Alice Sebold Komfortos mennyország

Alice Sebold Komfortos mennyország A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alice Sebold: The Lovely Bones Little, Brown and Company, 2002 Copyright 2002 by Alice Sebold Hungarian translation Tábori Zoltán, 2003 1

Apám íróasztalán volt egy kis üveggömb, abban lakott egy vörös-fehér csíkos sálas, hópelyhek közt topogó pingvin. Kislány koromban apám mindig az ölébe vett, és az üveggömbért nyúlt. Megforgatta, s aztán néztük, ahogy hull, kavarog a pingvin körül a hó. Megsajnáltam szegényt, amiért olyan magányos. Szóvá is tettem apámnak, de ő azt mondta: Sose féltsd, Susie, szép élete van. Egy tökéletes világba van bezárva. 2

EGY Susie Sailfishnek hívtak; a családunknak már csak ilyen halneve volt. Tizennégy éves múltam, amikor 1973. december 6-án meggyilkoltak. Olyan voltam, mint a legtöbb eltűnt lány a hetvenes évekbeli újságfotókon: seszín barna hajú fehér kislány. Ez még azelőtt volt, hogy mindenféle és fajta kölykökről szóltak volna úton-útfélen a hírrovatok és a tejesdobozok. Abban az időben az emberben még csak fel se merült, hogy ilyen dolgok egyáltalán előfordulhatnak. Alsós gimnazistaként az évkönyvbe Juan Ramon Jiménez spanyol költőtől választottam idézetet, akire a húgom hívta fel a figyelmemet: Ha vonalas papírt kapsz, írj rá keresztbe. Ez a mondat azért tetszett meg annyira, mert egyrészt kifejezte utálkozásomat az előre szabott tanrendi skatulyákkal szemben, másrészt mert nem valami süket szöveg volt egy rockegyüttestől, szóval megcsillogtathattam vele irodalmi műveltségemet. Sakk- és kémiaszakköri tag voltam, viszont Delminicóné háztartástanóráin bármihez fogtam, mindent odakozmáltam. A tanárok közül Botte tanár úr volt a kedvencem, aki biológiát tanított, és boncolás közben előszeretettel noszogatta békáinkat és rákjainkat, hogy táncra keljenek preparátumos tálcáinkon. Egyébként nem Botte tanár úr gyilkolt meg. Nem kell mindjárt mindenkire gyanakodni, aki itt majd szóba jön. Ez a bökkenő. Az ember sose tudhatja. Botte tanár úr eljött a búcsúztatásomra (mi tagadás, eljött szinte az egész alsógimi ilyen népszerű még soha nem voltam), és jócskán kivette a részét a sírásból. Botte tanár úrnak volt egy súlyos beteg gyereke. Ezt mindannyian tudtuk róla, úgyhogy amikor nevetett a saját viccein, amelyeknél jó darabig eltartott, mire leesett nekem a tantusz, mi is vele nevettünk, nemritkán erőltetetten, csak hogy örömet szerezzünk neki. A lánya másfél évvel utánam halt meg. Leukémiás volt, de nem az én mennyországomba került. A szomszédunkban lakó férfi volt a gyilkosom. Anyám odavolt a pázsitot szegélyező virágágyásaiért, apám pedig egy ízben eszmét cserélt vele trágyázási kérdésekről. Gyilkosom az olyan avittas dolgok mellett tört lándzsát, mint a tojáshéj és kávézacc, amelyekre, elmondása szerint, már az anyja is esküdött. Apám széles mosollyal jött haza, és elélcelődött, hogy lehet bármilyen gyönyörű ennek a pasasnak a kertje, hét mérföldre bűzleni fog, ha majd bejön egy jó kis kánikula. 1973. december 6-án azonban havazott, és útban hazafelé a gimiből átvágtam a kukoricáson. Tök sötét volt, merthogy telente rövidebbek a nappalok, és emlékszem, törött kukoricaszárakon botladoztam. Lágyan hullt a hó, mintha parányi kezek verdesnék az arcomat, és az orromon át vettem a levegőt, amíg be nem dugult, és muszáj volt kinyitnom a számat. Alig két méterre voltam Harvey bácsitól, amikor kidugtam a nyelvemet, hogy megízleljek egy hópelyhet. Vigyázz, meg ne ijedj! mondta Harvey bácsi. Abban a tök sötét kukoricásban persze hogy megijedtem. Holtom után eltűnődtem: mintha úszott volna némi kölniillat a levegőben, amivel nem törődtem, vagy legföljebb azt gondoltam, hogy valamelyik közeli házból jöhet. Ó, Harvey bácsi! kiáltottam. Te vagy a nagyobbik Sailfish lány, ugye? Igen. 3

Hogy s mint a család? Bár én voltam közülünk a legidősebb gyerek, és természetismeret-órai feleltetésen jól álltam a kérdéseket, felnőttek társaságában sose tudtam igazán feltalálni magamat. Jól mondtam. Fáztam, és ha nem munkált volna bennem a felnőttek iránti természetes tisztelet, no meg az a tény, hogy Harvey bácsi a szomszédunk volt, és apám egy ízben eszmét cserélt vele trágyázási kérdésekről, már rég faképnél hagytam volna. - Építettem ide valamit mondta. Nincs kedved megnézni? - Nagyon összefagytam, Harvey bácsi feleltem, és anyám sötétedés előtt hazavár. - De hisz már sötét van, Susie mondta. Utólag azt kívánom, bár furcsálltam volna a dolgot. Hisz sose mondtam neki, hogy hívnak. Valószínűleg az járt a fejemben, hogy biztosan azokból a bosszantó kis történetekből tudja, amelyeket apánk az ő atyai szeretetének illusztrálására fűnek-fának mondogat. Ő az a fajta apa volt, aki kirakja azt a meztelen fotót, amelyet hároméves korodban kapott lencsevégre a vendégeknek fenntartott földszinti fürdőszobában. Hál' istennek, ezt a húgommal, Lindseyvel tette meg. Legalább ettől a méltatlanságtól meg lettem kímélve. Annál szívesebben tette közkinccsé viszont azt az esetet, amikor, Lindsey születése utáni féltékenységi rohamomban apám ezt a túlsó szobából látta, ahol épp telefonált, végigmásztam a heverőn, és megpróbáltam lepisilni Lindseyt a babakocsiban. Ez a történet mélységesen megalázott, valahányszor csak apám elmondta, mondjuk, a lelkipásztorunknak vagy Steadnének, a szomszédunknak, aki terapeuta volt, és akinek a hozzáfűzéseit apám mindenáron hallani akarta, illetve bárkinek, aki így álmélkodott: Nahát, ebben a Susie-ban aztán van spiritusz! Spiritusz? csapott le apám azon nyomban. Na, hadd mondjak valamit erről a spirituszról! És máris belefogott a Susie lepisilte Lindseyt című magánszámába. De mint kiderült, apám Harvey bácsinak egy szóval sem említette egyikünket sem, és a Susie lepisilte Lindseyt történetet sem mesélte el neki. Harvey bácsi utóbb ezeket a szavakat intézte anyámhoz, amikor az utcán összefutottak: - Hallottam erről az iszonyú-szörnyű tragédiáról. Mi is volt a neve a lányának? - Susie felelte anyám, újra meg újra nekiveselkedve a súlynak, amelyről naivan azt remélte, hogy egy nap talán enyhülni fog, nem sejtvén, hogy élete hátralévő részében csak mind újabb és változatosabb gyötrelmeket hoz. Harvey bácsi elmondta az ilyenkor szokásosakat. Remélem, elkapják azt a rohadékot. Fogadja őszinte részvétemet. Akkorra már a mennyországomban voltam, a tagjaimat próbálgattam, és nem akartam hinni a fülemnek. - Ezt a pofátlanságot! mondtam Frannynak, beilleszkedési tanácsadómnak. - Ja felelte, és ennyiben maradtunk. Az én mennyországomban nem volt helye a túl sok beszédnek. 4

Harvey bácsi azt mondta, hogy az egész csak egy perc, úgyhogy követtem kicsit beljebb a kukoricásba, ahol egyre kevesebb kukoricaszár volt letörve, mert arra már nem volt kifizetődő levágni az utat a gimnázium felé. A kistesóm, Buckley egyszer megkérdezte anyámat, hogy mi, akik ott lakunk a kukoricás mellett, miért nem eszünk soha belőle, és anyám azt felelte, hogy azért, mert ehetetlen. - A kukorica jó a lovaknak, de nem jó az embereknek tette hozzá. - A kutyáknak sem? kérdezte Buckley. - Nem bizony felelte anyám. - A dinoszauruszoknak sem? És ez így ment egy darabig. - Csináltam egy kis búvóhelyet mondta Harvey bácsi. Megállt, és felém fordult. Nem látok semmit mondtam. Tisztában voltam vele, hogy Harvey bácsi furcsán méreget. Az idősebb férfiak szoktak így méricskélni, amióta elvesztettem kisbabás pufókságomat, de nekik se gyakran lóg kocsányon a szemgolyóbisuk, amikor sötétkék vihardzsekimet és bugygyos sárga trapéznadrágomat hordom. Harvey bácsi kis, kerek, aranykeretes szemüveget viselt, azon keresztül bá mult rám. Figyelmesebb is lehetnél, Susie mondta. Szerettem volna inkább arra figyelni, hogyan tűnhetnék el, mégse tettem. De miért nem? Franny azt mondta, hogy az ilyen kérdéseknek nincs semmi értelmük. - Nem tetted meg, és kész. Ne rágódj rajta. Ezen már nem segít semmi. Meghaltál, törődj bele. - Nézd csak meg jobban! Harvey bácsi leguggolt, és rákoppintott a földre. - Mi az? kérdeztem. A fülem már egészen lefagyott. Nem szívesen hordtam azt a pomponos, csengettyűs tarka sapkát, amelyet anyám kötött nekem valamelyik karácsonyra. Ott volt nálam, csak begyömöszölve a vihardzsekim zsebébe. Emlékszem, hogy odamentem, és rádobbantottam egyet a földre. Keményebbnek éreztem a fagyott földnél, pedig elég derekasan fagyott. - Fa mondta Harvey bácsi. Hogy ne dőljön össze a lejárat. Ezt leszámítva az utolsó centiig földből van. - De mi az? kérdeztem. Már nem fáztam, és nem is tartottam furcsának a nézését. Úgy viselkedtem, mint a természetismeret-órán: nem bírtam a kíváncsiságommal. - Gyere, és nézd meg magad. Nem volt könnyű lejutni, ezt ő maga is beismerte, miután már mindketten odabent voltunk a veremben. Még kéményt is csinált elvezetni a füstöt, ha éppenséggel tüzet rakni támadna kedve! Ez az egész annyira lenyűgözött, hogy a be- és kijutás bájossága meg se fordult a fejemben. Meg hát az is idetartozik, hogy még sose kellett igazából menekülőre fognom a dolgot. A legveszedelmesebb valaki, aki elől valaha is futnom kellett, Artie volt, egy fura figura az iskolámból, az apja temetkezési vállalkozó. Lépten-nyomon azzal kérkedett, hogy egy balzsamozószerrel töltött injekciós tűt hord magánál. A füzeteit telerajzolta sötét cseppeket 5

hullajtó injekciós tűkkel. - Hű, de kafa! mondtam Harvey bácsinak. Lehetett volna akár a notre-dame-i púpos toronyőr, akiről franciaórán olvastunk, az se érdekelt volna. Teljesen visszafejlődtem. Kisöcsém, Buckley szintjére süllyedtem, aki a New York-i Természettudományi Múzeumba tett egész napos kirándulásunkon belehabarodott a kiállított hatalmas csontvázakba. A kafa szót kiselemista korom óta ki nem ejtettem nyilvánosság előtt a számon. A cukrosbácsi megspórolta a cukrot mondta Franny. Ma is magam előtt látom a vermet, mintha csak tegnap lett volna, ahogy az is volt: számunkra az élet örökös tegnap. Akkora volt, mint egy kisebbfajta szoba, mint, mondjuk, az előszobai gardrób a házunkban, ahol a cipőinket és az esőkabátjainkat tartottuk, és ahová anyának sikerült egymás tetejébe állítva beügyeskednie a mosógépet és a szárítót. Én csaknem kiegyenesedhettem odabenn, de Harvey bácsinak le kellett görnyednie. Ásáskor hagyott mindkét oldalon egy-egy padot. Rögtön le is ült. Nézz körül mondta. Álmélkodva körbebámultam, szemrevételeztem a feje fölött a kiásott polcot, a gyufaskatulyákat és az elemek garmadáját rajta, meg egy elemes fénycsövet, amely az egyetlen fényt szolgáltatta a helyiségben egy igencsak hideglelős fényt, ami aztán kivehetetlenné tette a vonásait, miközben feküdt rajtam. Volt még egy tükör is a polcon, meg borotva és borotvakrém. Ezt különösnek véltem. Miért nem otthon borotválkozik? De nyilván az járt a fejemben, hogy akinek abszolút szuper emeletes háza van, és aztán alig félmérföldnyire tőle épít egy föld alatti kuckót, annak biztos nincs ki mind a négy kereke. Apám az ilyen esetekben persze sokkal finomabban szokott fogalmazni: Ő egy egyéniség, és kész! Úgyhogy valószínűleg arra gondoltam, hogy Harvey bácsi egy egyéniség, és tetszett a szoba, meleg is volt, és kíváncsi voltam, Harvey bácsi hogyan építette, milyen technikával, és honnan vette az ötletet. Harmadnapra azonban, mire Gilberték kutyája megtalálta a könyökömet, és hazavitte a hozzátapadt árulkodó kukoricacsuhéval, Harvey bácsi betemette az egészet. Az idő alatt épp átutazóban voltam. Nem kellett látnom, ahogy gürcöl vele, kihúzkodja a fa tartóelemeket, összeszed minden terhelő bizonyítékot, kivéve azt a könyököt. Mire felbukkantam, s túlvilági valómban lepillanthattam a földi eseményekre, a családomon kívül nem is igen érdekelt semmi. Anyám félig nyitott szájjal ült a cserfa széken a bejárati ajtónk előtt. Még sose láttam ilyen sápadtnak. Kék szeme a semmibe meredt. Apám lejárta a lábát. Minden részletről tudni akart, és ott akart lenni, amikor a zsaruk átfésülik a kukoricást. Istennek hála, egy Len Fenerman nevű tökmag nyomozó adott mellé két egyenruhást, hogy menjenek be a városba, és nézzenek körül mindenütt, ahol lófrálni szoktam a barátaimmal. Az egyenruhások mindjárt egy egész napra lekötötték apámat az egyik bevásárlóközpontban. Lindseynek egy árva szót nem szólt senki, pedig tizenhárom évesen már elég nagy lett volna hozzá, Buckleynak meg pláne nem szóltak, aki akkoriban négyéves volt, és őszintén szólva sose fogta fel igazán. Harvey bácsi megkérdezte, nem kérek-e frissítőt. Szó szerint így kérdezte. Azt mondtam, hogy most már haza kell mennem. 6

- Viselkedj udvariasan, és igyál egy kólát mondta. Lefogadom, a többi gyerkőc kérne a helyedben. - Miféle többi gyerkőc? - Ezt a környékbeli gyerkőcöknek építettem. Gondoltam, jó lesz klubhelyiségnek. Ezt szerintem már akkor se hittem el. Sejtettem, hogy hazudik, de ártatlan hazugságnak véltem. Úgy képzeltem, magányos lehet. Egészségtanórán hallottunk ilyen emberekről. Sose házasodnak meg, minden este mirelitet esznek, és annyira félnek az elutasítástól, hogy nem tartanak még állatot sem. Megsajnáltam. - Oké mondtam. Kérek egy kólát. Rövidesen így szólt: Nincs meleged, Susie? Levethetnéd a vihardzsekidet. Levetettem. - Nagyon csinos vagy, Susie mondta. - Köszönöm mondtam, jóllehet, Clarissa barátnőm szóhasználatával, igencsak cikis pillantásokat vetett rám. - Van már barátod? - Nincs. Kiittam a maradék kólámat, és azt mondtam: Indulnom kell, Harvey bácsi. Klassz ez a kégli, de most már mennem kell. Felállt, és a hátát nekipúpozta a kinti világba vezető hat föld lépcsőfoknak. Nem értem, hogy juthat ilyesmi az eszedbe. Harvey bácsi nem volt egyéniség. Igyekeztem úgy beszélni, hogy ezt ne kelljen számításba vennem. Benne voltam nyakig a cikiben meg a slamasztikában, ahogy ott tornyosult, és eltorlaszolta a kijáratot. - Harvey bácsi, most már tényleg mennem kell. - Vetkőzz le. - Tessék? - Vetkőzz le. Meg akarlak vizsgálni, hogy szűz vagy-e még. - Az vagyok, Harvey bácsi feleltem. - Meg akarok győződni róla. A szüleid hálásak lesznek érte. A szüleim?! - Rossz lányokra nincs szükség a családban mondta. - Harvey bácsi, kérem, engedjen ki mondtam. Nem mész sehova, Susie. Most már az enyém vagy. A jó fizikumra akkoriban még nem fektettek nagy hangsúlyt; az aerobic csak szólam volt. A lányoktól azt várták, hogy gyengék legyenek, és az iskolában csak azok a lányok jeleskedtek kötélmászásban, akikről gyanítottuk, hogy leszbikák. 7

Keményen ellenálltam. Amennyire csak bírtam, ellenálltam, hogy Harvey bácsi ne bánthasson engem, de ez az amennyire csak bírtam nem volt elég, messze nem volt elég, és hamarosan a földön feküdtem, belenyomva a földbe, ő meg rajtam izzadt és lihegett, a szemüvege elveszett a küzdelemben. Szóval akkor még éltem. Arra gondoltam, hogy ez a lehető legrosszabb dolog a világon, amikor az ember fekszik a hátán, fölötte egy izzadó férfival. Be vagyok zárva a föld mélyébe, és senki sem tud rólam. Anyámra gondoltam. Biztos a beépített órát nézi a tűzhelyen. A tűzhely új volt, és anyám örült neki, hogy óra is van rajta. Másodpercre beoszthatom az életem mondta az anyjának, olyasvalakinek, akit a legkevésbé sem érdekeltek a tűzhelyek. Most már nyilván aggódik, mit aggódik: dühös, amiért késem. Amint apám beáll a garázsba, anyám aktivizálja magát, koktélt kever neki, száraz sherryt, és bosszús képpel fogadja: - Ez az alsógimi, ez az alsógimi! Biztos elhúzódott a tavaszköszöntő. - Ugyan, Abigail! feleli majd apám. Miféle tavaszköszöntőről beszélsz, amikor havazik? Miután anyám ezzel így felsült, talán bezavarja Buckleyt a szobába, és ráparancsol: Játssz apáddal!, aztán újból beveszi magát a konyhába, önt egy korty sherryt magának is. Harvey bácsi az ajkát nyomkodta az enyémhez. Az ajka duzzadt és nedves volt. Sikoltani szerettem volna, de féltem megtenni, és az erőm is elhagyott. Egyszer megcsókolt valaki, akit kedveltem. Raynek hívták, és Indiából származott. Akcentussal beszélt, és sötét bőre volt. Semmi nem indokolta, hogy megkedveljem. Nagy szemén a szemhéj mintha mindig félig csukva volna, Clarissa csak így mondta: szipus szipoj, de aranyos és okos volt, falazott a puskázásomhoz matekon. A folyosói szekrényem mellett csókolt meg az évkönyvi fotóleadás előtti napon. Az évkönyv a nyár végén jelent meg, ő a fényképe alá Az én szívem sablonkérdésre azt írta be: Susie Sailfishé. Azt hiszem, komolyan gondolta. Emlékszem, az ajka cserepes volt. - Harvey bácsi, ne! sikerült végre kipréselni magamból, és aztán ezt ismételgettem végtelenszer. Ne! És azt is rengetegszer hozzátettem: kérem. Franny azt mondta, hogy a halála előtt szinte mindenki ezzel a kérem-mel esdekel. - Megőrülök érted, Susie mondta. - Kérem! rimánkodtam. Ne! rimánkodtam. Néha összevontam a kettőt. Kérem, ne! Variáltam is. Ne, kérem! Olyan volt, mintha egy nem a zárba illő kulcsot erőltetnék, vagy mintha egy medicinlabdának kiabálnék, elkaptalak, elkaptalak, elkaptalak, ahogy elzúg a fejem fölött. Kérem, ne! Hamar megunta, hogy a nyüszítésemet hallgassa. A vihardzsekimért nyúlt, kivette a zsebéből az anyám kötötte sapkát, gombóccá gyúrta, és belegyömöszölte a számba. A csengettyűk halkan meg-megcsendültek, de ez volt minden hang, amit ezután kiadtam. Nyálas ajkával végigcsókolta az arcomat, a nyakamat, majd a blúzom alá nyúlt. Sírtam. 8

Lassan elhagytam a testemet; kezdtem belakni a levegőt és a csendet. Sírtam és verekedtem, hogy addig se érezzek semmit. Letépte rólam a nadrágot, miután nem találta a rejtett cipzárt, amelyet anyám mesterien az oldalába varrt. Nagy fehér bugyi! lihegte. Úgy éreztem, hatalmasra puffadok. Mintha tenger volnék, és ő bennem áll, belém vizel és belém szarik. Mintha minden porcikám ki akarna tekeredni, mint a simi-simiben, amit Lindseyvel játszottam, ha már végképp nem tudtam nemet mondani neki. Harvey bácsi fölöttem nekiállt helyzetbe hozni magát. Susie! Susie! Hallottam, ahogy anyám szólongat. Kész a vacsora! Bennem volt. Horkantott, röfögött. Bárányhús van párolt zöldbabbal! Mozsár voltam, ő pedig a törő. Öcséd festett neked valamit, én meg sütöttem alma tortát! Mozdulatlanul feküdtem Harvey bácsi súlyos teste alatt, és hallgattam a szíve verését és a saját szívemét. Az enyém ugrabugrált, akár egy nyúl, az övé pedig dörömbölt, mintha pöröly csapkodna abroszon. Egymáshoz lapulva feküdtünk, és hirtelen beleremegtem a gondolatba: ezt tette velem, és még élek. Ennyi. Még lélegeztem. Hallottam a szívét. Éreztem a leheletét. A bennünket körülvevő sötét földnek volt éppen ilyen szaga: a nyirkos humuszé, ahol férgek és állatok élték mindennapi életüket. Órákon át sikoltozhattam volna. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog ölni. Nem sejtettem, hogy máris egy haldokló állat vagyok. Nem akarsz felkelni? kérdezte Harvey bácsi, miután lehemperedett rólam, és fölém guggolt. A hangja udvarias és bátorító volt, mint késő reggel egy szeretőé. Szelíd ösztökélés, nem parancs. Képtelen voltam megmozdulni. Képtelen voltam felkelni. Miután nem keltem fel vajon csak emiatt, csak mert nem engedelmeskedtem neki?, oldalra hajolt, és a feje fölött végigtapogatta a párkányt, ahol a borotvája és a borotvakrémje volt. Egy kést emelt le. A meztelen penge rám mosolygott, vigyorba görbült.harvey bácsi kivette a számból a sapkát. Mondd, hogy szeretsz! mondta. Megtettem. Szinte kedveskedve.a vég így is, úgy is bekövetkezett. 9

KETTŐ Amikor felkerültem a mennyországba, azt hittem, mindenki azt látja, amit én. Hogy mindenki mennyországában futballkapuk meredeznek a távolban, és jól megtermett nők gerelyt és súlygolyót hajigálnak. Hogy minden ház olyan, mint a hatvanas években épült külvárosi középiskolák. Nagy, zömök épületek gubbasztanak a fantáziátlanul kialakított, homokos telkeken mindenfelé; a modernség illúzióját kiugrasztott homlokzatok és nagy, nyitott terek vannak hivatva kelteni. Leginkább azt szerettem bennük, hogy a színpompás épülettömbök ugyanolyan türkizkékre és narancssárgára voltak festve, mint a Fairfax Gimnázium épülettömbjei. Még a földön néha rávettem apámat, hogy hajtsunk el a Fairfax Gimnázium mellett, szóval oda tudtam képzelni magamat. Az embernek az alsó után a felsőgimiben illik új életet kezdenie. Amikor már a Fairfaxbe járok, ragaszkodni fogok hozzá, hogy Suzanne-nak szólítsanak. A hajamat vagy bebodorítom, vagy kontyba felfésülöm. Olyan testem lesz, hogy a fiúk kívánni fogják, a lányok pedig irigyelni, de mindennek tetejébe olyan aranyos leszek, hogy a bűntudattól nem lesz más választásuk, mint hogy imádjanak. Miután imigyen már királynői magasságokba emelkedtem, előszeretettel képzeltem magamat az esetlen gyerkőcök védelmezőjének szerepébe is a menzán. Ha valaki csúfolni merészeli Clive Saunderst, mert lány módjára, pipiskedve jár, rögvest megbánja, miután jól irányzott rúgást helyezek el testének legkényesebb pontján. Ha a fiúk gúnyolódni kezdenek Phoebe Hart méretes mellein, el fogom magyarázni nekik, hogy az ilyesmin egyáltalán nincs semmi nevetnivaló. Azt ne firtassuk, hogy Phoebe láttán korábban magam is széljegyzeteket firkáltam noteszomba: Skót dudák, Hűhák, Sam Jojók. Apám vezetett, én ábrándozva ültem a hátsó ülésen. A dologhoz kétség sem férhetett. Mit évek: napok alatt elvégzem a felsőgimit, vagy, tátsa csak a száját mindenki, Oscart kapok a legjobb színésznői alakításért még itt az alsóban. Ezekről álmodoztam odalenn a földön. A mennyországban töltött néhány nap után rájöttem, hogy a gerelyhajítók, a súlylökők és a repedezett aszfaltgrundon kosarazó fiúk mind a saját külön mennyországukban élnek. Az övék egyszerűen csak passzol az enyémhez nem kimondottan másolatai egymásnak, de rengeteg ugyanolyan dolog zajlik bennük. Összeismerkedtem Hollyval, aki a szobatársam lett a harmadik nap. Éppen hintázott. (Meg se kérdeztem, hogy kerülnek hinták egy gimibe: a mennyország épp ettől mennyország. Ráadásul az ülőkéjük nem holmi lapos deszka volt, hanem fotelülés erős fekete gumiból, amibe az ember befészkelheti magát, és kicsit rugódzhat is benne, mielőtt hintázni kezd.) Holly ott ült, és egy könyvet olvasott, amely egy fura ábécé szerint volt írva, amiről az a disznósültes rizs jutott az eszembe, amelyet apám a Pörc Hopp vendéglőből hozatott, Buckley imádta ezt a nevet, imádta teli torokból üvölteni: Pörc Hopp! Most már tudok vietnamiul, és tudom, hogy a Pöre Hopp tulajdonosa, Herman Jade nem vietnami, és hogy Hermán Jade igazi neve nem is Hermán Jade, azt csak akkor vette fel, amikor Kínából bevándorolt az Egyesült Államokba. Mindezt Holly magyarázta el nekem. Szia! mondtam. Susie-nak hívnak. Utóbb elmesélte nekem, hogy a nevét az Alom luxuskivitelben című filmből választotta. De 10

aznap csak foghegyről odavetette. Engem meg Hollynak. Minthogy nem akarta, hogy az ő mennyországában bárkinek is akcentusa legyen, neki se volt. Megbámultam a fekete haját. Éppolyan fénylő volt, amilyennel a magazinok kecsegtetnek. - Mióta vagy itt? kérdeztem. - Három napja. - Én is. Leültem a mellette lévő hintára, és körbeforogtam, hogy a lánc feltekeredjen. Aztán elengedtem magamat, és pörögtem, pörögtem, amíg a hinta meg nem állt. - Szeretsz itt lenni? kérdezte. - Nem. - Én sem. Hát így kezdődött. A mennyországainkban a legelementárisabb álmaink váltak valóra. Az iskolában nem voltak tanárok. Becsön-getéskor sose kellett bemennünk, kivéve nekem rajzórára és Hollynak a dzsessz különórára. A fiúk nem csipkedtek bele a hátsónkba, és nem mondták, hogy bugyiszagunk van; tankönyveink a Tinimagazin, a Glamour és a Vogue voltak. És ahogy új kapcsolatokra tettünk szert, mennyországaink is kitágultak. Többnyire ugyanazokra a dolgokra vágytunk. Istápolónk Franny lett, a beilleszkedési tanácsadóm. Franny akár az anyánk lehetett volna úgy negyvenöt körüljárhatott, és Hollynak és nekem eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy ez is csak olyasvalami, amire vágytunk: anyára. A maga mennyországában Franny eredményes és hálás szolgálatot látott el. A földön szociális munkásként, nyomorgók és hajléktalanok közt dolgozott. A templom, amelyhez tartozott, Szűz Mária nevét viselte, kizárólag nők és gyermekek számára osztott ingyenételt, és Frannyt afféle mindenesként foglalkoztatta: ha kellett, felvette a telefont, ha kellett begyakorolt karatecsapásokkal csó-tánytalanított. Egy felesége után kutató férfi arcba lőtte. Franny az ötödik napon jött oda hozzám és Hollyhoz. A kezünkbe nyomott egy-egy maxi pohár citromos Kool-Aidot, amit mi rögtön fel is hajtottunk. Azért jöttem, hogy segítsek mondta. Belenéztem nevetőráncokkal határos apró kék szemébe, és megmondtam az igazat. Unatkozunk. Holly azon igyekezett, hogy jó hosszan kinyújtsa a nyelvét, vajon nem lett-e zöld. - Mit szeretnétek? kérdezte Franny. 11

- Nem tudom feleltem. Semmi mást nem kell tennetek, mint kívánnotok vala mit, és ha elég erősen kívánjátok, és pláne indokotok is van rá, akkor az bekövetkezik. Ilyen egyszerűen hangzott, és az is volt. Holly és én így tettünk szert az ikervillánkra. Ki nem állhattam a kétszintes házunkat a földön. Ki nem állhattam szüleim bútorait, meg ahogy a házunk egy másik házra nézett, meg egy másik házra, meg egy másikra monoton szellemképek masíroznak fel a dombra. A mi ikervillánk parkra nézett, és a távolban, de csak annyira távolban, hogy ne érezzük magunkat elhagyatva, más házak fényei látszottak. Aztán többre vágytam. Az volt a legfurcsább, mennyire vágyom rá, hogy tudjam azokat a dolgokat, amiket a földön nem tudtam. Azt kívántam, bár lehetőségem nyílna rá, hogy felnőjek. - Az ember nem nőhet fel, ha nem él mondtam Frannynak. Én élni akarok. - Ez ki van zárva válaszolta. - Nem lehetne legalább nézni az élőket? kérdezte Holly. - Eddig is azt csináltátok. - Úgy érti, hajói sejtem szóltam közbe, hogy az egész életüket, elejétől végig. Jó volna látni, hogy boldogulnak. Tudni a titkokat. Attól mi is jobban éreznénk magunkat. - Ilyesmire ne is számítsatok jelentette ki Franny. - Köszönjük, Agyközpont mondtam, mindazonáltal a mennyországaink tovább tágultak. A gimnázium még megvolt, a teljes Fairfax-épületegyüttes, de most már voltak kifelé vezető utak is. Menjetek bátran tanácsolta Franny, és ha valamire szükségetek van, rá fogtok találni. Így hát Holly és én elindultunk. A mennyországunk elején rögtön volt egy fagylaltozó, ahol ha az ember mentafagyit kért, senki se mondta rá, hogy az idényáru, és volt újságja, tele a mi fényképünkkel, amitől borzasztó fontos valakiknek látszottunk, szerepeltek benne továbbá elegáns férfiak és gyönyörű nők is, mert Holly és én rajongtunk a divatlapokért. Holly néha teljes érdektelenséget mutatott, más alkalmakkor pedig hiába kerestem, nem volt sehol. Ilyenkor a magánmennyországában tartózkodott. Hiányzott, de nem a szó hagyományos értelmében, mert addigra már rájöttem, mit kell érteni azon, hogy örökkévalóság. Az nem teljesülhetett, amire leginkább vágytam: hogy Harvey bácsi haljon meg, és én éljek. A mennyország sem tökéletes. De rögeszmémmé vált, hogy ha jól odafigyelek, és nagyon akarom, akkor esetleg megváltoztathatom azoknak az életét a földön, akiket szerettem. Apám vette fel a telefont azon a december kilencedikéi napon. Ez volt a végjáték kezdete. A rendőrség a vércsoportomra volt kíváncsi, meg arra, hogy mennyire világos a bőröm. Megkérdezték, nincs-e valami azonosító jegyem. Apám megpróbálta leírni az arcomat, de beleveszett a részletekbe. Fenerman nyomozó hagyta, hadd mondja, nem akarta csak úgy a szörnyű hírrel mellbe vágni. De aztán közbeszólt. Mindössze egy testrészt találtunk, Sailfish úr. Apám a konyhában állt, és a rosszullét 12

kerülgette. Hogyan mondja el ezt Abigailnek? - Szóval nem biztos benne, hogy Susie halott? kérdezte. - Soha semmi se biztos mondta Len Fenerman. Ezt a mondatot adta tovább apám is anyámnak: Soha semmi se biztos. Három napon át nem tudta, hogyan közeledjen anyámhoz, vagy hogy mit mondjon. Még sose fordult elő, hogy egyszerre omlottak volna össze. Rendszerint hol az egyiknek volt szüksége a másikra, hol a másiknak, de egyszerre mindkettőnek soha, így csak annak volt kialakult gyakorlata, hogy a gyengébb erőt merítsen, mondjuk, egy érintéssel a társból. És soha nem kellett a rettegés szót teljes mélységében felfogniuk. Soha semmi se biztos. Anyám, ahogy apám remélte, ebbe a mondatba kapaszkodott. Anyám nagy ismerője volt a karkötőmön csüngő összes amulettnek melyik mit jelentett, miért ragaszkodtam hozzá. Részletes listát állított össze, hogy mi volt nálam és rajtam. Ha mérföldekre, egy elhagyatott út mellett megtalálnak, ezek alapján a rendőrség egykönnyen azonosíthatott volna. Hol a meghatottság keserédes öröme fogott el, látva anyámat, ahogy tételesen elszámol minden holmimmal, amit hurcolásztam és szerettem, hol a hiú remény, hogy ezek a dolgok igenis számítanak. Hogy egy idegen, aki talál egy rajzfilmfigurás radírt vagy egy rocksztárkitűzőt, bemegy vele a rendőrségre. Fenerman telefonja után apám anyám keze után nyúlt, aztán ott ültek az ágyon mind a ketten, és maguk elé meredtek. Anyám a listájához való mániákus ragaszkodásával, apám a szélütöttség határán, mint aki sötét alagútba ért. Egyszer csak esni kezdett. Éreztem, hirtelen mindketten ugyanarra gondolnak, de egyik se mondja ki. Hogy én most valahol odakinn vagyok, az esőben. Hogy remélik, biztonságban vagyok. Fedél alatt és melegben. Nem tudták volna megmondani, melyikük aludt el előbb. Csontjaikba ólmos kimerültség ivódott, elbóbiskoltak, és bűntudattal telve ébredtek. A levegő lehűlt, az eső a legkülönbözőbb futamokat próbálgatta a fejük felett a tetőn. Jégszemek robajára, egyszerre riadtak fel. Nem szóltak. A szoba túlsó végében égő halvány lámpafényben egymásra néztek. Anyám elsírta magát. Apám átölelte, arcát a tenyerébe vette, hüvelykjével letörölte a könnyeit, majd óvatos-szelíden megcsókolta a lehunyt szemét. Ahogy összefonódtak, elkaptam a pillantásomat róluk, és a kukoricást vettem szemügyre, nincs-e ott valami, amit a rendőrség reggel megtalálhat. A jégeső megdöntötte a kukoricaszárakat, és a vackába űzött minden állatot. Arasznyira a föld alatt az üregi nyulak járatai húzódtak. Szerettem ezeket a tapsikat, amelyek rájártak a környező veteményeskertekre és virágágyásokra, és néha, mit sem sejtve, mérget cipeltek haza az odújukba. Aztán odalenn a föld mélyén, biztonságos távolban a kertjét rágcsálóméreggel lötybölő férfitól vagy nőtől, egy egész nyúlcsalád gömbölyödik össze, és pusztul el. Tizedikén reggel apám beleöntötte a skót whiskyt a konyhai mosogatóba. Lindsey megkérdezte, hogy miért. - Nehogy megigyam felelte apám. 13

- Mi volt az a telefon? kérdezte a húgom. - Miféle telefon? - Hallottam, ahogy elmondod, amit mindig mondani szoktál Susie mosolyáról. Szétrobbanó csillagok satöbbi. - Tényleg ilyesmiket mondtam volna? - Most tetteted, vagy igazából kezdesz meggárgyulni? A rendőrség volt, nem? - Az igazat akarod hallani? - Csakis bólintott Lindsey. - Találtak egy testrészt. Lehet, hogy Susie-é. Ez egy jókora gyomros volt. - Mi?! - Soha semmi se biztos próbálkozott apám. Lindsey beleereszkedett a konyhaszékbe. - El fogom hányni magam mondta. - Tessék, kicsim?! - Apa, meg kell mondanod, mi volt az. Miféle testrész. Aztán majd hánynom kell. Apám levett egy nagy krómozott keverőtálat. Odavitte az asztalhoz, letette a húgom elé, aztán ő is leült. - Oké mondta Lindsey. Hadd halljam. - Egy könyök volt az. A Gilberték kutyája találta meg. Apám megfogta Lindsey kezét, aztán Lindsey, ahogy előre megmondta, belehányt az ezüstösen fénylő tálba. Délelőtt az idő kitisztult, és a házunktól nem messze a rendőrség szalaggal elkerítette a kukoricást, majd megkezdte a kutatást. Az esőtől, ónos esőtől, olvadt hótól és jégkásától egy merő latyak lett a talaj, de még így is tisztán látszott a frissen megbolygatott terület. Itt kezdték meg az ásást. A laboratóriumi vizsgálat később kimutatta, hogy a vérem helyenként jelentős mennyiségben keveredett a sárral, de a rendőrök egyre kevésbé tudták palástolni csalódottságukat, ahogy minden látható eredmény nélkül csak forgatták és forgatták az átázott földet, keresve az eltűnt lányt. A szomszédaink közül néhányan összegyűltek a futballpálya szélén, és a rendőrségi szalagtól tisztes távolságot tartva figyelték az ormótlan kék esőkabátos, lapátokat és gereblyéket orvosi kimértséggel forgató alakokat. Apám és anyám odahaza maradt. Lindsey bezárkózott a szobájába. Buckley a közelben lakó barátjánál, Nate-nél tartózkodott. Ezekben a napokban szinte minden idejét náluk töltötte. Neki azt mondták, hogy pár napig Cla-rissánál alszom. 14

Tudtam, hogy a holttestem hol van, de elmondani nem tudtam nekik. Néztem, és vártam, mire jutnak. Aztán késő délután, villámcsapás váratlanságával, az egyik rendőr a magasba emelte földtől cserepes öklét, és elkiáltotta magát: Itt van valami! És a rendőrök mind összefutottak. A szomszédok Steadné kivételével már hazamentek. A rögtönzött értekezletet tartó sötét tumultusból kivált Fenerman nyomozó, és odasietett hozzá. - Steadné? kérdezte az elválasztó szalag fölött. - Igen. - Van gyermeke az iskolában? - Igen. - Megkérhetem, hogy jöjjön velem? Egy fiatal rendőrtiszt átsegítette Steadnét a rendőrségi szalag alatt, majd odakísérte a kulimásszá dagasztott, hepehupás kukoricaföldön álló csapathoz. Steadné, kérem, nem ismerős ez önnek? Len Fenerman a Ne bántsátok a feketerigót egy puha fedelű példányát mutatta feléje. Ez nem iskolai olvasmány? - De igen. Steadné arcából kifutott a vér, hangja is alig volt. - Szabad megkérdeznem - Nyolcadikos. Steadné egyenesen belenézett Len Fe-nerman palaszürke szemébe. Susie is nyolcadikos volt. Steadné nem hitte volna, hogy lehet olyan rossz hír, amit ő mint terapeuta, aki a páciensei életének legfájdalmasabb részleteit is hideg fejjel képes kielemezni, ne tudna elviselni, és most mégis azon kapta magát, hogy nekidől annak a fiatal rendőrtisztnek, aki idekísérte. Megéreztem, hogy azt kívánja, bár ő is hazament volna a többiekkel, bár lenne most a nappaliban a férjével, vagy a fiával az udvaron. - Hogy hívják az irodalomtanárt? kérdezte Fenerman. - Dewittné mondta Steadné. Az Othello után ez igazi felüdülés a gyerekeknek. - Az Othello után? - Igen. Steadné tanügyi ismeretei hirtelen felértékelődtek; az összes rendőr feszülten figyelt. Dewittné szereti megkeverni a kötelező olvasmányok listáját, és közvetlen karácsony előtt nagy léptekkel halad előre Shakespeare-rel. Aztán mintegy jutalomból feladja Harper Lee-t. Ha Susie-nál egy Ne bántsátok a feketerigót volt, az azt jelenti, hogy már leadta az Othelló-ról írt dolgozatát. Ennek azon nyomban utána is jártak. Telefonokat bonyolítottak le. Figyeltem, ahogy tágul a kör. Dewittnénél ott volt a dolgozatom. Idővel el is juttatta a szüleimnek, sima postai úton. Arra gondoltam, esetleg el akarnák tenni 15

írta Dewittné a csatolt levélkében. Igazán őszintén sajnálom. A dolgozatot Lindsey örökölte, mert anyám képtelen lett volna végigolvasni. A kitaszított: bajnok a magányban ezt a címet adtam neki. A kitaszítottat Lindsey ajánlotta, a második felét én gondoltam ki. Húgom három lyukat nyomott a bal margóra, és a gondos kézírással telerótt lapokat belefűzte egy üres csatos füzetbe. A szekrényébe rejtette a Barbie-bőröndje és a rongybabás doboza alá, amelyben a még csaknem tökéletes állapotban lévő Annt és Andyt tartotta, amelyeket annyira irigyeltem tőle. Fenerman nyomozó felhívta a szüleimet. Találtak egy iskoláskönyvet, amelyet vélhetően én kaptam azon az utolsó napon. De akárkié is lehet mondta apám anyámnak újabb álmatlan éjszakájuk küszöbén. Vagy elveszthette útközben. A bizonyítékok gyűltek, de ők nem akartak hinni. Két nappal később, december tizenkettedikén a rendőrség megtalálta a Botte tanár úr óráján írt jegyzeteimet. Ezt a füzetemet állatok ásták ki eredeti helyéről és hurcolták el a rátapadt sár nem egyezett a környező talajmintákkal, a számomra kínaiul hangzó, de kötelességtudóan lemásolt tételek nyomát magukon viselő kockás füzetlap mégis előkerült, amikor egy macska levert egy varjúfészket. A papírfoszlányok bele voltak tűzködve a levelek és gallyak közé. A papírfonatot a rendőrségen kisimították, és elkülönítették egy másikfajta, vékonyabb és törékenyebb papír csíkjaitól, amely nem volt megvonalazva. A fa melletti házban lakó lány felismerte a kézírás egy részét. Ez nem az én kézírásom volt, hanem azé a fiúé, aki belém volt zúgva: Ray Singhé. Ray az édesanyja különleges rizspapírján szerelmes levelet írt nekem, amit nem is olvastam. A szerdai laboróránkon dugta bele a füzetembe. Igen jellegzetes kézírása volt. A rendőrség egyszerre két kirakóshoz kapott muníciót: a biológiafüzetemnek és Ray Singh szerelmes levelének darabjait. Ray nem érzi jól magát mondta az anyja a nyo mozónak, akit azért küldtek ki, hogy beszéljen Rayjel. A rendőrség azonban az asszonyon keresztül is megbi zonyosodhatott afelől, amit tudni akart. Ray rábólintott a rendőri kérdésre, amelyet az anyja közvetített neki. Igen, ő írt szerelmes levelet Susie Sailfishnek. Igen, ő tette bele Susie füzetébe, miután Botte tanár úr megbízta Susie-t azzal, hogy szedje össze a röpdolgozatokat. Igen, ő ne vezte magát mórnak. Ray Singh lett az első számú gyanúsított. - Az a kedves fiú? kérdezte anyám apámtól. - Ray Singh aranyos mondta a húgom monoton hangon aznap vacsorakor. - Néztem a családomat, és tudtam, hogy tudják. Hogy nem Ray Singh volt. A rendőrség megszállta a házukat, nagy nyomás alatt tartották Rayt, burkolt célzásokkal bombázták. Két dolog tüzelte őket. Az ő szemükben Ray sötét bőre és furcsa viselkedése a bűnösség bizonyítéka volt, továbbá nem tudták kivonni magukat Ray gyönyörű, mégis túl egzotikus és megközelíthetetlen anyjának hatása alól. Csakhogy Raynek alibije volt. Mindenféle nációk egész seregét lehetett tanúnak hívni mellé. Ray apja modern kori történelmet tanított a Pennsylvania Egyetemen, és rávette a fiát, hogy tartson előadást a tizenévesek tapasztalatairól, amelyet Ray az International House-ban épp a halálom napján meg is tartott. Ray hiányzott az iskolából, s ezzel bűnössége eleinte igazolódni látszott, de miután a rendőrség kézhez vett egy negyvenöt névből álló listát azokról, akik hallgatói voltak 31 Ray 16

Külvárosiasság: az amerikai tapasztalat című előadásának, bele kellett törődniük a fiú ártatlanságába. Kelletlenül ácsorogtak a Singh-háznál, és apró gallyakat tördeltek le a sövényről. Milyen könnyű, milyen csodálatos is lett volna, hogy a megoldás szó szerint az égből pottyant volna az ölükbe a fáról! A dolognak azonban így is híre kelt, s amit Ray az iskolai kapcsolatokban kivívott magának, az a kevés mozgástér is elveszett. Innentől kezdve Ray az iskola után már nem járt sehova. A plafonon voltam ettől az egésztől. Látni láthattam a rendőröket, de ráirányítani a figyelmüket már nem tudtam arra a zöld házra ott, közvetlen a szüléimé mellett, ahol Harvey bácsi ült, és faragta az oromdíszeket a gótikus babaházra, amelyet épített. Mint valami kényelmes, öreg kabátba, úgy takarózott az ártatlanságába, de közben leste a híreket, és böngészte az újságokat. Bensejében a lárma lassan átadta helyét a nyugalomnak. A kutyánkban, Vakációban igyekeztem vigaszra találni. Vakáció olyan módon hiányzott nekem, ahogy sem anyám és apám, sem húgom és kisöcsém nem hiányozhatott, mert nem hagytam. Ha hagyom, az azt jelentette volna, hogy elfogadom, hogy sohasem lehetek velük újra; talán bután hangzik, de ezt nem hittem el, egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni. Vakáció éjjelre Lindseyvel maradt, és ott állt apám mellett, valahányszor ment, szegény, ajtót nyitni egy újabb ki tudja, minek. Készséggel részt vett bármilyen anyám kezdeményezte suttyomban evésen. Tűrte, hogy Buckley a farkát és a fülét húzkodja a világtól elzárt házban. Túl sok vér volt a földben. A sokadik ajtózörgetés után, amelyek újra meg újra azt jelezték a családomnak, hogy erősnek kell lenniük, mert megint be kell bocsássanak idegeneket kedves, de bumfordi szomszédokat, ostoba, de kegyetlen újságírókat, december tizenötödikén bekövetkezett az is, ami apámat végképp meggyőzte. Len Fenerman jött, aki mindig is együtt érzőn viselkedett vele, meg egy egyenruhás. Nem először állítottak be hozzánk, hogy ne tudnák, anyám azt akarja, hogy jöjjenek beljebb, és a nappaliban mondják el mondandójukat, ahol sem a húgom, sem a kisöcsém nem hallhatja. - Találtunk egy személyes tárgyat, amelyről okunk van azt hinni, hogy Susie-é volt mondta Len. A nyomozó elővigyázatos volt. Láttam rajta, megválogatja a szavait. Gondosan arra játszott, hogy a szüleim megszabaduljanak az első gondolatuktól hogy a rendőrség a holttestemet találta meg, vagyis hogy immár minden kétséget kizáróan halott vagyok. - Mit? kérdezte anyám türelmetlenül. Keresztbe fonta a karját, felvértezve magát egy újabb említésre se méltó lelettel szemben, amelynek mások jelentőséget tulajdonítanak. Állt, mint egy kőfal. Füzetekre és könyvekre rá se hederített. Az ő lánya fél kézzel is életben lehet. A rengeteg vér, az csak rengeteg vér. Még mindig nem holttest. Jack azt mondta, és ő hitt neki: soha semmi se biztos. De amikor felmutatták a bizonyítékos zacskót, benne a sapkámmal, valami összetört benne. A szívét közönyösségbe burkoló ólomkristály üveg darabokra hasadt. A pomponos! mondta Lindsey. A konyhából lopa kodott be a nappaliba. Nem látta 17

bejönni senki, csak én. Hang tört fel anyám torkából, és előrenyújtotta a kezét. A hang fémes csikorgás volt, mintha egy embergép állna le, még egy utolsó hangot hallatva, mielőtt végleg mozdulatlanságba dermed. - Elvégeztük a laborvizsgálatot elemi szálakra mondta Len. Úgy néz ki, bárki is szólította le Susie-t, ezt használta a bűncselekmény elkövetésekor. - Mi? Apámból kiveszett az erő. Hallotta, amit mondtak neki, de képtelen volt felfogni. Azért, hogy elhallgattassa. Mi? Át van itatva Susie nyálával szólt közbe az addig némán álló egyenruhás rendőr. Az elkövető ezzel tömte be a száját. Anyám kikapta a zacskót Len Fenerman kezéből, és térdre roskadt. A pomponra varrt csengettyűk megszólaltak. Anyám rágörnyedt a sapkára, amit nekem kötött. Láttam, ahogy Lindsey meredten áll az ajtóban. Mintha fel se ismerné a szüleinket; mintha semmi se lenne felismerhető. Apám a bejárati ajtóhoz kísérte a csupa jóakarat Len Fenermant és az egyenruhás rendőrt. Sailfish úr mondta Len Fenerman, a talált nagy mennyiségű vér és az ebből következő, tartok tőle, erőszakos cselekmény alapján, valamint a már említett többi tárgyi bizonyítékból kiindulva azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy a lányát meggyilkolták. Lindsey hallotta, amit úgyis tudott, tudta már öt napja, amikor apám beszélt neki a könyökömről. Anyám nekiállt jajveszékelni. - Mostantól gyilkossági ügyben nyomozunk mondta Fenerman. - De nincs holttest próbálkozott apám. - Minden jel arra vall, hogy a lánya meghalt. Őszintén sajnálom. Az egyenruhás rendőr jobbra elbámult apám esdeklő szeme mellett. Azon tűnődtem, ezt vajon a rendőriskolában tanulta-e. Len Fenerman azonban állta apám tekintetét. Később még telefonálok, hogy vannak mondta. Apám romokban volt, mire visszafordult a nappali felé. Képtelen lett volna fölsegíteni a szőnyegen térdeplő anyámat vagy átkarolni kicsit odébb a sóbálvánnyá meredt húgomat. Nem volt szabad, hogy ilyen állapotban lássák. Vakáció járt a fejében, amíg felment a lépcsőn. Utoljára a dolgozószoba szőnyegén látta. Arcát a kutya dús nyakszőrébe temetve elsírhatja magát. Aznap délután mind a hárman lopva araszoltak tova, mintha a lépések zaja hitelesítő pecsét volna a híren. Nate anyja jött Buckleyval, és kopogott. Senki sem nyitott ajtót. Az asszony tudta, 18

hogy valami megváltozott a házban, amely kívülről pontosan olyannak látszott, mint a mellette állók. Lepaktált hát kisöcsémmel, hogy esküdjenek össze, és menjenek inkább fagylaltozni, hadd romoljon el az az étvágy. Négy tájban anyám és apám szembetalálkozott ugyanabban a földszinti szobában. Az egyik az egyik ajtón jött be, a másik a másikon. Anyám az apámra nézett. Anya mondta, és apám bólintott. Telefonon felhívta egyetlen élő nagymamámat, anyám édesanyját, Lynn nagyit. Aggódtam, hogy a magára hagyott húgom valami meggondolatlanságot csinál. A szobájában ült a földszintről kiszorult, régi díványon, és azon volt, hogy megkeményítse magát. Lélegezz mélyeket, és tartsd vissza hosszan. Igyekezz mozdulatlan maradni mind hosszabb és hosz-szabb időn át. Zsugorodj kicsire és keményre, mint a kő. Minden ízedben pöndörödj, 'húzd be csápjaidat, légy láthatatlanná. Anyám rábízta, ő döntse el, akar-e karácsony előtt visz-szamenni az iskolába már csak egy hét volt hátra, de Lindsey menni akart. Hétfőn az aulában mindenki meredten bámult rá, ahogy egyszer csak ott termett az osztályterme előtt. Az igazgató úr beszélni szeretne veled, kedvesem közölte vele Dewittné halkan. Dewittné hozzá beszélt, a húgom azonban nem nézett rá. Éppen azt igyekezett magában tökéletesíteni, hogyan lehet beszélni valakivel úgy, hogy közben keresztülnéz rajta. Ez volt az első figyelmeztetés számomra, hogy valamit lépnem kell. Dewittné irodalmat tanított, de ennél lényegesen többet nyomott a latban, hogy az ő férje volt Dewitt úr, a fiúk futballcsapatának edzője, aki arra biztatta Lindseyt, hogy csatlakozzon a csapathoz. Húgom szerette Dewittékat, de azon a reggelen csak azoknak a szemébe volt hajlandó belenézni, akikkel elszámolnivaló-ja volt. Összeszedte a dolgait, és közben hallotta, ahogy beindul a sustorgás a háta mögött. Biztos volt benne, hogy épp amikor kitette a lábát az osztályteremből, Danny Clarke odasúgott valamit Sylvia Henleynek. Valaki leejtett valamit a terem végében. Ezt azért csinálják, gondolta, hogy amíg fölszedik és visszaülnek, pár szót válthassanak a szomszédjukkal a meggyilkolt lány testvéréről. Lindsey átkelt a folyosókon és szekrénylabirintusokon, válogatott testcselekkel kikerült minden közelébe me-részkedőt. Azt kívántam, bár ott jöhetnék mellette, eljátszanám neki a dirit, ahogy teszi magát, meg ahogy mindig kezdi az évnyitókat a tornacsarnokban: A ti diritek bírja a dilitek! Belenyihognék a fülébe, jól megnevettetném. De amilyen szerencséje volt az ürességtől kongó átjárókkal, olyan pechje a nyálas képű, csupa vigasz titkárnőkkel teli iskolairodával. Oda se neki. 0 már felkészítette magát otthon, a szobájában. Állig felfegyverkezett mindenféle szimpátiarohammal szemben. 19

Lindsey mondta Caden igazgató úr, ma reggel fel hívtak a rendőrségről. Részvéttel értesültem a téged ért veszteségről. Lindsey egyenesen ránézett. Nem is annyira pillantás volt ez, mint inkább lézer. Elvesztettem valamit? Caden igazgató úr úgy érezte, most rögtön gyermek lelkiválság-kezelést kell alkalmaznia. Előjött az íróasztala mögül, és szertartásosan odatessékelte Lindseyt ahhoz, amelyet a diákok maguk között csak úgy emlegettek: A Szófa. A Szófát mindazonáltal utóbb le fogja cserélni két fotelre, amint az iskolakörzeten is végigsöpör a politikai tisztogatás hulláma, és ilyeneket sugdos a fülébe: Nem jó az igazgatóiban szófát tartani jobb a fotel. A szófának rossz üzenete van. Caden igazgató úr leült A Szófára, és követte a példáját a húgom is. Szeretném hinni, hogy bármennyire is fel volt zaklatva, momentán kicsit felvillanyozta, hogy ott ülhet magán A Szófán. Szeretném hinni, hogy nem vettem el az élettől is a kedvét. Az a tisztünk, hogy minden tőlünk telhető segítséget megadjunk. Caden igazgató úr brillírozott. - Teljesen rendben vagyok mondta Lindsey. - Szeretnél beszélni róla? - Miről? kérdezte Lindsey. Apánk ezt hívta nyegleségnek, például: Susie, ne beszélj velem ilyen nyegle stílusban! - A téged ért veszteségről. Caden igazgató úr kinyúlt, a húgom térdére helyezte a kezét. Mintha billogot égetne bele. Nahát, elhagytam valamimet? Lindsey herkulesi erőt tanúsítva tapogató mozdulatokat tett a blúzán, és kiforgatta a zsebeit. Caden igazgató úr nem tudta, mit mondjon. Az előző évben Vicki Kurtz a karjaiban omlott össze. Nehéz ügy volt, kétségtelen, de így visszatekintve Vicki Kurtz és az anyja halála mesterien kezelt válságnak látszott. Odavezette Vicki Kurtzot a díványhoz nem is: Vicki egyből odament, és leült rá, ő azt mondta: Részvétem a téged ért veszteségért, és Vicki Kurtz úgy kipukkadt, mint egy túlfújt luftballon. A karjaiban tartotta, ő meg csak bőgött és bőgött, és este vihette a tisztítóba az öltönyét. De Lindsey Sailfisht más fából faragták. Lindsey tehetség volt, egy az iskolájából kiszemelt húszból, akik részt vehetnek a tagállami tehetséggondozó fórumon. Az egyetlen sötét folt a kartotékján a tanév elejéről származott, amikor is az egyik tanár megrovásban részesítette obszcén irodalom Erica Jong: Rettegés a repüléstől osztályközösségbe való behurcolásáért. Nevettesd meg! akartam mondani Caden igazgató úrnak. Vidd el egy Marx testvérekfilmre, ültesd egy fingópárnára, mutasd meg neki a hot dogot majszoló apró ördögökkel telehímzett bokszeralsódat! De csak jártathattam a számat, senki a földön meg nem hallotta. 20