013 Horváth Orsolya, 2013 Debreczeny György, 2013 Kiadja: NapSziget a Művészetekért Alapítvány

KISS JUDIT ÁGNES

Ars cafetopoetica Amit megírok, mint a presszókávé, fekete, keserű, erős legyen, ha nem bírja a gyomrod, némi tejjel fogyaszthatod, de cukorral sosem. Ne hazudj hozzá semmi édességet, magában idd, frissen, ahogy lefőtt, az aromája járjon át egészen, gyengítsen el, vagy árasszon erőt. Idd mindig forrón, égesse a nyelved, illata töltse be az orrodat, ha gyermeket vársz, émelyeghetsz tőle, és megsárgulhat tőle a fogad. Tartson ébren már egy korty is belőle, mérgezzen meg, ha túladagolod, gyors szívveréssel, verejtékezéssel bűnhődni érte nem is nagy dolog. De végül szokj rá minden reggel egyre, ha nincs melletted, fájjon a fejed, és függj tőle, és szenvedj, hogyha nincsen, legyen drogod, titkos szerelmesed. Szívd magadba az illatát egy percre, tartsd nyelveden, mielőtt lenyeled, hunyd le a szemed, dőlj hátra, és élvezd, hogy őt vagy engem, az már egyre megy. Irgalmasvérnő mert néha vágyból is (kár hogy nem többször!) de gyakran mint szülő a gyerekével úgy voltam velük abból az örömből hogy megadhatom amiért úgy kérlel szegény beteg (mert nem beteg kívánság birtokolni a lélek rongy ruháját?) néha lenézően mert milyen kevés imádkozás helyett egy szeretkezés vagy pazarlásból: tudom drága játék de nálam bőven van ha akarjátok vagy belefásultan és megadóan mint tarhásoknak az aluljáróban 5

menekültem öltöztem zsákruhába megtértem férjhez mentem mindhiába hát játszottam magamnak is a vampot szívtam a vért ha sokszor nem is ízlett betliztem mint a kártyában: vigyáztam hogy mindig én húzzam a rövidebbet csupaszra rágtak nem hagytak csak torzsát de kaptam tőlük pár transzcendens morzsát úgy dőltem hanyatt bárkinek az ágyban mint sárkunyhó a buldózer útjában ha mást épít mért baj ha engem rombol? szóval én leginkább csak irgalomból búcsúlevél-rap hogy utoljára írok, azt ne csodáld, szívem, én nem leszek soha az a másik nő, az a férjtolvaj, az az aparabló, a titokban kúrt fiatal szerető, akit az elhagyott feleségek átkoznak este, mikor magányosan fürdetik a gyerekeket, aki bebújik a hitvesi ágy vánkosai közé, és miatta tegnap, ma és holnap se lehet... inkább kamion leszek, aki elüti az időt, ami nélküled vánszorog az úton át, és meg sem állok, csak fizetem a vámot, ha jön a határ, és hajtok tovább. biztonságban elviszem a rakományomat, és titokban olvasom a leveleket, hogy hiányozni fogsz, azt nem tagadom le, szívem, de van, amit az ember már mégsem tehet. és most legyek akár áldott, akár megátkozott, az ímélcímem mától megváltozott. eleinte 6 mert eleinte tart a jelenlét, míg az üres tér alakot őriz,

amíg a csend egy hang negatívja, üres papír, amire írva valami szép volt, de kiradírozták a ceruzát a percek, a tintát az órák, addig a hiány egyfajta jelenlét, még nem feledés, és csak félig emlék. aztán a csönd csak csönd marad. hogy évek vagy egy pillanat koptatják mattá azt a fényt, mit rávetít a jelenlét az üres térre, csöndre, hangra? így maradsz megint magadra, s nem tudhatod, hogy a hiány vagy a hiány hiánya fáj. Valse nostalgique Csak egy történet volt, mi félbeszakadt, csak egy sor közben félbetört dallam. Élünk azóta más sztorikat, senki se mondta, hogy baj van. Csak félig, csak félig, csak félig, csak fél, mitől fél jobban az ember? A torzó, a kész, a rész, az egész, mindkettő veszélyes fegyver. Csak ne jutna néha eszünkbe még, hogy is szólt volna a vége, vidám lett volna, vagy szomorú, ha nem hagytuk volna félbe? 7

A torzó, a kész, a rész, az egész, mitől fél jobban az ember? Végigcsinálni, abbahagyni, mindkettő veszélyes fegyver. Azóta nincsen elég jó dal, unalmas minden történet, hallani véljünk mindegyikben, keressük a töredéket. Végigcsinálni, abbahagyni egyformán retteg az ember, minden, mi egyszer elkezdődött, veszélyes, halálos fegyver. Hogyha a szerelem elkerül Hogyha a szerelem elkerül, többé nincs hova menned, a látszat muszlinfüggönyei kőfallá merevednek. Rád bogozódva a ráncaid is, vénasszonyra a kendő, ébred a szörnyed, utánad ered, az árnya mögötted megnő. 8 Hogyha a szerelem elkerül, ronggyá bénul a lábad, úgy bújsz önmagad árkaiba, mint vackára az állat. Vedleni vágysz, de a bőröd alatt nincs, ami képes az újra, vergődsz csak, de törött üvegen, felsebzed magad újra.

Hogyha a szerelem elkerül, a napok rád kövesednek, fűrészporral az éjszaka jön, kínálgat: nesze, edd meg! Néz a tükörből a maszkod, az arc, nincs aki már leszeresse, hogyha a szerelem elkerül, hóval vagy betemetve. geometria Az vagy nekem, mi magadnak sosem, és én benned magamnak idegen alakként tükröződöm. Szüntelen felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, mit érzel, az te és nem én vagyok. Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, és nem veled, magammal harcolok. Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe, mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete. Naponta tükör elé Azt mondják, majd elmúlik. És végül is miért ne? Függőségem, magányom Fájdalmas szövődménye, Naponta tükör elé Állok, hogy elmondhassam: Felgyógyulok belőled Egyszer, bár kínos-lassan, Felfekvésem, fekélyem, Szívizomgyulladásom. 9

A szenvedés azért van, Hogy élesebben lásson, Ki mélyen lakik bennem, Nem érzés és nem elme, Ki minden sötétségen Átvezet énekelve Egy olyan valóságba, Hová nem nyílik ajtó, A seb heg nélkül gyógyul. És semmi nem mulandó. Valahol mélyen /közös suttogásra/ valahol mélyen, egészen mélyen, ahová nem hat se Freud se Jung, ásít az űr, az a hiány a térben, fekete szájjal tátog a lyuk. alakja furcsa: nem kör, ovális szögletes, éppen mint a kereszt, és mint a vákuum, beszippant mindent, semmit de semmit el nem ereszt. akármit falhat, sosincs betöltve, üresen marad a sarkaiban, s akárhogy nézed, kereszten függő, mindig-emberi alakja van. valahol mélyen, egészen mélyen, ahová nem ér le semmi teszt, kiált a tér, az a hiány a térben, s lassan Isten-alakja lesz. lomtalanítás 10 a padláson sok lom közt egy napon, végigrepedve s már félig vakon, bár nem is kerestem, bevallhatom, s hogy ő talált meg, már-már azt hiszem, ő akarta, hogy ráleljek, hiszen olyan különös hangulatban voltam,

amíg a sok kacat között pakoltam, ahol úgy véltem, semmi kincsem nincsen, egyszer csak ott hevert előttem Isten, hevert megfakulva és megrepedve még belenézhettem, mielőtt széthullt cserepekre. UV Megbuktam, Uram, mint már annyiszor, és jogos volt, te sosem szadizol, csak kérdezel, s én nem tudom a választ, mert lusta voltam tanulni, és fáraszt a sok olvasás, a korai kelés, a gondolkodás, a jegyzetelés. Megbuktam, Uram, amit tanítottál tíz hónapig, egy árva szót sem értek, hiábavaló volt az összes órád, a legkönnyebb szabályok ellen vétek. Látom rajtad, hogy csalódott vagy, ahogy azt is, hogy bíztál bennem, és jobban fáj, hogy nem teszed már, mint az a szó az indexemben, hogy elégtelen voltam hozzád, és elégtelen annyi máshoz, a kitárt szárnyú repüléshez, a sebzéshez, a gyógyuláshoz, nem ismerem fel a hamis szót, sem a szívből kiszökkenő vért, futom tovább a köreimet örök évfolyamismétlőként. Matrózblúzban, lehajott fejjel megyek az utcán, szinte sírva, mit bánom, hogyha megbámulnak, látják rajtam, ma volt a vizsga, csak alakítom, átfogalmazom azt az egy mondatot, mit neked mondok: ha még nincsen túl késő hozzá, Uram, adj még egy időpontot! 11

Atlantisz Nem lettem vak. S az óvó értelem sem botlott meg a gyilkos vírusokban, ahogy látatlan formára gyúrattam súlytalanságban, anyám-óceánban kis agyagfigura, a koponya s gerinc így maradt ép, ha nem is egészen, a horpadt orrú démon háromból kettőt elpusztító nehéz kezét nem éreztem meg, kis agyagfigura súlytalanságban, anyám-óceánban. Nem lettem néma, szívverésem hallva nem mélyül ránc az orvos homlokán, azt a másik pengét félretaszítva sebhelyet angyal kardja vágott rám. Nem lettem vak, csak éppen félszemű, nem béna, csak épp csigolyaszakadt, ha trapéz-létemről zuhantam volna, az értelem hálóján fennakadt mindig, ki éppen lenni kényszerültem, s csak a hálóban láttam megkövülten, hány szál foszlik, hány van hibásan szőve, s hogy mitől óv meg, sem láttam előre. Nem lettem bár a szívem s a szavam nem lettem torz vagy nem látványosan, a sebhelyet is mélyen rejtve hordom, s már hártyásodik a kérdés: hogyan és ki döntött így felettem, milyen milliméterek-másodpercek, ki nem tartott meg ott, magam kezdetén? bár azt mondják, bölcs patikamérlegén kiporciózott szépen jót és rosszat, rosszból és jóból ő bukkan elő, kiről azt mondják, mégsem tudom, hogy ő, kiről azt mondják, mindenkit szeret, mikor megformált anyám-óceánban, vesztemre tört vagy védelmébe vett. 12

Irgalmasvérnő visszatekint Voltam már elhagyatva, meg persze én is fájtam, próbáltam az egyensúlyt tartani a világban. Lehullott, elrothadt már vagy harminchárom évem, egész művészi lettem a csinált szenvedésben, s egészen profi abban, hogy úgy nézzek magamra, ahogy a gyűjtő tekint a preparált rovarra, ahogy a tudós néz egy boncolt patkány agyára, okosan, részvét nélkül, a végeredményt várva. Voltam alul és felül a harcban és a szexben, kit magam alá gyűrtem, másnap lenyomott engem. Jó voltam szeretőnek, és hitvány minden másra, lassacskán berekedtem a kéj után kiáltva. Elpazaroltam mindent, s nincs kinek számot adnom, hogy többre voltam szánva, mégis hiszem és vallom. Óvszerre nem költök már, csak néha altatóra, nézem a hintaszéket, hol nagymama lettem volna. 13

Önarckép Egy kövér nő ül a ligetben, Az a kövér nő én vagyok. Ez nem most van, majd húsz év múlva, Az a kövér nő én vagyok. Senkije nincs, akinek kéne, Két kóbor macskát vitt haza, Azoknak köszön hazaérve, Két kóbor macskát vitt haza. Szeretői mind elfeledték, Mert megcsúnyult és hisztizik, Nem simogatja többé senki, Hát megcsúnyult és hisztizik. Nézi, mások hogy csókolóznak, És elmormol egy bazmeget, Eszébe jut, hogy hajdan ő is Elmormol még egy bazmeget. Szeretett, és őt is szerették. Ki volt hibás? Ki mondja meg? A dagály mindet elsodorta, Ki volt hibás? Ki mondja meg? A kövér nő most hazaindul, Az árnya karcsú, este van. Egy tej kell, tíz deka parizer, Karcsú az árnya, este van. Macska télire 14 Vegyél egy macskát. Vagy fogadj örökbe. Egy félvak, lekoszvadt is megteszi, vagy egy tépázott fülű csatakandúr, ki éppen hitvány zsákmányát eszi egy belvárosi, sötét kapualjban, vagy egy autó alól pislog ki rád, vagy elnyúlik az őszi napsütésben

csak az a fontos, hogy legyen cicád. Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka, öklömnyi szőrgombóc, még kékszemű. Akár ajándékba is kérhetsz egyet, macskához jutni roppant egyszerű. Mert tél jön mindjárt, és hideg, és mi lesz veled, ha nincs cicád? Ki bújik be, hogy melengessen, melléd a takaró alá? Ki dorombol füledbe éjjel? (mancsát arcodra fekteti) Ki kelt hajnalban nyávogással, hogy rögtön enni adj neki? Ki kaparja a bezárt ajtót, mikor hazaérsz, ki örül? Kunkorodó farkkal ki rajzol nyolcasokat bokád körül? Legyen egy macskád. Míg kávézol reggel, öledbe mászik, éles karmai behúzva, puha tappancsokon sétál az életedben. Alig hallani. Bundájából kipattognak a szikrák, ágyadra gömbölyödik és dagaszt. Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle, ketten könnyebb kivárni a tavaszt. ÜK Mert mind elkurvulunk egy szép napon. Helyzetbe hozni van, akit nehéz, de kialakul majd az olyan helyzet, s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz, amiért végül szétrakjuk a lábunk, s ha van kereslet, áruba bocsátjuk: hitét az egyik, tudását a másik, és élvezkednek rajtunk megunásig. Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem. Aztán nagyon. De végül megszokod. 15

Próbáld azt mímelni, hogy élvezed, s nem a leendő hasznot számolod. Legyél hétpróbás, ki tudja a módját: forró lehelet, ha a szív hideg, pergetik már azt az időt az órák, mikor ingyen sem kellesz senkinek. Egy-két barát az utcán félrefordul, apa és anya, mint mindig, megért. Hajnalban, ha az álmok vére csordul, csak Isten kérdi néha meg, miért. anya már nem vagy én és régen nem vagyok te külön test s lélek több mint harminc éve de rejtve mint vízér a föld alatt a köldökzsinór sértetlen maradt az idő mögött nem változott semmi tőled tanultam utcán énekelni nyakalni sört vagy ringatózni ölben s hogy lehet bízni a nagy rendezőben e köldökzsinórra függesztett isten, ez óv meg égből végleg földre esnem tőled tudom hogy élni kezd az álom a tárgyak sírnak s hogy kell egynek látnom azt mi mulandó s azt ami örök anya ha meghalsz végleg felnövök? Egyirányú 16 Nem a halál, nem a végállomás, mi oda vezet, az lehet nehéz. Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át cseppenként tölt el a felismerés:

az élők közé nincsen visszaút, mint testemben a sejtek, szétrohadt, vagy felrobbant, vagy benőtte a fű, egyhelyben állni sem tudok sokat. Először a színek fakulnak el, mint mikor túl korán sötétedik, aztán a kontúrok, végül a hang, az érintés tart csak ki reggelig. Ha van reggel, ha van feltámadás, testnek, léleknek hogyha van, talán megéri méltón menni el. Még nem ordítok. Még tartom magam. Kaddis Az utcára már nem mehet, Anyám halállal viselős, Hajolnia is túl nehéz, Anyám halállal viselős, Nyelve alól homok pereg, Anyám halállal viselős, A terhe napról napra nő, Anyám halállal viselős, Fájás az ég, és rászakad, Anyám a halált megszüli, Enni nem tud, mindent kiad, Anyám a halált megszüli, Bármerre néz, senkit se lát, Anyám a halált megszüli, Ha hozzáérnek, felkiált, Anyám megszülte a halált. Ahogy a lélek elszakad, Szemében rémült szarvasok, Ahogy a lélek elszakad, Hívják jégszárnyú angyalok, Ahogy a lélek elszakad, Nem szól, úgy felel rá igent, Ahogy a lélek elszakad, A teste, mint egy tárgy, hideg. 17

[Honnan tudhatná egy anya ] Honnan tudhatná egy anya, hogy melyik ártatlan szava robban fel, mint a kézigránát, s hogy melyik repesz hogyan vág át létfontosságú szerveket, hogy melyik vétlen pillanat szövődménye, mi megmarad, hogy idióta legyen tőle az a nyomorult kiskölök, és félrészegen, vagy belőve az önsajnálattól keressen gyógyírt arra, amire nincsen, mert a sérülés örök; honnan tudhatná előre, melyik másodperc lesz az éppen, mit majd a lénye közepében hord, mint egy gennyes tályogot, s a fájdalom ad rá jogot, hogy vonyíthassa szakadatlan és vakon, hogy valami baj van, amíg csak él, vagy bereked? Sosem akarok gyereket. titok ne beszélj arról, ami otthon. ha válnak, verik egymást, el lehetne. de a leveleket a felső polcon, a rádiót, amit csak éjjelente mert bárki lehet civil ruhás rendőr, és van kínzás, sőt akasztófa is, mert kirángathatnak a tanteremből, és bevallod, bár bizonyítva nincs, 18 azt a bácsit, meg hogy miről beszélt, az újságpapírba csomagolt könyvet, hajnalban olykor verejtékben úszva a zajokra, hogy biztos érted jönnek

rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, a titkokat magadon is belül, ha kiderül, hogy a sejtekben, vérben, apa és anya börtönbe kerül. tanulj úgy tenni, mintha tényleg semmi, megbújva, némán, jég alatt a tó, ha fölveszed, a süket telefonban hallod, hogy kerreg a lehallgató. York napsütése Öltem. Mérgeztem. Főleg irigységből, de néha csak mert egyszerűen jó volt lecsapni rájuk, mint sólyom az égből, a testek görcsbe rándulását nézni, hallgatni hörgést Kicsit fura hóbort, de látványos győzelem felidézni a halálukat, míg iszom az óbort. Ők nincsenek, én vagyok. S most a régi emlékek közt kotorászva úgy érzem, elég volt. Nem hiszem már, hogy megéri élni tovább. Meguntam. Megelégszem azzal, ki voltam, azzal, kivé váltam. És úgyis rosszul alszom mostanában. Ideje volna végeznem magammal, de ez a tavaszi napfény marasztal inni, élvezni, őzpörköltet enni, jól érezni magam... Senkinek semmi köze hozzá, hogy mit tettem, ha tettem, melyik féreg mer ítélni felettem? Öltem. Na és? Hiszen mindnyájan öltek, én sem tehettem másként. A görögnek görög valék, és zsidó a zsidónak, mint meg van írva, és a gyilkosoknak lettem gyilkossá. Ki merne vádolni? S kinek ártok most már? Mit árthat holmi vénember, kire úgyse virrad sok nap? Nézem szelíden, most kezd tavaszodni, és ráncos arcom kitárom a fénynek. 19

(Csak vihar ne legyen. Viharban félek. A szél feltépi ajtómat, s bejönnek, kiket megöltem, s bosszúért dörögnek fejem fölött. Mert az a harag napja, az ívfényben fölsejlik az alakja annak, kitől nem futhatok el én se ) Vigasztalj, vigasztalj, York napsütése! Anarchista rap Ezt akarod, amióta tudod az eszedet, Ha arzént kéne enned érte, tutira azt is beszeded. Mindegy, hogy ki vagy, hogy vénember vagy hajadon, Azt az egyet, amire vágysz, úgy hívják, hogy hatalom. És nem hiszed el, hogy halálos, alattomos vírus, Hordozó vagy fertőzött minden egyes város. Hogy megszerezted? Vagy beleszülettél? Állat leszel tőle, aki emberré lettél. Mindenedet fölteszed egy értéktelen lapra, Pedig a hatalom csak eltorzít, de jobban, mint a lepra. Tudod, hogy csalsz, de közben téged csalnak lépre, A becsületedet elhagyod, és nem is veszed észre. Megkaptad a királyt, de még mindig vársz az ászra. Hogy megelégedj bármivel, az eleve ki van zárva, Ki voltál, és mivé lettél, úgyse gondolsz bele. Akármennyi hatalmad van, visszaélsz vele. Három magyar keservers Kesergő Hazám, édes hazám, Szeretőm és anyám, Velem rosszul bántál, Jaj, de megaláztál. 20 Kerestem a kedved, Még a jég is megvert, Ügyedben, ha jártam, Kibicsaklott lábam.

Keserű a bosszúd, Sós kávéval itat, Bárcsak kiköphetném Édes szavaidat. Nincsen hová menni, Nem véd tőled semmi. Halálra, örökre Hozzád vagyok kötve. Sirató Kristály volt, vagy üveg, Visszhangzik fülemben, Most tört szét a világ, Amibe születtem. Akárhogy vigyázok, Léptemtől csikordul, Szilánkja felhasít, A vérem kicsordul. Építek gumiból Mélygarázst, kilátót. De többé sohasem Törékeny világot. Katonadal Nem leszek, nem leszek fegyveres katona, Parancsra sem fekszem a lövészárokba. Közlegénynek áldás, tábornoknak átok, Maradok szanitéc, két tűz közt szolgálok. Nem tehetek másként, erre tettem esküt, Ellenség vagy barát, nincs más, csak a testük. Aki sebet kötöz, aki holtat temet, Kinek volt igaza, annak mindegy lehet. Nem soká hihetem magam túlélőnek. Végső győzelemig jobbról-balról lőnek. Nem lesz dísztemetés, nem jár érdemérem, Bárkié lesz a föld, beszívja a vérem. 21

Idegenből Én nem tudok már rajta kívül élni. Golyónyomok a házai falán, nagyapám vére, nagyanyám futása van a téglákba égetve talán, ahogy belém a légópincék mélye, a szirénázó halálfélelem. Nappal mintha elengedne, de éjjel leül az ország, és mesél nekem. Szájából etet, énekével altat, és tréfálkozik, mikor nagybeteg, láttam gyengének, láthattam erősnek, s bár hagyná, de én túl nem léphetek testén, mit száz évek szabdaltak széjjel, emlékein, mit idehord a szél, kell, hogy szeressen, és kell, hogy szeressem, ha meghallom, mit álmában beszél. Pora is kell, mi ingeim nyakára, cipőmre, hajam szálára tapad, más ölében csak idegen lehetnék, ő ismer, és magamnak visszaad. Szép hölgy, Európa, hiába tárod elém minden résed és hajlatod, csábít, mit kínálsz, űz hozzád a vágyam, s beléd hatolni képtelen vagyok. Kapudhoz érve lelohaszt a szégyen, ne hidd, hogy hűségem nem átkozom, míg újra s újra megtermékenyítem csúf kis hazám, imádott asszonyom. Szó Hazádból, hogyha még bírod, Ne menj el, ó, magyar. Hogy menekülj, lesz mindig ok, És mindig, hogy maradj. 22 Itt áldozat, s vajon mi ott? Bevándorló lehetsz, Nem tudhatod, végül melyik A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar, Terméketlen, sivár, De van még, ki zenét szerez, És színházat csinál, Szeret és harcol semmiért, Mert másként nem tehet. Hogy itt vagy, erőt ad nekik, S ők itt vannak veled. Lehet, hogy nem jön jobb soha, Ki itt él, mélyrepül. Megúszhatják a vétkesek, S te bűnhődsz vétlenül, Míg annyi jóval van tele A másik serpenyő, Ha baj van, ki ne mentené, Ami még menthető? De itt van szükség rád nagyon, Sötétben lenni fény, Hogy fölemeld, ki megrogyott, És bátorítsd, ki fél. Maradj, mert meg kell védeni, Kinek nincs is hova, Legyen szegény, hajléktalan, Zsidó, meleg, roma, Vagy bárki más, aki alól Kihúzták a talajt. Légy fül, ha semmit nem tehetsz, Ki hallja még a jajt. Ez frontvonal, ez harcmező, S még így is otthonod, Rád simul minden rég bejárt Tered, kamaszkorod. Taposhatnak röhögve mind Az összes elveden, 23

De szétolvadnak a szavak Az anyanyelveden. Ne hidd, hogy semmi eszközöd, Fegyver vagy te magad, Mind különleges ügynök az, Ki mégis itt marad. Maradj tövisnek, bőr alatt, Ha bírod még, magyar, Légy viszkető seb, mit a kéz Álmában is vakar. Itt áldás is, másutt csak egy Bevándorló lehetsz. Ki mondja meg, végül melyik A súlyosabb kereszt? Zárszó Anyám hamu egy porcelánedényben, nagyanyám poraival elvegyítve. Engem várnak, homokórámban lassan peregnek, amíg hazatérek végre. Itt hazám nincs már. Csak valami torzó, nyomorék, aki gyűlöli az épet. Ha megüt, vissza nem ütök, még ennyit tehetek érte. Nem szeretem régen, nem is gyűlölöm. De eltűröm bénán, mint kinek kettéroppant a gerince. Mert elhagy végül a szerelem is, és beomlik az arcom, mint a pince. 24 S a törmelékből, téglaporból akkor ujjával Isten engem újrarajzol.

SIMON ADRI

Miért hullunk alá? Reggel taicsi-táborba indulok, de nem várhatok, míg hazatérek onnan. Akkor már azt kell majd elmesélni. Mert mindig van mit elmesélni. Akkor már négy nappal tovább úsztam a hömpölygő időn, egy másik szigetről evezek fel oda, ahol most vagyok, és lehet, hogy ez a szoba itt, ez a szoba is egy úszó sziget, ahová vissza többé soha nem találok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy inkább nem alszom. Ma sem. Nem irodalmi rendezvény, de verset is mondanak. Nem művészi produkció, de a csudaember, Dunkel Norbert zenél. Nem képzőművészet, de van prezentáció, ami festmény. 2100 Konferencia nem ígérete az aranykornak, hanem lehetőségek, jövő-térképek víziói. Hogy merre halad a világ, merre futnak a fények, honnan jönnek, és hol enyésznek el. A lélek és a szellem felvillanásai, egy földi napba villantott harminc vakufény, harminc különböző mozgásállapot megörökítése. Harminc pillanatkép, máshogy, máshonnan, máshová tartva, egy pontban összetalálkozva mégis. Hogy látod a jövőt itt a Földön, a Kozmosz ölelésében, ha filozófus vagy, ha fizikus, ha közgazdász, ha tanár, ha kutató, ha rendszerelmélész, ha időutazó? Mi vonzott ebbe a találkozási pontba, ebbe az ünnepbe, ide a MagNet Közösségi Ház nevű, egy napra kutatólaboratóriummá, egyetemmé, galériává, szentéllyé átlényegülő épületbe? Engem az, hogy ne legyek egyedül aznap az Univerzumban. Az emberlény számára egy élet, és minden életben AZ élet így kezdődik, ebben a magányban, és így is ér véget, és az emberlény elfogadja ezt, de a létbe vetettség túl reménytelen számára, túl fenyegető, túl nagy, túl felfoghatatlan, túl idegen. És túl emberi és egyúttal túl isteni is, túl mulandó, és túl halhatatlan. Mire megérkezem kora délután, a zseniális tudós, Dienes István már túl van azon, hogy ő a jövőből jött, de hát én is, csak ő jobban emlékszik erre; egy hatdimenziós matematikai tér modelljét vetíti, amely körbeforog, hogy minden oldalról láthassam, beleszédülök, napokig szeretném azt tanulmányozni, esetleg lefesteni úgy, hogy a forgást is megfessem, a 27

dinamikát, és azt a képletet, amely állítása szerint mindent meg- és leír, a képletalkotót magát is, sőt a képlet készülte közben a közeljövőbeli teljes képletet is, alkotójával együtt. A vákuum-kvantumról mesél, felidézi Schrödinger macskáját, aki létállapotát befolyásolja az érdeklődő kíváncsisága, csakúgy, mint a kiröpített elektron pályáját. Lesz hullám az ernyőn, vagy nem lesz, ha egyetlen elektront röpítek át a párhuzamos réseken? Az elektron áthaladhat egyszerre a két résen, és hullámot rajzolhat. De ha meg akarjuk figyelni, ha beavatkozunk, a hullám összeomlik. Sőt az elektron előre tudja, hogy meg akarjuk figyelni! Az idő, úgy tűnik, néha visszafelé halad. Csak maga a mérés nem roppantja össze a szuperpozíciót, ha az eredményt eldobjuk, mielőtt tudomást veszünk róla. A tudat maga, ami befolyásolja a részecske viselkedését. Dienes elárulja nekünk, hogy 20 év múlva az időutazás valósággá válik. Szédülök, s már nem tudom, mit hiszek. Azon ritka alkalmak egyikén találom magam, amikor sajnálom, hogy gimnázium negyedikben végül mégsem a fizikusfelvételire mentem el. Aláhullani látszom a mindenség titokzatos, soha vissza nem engedő örvényébe. Hagyom, hogy aláhulljak, mi mást tehetnék? Miért hullunk alá? Dunkel Norbert kérdez és válaszol, zongorázik és énekel. Feldob és elkap, angol és magyar szavak, jelelő gesztusok hullámain lebegtet, s ha fáradnak a karjaim és alámerülni látszom, óvatosan alám nyúl, nem hagy elsüllyedni, biztonságban vagyok nála. Báger Gusztáv, a közgazdász és remek költő, előre figyelmeztet: nem biztos, hogy az előbbi misszióját rendesen be tudja majd tölteni, ez esetben tudjuk ezt be annak, hogy ő mégis inkább költő. Heliocentrikus gazdaság az energiaválság kezelésére, úgy véli, ez a jövő. Egy nagyjából kétmegyényi terület a Szaharában megfelelő napkollektoros-vizes felszereléssel biztosíthatná Európa energiaellátását, egy kétmagyarországnyi pedig az egész Földét. A bentről semmit sem tudunk. Nem látjuk a nedvben úszó fényeket, a bonyolult képletű labormunkát, csövek, hólyagok elcsúszott menetét. 28

Univerzális szinkronicitás és kvantumpszichológia. Az antropikus elv. Holotrópia és pharmageddon és metarendszerek. Egyetlen hatalmas kozmikus nyelv dialektusai, egyetlen metavers sorai, egymásra rímelnek, bár mást mondanak, minden összefügg mindennel és interferál, kibontakoznak egymás fényében, a csoda megtörténik. Nincs bennem félelem többé, csak rezonálok és lüktetek és létezem. Hazatalálok. Szóval megértettem ezt az időutazós heppjét Dienesnek. Látszólag folyamatos önellentmondásba keveredik, de aztán rájöttem, hogy valójában csak annak vagyok a tanúja, amivel a kvantumpszichológia nevű, még nem tudomány, de már történet, nagyelbeszélés-bekezdés foglalkozik. Mi a kvantumszemlélet lényege? Többek között a valószínűség és az egyidejűség, avagy szinkronicitás. A tudatunk úgy működik, hogy az agyunknak nevezett interfészen keresztüláramló sok párhuzamos és lehetséges univerzum közül kiválasztja a számára legvalószínűbbet, avagy azt, amelyik a már megalkotott univerzumokból összeálló világképünkbe a leginkább illeszkedik. Dienesnek több párhuzamos univerzuma is van, egyik sem hamis vagy igaz, hanem egyszerre időutazó és normális ember. Mindkét valóságát létezőként éli meg, a tudata mindkettőt megalkotja ezt őrültségnek vagy skizofréniának is nevezik tudatlan orvosok, még kezelni is próbálják, pedig szó sincs erről. Úgy működik ez, mint ahogyan a szubatomi részecske is egyszerre hullám és részecske, részecskeként egyszerre áthalad mindkét nyíláson az elektronröptetős kísérletben, és hullámot képez a felfogó ernyőn. Olyan, mint a civilek politikai nézetei: ugyanazt a valóságot egy liberális teljesen másképp értelmezi, mint a keresztény-konzervatív, és nem lehet azt mondani egyikre sem, hogy téved vagy hazudik nem a politikusokról beszélek, egyszerűen a világképükbe más-más párhuzamos univerzum illeszkedik. Ezek fizikai kivetülése ugyanaz, vagyis nagyjából ugyanazt az anyagi világot, vagyis álló- és mozgóhullám-rengeteget ragadjuk meg érzékszerveinkkel, csak épp teljesen különböző tudati kivetülések keletkeznek, egyúttal ennek megfelelően különböző nyelvjátéktérben létezünk. Csodálatos módon mégis vannak egészen megejtő érintkezési pontok, ihletések. 29

Muterka búg a lófagyi (ad notam Parti Nagy Lajos) muterka mára már jó nagyi ahogy tűnnek csak tűnnek az évek mi tegnap hiteles volt ma gagyi és fordítva is mi rongyos volt mára szép lett én nem is tudom már mi az a képlet mi leírja írja csak írja tovább Föld-testünk így lesz majd teletetovált verséletünket vagy mit mi száll az égnek muterka súgja: jó nagyot gyerekem jót tégy a világgal vagy nagyot a világra ne hagyd hogy szép személyes kórtanod feledtessék Európa-kannibállal muterka súgd fülembe levetett sóhajod válladdal a világod bármi van lesz vállald Párhuzamos univerzumaink, párhuzamos tudataink lehetőségek, de kőkemény valóságai a létnek. Mind léteznek, tér és idő felett, a tudat az, ami kiválasztja a számára legvalószínűbbet, ám ettől nem kevésbé van a többi is. Nem illúziók, nem a képzelet szüleményei talán az álmokhoz állnak legközelebb, ahogyan az álomban éljük meg a konstruált tér és idő hiányát, az álmodásban, amelyet a tudat emel a létezés rangjára, amelyben önmagunk archetípusai vagyunk, amely archetípust ha felszerel a tudat tér- és időképzettel, valamint okozatisággal, kapjuk meg az elme által megtestesített fizikai-földi önvalónkat; azt, aki e sorokat gépeli. 30 Saját testi és lelki törékenységemben az egyetemes emberi törékenységet tapasztaltam meg; sokáig nem értettem, mivégre a fájdalom. Aztán erre is megjött a válasz: csak úgy tudok együtt érezni, s csak úgy értem meg az emberlét genetikus félelmét, ha pontosan tudom, értem, miről szól az emberek szenvedése, magánya, elhagyatottsága, belevetettsége. Nehéz embernek lenni, de szép feladat. Ez volt az első revelatív kérdés, hogy miért nem hagytak tovább menni, mi az az elodázhatatlan feladat, amiért itt kell élnem.

A gravitáció trónfosztása a gravitáció nem tömegvonzás. Nem húzó-, hanem nyomóerő, állítja Válóczy István. Válóczy István után annyit tudok mondani, hogy na ne már, ez mélyen övön aluli volt, és hogy a gravitáció trónfosztását úgy veszi be a gyomrom, mintha egy féltéglával kínáltam volna meg. Hogy nincs tömegvonzás, kozmikus sugárzás van helyette, az nyom le minket a Földre, az okozza az apály-dagály jelenséget, és ja! Hogy a Földnek van egy termoszférája 80 800 kilométer magasságig terjedő sávban, ez nem engedi elszökni a légkört alkotó oxigént, nitrogént. A termoszféra. Ahol nem károsodnak a műholdak sem, meg semmi. Kedvesem megvette mindkét könyvét, amit magával hozott ez a fickó, és tartok tőle, hogy többé-kevésbé el is fogom olvasni őket. Rendszerek és metarendszerek, rendszerszemlélet, különböző és egymással közös részhalmazt alkotó rendszerek, ez rendben is van az, hogy a rendszerfogalom ugyanolyan tudati konstrukció, mint a tér meg az idő, meg az okság, ezekkel még barátkoztam eddig, na de hogy a rendszerszerűség is ezek sorába állítható A bolygók, csillagok, csillagrendszerek tűpontos mozgása, a Naprendszer és a benne található összes űrtárgy mozgásának periodicitása csak a tudatunk által konstruált lenne? Hogy is van ez? És ha tényleg így van? Hiszen máshonnan nem kapok róluk információt, vagy más mondta-írta le, vagy én gondolom el, nem tudok kiszakadni az emberi elme működésének korlátai közül Szomorú klosárnap, jégzselé Az avultat le kell bontani. Méné tekel. Spandora szelencéje nyitva, benne az univerzum verzál titka, ott a levegő sűrű vagy ritka, attól függ, mélyére nézel, vagy magaslatára hágsz, hiába lennél tele pénzzel, hiába őrláng, elmeparázs, hol a verset megsütnéd: az idő, az az idő eltűnt rég. 31