Varázstükör SZEPES MÁRIA

SZEPES MÁRIA Varázstükör EZOTERIKUS REGÉNY ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST, 1998 Copyright Szepes Mária, 1989,1998 Hungarian edition Sweetwater Publisher Establishment, 1998 Cover design Sweetwater Publisher Establishment, 1998 ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó a Kiadó igazgatója Számítógépes tördelés Szücs Bt., Dunakeszi Nyomta Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISBN 963 528 282 6 Ez nem torzító tükör. Az igazat mutatja. Ha valaki szembe mer nézni valódi önmagával, megpillanthatja benne lényének végtelen kiterjedéseit, a jelmezek sorozatával együtt, amelyeket valaha viselt, de a tiszta Fényt is, amelyből átmeneti formái keletkeztek E végtelenbe mélyülő felület világít. A jeges sötétet sugárzó alkímiai hővé változtatja. Szepes Mária

I. AQUARIUS A Vízöntő-korszak a társadalmi és fizikai transzmutáció plátói világhónapja. Az anyag mögött láthatatlan idearendszer működik, amely minden közegben kialakítja örök jelképeit. E szferikus hajtóerő most nem misztikus kultuszokban, hanem a tudomány forradalmának világot átalakító mágiájában mutatkozik meg. Az idő emigránsai A nagy zsúfoltság után szinte meghökkentő csend és magány telepedett a házra. A szobákban némán, láthatatlanul ott örvénylett még az emberek, dolgok, hangok, szagok negatívja. A tárgyak szórakozott, erőszakos kezek nyomán rendetlenül hevertek. A karosszékek testek körvonalait őrizték. De mindez emlék volt már. Hirtelenül, egyik pillanatról a másikra messze, örökre visszahozhatatlan múlttá vált. Az emberek, akik hónapokig ott rejtőztek, terveztek, reménykedtek, vitáztak, marakodtak, haláltól remegtek szétszéledtek saját sorsuk hívójelét követve. Kornét Gábor egyedül maradt a tizenegyedik házban Thomas Aquarius könyvtárával és a homorú zöld tükörrel íróasztala fölött. Az ablakok tárva-nyitva álltak. Ahogy a ház magányossá vált, gazdája lassú léptekkel, tűnődve szobáról szobára vándorolt, és az ajtókat nyitogatta. Friss, virágszagú, tavaszi huzat rontott rá a napfényes kertből. Távolabb a konyhában az öreg, száraz Asunta motozott, de a körülötte támadt halk zörejek csak felfokozták egyedüllétét, mint a bútorok fájában percegő szú hangja, vagy a furcsa, szaggatott villámvonalakat ismétlő, ide-oda cikázó legyek zümmögése. Asunta időtlen, robotos alakja minden dolgokon kívül élt zárt, néma boszorkánykörben. Őrölte a munkát szívós kitartással, mintegy titkos belső parancsra megállíthatatlanul és megközelíthetetlenül. Mióta emlékezett Asunta mindig körülötte volt kivéve az utazgatások éveit. Legkorábbi emlékei közé tartozott ez a sovány, színtelen női arc, amelyen semmiféle érzelem nem tükröződött. Soha nem becézett sem gyermeket, sem állatot, mégis minden rend az ő keze nyomán született. Minden éhséget, szomjúságot, félelmet ő csillapított le személytelen észrevétlenséggel. Az emberek meghátráltak előle. Súlyos, zárkózott egyéniségének ereje elriasztotta őket. Szorongást keltett bennünk. Vén mogorva! Vén eszelős! Boszorkány! vigasztalódtak azért, mert mindenki mástól különbözött. Gábor már kisgyermek korában tudta, mennyire nincsen igazuk, de senkivel sem közölte mit tart róla. Sohasem próbált beszélgetést kezdeni Asuntával. Minek? gondolta. Ő is tudja, és én is tudom... Asunta arca olyan, mint a fák kérge. A fák is így néznek az emberre, aki nem érti őket. A fák nem közönyösek, nem eszelősek, nem mogorvák, csak éppen mások. Asunta nem idegen senkihez és semmihez. Egészen az, aminek lennie kell. Azért nyugtalanítja környezetét, mert az emberek mindig mások, mint amilyennek lenniök kellene. Gábor most az öreg Rémy professzor szobájának ablakánál állt. A beáramló friss tavaszi levegő nem tudta teljesen kisöpörni a szivarok kesernyés, nehéz szagát. Füstjük beszívódott a heverő párnáiba, székek huzatába, párnákba és függönyökbe, noha az öregúr már régebben elment a házból Ez a szag elevenné idézte Gábor előtt a nyolcvanhat éves aggastyán csontos, törődött alakját. Az volt az érzése, ha megfordul, ott látja újra egy karosszékben: sovány, hegyes térdének, könyökének és eres, görcsös kezének csontváza közé süppedve, fényes, teljesen kopasz fejével, a szenilitás minduntalan álomba szakadozó öntudatlanságával. Pedig Rémy professzor teste azóta már egy hűvösvölgyi villa kertjében pihent, sebtében elásva. Finom, derűs, elegáns alakja mögött taszító, disszonáns riadalommal bukkant fel rejtélyes nőkísérőjének vaskos emléke. Ez a nő legalább negyvenöt évvel fiatalabb volt nála. Kétségtelenül akkor szegődött hozzá, amikor a professzor már túljutott az életen; becsvágyon, szenvedélyen, karrieren, házasságon, sőt a konvenciókon is. Kivetődött az öregség magányos szigetére kis motyójával, amelyben előkelő múltjának néhány értelmét vesztett tartozékát gyűjtötte össze. Rémy például zavarba ejtően, meghatóan udvarias, figyelmes, tapintatos volt. Maga a tökéletessé cizellálódott jó modor a legkülönfélébb emberek,

indulatok között, az apokaliptikus idők feldúltságában, minden biztonság, törvény, tradíció bomlásában is. Mint egy romjaiban már időtlen, antik épület, amely porladó falain, töredezett oszlopain finom, titokzatos hieroglifákat őriz. A nő műveletlen, hangos, hisztérikus volt. Vad, triviális, ellentétes érzések árama rázta szüntelenül. A professzort nagy önfeláldozással ápolta, becézte, féltette, bújtatta a zavaros politikai viszonyok között. Ugyanakkor rejtett rossz tulajdonságait panaszolta, önzését hánytorgatta. Zavarbaejtő, lealacsonyító magánügyeket közölt róla a vegyes társaság előtt, amely a maga különféleségében tiszteletben tartotta a szelíd öregurat. A professzor, sírós kisgyermekként, kiszolgáltatott rabszolgája volt ennek az erőszakos, viharos némbernek, akivel élete zenitjén, mikor egy budapesti, majd egy nagy bécsi kórház operatőr-sztárja volt, talán szót sem váltott volna. Viszonyuk merőben rejtélyesnek tűnt, mivel a professzornak nem maradt számottevő vagyona, és a nő a férjét hagyta el érte. Gábor külföldön ismerte meg Rémyt egy téli üdülőhelyen. Kellemesnek, műveltnek, mulattatónak találta, és e ritka tulajdonságai miatt szívesebben töltötte vele idejét, mint a nagy társaságdzsungel fiatalabb, de rikítóan zavaros tagjaival. A professzor jó megfigyelő volt. Sok különös, bizarr, szomorú és nevetséges epizód tarkította elmúlt életét. Ezeket az élményeit friss színekkel mentette át az emlékek korszakába. Volt humora, szíve is. Kitűnően adott elő. Milyen kár gondolta Gábor, egy-egy ragyogó adomáját hallgatva milyen kár, hogy ez az okos, kedves ember ilyen kevéssé bölcs. Nyolcvanéves korában pikáns vicceket mesél, elmúlt dolgok kavicsaival játszik, és nincsenek mélyebb színei az érzelmességnél. Még mindig nem mer kopogni a halál ajtaján a végső kérdések sürgetésével, pedig régen körmére égett az idő... Azután Pesten találkozott vele újra a világalkony baljós derengésében, 1944 októberében az utcán. Gábor maga is menekülőben volt. Rejtőzéséből az első fegyverszüneti kísérlet körül felmerült ügyek hívták elő, de a nyilas kormány első megnyilatkozása után jó oka volt rá, hogy újra fedezéket keressen. Az öregúr nem viselte a kötelező sárga csillagot. Kétségbeesett tanácstalansággal rögtön görcsösen hozzákapcsolódott: Te fogsz megmenteni fiam! mondta szinte eszelősen. Nincs senkim csak te. Akikre a sorom tartozott volna, elhagytak. Az emberek most a saját bőrüket mentik. Ismerőseim közül te maradtál meg annak, aki voltál. Másokra gondolsz, nem önmagadra. Ne tiltakozz! Elég öreg vagyok már, nem tévedek ebben. Vidékre kell jutnom, itt elpusztulok! Úgy könyörgött, érvelt, mintha fiatalságának teljességét akarta volna átmenteni a vészes időkön. Tétovázását látva szánalmasan összetört. Szeme alján nedvesség gyűlt meg. Azt hiszed beteg vagyok. mondta. Pedig nincsen semmi bajom. A gyomrom olyan, mint a vas. Az ereim akár egy ötvenéves emberé... semmi gondod nem lenne velem! Gábor nem azért tétovázott, mintha testileg terhére lett volna a professzor. De első pillanatra összeegyeztethetetlennek tűnt: a tihanyi menedéken átvonuló és megragadó emberektől különböző egyénisége, s a rejtett és készülő események föld alatti lávafolyamának fojtott, de szüntelen morajlása a házban. Azután hirtelen megérezte, hogy nem utasíthatja el ezt a tehetetlen, beteg aggastyánt. Mert beteg volt. Vékony, ráncos, áttetsző bőrén, sárgás szeme fehérjén át szinte kitapinthatta mája tájékán a roncsoló, alattomos kór terjeszkedését. Mikor közölte vele, hogy néhány órán belül készüljön el az útra, az Öregember térde megcsuklott, mintha eléje akart volna omlani. Gábor életének ez volt az egyik legborzasztóbb pillanata. A kocsiban már vele volt a nő is. E hívatlan kísérő miatt szorongva, bűntudattal leste Gábor arcán az átsuhanó felhőt. Nem szólt, de Gábor megértette: Gyerek vagyok már, nem vallhatom be, de félek. Csecsemőnek asszony ölében a helye... A tihanyi házban szertelenül különböző egyéniségük ellenére legjobban az öreg lengyellel értették meg egymást. Életútjuk bármennyire elhajlott egymástól, gyökereik az elmúlt időnek közös talajából eredtek, s ez minden későbbi ellentétes megismerést, előítéletet legyőző rokonszenvet árasztott el bennük. A lengyel a Rozmus fedőnevet használta hetvenéves elmúlt már, de szívós és erős volt, mint a szíj. Csaknem százkilencven centi magas, szikár alakja meghajlott kissé, de nem a gyöngeségtől, hanem valami állandó, feszült, belső figyeléstől, résenlevéstől, amelyet meg kellett szoknia vad, nyugtalan élete folyamán. Lengyel ismerősei szerint hercegi családból származott. Afféle Kropotkin-szerű forradalmár volt, a sajátos lengyel sorssal terhelt, zseniális, romantikus álmodozó, aki a négy világrész minden országában és erjedő áramlatában megmerítette már saját, tisztázatlan nosztalgiáját egy magasabbrendű szabad

emberiség után. Gábor most átsétált Rozmus szobájába. Széles asztal mellett a falból tüskésen felmeredő drótok mutatták a leszerelt rövidhullámú adó helyét. Annak idején ez a szoba a ház boszorkánykonyhája volt, amelyből Rozmus, az öreg mágus hangja cserkészett ki az éterbe, és összekapcsolódott társaival a demarkációs vonalak, mágneses zónák, elaknásított területek fölött. Gábort sokszor megrendítette ennek az ősemberi kegyetlenségű háborúnak néhány teljesen utópisztikus eleme, amikor a lebírhatatlan szellem avatkozott bele. Ez a kozmikus dimenzió, amellyel semmiféle terror nem tudott megküzdeni, az éter hangja, a minden mákonyon, propaganda-feketemágián áthangzó igazság hangja már a jövő betörése volt a jelenbe. Egy pillanatra felmorajlott benne a fülledt, forró dohányfüstben pácolódott esték, feszült várakozástól terhes éjszakák minden íze, szaga, színe és élménye. Ott látta a tizenegyedik ház üldözött lakóit a készülék körül párás szemmel, a személytelenség legnagyobb csodájának bűvöletében. E bűvölet alatt elfelejtették múltjukat, saját fogalmaikat, jellemük, képességeik korlátait és ellentéteit, a nevüket is. Egyetlen eszme volt csak, egyetlen messianisztikus sóvárgás a megváltás és megváltottság után. Pedig mérhetetlenül különböztek egymástól. Alapjában minden szó mást jelentett mindegyiknek. Zárt mikrokozmoszok voltak. Életük bármelyik más mozzanatában nyilvánvalóvá vált az áthidalhatatlan szakadék, amely elválasztotta őket. Csak a világra szakadt apokalipszis markolta őket össze egy táborba, rövid időre, hogy azután ott folytassák a vértelenebb, elvontabb harcot, ahol elhagyták. Rozmus nagy, törött sasorra, mélyen ülő szeme, erős álla és hosszú, keskeny feje rikító ellentéttel ütött el Kosztya, a fiatal, sebesült orosz fiú széles, ázsiai arcától. Kosztya zuhanó repülőgépből ugrott ki, és mikor földet ért, a lábát törte. Asunta talált rá fagyűjtés közben kora hajnalban, és magától értetődően elrejtette, míg a sötétség beálltával érte jöttek. A kedves, derűs, hálás fiú még nem töltötte be huszadik évét. Három éve nem volt otthon, valahol a Bajkál-tó melletti kis faluban. Honvágy gyötörte. Ugyanazt gyűlölte, amit ők. Elérzékenyülve gondolt az anyjára. Szívesen segített Asuntának krumplit hámozni, zöldséget tisztítani. Közben furcsa, első pillanatra monotonnak tűnő népdalokat dünnyögött halkan, de Gábor tisztán látta ezekben a dalokban a távoli, más arcú tájat, amelynek a fiú része volt. Fenyvesek hűvös, zárkózott erdeit. Trágya és virágszagú, nyers szelektől, naptól szítt faházakat. Udvarokban száradó, kifeszített állatbőröket. E dolgokon felül a fiú azonban megközelíthetetlennek, érthetetlennek tűnt. Az ő számára éppoly érthetetlen volt a ház lakóinak réteges, férges, idegtépő emlékezéstől, bonyolult sóvárgásoktól terhelt egyénisége. Kosztyában minden befejezett, egyszerű, félelmetesen acélos volt. Nem ismerte Buddhát, Lao-cét, Mohamedet, Descartes-ot, Spinozát, Voltaire-t, Kantot, Schopenhauert, de ismerte Marxot és Engelst, a modern fegyverek szerkezetét, tudott Pavlov felfedezéseinek jelentőségéről, és fanatikusan hitt az orosz nemzet messianisztikus hivatásában. Ami a legélesebben egy születő világ pilléremberévé tette: a kétely teljes hiánya volt, a kételyé, amely gyökeréig rágta Európát. A másik fiatal fiú, aki a házba menekült, már e nihilbe omló Európa gyermeke volt. Munkaszolgálatból szökött meg. Gábor ismerte és becsülte az apját, aki belehalt az első zsidótörvénybe. Az eléggé gyakori, tragikus zsidó érzékenység ölte meg, amely megrohanja néha ennek a nagyon régi fajtának finom, értelmes tagjait. Gábor szerette az elegáns, csendes kis régiségüzletet a belvárosban, melynek ajtaján át egy varázslatos, törékeny, szépséggel teljes múltba lépett be az ember. A sovány, kopasz kis tulajdonosnak, a szökött munkaszolgálatos Rudi apjának védőburka, életfeltétele volt ez az üzlet. Csak azokat a műtárgyakat adta el, amelyeket nem sokra becsült. Az igazán értékesek ott rejtőztek vitrinjeiben. Kecses vonalaikat egy titkos beavatás papjaként tárta fel a ritka barátoknak, akik e művészet áhítatos, értő hívői voltak. Művészettörténeti, történelmi tudása egyedülállónak tűnt. Szelleme úgy sétált elmúlt korok hétköznapjaiban, különféle szokások, kifejezési formák, miliők, használati tárgyak, szellemi, művészi, társadalmi áramlatok között, mint a ma világában a jelen egyik legjobban értesült embere. Az első zsidótörvény megértette vele, hogy az egyén szabadságának vége. Valami elindult, amely megállíthatatlan, mint a lavina omlása, s amely ki fogja őt emelni üzletének falai közül, ahogy a teknősbéka védtelen, puha testét kifeszítik páncéljából. Eleinte küzdeni akart a menekülés gondolata ellen. Felesége hiába kapaszkodott, azután elvitték a fiát is, és az idegei nem alkudoztak többé. Öngyilkos lett. Rudi, a fiú már páncél nélkül született, sőt a képesség nélkül, hogy valami szilárd dologból védelmet építhessen magának a

külső dolgok céltalan erőszakossága, sokat ígérő üressége ellen. Nem hitt semmiben. Nem voltak ideáljai. A bizonytalanság keserű oldóvizében ázott benne minden. Azután ott ült a készülék körül Scott, az angol ezredes, aki meghazudtolva a kontinensen beidegződött sémát, kis termetű volt, izgékony, beszédes és nyíltan elérzékenyülő. A huzamosabb érintkezés alatt kiderült azután, hogy mégis egészen angol: külseje, modora csak a szigorúan zárt Home-nak nyitott előkertje, s az ember ott kezdődik a csukott ajtó mögött. Az egyedüllét vele végtelenül kellemes, mégis zavarba ejtő volt. Noha Scott sohasem firtatott személyes természetű kérdéseket, nem lepődött meg semmin, csak általános témákba kapcsolódott bele. Mégis mindenki érezte, e tapintat mögött éles, kritikus szem figyeli: nyugat szeme, sajátos, humanitásában is hűvös pillantás, amely a szenvedélyes, szertelen, gyönge vagy zilált karakterekben feszélyezettséget, csökkentértékűségi érzetet keltett, mint amilyen az esetlen, rosszul öltözött embereket kínozza előkelő társaságban, a feléjük áradó őszinte szívélyesség ellenére is. Scott Rozmusszal dolgozott együtt, és csak néhány héten át volt a tizenegyedik ház lakója. Kari Salter, az író, Gábor bécsi barátja volt a legeurópaibb, s egyben legtragikusabb figurája a társaságnak. Gábor valahogy úgy érezte, senki sem veszített többet, senki nem lehetett kifosztottabb, védtelenebb nála. Az üldözöttek, megalázottak, deportáltak, külső vagy belső emigrációban élő emberek kedveseiket, otthonukat, biztonságukat, kenyerüket, egészségüket, életüket veszítették el. De Salternek ennél is többje volt; az emberi kultúra minden cizellált finomsága, a szellem történetének legragyogóbb pillanatai, a Hitlerrel lezárult európai művészet esszenciája. Menthetetlenné tette őt, hogy maga is ehhez a visszahozhatatlan tegnaphoz tartozott. Nehezen dolgozott és keveset, mint a túlfokozott, szinte bénító önkritikájú töprengők, akik sohasem tudják utolérni ízlésük és megismerésük igényeit. Regényeit, verseit, tanulmányait, életrajzait addig csiszolta, míg mondatainak mélysége, színe, csillogása zárt, kemény és tökéletes drágakőhöz vált hasonlóvá. Semmeringi háza felégett, s benne életének minden gyűjtése, eredménye, mágikus formulája: ritka könyvek, eredeti kéziratok, kották, hangszerek, képek, szobrok, utolsó verseskötetének és regényének egyetlen példánya. De a rombolásnál valami mélyebb, borzasztóbb misztérium játszódott le ott, abban a házban. A régi idők boszorkánymestere viaszszobrot készített arról, akit el akart pusztítani. A viaszba belegyúrta ellenségének haját vagy körmét, azután összpontosított gonosz akarattal kínozni kezdte a szobrot, végül átdöfte a szívét. Az áldozat, ha gyenge és nyitott volt a külső erőknek, senyvedt, egészségét rejtélyes aszály apasztotta, majd szíve megállt hirtelen. Salter halálosan érzékeny, rajongó, alázatos odaadásában eggyé vált a dolgokkal, amelyeket imádott, s mikor azok megsemmisültek, velük pusztult gerince, hite, életereje. Nem az isteni szépség szétzúzása rázott meg és tett lelkileg is földönfutóvá, otthontalan koldussá mondta Gábornak hiszen ezek a dolgok csak jelképei voltak a hatalmasabb, elvontabb ideáknak, amelyeknek igazságában hittem, és amelyek állandóságában reménykedtem. Hanem a tény, hogy mindez megtörténhetett, és az emberben, akinek láttam gyöngeségeit, de csodáltam képességeit, a gonoszság, könyörtelenség, rombolás tömegepidémiájának ilyen mértéke rejlik. Ez a felismerés hirtelen megbénított, mintha villám sújtott volna le. A harmónia és rend felbomlott bennem. Ha írni akarok, s befelé hallgatódzom, a tiszta, zengő hangok és visszhangok helyett egy reszkető sokk artikulálatlan nyögéseit hallom... Gábor hasztalanul erőlködött, hogy barátját kitépje e gyilkos katalepsziából. Leejtettél egy tükröt, amelyben szemlélted magadat és pánik fogott el, hogy fejed esett le a nyakadról! mondta neki. Ez a véres alkonyat most az idő káprázata. Az Igazság és a Szépség erői halhatatlanok! Ide nem tudlak követni mondta Salter tehetetlenül. Én az időhöz tartozom. Néha úgy tűnik nekem, hogy mi barátságunk, néhány közös érdeklődésünk ellenére két különböző létformában élünk, mint egy madár és egy hal. A te törvényeid mások. Te erős és biztos vagy, előttem rejtélyes, láthatatlan dolgokban. Szilárdan állsz talaj nélkül. Nincsen fogható támasztékod, mégis fénylő nyugalommal lebegsz szellemi szárnyakon, a térben kint, mint alig észlelhető légáramlatok hátán a sirályok. Gábor elevenen látta most ezeknek a fojtott izgalmú politikai szeánszoknak hasonlíthatatlan különösségét, mint annak idején, mikor közöttük ülve figyelt és hallgatott: mindegyik önfeledt

résztvevő külön hármas hieroglifájába behatolva, érezve az összeolvadás, kiegyezés lehetetlenségét. Eltűnődött rajta, hogy egyetlen fogalom, amelynek felszínes értelmében látszólag megegyeztek a szabadság fogalma mit jelent Rémy professzornak, Rozmusnak, Kosztyának, Scottnak, Rudinak és Salternek. Rémy professzornak kétségtelenül a finom, korhadt, bécsi valcerrel aláfestett múlt megújulását jelentette, amelyben sikeres, gazdag, előkelő ifjúsága, férfikora teljesedett ki. Rozmusnak a komor, romantikus, kissé tolsztoji világkép megvalósulását, amelynek különcül individuális, igényes, nyughatatlan kalandorlénye alapjában ellentmondott. Kosztyának a személyiség feladását a közösségért, Rudinak a lehetőséget arra, hogy elkerüljön minden kényelmetlen, fárasztó erőfeszítést, és minél kevesebb munkával, minél több pénzhez, kellemes kielégüléshez jusson bonyolult érzelmi kapcsolatok nélkül. Scott szabadságeszménye az egyén szuverenitása volt. Salterben pedig a szabadság a l art pour l art arisztokratikus uralmával azonosult. Gábor sóhajtva elfordult a múlttól és kilépett a teraszra. A színes, párás balatoni táj a tavasz dús jelmezében pompázott. A tó innen tengernek tűnt, összeért a lehajló éggel. Jobbról a ködös, kék badacsonyi hegyek hátterében, s a nap óriási tűzszeme alatt apró vitorlás lepkéje ringott a vízen. A kert egyik öreg fűzfája hosszú, dús ágat lógatott a képbe, tökéletessé fokozva festőiségét. Gábort, mint annyiszor, hirtelen átjárta megint az idő irrealitásának tudata. Ez a táj, ez a vitorlás, a nap termékenyítő hője, a levegő illata és az öreg fűzfa csipkés, fiatal zöld, tavaszi öltözéke ugyanaz volt, mint tizenöt éves korában, mikor először állt itt a teraszon. Thomas Aquarius hozta ide akkor, az első világháború és a forradalom hullámverésének elülte után. Az állandóság titkos, boldogító bizonyossága érintette meg. A lélegzetelállító cinkosság, a tülekedő, nyugtalan, szorongásokkal átszőtt, durva, a halálnak alávetett dolgok mögül a valóságként várakozó örök jelen. Azután egy kis szívdobogást, furcsa nosztalgiát hagyva maga után elmúlt ez a pillanat is. Mintha lifttel hirtelen alászállott volna egy szédítően magas, ritka levegőjű kilátótoronyból. Megint Salterre kellett gondolnia, akit hiába akart kimenteni az összezárult időből. Különös, hogy az események végéig tartotta magát. Valami esztelen, érthetetlen remény élt benne. Hátha varázslatos módon a helyén találja majd a dolgokat, és hazamehet hozzájuk. Türelmetlen volt. Alig lehetett visszatartani a fegyverszünet megkötése után. Mindjárt indulni akart. Gábor tudta, hogy nem engedheti el egyedül. Kosztya segítségével autót szereztek és orosz kíséretet, amely megnyitotta előttük az osztrák határt. Gábor egyedül jött vissza. Körútjuk után Salter is vele indult Semmeringről. Sürgette, ne időzzenek sehol. Leülni se tudott. Izgatott és lázas volt, mintha a tihanyi villában sürgős, égetően fontos teendők várták volna. Néhány kilométerrel Semmering után defektet kaptak, és amíg a kereket kicserélték, Gábor sétálni hívta barátját. Nem! mondta az érthetetlen rémülettel. Azután mégis lekászálódott az autóról. Hallgatva mentek egymás mellet. Gábor lopva figyelte Salter csontvázkoponyává fogyott szép, értelmes fejét Sárga, domború, nagy homlokán verejték gyöngyözött. Ausztriai tapasztalataikról nem beszéltek azóta, hogy Salter Bécsben felkereste a házat, amelyben télen lakott, s melynek egyik fala most leszakadva kitárta a szobák meztelen belsejét, mintha egy precíz és kíváncsi tudós keresztmetszetet akart volna készíteni róla. Végigjárták az utcákat. Megnézték a középületeket, ismerősök után kérdezősködtek. Egyetlen közeli ismerőst, rokont, barátot sem találtak meg. A zsidó Salter hozzátartozói, barátai jórészt a zsidók közül kerültek ki. Ausztriában, ahol sok idejük volt, Hitlerék alapos munkát végeztek. Azután elmentek Semmeringre. Gábor nem akarta, hogy menjenek. Salter tudta már, mi várja ott. De nem lehetett visszatartani. Olyan volt, mint a megszállott. Semmeringen körüljárta a szemetes, kormos helyet, ahol azelőtt a háza állt. Beletúrt a romok közé. Kihordtak mindent az udvar közepére magyarázta szinte közömbös hangon. Goethe Faustjának néhány kéziratoldala is közte volt. Nietzsche levelei... Beethoven V. Szimfóniájának kottalapjai... Ezeket biztosan megmentik odafönt a tűztől, ha tudnak róla. De csupa éretlen gyerkőc csinálta. Talán éppen azok, akiknek cukrot és gyümölcsöt adtam mindig a sétáimon... csendesen rázogatta a fejét, tanácstalanul álldogált egy ideig, azután hirtelen Gáborhoz fordult: Mehetünk. Mire várunk?! Mellékösvényre tértek. Lábuk alatt szakadék szaladt le, és kitárult a völgy erdős, sötét, zordul szép öle. A magasabb hegyek csúcsa felhőket szúrt át és hótól csillogott. Gábor észrevette, hogy

Salter arca eltorzul mellette. Csak sírna! gondolta. De nem fog sírni. Sohasem kereste a feloldódást. Sokkal mélyebben átértette barátja állapotát, semhogy szavakkal kísérletezett volna. A szavak ideje elmúlt. Salter a szavak bűvésze, megigézettje, csalódott betege volt. Gyulladást nem gyógyíthatott tűzzel. Némán kezdte tehát megközelíteni, úgy, ahogy mindig sikerült az emberek öntudatlan, védtelen érzésvilágába hatolnia. Kora ifjúságában eszmélt rá erre a képességére. Környezetében a gyanútlanok, nyitottak reflexszerűen megtették, amit akart, vagy kimondták gondolatait. Olyanná vált benne ez a hatóerő, mint egy láthatatlan, végtelenül érzékeny, mozgékony szerv, finom, idegekkel átszőtt tapogató. Benyúlhatott vele az emberi lélek precíziós szerkezetébe. Kapcsolókat csavarhatott, gombokat nyomhatott meg benne, s ezek különféle cselekvéseket indítottak el. Árammal telítették, gondolattal, hangulattal népesítették be az üres, sötét belső teret. Salter feldúlt, rommá omlott. Sebes, eszelős zűrzavarrá lett állapotán azonban nem segíthetett tartósan, legfeljebb álmos kábulatba vonhatta, a pihenésvágy narkotikuma felé terelhette. Salter vonásai elernyedtek. Arcán ólmos, szürke fáradtság uralkodott el. Álmos vagyok dünnyögte. Jó volna elaludni. Visszamentek az autóhoz. Sötétedett már. Kísérőik úgy határoztak, hogy a közelben lévő katonaszálláson töltik az éjszakát, és hajnalban indulnak tovább, mert az út sok helyen bizonytalan, robbanásoktól szántott, szakadékos. Erről a szállásról tűnt el Salter. Gábor mélyen aludt, nem hallotta amikor kiment. Élénk, kellemetlen álom nyűgözte le. Havas tájon, folyó partján állt. A vizet helyenként vékony jégréteg bőrözte be, de a közepe táján, ahol a sodra sebes volt, sötéten örvénylett, hó-kupacok, jégtáblák utaztak rajta lefelé. Egy ilyen jégtáblán állt Salter feléje fordulva. Szája mozgott, de ő nem hallotta, mit mond, csak arcának kétségbeesett kifejezését látta. A jégtábla, amelyen állt, gyorsan úszott lefelé a fekete vízen. Egyre távolodott. Gábor vele futott párhuzamosan, lefelé végig a parton. Tehetetlenül. Tanácstalanul. Hirtelen rémület szúrt belé. Egy kanyaron túl a folyó hatalmas vízesésként, meredeken zuhant lefelé. Salter felemelte a karját, intett, de mielőtt eltűnt volna a mélységben, Gábort keltegető kezek rántották vissza az ébrenlétbe. Indulniok kellett. Salter fekhelye üres volt mellette. Az osztrák elvtárs előrement az autóhoz magyarázták. Gábor már akkor tudta, mi történt. Az autónál a mellékösvény felé mutattak, ahol az előző este együtt sétáltak. A szakadék széléről mindjárt meglátta a tört, kicsavart mozdulatlansággal heverő testet. Ott temették el a közelben. Gábor az egyszerű, komor szertartás alatt arra gondolt, hány halottja lesz vajon ennek a háborúnak a fegyverek elnémulása után is? Hányan rohannak még tovább egy ideig halálos sebbel a testükön vagy lelkükön, míg össze nem roskadnak? Rozmus nyugtalan alakját felszívta a messzeség, az erjedő események, a világ még annyira elintézetlen ügyei. Ő is orosz autón tűnt el a házból Ausztria irányába. Kosztya kissé bicegve még, de vidáman, személytelenül beleolvadt az átvonuló, hatalmas orosz hadsereg tengerébe. Rudi night clubot nyitott Budapesten. Oda vonzódott a véres iszapba süllyedt, romok alá temetett város beteg tülekedéséhez, amelyben nyüzsögtek még a rothadás férgei, s a későbbi élet valutával, arannyal vásárolt örömei. Gábor a teraszról visszatért saját szobájába. Tétova ődöngése a házban, tulajdonképpen elodázása volt a munkának, amely íróasztalánál várta. Leült. Töltőtollat kicsavarta, és megkezdett cikke fölé hajolt: A németek, filozófusaik, biológusaik, emigrált, legjobb íróik ellenére nem akartak tanulni. A természet, a kollektivizmus bizonyos formáit kipróbálta már a hangyák, termeszek, méhek, darazsak közösségeinek különféle variációiban, és túlhaladt rajtuk, mert nem váltak be. Ha beváltak volna, akkor a földön megjelent legmagasabbrendű életforma, az emberé is hasonló mintára alakul ugyanabból a belső szükségességből, amely létrehozta a bolyt és a méhkast. Az élet az emberben azonban az individualizmusig finomult, és nem lehet többé visszakényszeríteni az állati lét alacsonyabb fokozataiba, tehát olyan állapotba, hogy csupán alkatrésze legyen valamely konstrukciónak, s önmagát, gondolatait, szabadságát feladva egyetlen méh vagy termeszkirálynő kegyetlen, rideg törvényeit szolgálja. Az ember minden ember zárt, hatalmas Egy a maga kicsiségében is, csak azt a törvényt szolgálhatja kívül, amelyet végigfuttat saját, külön belső törvényszerűsége fórumain, és törvényerőre emel Máskülönben illegalitásba vonul, lázadóvá lesz. Hiába akarná gondolatait kategóriákba kényszeríteni, álmait irányítani, hitét szárnyaitól

megfosztani Minden ilyen törekvést előbb-utóbb szétzúz és megsemmisít az önmagára ébredt intellektus elementáris ereje, az individuális szabadságigény belső törvénye. A fasiszta diktatúrákban egy maroknyi csoport véres terrorral a többségre kényszerített olyan törvényeket, amelyek lehetővé tették, hogy ez a csoport minden törvény nélkül éljen... Gábor tolla elernyedt. Nem kívánt tovább írni. Mondathegyek torlódtak mögötte az elmúlt lázas, görcsös évek terméseként. Pihenés, megtorpanás nélkül dolgozott, mint Oroszország, Amerika és Anglia hadigyárai. De ő társaival együtt, eszmei síkon ontotta a szellem ellenállásának fegyvereit. Eleinte nyíltan, később cenzúra szájkosarával burkoltan, különös tolvajnyelvet alkotva a csempészett igazság közlésére, végül a föld alá vonulva az új és üldözött szabadság-vallás katakombáiba. Ez a feszültség most feloldódott. Nem mintha a harcot végigharcolta, vagy az út végét látta volna. Sőt. Minden bonyolultabbnak, távolibbnak tűnt, mint az aknák, repülőbombák robbanásai között. Ennek a hasonlíthatatlan, legpusztítóbb háborúnak végösszegét senki sem számíthatta ki pontosan, legkevésbé a katonák és a politikusok, még a pszichológusok sem. De úgy érezte, pihennie kell. Kimerült a termelésben. Feldolgozatlan nyersanyagtömeg torlódott tudatának raktáraiban. Közvetlenül az ostrom után néhány hetet, a legnehezebb időt, a városban töltötte, mert nem akart félreállni. Tihanyi házát vendégeire hagyta, akik még nem kívántak útra kelni, ahogy az ember pihentető, már félig tudatos hajnali álmához ragaszkodik ébredés előtt, amely szorongást, bizonytalanságot, harcot hoz megint. A városban azután egyszerre úgy érezte, nincs rá égetően szükség. Még nincs. Egy seregnyi folyamatnak kell kiégnie és megérnie ahhoz, hogy újra tehessen valamit. A visszahatás nyers, szükséges erői tomboltak mindenütt. Az átmenet időszaka volt ez halál és születés között Újra visszatért a tizenegyedik házba. Később, mikor Rudi elindult egy szekéren, megint csak felkerekedett vele együtt, de ezúttal három nap után hagyta ott Budapestet. Ezeket a benyomásokat rendezgette most magában. Első gondolata, amely eluralkodott benne a várossal való találkozásakor, az volt, hogy olyan sebesültet lát viszont, akit nem lehet megmenteni az életnek, mert túl sok vért veszített. Rommá, mocsokká omlott minden, mintha egy keserű, próféta biblikus átka sújtotta volna le. A még álló, kifordult belű vagy üszkös, betört ablakú házak feltámasztott, oszló hullákra emlékeztettek. Bénultan állt a város vérkeringése. A villamos utópisztikus álomnak tűnt, villany, gáz nem volt, s vízhez is csak egyes, szerencsés helyeken lehetett hozzájutni. A géproncsok, döglött tankok, repülőgépvázak között, az utcákon ember és állathullák hevertek. Gábor segített az eltakarításban. Koporsó nélkül ásták el őket az udvarokon, utcákon, kertekben. Rémy professzort, akit súlyosodó állapota miatt 1944. decemberében vissza kellett csempészni a városba, hogy orvosi felügyelet alá kerüljön, az asszony, aki végigélte vele a poklot és lefogta a szemét, cukrosládába rakta, úgy ásták el ketten Gáborral. Az aggastyán a rák végső stádiumának kínjaival szenvedte át az ostromot, s csak utána halt meg sorsának kegyetlen ítélete szerint. És az emberek, akik élve maradtak? Sírjából kikelt Lázár volt mindegyik, arcukon a túlról érkezettek fakó, meredt iszonyatával. Voltak, akik beszélni próbáltak arról, ami velük történt, de elcsüggedtek a szavak súlytalanságától, a mások és önmaguk fásultságától. Azután elhallgattak, vagy tovább beszéltek értelmetlenül forgatott kereplőként, tudatuk küszöbénél szorongó bizonyossággal, hogy a szavak nem oldanak fel semmit a görcsbe merevült borzalomból, amely lelkükbe zuhant. Emberek az utcán. Súly alatt, zsákok alatt görnyedő, sovány asszonyok kilométereket taposva néhány kiló krumpliért, kukoricáért, mert ezekben a napokban még a pénz is tetszhalottként hevert, kiesett az életből. Csak cserélni lehetett, felmérhetetlen értékű holmiért néhány falat ételt. Azután volt még egy sötétebb oldala is a dolognak. Mikor hazament budai lakására, a házmesterek úgy meredtek rá, mintha kísértetet láttak volna. A házmester, aki csak hosszas zörgetésre nyitotta ki a félig romba dőlt, kétemeletes bérvilla eltorlaszolt kapuját, az ő nadrágját, kötöttkabátját, ingét, cipőjét, kalapját viselte. Vállán bélelt bőrkabát lógott, amelyben Gábor felismerte a fölötte lévő lakás tulajdonosának, a nyugalmazott tábornoknak vadászkabátját. Kettőjük közül, különös módon, talán Gábor érezte kínosabban magát. A másik mindenre tudott magyarázatot. Gábor néhány holmiját azért vette magához, hogy megmentse neki. Sajnos csak elenyésző csekélység maradt, a többit ellopták. Hadarásához csatlakozott nemsokára az egész népes család. Összezárkózva, sápadt arccal, konok, ellenséges szemmel szenvedéseit, érdemeit hangoztatta mindegyik. A szomszédság minden élve maradt tagjára

csak úgy záporozta a borzasztó rágalmat. A házmesterné élesen, támadóan éreztette Gáborral, ha már nem fordult fel valahol, ahogy elvárták tőle, legalább tartsa a száját, ne firtassa a dolgokat, és menjen el isten hírével. Lakása úgyis használhatatlan. Bútorai eltörtek. Szekrényei üresek. A tábornokék lakására rázuhant a tető. A tábornok eltűnt. Családja egy kis szobában lakik valahol. Hogy hol? Isten tudja. Mindkét lakást kirabolták a szomszédok. De ne higgye ám, hogy az urak távolmaradtak! Csak látta volna a számtanácsos nejét csomagolni! Itt lakik a szomszéd villában. Saját fürdőszobájából mászott át éjszaka Gábor lakásába, az aknától áttört falnyíláson. Egyszer hallották, hogy motoz valaki a szobákban, gyertyával felmentek és rajtaérték a lopáson. Gábor már alig várta, hogy kívülkerüljön a házból. Az utcán azután a szomszédok fogták közre, és a házmesterek bűnlajstromát sorolták el neki fehéren izzó gyűlölettel. Kiderült, hogy már feljelentések lavinája indult el. Mindenki mindenkit feljelentett. Unszolták rá Gábort is, tanúnak hívták, és tanúnak kínálkoztak. Gábor menekült. Émelygett, noha tudta, hogy ez a kóros állapot, melybe az emberek kerültek, a valóságnak csak egyik oldalát mutatja. Égő felelősségérzetük, dúlt idegzetük bűnbakot keres tulajdonképpen, hogy szenvedéseik, mulasztásaik, veszteségeik és önmaguk előtt való ijesztő elbukásuk értelmet nyerjen. A Ferenc József rakpart bűzös hulladékdombja mentén haladt szállása felé. Az egyik kapu előtt, támlátlan széken egy sánta, borostás férfi kuporgott. Arca ismerősnek tűnt előtte. Megállt. A férfi már mosolygott, tétován, alázatosan, előzékenyen, s ezzel valahogy még jobban megnehezítette a vele való kapcsolat emlékének felszínre juttatását. Azután hirtelen rájött, kicsoda. A berlini, divatos filmrendező öccse volt, banktisztviselő. Valamikor egyik legjellegzetesebb képviselője a pesti aranyifjúknak. Magas, manökenszerű nőkkel járt együtt. Angol öltönyöket és monoklit viselt. A golfklub tagja volt. Lóversenyekre járt szürke cilinderben. Pontosan ismerte a Cartier által diktált legfrissebb ékszerdivatot, a francia parfümök, angol italok, szivarok és amerikai cigaretták márkáit. Az aranyifjú felállt. Kezet fogtak. Most már tudta, mi volt az, ami külsejét erősebben elleplezte előtte: ijedt bizonytalansága, elesettsége. Benne testesült meg meztelen valóságában mindaz, amit összezúzott a háború utolsó esztendeje, végképp és visszahozhatatlanul. Mert ez a puha, ernyedt állú, enervált fiatalember, ha egy egész kaszt nem tol emelőt alája, saját erejéből sohasem lesz képes előkapaszkodni a süllyesztőből, amelybe belezuhant. Akik az új konjunktúra hullámtaraját lovagolják meg az első eszméléssel, másfajta emberek voltak. Azok most pogácsát, süteményt, húst, tűzkövet árulnak a romüzletek nyitott fülkéiben és az utcasarkokon. Annyira elmerült az aranyifjú ábrájának benső tartalmában, hogy időbe telt míg szavaira figyelni tudott. Arról beszélt görcsösen mentegetődzve, hogy neki azután nincs oka félni. Most folyik igazolása a bankban. Mindenki tudja róla, éppúgy mint Gábor, hogy ő valójában hova tartozott. Utoljára egy belvárosi üzletben akadtak össze közvetlenül a németek bejövetele előtt. Az évek folyamán néha elhúztak egymás mellett, és a konvenció leküzdhetetlen kényszere folytán, miután filmrendező bátyjával egy ideig barátságot tartott, szót is váltottak; Berlinben, a magyar vonatkozású filmbemutatókon, az Orient expressz fülkéjében vagy egy üzlet szűk közösségében, ahol nem lehetett keresztülnézni a másikon. Feszélyezett, unott pillanatok voltak ezek, amely alatt mindketten érezték, hogy monológot folytatnak, a másik előtt érthetetlen nyelven. Valójában nem tudta, hogy ez a fiatalember mit tartott a világról és hova tartozott, de gyanította, hogy sehová, még önmagához sem. Könnyű ballonként lebegett a felszínen, és ellenállás nélkül sodródott az áramlattal, amelybe belekerült. Hogyne mondta neki színtelenül. Bizonyosan rendben lesz minden. Kapaszkodó kézszorítása és reménykedve előregörbült testtartása mögött az emlékezés halvány vetítővásznán a másik alakot szemlélte, aki bágyadt előkelőséggel bólintott feléje az utcán vagy egy páholyból, helyzeti energiájának, születési kiváltságának magaslatáról. Arcán az élet kiválasztottjainak, a pénz, a politikai és a művészi sikerek kirakatlényeinek visszfénye ragyogott. Megtudta, hogy bátyjáról nem kapott semmi hírt, eltűnt a véres német káosz kavargásában. Valahol Bécsben érte utol a végítélet. Az utóbbi években Bécsben dolgozott már. Óvatos, politikamentes bécsi filmszirupot gyártott futószalagon. Később, mikor másodszor utazott Budapestre, már kialakultabb helyzetet talált. A regeneráció

csodájaként élt, lábadozott a város. A felrobbantott hidakat ideiglenes hidak pótolták. Villamos, sőt autóbusz is közlekedett, roskadozva az ingerült emberfürtök súlya alatt. Az üzletek némelyikén már kirakatüveg csillogott Az emberi erő, készség, becsvágy, élelmesség teljesítményei lenyűgözték, bámulatra késztették, de látta azt is, hogy az egészség forrása még nem tört fel a talajból. Krízisek lázai lobognak mindenütt. Nem is lehetett volna másképp. Cikksorozatát átadta lapja főszerkesztőjének, és elindult megkeresni a tábornok családját. Jetta A tábornokékat apró szobába zsúfolódva találta meg Budán. Ismerősöknél laktak ideiglenesen anélkül, hogy valahol várta volna őket valami változás vagy megoldás. A tábornok felesége, öreg szülei és a másfél éves Veronika a kislány, akit visszahívtak a halálból éveken át laktak egy házban, anélkül, hogy érintkeztek volna. A tiszti családok sajátos törvényeknek alávetett külön bolygón éltek ezekben az időkben, magasan a civilek kasztja fölött. Noha Gábor néhány futó találkozás alatt látta, hogy a tábornokék a kivételek közé tartoznak: egyszerűbbek, csendesebbek, értelmesebbek az osztályukbelieknél. A korszakvégnek e biblikus szakadásában kétségtelen volt, hogy a másik ember vagy az egyik oldalhoz tartozik, vagy a másikhoz. A lényeget illetően két változatra egyszerűsödött le a világ millió eszmevariációja: velük, vagy ellenük? S Gábor sokáig nem tudott hinni csalhatatlan hetedik érzékének sem, hogy a tábornok csak foglya a militarista iránynak. Családi tradíciók terelték be a gyűlölt életformába. Zárkózottsága, élhetetlensége ellenére kétségbeesetten vágyakozott ki belőle, mint pokolból a kárhozottak. 1941. nyarán nagytakarítás volt a felső emeleten. Jetta, a tábornok kilencéves kislánya őrizet nélkül lent játszott a kertben. Gábor a teraszon írt, amelynek lépcsősora a kertbe vezetett. A kislány egyszerre ott állt az asztala előtt. Olyan átlátszóan törékeny és gyönyörű volt, hogy Gábor azt hitte, különös révületeinek egyike vetítette eléje. Gyöngéd mosolyában volt valami az elfelhőzött őszi nap bágyadtságából. Mintha régi, emlékképek nélküli rejtett tudás, sorvasztó sejtelem vonna árnyékot rá. Rezgés volt csak, fény, melódia, nem életbe kapaszkodó vérbő anyag. De hirtelen megszólalt: Fel kellett jönnöm azon a lépcsőn. Mindig csak egyet léptem. Azt játszottam. Reggel óta jövök. Nem baj? Nem. Gábor biztató nevetésére bátrabb, szélesebb lett a mosoly a gyerek arcán Mit írsz? Mesét. Mesét?... A fejedből? Hát miből írnám? Könyvből. Ebből lesz a könyv. Csodálkozása hirtelen ünnepélyes csodálattá változott: Minden mesét te írsz? Nem. De sokat. Felnőtteknek. Azoknak nem érdemes. Honnan tudod? Hát... tudom. Idegesek, meg szomorúak. Veszekednek is. Komolyan töprengett. És nem hiszik el. Azért. Te elhiszed? El mondta tétován. Úgy jobb lenne. Mesélj! És Gábor mesélt. Barátságuk titkos, finom bája többet jelentett neki minden más, értelmes felnőttel való reménytelen barátkozásnál. Ez a betegesen túlfinomult, tragikusan szép gyerek került hozzá életében a legközelebb. A kislány sem beszélt róla otthon, pedig rajongott érte. Ez csak kettőjük ügye volt. Amikor tehette, felszökött hozzá és folytatták a mesét, ahol abbahagyták. Másról sohasem esett szó közöttük. Végig befejezetlen, különös mese volt, amelyet lassanként ketten szőttek tovább. Szervusz mondta Jetta, mikor a lépcsőjárástól lihegve megérkezett. Máma megint találtam a spejzban egy aranysöprűt.

Ő tette oda. A jó Burbuk bólintott Gábor. Éjjel bál lesz. Nagyon jó, hogy aranysöprű volt és nem ezüst. Miért? Az ezüstsöprűn csak a Gellérthegyre lehet felrepülni, ott meg a boszorkányok táncolnak. Arany volt. Arany. Az melyik bálra visz? A János-hegyire. Ott kik vannak? Tündérek? Olyanfélék, csak érdekesebbek. Azt persze tudod, hogy az egészen kicsi és nagyon jó állatok, ha meghalnak, angyalok lesznek? Jetta lélegzete elakadt egy pillanatra, azután bólintott: Tudom. Igen. A kiscicák mind. Biztosan. Meg a kiskutyák. A bárányok... A kismajmok, meg a kiscsacsik nem? Dehogynem. Csak szárnyuk van. Úgy nem tudom megfogni őket. Inkább ne legyen szárnyuk, jó? Meg tudod fogni őket. A jó Burbuk aranysöprűje gyorsabban repül a leggyorsabb szárnynál. Csak legyen szárnyuk. Akkor lehet. És mi lesz a rossz kisállatokból? Manók. Az erdőben. Sötétzöld szárnyuk van és kormos orruk. A manókat is szeretem. Nem lehetne esetleg... Mit? Hogy arra a bálra ők is elmenjenek? A háznak nem volt pincéje. A lakók az alagsorban szorongtak az 1942-es váratlan orosz légitámadások alatt. Az elsőnél, amely a teljesen kivilágított, gyanútlan városra szakadt le, Jetta nem aludt otthon. Senki sem tudta, mi történt. A sziréna elkésve szólalt meg, mikor már hullottak a bombák. Gyakorlat -mondták. Ki akarják próbálni a lakosság fegyelmét. A front annyira messze van... Azután kiderült, mégsem gyakorlat volt. Alig eltussolható mulasztások terhelték a felelős köröket, az elővigyázatossági rendszabályok hiányáért. A legtöbb légelhárító ütegnél nem tartózkodott ott a kezelőszemélyzet, vagy nem volt muníció. Nyugdíjazások özöne indult meg. A tábornokot is elmozdították a helyéről. Szeptember ötödikén, a második légitámadás őket is a villában érte. Az emberek riadt meghökkenésben éltek a két támadás között. Egyszerre vége szakadt a védett szendergésnek, a biztonság fikciójának a győzők árnyékában. A gyalázkodások és nagyképű frázisok rikácsoló hangjára komor, fenyegető, súlyos visszhang érkezett. Figyelmeztetés. A félelem pánikká fokozódott. Az összeszorult gyomrok veszélyt jeleztek. Az idegek hálózatában baljós előérzet árama cirkulált. Mindenki rettegett az alkonyattól. A kormos esték nyomasztóak voltak. Hitler eszméinek sötétsége megfojtotta lassan Európa fényeit. Az alagsorban, egyetlen villanykörte barnás derengésében, árnyékos, süppedt arcok meredtek egymásra. A földszinti garzonlakás lakója, a középkorú gyermekgondozónő le sem vetkezett éjszakára az első támadás óta. A légelhárító ütegek be akarták pótolni a mulasztottakat, és vadul pufogtattak. Jetta az anyja ölében ült halálraváltan. Szürke kis arcán verejték csillogott, de verejték borította sovány, reszkető, hideg testét is. Mikor megszólaltak a közelben levő gellérthegyi ütegek és a ház alapjaiban rázkódni kezdett, teljesen elvesztette a fejét: El akarok bújni! Biztos helyen akarok lenni! kiáltotta sírva. Velünk vagy. Biztos helyen vagy. Nyugodj meg ölelte magához az anyja. Jetta reszketett és sírt. Ezt csak nekem mondjátok, de ti is féltek. Hiába tagadod. Ettől senki sem tud megvédeni engem. Miért kell nekem itt lenni? Ugye te is félsz? nyújtotta Gábor felé sovány karját. Te tudod, hogy én nem félek felelte. Jetta üldözött pillantású, zavaros szeme egy pillanatra megpihent rajta. Igen. Tudom. Te nem dideregte halkan. De ez csak neked van. Nekem nem adhatsz ilyet. Ha elfogadod, adok. Semmi bajod nem történhetik. Rövid csendesülés után, hirtelen felvijjogott újra a pokol zenekara.

Félek! jajdult fel Jetta. Már nem látta Gábort. A pánik elvakította. Meg fogok halni. Biztosan meg fogok halni! A hangzavar fokozódott kint. Bomba robbant a közelben, és üvegcserepek hullottak. Jetta éles, sikító hangja már elérte az eget: Istenem! Istenem! Nem akarok még! Pedig tudom, anyu. Én már régen tudom. Most csend volt odakint. Jetta leszállt anyja öléből, Gáborhoz lépett. Hideg, nyirkos kis keze belekapaszkodott Gábor kezébe. Hangja didergő volt, és mérhetetlen sóvárgás égett benne: Mondd... Ha odaadnék valamit ami nagyon jó nekem... Egészen odaadnám a Jóistennek... Nem hagyna még egy kicsit itt maradni? Új hullám érkezett. Az ágyúk is rákezdtek. Jetta térde megcsuklott. Fülét befogta, szemét összeszorította. Csak egy évig még! Egyetlen évig! kiáltotta. Soha többé nem eszem csokoládét! Cukrot sem. Nem nézem a színes üvegen át a napot a verandán... Egy évig csak! 1943 augusztusának végén Gábor egy napra hazalátogatott Tihanyból, hogy valami hivatalos dolgát elintézze. Késő délután heverőszékében feküdt a teraszon és olvasott. Egy óra múlva kellett csak indulnia. A ház kihalt volt és csöndes. A tábornokék valahol a Duna mellett nyaraltak. Különös érzése támadt hirtelen. Mintha nem volna egyedül. Ez az érzés szorongással párosult. Felnézett a könyvből. A lépcsősor tetején Jetta állt. Szeme tágra nyílt, szája tátva. Arcán beteg pirosság égett. Rémület és fájdalom torzította el. Kezét feltartotta, ujjait széttárta. Minden ujjhegyéből vér szivárgott. Két térdén is véres stigmák tátongtak. Egy dermedt pillanatig állt ott, azután eltűnt. Gábor felugrott. Szorongása heves nyugtalansággá fokozódott. Felsietett a lépcsőn. A tábornokék ajtaja lelakatolva porosodott. A házmesterlakásban csak az öregasszonyt találta otthon. Ő sem tudott többet mondani. Nyaralnak, úgy tudja, a tábornok úr öccsének a birtokán. Gábor elutazott, de a kép, amelyet látott, nem hagyta nyugodni, írt a házmesteréknek, és a tábornokék iránt érdeklődött. Két hétbe telt míg választ kapott levelére, és abban testet öltött mindaz, amit szavak nélkül tudott már, éppen azért erősebben megrázta, mintha e transzcendens előzmény nélkül értesült volna róla. Jettát, az ő elutazása napján szállították fel Pestre magas lázzal. A vidéki orvos nem tudott rájönni a makacs láz okára. Valami ragályos betegségre gyanakodott, de ez a feltevés megdőlt. Rejtélyes módon, szepszis jelei mutatkoztak a kislányon. Manduláit régebben kivették, fogai egészségesek voltak, bőrén karcolás sem látszott, testében mégis gennygócok lobbantak fel. Törékeny szervezete a láz tüzes katlanává válva harcolt a pusztító bacilusinvázió ellen. Mind a tíz ujját megnyitották. Felvágták a két térdét is, de a halál alattomosan bujkált a kés elől. Két hétig tartott a kislány embertelen szenvedése. Mindvégig eszénél volt. Szeptember ötödikén halt meg éjszaka. Szülei és nagyszülei nem mozdultak az ágya mellől. Minden szavát, minden könnyét, vádját, minden könyörgését és jajkiáltását magukba szívták, hogy szenvedélyes szeretetükkel és bűntudatukkal a gyász végtelen éveiben ostorozhassák magukat. A tábornok elmúlt már ötvenéves. Felesége sem volt fiatal. Ez a kislány egyetlen, kései ajándéka volt életüknek. De, hogy valójában mit jelentett nekik, azt Gábor csak akkor értette meg egészen, mikor a haláleset után felkereste őket. Első megrendülésében levelet írt nekik Tihanyból. Nem passzív részvétet akart küldeni, hanem biztatást: Bocsássanak meg, hogy betolakszom mérhetetlen gyászukba írta de akármilyen különösnek hangzik, nem érzem magamat idegennek, kívülállónak. A kis Jetta nekem is nagyon kedves volt. Én azonban nem veszítettem el Őt teljesen, és Önök sem veszíthetik el, csak akkor, ha elhiszik a halálnak ezt a sötét és aljas hazugságát. Az anyag minden káprázata között a halál a legbűnösebb fikció, mert megkísérli elhitetni, hogy a szépségnek, érzékenységnek, finomságnak, ennyi vibráló elevensége, misztikus bája egyik pillanatról a másikra rothadó, néma tehetetlen hússá lehet. A leszálló éjszaka eltünteti a dolgok formáját, de azok a láthatatlanságban is vannak, s ha eltakarodik róluk a homály, a napkelte egy új élet fényébe burkolja őket. A test, amely képtelenné vált a szellem parancsait közvetíteni: géproncs. Vezetője kiszállt belőle, és új eszközt keres útja folytatásához. Ne higgyék, hogy szavaimat a vallás hűvös dogmatizmusa, vagy valamiféle szektariánus vakhit sugallja. A hit magában, tudás nélkül kaotikus, ködös valami, és könnyen csődöt mond, alkalmazhatatlanná válik a kétségbeesett szükség óráiban. Odáig kell és lehet eljutni, hogy a

természet hatalmas analógiáiból olvassuk ki e titkok biztos megfejtését: magát a valóságot. A tudomány, módszere ez, s a tudomány ma már nem csak azt állítja törvényként, hogy a természetben semmi el nem vész, csak átváltozik, hanem azt is, hogy az anyagot a szellem szervezi és irányítja, az úgynevezett intelligens életerő. Tehát a belső és külső vallás a modern tudománnyal egy irányba mutat: az élet örök, és a benne működő intelligencia halhatatlan. Erre a levélre rögtön válasz kapott, rövid, szavakat kereső segélykiáltást. Arra kérték, ha Pestre jön, látogasson el hozzájuk. Délelőtt, amint megérkezett, kereste őket, de a temetőben voltak. Házon kívül ebédelt, és délután megint csak azt a választ kapta a szobalánytól, hogy a temetőbe mentek. Estefelé hallotta, ahogy a lépcsőn kopogtak lépteik. Várt egy ideig, azután becsöngetett hozzájuk. Az előszobaajtó üvegablakán át látta már, hogy gyertyák égnek odabent. Mikor belépett, őszirózsák nehéz temetőszaga csapta meg. Jetta nagy, színezett, feltámasztott fényképe két oldalán, fehér őszirózsák között, két égő gyertya viaszteste nyúlt fel. A szülők ott ültek előtte és nézték. Gábor, ha az utcán látja őket, nem ismer rájuk rögtön. Mintha üvegen át nézett volna rájuk, amelyen esőpatakok ömlöttek le, majd könnyekké olvadtak. Remegők, egészen puhák voltak gerincük, önérzetük, színeik, húsuk viasszá omlott a fájdalom óriási hőjében. Amikor meglátták, a könnyek kimerült forrása bőven, újra felfakadt. Takaratlan arccal sírtak, tehetetlenül és szégyentelenül. Mit szól hozz... mit szól...?! tört ki a tábornokból mérhetetlen elszörnyedése. A fejét rázta, hangja elfulladt. Nem volt más mondanivalója. Olyan boldogok voltunk az asszony hangja egészen vékony, nyöszörgő és kimerült volt nem kellett nekünk senki. Megvoltunk szépen együtt. Gondoltam is néha... Ez bűn Mert mindenkinek hiányzik valamije. Gábor úgy érezte magát, mint egy orvos, akit vonatszerencsétlenséghez hívtak ki, és péppé zúzott áldozatokat kell a romok alól előkotornia. Nem tudta, hogy nyúljon hozzájuk. Megismételte levele állításait. Igen mondták révetegen. Igen... de kapaszkodásukban, sóvárgásukban nem volt semmi erő, hogy megragadjanak valamit. A teste... A halálra kínzott, gyönyörű kis teste... nyöszörögte a tábornokné. Mikor fürösztöttem mindig azt mondta, mi lesz veletek, ha én már... hangját megállíthatatlan zokogás mosta el. Tudta, hogy meg fog halni. Folyton búcsúzott. És mi is éreztük, hogy nem tarthatjuk meg. Nehezen született. Későn. Csoda volt... És most... a tábornok arca eltorzult. Ön úgy érzi, elképzelhetőnek tartja, hogy ő már nincsen? kérdezte Gábor. Nem! a válasz rémült tiltakozás volt. De, hol van?! Hol?! tört fel vádló, követelő, kétségbeesett sikolyként az asszonyból. Itt. Mondta csendesen Gábor. Itt a verandán. Jelen van. Érezniök kell. Nem tud elmenni. És nem tud egészen önökhöz jutni ettől a hangos, vak, élettagadó fájdalomtól. Meghökkenve néztek rá. Az asszony arcára eszelős, konok kifejezés ült ki: Hiába. Az imádság se használ. A hit messze van. Olyan, mint mikor az éhenhalónak ételről beszélnek. Simogatni akarom őt. Öltöztetni. Fürdetni. Érezni a meleg kis testét. Játékot venni neki karácsonykor. Hallani a hangját. Azt akarom. Vissza fogják hívni őt mondta Gábor. Hogyan? Megszületik újra. Meddő már az én méhem. Kiszikkadt föld. Öreg vagyok. Aki elment, az sohasem jön vissza. Ne kísértsük az istent. Ez a gondolat félelmetes és idegen nekem görnyedt meg az asszony. Nekem nem idegen... Én értem... Engem érdekel... Beszéljen róla! Hogyan foghatnám meg?... Hogyan hihetném?... Hogyan tudhatnám?! Gábor érezte, hogy túlfeszültségükben már teljesen kimerültek. Megígérte, hogy újra feljön, könyveket ad majd, és elbúcsúzott. Nem tudott rögtön hazamenni. Levegőre kívánkozott. Lement a kihalt, elsötétített utcára. A bársonyos, virágszagú feketeségben léptei halkan, ütemesen koppantak. Lehunyt szemének

belső képterében látta a gyertyafényes verandát odafönn a színes, feltámasztott fényképpel, s előtte a két gyászruhás szegény embert, ahogy nézték, hívták, idézték azt, aki elment. Léptei ritmusához különös léptek üteme szegődött. Először, mikor ráfigyelt, elmosódott ez az alig hallható, inkább érezhető zaj. Azt hitte, hallucinált. Azután újra észlelte, most már világosan. Nesztelen puha zaj volt egy könnyű testű gyermek mezítlábas lépteinek zaja. Kezébe keskeny, piheérintésű kéz simult, és akkor már nem volt kételye többé. Meghitt, boldog békességben lépkedtek együtt Jettával a selymes, csöndes sötétségben, mint akik összetartoznak és értik egymást. Gábor betartotta ígéretét. Könyveket kölcsönzött nekik, és beszélni próbált arról, amit csak az egyéni élmény és meggyőződés avathat tudássá. A tábornokék hálásak voltak, tétovák, bizonytalanok. Mesét hallgattak... De sebeik felszakadtak, vérezni kezdtek a következő pillanatban, s ez a gyötrő valóság elmosta álmaikat. Napjaikat a temetőben töltötték, majd késő éjszakáig ott ültek Jetta képe előtt a gyertyák fényében, virágok halottas páráiban, egy öntudatlan mágia papjaiként: szellemet idéztek. 1944. januárjában értesült róla, hogy a tábornokné újra gyermeket vár. Azután, márciusban Gábornak el kellett hagynia a fővárost. A tábornokék is vidékre utaztak a bombázások elől. Tihanyban érte a hír, hogy szeptember 5-én éjszaka a tábornoknénak kislánya született. Azóta nem hallott róluk. Mikor az ostrom után belépett hozzájuk, rögtön látta, hogy a szűk formák és gondok közé ágyazott szoba nyomott légköre megtorpant az anya ámult, alázatos, fénylő alakja előtt. S ez a fény egyetlen gócból, a gyermekből áradt ezüstös izzással, a szépség zengő, áradó derűjével, mint a napból a hő és az élet. Veronika! a kislány gyöngéd mosolya ráragyogott. Napocska! mondta neki az anyja, de ő most Gábort nézte. Nagy, tág, kék szemén át Valaki cinkos pillantással a szemébe kapcsolódott a nyitott ablakon át, amelyre sűrű függöny borul, amint kiépül a világ felé a szavak útvesztője. Jetta! mondta neki Gábor. A tábornokné szemére nyugtalan árnyék vetődött: Ne... Miért? Nem ő az? Istenem... Olyan különös... Mindenben, a legapróbb árnyalatokig... Úgy alszik, és úgy nevet... Kicsi, titkos, elfelejtett mozdulatokra, hangokra ismertek rá, de azért... Nem!... Nem akarok gondolni erre! Gábor visszavonult. Megkérdezte, hogy élnek, s úgy értette, miből élnek. Élünk felelte szelíden a tábornokné öreg édesapja. Várunk. Mindenünk elveszett. Vőm eltűnt. Nincs lakásunk, és nem tartozunk sehová. Várunk. Minden súlytalan lett. Lényegtelen. Azóta mondta a tábornokné. A kicsi dolgok elégtek a nagyok tüzében. Az élet csodálatos. Reggeltől éjszakáig dolgozom. Nem érek rá töprengeni. Itt van Veronika. Ez elég. Veronika a férjemet is megtartja és visszahozza. Akárhonnan. Érzem. Azelőtt azt hittem, azért élek, hogy én boldog legyek. Most tudom, hogy az életünk másokért van. Hazafelé az utcán, egy kirakat előtt Gábor egy fiatal fiút látott. Mindkét kezéről hiányoztak az ujjak. Leégtek. Arca vörösre mart, nyers hústömeg volt. Lángszórótól éghetett meg. Nyakkendőket és ingeket nézett sóváran, önfeledten. Villamosra szállt. Harminc év körüli nő ült vele szemben. Haja kurtán, sörteszerűen felmeredt, látszott, hogy kopaszra nyírták. Egyedül volt és mosolygott. Üresen, kissé eszelősen. Mosolygott a napfényre, az emberekre és a kalauzra, teljesen magábazuhantan, kapcsolatkeresés nélkül. Mikor felállt, felnyúlt a kapaszkodóért. Ennél a mozdulatnál hátrahullt ruhájának hosszú ujja. Sovány karjáról a deportáltak tetovált száma világított. Gáborban hirtelen felsajdult Timóth Andrea emléke. Délután találkozott néhány emberrel vendéglátó házigazdájánál, akiknek szavain és elhallgatásain át a helyzet még alaposabb diagnózisát állapíthatta meg. Az egyik nyugatról hazatért katonatiszt volt, a másik kényszernyugdíjazásra ítélt köztisztviselő, a harmadik tanár. A katonatiszt szeretett volna visszaszökni nyugatra. Megbánta, hogy hazajött. Gyűlölte a jelent, félt a jövőtől, és *

honvágya volt a fényes, bűnös múlt után. Belátta, hogy történtek hibák. Ő, a maga részéről, sohasem értett egyet bizonyos dolgokkal, de... Ez így nem maradhat. Szemében egész trónjafosztott, nihilbe száműzött kasztjának riadalma sötétlett. Mi lesz velünk? Mi történt itt egyik óráról a másikra? A nagy, erős szimbólumszörny, a katonai hierarchia állványzat-szövevénye összeomlott, és maga alá temette mindazokat, akiknek gyöngeségét elfedte egykor. A másik kettő is a teljes talajvesztettség pánikját árasztotta. Lassanként minden holmijukat eladogatják, és ha majd kifogynak az eladnivalójukból... Mi lesz akkor? Gábor látta helyzetüket, múltjukat, egyéni tragédiájukat. Látta reménytelen reményeiket és csodavárásukat, amellyel a tegnapot csalogatták vissza. Értette azt is, miért nem tudtak, nem mertek saját, szorongó hajnali sejtelmeikkel telve szembenézni a valósággal. Értette, hogy valami lezárult. A múlt elsüllyedt örökre egy hatalmas kataklizmában, mint az ősi Atlantisz egykor. Ahol hegy volt, ott szakadék támadt, és ahol tenger hömpölygött, sivatag szikkadt homokját görgeti a szél. A megmaradottak egy része a hegyről szakadékba hullt, másik része az új élet alapjait rakja le, s e munka az izmok erejét, a homlok verejtékét kívánja inkább. Az új eón* nagy, piros rajzolatai egyéni sorsokat húznak keresztül. Faggatták: ő milyennek látja a jelent? Rájuk hagyta: átmenetnek. De mikor néhány szóval kifejtette, hogy ez a purgatórium miféle dolgok előszobája, csalódást éreztek. Ez a jövő nagyon is messze várakozott az utópiák fém és üvegfényű hidegségével. Idegen volt. Átugrotta ezt a generációt. De mi lesz velünk? Velük mi lesz a múlt és jövő között? Gábornak felcsengtek Salter keserű verssorai: Múlt és jövő ördögi közjátékának születtünk Soha csúfosabb kísérletet nem álmodott még gondolat. Zsákutca lett egy emberöltő. Akik ma élnek, holtak, csak kísértenek. A tegnap sírjába nem térhetnek meg, s zárt kapu előttük a holnap. Asunta szikkadt fakéreg arca tűnt fel a nyitott ablakban. Itt van megint mondta. Beengedjem? Igen bólintott Gábor. Már régen így, alany nélkül beszélgettek, inkább utalásokkal, de talán erre a kevés szóra sem lett volna szükségük ahhoz, hogy értsék egymást. A hallban, a tégla alakú, x-lábú, nehéz diófa asztal mellett ült a fiatal parasztember, és egy kiterített papírdarabra a műveit rakosgatta szét. Cseresznye, sárga és őszibarackmagokat faragott ki az ázsiai elefántcsont-faragók művészi tökéletességével, anélkül, hogy tanulta volna valahol. Éles, hegyes, nagy falusi bicskával dolgozott. A faluban született. Látható története ott pergett mindenki előtt csak csodálatos belső titka maradt rejtély. Az idegenforgalom virágzása idején Tihany egyik nevezetessége volt. Furcsaság, amelyet megnéztek, néhány pengővel megfizettek, de senkinek nem jutott eszébe kiemelni onnan ezt a rádium-erejű, esszenciává sűrített, hatalmas tehetséget. Vallásos témákat dolgozott fel. Egy-egy őszibarackmagon harminc-negyven figura örvénylett. Összefonódó kárhozottak kapaszkodtak ki a pokolból a kín, vágy, bánat, halálos sóvárgás görcsös mozdulatával. Szentek merengtek nagy fóliánsok széttárt lapjai fölött. Krisztus beszélt a hegyen az áhítattal figyelő egybegyűltekhez, vagy a végítélet zord bírái trónoltak az ég felhőiben. A sárgabarackmagba faragott Krisztus profilja tűnődő, fürkésző aszkétaarc volt. Csalódott, bús és értelmes, mint Munkácsy Krisztusa. S a remekművek lenyűgöző részletfinomságai akkor tárultak ki, ha erős nagyító alá helyezték őket. Hiba, elnagyoltság sehol nem volt felfedezhető bennük. Gábor csaknem egyedüli mecénásnak maradt meg e mostoha sorsú, magányos művész mellett. Művei elragadták, s az önmaga előtt is rejtett, valódi kiléte szánakozó, testvéri együttérzést támasztott benne. Mert ez a vékony csontú, hajlékony ujjú, fiatal férfi, keskeny, barna arcával, *

meglepően szép, ferde metszésű, nagy szemével, előkelő rajzú hajával kétségtelenül emigráns volt. Súlyos körülmények börtönfalai zárultak köréje: paraszti sors, részvétlen közöny. Erőt nem hozott magával jégfaltörésre. Ernyedt volt, enervált és fáradt, mint azok, akik sokat éltek, sok sötét konzekvenciát őriztek. Jelen élete mögött egy elmúlt élet ragyogó farsangi tánca kavargott. Zúzottan, kábultan, börtönben ébredt fel, mint a részeg farsangoló, aki mámorában gyilkolt. Neve, emlékei, eredményei elvesztek. Csak belül maradt meg a fájdalmasan sajgó, apró magocska, igazgyönggyé ért lényege: a tehetsége. Vajon Ady nem ilyen emigráns volt-e, s nem érezte-e, ugyanazt? Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések az erőm. Gémeskút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álombakók A Tiszaparton, mit keresek? S a többi mind, aki az emberről örök dolgokat írt, festett, zenélt, mintázott magyarul? De nem csak ők, Gábor az ember sokféle emigrációjára gondolt a többi ember között, saját hazájában vagy korában. Arra az emigrációra, melyen nem lehet segíteni, mert fényévek távolsága választja el az egyik lényt a másiktól. A felkínált dolgok közül kiválasztott egy cseresznyemagokból készült olvasót és vendégét Asuntához utasította, aki már csomagolta az élelmet fizetségül. Többet nem tehetett érte egyelőre. Saját emigrációjának képei torlódtak elő a szakadék túlsó partjáról, a lezárt, de fel nem dolgozott múlt emlékei. A beszélő fénykép Azt, hogy az égetően fontos dolgok teljesen megoszthatatlanok, már ötéves korában tudta. Nagy, Rákóczi úti bérházban laktak. Áporodott levegőjű, piszkos, zsúfolt világegyetem volt, titkos, bűnös vagy szánalmas mélyrétegekkel. Az élet minden ízéből volt benne kóstoló. Gyáros, kereskedő, iparos éppúgy akadt a lakók között, mint orvos, ügyvéd, rendező. A ház óriási, nyitott udvarát üzletek karéja szegte. Lóversenyiroda, filmkölcsönző vállalat, fodrászműhely, papírkereskedés és készruhaáruház ontotta sajátos szagát és zajait a kábító utcalárma közös csatornájába. Gáborék lakása a lépcsőházból nyílott, az ötödik emeleten. Négy nagy, kényelmetlen télen hideg, nyáron hőségtől izzó szobájuk volt. Két előszobájuk, rengeteg mellékhelyiségük színültig tömve porgyűjtő, régi, fölösleges és érdekes holmival. A szobák berendezése ellentétben a mellékhelyiségek riasztó zsibárus jellegével díszesen hivalkodó volt. Mintha egy rossz ízlésű kirakatrendező hordott volna össze mindent piros felkiáltójelek közé. Ebben a lakásban, és anyja mellett általában, Gábor mindig úgy érezte magát, mintha kénytelen szereplője lenne egy ellenszenves színjátéknak. A színpadot éppen hogy bedíszletezték, és ezek között az ideiglenes holmik között hamis, keresett jelenetek játszódtak le. A szobának, amelyben tartózkodtak, valahogy mindig nyitott volt az egyik oldala, és közönség lesett be. A szereplők beszéltek, mozogtak, étkeztek, azt mondták egymásnak: Anyám Kisfiam Kedvesem Asszonyom, öltöztek, vetkeztek, mosolyogtak. A főszereplő nagy kitöréseket rögtönzött, utána zongorához ült és a szerelemről énekelt. Gábor édesanyja színésznő volt. Tehetséges, szívós, elpusztíthatatlan erejű és becsvágyó nagyvadja e dzsungelnek. Műveltségét okosság és ügyesség pótolta. Gábor elismerte képességeit, noha életének egyik legidegenszerűbb alakja volt mindvégig. Sokszor arra gondolt, anyjának ez az

elszánt, megközelíthetetlen magánya volt az egyedüli közös bennük, s ehhez hozzákapcsolódhatott, hogy éppen nála született meg. Igaz, azonosnak tűnő állapotuk két véglet közelsége volt csak. Anyjánál a hideg, gyanakvó önzést jelentette. Nála meg különleges többlet volt ez: szokatlan képesség és szemlélet, a közösségből kirekesztett ember különös helyzete. Anyja szobájának falát sötétvörös brokát borította. Ez a szín dominált a lakásban, amely Gáborban az alvadt vér képzetét keltette. Hatalmas aranyrámás aktok világítottak a sötét háttérből; húsos, negédes nők korsóval vagy halálfejjel. A képek között szalagos koszorúk függtek és fényképek anyjáról különféle szerepeiben. A széles kereveten vörös perzsaszőnyeg súlyosodon, s a túlterheltség benyomását malomkerék nagyságú, tompaszínű díványpárnák fokozták, amelyek por és parfümszagot árasztottak. Az ágy meg a háromszárnyú, aranykeretes tükör uralták a szobát. A kis könyvállvány s az apró csecsebecsékkel eltorlaszolt íróasztal mutatták e két tárgy valódi jelentőségét anyja benső világában. A hangulatlámpák, csipketerítők, kristály és ezüst toalettkészlet, habos mollfüggönyök nem tudták feloldani a szoba fülledt, ellenséges légkörét. A szalon és ebédlő ugyanennek az erőszakos egyéniségnek a jegyeit viselte magán. Buja, pompás s nyomasztó volt. Az ebédlőben a tálaló fölé akasztott csendélet Gábort gyengébb pillanataiban megfosztotta étvágyától. Átvágott torkú fácánkakas nyaka lógott le hosszan, véresen egy asztalról. Szeme hályogos volt. Vidám zöldségek rikítónak körülötte. Gábor, saját szobájában defenzívába szorult. Szívós harccal védekezett bizonyos tárgyak betörése ellen, amelyeket anyja megunt, vagy diktatórikus módon ráerőszakolt. Egy fekete, lepattogzott agyag-kleopátra, például, sokáig megülte álmait. E húsos orrú, vastag ajkú, kövér szörnyeteg terpeszkedő kedélyességgel legeltetett hatalmas, csupasz keblén egy kígyót. Anyja éppen az ágyával szemben helyezte el, egy ébenfa állványon úgy, hogy este utolsó, reggel első pillantása mindig rávetődött, ha egészséges ösztönével a jobb oldali fekvést kívánta. Hogy ne kelljen látnia az ellenszenvében egyre élőbbé váló alakot, elfordult tőle. Ez a kényelmetlen póz üldözéses képeket vetített lehunyt szeme mögé. Kleopátra némiképpen hasonlított anyjára. Egyik rajongója mintázta róla, akinek iránta való szerelme éppoly reménytelen volt, mint a valóban művészi alkotás utáni vágya. A szobor durva, darabos formái alig tükröztek valamit a modell hatásos külsejéből. Gábor elfogulatlanul meg tudta állapítani, hogy anyja nem mindennapi jelenség, ha szépnek nem is mondható a szó kifinomult, szellemi értelmében. Magas, ruganyos, robusztus, élettel, erővel telített alak. Haja dús, fénylő. Fekete szemében titokzatos vadállat-csillogások vibrálnak. Gúnyos vonalú szája nagy, telt és indulatos. Mély, hajlékony, zenei búgású hangja az érzések minden árnyalatát festeni tudja, a patetikus bánattól a trágár rikácsolásig. Külön szerepeket írtak neki, erotikus, bonyolult drámákat. A klasszikus drámairodalom csaknem valamennyi hősnőjét megszemélyesítette már az előkelő magánszínházban, amelynek igazgatóját szuggesztiója alatt tartotta. Amióta emlékezett rá, anyja kétségbeesett küzdelmet folytatott az elhízás és az idő ellen. Nincs az a vallási tébolyba esett vezeklő, aki keményebb penitenciákat rótt volna ki önmagára. Forró fürdők, pakolások, hajnali túrák, csonttörő torna, kínzókamrába való fűző, brutális masszázs és szüntelen ingerlékenységet okozó koplalás tették magánéletét pokollá önmaga és környezete számára. Ő maga vak fanatizmusában, amellyel hiúságának és becsvágyának áldozott, nem érezte ezt annyira, mint azok, akiket sorsuk hozzá kötött. Szorgalma, teherbírása szinte emberfeletti volt. A kötetnyi szerepek mellett nyelveket tanult. Színjátszást tanított. Ének- és zongoraórákat vett. Ruháit maga tervezte. Görcsösen ápolt minden társadalmi kapcsolatot. Egyetlen főpróbáról, tárlatról sem hiányzott. Ebédeket, vacsorákat adott. Társadalmi mozgalmakat, jótékony célú előadásokat rendezett; kirakatban ágált, lélegzetkihagyás, elernyedés nélkül. Emellett heves szerelmi viszonyokat bonyolított le, többnyire újságírókkal, akiket határtalanul tisztelt és félt. Harcolt velük, gyűlölte és imádta őket, mint vallásának főpapjait, a nyilvánosság-szentély őreit. Nem lehetett rájönni, mikor pihent, amikor aludt. Ha Gábor éjszaka kibotorkált a konyha vagy a vécé felé, hálószobájának bezárt ajtaja alól mindannyiszor fénysugár szűrődött ki. A hangulatlámpa pirosas fénye azt jelentette, férfi van nála. Az állótükör éles, fehér fénye a szépségápolás hosszú, aggodalmas szertartásáról, s a szekreter sárga, kedvetlen sugara anyagi gondjairól árulkodott. Arról, hogy töprengve, egy dugdosott szemüveggel az orrán számol, haditerveket kovácsol a

pénzszerzésre. Volt még egy másik lámpa is a szobájában, egy kivilágítható kék márványváza a szekrény tetején. Ezt olyankor gyújtotta fel, mikor kártyát vetett magának szerelmi válságainak idején. Gábor sokáig nem tudott semmit az apjáról. Asuntával nem lehetett beszélgetni. Amit látott, hallott, magába fogadta és nem adta ki többé. Annyit megértett anyjának ismerősökkel való beszélgetéseiből, hogy már kétszer volt férjnél. Ő az első férj nevét viselte. Arra azonban, hogy hová tűnt a rejtélyes árnyalak, aki szenvedélye teremtő pillanatában világra idézte őt, csak későbben jött rá. A második férj már sokkal közelibb valóság volt: egy zuglap zsaroló szerkesztője, kedélyes, hitvány kis ember. Gyakran ebédelt velük a véres nyakú fácánkakassal szemben. Gábort levegőnek nézte. Anyját, akivel összesen hat hónapig élt együtt, rendszeresen pumpolta. Szabályosan elváltak, de furcsa, illúziók nélküli szolidaritásukon ez mit sem változtatott. Tizennégy éves lehetett 1920-ban mikor egyszer megkérdezte anyját, hol van az apja. Akkor már csaknem nyílt ellenségeskedés szikrái pattogtak közöttük. Anyja, önmaga körüli dervistánca közben is, felháborodva, meghökkenve kezdett ráébredni, hogy fia külön egyéniség; zárkózott, hallgatag, s hallgatásában bevehetetlen erődök merednek feléje. Addig úgy tekintette, mint saját tulajdonát, karját vagy lábát, amellyel külön nem kellett törődnie, mert alárendelten, feltétlenül hozzátartozott. Sohasem töprengett külső dolgokon, csak hiányérzeteinek, indulatainak viharzására figyelt. Azért nem vette észre annyi évig, ki az, akit megszült. Első riadalmában, mikor megérezte Gábor hűvös, udvarias tartózkodását, hízelegni kezdett neki. Becézte. Meg akarta hódítani. Komédiázott, de Gábor ismerte egyénisége minden rezzenését, azt is, ami e pantomim mögött rejtőzött. Dorombolt. Játszott. Sajnáltatta magát. Képtelen beszélgetéseket kezdeményezett. Érzelmes jeleneteket rögtönzött, amelyekről maga is érezte, hogy hamisak, hatástalanok. Gábor életének nagyon nehéz időszaka volt ez, mert hiábavaló erőlködései közben sajnálta anyját, de éppoly lehetetlennek tűnt előtte, hogy felöltse az általa kívánt torz formát, és üres hazugságokat tükrözzön. Tudta, a legállhatatlanabb szeszély fordult feléje, amelyből tartósabb rögeszme lett, hisz nem tudta leigázni. Olyan vagy, mint az apád! robbant ki belőle a feszültségek végén izzó haraggal. Bolond, gonosz és beteg. Az ő kölyke vagy, igaz, de én szenvedtem érted! Isten a megmondhatója, mennyit szenvedtem! A falat rágtam kínomban. Asunta tudja. Három napig vajúdtam, míg a világra hoztalak, és azóta is... Kinek dolgozom?! Kiért töröm magamat?! A szerep szép volt, a szavak csábítóan tragikusak, s ő már a könnyeknél tartott. Gábor szeme tehetetlenül, kínlódva elfordult tőle. Vajon kiért törte magát ezen a világon önmagán kívül? Sohasem törődött vele. Sohasem törődött senkivel. Most is szerepet alakított, és élvezte saját komédiázását. Nem tudom, mit akarsz tőlem mondta csendesen. Nem tudom, mit csinálok rosszul. Azt akarom, hogy a fiam légy! Ne egy sunyi idegen! Érezni akarom, hogy szeretsz, hálás vagy, fontos vagyok neked! Olyan sok ez azért, amit én teszek érted?! Én nem változtam. A fiad vagyok. Eddig is megvoltunk így. Eddig nem kívántál ilyesmit tőlem. Most kívánom. Egyedül vagyok. Fáradt vagyok. Sajnálom. Igazán. Ezt nem lehet ilyen hirtelen... Ez nem... színház. Ezzel vérig sértette. Napokig nem beszélt hozzá, azután új módszerrel kísérletezett. Belátom, én is hibás vagyok mondta. Azt hittem, elég ha dolgozom érted. Tévedtem. Meg kellett volna nyernem a bizalmadat. Asunta közénk állt. Ő etetett, mosdatott, mesélt neked. Asunta sohasem mesélt nekem mondta kelletlenül. De veled volt. Magához szoktatott. Barátkozzunk hát. Ki más lehetne a legjobb barátod, mint az anyád? Ismerkedjünk. Beszélgessünk. Akkor kérdezte meg, hol az apja. Ki volt? Milyen volt? Anyja készséggel elmesélt mindent, eléggé önkényes feldolgozásban. Gábor mindig bámult rajta, hogyan vált saját hamis képzetei megigézett rabjává önmagát illetően. Noha ő volt az, aki a riválisok, férjek, hűtlen szeretők elleni akcióit kitervelte, hazugságait elgondolta, árulásait, kicsapongásait véghezvitte, mégis e sötét foltokat tökéletesen szelektálni tudta a képben, amelyet tükörben szemlélt. Makulátlan, drámai fényben fölmagasztosulva látta saját alakját a művészet és jóság regényes szolgálójaként.

Anyja szavaiból apja életének csak külső körvonalait tudta kifejteni. Bankárcsaládból származott, de ő már nem szerette a pénz rideg erőszakosságát. Szégyellte. Gyenge ember volt mondta anyja. Önző és haszontalan. Soha nem dolgozott semmit, csak az apja pénzét költötte képekre, szobrokra, könyvekre. Meg nőkre persze, de te ezt még nem érted. Szeretett volna közénk, művészek közé tartozni, de sehol nem fogadták be. Csak én voltam bolond. Megsajnáltam. Azt hittem, embert csinálhatok belőle. Nem sikerült. Senkinek se sikerült volna. Nem lehetett megfogni. Kisiklott. Azután, hogy megszülettél, elváltunk. Ő Egyiptomba utazott, mert gyönge a tüdeje. Azóta is ott él. Ha még él. Nagyon gyorsan égette a gyertyáját. Gavallér volt, az bizonyos. Mint aki nem maga gürcöl azért, amije van. Ha pénzről volt szó, mindig úgy adott, mintha ő kért volna bocsánatot érte. És jóval többet adott, mint amennyit vártak tőle. Egészen a háború kitöréséig nagy összegeket küldött haza. Nincsen egy fényképed róla? kérdezte Gábor türelmetlenül, hogy homályos, elmosódó benyomását felerősíthesse. Anyja két fényképet mutatott. Az egyik még a házasság előtt ábrázolta őket együtt. Kockás bélésű hintó előtt álltak valahol a Stefánia úton, nyáron. Anyján feszülő, fehér csipkeblúz, nagy virágos kalap volt. Kesztyűs kezével hosszú szárú ernyőre támaszkodott. Apja magasan, keskenyen állt mellette szűk nadrágban, keménykalapban. Merev gallérja, felkunkorodó, vastag bajusza vonásait elrejtette előle, mint egy álarc. A másik portré volt róla, és későbben készült. Ez a kép mindjárt élni kezdett és vallott Gábornak. Annyira színesen, hangosan beszélt hozzá, hogy szinte reflexszerűen zsebre dugta anyja elől. Egy pillanattal később már tudta: sem anyjához, sem a többi emberhez körülötte nem szólnak úgy a dolgok, mint hozzá. Miért tetted el a képet? kérdezte az anyja gyanakvóan, mert titkos szolidaritást érzett ki belőle önmaga ellen. Szeretném nézni egy kicsit. Ha kéred, majd visszaadom. Néhány nap múlva anyja már megfelejtkezett a képről. Nem kérte többé. A kép Gáboré maradt. Még aznap este a lámpának támasztotta, és engedte, hogy az megnyilatkozzék neki. E szomorú, korai halált érző férfiarcnak sok mondanivalója volt. Szürke szeme álmatlan töprengés nyomát viselte. Homlokán megkopott a vékony szálú, sötét haj. Érzékeny, érzéki szája, ernyedt álla, finom, hajlott, ideges orra és széles, jól formált homloka volt. Gábor nagyon kiszolgáltatottnak, kétségbeesettnek látta. Meghökkent szánalommal jött rá, milyen tragikus reménytelenséggel, tehetetlen leigázottsággal szerette anyját. Ezt nem tudta. Nem hitte, hogy valakiben megszülethet anyja iránt ez az érzés, hiszen az teljesen képtelen volt valódi emberi kapcsolatok létrehozására. A szerelem feltételei hiányoztak belőle, mint egy szarvasbikából vagy őzbakból, az üzekedés időszakán kívül. Szexuális életében nem is volt nő, inkább szabadon portyázó férfi, aki a másik nemben nem kiegészülését, hanem szenvedélytől független kielégülését keresi. Gábor ötéves volt, mikor anyja alakja az őzbak és a szarvasbika jelképévé vált előtte. Akkor azt hitte, mindenki így látja őt. Mindenki tudja róla és a többi emberről, tárgyról is azt, ami nyilvánvaló. Azután nagy csalódással és megdöbbenéssel kellett rájönnie, hogy az emberek nekiütköznek a formáknak, indulatoknak és zárt ajtóknak. Szakadékokba zuhannak, nem látják orruk előtt a dolgokat. Szemük nyitva van, mint az övé, mégis nyomorékok. Egy rejtélyes érzékkel kevesebbük van. De nem tudnak róla. Nem is sejtik. Hiába kísérelné meg, hogy közöljön róla valamit, nincs szó, nincs hasonlat rá. Világuk lapos, szegényes. Szorongásoktól terhes. Úgy tapogatódznak viharzó áramlatok, csapdák, gyilkos veszélyek között, mint a világtalanok. Ő meg látja ezeket a dolgokat. Nem tapogatja, sejti, hanem szemléli és érti. A szavak nem vezetik félre. Pontosan tudja, mi a tárgyak, állatok, növények, hegyek, vizek, légáramlatok, viharok, felhők, évszakok, a hold és a csillagok lényege, titkos értelme. Sohasem érzi magát kábultan tántorgó paránynak egy légóceán mélyén, a bizonytalan térben és ismeretien formák között, hanem a kozmosz egyik bolygóján izzó öntudatnak, amely része a nagy Öntudatnak, és állandó kapcsolatban áll az étert betöltő, hatalmas, zengő erőkkel. Így volt ez első eszmélése óta. Apja fényképe napról napra élőbbé lett és többet mondott el önmagáról. Már látta, hol van.

Érezte petyhüdt bőrén a trópusi esték hűvösét, majd a napot, s keskeny horpadt mellében a villámvonalú nyílásokat. Érezte szellemében a tapogatókat, amelyek Egyiptom múltjának mély tengerébe merültek hosszú horgászzsinórként, hogy felszínre hozzák onnan jelen élete megfejtését. Beszélt a kép nyugtalan, megoldatlan magányáról, amelynek csendje tele volt lármával. A tuberkulózis baktériumaitól szított vér infernális szellemidézéseiről; a könyörtelen, buja succubus* látogatásairól éjszaka, aki beteg testéből sorvasztó kéjt zsarolt ki emlékek varázsigéivel. Beszélt vágyáról a szabadulás és megváltás után. Gábor estéről estére hallgatta őt, és értő, szánakozó hallgatása, mintha terheket vett volna le a magányba kövesült ember lelkéről. Ereje fogyott, de nyugalma növekedett, megbékélt lassan. Gábor 1921 januárjának egyik hajnalán felriadt álmából. Mintha valaki nevén szólította volna. A szoba dermesztően hideg volt, és megtelt kifejezhetetlenül bús, baljós jelenléttel. Tudta, a képhez kell mennie. Felkelt. Villanyt gyújtott. A szeme előtt fakultak meg a lámpának támasztott kép színei. Erők, hangok, hő vonult ki belőle, és otthagyták élettelen, szürke anyagnak. Gábor feljegyezte a dátumot: 1921. január 20. Reggel négy óra. 1921. tavaszán meglátogatta apjának bátyja, aki Thomas Aquarius néven okkult regényeket írt. Munkái Angliában és Svájcban jelentek meg. Ő is a család dús lombú fájának száradó hajtása volt. Különc agglegény. Este jött el, mikor a színlap anyja felléptét hirdette, mert Gáborral volt dolga először. Asunta a szomszédból, Timóthéktól hívta át, hogy várja valaki. Thomas Aquariusban a szenvedély a tapasztalt alkimista kemencéjében konzekvenciákká tisztult már. Nyugodt, egyszerű, erővel telített volt, szűkszavú, elegáns szikárságában. Hasonlított öccsére, csak külső vázlatában. Egyénisége évszázadokkal érettebb lényeget sugárzott. Köszöntötték és nézték egymást. Mikor születtél fiam? kézfogásuk után ez volt hozzá a második szava. 1906. február hetedikén felelte Gábor. A Vízöntő havában. Sok mindent értek akkor bólintott Thomas Aquarius. Apád meghalt. Én a bátyja vagyok. Ő küldött hozzád. Tudom, hogy meghalt mondta Gábor. Január huszadikán. Reggel négy órakar. Valaki értesített benneteket? Nem. A fényképről tudom. Hajnalban felébredtem. Fel kellett ébrednem. A kép ott állt a lámpának támasztva az íróasztalomon. Szemem előtt változott meg. Egyszerre már nem élő embert ábrázolt. Ez... ehhez a gondolathoz hozzá kell szoknom előbb. Hogy te ilyen vagy. Várj! Mielőtt én kezdenék beszélni, szeretném tudni, mi volt a viszonyod apádhoz... illetve, hozzá, személyében nem sok lehetett, de a képhez, amely ott állt feltámasztva az íróasztalodon a lámpa alatt? Anyád beszélt róla? Egyszer a télen. Azelőtt soha. A képet akkor adta neked? Én kértem el tőle. Miért? Tudni akartam, ki volt az apám. Milyen volt. Biztosat akartam tudni róla. Anyád szavában nem bíztál? Az emberek szavában nem bízom. Nem bízhatom, még akkor sem, ha hitük szerint a tiszta igazat mondják. Mert nem tudják az igazat. Te tudod? Igen. Hogy érted ezt? Önnek nem kell magyaráznom. Mi az, ami ennyire bizonyossá tesz ebben? Látom. *