Küszöb Papp András: Toronyóra láncostól... 3 Főtér Angyalosi Gergely: Út a köztes léthez... 4 Macskakő Gulyás Imre: Harmatkásátlan, lusta csendben... 8 Jeges idényre... 8 Farkas Arnold Levente: A kő... 10 Hamis... 10 Béla örök... 10 A kőtábla... 11 Árulás... 11 Szálinger Balázs: A Grand Master mögött... 12 Váradi Nagy Pál: Urbia... 13 Csontos János: Változatok városra... 17 Kapualj Gulyás Imre: Nagy múltú nyomda még magyar tulajdonban... 18 Kenyeres Attila: Verseny a neutronkutató központért... 24 P. Stébel Ildikó: A Zenepalota... 28 Árkádok Wesselényi-Garay Andor: Kortárs magyar templomépítészet I. A felekezetiség problémája a terek alakításában... 31 Batta Ágnes: Fürdőfejlesztési tervek: nagy léptekben... 37 Tisztaszoba Filep Tibor: A megtestesülés fájdalma Beszélgetés Bényi Árpád festőművésszel... 41 Lépcsők Kornyáné Szoboszlay Ágnes: De szíb debrecenyi beszíd!... 45 Ungvári Judit: Építő deszkák... 48 Bereti Gábor: Hálózatok Magyarországon... 51 Műhely Hodossy-Takács Előd: Kálvin 500 csak egy évforduló?... 54 Bakó Endre: Három Tóth Árpád-dokumentum... 57 Toronyszoba Szénási Miklós: Naplóféle szerkesztőimnek... 61 1DISPUTATartalom
E számunk szerzői: Angyalosi Gergely esztéta, irodalomtörténész, Budapest Debrecen Bakó Endre újságíró, Debrecen Batta Ágnes újságíró, Debrecen Bereti Gábor költő, Miskolc Csontos János költő, Budapest Farkas Arnold Levente költő, író, Debrecen Filep Tibor újságíró, Debrecen Gulyás Imre költő, újságíró, Debrecen Hodossy-Takács Előd teológus, Debrecen Kenyeres Attila újságíró, Debrecen Kornyáné Szoboszlay Ágnes nyelvész, Debrecen Papp András író, Hajdúszoboszló P. Stébel Ildikó könyvtáros, Debrecen Szálinger Balázs költő, Budapest Szénási Miklós újságíró, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Váradi Nagy Pál író, Nagyvárad Wesselényi-Garay Andor építész, Budapest Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8 10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu 2DISPUTA Debreceni Disputa VII. évfolyam, 4. szám, 2009. április Megjelenik 1000 példányban Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: disputa@deol.hu Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152
Az éles tavaszi napsütésben a Csapó utca fáitól megfosztott része olyan világos és józan, hogy egy szálkás fakorlátra támaszkodva percekig bámulom a csilivili Fórum előtt az utca súlyos sebeit. Azt nem mondom, hogy úgy néz ki, mintha szőnyegbombázták volna, noha a fölszedett aszfalt helyén a poros, homokos felszínt kisebb-nagyobb lyukak, néhol csaknem kráterek szabdalják látszólag találomra. De azért sem mondhatom, mert tudom, hogy ami pusztulásnak tűnik elsőre, az az építés, a tovább építkezés része: egy újabb réteg keletkezésének vagyok a tanúja, pusztán jelenlétemmel is az aktus részese. A város egyik ősi utcája most kapja meg az ikszedik réteget, tovább formálva ezzel a kontrasztos utcaképet a följebb tolódott virágpiaccal, a régi, az újabb és a még újabb épületek hol kopottas, hol pedig vakítóan csillogó homlokzatával. Azt találgatom a gödrökből kiálló gázcsövekre, csapokra és csatornacsövekre meredve, hogy ez vajon hányadik réteg lehet a város történetében. És a mélység, ami most föltárul előttem, hány centinként jelezheti a város múltjának fontos korszakát. Hogy például az utca elején lakó Vörösmarty, akire Petőfi 1849-ben a családját bízta, öt vagy tíz centivel járt lejjebb? És hol volt Csokonai idejében az utcaszint? Tíz és húsz centi között? Támpontot adhat-e az évekkel ezelőtt föltárt gerenda és pallómaradványok mélysége a Piac utcán? És Dobozi István uram idejét úgy harminc centivel alább találom, vagy még mélyebbre kell tekintenem? Kevés megrázóbb várostörténetet olvastam, mint a debrecenit az ő idejéből. Ennél a rétegnél kissé elidőzöm. Egy nap eltéréssel, ám a szombat stimmel, 349 évvel ezelőtt, május elsején a Szoboszlót előbb fölégető Szejdi a Tócó mellett felütött táborába hivatja a város elöljáróit: Meg állatá azért a Passa a Sátora elöt a Birákat, mint mészárszéken a Bárányokat fog reájok méltatlan fortélyokat, hogy hamissak voltak volna holdolasokban hüségekben minden dolgokban, kiért méltok volnának hogy mágok (tudni illik a Birák) fel karoztatnának, a váras népe el raboltatnék, joszága fel prédáltatnék, a váras tüzzel meg égettetnék. [ ] Felgyüjtenek a kösség közzülis, értelmes és értekes, öreg és ifiu rendeket kik elöt Szejdi P. beszédit, cselekedetit, és tellyesithetetlen kivánságát kezdetitül fogván végeig elö bészelgetvén, meg mondgyák aztis hogy igiretet kellet tenni a Passának, de nem azért hogy magokat válcsák, hanem a várast a veszedelemtü, kit a mint szájával mondotta, a Passa haragja meg emésztet volna ha rajta állot volna. [ ] Volt a mellet sok könyhullatás és sirás, annak a nagy kivánságnak ha csak részétis mi modon szeghetnek le, a kit penig nem szállithatnának mi modon tellyesithessék azon buslakodnak. [ ] E pénz mellett azért fel kelének amaz hazájok szeretö vérszernt valo két attyafiak DOBOZI ISVVAN és BICZO ISTVAN Uraim, e várasnak akkori külsö ör alloi és elöl jároi. Kik gyakran siralmas reménkedéssel térden álva kérnek a várasnak engedelmet, kiket sokszor annyira megis hajtottak hogy magok a ben lévök fel költek a Passahoz ki menvén magok esedeztek, de ezis nem használván. Írja a szemtanú krónikás, Bartha Boldizsár. A mélységek mélyén egy hang szólít meg. Mondanám meg, hol találja a kéttornyú templomot. Napszemüveges, középkorú férfi. A Nagytemplomot? Ennek az utcának a végén. Ő nem idevalósi, Pécsről jött. Nagyon tetszik neki a városunk. Hogy a sajátjáról mi a véleménye, nem idézném, nem akarván megbántani a pécsieket patrióta érzéseikben. De amit mond, oly meggyőzően mondja, hogy nem érvelhetek az ő városának természeti és kulturális értékei mellett. Itt az emberek is kedvesebbek, mondja, barátságosabbak. Hát, le voltam fegyverezve, mintha nem is egy országból való atyafiak volnánk. Aztán egy darabig még néztem azt a legmélyebb gödröt. A várost úgy is fölfoghatom, mint a tér megosztását az emberek között. Az intim belsőtől eljuthatunk a külsőig. Kívül város, belül térkép. Megörököljük: múltja a múltunk lesz, még ha az egész történetéről nem is lehet konkrét emlékezetünk. Ezeknek az emlékeknek a lététől függhet az otthonosság érzése. Mielőtt elindulnék, a cigi csikkjét a gödör mellé pöccintem. Magát a gödröt most mással fedném be: Ellenben ismét egynéhány uttal a váras ártatlanságát, a, magok hit levelek szegeseket, nagy bátorsággal teli torokkal a veszedelem közepinis szemekben mondgyák kevesset irtozvánk kegyetlenségektül. Az Urnak kegyelmessége hogy tellyességgel meg nem emésztettünc, mert nem fogyatkoztac el az ö irgalmassági Siral. 3. v. 21. 3DISPUTA Papp András Toronyóra láncostól Küszöb
4DISPUTA Főtér Angyalosi Gergely Út a köztes léthez Milyen hely Debrecen? kérdezte tőlem tizenkét évvel ezelőtt kollégám és szerkesztőtársam, Szirák Péter egy beszélgetésben, melynek szövege később az Alföldben jelent meg. Most, újra olvasva saját mondataimat, különös érzés fog el: mintha ugyanolyan távol lennék akkori önmagamtól, mint amennyire távol éreztem már magamat 1997-ben a Debrecen előtti életemtől. Idén ősszel lesz huszadik éve, hogy első egyetemi órámat tartottam a KLTE Filozófia Tanszékén. Két évtized az ember életében nagyon hosszú idő. Kivált akkor, ha ez az időszak azt az életszakaszt fedi le, amelyik a még éppen hogy fiatalnak tekinthető férfikorból vezet át az öregedés kapujába. Márpedig ez az időszak számomra legalább felerészben Debrecen jegyében telt el. A város sokat változott eközben, és én valószínűleg még többet változtam a város hatására. (Ezeknek a változásoknak a jó részéről nyilván nem is tudok.) Öt-hat évbe telt, amíg az egyetemen, néhány kocsmán és a Piac utca könyvesboltjain kívül máshoz is közöm lett Debrecenben. Nem azt akarom mondani, hogy rossz időszak volt ez; sőt. A rendszerváltás utáni években az a szerencse ért minket (ha ennek akkor nem is voltunk tudatában), hogy rengeteg tehetséges, de legalábbis a szakma és általában a kultúra iránt az átlagon felül érdeklődő hallgató jött a filozófia szakra. (Nem kérdeztem még erről más szakokon oktató kollégáimat, de az az érzésem, hogy ők is hasonló tapasztalatokról számolhattak volna be.) Ezeket a fiatal embereket a kezdet kezdetétől egyenrangú partnerként lehetett, sőt kellett kezelni. A heti egyetlen nap, amelyet Debrecenben töltöttem, biztos sikerélménnyel ajándékozott meg. Még ha az óráim valami miatt gyengébben sikerültek is, kárpótolt az a hét-nyolc ifjú barát, aki a folyosón várakozott arra, hogy a Levelesben vagy a Kohászban egy-két órát beszélgessünk filozófiáról, irodalomról vagy a világ egyéb dolgairól. Sokszor vitatkoztunk is, szenvedélyesen, mintha a filozófia, az irodalom, az esztétika és (akkor még nagyritkán) a politika kérdései a világ kellős közepe felé mutatnának. Mintha nem is volna ezeknél fontosabb dolog. Nekem ezek a délutánok visszaadták a legjobb egyetemista éveim hangulatát. A szellemi izgalmat, amelyet egymásban szítottunk azzal, hogy a tudás újabb és újabb területeire merészkedtünk közösen; leginkább olyan területekre, amelyek nem ránk tartoztak. A kilencvenes évek elején természetesen már ismertem Sartre nevezetes meghatározását: értelmiséginek az nevezheti magát, aki egyre-másra átlépi saját kompetenciájának határait. Magyarul: mindenbe beleüti az orrát. A többiek a gyakorlati tudás technikusai. Nos, ezeken a péntek délutánokon értelmiségit játszottunk a sartre-i értelemben. Aztán én rohantam a vonathoz, azzal a jó érzéssel, hogy a társalgás nélkülem is folytatódik majd. S hogy egy hét múlva újra kezdjük. A Vajda Mihály ( Misu ) által átalakított filozófia tanszék korántsem csupán a szakosokat vonzotta; a legkülönfélébb érdeklődésű hallgatók jelentek meg az óráinkon. Ezt akkor annak tulajdonítottuk, hogy sikerült színesebbé tenni a filozófiaoktatás palettáját és oldottabbá a légkört. Misu senkit sem küldött el a régi oktatói gárdából, amit sokan furcsállottak. A rendszerváltásról még ezekben az értelmiségi körökben is gyakran úgy gondolkodtak, hogy szükségszerűen együtt kell járnia valamilyen vérengzéssel. A régi rendszerhez szorosabban kötődő figurák tűnjenek el. Tanszékvezetőnk nem így látta ezt a kérdést, és igaza volt. Viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő is meghívhasson néhány tanárt. Így azután négy-öt éven át minden szempontból eléggé különböző egyéniségek oktattak filozófiát Debrecenben, s csodák csodája, jó hangulat alakult ki. A debreceniek megszokták a pestieket, mi, pestiek pedig fokozatosan alkalmazkodtunk a közösen kialakított oktatói stratégiához. Kíváncsiak lettünk egymásra; nemcsak egymás szakmai nézeteire, hanem egymás életére is. Abban például egészen biztos vagyok, hogy csak a Debrecenben töltött éveimnek köszönhetően van némi fogalmam arról, hogy mit jelent értelmiséginek és ugyanakkor nem budapestinek lenni. S ezáltal, vagyis debreceni kollégáim segítségével, jobban megértettem azt a nézőpontot is, ahonnan addig láttam a világot. Debrecen segített abban, hogy kívülről tekinthessek önmagamra, hogy ne fogadjam el magától értetődőnek és egyedül üdvözítőnek saját perspektívámat. Az első és legfontosabb Debrecen-élményem tehát ez volt; a hallgatókhoz és a kol-
légákhoz fűződő baráti érzések jelentették számomra a várost. Ha nagyritkán előfordult, hogy az egyetemi közegen kívül másutt is dolgom akadt, meglehetősen idegenül mozogtam a belváros utcáin; leginkább a hiányérzeteimet fogalmaztam meg magamban. Ezek a hiányérzetek tükröződtek az említett Szirák-féle beszélgetésben is. A Nagyállomástól a Nagytemplomig zötyögve a villamoson sokszor játszottam magamban azt a játékot, hogy elképzeltem a járműforgalomtól mentesített, parkszerű, kiülős kis bisztróktól, vendéglőktől, kávéházaktól tarkított Piac utcát. Vagy gondolatban átvezettem a Tiszát a városon, ott hömpölygött el a Nagytemplom tövében, menetrendszerű kompjárattal lehetett eljutni az egyetemre. Ha hinnék az én próféta lelkemnek, már-már megvalósulva látnám az utóbbi víziót; hiszen az előző, ha itt-ott vitatható formában is, de nagyjából megvalósult. A Tiszával persze kicsit többet kellene bajlódni, de azt hiszem, a tősgyökeres debreceniek egy része is szívesen fantáziál egy folyam (vagy legalább néhány csatorna) által szabdalt városról. Ne tagadjuk, Debrecen városképe a kilencvenes évek első felében elég sivár volt, s ebben valószínűleg osztozott a többi vidéki nagyvárosunkkal. Fokozatosan romlott azoknak az épületeknek az állaga, amelyek a korábbi évtizedekben ezeknek a településeknek a jellegzetességei voltak, a benyomuló újkapitalizmus pedig még nem volt sem eléggé erőteljes, sem eléggé kreatív ahhoz, hogy kedvező változásokat idézzen elő. A többi városrészről meg az volt a benyomásom, hogy hatalmas kiterjedésű lakótelepekről van szó, amelyeket valamilyen átláthatatlan koncepció alapján vagy esetleg minden koncepciót nélkülözve építettek egymás mellé. Múltak az évek, a Szabolcs expresszvonatot felváltotta az intercity a maga kétségkívül nagyobb tisztaságával, de (legalábbis az én szememben) elidegenítőbb belső térelosztásával. Egyre több dolgom akadt az egyetemen, világos volt, hogy legalább heti két napot kell Debrecenben töltenem; néha többet is. Felkértek, legyek az Alföld főmunkatársa, aminek nagyon örültem: azaz újabb szál kötött a városhoz. A tanszéki folyosóról szép lassan eltűntek a rám várakozó hallgatók. A korábbi ifjú barátok családot alapítottak, néhány kivételtől eltekintve más városokban vállaltak munkát. Lassan kinyílt a szemem a városra, kezdtem olyan nézőszögekből látni, amilyenekre korábban nem is gondoltam. Mindenekelőtt megismertem a debreceni estéket. A csendet, amikor elhallgat a szökőkút csobogása az Egyetem téren; a járművek távoli moraját, a leszálló sötétet a Nagyerdő fái között. Aztán a hajnalt, az elmaradhatatlan varjakkal a szállásunk körül, ahogyan saját érthetetlen rendjüket követve csapatgyűlést tartanak, majd egy láthatatlan vezényszóra kirepülnek a szántóföldek felé. Krähe, wunderliches Tier dünnyögtem magam elé megannyiszor a Winterreise korábban alig értett sorát; * a tél beálltával pedig a város felé surrogó, havat jósló varjak nietzschei képe jelent meg rendre előttem. Tapasztalhattam a Hortobágyról az utcákra homokot sodró viharos szelet vagy éppen a kigyulladt pusztáról beáramló és a várost megtöltő füstöt. A hétvégéket, amikor egy mély szusszanással lelassul az élet, és olyan nyugalom telepedik bizonyos városrészekre, amely Budapesten elképzelhetetlen. A legnagyobb szerencsém azonban az volt, hogy egy olyan baráttal lettem gazdagabb Debrecenben, aki céljának tekintette, hogy megismertesse velem a várost. Nem sajnálta rá az időt, hogy girbegurba utcákat, hajdani temetőket, egykori piactereket vagy éppen csak érdekes, régi debreceni házakat mutasson nekem. A nagy, széles kapuzatok, a kívülről teljesen zárt belső udvarok térszerkezete sokat elmond az előző századok homo debreceniensisének lelkületéről. Magam ezt (saját használatra) mindig úgy értelmeztem, hogy a város teljes nyitottságát és védhetetlenségét a tehetősebb polgár azzal próbálta ellensúlyozni, hogy mintegy erődítette a saját portáját. Az igazi cívis (van-e még ilyen?) zárkózott, kissé gyanakvó, a könnyű közeledést elutasító mentalitását jelképezhette ez az építkezésmód. De Aczél Gézának, az Alföld főszerkesztőjének nem kerülhetem el, hogy ide ne írjam a nevét gondja volt arra is, hogy megértesse velem: a látszat ellenére nem egyformák a lakótelepek sem. Az emberek, amennyire tudták, a maguk képére alakították ezeket a városrészeket is; mindegyiknek vannak apró jellegzetességei. Egy-egy, a múltból ottrekedt épület, ahogy körülveszik a házgyári tömbök, többet megértetett velem, mint egy várostörténeti értekezés. Így lassan kezdett kikerekedni bennem Debrecen mint térélmény. Hogy mi is való- * Varjú, csodálatos madár ; Wilhelm Müller: A varjú a Téli utazás című ciklusból (1823); Franz Schubert komponált belőle dalciklust (D. 911, op. 89, 1827). 5DISPUTA Főtér
6DISPUTA Főtér jában egy város, azt az építészek nemzedékei által kialakított térszerkezeten kívül meghatározza az is, amit lakosai a képzeletükben rávetítenek. Ilyen szempontból különösen azoknak a nyilatkozatai tanulságosak, akik elszármaztak a városból, vagy éppen azoké, akik régóta élnek itt, de mégsem ide születtek. A tősgyökeres helybéliek (nemcsak itt, hanem bárhol a világon) egy bizonyos értelemben nem látják a városukat; ezt persze nem szó szerint kell érteni, hanem úgy, hogy az igazi jellegzetességek mindig egy összevetés során buknak a felszínre. Márpedig aki magától értetődően mozog nap mint nap a saját életközegében, az miért is hasonlítaná össze más helyekkel? Egy budapesti helyzete annyiban különbözik ettől, hogy a főváros számtalan kisebb városból tevődik össze. Egy budai peremkerület lakójaként nekem gyerekkoromban különleges kalandot jelentett átmenni Pestre. Máig érzem a vonzásnak és a taszításnak azt az elegyét, amely ilyenkor elárasztott: hiszen minden érdekesebb és nagyobb szabású volt, mint nálunk, ugyanakkor egyáltalán nem vágytam rá, hogy Pesten lakjam. Nos, régen felfigyeltem arra, hogy a debreceni írók, művészek általában sajátságos és az én gyerekkori érzéseimhez hasonló ambivalens viszonyt alakítottak ki a városukkal. Nem mindenki, persze; tudomásom szerint például Szabó Magda csak imádatának adott hangot a súlyos város iránt. Valószínűleg a maga módján sokkal kritikusabb Tar Sándor sem tudta volna másutt elképzelni a saját életét. Az ő Szürke galamb című bűnregényét is a Gézával folytatott séták során értettem meg. Tar mintegy kifordította a várost, felmutatta egyszerre létező és nem létező bugyrait; ha úgy tetszik, térbelivé változtatta a lelkekben lappangó szorongásokat, rémlátásokat, a fegyelmezett felszín alatt lappangó téboly sejtelmeit. Költészet és valóság viszonya: a Szürke galamb lapjairól talán csak Debrecen két legnagyobb épületét lehet azonosítani. A mű egy igen lényeges dimenzióját mégis aligha értheti meg az, aki sohasem járt itt. Ha viszont valamelyest ismerjük a várost, úgy érezhetjük, hogy rengeteget tudtunk meg ebből a regényből. Visszatérve Szabó Magda súlyos városára : a jelző kétségkívül találó; de mit is jelent valójában a máshonnan érkezettnek? A térélményről már említést tettem. Ha eltekintünk a legutóbbi idők néhány merészebb építészeti megoldásától, aligha állíthatjuk azt, hogy a debreceni utcákon sétálva a lebegés érzése tölt el bennünket. Mindig az volt a benyomásom, mintha itt az épületeknek mélyre nyúló és szerteágazó gyökérzete volna. Még a szecessziós vagy a Bauhaus stílusától érintett konstrukciók sem fölfelé törekszenek, hanem inkább a földbe kapaszkodnak hihetetlen erővel. A meghatározó látvány természetesen a Nagytemplom. Nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek első látásra az jutna róla eszébe, hogy milyen szép. Nem is kíván az lenni; erőt akar mutatni, nem szépséget. Fegyelemre és tartásra szólít fel, különösen akkor, ha szemből közelítjük meg; oldalról furcsán ellaposodik. Tulajdonképpen nem is szabad oldalról nézni, egyetlen legitim nézőpontot kínál: szemtől szembe. Persze, nem lehet mindent a szándékosságnak tulajdonítani. Amikor elolvastam a Nagytemplom építésének történetét, az angol mondás jutott eszembe, amelyet egyik kedves kollégámtól tanultam: a teve olyan ló, amelyet bizottság tervezett. Túl sokan szóltak bele az építészek dolgába, így lett ez a templom olyan, amilyen, így vált jelképpé. Esztétikai szempontból lehetnek kétségeink, de így, a kollektív inkompetencia beavatkozásának jegyeit hordozva talán jobban megfelel szakrális és a város egészére kiterjedő jelképi funkciójának. Aczél Géza ezt írja ókikötő című versében: formátlan nagy időszeletek / zúgnak át a nagytemplom felett. Akárhogyan is értjük az időszeletek formátlanságát, annyi bizonyos, hogy a kép azt sugallja: az idő (a történelmi vagy az egyéni idő, mindegy) sajátos tagolatlanságban, szélviharként robog át a város felett. A város jelképe, a Nagytemplom azonban meg sem rezdül. Aczél Géza verse egyszerre megőrzi és ellenpontozza Gulyás Pál nevezetes megfogalmazását. A súlyosság ugyanis nem csak pozitívum. Szabó Magdánál ez a jelző nyilvánvalóan a sok évszázados hagyományok nehézkedési erejére utal elsősorban. De ami súlyos, az más szempontból nehézkes is, nehezen változtat irányt. A tradíció megtartó erő és a változást akadályozó kolonc is lehet. Amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy tetszik vagy sem Debrecen szerves részévé vált az életemnek, nem kerülhettem el többé, hogy átgondoljam a saját viszonyomat a várost meghatározó hagyományok vonatkozásában. Ami a vallást illeti, apai nagyszüleim reformátusok, az anyaiak katolikusok voltak. A nagyszülők még jártak templomba, a szüleim már nem (ifjúkori világnézetemet szenvedélyes ateizmus és dühödt antiklerikalizmus jellemezte). A katolikus nagymama mellett nőttem fel, a katolikus szertartásokat ismertem némelyest, a templom számomra
katolikus volt. A családban különben sem beszélt arról senki, hogy a református katolikus különbségtételnek bármiféle jelentősége volna. Gimnazista koromban jártam először református templomban, és csak nagyon lassan fogtam fel a két egyház rítusai közötti eltérések jelentőségét. Szóval, a katolicizmus nekem otthonosabb és ismerősebb közeg volt, mint a protestantizmus. Ez valamennyire biztosan meghatározta első debreceni benyomásaimat. Egyértelmű, hogy tele volt a fejem a kálvinista Róma - típusú sztereotípiákkal, vagyis némi gyanakvással és hangsúlyozottan kívülállóként tekintettem a városra és lakóira, különösen a tősgyökeresekre. Az első meglepetés egyébként éppen abban a vonatkozásban ért, hogy rá kellett jönnöm: az ismerőseim döntő többsége nem debreceni születésű. Ebből kezdtem megérteni Gulyás Pál verssorának második felét a tájakat összekötő Debrecenről. Ez a város úgy volt a hagyományok városa, hogy évszázadok óta küldte másfelé a vándorokat és fogadta a folyamatosan ide érkezőket, vagy éppen türelmesen várta a visszatérőket. A térbeli formátlanságot és kényszerű nyitottságot ellensúlyozni kellett valamivel ( nem védte falait bástya, torony, csak a hit ), de az itteniek sok-sok nemzedék óta felismerték, hogy a legjobb védelem mégiscsak a viszonylagos nyitottság. Mindig kockázatos vállalkozás ezeket a nagy, formátlan időszeleteket rávetíteni egyéni életünk kurta jelenidejére. De talán nem teljesen megalapozatlan azt állítani, hogy a védekező bezárkózásnak és a befogadó nyitottságnak ezt a sajátos keverékét a húsz évvel ezelőtti Debrecenben is egyértelműen tapasztalni lehetett. Egy város megtapasztalása természetesen lassú, nehezen kibontakozó folyamat. Bizonyos értelemben hasonlítható ahhoz, amikor új ismeretségeket kötünk. Az első benyomások nagyon erősen meghatározzák, hogy az ismeretségből lesz-e barátság, avagy sem. Ha nem vagyunk képesek arra, hogy módosítsuk első és könnyen megszilárduló véleményünket, sohasem kerülünk közelebb a másikhoz. Visszatekintve Debrecen-élményem kialakulásának folyamatára, a hagyma rétegeiként egymásra boruló tapasztalatok sorát látom. Ez a tapasztalatsor egyben folyamatot is alkotott, melynek során utólag, mint mindig hirtelen rá kellett jönnöm, hogy ha soha nem leszek is debreceni, már nem vagyok idegen. Egy mozdulat automatizmusa tudósít erről, ahogy például befordulunk egy utcasarkon, anélkül, hogy odafigyelnénk; vagy a minden zajról tudod, mit jelent Kosztolányi-féle reakciója. Egyfajta köztes létmódról van szó tehát, amelynek a sajátos ízére akkor éreztem rá igazán, amikor nekem kellett megmutatnom Debrecent néhány barátomnak. Csak így, a botcsinálta idegenvezető szerepében jöttem rá, hogy már van saját Debrecenem, ki tudom emelni két évtized gomolygó emlékeinek rendezetlen halmazából azokat a részleteket, amelyek nekem is fontosak, vagy éppen nekem fontosabbak, mint a debrecenieknek. Tudjuk, a köztes lét a tibeti lámaizmusban az újjászületés előszobája, az a létperiódus, amelyben saját ténykedésünk dönti el a jövőbeni sorsunkat. Szeretnék-e debreceni lenni, ha újjászületnék? Azt hiszem, nem; fatalizmusomra jellemző, hogy valószínűleg ugyanazt a helyszínt és ugyanazokat a szülőket választanám. De ha lehetne még egy kívánságom, akkor azonnal szeretnék hozzájutni a köztességnek ahhoz a tapasztalatához, amelyhez Debrecen jóvoltából jutottam el az elmúlt húsz évben. 7DISPUTA Főtér
Gulyás Imre Harmatkásátlan, lusta csendben Harmatkásátlan, lusta csendben kutyajárt térre lépve reggel ki számol a Szénafüvekkel? Világ csodájára ki gondol, hol fajtalan fieszta tombol s csak díszlet az egyszeri ember. Hol kihívón ferde ficánkol s kitéregetve jár a jámbor, ki számol veled messzi rokon? Számít-e, ki mit s honnan betűz, nyílik-e hérics, sarjad-e fűz, lobban-e láng a hős-sírokon? Lám a hatalmas Űr hogy örül! Belzebub éjjele vesz körül s gyalázza hitem felsőfokon. Jeges idényre I. Dermedten gőzölgő szerelvény, tele hunyókkal a reggeli gyors. Terhét himbálja, monoton úton régi pálya rezzent ólomszemhéjú arcokat s kint sásborostás köd bugája billeg, unatkozik, remeg. 8DISPUTA Macskakő Ablakkeretben eltört mozdulat, rikító mellényű helyszínelők topognak, fácánkakas szobormagánya tűnik elő. Szénakaszálón nyugodt virágfolyó, kékellő őszirózsa juttat eszembe félbehagyott dolgokat, amikért felelve vonatra szálltam, készítve magam jeges idénynek.
Talán itt-ott egy nyárfa ormán látni jelét a pirkadatnak. Vagy süket, személytelen ég szórakozik velem? Ó kosboros tavak vidékén időznék még legszívesebben, ahonnan ősszel ősi rendben tarlóra szállnak a büszke darvak s ahonnan imént úgy elsiettem. Hívásra vagy hívatlanul? A kérdés hallgatni tanul. Látom a nyár édesvíznyomait s visz az őszbe a valóságrapid. Sekély mederben csöpp ezüstfahúr játszik a partnak öntudatlanul s az úti nép kedvét dagasztva bókol a messze szalmakazla, de mindhiába küzd a képzelet, ki szemben áll, szeretni nem szeret, korán van még, a nagy lapos felett vad fellegek néznek farkasszemet. II. Kabinomba lépve hirtelen arcot cserél a sürgetett jelen, bár ajkain lágy hang szivárog, tisztán mutatja kiféle, penészszag lusta kéje fészkel ölében a szűk, homállyal almozott helyen. Miért, hogy szembeszállhatnak velem volt és leendő éveim? Elemek véletlen sora, szén és hidrogén lagziznak tagjaimban, hirdetik csillagközi nyelven a maguk diadalát, felvéve formám, énem, nevemben szólnak, sorsom csapásán siklanak. Jön a résen a múlt nyüzsögve, ül le szakállra, szájra, szemre s állami gyász hűvös könnye trónol a bágyadt posztokon. 9DISPUTA Macskakő
Farkas Arnold Levente A kő Béla az, akiről hét bőrt húztak le. Ez pedig a következőképpen történt. Bélának szép bőre volt. Meglátta ezt egyszer egy nyúzó. Mondta neki, hogy jöjjön el hozzá. Béla el is ment. A nyúzó akkor hét bőrt húzott le róla. Béla először fázott, aztán ki is hűlt. Akkor aztán koporsóba tették. A föld alatt azonban dolgoztak tovább a sejtek. Bélának megint szép bőre lett. Így történt aztán, hogy vasárnap megint ott látták Bélát abban a presszóban, ahol semmi haszna se volt. A nyúzó fizetett Bélának egy felest. Béla elfogadta. Aztán megint mondta a nyúzó Bélának, hogy jöjjön el hozzá, Béla azonban nem ment. Inkább vett egy bőrszíjon függő hematitot a bazárban, mert baja volt neki a vérnyomásával. Nem lehetett azt mondani, hogy megbánta volna a nyúzó kését, de a hematit lehúzta a vérnyomását. Béla aztán egyszer mégiscsak elment megint a nyúzóhoz. A nyúzó mondta neki, hogy vetkezzen le. Béla mondta a nyúzónak, hogy hát ő nem azért jött. Hát akkor minek, kérdezte a nyúzó. Hát azért, hogy eladja neki a követ, a hematitot. A nyúzó meg is vette akkor Bélától a követ. Nem tudni, miért. Azt is csak találgatni lehet, hogy mivel fizetett. Az az egy biztos, hogy akkor este aztán a nyúzót is koporsóba tették, de az ő sejtjei rosszul dolgoztak a föld alatt, mert többet nem jött elő. Hamis A történet, amit most elmesélek, egy prófétáról szól. Egy prófétáról, aki hajóra szállt. Ezt a történetet mindenki ismeri. Ezt a történetet mindenki ismeri, azzal a különbséggel, hogy ez a próféta, mielőtt a hajófenéken elaludt, jól beszalonnázott. Ennek a prófétának az atyját is mindenki ismeri. Az atyja nevét. Le van írva egy könyvben. Most elárulom, hogy az anyja neve is ismeretes. Sok asszonyt hívtak így. Egyetlen asszonyt hívtak így. Tulajdonképpen erről a fickóról semmit sem tudunk. Annyi talán bizonyos, hogy a szalonnához hagymát evett, hagymát és kovásztalan kenyeret. De már az, hogy a hagyma büdös volt, csak a kapitány orrának emlékezetes. Erényes, jó asszony volt az anyja. Erényes, jó asszony az, aki hagymát ültet. Atyját is tisztelték a faluban. Amikor napszúrást kapott a tengeren, becsülettel ápolta. Különös történeteket mesélt egy nagy halról, ami lenyelte, aztán kiköpte, egy nagy városról, ahova nem indult, ahova aztán mégis megérkezett, meg egy nagy tökről, aminek nagyságát egy aprócska féreg megrágta. Vízzel kevert bort adott neki. A fiú mohón ivott. Egyetlen fia volt. Szerették hallgatni történeteit a falubeliek. Aztán a sok mesébe belehalt. Barátai tisztességgel eltemették. Harmadnapra atyja kiásta, és ismeretlen helyre szállította a holttestet. Ez a szóbeszéd azóta is járja a falubeliek között. DISPUTA Macskakő 10 Béla örök Béla volt az az ember, aki a feltámadását követő tizedik napon ismeretlen helyre távozott. Most akkor én elmegyek, mondta a körülötte állóknak (a nyúzónak, a kocsmárosnak és a péknek). Hová mész, kérdezték a körülötte állók (a nyúzó, a kocsmáros és a pék). Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek. Megint titkol valamit a disznó, dünnyögte zsíros bajsza alatt a kocsmáros, majd töltött még egy felest a péknek. A Béla eltűnését követő negyvenedik napon erős szél kerekedett a faluban. Fázott a nyúzó, a kocsmáros meg a pék. Délután a pék fia egyenest a kocsmába ment az iskolából. Mi volt a suliban, kérdezte fiától lisztes hangján a pék. Semmi. A szél betörte az ablakot. Hát még mi történt, faggat-
ta tovább a fiát a pék, mert jó apa volt. Angolból sok a házi. Csináld meg. Nem tudom. Majd én segítek. Leküldött még egy felest, majd oda ült a fia mellé egy asztalhoz. Másnap a pék fia ötöst kapott angolból. Híre ment a faluban. Nem is tudtuk, hogy tudsz angolul, mondta a kocsmáros. Nem is tudok, mondta a pék, maga is értetlenkedve, biztos a széltől van. Aztán valaki megkérdezte, hogy mi van a Bélával. Akkor mondta a nyúzó, hogy a szomszéd faluban a minap látott egy keresztet. Hanem azon a kereszten a Krisztusnak egészen olyan arca volt, mint a Béláé. A kőtábla Azokban az időkben Béla bement a kocsmába, kikért egy felest, majd az első korty fölött nagyot sóhajtott, egyenesen a kocsmáros szeme közé. Nehéz, nagyon nehéz. Mi olyan nehéz, te Béla, kérdezte a kocsmáros. Hát az a két kőtábla, amit idáig hoztam a hegyről. Hát aztán minek cipelsz te olyasmit a hátadon, hát hogy a népnek megmutassam. Hát aztán mit csináljon a nép két kődarabbal, hát írás van rajtuk, parancsolat. Hát aztán minek a népnek a parancsolat, hát hogy okuljon belőle. Hát aztán minek okulna a nép, kérdezte még a kocsmáros okosan, de erre Béla már nem válaszolt, mert ordítva, káromkodva a kocsmában termett a pék. Nagy a baj, emberek. Elszabadult a Riska tehén. A hír hallatára minden szem az utcára tántorodott. Nem volt tréfa a dolog, csakugyan. A Riska tehén dűtött, borított mindent, amit útjában ért. Amikor Béla kilépett az utcára, akkor épp a nyúzót vette üldözőbe. Nagy fejével felborította, aztán úgy rátiport, hogy a lélek menten búcsút vett a testtől. Akkor Bélában is lábra kapott a jelenlét. Felkapta az egyik kőtáblát (csak úgy oda volt támasztva a kocsma falának), majd olyan ügyesen megsuhintotta a Riska tehenet, hogy a jószág összecsuklott az írás súlya alatt. (Igaz, a kőtábláról is lekopott a parancsolat.) No, így már sokkal könnyebb. Árulás Mennyit akarsz, kérdezte a kocsmáros, harminc ezüstöt, mondta Béla, két izzadt tenyér összesimult. Akkor a kocsmáros töltött még egyet. Másnap este ott álltak a pék kertjében. Miért hoztál ide, kérdezte a nyúzó, majd meglátod, felelte Béla. Te most maradj itt. Én egy kicsit arrébb megyek. Megnézek valamit. Mindjárt visszajövök. El ne aludj. Biztos pisilni kell, gondolta a nyúzó, kabátja alól elővett egy kést, élezni kezdte. Ott volt a kés a kezében, amikor Béla visszajött, alva találta. Béla felébresztette a nyúzót. Aztán megcsókolta. Akkor hirtelen ott termett a kocsmáros néhány pálinkaszagú fickóval. Kapjátok el, mondta a kocsmáros, ujjával Bélára mutatott. Bélát akkor megkötözték. Aztán a nyúzó munkához látott. A mellkason felhasította a bőrt. Majd végig a hason. A köldöknél a kés megakadt. Végül le egész az ágyékig. Hajnalra már csak ketten maradtak: Béla és Bélával szemben a Béla bőre. (A kocsmáros humoránál volt, belevarratta a Béla bőrébe a harminc ezüstöt.) Akkor a Béla bőre hátára kapta a Bélát, aki fájt, fázott és reszketett. Elvitte a templomig. Ott aztán átdobta a kerítésen. Egy ezüstpénzt is utána köpött. DISPUTA Macskakő 11
Szálinger Balázs A Grand Master mögött 1. A Grand Master mögötti cselszövésünk Beérett, mert a mester kielégült, S mi még úszunk, jelentéktelenül. A kiszállt mester mögött a vizes űr Addig tart meg, míg az őszinte szolgák Rá nem jönnek: csak a tanítást hozták, S minden tempó az ő malmában őröl, Aki már messze a követhetőtől A parton áll, és megszárítkozott. Nélküle van tér de tőle a jog. Ha a vízbe dugja varázsos ujját, Megborzong, s mi tudjuk, hogy ez hazugság: Élvezi, hogy mind több az áldozat, Tátott szájú, remek fiú a víz alatt, S akármikor ugrana, élre állna, Viháncos delfinek között a bálna. 2. Hullámaink ostobán elsimulnak, S nem mint rég: már becsüljük a tanúkat, Kik azt nézik, megállunk-e magunkban Vagy merülünk, az ő vizébe fúltan. Érzem, amit minden testvérem érez: Nincs is közöm ahhoz a medencéhez, Mit belaktam nélküle s általa. Neki az én bajom már nem baja, Legföljebb az, szabad-e úszni kétszer DISPUTA Macskakő Ugyanott az istenek erejével. 12
Amo de sorto. Ébresztenek, jóval naptámadat előtt. A szekér már tegnap dél óta készen áll, most mindössze indulnunk kell. Kilenc-tíz körül aludt csak el, most úgy négy lehet, a pizsamát mégis teljesen átizzadta. Rohama nem volt, szerencsére, így egy-kettő öltözhet mindenki. Étlen-szomjan, hátha vérvétel is lesz. A hajnal nyirkos, a melegnek és a hidegnek az a furcsa elegye, amihez az ember nem szívesen nyúl. Nehogy fertőzzön. Habár majdnem teljes kint a sötétség, anynyit látni, hogy a házak nyálkásak: már vizesek, de még mosdatlanok. Csak ül hátul, az orra ha kilátszik a bundából. Sápadt és természetesen most is fáradt. Mégis nyugodt, úgy tűnik, a mai talán könnyebb nap lesz. Ahogy ott ül, meg-megborzong, hogy sajnálni lehetne. Inkább jóságosan emlékeztet az életre, mintsem maga volna az élet. A kocsis nem hajt, nehogy túlságosan rázzon, meg az út is hosszúnak ígérkezik. Haladunk. Belátható, hogy az igazság fürge és sikamlós jószág, no meg kívánatos voltát illetően is van némi köze a takonyhoz. Az őszinte, munkás ember szertartásosan, mégis egyszerűen kirántja, mindenki látja-hallja. Olyan, amilyen, nem rejtegeti. A nemes lélek ezzel szemben szabódik, félrefordul, és nem erőlteti. Fúj, szipákol, csendesen, aztán alig észrevehető mozdulatokkal elcsomagolja, hogy ő maga meg az igazsága elfogadható, vállalható legyen. Így történhet, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat a zsebkendőnél is sűrűbb szövésű mellébeszélés teszi vállalhatóvá. Pedig én nem akarok mást, se előre, se hátra. Nem titkolom el, és nemcsak elviselem, hanem egyszerűen szeretem a szükségszerűt. Lassan magunk mögött hagyjuk a várost. Szép egy fenét. Nyomorult határ menti városka, nagyobbrészt hozott lakosokkal, hogy legyen min civódni. Maradékká alacsonyodnék, ha közösséget vállalnék ezekkel a civódókkal. Különben jó kis város volna, földrengésre nem emlékeznek, árvíz is ritkán látogat a fűzfákon túlra. Hanem az éghajlata már önmagában képes az erős zsigereket megtörni. Nagy nevek bizonyítják, hogy a lángelme életfeltétele a száraz levegő, tiszta ég, nem pedig ez a hitvány pára, amiben a szekér most is araszol. Hirtelen kitörő heves csaholás, kendőt tartanak elé, mintha málnaszörp, aztán újra megcsendesedik. De most már nem lehet baj, talán már Urbia estére elérjük a kolostort. Van valami viszszataszító az alaptalan optimizmusban. A kolostor, ahogy a messzi hegytetőn megmutatkozott, nagyjából megfelel az elvárásoknak. Se nem ódon, se nem újsütetű műemlék, kicsit mégis mindkettő. Kiterjedt épülettömeg, mindenféle alacsony házikók, két torony, néhány hosszú, kétemeletes épület, megsárgult lombok és fenyők az egészet körülvevő falak mentén. Fölötte varjak köröznek. Ettől kissé vadregényes, nyálas, kissé valóságos. Aki nem tudja, hogy a kolostort gyógyító szerzetesek lakják, az mindenfélét mesél a helyről. Azt például, hogy nem is létezik, hiszen a városból is látszania kellene. Élesebb szeműek állítják, hogy de bizony, tiszta időben látszik, mutogatnak feléje. De hogy mi látszik, azt nem mondják. Vagyis megmondja mindenki, csak mindenki mást mond. Hogy kolostor, még a meseszép időkből. Vagy kastély, a fekete herceg építtette, nyári lak. Kaszárnya, onnan tartják sakkban a rakoncátlanokat. Az is lehet, hogy egyetem. Vagy szanatórium, kórház. Börtön. A kicsi zöld emberkés meséket szerencsére senki sem veszi komolyan. Hűs vizű forrás, megállunk itatni. Kiszállok, sár van, a cipőm azonnal beázik. A vizeletminta már a belső zsebemben, testmeleg, így nyugodtan elvonulhatok egy fa mögé. A ruházatba ütött résen át beáramló hűvöstől megborzong verejtékes teste. Mondani is undorító, szánalmas. Vastag, csuromvizes avar, mindenféle csúszómászó, temérdek giliszta. Becsületes állat rajtunk meg a lovakon kívül nincs a közelben. Mindenütt az ázott, konyult levelű, félig már csupasz fák. Ragyognak a rajtuk ülő párától. A nyár végén volt egy felhőszakadás, sok gyökérről elmállott a talaj. Most apadt mellű köddel takaróznak. Nagyapa közben ellenőrizte a tengelyt, féket. Kihasználták, hogy nem vagyok a közelben, a kocsissal rágyújtottak. Gesztikuláltak, törődötten bólogattak. Ahogy megláttak jönni, még egyet bólintottak, indulunk tovább a kolostor felé. Úgy mondják, gyógyító szerzetesek lakják, röntgenjük is csak nekik van, meg rifampinjuk is. Állítólag nem egyszer győzték már le a csahoskórt abban a kolostorban. Beutalót különben szinte képtelenség szerezni, minek az holmi hűlésre. Úgy megyünk, hogy hátha nem küldenek vissza, ha már ott vagyunk. Váradi Nagy Pál DISPUTA Macskakő 13
DISPUTA Macskakő 14 Az emelkedőnek nem akar vége lenni, az út is egyre járhatatlanabb, mióta elhagytuk az irtást. Megállunk, pihentetni kell a lovakat. A kocsis pokrócot terít a két állat hátára. Izzadtak, fáradtak, egész testük remeg. A levegő is egyre erősebb. A kolostor némán áll, mint mindig. Az életnek legcsekélyebb jele sem látható. Ilyen távolról (mintha semmit sem közeledtünk volna) talán nem is lehetne kivenni semmit. A szem mégis életet kíván, várja, hogy valami mozduljon. Füst emelkedjen, harang vagy bármi. A kolostor nyugodtan ül, bámul maga elé, nem zavarja, hogy figyelik. Minél tovább nézem, annál kevésbé ismerek rá. Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké. Mégis, a kolostorról gyógyultak mesélnek. Vajon voltak egyáltalán betegek? Alkonyodik, ma már biztosan nem érünk fel a kolostorba. Ehetek-ihatok hát, vérvétel legfeljebb majd holnap. Holnap. Most is, ebben a pillanatban is úgy tekintek jövőmre, e tágas jövőre, mint tengertükörre, melyet nem fodroz a kívánság. Makacsul erősödő csaholás uralkodik el rajta, tartják, nehogy beforduljon a tűzbe. Majdnem elveszti az eszméletét. Csendesedik. Nagyapát nézem, eszik. A családban mi ketten szeretjük csak a sorsot. Mi ketten látjuk csak be, hogy kolostor ide vagy oda, a dolog elkerülhetetlen. Apa és anya miatt csináljuk. A gödrös eset óta, mióta a nagymama nem beszél, ők sem a régiek. Úgy éjféltől virradatig taknyolt az erdő. Talán havazni akart, de csak őszi, hideg, szitáló pára lett belőle. Egy ideje agyagot dagasztanak a lovak, alig haladunk. A kocsis elvesztette a fejét, nagyapa előre ült, átvette a gyeplőt, pihenjen szerencsétlen. Egyedül van hátul, megint rájött, verejtékezik. Éjjel is izzadt. Kabátja melle csupa odaszáradt málnaszörp, nehéz éjszaka volt. Magam maradtam hátul, bundába, pokrócba vackolódtam. Különben is mindig önmagam társaságában voltam, akár könyvet olvastam, akár emberekkel érintkeztem vagy a természetet jártam. Magányommal, igenlésemmel fejeztem ki a sors iránti tiszteletemet. Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre. A kocsis szerint, ha ilyen dagonyás marad az út, akár másfél hétig is eltarthat, mire felérünk. De legkevesebb hét-nyolc nap, ha nem esik is közben. Nem számoltam, hány napja vagyunk már úton a kolostor felé. Éána születése. Réges-régen, nem olyan régen csak ketten voltak, fenn az égben. A Holdöreg fürge kutyaszánon siklott, Napanyó izzó fogatot hajtott. Idelenn víz volt, egyéb semmi. Nem volt föld, hogy tartson fákat. Nem volt kő és nem volt állat. Nem volt hal és nem volt ember. Nem volt más, csak az egy tenger. Hosszú ideje, rövid ideje voltak ők ott fenn az égben. A Holdöreg kovács volt, maga hűvös, mint a fém, Napanyó meg sütött-főzött, fortyogott a hidrogén. Nagy sokára, hirtelen elunták magányuk, és az se jó, hogy idelenn nincs semmi. Nekiláttak teremteni. Napanyó az ércet hevítette, Holdöreg meg verni kezdte, és az ég köldökén át alábocsátották az ércből való búvárkacsát. Ereszkedett a vasból madár, lebukott az egy víz alá, hogy a fenekéről földet hozzon fel. Soká maradt a tenger alatt, feljött, de nem járt sikerrel, tüdeje is megszakadt. Alányúltak, és visszavették a madarat. Másodjára hevítette Napanyó az ércet, Holdöreg meg verte, hogy az szinte vérzett, és az ég köldökén át a vasból madarat újra lebocsátották. Másodszor ereszkedett az ércből madár, lebukott a tenger alá, hogy a fenekéről földet hozzon fel. Még tovább maradt az egy víz alatt. Feljött, de nem járt sikerrel. Tüdeje másodszor is megszakadt. Alányúltak, és visszavették a madarat. Harmadszorra hevítette Napanyó az ércet, héliummá házasodtak már a hidrogének, Holdöreg meg verte, hogy az most már vérzett, és a vasból madarat az ég köldökén át újra lebocsátották. Harmadszorra ereszkedett az ércből madár, lebukott az egy víz alá, hogy a fenekéről földet hozzon fel. Még tovább maradt a tenger alatt a vasból madár, hogy talán földet talál. Feljött, harmadjára is megszakadt, de a csőrében felhozott, a csőrében ott volt egy kicsike föld. Szigetté, országgá, világgá nőtt. Lett a föld, hogy tartson fákat, lett a kő és lett sok állat, lett sok hal és lett az ember. S maradt, kivel titka van: egy kis tenger. A mamlaszok. Mondják, hogy még a meseszép időkben majdnem csak a mamlaszok közül került ki tudós ember. Nem csúsztatások, titkok, urambátyámok, pacsik, boszorkányság és susmus miatt. Egyszerűen így volt, ez volt a világ rendje. Persze előfordult nagy ritkán, hogy közönséges melósok sarja verekedte magát egészen magasra, de
végül is a mamlaszok között találta magát, maga is azzá lett. A dolog csak a birodalommal fordult, amikor a mamlasz mivoltot betiltotta a hatalom. A mamlaszok kövét még akkor melegében elvitték a szent helyről, hogy bezúzzák, felaprózzák és valamelyik névtelen kilométeren a talpfák alá szórják. Ki tudja, hogyan sikerült kijárniuk az érintetteknek, kenőpénzekkel, ezzel-azzal, hogy jó, vigyék na, de ne egy töltésre, hanem, ha már másképp nem lehet. Szóval a központban az egyik nagy múltú utcára kerültek a darabjai macskakőnek. A mamlaszokat arról lehet felismerni, hogy áhítattal járják azt a bizonyos utcát, ott adnak találkozókat egymásnak. Rég nem ismeri minden mamlasz a többi mamlaszt, ellenben azokon a macskaköveken sétálva csalhatatlanul felismerik egymást. A világ nagy dolgainak tudása miatt a mamlaszok emósok vagy legalábbis enyhén fanyarak. Hanem azért mégsem sietnek a révészre hagyni a lelküket. Ehelyett befelé figyelnek, gondolkodnak, és a mélyből tudást merítenek. Amit aztán avatottan tolmácsolnak a maradékok nyelvén. Máig találgatják, hogy ismeretlen génmutáció-e vagy olcsó szójáték az oka annak, hogy a mamlaszoknak három szemük van. Két szemmel, ahogyan mi is, a jelent látják, ám a harmadikkal a mélységes múltat és a jövendő jeleit egyaránt képesek fürkészni. Mióta mamlasznak lenni tilos, a problémás szemet sapka alá dugják, hajat fésülnek elébe, vagy egyenesen bevarrják a homlok ráncai közé. Elrejtik, de azért megtartják jobb időkre. Az árulók maguk vájják ki lehetőleg nagyobb sokaság szeme láttára, a csüggedők diszkréten, sebészileg távolíttatják el. A haszonlesők pult alatt, befőttes üvegből drága pénzen árulják kivett szemgolyójukat, és noha a birodalom tiltja a szervkereskedelmet, a hatalom is jól megfizeti a múltba-jövőbe tekintő kocsonyás portékát. Alapvetően barátságosak. Nem egyszer okoztak viszont riadalmat, amit aztán felháborodás követett, azzal a szerintük teljesen hétköznapi képességükkel, hogy a méteresnél vékonyabb falakon átsurrantak. Magukra hagyott kisgyermekek álmát őrzik így, vagy súlyos betegek mellett virrasztanak, vagy egymagában haldoklót kísérnek ki a stégre. Másért nem surrannak. A mamlasz az ágy sarkához áll, és puszta jelenléte távol tartja az ártó mindenféléket. Dolga végeztével kisurran a helyiségből, és tudja, hogy a világot egy hangyányival jobbá tette, vagy emberibbé legalább. A mamlaszok eredete vitatott. Három szemmel születnek, ami miatt egyes körökben az a pletyka terjedt el, hogy valami marslakókhoz volna közük. Leszámolásos ügyekben szívesebben hivatkoztak az ördögre mint ősükre. Többek szerint azonban inkább a maradékok napkeleti eredetével függ össze a dolog, a támadatiak közismert igénytelenségével és lustaságával. Mesélik, hogy az első mamlasz egyszerűen rest volt a fejét ide-oda mozgatni, hogy a világot megismerhesse, ígyhát teremtett magának egy harmadik szemet, hogy azzal lássa be a végtelent és titkait. Különben a nagyobb mesterek lelki gyakorlatok segítségével elérték, hogy a problémás szem a homlok ráncai közé húzódjon vissza és teljesen észrevétlenné váljon. Ám ettől a ráncok elmélyültek, és a mamlasz mesterek zordnak, jobb esetben morcnak tűnnek. A meseszép időkben még nem volt éppen baj, ha valakinek három szeme volt. Valahogy toleránsabbak voltak az emberek. Amíg szabad volt a mamlasznak létezni, általában gyógyított. Koldust is, urat is, hiszen nem fizetségért működött. Mióta a hatalom hozzáállása megváltozott, nem nagyon fitogtatják képességeiket. Talán ennek a dolognak köszönhetik nevüket is. Volt iskolájuk is, ahol sokaknak került elő a homlokráncaik közül érdekes dolog. Egy-két szempilla, ívelt mélyedés a csontban, egyenesen csökevényes szemhéjak. Volt érzékük az ilyesmi észrevételéhez. Egy alkalommal, természetesen a szülők beleegyezésével, sebészileg nyitották fel az egyik nebuló harmadikját, aki azután azonnal beállt a mamlaszok közé. Ha vannak még mamlaszok egyáltalán, akkor is a kihalás fenyegeti őket. Azokon a bizonyos macskaköveken nem olyan régen még látni lehetett, és nem kellett hozzá három szem, messziről kitűnt, hogy vadidegenek, szóval látni lehetett, amint tisztes öregek figyelnek fel egymásra. Roggyant térd, hajlott hát, mint bárkinek abban a korban, hanem fehér és keményített ing, szegényes, mégis kifogástalan öltözék. Mérhetetlen alázattal közelítenek egymáshoz, és közben a homlokukat vakargatják, amit a gyanútlan járókelő valahogy úgy ért, hogy honnan is ismerjük egymást. Holott valójában motoszkáló ujjaik közül egymásra kacsintanak azzal a bizonyos harmadikkal. Végigmérik, megölelik egymást. Sejtik, hogy rokonok, és tudják, hogy az utolsók közül valók. Tény, hogy néhány éve senki sem születik három szemmel. DISPUTA Macskakő 15
DISPUTA Macskakő 16 A Könny elvesztése. A néptelen parton egy fiúcska álldogál, ötéves forma. Nézi a vizet. Hallgat és nem megy közelebb. Hagyja, hogy észrevegye. Úgy negyedórája álldogál így, és mutatja magát a víznek, hogy békével jön, magához engedi-e. Ketten vannak a tengerrel, a szülei már biztosan keresik. Az ég felhős, csend van. Ha vihar készülődik is, még csak sejteni lehet, messziről, látni nem. Komoly ábrázattal odalépked, ahol a homok már vizes, leguggol, és az első hullámból megnedvesíti két kezét, aztán az arcát is leöblíti. Most már titka van a tengerrel. Meredek dombra kaptatunk az öreg terepjáróval. Ahogy az út fordul, mindegyre bújócskázunk a tengerrel. Többnyire bal kéz felől látszik, egy-egy helyről látni még a roncsot is, amelyről senki sem tudja pontosan, mikor feneklett ott meg, és hagyták ott, hogy megegye a rozsda. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a roncs tájékáról eltűnt a víz, a tenger szemmel láthatóan húzódik vissza, és hátrahagy moszatot, kagylókat, mindenfélét. Szólok, de nem állhatunk meg jobban megnézni, mi történik. Sietünk, és talán el sem indulna felfelé ez az öreg tragacs. Fürödni indultunk a közeli vadpartra. Ott láttuk, hogy a vizet elkerítették, és mindenfelé építkezések kezdődtek. Bámulatos, hogy néhány óra alatt elvágták a falut a tengertől. Úszás közben örvényre figyeltem fel, már kiáltottam volna segítségért, amikor elmerültem az ágyamban, és megláttam, amint a tenger elszivárog, be a parkett rései közé, lefelé, elérhetetlenül messzire. Egész városok maradtak hoppon a strandokon, amikor a víz visszahúzódott. Vedrecskéjükkel ott álltak a gyermekek a már száradó tengerfenéken, és szepegőre fogták, hogy most honnan kerítenek vizet a várakhoz. Az évszakhoz képest meleg van, mármár forróság. Az új villamosvonalat is nemrég adták át, hát elindultunk strandolni egyet. Úszógumi, pléd, labda, ha ősz van is, napolaj, a törölközőbe csavarva egy még jeges dugi doboz sör. Már papucsban csoszogunk a jegyárushoz. Egy nyugdíjas tengeri medve másfél órásnak saccolja a sort, de nem baj, kárpótol majd mindenért a víz látványa, hangja, illata. Sőt, idáig hallatszik, ahogy a hullámok megtörnek a strand felső szélénél. Halad a sor, aztán egészen hátulról kérdezik, mi van a vízzel, mert egy ideje nem hallják a morajlást. Gyanú ébred, hogy valami csakugyan történt, de a jegyet azért még meg kell venni. Folyosók, lépcsők, megint folyósok, csoszog a sok papucs a betonon. Aztán bódék, nincs szezon, hát lelakatolva mind. Újból sor, még egyszer ellenőrzik a jegyeket. Már az ismerős parti homokot véljük a papucsok alatt felfedezni, sejtjük a fal mögött a tengert, amikor újból, ezúttal szűkebb folyosókra terelnek át. A jegyárusnál még lábujjhegyről látszott a víz. Most partra vetett kagylók és a város bűze terjeng közöttünk. Út közben valahol elvesződött a tenger. Köd van, a térdig érő vízben álldogálok. Korán van, szélcsend. A nap állásából sejteni csak, merre a part, de nem látni semmit a tejfehér múlton kívül, ahonnan én is jöttem. A part vélt irányából hangok hallatszanak, egyre több a zaj. Felkeltek a többiek is. Imádok úszni, de a homokzátonyokra jóformán képtelenség felkészülni. Az egyik hullám egyszer csak feltesz egyre, ott aztán talpra kell állnom, szét kell néznem, rövid séta a térdig sem érő vízben, hogy mélyebb részt találjak. Így volt aznap is, csak valahogy gyakrabban kellett sétálnom, mint úsznom. Rövid terepfelmérés után be újra a vízbe. És újra és újra, hogy aztán már türelmetlenül futottam a mélyebb víz után. Nem is néztem szét közben, különben is vakított a nap. Végül is piszkosul messze kerültem a plédemtől, egy megfeneklett halászbárka szomszédságába. Egyre tűnt el a víz, maradt a hínár, ez-az. Álltam bokáig a homokban, és néztünk egymásra az ugyancsak rémült kapitánnyal. Mi sem egyszerűbb, mint fürdeni egyet. Ahogy lépkednék beljebb, a víz hirtelen megcsendesedik és egy felbukkanó homokdomb mögé húzódik. Gyermekektől elkommunizált lapátkákkal állunk neki néhányan elbontani a homokot, de ekkor a víz tovább hátrál. A munka reménytelenné válik. Volt olyan is, hogy búvárkodni próbáltam, ami nehezen ment az erősen sós víz és a teli tüdő levegő miatt. Hanem egyszer, amikor felbukkantam, egy karót vettem észre magam mellett, jó kövér paszuly futott rá. Aztán egy drótkerítésbe akadtam, és ahogy esett a vízszint, mindenféle vasakból és palából összetákolt garázsok tűntek elő. Végül egy szál fürdőnadrágban találtam magam egy lakótelep közepén, egy elbontott garázs helyére improvizált veteményeskertben, amint ép egy paradicsompalántán taposok. A néptelen parton egy fiúcska álldogál, most is ötéves forma. Nézik egymást a vízzel. Már észrevette a víz, de a szándékok még tisztázatlanok. A fiúcska egy szárazabb, girbegurba faágat szorongat, szeméből könny csordul, és dactól görbe a szája. A tenger mindegyre hallgat. Minek hirtelenkedne.
Változatok városra I. Elfeledett tanszékek, rozsdálló csigalépcsők félmúltjában túszul esett a facér fiatalság. Mennyi fecsérelt vizsgaidőszak, gondteli séta át a Nagyerdőn, mintha a szív soha el nem apadna! Mennyi csikorgó tél, öngyilkos gondolatokkal, s átbiflázott kánikulák hevülő panelekben! Mennyi bohém vedelés, zsurnálzsúr, eszmei mámor, tóhíd, Óvigadó, a VAOSZ-ban a szerdai táncok, és ama bálon a tán sohasemvolt bécsi keringő, míg a kerengőről rád súlyosodott a komolyság... Csontos János II. Féltérdben törték el a bolsevik ármada hősét, csizmás csonkja feszült csak a lázongó egyetemnek. Címer hűlt helye, bolydult hírlapban levezényelt fásult forradalom, cégtáblák festegetése, napló, krónika, sárgult jegyzőkönyv-vezetések, végül sorsszerü számkivetettség Ennyi-e tíz év? Vagy más város egészen? A lúdbőrző Klinikákon rejtekutak? Gyógyszergyár-illat a Pallagi úton, hol szépmellű történészlány védi a Pártot? Számít bármit a végre abortált férfiszüzesség? III. Izgat-e még, hogy a Szervnek rólad vajh ki jelentett? Pállott tollu vetélytárs? Vagy szívbéli barátod? Kartonok és mágnesszalagok foglyát ki becézze? Mit gyógyít az idő? Sebeket nem tán a pszichének kérgét edzi. A történetnek nincs hepiendje, s régtől nincs már íve se. Mára a puszta kulissza emlékeztet rá, hogy volt itt dráma a színen. Épp csak a fénykép tart meg még: az vagy, huszonéves, és szabadon burjánzik az arcon a marxi szakállad. Minden más csak film: prédája a tolvaj időnek DISPUTA Macskakő 17
Gulyás Imre Nagy múltú nyomda még magyar tulajdonban DISPUTA Kapualj 18 Patinás iparvállalatok sora morzsolódott fel és szűnt meg Debrecenben a pártállami múlt óta eltelt két évtizedben. A több ezer ember életét érintő nemkívánatos változás láttán szinte meglepetésszámba megy, hogy az Alföldi Nyomda képes volt talpon maradni, sőt az ősi debreceni ipar utolsó bástyájaként még most is magyar tulajdonban van. A szerencse mindemellett nem akarja pártfogásába venni, hisz amikor végre nagyobb lendületet vehetne a növekedési pályán, itt a legújabb megpróbáltatás, a világgazdaság pénzügyi válsága, és elsötétíti a kilátásokat. Ebben a nem túl ígéretes helyzetben beszélgettünk a város számára máig kulcsfontosságú cégről és iparágról György Gézával, az Alföldi Nyomda Zrt. vezérigazgatójával. Az előzményeket tekintve azt látjuk, hogy a hazai reformációval csaknem egyidős debreceni nyomda több száz évig a református egyház és a város tulajdonában volt. 1948-ban államosították, 1949-ben vette fel az Alföldi Nyomda nevet. Ezután építették ki könyvgyárrá, a centralizált állampárti gazdaságpolitikának és államilag dotált könyvkiadásnak megfelelően. Miután pedig a könyv dotált termék volt, előállítása nem jelentett pénzügyi kockázatot a nyomdáknak, az állami kiadók biztosan kifizették a termék ellenértékét, függetlenül attól, hogy végül értékesítették-e vagy sem. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején azonban sok helyen megteltek a raktárak eladatlan kiadványokkal, főleg azután, hogy megszűnt a könyvkiadás állami monopóliuma, dotációja, és gombamód szaporodtak a magánkiadók nagyrészt tőke nélkül. Vállalati biztos Az új magánkiadók többnyire úgy jöttek létre idézhetem György Gézát, hogy az állami kiadókból kivált emberek, akiknek volt ötletük, kiadtak néhány könyvet, és ha ezeket nagy hirtelen el tudták adni, és tisztességesek voltak, kifizették a nyomdát. Ha viszont nem tudták eladni vagy nem voltak tisztességesek, akkor nem fizettek, és óriási galibákat okoztak. Vezérigazgató úr abban az időben vállalta el a nyomda pénzügyeinek rendbetételét. 1992 májusában kerültem a Biogal Gyógyszergyárból az Alföldi Nyomdába, amikor a cégnek a mintegy nettó egymilliárd forint árbevételéhez képest több mint 300 millió forint volt a behajthatatlan követelése, főleg belföldön. Adósai egyrészt olyan nagy állami kiadók voltak, amelyek a csőd felé rohantak, hisz megszűnt a dotáció, másrészt tőke nélküli magánkiadók, amelyek vagy fizettek, vagy nem. Hogy a közel ezerfős létszámot tartani lehessen, a nyomda vezetősége úgy döntött, hogy különösebb kontroll nélkül is vállal munkákat, hisz a korábbi évtizedek alapján talán eszükbe sem jutott, hogy lesz idő, amikor ezeket tömegesen nem fogják kifizetni. A behajthatatlan követelés részben olyan ismert és elismert nagy kiadók nevéhez fűződött, mint a Szépirodalmi vagy a Gondolat, de mondhatom a Francia Kommunista Párt kiadóját is, amely a Kultúra Külkereskedelmi Vállalaton keresztül szintén nagyon sokkal tartozott. Vagy említhetem az ismert, bár vitatott magyar írót, Végh Antalt, akinek sok-sok könyve készült az Alföldi Nyomdában. Utolsó könyvei nyomdaszámlájának jó részével ő is sáros maradt. Hosszú ideig őrizgettem azt az egy kiló parajdi sót, amit az egyik elődömnek, Benkő Pista bácsinak hozott be, hogy majd ezzel fogja kifizetni a nyomdaszámlát, de nyilván arra se került sor. Tehát 1992-ben én úgy vettem át vállalati biztosként a céget, hogy az gyakorlatilag pénzügyi csődben volt. Jogilag ugyan György Géza 1954-ben született a bodrogközi Cigándon. Iskoláit szülőfalujában kezdte; a sátoraljaújhelyi közgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Egyéves katonai szolgálat után a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen folytatta tanulmányait, 1978-ban szerzett diplomát. Ezután közel tíz évig a Hajdú-Bihar Megyei Tanácson dolgozott, a tanács által alapított vállalatok irányítása volt a feladata. A rendszerváltozás előtt a Biogal Gyógyszergyár főmunkatársa volt, majd ugyanott közgazdasági főosztályvezetője lett. 1992-ben, 37 évesen nevezték ki az Alföldi Nyomda vállalati biztosának. 1993 óta a cég vezérigazgatója.
nem, hisz senki nem jelentette be a csődöt, de tartalmilag igen. Az akkori jogszabá lyok szerint az igazgatónak be kellett volna jelentenie az öncsődöt. Kőkemény létszámleépítés Mit lehetett tenni? Mentem a bankokba és elmondtam, hogy vagy bejelentem az öncsődöt, és akkor biztos, hogy a bankok is bukni fognak, vagy pedig adnak hitelt, amelyből megpróbálom a szállítóinkat kifizetni. Legalább két-hároméves futamidővel kértem a hitelt, hogy legyen elegendő időnk a vállalat átalakítására. A bankok belátóaknak bizonyultak, és azt is elhitték, hogy ezzel a céggel még lehet valamit kezdeni. Mi pedig a kollégákkal nekiálltunk a közel ezerfős nagyvállalatot átszervezni, ami valójában folyamatos és kőkemény létszámleépítést jelentett. Az első néhány év ezzel telt, miközben persze fejlesztések is történtek. Az Alföldi Nyomda korábban nagy példányszámú könyvek gyors előállítására specializálódott, ennek megfelelő volt a gépparkja, mivel azonban a könyvpiac megváltozott, és a példányszámok csökkentek, be kellett szerezni azt a technológiát is, amellyel kisebb példányszámú könyvek is gazdaságosan előállíthatók. A leépítésnek és az újjáépítésnek ez az egyidejű folyamata körülbelül 1995-ig tartott. Akkoriban az Alföldi Nyomdán kívül is nagy átalakulás ment végbe Debrecen nyomdaiparában. Erre hogy emlékszik? Az innen eltávozott szakemberek többsége (akik vagy önként mentek el, vagy azért, mert el kellett küldenünk őket) miután nem értett máshoz, többnyire nyomdai vállalkozásba kezdett. Erre vezethető vissza, hogy ma több mint száz nyomdaipari vállalkozás van a megyei jogú városban, amelyek a mi létszámunkon felül hat-nyolcszáz embert foglalkoztatnak. Közülük egyik-másik nem is olyan kicsi. A lappiacon dolgozó Inform Média nyomdája például jelentős tényező Debrecen nyomdaiparában. Nagyra nőtt a Kinizsi Nyomda is, amely mintegy száz embert foglalkoztat és könyvet gyárt, a nagyobbak közé számít a Kartonpack, de nagyobbacska lett az Onix, a Center-Print és a Kapitális is. Milyen velük a kapcsolatuk? Néhányukkal még együttműködésünk is van. Ilyen például Pásztor Gyuláék vállalkozása. Pásztor Gyula sokáig nálunk volt DISPUTA Kapualj 19
DISPUTA Kapualj 20 üzemvezető. Velük különösen a fedélfeldolgozás területén rendszeresen együtt dolgozunk. Ritkábban a Kinizsi Nyomdával, a Center-Printtel és a Kartonpackkal, tehát azokkal is, akik a mi szakmai profilunkban vagy annak közelében tevékenykednek. A többiekkel leginkább a munkaerőpiacon van találkozásunk. Egyébként normális emberi kapcsolatban vagyunk, mindenki tudomásul veszi, hogy a másik is meg akar élni. Ha a szükség úgy hozza, együttműködünk, néha meg természetesen küzdünk egymással. Nem tolongtak a külföldi befektetők Az átalakítást követően már szilárdabban álltak? Sajnos, nem igazán. Akkor ugyanis újabb kis törés keletkezett a nyomda életében, de ez már az úgynevezett Bokros-csomaggal volt összefüggésben. A Bokros-csomagnak sok olyan eleme volt, amelyeket az Alkotmánybíróság megsemmisített, de volt benne két kemény intézkedés, amely minden magyar gazdálkodót érintett. Az egyik a forint leértékelése. Ez egyrészt azonnali leértékelést jelentett, másrészt bevezették a csúszó leértékelést, amely közel két évig tartott. Bevezették továbbá a vámpótlék intézményét, amely azt jelentette, hogy, miután még nem voltunk tagja az Uniónak, az összes importra plusz 8 százalék vámot kellett fizetni. Nekünk ez nagyon sokba került, hisz a nyomdai termeléshez szükséges anyagok döntő többsége akkor is importból származott. Magyarországon valamilyen ok folytán soha nem alakult ki fejlett papíripar, nyomdagép- vagy festékgyártás. Azzal tehát, hogy ezt az importot akkor megdrágították, ismét nehéz helyzetbe kerültünk, de kibírtuk, és ezt az időszakot már valóban folyamatos fejlődés követte. Az Alföldi Nyomda évente 8 10 százalékkal növelte az árbevételét, és nyereségesek voltunk. Mikor kezdődött és hogyan ment végbe a privatizáció? 1993-ban alakultunk át állami vállalatból részvénytársasággá, a privatizáció ezután érte el az Alföldi Nyomdát. Első köre eredménytelen volt, a második körben a Fűzfői Papír Rt. által létrehozott Fűzfői Papír Konzorcium vásárolta meg a cégünket. Ezek a privatizációs folyamatok azonban meglehetősen lassan zajlottak. Jellemző az is, hogy a külföldi befektetők nem nagyon tolongtak hozzánk, mint ahogy egyetlen magyar könyvnyomdához sem. Nem láttak fantáziát az ágazatban. Őket inkább a lapkiadás és a csomagolóanyag-ipar érdekelte. Ennek az lehetett az oka, hogy a magyar nyelvterület kicsi, szűknek találták a könyvpiacot, és úgy gondolták, hogy ők erre nem áldoznak nagyobb összeget. Ezért van, hogy minden magyar könyvnyomda tulajdonosi köre is alapvetően magyar. A részvények útja Szerencsére. Igen, ebben jó adag szerencse is van. Tény, hogy a Fűzfői Papír Konzorcium megvásárolta az Alföldi Nyomda részvényeinek az ÁVÜ által fölkínált többségi részét. A privatizációs folyamat kezdetén ők pénzügyileg erősebbek voltak nálunk, ezért is mertek elindulni. Mire azonban véget ért a privatizáció, kiderült, hogy körülbelül azonos súlyba kerültünk, sőt egy év múltán már mifelénk billent a mérleg nyelve. Ez pedig különböző frusztrációkhoz vezetett mind a két oldalon, és ők úgy gondolták, hogy mint tulajdonosok jövedelmet szivattyúznak át tőlünk a papíriparba; ennek mi finoman fogalmazva nem örültünk. Több viharos megbeszélésre került sor akkoriban az új tulajdonosok és az Alföldi Nyomda menedzsmentje között. Az egyik ilyen megbeszélés után úgy döntöttünk akkor már éreztünk magunkban annyi erőt, hogy ha nekik pénz kell, adják el nekünk az alföldi nyomdás részvényeiket. 1998 elején ez az adásvétel meg is történet, a cég az Alföldi Nyomda menedzsmentjének és dolgozóinak döntően a menedzsmentnek a tulajdonába került. Sikerült-e ezután megfelelni a tulajdonosi pozícióhoz fűzött várakozásnak? Az azt követő időkben a magyar gazdaság és benne az Alföldi Nyomda is meglehetősen sikeres időszakot élt át. Növekedett, pénzügyileg stabilizálódott, fejlődött. Szerintem hosszabb távon mind az ipar, mind a dolgozók, mind az ország rosszabbul járt volna, ha külföldi befektető vásárolja meg cégünket, mert az valószínűleg már rég túladott volna rajtunk, valami ingatlanüzletbe vagy nem tudom mibe kezdett volna, és nem biztos, hogy itt még mindig lenne nyomda. Sokkal jobban járt a cég ahhoz képest is menedzsmentestől, dolgozóstól, mintha a Fűzfői Papír tulajdonában maradunk, hisz a Fűzfői Papír Rt. már nincs, rég felszámolták, mi pedig, hála Istennek, va-