Juhász Gyula Szeged A Tiszaparton halkan ballagok És hallgatom, mit sírnak a habok? E partok méla fordulóinál Állt egyszer gőgös Attila király. E tájon, hol a két víz összeér, Áldozott egykor dús Ajtony vezér. Ott fönn, ahol most vén harang dalol, Dugonics András búsult valahol. Mert búsulásra volt itt mindig ok, Ugye bajtársak, ugye magyarok? Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott, Petőfi Zoltán erre ballagott. Megállok felhős tavaszég alatt S míg megy a víz és az idő szalad, Érzem, hogy az öreg Tisza felett Az örök élet csillaga remeg. Szögedi intérieur Pirosló abrosz, friss szalonna, Búbos kemence, jó meleg, Pár kurta rőf a szoba hossza, Megférnek a jó emberek. Nagy ágy fölött a házi áldás, Arany rámában a király, Künn kora tavasz szele lármáz, Benn enyhe, renyhe félhomály. Fölenged itten kósza szívem S kakukkos óraként ketyeg, Be jó a csönd, az óbor itt benn, Be jók e józan emberek! Ha itt maradtam volna szépen És fogtam volna a gyalut, Utód apáim örökében. Az óra szól: kakukk, kakukk!
Szonett Szegedhez A magyar Alföld legszebb délibábja Te vagy, szülötte városom, Szeged, De nem csalóka nyári fény varázsa, Hanem valóság bús puszták felett. Az égbe törnek tornyaid kevélyen S a szőke magyar vízben rengenek A palotáid és a magyar éjben Virrasztó lángod nagy-messze remeg. Dugonics András nézi, hogyan épül, Magasba hogy tör házad, szellemed, Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged! Magyar emlékül és magyar reményül Állj boldogan és büszkén, ősi város, Símulj szerelmes szívvel a Tiszához. A Tiszához Te vagy szívemnek legrégibb szerelme, Szép, szőke tündér, édesbús Tiszánk, Hányszor álltam partodnál énekelve, Míg benned ringott a magyar világ, A csillogó ég és a szőke fűzfák, A fűzfán varjú, felleg az egen. Nem hiányzik-e néked egy letűnt láng, Egy kihúnyt nap, az én tekintetem? Tiszai csönd Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok!
Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók! Üzenet Szegednek Nemes szülőm, te boldog és te büszke, Megérzed-e, ha lángod gyúlni kezd, Hogy egy szülötted, fényed árva üszke, A távol tájon most feléd siet S a vágyó álmok táltosán dalolva, A tiszamenti fák között halad, Ó érzed-e, hogy várja őt a róna, A te borús és bolygó fiadat? Ó érzed-e, mint gyúl ki messze vágya, Feléd, hozzád a lomha ködön által És mint üzen az őszi holdsugárral, Mint fogy reménye, mint a hold világa S idegen rögre fázón mint borul, Míg egyszer az föléje domborul? Tibiscus partján Ez a Tisza! A boszorkánysziget Árva nyárfája felém integet: A régi tájék, régi emlék. Elszáll a lelkem nyugtalan, tova, Eltűnik számos századok moha, Mintha - Tibiscus táján lennék. Római prétor jár az avaron, Szívében új, magányos fájdalom, Idegen tájnak fáj a lelke, A lusta víz, az álmatag ladik, Szomorúfűz, el, messze nyugatig És daru, árván énekelve. S a parton járnak barna emberek, Mind hallgatag. Tán átok verte meg? S ha nóta szól, még szomorúbb tán... Valaha rég itt tengervész dalolt, Valaha rég itt mély, sós puszta volt S elült vészek sírtak a pusztán.
...Ez a Tisza! A boszorkánysziget Árva nyárfája felém integet, Felelek néki a szívemmel. És mintha bús nyugalmat hintene És mintha hűs fuvalmat küldene Egy régi dal, egy régi tenger! Petőfi Sándor TISZA Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére. A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'. Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése. Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek. Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére. Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát. Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása. Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve. Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül. Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. - Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk. Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója." Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték. Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!
Bessenyei György A TISZÁNAK REGGELI GYÖNYÖRŰSÉGE A Tiszának partján virradok meg egyszer, Hol ifjú éltemben jártam sok ezerszer. Az ég boltozatját kék szín táblájával, Tüzesedni láttam napunk sugárával. Mosolyodni kezd az hajnal világunkra, Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra. Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek, Hegyeknek tövébe s völgyekbe rejteznek. Innen eresztgetik felfelé párájok, S a reggellel ekként közlik még homályjok. A nyugodt természet kel, s kifújja magát. Verődik álmábul; újrakezdi dolgát. Még az erdők s hegyek homályba nyugodtak, Hol napunk világát várván csak hallgattak. Az álmos természet végtére megindul, Élő fijajival munkájára mozdul. Napunknak sugára terjeszkedik rajta, Melly holdat, csillagot a tengerbe hajta. Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze, Ragyog játékára az harmatnak vize. Lesüllyedt az éjjel már ólombotjával, A nap kezd ragyogni fényes világával. Földünknek szélirül felszökött egére, Űzi a setétet komor tengerére. Nagy természetünkben kacagni kezd minden, Mellynek nagy lármája elkezdődik renden: Zendülnek az erdők sokféle hangokkal, Szóllnak madarai a víg vadászokkal. Jajdulnak a kopók; hangzik a kürt messze, Bőgnek az élő fák, faldos ott a fejsze. Az halász hajója harsog a vizeken, Keresi prédáját e párás térjeken. A sásas rétekre sok marhák veretnek, Rívó bőgései gyakran kettőztetnek. Éh szájok a fűbe széjjelharácsolnak, Furullyája zendül köztök pásztoroknak. A Tisza partjárul ezeket szemlélvén, Csendesen állottam mindennek örülvén. E víznél kétfelől szörnyű jegenyefák Nőttek, mellyek csaknem a felleget tartják. Iszapos gyökerek mélyen ereszkedett,
Boglyas oldalokon kérgek repedezett. Terjedt gallyjaikkal lefelé hajlanak, S mintha szomjúznának, a vízekbe nyúlnak. Nyájason zörgenek zöld s fejér levelek, Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek. Ezek közt a Tisza foly csendességével, S mintha gondolkozna, ollyan menésével. Sárga tajtékjait formálja közepén, Sok gallyak s levelek ballagnak a színén. Sebes örvényei bujdosván magokba, Zúgással ütköznek néhol a partokba, Mellyek két részeken erdejek táplálják, S a világ lármáját csendesen hallgatják. A páros gerlicék szárnyok csattogtatva, Repdesnek felettek magokat mulatva. Vidámul a Tisza turbékolásokkal, Mert szép lármát tesznek nagy csacsogásokkal. A Tisza egy részin széles rétek vannak, Honnan kiáltások hallik a darvaknak. Ezeknek nagy szavok a magas egeket Betöltvén, lármázzák érzékenységinket. Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el, Kik repülvén, tűnnnek szép süvöltésekkel. Szárnyoknak különös kettős hangozása Olly, mint a csehelő kopók kiáltása. Több számos madarak zengenek ezentúl, Mellyekbül a puskaszóra sok aláhull. Illyen dolgok között szemlélvén a Tiszát, Gyakran jártam által örvényes folyását. Füzesei mellett sétáltam magamba, Fövenyes lapályján, és gondolatomba Szüntelen neveltem gyönyörűségemet, Részegítvén vele érzékenységemet. A tavaszi szagok orromba ütköztek, Mellyeket magokkal hordoztak a szelek. Illyen az hely, ahol életre születtem, S e nagy természetnek férfi tagja lettem.