Dr. Geréb Zsolt. Az 1536-os Institutio újszövetségi textuáriuma

1 Dr. Geréb Zsolt Az 1536-os Institutio újszövetségi textuáriuma Tanulmányunkban arról beszélünk, hogy a fiatal Kálvin hogyan használta fel az Újszövetséget az 1536-os Institutio megírásánál és hogyan építi rá, mint alapra a keresztyén hitet és tanítást. Az első, amit meg kell állapítanunk az, hogy Kálvin már akkor úgy látta, hogy a keresztyén hitnek nem lehet más forrása és más alapja, csak a teljes Szentírás. Minden más, még az egyházatyák tanítása is, csak annyiban jöhet és jön számításba, amennyiben a Szentíráson alapul. Anélkül, hogy kimondaná szó szerint, Kálvin már itt, az első fő művében érvényesíti a Sola Scriptura elvét. A keresztyén hit megromlásának az okát abban látja, hogy az évszázadok folyamán az egyház letért erről az alapról. Az 1536-os Institutio előszava a francia Ferenc királyhoz intézett levél. Ebben a levélben kifejti azt, hogy könyve megírásával az volt a célja, hogy felmutassa Istennek a Szentírásban hangzó kijelentése alapján azt, hogy mit kell hinnie a keresztyén embernek. Ugyanezzel azt is akarja igazolni, hogy a reformáció követői és egyben ő maga is, nem egy új hitet tanítanak, hanem az egyetlen igaz hitet követik, amely a Szentíráson alapszik. Az Institutionak tehát részint alapogetikus célja is van. Amikor az Institutio újszövetségi alapjait vizsgáljuk, világosan kell látnunk azt, hogy reformátorunk tanítása szerint a Szentírás egyetlen egységet képez. Ez azt jelenti, hogy az Ó- és Újszövetség szerves egységben van egymással. Természetesen a két szövetség között nemcsak egység, hanem különbség is van. Erről a kérdésről Kálvin az 1559-es kiadásúban beszél részletesen. Kálvin már az Institutio első kiadásában vallotta ezeket a két szövetséggel kapcsolatos alapelveket. Minden tétel tárgyalásánál látjuk, hogy mindkét szövetség Istennek ugyanarról a kijelentéséről szól, amelynek teljessége Jézus Krisztus, viszont a két szövetség közötti különbség abban nyilvánul meg, hogy az Ószövetség a Megváltóra vonatkozó ígéreteket fejezi ki, míg az Újszövetség ezeknek az ígéreteknek a megvalósulását mutatja meg a testté lett Igében. Tehát a két szövetséget nem lehet egymástól elszigetelni, nem lehet egymástól elvonatkoztatva nézni, hanem ebben az egységben és különbözőségben kell szemlélni. Az Institutio olvasása közben tapasztalhatjuk, hogy Kálvin sokat tanul a többi között Luthertől és Melanchtontól is, akiknek a könyveit alkalma volt megismerni. Viszont különbséget is fel lehet ismerni közöttük, mely abban áll, hogy Kálvin világosabban látja a két szövetség egységét, mint Luther és Melanchton. Már a tárgymutató is arról tanúskodik, hogy Kálvin e művében nem akar rendszeres dogmatikát adni, hanem csak azokra a kérdésekre van tekintettel, amelyek a római egyház tanításával szemben, valamint a reformáció korában jelentkező tévtanítókkal szemben kellett megfogalmazni. A továbbiakban fejezetről-fejezetre haladva vizsgáljuk meg azt, hogy Kálvin hogyan használja fel az Újszövetséget a keresztyén hit kifejtésében. 1. Az első fejezet a törvényről szól. Már az elején látjuk azt, hogy az 1559-es Institutio bevezető gondolata itt is megtalálható úgyszólván az egész szent tudomány ebből a két

részből áll, Istennek és magunknak az ismeretéből (23. old.). Itt azt figyelhetjük meg, hogy az Isten-ismeretre nézve Kálvin több ószövetségi helyet idéz, mint újszövetségit. A törvénynek az ismereténél tehát szükséges tudnunk, hogy kicsoda Isten és kicsoda az ember. Először megmutatja azt, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember hogyan szakadt el Istentől és saját bűne következtében. A bűneset következtében mindnyájan az Isten haragjának a fiai vagyunk, és... mindnyájan a halálba és veszedelembe rohanunk (25. old.). Ennek igazolására már újszövetségi helyeket idéz: Ef 2,3; Róm 3,19 23. A bűn által az ember a halál és a kárhozat martaléka, amelyből a maga erejéből nem tud megszabadulni, sőt önmagától még a romlottságát sem képes megismerni. Így Isten akaratát, sőt magát Istent és önmagunkat is, csak az ő kijelentéséből ismerjük meg. Ennek az érdekében adja Isten az ő törvényét: hogy az tanítson meg bennünket, a tökéletes igazság (iustitia) felől, hogy miben áll az, mimódon tölthető be, úgy ti., ha teljesen benne gyökerezünk Istenben és bármit gondolunk, kívánunk vagy cselekszünk, az mind csak őreá irányul és csak őhozzá igazodik. (25.) A törvényben megláthatjuk és szemlélhetjük bűnünket és kárhozatunkat, amint az arcunk tisztátalanságát és foltjait szoktuk megnézni a tükörben (26.). Kálvin már itt hangoztatja a reformáció alaptételét, azt ti., hogy mi mindnyájan átokra, ítéletre és végül az örök halálra méltók vagyunk, tehát az üdvösségre valamilyen más utat kell keresnünk, mint a magunk cselekedeteinek igazsága (iustitia) által valót. Ez az út: a bűneink bocsánata (26). Megfigyelhetjük, hogy Kálvin az ember nagy kérdését meglátja már az Ószövetségben is, de a kérdés megoldását az Újszövetségben találja meg. Ez a kérdés: hogyan szabadulhat meg az ember Isten haragjától, amely a bűn miatt van rajtunk, és amelynek minden következménye ránehezedik a mi életünkre. Ez tehát már világosan látszik az Ószövetségben, de a felelet az Újszövetségben áll előttünk, mert az Újszövetség tesz arról bizonyságot, hogy Isten az ő kegyelme teljességét és a bűnbocsánatot Jézus Krisztusban adja nekünk. Ennél a kérdésnél Kálvin teljesen az Újszövetségből idéz (27 28.). Kálvin ezen fejtegetésében már benne van felfogásának lényege: Jézus Krisztus szerezte meg az ő szenvedésével és halálával a bűnbocsánatot és a megváltást, ő szenvedte el a maga testében a bűn büntetését, hogy minket attól megmentsen. Őáltala nyerjük el a Szentlelket, aki által újjászületünk. Jézus Krisztus kegyelme által nyerünk új életet. Krisztusban, a mi Urunkban kínálja és adja nekünk az Isten bűneinknek ingyen való bocsánatát, az Istennel való békességet és kiengesztelődés, a Szent Léleknek kegyelmi ajándékát, ha ezeket szilárd hittel átkaroljuk és elfogadjuk... (27.). Egyszóval, ha Krisztussal közösségben vagyunk, akkor őbenne mindazt a mennyei kincset, és a Szent Léleknek mindazt az ajándékát bírjuk, amely az üdvösségre és az életre elvezet minket (27). Úgy látjuk, hogy ezekben a fejtegetésekben Kálvin összefoglalja az Újszövetség teljes üzenetét. A törvényről szóló fejezetben Kálvin végigmagyarázza a tízparancsolatot. Témánk szempontjából figyelemre méltó, hogy a parancsolatoknak a betöltője nem az ember, hanem Jézus Krisztus. A második parancsolatot például csak az tudja megérteni és teljesíteni, aki a Jézus Krisztusban adott kijelentésben annyira megismerte Istent, hogy Istentől tanított lett (Jn 6,45). A harmadik parancsolat magyarázatánál kitűnik az, hogy Kálvin ezt a parancsolatot a Hegyi beszéd alapján magyarázza (Mt 5,37). A negyedik parancsolat, amely a szombatról szól, Jézus Krisztusban teljesedikdett be, akinek uralma békességgel és nyugalommal ajándékozta a lelkiismeretet (Jn 14,26; Ef 3,16 17; 1Kor 3,16; Róm 8,14). Ez az igazi 2

szombat, amelynek amaz a zsidók szombatja csak jelképe és mintegy előrevetett árnyéka volt (35.). A vasárnap jelentőségét teljesen az Újszövetség fényében magyarázza (Gal 4,9 10; Kol 3,16). Ugyanígy az Újszövetség fényébe állítja az ötödik parancsolatot is (Ef 6,1 s köv.; Mt 15,3 6). A hatodik parancsolatot is a Hegyi beszéd alapján magyarázza (Mt 5,44). A Hegyi beszéd szerint nem elég, ha senkit meg nem ölünk, hanem szeretnünk kell még az ellenséget is, úgy, ahogyan Isten szeret minket. Ugyanez az újszövetségi összefüggés látható a többi parancsolatok magyarázatában is. Kálvin végül rámutat arra, hogy a tízparancsolat lényege az Isten és az embertárs iránti szeretet. Ehhez kapcsolja Kálvin azt a figyelmeztetést az Újszövetség alapján, hogy az Isten törvénye nemcsak külső cselekedeteket parancsol és tilt, hanem magukra a gondolatokra és a szív legbensőbb érzelmeire is kiterjed (43). Nem elég tehát külsőleg megtartani a törvényt, hanem belsőleg kell megtartani ezt. Ebben az összefüggésben hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus, aki a törvény egyetlen igaz betöltője, egyúttal a törvény legjobb értelmezője is. De Jézus nemcsak példa és tanító, hanem egyben ő a feltámadott Úr, aki örökké él, és Igéje és Szent Lelke által segít minket a törvénynek ilyen belülről való betöltésére. Ebben az összefüggésben Kálvin a Hegyi beszédnek nagyon jó magyarázatát adja. Meg kell jegyeznünk, hogy Kálvin a keresztyén hit értelmezését annyira a teljes Szentírásra építi fel, hogy nála a dogmatika és az írásmagyarázat a legszerencsésebb módon összefonódik, Kálvin a törvényről szóló tanítását Gal 3,24-ben abban foglalja össze, amely szerint a törvény Krisztusra vezérlő mester. 2. A második fejezet a hitről szól, amely az Apostoli Hitvallás magyarázatát adja. Ezt a fejezetet Kálvin főleg az Újszövetségre építi fel és az ószövetségi textusokat is az Újszövetség összefüggésében magyarázza. Ebben a fejezetben fejti ki Kálvin a Szentháromság-tant. E kérdéssel most nem foglalkozunk részletesen. Itt csak arra szeretnénk rámutatni, hogy a reformáció nem vetett el öncélúlag mindent a hagyományos egyházi tanból, hanem csak azokat, amelyek nem igazolhatók a Szentírással. Minden hagyományos tant megtartott, amely a Szentíráson alapszik és annak helyes megértését szolgálja. A második fejezet IV. részében szól az egyházról, a bűnbocsánatról és az örök életről. Érdekes megjegyezni, hogy a predestináció kérdését az 1536-os Institutio nem tárgyalja külön részben, hanem az egyházról szóló tanítás keretében. Ki kell emelnünk, hogy mennyire krisztocentrikus Kálvin az egyházról és a kiválasztásról szóló tanítása. A kiválasztás tana Kálvin szerint nem bizonytalanságot jelent, mert a kiválasztás éppen Isten irántunk való irgalmát és kegyelmét akarja kifejezni. Ez a tanítás számunkra üdvbizonyosságot jelent, mások számára pedig jó reménységet. Megfigyelhetjük tovább, hogy az 1536-os Institutioban nincs külön fejezet a végső dolgokról, vagyis az eszkatológiáról, viszont az Apostoli Hitvallás harmadik szakaszának a keretében kapunk egy nagyon szép, de rövid fejtegetést a feltámadás és az örök élet kérdéséről. Felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon miért tárgyalja Kálvin ilyen röviden az eszkatológiát. A magyarázatot abban látjuk, hogy Kálvinnak a többi reformátorhoz hasonlóan elsősorban az akkori római egyházban található tévtanokkal kellett küzdenie. Ezért a megigazulás kérdését fejti ki részletesen, amelyben az Újszövetség alapján hangsúlyozza a Solus Christus, Sola Gratia és Sola Fide jelentőségét. Az 1559-es Institutio valamivel részletesebben tárgyalja e kérdést. A végső dolgokról szóló tanítását Kálvin részletesen a kommentárjaiban fejti ki, mind az ószövetségi, mind az újszövetségi könyvek magyarázata rendjén (Lásd 1Kor 15; 1Thessz 4; Mt 25). 3

Sajnálattal állapítjuk meg, hogy Kálvin nem írt kommentárt a Jelenések könyvéről. Az 1536-os Institutioban a Jelenések könyvéből idéz a legkevesebbet, mindössze hétszer. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a reformáció egyházai később kerültek kapcsolatba azokkal a tévtanokkal, amelyek a Jelenések könyvének a félreértésén alapulnak. Kálvin a hit újszövetségi fogalmára mutat rá, amikor hangsúlyozza, hogy a hit nem maradhat következmények nélkül, sőt mindjárt társul hozzá a reménység és a szeretet. Ha ez a kettő teljességgel hiányzik, akkor hiába szónokolhatunk hitről, még oly okosan és ékesen, kétségtelen, hogy nincs hitünk (94.). Az Újszövetség alapján tehát a hitet, a reménységet és a szeretetet egységben látja egymással. ez a hit egyedül a Szentlélek ajándéka (1Kor 4,7). 3. A harmadik fejezet az imádságról szól, amelyben az Úr imádsága magyarázatát adja. Ezt a kérdést úgy fejtegeti Kálvin, hogy áttekintést ad az egész Újszövetségről, figyelembe véve az imádsággal kapcsolatos helyeket. Magyarázatának középpontjában a Zsid 4,14 16 áll, amely Jézus Krisztusról, mint egyetlenegy főpapról beszél, aki megnyitotta számunkra az utat Isten kegyelmének királyi széke elé: ha a Krisztus nevében teljes bizodalommal oda merünk járulni, irgalmasságot nyerünk és kegyelmet találunk alkalmatos időben való segítségül (101.). Az imádság kérdésében is érvényre jut a Solus Christus jelentősége, amikor hangsúlyozza 2Kor 1,20 és Jn 14,6 alapján, hogy egyedül Krisztus az út az Atyához és egyedül őáltala lehet az Atyához imádkozni. Elutasítja azt a tanítást, amely Jézus Krisztuson kívül másokat is elfogad közbenjáró gyanánt Isten és ember között. Hivatkozik továbbá a Hegyi Beszédre, amikor arra figyelmeztet, hogy imádságunknak tiszta szívből, vagyis a szív érzelmeinek mélyéről kell fakadnia (107.). 4. A negyedik fejezet a sákramentumokról szól. Itt is főleg az Újszövetség alapján tisztázza, az addigi félreértésekkel szemben a sákramentumok helyes fogalmát: az Isten, aszerint, amint alkalmasnak látja, közegeket és eszközöket használ fel, hogy minden az ő dicsőségét szolgálja... nem szabad a sákramentumokra reáfüggesztenünk a bizodalmunkat, sem az Isten dicsőségét reájuk áthárítanunk, hanem rajtuk túlhaladva őhozzá magához kell hitünkkel és dicséretünkkel felemelkednünk, aki a sákramentumoknak is, valamint minden egyéb dolognak is szerzője (130.). Itt is az Újszövetséghez való ragaszkodást látjuk abban, hogy csak két sákramentumot ismer el: a keresztséget és az úrvacsorát. Ezek kifejtésénél is Kálvin tanítása egészen krisztocentrikus. Mind a két sákramentum Jézus Krisztus halálával van kapcsolatban és az általa szerzett javakról tesz bizonyságot Isten Szentlelke által. A sákramentumokkal kapcsolatban mind a középkori egyház, mind a reformáció-korabeli szekták tanításával szemben gazdag újszövetségi megalapozással adja a helyes tanítást. 5. Az ötödik fejezetben kifejti azt, hogy az eddig általában annak tartott másik öt sákramentum nem sákramentum. Ez a fejezet szintén azt mutatja, hogy Kálvin mennyire ragaszkodik a Sola Scriptura elvéhez. 6. A hatodik fejezet A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és állami kormányzatról szól. A szabadság kérdését Kálvin nem politikai és társadalmi, hanem hitbeli és erkölcsi szempontból tárgyalja. A keresztyén szabadság három dologból áll. Az első ez: amikor arról van szó, hogy az ember az Isten előtt való megigazulás tekintetében mibe kell vesse bizodalmát, akkor a hívők lelkiismerete fölébe kell hogy emelkedjék a törvénynek, és túl kell tegye magát rajta, nem is gondolván többé a törvény alapján való megigazulásra (254.). A keresztyén szabadság második eleme abban áll, hogy a lelkiismeret nem a törvény 4

kényszerétől számítva tartsa meg a törvényt, hanem magának a törvénynek az igájától felszabadulva, önként engedelmeskedjék az Isten akaratának. Így lesz képessé az ember arra, hogy az Isten parancsát Krisztus szeretete alapján belső indításból szabadon cselekedje (255.). Ebben a kérdésben Kálvin hivatkozik azokra az újszövetségi helyekre, amelyek szerint nem a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt vagyunk (Zsid 11,4 37; Róm 6,12 14). A harmadik alkotóelem az, hogy olyan külső dolgokban, amelyek önmagukban véve sem nem jók, sem nem rosszak, semmilyen vallásos megkötöttséget ne érezzünk Isten előtt, hanem szabad tetszésünk szerint éljünk velük, hogy mellőzzük őket (257.). Itt Kálvin különösen a Róm 14-re hivatkozik, különösen a 14. és 22 23. versekre. Ezzel kapcsolatban idézi az 1Tim 4,4-et az eledelekben való válogatás kérdéséről. Ebben a fejezetben Kálvin áttekinti etikai szempontból majdnem az egész keresztyén életet és felmutatja, hogy a keresztyén hitből milyen élet és milyen cselekedetek következnek. Ezzel kapcsolatban megmutatja, hogy az Isten adományait hogyan tudjuk helyesen felhasználni: például az étel, ital, a zene, a tulajdon esetében. Ezekről a kérdésekről szintén az Újszövetség alapján tanít. Például a Filippi 4,11 12 alapján beszél a megelégedésről, amelynek segítségével tudunk megaláztatni és bővölködni is. Az Újszövetség alapján azt mondja a keresztyén szabadságról, hogy ezt a szabadságot csak úgy lehet helyesen felhasználni, ha vele nem botránkoztatjuk meg embertársainkat (1Kor 8,8; 10,25 32; Gal 5,13). Ugyanitt fejti ki azt, hogy amikor olyanokban botránkoznak meg az emberek, amelyek az Isten Igéjén alapulnak, mint ahogyan a farizeusok megbotránkoztak az Úr Jézus Krisztus beszédén, akkor nem kell törődni ezzel a megbotránkozással (Mt 15,12 14). Kálvin a keresztyén szabadságról szóló fejezetében beszél a külső hatóságokról. Ezeknek a feladata azoknak a törvényeknek a megállapítása, amelyek szerint az ember embertársai között becsületesen és tisztességesen élhet. Ezért Kálvin is Isten szolgáinak tartja a külső hatóságokat, akiket Isten az ő gyermekei javára rendelt. Ezért nekik mindenben engedelmeskedni kell, amennyiben rendelkezéseik nem ellenkeznek Isten Igéjével (Róm 13). Lelki, vagy hitbeli kérdésekben az egyházi szolgák illetékesek az Isten Igéje alapján hirdetni úgy Krisztus tanítását, hogy a hívek a keresztyén szabadság alapján élhessenek. Az egyházi szolgák hatalma lelki természetű (2Kor 10,4 5; 271.). Itt utasítja el Kálvin a középkori egyháznak azt a törekvését, hogy az egyháznak külső, világi hatalma is legyen. Kálvin elítéli azokat a korabeli rajongókat, akik a világi hatóságokat feleslegesnek és tisztátalannak tartják (Kol 2,8; 299). 7. Végigolvasva az 1536-os Institutiot, örömmel láttuk benne azt, hogy nincs olyan kérdése a keresztyén hitnek és életnek, amit Kálvin ne a teljes Szentírás alapján tárgyalna. Láthatjuk, hogy számára az Ószövetség is az Isten Igéjéhez tartozik. De világosan látja a két szövetség közötti különbséget, ami abban áll, hogy az Ószövetségben benne van az eljövendő Messiás ígérete, míg az Újszövetségben az ígéret beteljesedése áll előttünk. A két szövetség tehát egymásra van utalva és ezért egyik sem lehet meg a másik nélkül. Megfigyelhetjük azt is, hogy Kálvin annyira ismeri a Szentírást, hogy az egyes kérdésekkel kapcsolatban felsorolja az össze idevonatkozó textusokat. Azt is látjuk, hogy a kérdések részletesebb vagy rövidebb tárgyalása attól függ, hogy a reformáció korában mennyiben állottak ezek előtérben vagy szorultak háttérbe. Innen van az, hogy amint a bibliai idézetek jegyzéke is mutatja a 387 399. terjedő oldalakon, az egyes bibliai könyveket nem egyenlő mértékben használja fel. Az 5

6 evangéliumok közül a legtöbbet a Máté és a Lukács evangéliumát idézi, Pál levelei közül a Római, az első Korinthusi és az Efézusi levelet. Természetesen részletesen idézi a Zsidókhoz írt levelet is, mivel itt van szó Krisztus főpapságáról és engesztelő áldozatáról, amely éppen a megigazulás kérdésének az alapja. A végső dolgokról szóló tanítása itt sem hiányzik, de nem volt olyan nagy jelentősége, mint amilyent megérdemelt volna. Ezért hiányzik a Jelenések könyvének részletesebb felhasználása. ***************************************************************************** Textul Noului Testament în Institutio din 1536 În acest studiu tratăm modul în care tânărul Calvin a folosit Noul Testament la scrierea lucrării Institutio din 1536 şi felul în care acesta conţine baza credinţei şi învăţăturii creştine. Primul lucru care trebuie constatat este, că Calvin deja atunci a fost conştient, că credinţa creştină nu poate să aibă altă sursă decât întreaga Sfânta Scriptură. Toate celelalte scrieri chiar şi învăţătura sfinţilor părinţi poate fi şi trebuie luată în considerare doar în măsura în care aceasta se bazează pe Sfânta Scriptură. Fără să-l fi menţionat direct, Calvin deja în prima sa lucrare de bază face să prevaleze principiul Sola Scritura. După Calvin cauza slăbirii credinţei creştine este faptul, că Biserica s-a abătut în cursul secolelor de la această bază. Prologul lucrării Institutio din 1536 este scrisoarea adresată regelui francez Francisc. Scopul său în scrierea cărţii sale enunţat în această scrisoare era să arate pe baza revelaţiei lui Dumnezeu în Sfânta Scriptură ceea ce trebuie să creadă un creştin. Tot astfel vrea să arate că adepţii Reformei, printre care se enumera şi el, nu propovăduiesc o nouă religie, ci urmează singura religie adevărată, care se bazează pe Sfânta Scriptură. Deci Institutio are in parte şi un scop apologetic. Examinând bazele din Noul Testament ale Institutio, trebuie să ne însuşim învăţătura reformatorului după care cele două părţi din Sfânta Scriptură formează o singură unitate organică. În mod firesc însă între cele două testamente există nu numai unitate ci şi deosebire. Despre aceasta problemă Calvin vorbeşte detaliat în ediţia din 1559. Deja in prima ediţie a Institutio Calvin dezvoltă principiile sale legate de cele două testamente. Din discutarea fiecărei teze reiese că ambele testamente vorbesc despre aceeaşi revelaţie a lui Dumnezeu, a cărei împlinire este Isus Cristos. Deosebirea dintre cele două testamente se manifestă în faptul că Vechiul Testament enunţă promisiunile referitoare la Mântuitor, în timp ce Noul Testament prezintă îndeplinirea acestor promisiuni în Cuvântul cel întrupat. Deci cele două testamente nu pot fi izolate unul de celălalt, nici unul nu poate fi privit făcând abstracţie de celălalt, ci trebuiesc văzute in unitatea şi diversitatea lor. Citind Institutio constatăm că Calvin vede mai limpede unitatea celor două testamente decât Luther şi Melanchton. Calvin nu doreşte să dea în această lucrare o dogmatică sistematică, ci ia în considerare doar acele probleme, care trebuiau formulate în lupta împotriva învăţăturii bisericii romane, respectiv împotriva ideilor eronate care stăteau la baza ereziilor din timpul Reformei. În cele ce urmează vom examina pe capitole modul în care Calvin foloseşte Noul Testament în decrierea credinţei creştine. 1.În primul capitol este vorba despre Lege. Ideea introductivă de bază a Institutio din 1559 este şi aici prezentă. Întreaga învăţătură sacră este compusă din două părţi, din cunoaşterea Domnului şi cunoaştera noastră de sine (pag.23). Referitor la cunoaşterea lui Dumnezeu Calvin citează mai multe texte din Vechiul Testament, decât din Noul Testament. Să cunoaştem Legea este deci necesar să ştim cine este Dumnezeu şi cine este omul. Mai întâi ne arată modul în care Adam creat după chipul şi asemănarea lui Dumnezeu s-a despărţit de Dumnezeu ca urmare a căderii în păcat: toţi suntem fiii mâniei lui Dumnezeu şi... toţi ne îndreptăm spre moarte şi primejdie (pag.25). Pentru a ilustra acest lucru Calvin citează texte din Noul Testament (Ef 2,3; Rom 3, 19-23). Datorită păcatului omul este prada morţii şi a osândirii, de care nu poate scăpa din propria sa putere şi singur este incapabil să-şi observe de la sine stricăciunea. Astfel doar din revelaţia lui Dumnezeu putem cunoaşte voinţa Lui, şi să ne cunoaştem pe noi înşine. Cu acest scop ne dă Dumnezeu Legea sa: ca aceea să ne înveţe despre justiţia perfectă, să ne arate în ce constă aceasta şi în ce fel poate fi îndeplinită, şi anume dacă ne înrădăcinăm în totalitate în Dumnezeu şi orice gândim, dorim sau facem, toate să se concentreze

7 asupra sa şi să se conformeze lui (pag.25). În Lege putem vedea şi contempla păcatul şi osândirea, aşa cum obişnuim să ne uităm în oglindă la murdăria şi petele feţei noastre (26.pag.) Calvin susţine aici principiul de bază a Reformei, că noi suntem demni de blestem, judecare şi în sfârşit de moartea eternă, deci trebuie să cautăm o altă cale de mântuire decât cea prin dreptatea faptelor noastre (26.) Observăm că Calvin descoperă problema majoră a omului Vechiului Testament, găseşte însă rezolvarea problemei în Noul Testament. Se pune întrebarea : cum poate scăpa omul de mânia lui Dumnezeu din cauza păcatului al cărei consecinţă apasă greu asupra vieţii noastre? Răspunsul îl găsim în Noul Testament, care dovedeşte faptul, că Dumnezeu ne dă deplinătatea harului său şi iertarea păcatelor prin Isus Cristos (27-28). Aici apare esenţa concepţiei lui Calvin: Isus Christos a obţinut iertarea păcatelor şi mântuirea prin suferinţa şi moartea sa. El a suferit în propriul său trup pedepsirea păcatului ca să ne salveze de acesta. Prin El obţinem darul Sfântului Duh prin care ne renaştem. Prim harul lui Isus Cristos obţinem o nouă viaţă. În Cristos, în domnul nostru ne oferă Dumnezeu iertarea gratuită a păcatelor noastre, pacea şi reconcilierea cu Dumnezeu, darul Sfântului Duh dacă le îmbrăţişăm şi le acceptăm... (27). Într-un cuvânt, in comuniune cu Cristos putem obţine întreaga comoară cerească şi darul Sfântului Duh, care ne conduce la mântuire şi la viaţă (27). Considerăm că în aceste formulări Calvin sintetizează întregul mesaj al Noului Testament. În capitolul referitor la Lege Calvin explică cele zece porunci. Din punctul de vedere al temei noastre trebuie reţinut faptul, că cel care îndeplineşte poruncile nu este omul, ci Isus Cristos. A doua poruncă poate fi înţeleasă şi îndeplinită doar de cel care prin revelaţia prin Isus Cristos l-a cunoscut atât de bine pe Dumnezeu, încât a fost învăţat de Dumnezeu (Ioan 6,45). La explicarea celei de-a treia porunci Calvin recurge la Predica de pe Munte (Matei 5, 37). Porunca a patra, legată de ziua de sâmbătă s-a îndeplinit în Isus Cristos a cărui putere a dăruit conştiinţei pace şi linişte (Ioan 14, 26; Ef 3, 16-17; Rom 8, 14). Aceasta este sâmbăta adevărată, iar sâmbăta evreilor este doar un simbol şi un fel de umbră proiectată a acesteia (35). Însemnătatea duminicii este explicată în întregime în lumina Noului Testament (Gal 4, 9-10; Col 3, 16). Porunca a cincea este aşezată deasemenea în lumina Noului Testament (Ef 6,1; Matei 15, 3-6). Porunca a şasea este explicată pe baza predicii de pe Munte (Mt 5, 44), conform căreia nu este de ajuns să nu ucidem pe nimeni, ci trebuie să ne şi iubim duşmanul, aşa cum Dumnezeu ne iubeşte pe noi. Legătura cu Noul Testament poate fi urmărită şi în explicarea celorlalte porunci. În cele din urmă Calvin arată că esenţa celor zece porunci este iubirea faţă de Dumnezeu şi fată de semeni. Calvin avertizează pe baza Noului Testament că legea lui Dumnezeu porunceşte şi interzice nu numai fapte exterioare, ci ea se extinde şi pe gândurile şi sentimentele cele mai ascunse (43). Deci respectarea formală a Legii nu este suficientă, ea trebuie respectată şi interiorizată. În acest context el subliniează, că Isus Cristos, fiind singurul care respectă legea, este totodată cel mai bun interpretator al Legii. Isus nu este numai exemplu ci şi învăţător. Domnul cel înviat, care trăieşte veşnic prin Cuvântul şi prin Sfântul Duh ne ajută în interiorizarea Legii. Calvin ne dă o definiţie a credinţei creştine legată de întreaga Sfântă Scriptură într-o modalite în care dogmatica şi interpretarea textului se împletesc organic. Calvin sintetizează învăţătura sa despre Lege în Gal 3,24 astfel: Legea este învăţătorul care conduce la Christos. 2. În capitolul 2 despre credinţă interpretează confesiunea apostolică explicând textele din Vechiul Testament în contextul Noului Testament. În acest capitol Calvin prezintă doctrina Sfîntei Treimi. De această problemă nu ne ocupăm detaliat aici. Dorim să subliniem că Reforma n-a avut ca scop în sine respingerea totală a doctrinei bisericii tradiţionale, ci doar a acelor învăţături care nu pot fi dovedite cu ajutorul Sfîntei Scripturi. Calvin a păstrat toate doctrinele tradiţionale bazate pe Sfânta Scriptură şi le foloseşte la înţelegerea corectă a acesteia. În partea a IV-a a capitolului al doilea Calvin vorbeşte despre Biserică, despre iertarea păcatelor şi despre viaţa veşnică. Este interesant de menţionat că Institutio din 1536 nu abordează separat problema predestinării, ci în cadrul învăţăturii referitoare la Biserică. Trebuie să subliniem christocentricitatea învăţăturii lui Calvin despre Biserică şi predestinare. După Calvin doctrina predestinării nu înseamnă nesiguranţa, căci predestinarea vrea să exprime tocmai mila şi harul lui Dumnezeu faţa de noi. Această învăţătură înseamnă pentru noi certitudinea mântuirii, iar pentru alţii speranţa. Observăm în continuare că Institutio din 1536 nu cuprinde un capitol aparte despre lucrurile cele de pe urmă, adică despre eschatologie, însă în cadrul alienatului al treilea din Confesiunea Apostolică găsim o scurtă tratare a problemei învierii şi a vieţii veşnice. Se pune întrebarea, de ce acordă Calvin

8 atât de puţin spaţiu eschatologiei. Răspunsul îl găsim în faptul că la fel ca ceilalţi reformatori, Calvin trebuia să lupte în primul rând împotriva ereziilor existente în Biserica Romană din acele timpuri. De aceea el abordează detaliat problema îndreptăţirii, subliniind pe baza Noului Testament importanţa tezelor Solus Cristus, Sola gratia şi Sola fide. Calvin expune amănunţit învăţătura despre lucrurile de pe urmă în comentariile sale în interpretarea cărţilor Vechiului şi Noului Testament (vezi 1Cor 15,1; 1Tess 4, 4; Matei 25). Constatăm că Calvin nu a scris comentarii despre Apocalipsa lui Ioan. În Institutio din 1536 citează din Apocalipsa lui Ioan doar de 7 ori. Explicaţia stă în faptul că bisericile din epoca Reformei au ajuns mai târziu în contact cu ereziile care se bazează pe înţelegerea greşită a Apocalipsei lui Ioan. Calvin sublininiază ideea de bază cuprinsă în Noul Testament după care nu poate să rămână fără consecinţe, ba chiar este imediat însoţită de nădejde şi iubire. Dacă aceste două elemente lipsesc total, atunci degeaba rostim discursuri erudite şi elocvente despre credinţă (94). El priveşte deci credinţa pe baza Noului Testament în unitate cu nădejdea şi dragostea ca un dar al Sfântului Duh (1Cor 4, 7). 3. În capitolul 3 despre rugăciune Calvin explică Rugăciunea Domnului înterpretind-o prin textele din Noul Testament referitoare la aceasta. În centrul atenţiei sale se află Epistola către Evrei 4, 14-16, în care este vorba despre Isus Cristos ca fiind singurul Mare Archiereu care ne-a deschis calea spre tronul harului lui Dumnezeu. Dacă în numele lui Isus avem curajul să ne întoarcem spre aceasta cu toată încrederea, atunci căştigăm îndurare şi obţinem iertare ca ajutor la timpul potrivit (101). Şi în problema rugăciunii este valabilă importanţa principiului Solus Christus, când subliniază pe baza 2 Cor 1, 20 şi a Ioan 14,6 că numai Cristos este calea spre Tatăl şi numai prin El ne putem ruga la Dumnezeu. Calvin respinge învăţătura după care se acceptă pe lângă Isus Cristos şi alţi mijlocitori între Dumnezeu şi om. Pe baza Predicii de pe Munte subliniază că rugăciunea noastră trebuie să ţâsnească din adâncul inimii, adică din adâncul sentimentelor inimii noastre (107). 4. În capitolul 4 este vorba despre sacramente. Şi în acest caz Calvin atrage atenţia pe baza Noului Testament la concepţia corectă asupra sacramentelor în contradicţie cu neînţelegerile precedente: Dumnezeu, după voia sa, foloseşte agenţi şi mijloace, pentru ca totul să servească slavei sale... să nu avem încredere în sacramente, nici să punem slava lui Dumnezeu pe socoteala acestora, ci trecând peste acestea trebuie să ne ridicăm la El însuşi cu credinţa şi preaslăvirea noastră, care este intemeietorul sacramentelor cât şi a tuturor celorlalte lucruri (130). Şi aici subliniază rolul Noului Testament prin recunoaşterea numai a două sacramente: a botezului şi a eucharistiei. Şi la expunerea acestora învăţătura lui Calvin este christocentrică. Ambele sacramente sunt legate de moartea lui Isus Christos şi prin Duhul lui Dumnezeu mărturiseşte despre bunurile obţinute de el. În contradicţie cu învăţătura sectelor din timpul Reformei el oferă învăţătura corectă referitoare la sacramente prin fundamentarea bazată pe Noul Testament. 5. În capitolul 5 expune faptul, că nu toate cele cinci sacramente pot fi considerate a fi sacramente. În acest capitol Calvin subliniază importanţa principiului Sola Scriptura. 6. Capitolul 6 are ca temă libertatea creştină, puterea bisericii şi guvernarea statului. Problema libertăţii nu este tratată din punct vedere politic şi social, ci din punct de vedere religios şi moral. Libertatea creştină constă în trei elemente. Primul este acesta: atunci când se pune întrebarea: în ce trebuie să creadă omul în privinţa îndreptăţirii lui în faţa lui Dumnezeu, atunci conştiinţa credincioşilor trebuie să se ridice deasupra legii şi trebuie să treacă peste asta, nemaigândindu-se deloc la îndreptăţirea pe baza Legii (254). Cel de-al doilea element al libertăţii creştine constă în faptul, că conştiinţa sa nu respectă Legea începând de la obligativitatea Legii, ci eliberându-se de jugul ei, se supune voluntar voinţei lui Dumnezeu. Astfel omul va fi capabil să înfăptuiască porunca lui Dumnezeu din pornire lăuntrică pe baza iubirii lui Cristos (255). În această problemă Calvin citează acele texte din Noul Testament, conform cărora nu suntem sub Lege, ci sub har (Evrei 11, 4-37; Rom 6, 12-14). Al treilea element este, că în acele lucruri exterioare, care în sine nu sunt nici bune, nici rele, să nu simţim o constrângere religioasă faţă de Dumnezeu, ci să ne folosim de ele după liber plac sau să le omitem (257). În problema alegerii mîncărurilor el citează 1Tim 4,4-5: fiindcă tot ce-a făcut Dumnezeu este bun, şi nimic nu e de lepădat dacă se ia cu mulţumire: căci se sfinţeşte prin Cuvântul lui Dumnezeu şi prin rugăciune. În acest capitol Calvin rezumă pe baza Noului Testament din punct de vedere etic aproape toate domeniile vieţii creştine. El arată, cum putem folosi corect darurile lui Dumnezeu: de exemplu în cazul mâncărurilor, băuturilor, a muzicii şi a proprietăţii. De exemplu pe baza textului din Fil 4,11-12 vorbeşte despre mulţimire în orice situaţie atât la nevoie cât şi cănd avem de prisos.

9 Pe baza Noului Testament el susţine că libertatea creştină poate fi folosită corect, doar dacă nu ne indignăm cu ea semenii (1Cor 8, 8; 10, 25-32; Gal 5, 13).Tot aici arată, că atunci când oamenii sunt indignaţi de lucruri bazate pe Cuvântul lui Dumnezu, aşa cum farizeii erau indignaţi de vorbele lui Isus Cristos, trebuie să trecem peste aceasta (Matei 15, 12-14). În capitolul referitor la libertatea creştină Calvin vorbeşte şi depre autorităţi. Sarcina acestora este stabilirea acelor legi, conform cărora omul poate trăi cinstit şi onest. De aceea şi Calvin consideră autorităţile externe ca fiind slujitorii lui Dumnezeu, pe care Dumnezeu i-a trimis spre binele copiilor săi. De aceea ordinele acestora nu contravin Cuvântului lui Dumnezeu (Rom 13). În problemele spirituale, adică religioase servitorii Bisericii sunt cei competenţi să propovăduiască credincioşilor pe baza Cuvântului lui Dumnezeu învăţătura lui Cristos, ca ei să poată trăi pe baza libertăţii creştine. Puterea servitorilor Bisericii este de natură spirituală (2Cor 10, 4-5). (271). Aici Calvin respinge străduirea Bisericii medievale de a însuşi putere exterioară, lumească. Calvin judecă în acelaş timp pe acei contemporani, care consideră autorităţile mondene ca fiind de prisos (Col 2,8). (299). 7. Privind în ansamblu Institutio din 1536 constatăm, că nu există în ea nici o problemă referitoare la credinţă şi viaţa creştină pe care Calvin să nu le fi tratat pe baza întregii Sfintei Scripturi. El consideră că Vechiul Testament face parte din Cuvântul lui Dumnezeu, însă se vede clar deosebirea dintre cele două testamente: Vechiul Testament cuprinde proorocia mesianică, in timp ce în Noul Testament ni se arată împlinirea acestor proorocii. Cele două testamente depind reciproc unul de celălalt. Constatăm, că Calvin cunoaşte atât de bine Sfânta Scriptura, încât înşiră toate textele referitoare la anumite probleme. Se observă că tratarea mai detaliată sau mai scurtă a acestora depinde de ordinea importanţei lor acordată în perioada Reformei. Aşa se explică, după cum se vede în lista citatelor biblice pe paginile 387-399, că el nu foloseşte cărţile biblice în aceeaşi măsură. Dintre evanghelii citează mai mult din Evanghelia lui Matei şi Luca, dintre scrisorile Sfântului Pavel citează cea către Romani, Scrisoarea 1 către Corinteni şi Scrisoarea către Efeseni. Se citezează detaliat şi scrisoarea către Evrei, despre preoţia archierească şi jertfa de răscumpărare a lui Cristos, ele formând baza problemei îndreptăţirii. Învăţăturii despre lucrurile cele veşnice însă n-a acordat importanţă suficienţă.