Dán 3,31-33; 4,1-34 Ítélet a királyon

Dán 3,31-33; 4,1-34 Ítélet a királyon Nabukodonozor király minden népnek, nemzetnek és nyelveknek, a kik az egész földön lakoznak, mondá: Békességetek bőséges legyen! A jeleket és csudákat, a melyeket cselekedett velem a felséges Isten, illendő dolognak tartom megjelenteni. Mely nagyok az ő jelei és mely hatalmasak az ő csudái! az ő országa örökkévaló ország és az ő uralkodása nemzedékről nemzedékre száll. Én Nabukodonozor békében valék az én házamban, és virágzó az én palotámban. Álmot láték és megrettente engem, és a gondolatok az én ágyamban, és az én fejemnek látásai megháborítának engem. És parancsolatot adék, hogy hozzák előmbe Babilonnak minden bölcsét, hogy az álom jelentését tudassák velem. Akkor bejövének az írástudók, varázslók, Káldeusok és jövendőmondók; és én elbeszélém nékik az álmot, de az értelmét nem jelentették meg nékem. Végezetre bejöve elém Dániel, a kinek neve Baltazár, mint az én istenemnek neve, és a kiben a szent isteneknek lelke van, és elmondám néki az álmot. Baltazár, az írástudók elseje, tudom, hogy a szent isteneknek lelke van benned, és semmi titok sem homályos előtted, az én álmom látásait, a miket láttam, és azoknak jelentését beszéld el. Az én fejem látásai az én ágyamban ezek voltak: Látám, hogy ímé, egy fa álla a föld közepette, és annak magassága rendkivüli volt. Nagy volt a fa és erős, és magassága az égig ért, és az egész föld széléig volt látható. Levelei szépek és gyümölcse sok, és táplálék vala rajta mindeneknek; alatta árnyékot talála a mező vada, és ágain lakozának az ég madarai, és róla evék minden élő. Látám fejem látásaiban az én ágyamban, és ímé: egy Vigyázó és Szent szálla alá az égből; Erősen kiálta, és így szóla: Vágjátok ki a fát és vagdaljátok le az ágait, rázzátok le leveleit és hányjátok szét gyümölcseit, fussanak el a vadak alóla, és a madarak az ő ágairól. De gyökerének törzsökét hagyjátok meg a földben, és vas és ércz lánczokba verve a mező füvén; égi harmattal öntöztessék, és a barmokkal legyen része a föld füvében. Az ő emberi szíve változzék el, és baromnak szíve adassék néki, és hét idő múljék el felette. Vigyázók határozatából van ez a rendelet, és a Szentek parancsolata ez a végzés, hogy megtudják az élők, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és a kinek akarja, annak adja azt, és az emberek között az alábbvalót emeli fel arra. Ezt az álmot láttam én, Nabukodonozor király, és te, Baltazár, mondd meg annak értelmét; mivelhogy az én országomnak egyetlen bölcse sem tudta nékem megmondani a jelentését; de te tudod, mert szent isteneknek lelke van benned. Ekkor Dániel, a kinek neve Baltazár, közel egy óráig rémüldözék, és az ő gondolatai háboríták őt. Szóla a király, és monda: Baltazár, az álom és annak jelentése meg ne rettentsenek téged! Felele Baltazár, és monda: Uram, az álom szálljon a te gyűlölőidre, a magyarázata pedig a te ellenségeidre! A fa, a melyet láttál, a mely nagy és erős volt, és a melynek magassága az eget érte és ellátszék az egész földre; És levelei szépek, gyümölcse pedig sok, és táplálék rajta mindeneknek; alatta tartózkodék a mező vada, és ágain az égi madarak lakozának: Te vagy az, oh király, a ki nagygyá és erőssé lettél, a kinek nagysága megnövekedék és fölér az égig, és hatalmad a föld végéig. Hogy pedig láta a király Vigyázót és Szentet leszállani az égből, és azt mondá: Vágjátok le a fát és pusztítsátok el azt; de gyökereinek törzsökét a földben hagyjátok, és vas és ércz lánczokba verve a mező füvén, és égi harmattal öntöztessék és a mezei barmokkal legyen része, a míg hét idő múlik el felette; Ez a jelentése, oh király, és a felséges Isten végezése ez, a mely bekövetkezik az én uramra, a királyra, És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a te lakozásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és égi harmattal öntöznek téged, és hét idő múlik el feletted, mígnem megérted, hogy a felséges

Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, a kinek akarja. Hogy pedig mondák, hogy a fa gyökereinek törzsökét hagyják meg: országod megmarad néked, mihelyest megismered, hogy az Ég uralkodik. Azért, oh király, az én tanácsom tessék néked, és vétkeidtől igazság által szabadulj és a te hamisságaidtól a szegényekhez való irgalmasság által. Így talán tartós lesz a békességed. Mindez betelék Nabukodonozor királyon. Tizenkét hónap mulva a babiloni királyi palotán sétála. Szóla a király és mondá: Nem ez-é ama nagy Babilon, a melyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére? Még a szó a király szájában volt, a mikor szózat szálla le az égbõl: Néked szól, oh Nabukodonozor király, a birodalom elvétetett tõled. És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a lakozásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted, a míg megesméred, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, a kinek akarja. Abban az órában betelék a beszéd Nabukodonozoron: és az emberek közül kivetteték, és füvet evék mint az ökrök, és égi harmattal öntözteték az ő teste, mígnem szőre megnöve, mint a saskeselyű tolla, és körmei, mint a madarakéi. És az idő elteltével én, Nabukodonozor, szemeimet az égre emelém, és az én értelmem visszajöve, és áldám a felséges Istent, és dícsérém és dicsőítém az örökké élőt, kinek hatalma örökkévaló hatalom és országa nemzedékről-nemzedékre áll. És a föld minden lakosa olyan mint a semmi; és az ő akaratja szerint cselekszik az ég seregében és a föld lakosai között, és nincs, a ki az ő kezét megfoghatná és ezt mondaná néki: Mit cselekedtél? Abban az időben visszatére hozzám az én értelmem, és országom dicsőségére az én ékességem, és méltóságom is visszatére hozzám, és az én tanácsosaim és főembereim fölkeresének engem, és visszahelyeztettem az én országomba, és rendkívüli nagyság adatott nékem. Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt: mert minden cselekedete igazság, és az ő utai ítélet, és azokat, a kik kevélységben járnak, megalázhatja. Bevezetés Az óév utolsó napján szokás, hogy az emberek számot vessenek, elsősorban az elmúlt esztendővel, de van, aki úgy az egész életével is számot szokott vetni. Amikor az ember számot vet, akkor különösen a hívő ember elsősorban is azokra gondolt, amiből láthatja Isten jóságát és szeretetét. Azután gondol azokra, amit a maga életében meglátott, hogy ezután jobb lenne, ha másképpen lenne. Ebből a részből, amit most felolvastunk, ilyen dolgokra szeretném irányítani mindenkinek a figyelmét. Azt olvassuk a 3. rész 32. versében, hogy Nabukodonozor azt mondotta: A jeleket és csudákat, a melyeket cselekedett velem a felséges Isten, illendő dolognak tartom megjelenteni. Nabukodonozor király szívében az volt, hogy valamit tett vele Isten az elmúlt időben. Valami nagy dolog történt vele, és ezt úgy értékeli, hogy illendő dolog, hogy mások is tudjanak róla, másoknak is megjelentse. Hogy mik voltak azok a dolgok, amiket Isten vele cselekedett, ezt olvastuk ebben a részben. De most szabadjon egy kicsit a mi életünkre gondolva, tágabb értelemben szólni e felől. Mik vannak a mi életünkben olyan dolog, amit úgy értékelünk, hogy Isten valami nagyot cselekedett velünk? Ezeket illendő dolog megköszönni Istennek, és talán illendő dolog még az embereknek a tudomására is hozni. Sokszor talán nem is vesszük figyelembe azt, hogy egyáltalán itt lehetünk, és Isten megadta a külső körülményeket is ahhoz, hogy élhetünk, mégpedig nem is akárhogyan. Nem csak a mindennapi kenyerünk van meg, hanem felettébb, és bőségesen. Külsőleg is békességben élhetünk. Adott Isten Igét egész éven keresztül,

testvéreket, és elhalmozott minden jóval bennünket. Külsőleg is megadta a szabadságot hozzá, a jó időket ahhoz, hogy épülhettünk Isten Igéje által. Most ha számadásra gondolunk, akkor arra is gondolunk, hogy illendő dolog lenne, ha embereknek nem is, de Istennek megjelenteni, magunk előtt számot vetni arról, hogy nem vész kárba az a sok Ige, az a sok jó, a sok alkalom, amivel Isten bennünket elhalmozott. Vajon mit végzett bennünk, megértettük-e hogy milyen jeleket és csodákat cselekedett velünk a Felséges Isten? Vagy pedig abból a sok jóból nem sok maradt meg a szívünkben? Vagy talán semmi nem maradt meg? Amikor én ezt az Igét olvastam, hogy azokat a jeleket és csodákat, amiket cselekedett velem a Felséges Isten, illendő dolognak tartom megjelenteni, mert nagyok az Ő jelei és hatalmasok az Ő csudái - ezekre gondoltam. Itt ma este 8 óra után lehetőség lesz arra, hogy mások is szóljanak, hogy vajon, mit tudunk elmondani, hogy Isten mit végzett a mi szívünkben, mit végzett bennünk csak ebben az esztendőben is, és egyáltalán. Hamis békesség Majd a király elmondta az ő történetét, hogy Isten őbenne mit végzett, és ő mit élt át; amit nem másoktól hallott, hanem ő élte át. Egy személyes találkozása volt Istennel egy bizonyos ponton, az ő életében. Azt olvastuk a 4. rész első versében, hogy: Én Nabukodonozor békében valék az én házamban, és virágzó az én palotámban. Így kezdődik az ő története. Ez a mondat, ez a bevezetés teljesen ellentétben áll azzal, ami történt. Békében voltam az én házamban, és virágzó az én palotámban. Egyszer csak Isten üzenetével állott szemben, és nemsokára, 12 hónap múlva magával Istennel és az Ő végzésével került szembe. Amikor ő békében volt a házában, és virágzó volt a palotájában, biztosan nem is gondolt arra, hogy mi fog vele még történni pontosan egy év múlva, 12 hónap múlva. Kedves testvérek, amikor az ember békében van, lehet ez a békesség olyan, mint Nabukodonozor békessége volt, hamis. Külsőleg békesség volt, úgy érezte, hogy minden nagyszerű, minden nagyon jó, semmi meg nem háboríthatja. Ő mondja: virágzó voltam a palotában. Nemcsak békességes volt, hanem virágzott, ereje teljében volt, jól érezte magát, növekedőben volt, azt gondolta, hogy most minden jó. Mondhatjuk, hogy Isten belenyúlt az életébe, beleszólt. Én azt tapasztalom, hogy ilyen hamis békesség most is van az embereknek a szívében, amikor az ember elégedett önmagával, és azt mondja, jól van minden, külsőleg nem nagyon háborgat semmi. Belsőleg nem akarja hagyni, hogy bármi felizgassa. Tudom, sokan az Igét azért nem olvassák, meg igei alkalmakra is azért nem járnak, mert azt mondják, felizgat engem Isten Igéje. Jól vagyok én így, ahogy vagyok, békességben, a magam békességében, amiben születtem, amiben eddig éltem. Vannak emberek, akik virágzóak, azt mondják, hogy nagyon jól megy az életemnek a sora. Talán itt is van valaki, aki azt mondja, az elmúlt esztendő olyan volt, virágzó, sikerekkel tele. Istennek mégis bele kellett nyúlnia ennek a királynak az életébe, mert külsőleg rend volt, de belsőleg valami nagyon komoly dolog volt a királynak az életében: felfuvalkodottság. Önmagát tartotta a legnagyobbnak, a legjobbnak, a legerősebbnek, a leghatalmasabbnak, s az volt a szívében, hogy én vagyok valaki, aki rendezem nem csak az én sorsomat, hanem az egész országnak a sorsát. Mi van a szívben? Akkor Isten belenyúlt az életébe. Adott neki egy álmot, látott egy álmot részletesen. Ennek az álomnak a lényege az volt, hogy látott egy fát, egy hatalmas, magas, erős, terebélyes, messzire ellátszót, gyönyörű szép levelű, és gyümölcsökkel tele fát. Dániel megmondotta, hogy ez a fa te vagy, ó király! Ő ilyennek látta magát, amikor békességben volt a palotájában: hatalmasnak, nagynak, erősnek, szépnek, és ő úgyis értékelte magát, hogy gyümölcseim vannak, és ebből a gyümölcsből élt minden a földön. Testvérek, ma is vannak emberek, akik ebben a tudatban élnek, így látják önmagukat, ilyen virágzó, gyümölcsöző fának. Nem csak a hitetlenek között van ilyen, lehet ilyen ember Isten

népe között is, aki azt mondja, hogy nem élek hiába, virágzó, gyümölcsöző, mások hasznára való az én életem, hiszen mennyi jót teszek. És akkor az ember el tud sorolni minden jót, mi minden van az én életemben. Isten azonban nem úgy látta ezt a fát, mint Nabukodonozor látta a saját életét. És talán hogy ha Isten belenéz a mi életünkbe is, a mi szívünkbe is, nem úgy látja, ahogy mi látjuk. Emlékszünk arra, amikor Sámuel prófétát az Úr elküldte, hogy menjen el Betlehembe? Azt mondta neki, hogy menj el Betlehembe, és Isainak a fiai közül kenj fel egyet királlyá, majd megmondom neked, ki lesz az. Akkor elment Betlehembe, megmondta Isainak, hogy miért jött, elkészítették az áldozatot, elkészítettek a lakomához mindent, ami szükséges. Fogta az olajos a szarut, és azt mondta Isainak, hogy állítsd ide a fiaidat. Isai odaállította a fiait. Jött a legnagyobb fiú: szép volt, erős volt, nagy szál ember volt. Azt mondja Sámuel próféta magában: Az Úr előtt van az Ő felkentje, ez lesz az. Azt mondja az Úr: nem ez az. Sem a második, sem a harmadik, nem volt közöttük, akit odaállított Isai. Mit mondott az Úr neki? Az ember azt nézi, ami a szemei előtt van, de Isten azt nézi, ami a szívben van. Testvérek, lehet, hogy én úgy látom magamat, hogy szép szálfa vagyok, gyümölcsöző, másoknak haszna van az én életemből, nem élek magamnak. Lehet, mások is így látnak. De vajon Isten mit láthat, ha a szívembe néz? Mert ez most is így van, hogy mi azt látjuk, ami a szemünk előtt van, Isten pedig azt látja, ami a szívünkben van. A hatalmas fa Nézzük csak, hogy a királynak mi volt a szívében? Egy esztendő múlva is azt mondta, amikor a királyi palota tetején sétált, hogy nem ez-e az a nagy Babilon, amit én építettem, az én hatalmasságom ereje által, az én dicsőségem tisztességéért. Nagyon sokszor, hogy ha az ember ilyen szépnek, gyümölcsözőnek, hasznosnak látja magát, Isten leméri ezen az életét, hogy nincs-e ott a szívünkben, hogy én építettem, az én hatalmasságom által. Nem csak a világi ember van úgy, hogy visszagondol, és számot vet, és azt mondja, hogy mit értem én el ebben az évben, vagy az eddigi életemben. Egyszer voltam egy embernél, idősebb ember volt, akkor jártam először nála életemben és bevitt a portájára, bemutatta az udvarát, kertjét, a házat, a kamrát, a pincét, mindent. Azt mondta, hogy na, Imre, ezt mind én, ez által a két kezem által. Ez a világi embereknél elmegy, de amikor szellemi értelemben a hívő ember így gondolkodik, hogy én, én, én gyümölcsöző vagyok, én ezt teszem, én azt teszem, én hasznos vagyok, akkor feltétlenül ez is benne van, ha ki nem is mondja az ember, hogy az én dicsőségemnek a tisztességére. Nos, itt van ez a fa, így látta magát Nabukodonozor király. De mit látott Isten? Ezt: Vigyázók határozatából van ez a rendelet, és a Szentek parancsolata ez a végzés, hogy megtudják az élők, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és a kinek akarja, annak adja azt. [...] Erősen kiálta, [mármint a vigyázó és a szent] és így szóla: Vágjátok ki a fát és vagdaljátok le az ágait, rázzátok le leveleit és hányjátok szét gyümölcseit, fussanak el a vadak alóla, és a madarak az ő ágairól (14. és 11. vers). Egy fa életében biztosan ez a vég; nagy megalázás, amikor kivágják, szétszórják, és vége van. Igaz, hozzátette a vigyázó és a szent, hogy a gyökereinek a törzsökét hagyjátok a földben. Ilyen fáról az Úr Jézus is beszél. Igaz, hogy az Úr Jézus úgy beszélt egy fáról, hogy az nem termett gyümölcsöt. Azt mondotta, hogy három évig járok, hogy gyümölcsöt találjak ezen a fán, de nem találok. Vágd ki a fát! A vincellér azt mondta, még egy évet adj neki, megkapálom, megtrágyázom, hogy ha terem, jó, hogy ha nem, vágd ki azt! De az az a fa, amit az Úr Jézus letört, mégiscsak hasonlít ehhez a fához, amiről itt szó van a Dániel próféta könyvében. Lényegében ez a fa is gyümölcstelen fa volt, mert ezen a fán olyan gyümölcsök voltak, amit Isten nem ismert el gyümölcsnek. Azt mondta Nabukodonozor: az én dicsőségem tisztességére. Az Úr Jézus azt mondta, nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Talán ez az, amit jó Isten Igéje fényében megvizsgálni a szívünkben, hogy mi az, amit magunknak

tulajdonítunk, vagy mi az, amit Isten cselekedett, és talán arról mi nem is tudunk, amit Isten tudott cselekedni általunk. Az ítélete az volt ennek a fának, Nabukodonozor királynak, hogy levágták, és szétszórták. Izrael népe hasonló helyzetbe került, az egész nép, mint ahogy itt Nabukodonozor király. Mivel gyümölcstelen volt, nem azt a gyümölcsöt teremte, amit Isten várt, Isten kivágta a fát. Gyökere maradt ott is, és következett a szétszóratás, és ez tart, majd csak mind a mai napig Izrael népe életében. Aztán van a keresztyénségnek is egy ilyen fája, ami szép lesz, nagy lesz, hatalmas lesz, a föld egyik végétől a másikig ért. Éltek is róla sokan, de hogy mi Istennek az ítélete ezzel a fával szemben, azt is tudjuk. Nem fogadja el Isten azt, hogy ezek a gyümölcsök az Ő gyümölcsei, s megengedi, hogy megalázzák. Vágd ki azt! Gyökere és törzsöke maradt, mint Izraelnek, a maradék. Mint Izraelnél maradt egy maroknyi hűséges nép, Isten tudja a számát, úgy van a Római levélben, hogy kik azok a maroknyi, maradék, hűséges nép, akik Hozzá ragaszkodnak, és nem tagadták meg az Ő nevét, és akik az Ő gyümölcseit termik. Megaláztatás és megalázkodás Nekünk most az a legfontosabb, hogy a mi életünkben, amikor Isten ítél és megaláz, akkor nem azért teszi, mert haragszik ránk, hanem azért teszi, mert szeret, és meg akar bennünket tisztítani. Itt Nabukodonozor király beszél arról, hogy a kik kevélységben járnak, megalázhatja (24. vers). Van szó ebben a részben megaláztatásról és megalázkodásról. Először Isten megalázta a királyt, aztán amikor eltelt a hét esztendő, akkor a király megalázkodott Isten előtt. Ez a kettő különbözik egymástól. A megaláztatás külső dolog, kívülről jön, és kényszeríti az embert valamire, de nem biztos, hogy a megaláztatásban az embernek megváltozik a szíve. Nem biztos, hogy az ember elfogadja Istentől a megaláztatást. Sokan lázongnak, háborognak a megaláztatás ellen. Van megalázkodás, amikor elfogadja azt, hogy Isten fölöttem van. Ahogy a király mondta, a felséges Isten uralkodik az emberek fiain. Lehet, hogy Isten valakit a megaláztatás útján tud eljuttatni a megalázkodásig, de nem fontos, hogy ezt megvárjuk. Nabukodonozor királynak ez már a harmadik találkozása Istennel. Először szintén egy álomban szólt hozzá Isten, amikor azt a nagy állóképet látta, amit a kő leütött. Aztán szólt hozzá Isten, amikor Sidrákot, Misákot és Abednégót megszabadította a tüzes kemencéből. Az első két alkalommal Isten nem nyúlt hozzá a királyhoz, neki szólt az üzenet, de nem nyúlt hozzá. Ha nem értette meg a kettőből, jött a harmadik, amikor Isten hozzányúlt, és a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy Isten hatalmas Isten, hogy Isten igaz Isten. Ebben a megaláztatásban a szíve megalázkodott. Az egyik zsoltár beszél nekünk ilyesmiről, hogy ne legyetek esztelenek, mint a ló és az öszvér, amit úgy kell zablával kényszeríteni, és mégsem közelít hozzád. Isten a szemeivel akar tanácsolni. Ezzel a Nabukodonozor királlyal Istennek célja volt, azért szólt hozzá. Aki már hallotta Isten Igéjét, akár itt, közöttünk, akár máshol, Isten azért szól hozzá, mert gondja van rá, mert szereti, és ha az ember nem érti meg a szép szót, amikor többször is, kétszer-háromszor is szól hozzá Isten, akkor Isten erősebb eszközt vesz elő, olyat, mint Nabukodonozor királynál, hogy az embert megalázza. Sok minden által megalázhat Isten bennünket. Megszoríthatja a derekunkat, megropogtathatja a csontunkat, ágyba fektethet, úgy alakíthatja a körülményeinket, ahogy mi nem szeretjük. Megaláz. Vagy lelkileg aláz meg, rokonok előtt, munkatársak előtt, ismerősök előtt, a családban. Megaláz. Áldás lehet ránk nézve, ha megalázkodunk, de ha nem ismerjük el, hogy Istennek joga van az életünkhöz, joga van úgy tenni, ahogy Ő akar, Ő uralkodik; és ha nem alázkodunk meg, akkor Isten kénytelen még erősebb eszközökhöz nyúlni. Ha megalázkodunk, és a szívünkben meghajlunk, akkor az jó dolog. Ezékiás király mondja: Íme, áldásul volt nekem a nagy keserűség, és te szeretettel kivontad a lelkemet a pusztulásnak a verméből, mert a hátad mögé vetetted az én bűneimet. Amíg az

ember nem alázkodik meg, addig a pusztulásnak a vermében van, addig a halál felé siet, mert Isten előtt a legutálatosabb, a Szentírás tanulsága szerint, a Példabeszédekben olvashatunk ilyen Igét, amikor az ember kevély, amikor felfuvalkodottan jár Isten előtt. Nem akarja elismerni, hogy a felséges Isten uralkodik én fölöttem is, számot tart az én életemre is, jogosan, hanem az ember kevélyen maga akarja berendezni az ő életét. Dániel tanácsa Dániel adott egy tanácsot Nabukodonozor királynak. Olvastuk az Igében, hogy amikor meghallotta ezt az álmot, egy órát rémüldözött, mert tudta, hogy szörnyű dolog az, amit Isten fog cselekedni, mert a király nem hallotta meg kétszer, amit üzent neki Isten. Most úgy van, ahogy egy másik próféta mondta Izrael népének, hogy most úgy szólok, hogy aki hallja, megcsendül bele mind a két füle. Azt is mondta a királynak, hogy ez az álom, és annak a magyarázata szálljon a te ellenségeidre, de elmondta neki Isten üzenetét. A végén azt mondta, hogy király, adok egy tanácsot. Hogy ez ne következzen be rajtad, fogadd meg az én tanácsomat: Azért, oh király, az én tanácsom tessék néked, és vétkeidtől igazság által szabadulj és a te hamisságaidtól a szegényekhez való irgalmasság által. Így talán tartós lesz a békességed (24. vers). Látta Dániel a királyban, hogy van igazságtalanság, van hamisság, és irgalmatlanság, és ezeket az bűnöket hozta elő, hogy ebben változtasd meg az életedet. Most nekünk, embereknek, nem az a fő vitapontunk Istennel. Elsősorban nem azt várja most tőlünk most Isten, hogy a szegényekhez legyünk irgalmasak, hanem elsősorban azt várja most Isten tőlünk, amit végeredményben Nabukodonozor királytól is várt, hogy az egész élete hajoljon meg Isten előtt, hogy ne legyen Isten és közöttünk vita. Amikor az ember nem hajlik meg, akkor azt mondja, hogy Istennek nincs joga az én életemhez, én majd magam rendezem be és irányítom azt. Jézus Krisztushoz való viszony, az Ő befogadása, az Ő királyi uralma az életünk fölött ez az, ahol vita van köztem és Isten között. Ez ördögi dolog, a Sátántól ered. A Sátán azt az egyet nem volt hajlandó megtenni, hogy meghajoljon Jézus Krisztus előtt. Mindent felkínál az embernek is, csak az ember se hajoljon meg Krisztus előtt. Isten vár, ad időt Úgy látszik, hogy a király Dánielnek ezt a tanácsát nem fogadta meg, pedig nem csak tanácsot adott neki Isten, hanem még időt is adott neki, pontosan egy esztendőt. Így olvastuk, hogy tizenkét hónap múlva, amikor a babiloni palota tetején sétált, akkor jött a szózat az égből, hogy a birodalom elvétetett tőled. Tizenkét hónapi kegyelmi időt, egy éves kegyelmi időt, ami alatt még gondolkodhatott az álom felől, és annak értelme felől, és az élete felől. Testvérek, nem tudom, hogy nekünk mikor szólt Isten, mikor értettük meg először, hogy azt kívánja tőlünk, hogy Ő uralkodjon az életünk fölött. Azt kívánja tőlünk, hogy hajoljunk meg előtte, hogy ne legyünk kevélyek, és a magunk útján járók. Nem tudom, ki mikor értette meg. Isten azért adott még türelmi időt (Nabukodonozornak 12 hónapot), nem tudom kinek mennyit, hogy látja Isten, de egyszer aztán számot kell adni arról, hogy megértettük-e, hogy mire intett, és mire tanított bennünket. Ha nem értettük meg, akkor Isten hozzányúl az életünkhöz, és megaláz. Nem szeret Isten megalázni bennünket, azt mondja sok helyen az Ige, hogy Ő nem gyönyörködik abban, nem szívesen veri és szomorítja meg az embernek a fiát. Nem, nem gyönyörködik abban Isten, nem a szíve szerint való. Miért halasztotta el az ítéletet Nabukodonozor királynál Isten? Szólt először az álom által. Eltelt egy jó idő, megint szólt egy esemény által, megint eltelt egy idő, megint szólt álom által, de akkor már nagyon erélyesen. Tanácsot adott neki Isten, még várt 12 hónapot. Miért vár Isten? Sokan, Istennek ezt a kegyelmes, várakozó idejét úgy értelmezik, hogy á, nem lesz abból semmi. Péter apostol is beszél arról, hogy azt mondják sokan csúfolódva, hogy Istennek a kegyelmi idejét bujálkodásra használják fel, hogy amióta az atyák meghaltak, minden azonképpen van, nem lesz abból semmi, hogy Ő eljön, meg hogy Ő ítél. Pál apostol

pedig arról beszél, hogy nem tudod, hogy Istennek a jósága téged megtérésre indít? Tudnunk kell, hogy azt a kegyelmi időt, amit az Úr a mi életünkben ad, nem azért adja, mert nincs hatalma véghez vinni az ítéletet, hanem mert vár. Nem akarván, hogy némelyek elvesszenek. Mert nem szeret Isten ítélni, nem a szíve szerint való, mert Isten irgalmas Isten, Isten kegyelmes Isten. Sokszor beszélgetünk mostanában a feleségemmel a gyerekeinkről. Most ahogy nőnek, már nem úgy van, ahogy a szülő szeretné. Sokszor már hiába vesszük elő a pálcát is, nem ér semmit. Éppen tegnap este az Úr elé álltam, és imádkoztam egy dologban az egyik gyermekemért, és az volt előttem, hogy tudtam, hogy most Isten veszi a kezébe, mert nem mondott le róla. Ad időt, de aztán Isten a kezébe veszi. Ad időt, hogy addig még gondolja meg, és változzon meg, de ha nem, Isten a kezébe veszi. Összeszorult a szívem, és az volt bennem: Uram! Ha a kezedbe veszed, kegyelmesen, mert ha Isten megaláz valakit, az más, mint amikor a szülő megveri pálcával a gyereket. De mégis azt mondom, legyen meg az Úr akarata, mert amikor Ő megaláz, azért aláz meg, mert azt akarja, hogy az ember megtérjen, és éljen. Az ítélet elérte célját Eltelt az egy év kegyelmi idő. Nabukodonozor szívében nem történt változás. Az egy év kegyelmi idő helyett, kapott hét év nagyon nehéz időt. Amikor leírja itt a Szentírás, hogy megháborodott, megtébolyult, kivetették az emberek közül, olyan lett, mint a barmok, szénát, füvet evett, mint az ökrök, ott volt egyedül. Hét idő múlt el fölötte. Sokan gondolkodtam ezen, hogy azt mondja az Ige, hogy: És az idő elteltével én, Nabukodonozor, szemeimet az égre emelém, és az én értelmem visszajöve, és áldám a felséges Istent, és dícsérém és dicsőítém az örökké élőt, kinek hatalma örökkévaló hatalom és országa nemzedékrőlnemzedékre áll (31. vers). Hogy mi volt a szívében ennek az embernek a hét esztendő alatt, azt is mondja itt az Ige: Az ő emberi szíve változzék el, és baromnak szíve adassék néki, és hét idő múljék el felette (13. vers). Mit láthatott, mit érezhetett, mit gondolhatott? Nem tudjuk. Egyet tudunk csak biztosan: akármilyen siralmasak, nehezek, akármilyen szánalomra méltóak és kilátástalanok voltak is ezek a körülmények, nem telt el sem több, sem kevesebb idő, mint amennyit Isten kiszabott. Eltelt a hét idő. Ha Isten valakit megaláz, sem több, sem kevesebb, nem kell félnünk! Sem több, sem kevesebb, amennyi kell, amennyit Isten kiszab. Hét idő. Ami változás végbement ennek a királynak a szívében, az csodálatos. Ezt Isten tette hét idő alatt. A király fel tudta emelni a végén a szemeit az égre, meg tudta hajtani a szívét Isten előtt. Még azt szeretném bemutatni, hogy ennek a királynak az életében milyen szemmel látható, csodálatos változás történt,. Azt mondja, hogy az idő elteltével én, Nabukodonozor, szemeimet az égre emelém, és azután az én értelmem visszajöve (31. vers). Figyeljük a sorrendet, először szemeimet az égre emelém és azután az én értelmem visszajöve. Ebben a megalázott állapotban mégis felfelé tudott nézni Istenre, nem önmagára, nem a körülményekre, nem a siralmas állapotra, amiben volt, hanem fel tudta emelni a szemeit az égre. Szemeimet az égre emelém. Nem tudom, talán valaki benne van ilyen megaláztatott állapotban, Isten tudja. A mi szemünk, ha megaláztatásban vagyunk, jó ha oda van függesztve az égre. Ha az égre van függesztve a mi szemünk, visszajön az értelmünk. Ha a körülményeket nézzük, embereket okolunk, meg egyebeket, nem leljük az igazi értelmét a nyomorúságunknak, és nincs igazi értelem bennünk, nem jól ítéljük meg a körülményeket, de ha feltekintünk az Úrra, visszajön az értelmünk. Amikor visszanyerte az értelmét: akkor áldám a felséges Istent, és dícsérém és dicsőítém az örökké élőt. A 34. versben ugyanezt mondja: Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt. Nézzük csak meg, hogy amikor először üzent álom által Isten Nabukodonozornak. Látta azt az állóképet, amit ledöntött a kő. Amikor elfelejtette az álmát, reggelre már nem is tudta

megmondani a bölcseknek, hogy mit álmodott, elfelejtette. Akkor Dánielnek az Úr kijelentette úgy, hogy elmondta az álmot is. Mi volt akkor a királynak a szívében? Akkor Nabukodonozor király arczra borula és imádá Dánielt, és meghagyá, hogy ételáldozattal és jó illattal áldozzanak néki. [...] Akkor a király fölmagasztalá Dánielt, és sok nagy ajándékot ada néki, és hatalmat adott néki Babilonnak egész tartománya felett, és a babiloni összes bölcseknek előljárójává tevé őt (Dán 2,46.48). Embert imádott. Igaz, itt a 47. Versben azt mondja, hogy bizonynyal a ti Istenetek, ő az isteneknek Istene, és a királyoknak ura, de az ember volt az előtérben. Imádta az embert, nem Istent. A harmadik részben, amikor Sidrák, Misák és Abednégó Isten csodálatos szabadítása folytán kiszabadult a tüzes kemencéből, akkor azt mondta: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene [...] Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, a mely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék... (Dán 3,28-29). Azoknak az Istene áldott, nem az én Istenem. Én parancsolom, hogy minden nép és nemzet ezt és ezt csinálja, de mindig ő volt a nagy, ő parancsolt, mit csináljon más. Isten nem parancsol senkinek és semminek. Nem azt mondta, hogy az ő Istene, hanem annyit mondott, hogy áldom és dicsőítem a szentséges Istent. Dicsérem és dicsőítem az örökké élőt, akinek a hatalma örökké való hatalom. S harmadszorra, most: Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt, aki az ég királya is, aki a királyoknak a királya. Szép az előttem, hogy Isten elérte a célját a megaláztatással. Úgy történt, ahogy Dániel által megüzente az Úr, a gyökérnek a törzsöke ott maradt a földben, amikor elérte a célját, akkor visszakapta a királyságát. Így is mondta a király: Abban az időben visszatére hozzám az én értelmem, és országom dicsőségére az én ékességem, és méltóságom is visszatére hozzám, és az én tanácsosaim és főembereim fölkeresének engem, és visszahelyeztettem az én országomba, és rendkívüli nagyság adatott nékem (33. vers). Most már látta, hogy nem ő csinálta, nem én építettem, nem én szereztem, hanem adatott. A mennyei király adta nekem ezt. Testvérek, lehet, hogy talán vagy a szívünkben, vagy a lelkünkben inkább szomorkás hangokat ütött meg ez az Ige, de nekem mégis öröm van a szívemben, mert ennek a résznek a befejezése nagyszerű és örömteli. Az van ebben a részben, hogy nem számít Istennek, hogy milyen nehézségeken visz át bennünket, hogy hogyan aláz meg, de a végén eléri a célját. Befejezés Egy következtetést levonhatunk magunknak. Most itt van az esztendő vége, nem tudjuk, hogy 12 hónap múlva, a jövő évben itt lehetünk-e még. Nem tudjuk, hogy Isten kinek még mennyi időt adott. Azt sem tudjuk, hogy honnan számolja Isten az életünkben azt, hogy már tudnunk kellene, hogy meghajoljunk előtte. Ezért kell az ima, így menni át az új esztendőbe, ha lehet ilyen határokat húzni. Az Ige azt mondja, hogy még ma. Uram, nem akarok Veled perelni tovább, nem akarok a magam ura és gazdája lenni. Ha van köztem és Közte vitapont, vagy olyan, hogy engedem, hogy Isten irányítsa az életem bizonyos területét, de másik területét már nem engedem át Neki. Ebben Istenre hagyom magam, az Igéje szerint, amabban pedig nem szabom magam Hozzá, nem merem, mert hitetlen vagyok. Mi lenne, ha itt is odaszánnám magam? Hajoljunk meg, mert azt mondja ez a király, hogy minden cselekedete igazság, az Ő utai ítélet. Akik kevélységben járnak, azokat megalázhatja. Hogyha meghajlik a szívünk, akkor tudunk igazán nem csak úgy beszélni, hanem úgy is érezni, meg úgy is élni, ahogy Nabukodonozor élt és beszélt, és érzett, miután vége volt a megalázottságának. Azért én áldom, dicsőítem és dicsérem a mennyei Királyt! Ámen. Derecske, 1999. október 3.