MAGYAR SIRATÓ ÖREG KÚRIÁKTÓL A NAGY PUSZTÁKIG MÓRICZ PÁL ÍRÁSA ÉS SAJÁT KIADÁSA BUDAPEST STÁDIUM SAJTÓVÁLLALAT RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

MAGYAR SIRATÓ ÖREG KÚRIÁKTÓL A NAGY PUSZTÁKIG MÓRICZ PÁL ÍRÁSA ÉS SAJÁT KIADÁSA BUDAPEST STÁDIUM SAJTÓVÁLLALAT RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

MINDEN JOG A SZERZŐÉ! STADIUM SAJTOVÁLLALAT RT., BUDAPEST, VI RÓZSA- U, 111

Kölcsey Ferencnek, a magyar Himnusz prófétalelkű költőjének dudvától lepett csekei sírjára koszorúmul ajánlom. Szerző.

Előszó helyett... Rudnyánszky Gyula: Indián ének Öreg indián a két szemét lehunyja. Pipázva tűnődik a nagy fa alatt; Míg dong körülötte siheder raj gúnyja, Lelkével a kék füst nyomába halad. Egykor ha kileste a sátorverőket, Számolni velük gyors fejszéje szokott; Most arra se fordul, elhessenti őket Lomha legyintéssel, mint a szúnyogot. A füst karikáit kíséri a lelke, A nagy tavak árján leng gondolata: Olt, ahol a föld keblét az ég felölelte, Bíborhabon úszva int Hiavata. Jár messze vidéken, erdős hegyek ormán. Régóta kiirtott vadászutakon; Onnan, hol az új nép legyűrte mogorván, Fényét veti rája az inka-vagyon. A nagy fa tövében ültek le tanácsba Békepipát szívó bölcs főeleik; Tűz körül ott pergett hősök hadi tánca, Ujjongva rohantak a csatahelyig; Nyilaiknak szárnyat adott a jó szellem, Szárnyas nyilak élén villant a boszú; Hitték, hogy a küzdőt minden bajok ellen Megvédi, segíti a nagy Manitú.

8 Úgy élt a dicső faj a völgyben, a bércen, Mint a szép világnak egyetlen ura; Mit elérni vágyott, megvítta merészen, Ellenséghez nem ment soha alkura. Ha vadállatokkal, ha sápadt arcokkal Állt szemben a sziklán, kegyet sohse várt; Nem félt, hogy a harcban gyáva kudarcot vall, Valamíg kezében volt a csatabárd. A szirt tetején ha pihenve megäjlott, Repülni mesésen tudott a szeme: Meglátta a távol bontakozó álmot, Míg úgy harmatozott, mint égi zene. Tüzes pillantása mikor végig mérte Gazdag birodalmát délen, nyugaton, Hajszolta határát, megroppant a térde, De a végtelenbe veszett a vadon. Minden az övé voflt. Ég hajnali pírja; Föld kincse, kalásza, zúgó folyama; Rejtett kövek éke, varázsfüvek írja; A sátorok alján susogó dana; Szederfa gyümölcse; hársfalombok árnya; Madarak tojása, fenyők sudara; Paripák patája, ezüst sólymok szárnya; A cserje bogyója, a nap sugara. Övé a bölénybőr, a medve bundája, A szelíd nézésű ünőke teje, A mező virága, bánya aranyszája, Fűszerek és magvak tündérereje. Övé a selyem rét, a hófedte szikla, A csergő források kristály itala; Az örök nagy szellem homlokán gyúlt szikra; A gyönyörű élet győzelmi dala. Vadászva napestig csörtette a berket; Rőzselángok mellett füstölt a dohány; A kenyérfa termett, a tengeri pergett; A bölcs nyugalom volt a főtudomány,

9 Míg hal volt a tóban, úszhatott a jóban; Ha kikelet zsendült, fütyült a rigó; Bármilyen bősége megapadt fogyóban. Pótolta, tetézte a nagy Manitó. De jöttek az irtok, a kapzsi kísértők, A pénzre vadászok, a sziklatörők, A kétszínű cselhez, az alkuhoz értők, Az erdőgyilkosok, indiánölők! Halálfa belébül ropogó bogyóik Vérbe borították a bátrakat is: Hegyrül szakadékba, patakokbul tóig Indián hullákat sodrott le a víz. Mi jót szimatoltak, mind hamar elvették; Szaporábbak voltak, mint az ördögök; A sátrat, az erdőt sorra fölégették, Mérges levet ittak az ősi rögök. Zöld fűre piros vér; míg a halálhörgés Gyermeket riasztott, asszonyt őrjített; Zaklatta az éjét vad munkadübörgés. Mely máglya helyére kéményt épített. Szénporba takarták tűzhányó kemencék A sátrakat őrző esti csillagot; Elűzte a csendet síppal az ellenség, Mesgyékre ki vasból pántlikát rakott. Nem rabszolga korbács, pénz volt a varázsa. Jármába kenyérért tódult a szegény; Más szerencse vermét, maga sírját ásta, Míg árnyékká senyvedt sok nyalka legény. A fehér embernek gyors lábanyomára Új életcsodának forrása fakadt; Mit meg nem hódított, annak is voît ára; Mikor zsebe csörrent, eladó akadt. Az indián torkát fojtogatta marka; S hogy félre söpörje, mit át nem hidal: Az ingadozó fajt mézes kígyó marta, Tűzcseppeket ontó halálos ital.

10 Így van az ős jószág mind idegen kézen; Alázatra lágyult a vaskoponya; Múlt élősövénye csak teng csenevészen, Mint útszéli tüskés, bús galagonya. Zordon erő ernyed, fogy a mécs naponta, A regékbe látó folyvást kevesebb; A régi időrül levedlik a pompa, Több rajta a rongy és több benne a seb. Meghalt a dicsőség, elmúlt a jövendő! Már szűkre szorult a vadászterület: Az indián birtok arra elegendő, Hogy eltemetkezzék az ős becsület. A pusztuló fajnak nincs más menedéke; A hunyt szemű harcost nem csüggeszti bú: Azt várja pipázva, hogy a lelkét végre Magához emejje a nagy Manitú! Rudnyánszky Gyula, az Amerikából meghalni vakon hazatért, honfoglaló Divék-nemzetségbeli legtragikusabb sorsú magyar költőnk Indián ének fenséges költeményében mintegy az elfajult magyarság sorsát villogtatja elénk megrendítően... De, a Magyar Sirató könyvem minden betűjével kérdezem én, hát csakugyan vállaljuk-e mi, magyarok ezt az idegenektől nekünk szánt indián sorsot?!... Példaképeivel, történeteivel, nemes romantikájával az én Magyar Siratom azt feleli és bizonyítja, hogy méltatlanul züllesztik és időelőtt nyújtják a magyarnak orgyilkos módon a pusztulás és a hitnélküliség mérgeit! Űjbóli felemelkedésünk és megtisztulásunk egye-, dül és főként önmagunkon fordul meg, Mosonyi Dénes prelátus, kalocsai kanonok, az izzó magyarlelkű főpap idevonatkozóan írta nékem válaszuk: Felhívása és kérése nagyon a szívemhez szólt. Lélekben én is Magyar sirató -nak érezem ugyanis magamat, aki azonban bár nehéz fájdalommal látom és érzem hazám és nemzetem rettentő helyzetét, változat-

11 lanul vallom fajtám félreismert, porlepte, megtördelt nemes szépségeit. S mivel ezek a gondviselő Isten gyönyörű adományai, aki végtelen jóságában a magyar természetet és az igazi magyar jellemet ilymódon felékesítette, rendületlenül bízom, hogy a jobb magyar sors és a derültebb magyar jövő is el fognak érkezni, amint a fenti szempontokra a magyarság tömegei is ráébrednek! Eddig és így a kiváló magyar főpap. En is tehát, ameddig Istenünk engedi, a Kölcsey Ferencek, Berzsenyi Dánielek példáján tehetségemhez, hitemhez mérten cselekszem ezt az ébresztgető, keresgető töredelmes írói munkát; mert ha most minket, magyarokat porba gázoltak is jórészt saját bűneink, irtózatos mulasztásaink miatt, a nekünk szánt indián-sorsot semmiképpen nem vállaljuk! A magyar-rontást pedig visszalökjük megrontóinknak! (1931.) Móricz Pál.

Nánási Fodor major három arany ekéje A bécsi oktalan udvari politika a hadsereg tisztikarából úgyszólván századokon át kisemmizte az Isten első katonáját, a magyart. A cseh, rác, horvát, oláh, polyák, nemet, belga, spanyol, francia és a többi más nép megtalálta ebben a sárga-fekete hadseregben tiszti aranybojtját, előrehaladását, csupán a vitéz, hős magyar katonatömegek maradtak ágyútöltelékül idegen, sokszor ellenséges érzésű tisztek vezérlése alatt. A következetes mellőztetések feletti elkeseredettségében méltán mondotta Káljay Imre kviétált svadronyos huszárkapitány édesapjának, Kállay Miklós szabolcsi hatalmas vicispánnak Édesapám, ne tegyen nékem szemrehányást, hogy nem vittem feljebb. Végigküzdöttem az összes francia hadjáratokat Napoleon ellen... Simonyi óbesterrel harcoltunk együtt... Testem tele van sebhelyekkel. Mellemen egész sereg kitüntetés ragyog... Mégis csak azt mondom, hogy a császár ármádiájában becsületes magyar ember nem viheti feljebb svadronyos kapitánynál... Ha pedig mégis feljebb emelkedett, az idegen cselvetők, a bécsi udvar gonosz kegyencei csupa magyargyűlöletből előbb-utóbb kitörik a nyakát, ha még olyan magas aranygallér van is rajta! Az Alföld magyar vidékein, honnét az egész világ legelső lovaskatonáját és nyűhetetlen talpas gyalogságát, a világhíres magyar huszárt és magyar bakát verbuválták, ritkaságszámba ment. legendák hősi alakjaként tűnt fel egy-egy fajtabeli, bár..kvietáltan haza-

13 térő, magasrangű tiszt. A nagykállói hajdúeredetű Simonyi óbestert, a Nánáson lakos Fodor Jakab huszár-majort, a böszörményi Fábián, a szoboszlói Cseke svadronyos huszárkapitányokat nagyon megbecsülték, még száz esztendő múltán is mesélgetéseikbe foglalták, követendő példaképül állították a harcias katonanép hajdúk. Most a nánási Fodor Jakab kvietált huszár-majort (őrnagyot), a XVIII. századbeli hajdú birtokos főkatona pompás magyar úri alakját próbálóm megrajzolni azon mesélgetések alapján, melyeket a délceg jurátusból iszákos halálbíróvá (halottlátó) süllyedt nemes úrfi, az öreg tudor Daróczy János mesélgetett el felőle a különböző disznótoros, névnapos összejövetelek szép alkalmaiból. Én még magam is láttam a régi hajdútemetőben a sírfelé fektetett koporsóalakú kőemlékét Fodor majornak. Károly fia piactéri kúriájában az egész alakot mutató, hatalmas olajfestménye előtt is sokszor áhítattal elmerengtem a csodálatos hajdúhuszárról. Emeletes szőlőkunyhója előtt, kint a mélyárkú gerádjánál Károly fia, a drága jó magyar úr, Fodor Károly bátya szüreteinél kecskecsecsű gohért, rózsásszemű bakatort nem egyszer vidáman csipegettem. A Fodor-tanyák gazdagságaiban is elégszer gyönyörködtem a kocsikirándulások, a gyermekkori vadászatok alkalmából. Fodor majornak az egyik őse az ónodi vitéz Fodor Jakab hajdúhadnagy volt, akit az egri török vitézek egyszer tőrt vetve neki lemészároltak azért, hogy szívét megegyék... A babonás török vitézek ugyanis azt a hitet tartották, hogy a hajdúhadnagy szívéből az ő vitézségét, rettenthetetlen bátorságát öröklik... Már kezdettől ilyenféle katonaemberek voltak a sárkándi és nánási Fodorok. * Fodor majornak az édesapja nánási hajdúbirtokos gazdálkodó volt. A városnál sorra kerülvén szenátor is volt. A fiatal Jakabot, kiváló széptermetű, remek fiát iskoláztatta. A nemes katona-hajdúk becsül-

14 ték a tanultságot. Városaikban mindjárt a Hajdúság megszállásakor latin iskolákat, gimnáziumot alapítottak. A fiatal Fodor Jakab diák első tanulója volt a nánási iskolának. Midőn pedig a nánási gimnáziumot bevégezte, továbbtanulni a debreceni kollégiumba ment. A tanulással Debrecenben is győzte, ritka nagy erejével meg az öreg kollégiumnak legerősebb diákja volt. A kollégium tűzoltó-diákságának tüzet a tűzzel volt a jelszava. Nemcsak a tudományokban remekeltek, az óriási, nehéz gerundiumot próbatevésül a gyengébb tűzoltó-diákok is megforgatták. A birkózás napi gyakorlatszámba ment. Csupán azzal az öreg kollégium tornyoskapuja előtt heverő, hárommázsás kőgolyóval nem tudtak megbirkózni. Labdázni szerettek volna vele, ilyent akar mindig, erején felül, a tüzes ifjúság... De még odébbhengeríteni sem igen tudták a nagybotosok sem. Csak éppen hogy megmozdította, egyik oldalról a másikra fordította a legerősebb. Amikor ekként erőlködtek, nánási Fodor Jakab véletlenül arrafelé ment. Körülvették diáktársai s kíváncsiságból unszolni kezdték a híres, nagyerejű fiatalembert: No, Jakab, most mutasd meg, hogy hány zsák kai telikî Jól van, megpróbálom! Mosolyogva tehajolt, átölelte az irtózatos kőgolyót. Nesztek! A fején átvetette. Jónéhány lépésre zuhogva repült el a szörnyű kőtömeg... * Debrecenből hazatért Nánásra gazdálkodni Jakab diák. Ekkor Mária Terézia volt a magyarok királynője. Az irigy, kapzsi szomszéd uralkodóktól sok-sokhadat kellett elviselnie. 1756-ban, a hétéves porosz háború kezdetekor száz nánási fiatal hajdúval Fodor Jakab is elment a szép királynő katonájának. Huszárok lettek valamennyien. Fodor Jakab szörnyű vitézségével csakhamar elnyerte a zászlótartó rangot. A hét év alatt a híres, vitéz porosz katonasággal, a burkusokkal szemben mindig derekasan megállotta

15 helyét. A saját hadinépe csodálta, az ellenséges katonaság rettegte a rettenetes erejű óriást. Rettegve emlegették iszonyú karját és kardját. Mivel elég súlyos, elég erős kardot nem találtak részére a magazinum - ban, Fodor Jakab maga kovácsoltatott magának mészárosbárd szélességű, iszonyú kardot. A rohamoknál szörnyű kardja elől rémülten szaladt szét minden ellenség. Fodor Jakab nem ejtett soha laposvágásokat, egyszerűen kettévágta az ellenséget. Nem csoda, hogy tehát mihamar svadronyos kapitány lett Fodorból, s ha a tisztek egymásközött párviadalt vívtak, elég volt Fodor kapitányt hívni szekundánsnak, akár igaziátónak... Már a tekintetétől elborzadt az ellenfél! beszélték a veleszolgált bajtársak. A kihívó elengedte, vagy a kihívott elkunyorálta ilyen esetben a párbajt. 1794-ben kapitányi nyugdíjjal és majori karakterrel hazatért szülőföldjére, Nánásra, Fodor Jakab. Mint kiváló katonát nehezen bocsátották el. Előléptetést ígértek neki, hogy csak még maradjon. Ámde vágyott már a nyugalomra, mert már három mázsán felül elhízott és alája alkalmas huszárlovat már nem is lehetett találni. * Ez a harcban oly rettenetes katona bensőleg, lelkileg voltaképpen szelíd, ártatlan, jóságos magyar lélek volt. Nemcsak a harcban volt jó katona, hanem mint gazda is ügyes, fáradhatatlan volt. Vallásosságáért szent áhítattal becsülte a hajdú nép. Gyönyörködve nézték, amikor ünnep és vasárnapokon teljes katonai díszben felkereste az Isten házát. A szegények atyjának elnevezték. Pénzét, kenyerét megosztotta a szűkölködőkkel. A szegényeknek minden szombati nap jó ebédet főzetett, az árváknak és özvegyeknek minden ünnepen pénzsegélyt osztott. Tudor Daróczy János beszélte felőle: Fodor major a maga nagy gazdaságában háromféle ekét tartott: egyet a szegények, egyet a

16 tolvajok egyet a maga számára. És soha nem ebédelt egyedül. Az asztalán mindig terítve volt a váratlan, hívatlan vendégek részére is. Akárhányan jöttek : jutott étel, ital mindenkinek. A nép rajongott érte, mert annyira szerette fajtáját Fodor major, hogy ha cselédei, majorosai, csikósai, gulyásai, juhászai, kondásai ügyes-bajos dolgaikban meglátogatták, mindig úri asztalához ültette és atyai szeretettel megvendégelte ezeket az egyszerű embereket is... * A nagyhírű vitézt katonáék sem felejtették el. A táborkari főnökség 1797-ben ismét harctéri szolgálatra hívta Fodor majort. Bár előléptetést ígértek neki, sajnálattal megtagadta a bevonulást. A lóra én már alkalmatlan vagyok! üzente szomorodottan. A hadparancsnok ekkor egy adjutánst küldött hozzá: Nem kell lóra ülni vitézlő major uramnak! mondotta ez, megilletődötten bámulván a tölgyfanagy óriást. Hát hogy képzelik akkor az urak ezt az én katonáskodásomat, ló nélkül?! érdeklődött fellobbanó harci tüzében Fodor major. Nem szükséges lóra ülni! felelte a megilletődött adjutáns. Majd kocsiból vezényelhet a vi tézlő őrnagy úr! Fodor elnevette magát: Igen ám!... Csakhogy én magyar vagyok! Nem előré-t szoktam parancsolni.... Hanem inkább, hogy: utánam emberek! Ekként többé hadba nem szállott a szörnyű vitéz hajdú Fodor major. Olyan kihízott, vastag ember volt már ekkor, hogy a szabója kénytelen volt körüljárni a vastag, rengetege óriás oszlopembert, mert csak így tudott mértéket venni róla... Nem csoda, hogy midőn Daróczy János kisgyermek korában a gyönyörű fényes huszártiszti ruhás óriással először találkozott, az elcsodálkozástól íémülten hazaszaladt és szent borzalommal rebegte otthon szüleinek: Láttam az Istent!...

17 Hol láttad? A meglepődött szülék kérdésére ijedten szepegte a kis Jancsi gyerek: A templom melletti ház ajtajában állott! A további firtatásra azután boldogan rájöttek, hogy méltóságos huszártiszti gálaruhájában Fodor majort látta a Jancsi gyerek. A hatalmas magyar katona egyébként a gyermekeket nagyon szerette. Úton-útfélen köszöntötte őket. Megállott velők beszélgetni. Kikérdezgette őket szüléikről, testvéreikről, az iskoláról, a tanítókról, professzor uraimékról. A jó kis tanulókat megsimogatta. A jelesebb deákoknak zsebbeli ajándékot osztott. Iskolai jutalomdíjakat tűzött ki. 1807-ben, augusztus hó 10-én este hunyt el a hajdú népnek ez az azóta is páratlan vezéri alakja... Fodor major örök tiltakozás volt és marad azok ellen a hamisítók ellen, akik vakmerően hazudni merészek, hogy tulajdonképpeni tiszta magyar fajta nincsen, sőt soha nem is volt.

Nemes urak faluja a Tisza mellől Benkó Imre bátyám közlései után. A Tisza-mente kiöntésektől, nádasoktól, lápoktól, rétektől körülzárt, elszigetelt kiemelkedő részein sok kedves, Istenháta mögötti magyar falut rejtegetett. Némelyiknek csak a harangzengése, délibábszerű árnyként felvillanó fehér tornya hallszott és tetszett elő a rejtelmes vizei, süppedékes földje miatt idegenektől megközelíthetetlen messzeségekből... Mené az utas s egyszerre csak a zöld sás, káka, gyékény, nádmezők tengere között széleshátú, ezüstös fodrú tó állott elébe... A vadmadarak kikacagták, s a tóból incselkedőn dobta fel ragyogó kövér testét egy-egy potyka... A mély, szakadékos partú Tisza medrén sem lehetett olyan könnyűszerrel átszájlani, keresni kellett a révet... Hejh, még ekkor is gyakran a komp, a hidas túlnét volt a révésszel, errefelé azért soha senkinek nem volt sietős az útja... Lassan csúsztak a kompok, a tutajok, csámeszek, bárkák, s egy-egy lenge kis léjekvesztő, a titokzatos úszó halottak éjszakai holdsütésen sárga villanással meg-megkopogtatták a pihenő vízimalom anyahajóját... A kocsinjárók sárbasüppedt kerekének küllői közül ásóval, villanyéllel kellett kifaragni és lepiszkálni sűrűn a malomkőszerűleg rátapadt agyagos, réti sarat... Ugattak a kutyák... Hej, hó, hó! Tiszavárkonyba, a nemes urak Tiszamenti közbirtokossági falujába egyszer azért mégiscsak beérkeztek a messziről, fáradtan jövők... Ez a Tisza mellett rejtetten fekvő szín-

19 magyar Várkony község már a XV. században lakott hely volt, s a XVIII. századtól, egyszer a hajdúknak is egy főkapitányt adó, Péli Nagy-család volt a földesura. Ezek a Barsból eredő Péli Nagy urak kemény reformátusok voltak. A vallásüldözések korában várkonyi udvarokban állandóan lévitát tartottak, s egyik gazdasági épületöket jobbágyaikkal imaházul használták. Az egy Isten, egy zsoltár testvérré nemesítette itt a földesurat és zsellért... A XVIII. század végén Péli Nagy István halálával vált Várkonyból közbirtokossági nemes falu. Egyetlen fia sem lévén Péli Nagy István úrnak, három férjhezment leánya révén szaporodtak itt el az osztályos atyafiak. A magas dombokon épült, a Tiszáig lenyúló kertes udvarházakban ezentúl állandóan lakott itt 6-8, sőt az idők folyamával, az ivadékok szaporodásával, szétágazásával, újabb és újabb ambitusos udvarházak épülésével még több, egymással jó rokon nemes úri család... A Péli Nagy-birtok szétbarázdolva sok, sok rokoncsaládnak nyújtott meleg tűzhelyet. Idővel 1000 és 300-400 hold között váltakoztak a birtokaik. Egymást le nem nézhették, igényeikhez mérten boldogul, bőségesen, egymást becsülve, szeretve éltek a sokszor ősztől tavaszig elzárt, nehezen megközelíthető faíujokban, dombra épült kényelmes udvarházaikban. Egymásra utaltan egymást majdnem mindennap felkeresték és a szeretet, a testvérbarátság édes ünnepeit szentelték minden összejöveteleikből. Nemcsak szép ló, agár, puska, kamara, pince, sok cselédség, sok jószág találtatódott itt, hangszereik, szép magyar könyvtáraik is voltak. Újságokat járattak, az udvari cigány volt a gyalogpostásuk és agaraiknak gondozója. Zongora talán még nem volt; ám a rokkát pergetni, a szép kelengyéket kézzel kivarrni nem restelkedtek el sem a fenséges nagyasszonyok, sem a szendén piruló kisasszonykák... A Tisza és kiöntés vizei is mennyi ősi zamatú szórakozást nyújtottak, halászat rákászat, vizi vadászat, fürdés, csónakázás... A szép magyar dal, az édes magyar muzsika télen-nyáron, legkivált szüretkor, a híres várkonyi-szüretekkor zengedeztek a

20 Tiszamenti nemes fajúból... Az Alföldről, Felföldről eljövének atyafit látogatni a nemes rokonok; node nem is jöhetett ide egyetlen olyan rendes úriember sem, akivel ki nem lehetett hámozni valamilyen magyar sógorságot, a komaság már inkább a közelebb lakozóknak maradt. A fi-örökös nélkül elhunyt Péli Nagy István három nemes veje alkotta és alapozta először Várkonyban a közbirtokosságot. Mind a három Péli-vő Biharból eredt. A legidősebb PélHányt, Erzsébetet, kisguti Guthy Gáspár vette nőül. A második Péli-lány, Zsuzsanna, Vonza-Böszörményi Pálnak, Debrecen város főnótáriusának, majdani kiváló főbírójának lett a felesége. A legfiatalabbik Péli-lány, Juliánná, Érkeserü és Belmezei, Ippi és Piogozi Fráter Ádámhoz ment nőül 1797-ben, a Tisza meredek partján épült ősi nagy Péliudvarházat ők kapták. A Tisza mellett olyan szép, kívánatos hely volt ez a már akkortájt 3000 színmagyar lakosságú Várkony, hogy a Péli Nagy István vőjei bihari birtokaikról ide mind átköltöztek. A debreceniek kiváló főbírója 18-20 mértföldes nehéz kocsiutazást nem sajnálva, legalább egy-egy pár hétre sűrűn eljött ide. Nemcsak szép gazdaságával törődött, hanem a község és a helyi református egyház ügyeinek intézésébe is szeretettel, áldozatosan befolyt. A három Péli-vő építtette Várkony templomát és a kis egyháznak Böszörményi Pál, a nagytekintélyű debreceni főbíró volt első gondnoka. * A várkonyi urakhoz Biharból, Szabolcsból, Szatmárból Zemplénből, Hevesből, Nógrádból, Pestmegyéből, Nagykőrösről, Kecskemétről, Abonyból s a közvetlen környékből eljártak látogatóba a rokonok, jóbarátok. A három Péli-Nagy leány nagyanyja a körösi főbírónak, Gáli Istvánnak volt a leánya, innét szövődött a Gallokkal, inárcsi Farkasokkal, Molnárokkal, Kalocsákkal való atyafiság. Kecskemétre meg nagybócsai Sárközy Lőrinc volt inzurgens huszárkapitány vitt

21 nőül egy Fráter-leányt. Abonyból a vendégszerető Andrássy plébánossal barátkoztak. Az abonyi plébános is otthonos volt Várkonyban, de gyakran látta vendégül a várkonyi kálvinista urakat is családjaikkal együtt. A várkonyi családok fiai rendesen Debrecenben, Sárospatakon és Pozsonyban tanultak. A lányok Pozsonyban vagy Pesten töltöttek pár évet nevelő - ben. A könyvtár nemcsak díszül szolgált náluk, a férfiak, a nők ismerték, idézték fejből a kedvenc két Kisfaludy, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, majd Vörösmarty verseit. Fennmaradt, hogy amidőn egyik körösi úr Várkonyba menet találkozott a vadászgató egyik Böszörményi-fiúval, későbbi sógorával, így üdvözölték egymást: Hová, hová, zergék hős vadásza? Honnan, honnan, bájos idegen? rögtönözte a másik megfelelő idézettel. A híres debreceni főbíró fiai közül Pál különösen olvasott, szellemes, tehetséges ember volt. Agglegény maradt s bár szép gazdasága volt, elnevezték,,gyalogtudós -nak. Atyafilátogatóba ugyanis leginkább gyalog járt s ha egyet gondolt, estendet elindult Gombára, akár Pestre... A messze földre híres, kiváló konyha Várkonyban mégis a Fráter Ádámék házánál volt. András szakács a szabadtűzhelyen, no meg az előtés sütőkemencében remekelt mindent. A kerekes nyársra húzott nagypecsenyéket az erre betanított valamilyen ketrec-formába zárt kutyák forgatták; mivel nekik azonban csak az illat jutott a pecsenyéből, mielőtt a csiklandozó nyársforgatás ideje elkövetkezett volna, akárhányszor eliszkoltak és elbújkáltak a pecsenyés-nyársot forgató ravasz kutyák... A dorongos fánk, kürtös kalács, molnár kalács a levelén sült -tel mind az András mester remekei voltak. Ezt az egyik legkedvesebb süleményt, a hártyavékonyságú levelen-sültet, a nyers káposztalevélre kenték s kenyérsütés után pár perc alatt a kemencében sütötték. A levélről szépen leválasztva rakták azután a tálra, el sem képzelhető, hogy hány száz darabot kellett sütni ebből a pehelykönnyű, ízes valamiből... Igaz, hogy azután András

22 mesternek a maga finom süteményeihez a tyúktojás már nem is volt elég jó, neki bíbictojás kellett. A kuktákat ilyenkor kikurgatta az óriási rétségbe, Várkonytól Tószögön át Szolnokig százszámra szedette össze velők a bíbictojást. No még a halételek is különlegességei voltak a várkonyi Fráter-konyhának, a cigányhaltól kezdve: bucó, keszeg, süllő, potyka, dévér, csuka, kárász, kecsege, harcsa, néha nagybaromi vágó harcsa, olykor óriási tok bőven kerültek a közbirtokosság tiszai és réti halászterületeiről... A jókonyhán kívül a három szépséges Fráter-lány még kedvesebb, nagyobb vonzóereje volt a Fráterek várkonyi udvarházának és télen néhány hónapig a pesti 5 pacsirtautcai (most Esterházy-utca) kis palotájuknak. A legidősebb Fráter-lány, Juliánná, annak a Sárközy Lőrinc főszolgabírónak lett a felesége, akinek édesapja nagybócsai Sárközy Pál úr még felül kilencvenedik évén, szenátora volt Kecskemét városának. Addig kérték, hogy a város érdekében maradjon, végül még ilyen magas életkorban is viselte tehát tisztségét, bár az emeletre járás már igen nehezére esett... De midőn kevéssel később meghallotta az öreg pátriárka, hogy a városházán a Bugacz eladásáról tanácskoznak, hintójába fogatott, a városházához hajtatott, aranygombos nádpálcájával a lépcsőkön nehezen felkapaszkodott s egyenest a tanácsterembe rontott... A tanácsurak a nemes aggastyán tiszteletére mindnyájan felállottak a főbíróval együtt. Mit hallok?! kiáltotta az öreg úr s nádpálcájával keményen rácsapott a zöld asztalra. Kutya teremtette!... Hogy ti el akarjátok adni a Bugaczot?!... Hát ti szereztétek azt?!... Vagy tán nem az őseitektől örököltétek?!... Akkor hát azt mondom, megbecsüljétek és megőrizzétek!!... Én nem egyezem bele az eladásba, punktum! S többé szó sem esett a Bugacz eladásáról, amely Kecskemétnek máig kincses értéke. A Sárközyek ilyen vágású magyarok voltak. A délceg, ritka szép férfi és magyar úr, tasnádi Szűcs Ábrahám hites ügyvéd, gombai földbirtokos sem volt

23 náluk utolsóbb. Borbálát, a második Fráter-leányt vette nőül. Tasnádi Szűcs a szintén Gombán lakó Fáy Andrásnak volt legbensőbb barátja. Széchenyit vallotta vezéréül az igen olvasott, ügyes tollforgató ember. Szépen játszott a gordonkán, pár szép népdala is elterjedt. Várkonyban csak azt kifogásolták, hogy Gombáról nem hintón, hanem csak kiskocsin járt udvarolni Várkonyba... Szűcs Ábrahámnak besúgták ezt. Az esküvőre azért szép új hintón ment, de már a lakodalom után feleségét ismét csak a könnyű kiskocsiján repítette haza négy lóval, az öreg kocsis az új hintóval üresen úgy baktatott utánuk. Gombán a Fáyak, Patayak, Szilassyak, Pukyak, Telekiek és Wartensleben grófok a környékből kedves társaságot alkottak. A tökéletes magyar Wartensleben Guszti, 1848-ban egyik honvéd huszárezred ezredese, egyszer itt olyan tüzesen járta a kanásztáncot, olyan hevesen hajingálta az éles kanászbaltát, hogy a bal vállát megsértette, de fel sem vette, még másnap is jókedvűen mulatott... Ennek a kiváló magyar tasnádi Szűcs Ábrahámnak 1849-ben szomorú vége lett. Midőn a körösi vásár napján a várkonyi földbirtokosok és atyafiak: Szodoray Elek, Hubay Bertalan, Böszörményi Pál, Benkó Jónás Nagykőrösön vásároztak, éjszaka kocsinjáró rablók támadták meg a Szodorayék udvarházát... S éppen amikor a rablók Szodoraynét és kislányát gyötörték az ékszerekért, az értesített Szűcs Ábrahám úr cselédjeivel akkor ért oda... Felszakította a zsalut, rájuk kiáltott: Mit csináltok, ti gazemberek? A gyertyafénytől megvilágítottan célpontul szolgált a bátor magyar úr. Az őrtálló zsivány rálőtt... A megriadt zsiványok ugyan elmenekültek, de Szűcs Ábris is alig ért ki a kertből cselédeitől támogatva, hogy sebzetten hazafelé menjen, összeesett... Meghalt... A sógora, Benkó Jónás, egy fát ültetett arra a gyászos emlékezetű helyre. A bekerített magányos fa sokáig állott azon a szántóföldön, ahol a derék magyar úr, tasnádi Szűcs Ábrahám életét ekként befejezte. Tasnádi Szűcs András doktor, a Magyar Államvasutak népszerű jog-

24 ügyi helyettes igazgatója, ennek a tragikusan pusztult derék magyar gombai és várkonyi földbirtokosnak az unokája. A sugár, magastermetű, bogárfekete hajú, sötétkék szemű harmadik Fráter kisasszony, a ritka szép Fráter Klári Benkó Jónásnak, Nógrád vármegye tiszteletbeli fiatal aljegyzőjének lett felesége 1830-ban. Pásztón közös rokonuknál, Platthy Józseféknél ismerkedtek meg és szerették meg egymást. A szép Fráter Klára ekkor már félárva volt, édesapja 1829-ben, a következő évben az édesanyja is meghalt a fiatal menyecskének. Az ifjú pár a nógrádmegyei Benkóbirtokról Tiszavárkonyra költözött. A három Péli Nagy leánytól leszármazó ezen családok képezték a Tisza melletti kedves magyar nemesi faluban a várkonyi közbirtokosságot a múlt század boldog, bőséges éveiből. A Benkó Jónás és Fráter Klára fiából Jász-Nagykim-Szolnok vármegyének kiváló főszolgabírója és későbbi alispánja lett, az unokájuk: Benkó Ferenc dr. helyettes államtitkár, a magyar királyi dohányjövedéki központ európai hírű és tekintélyű igazgatója szintén mint főszolgabíró kezdte. A táblabíró, főszolgabíró, alispán, honvédtiszt, jeles gazda, művelt úri magyar elődökhöz méltók tehát a leszármazol Tiszavárkony hajdani vendégszerető közbirtokosainak... Benkó Ferenc államtitkár édesapja 1848-ban 17 éves fővel Coburg-huszárezredbeli hadnagy volt, midőn Világos után osztrák dzsidásnak besorozták, édesanyja az egyetlen fiút, a pelyhes arcú gyereket kikönyörögni és kiszabadítani a kegyetlen Haynauhoz felment. Haynau gúnyosan csak annyit mondott reá: Hát Kossuth-huszárnak nem volt fiatal?!... Ennek a nemességnek, nem mondom, lehettek, sőt voltak hibái!... A vér, a lélek egységessége, az évezredes jó- és balsors közössége, családjaik százados műveltsége, századakon át leszűrődött életbölcsessége, zománcos, mocsoktalan ősi hagyományaik, a köznépet megértő atyai szeretete és gondoskodó jó-

25 sága, igazságosan fegyelmező ereje révén ezek és az ilyenek voltak a ma már tökéletesen züllésnek indult, az idegen érdekek, idegen kapzsiság vak eszközeivé és porbagázolt játékszereivé süllyedt árva, rongyos népünknek természetszerinti igaz vezetői, jó vezérei... Ma nincs úr, nincs paraszt! Az oldott kéve aranyszálai összetörten hullanak szerteszéjjel... A várkonyi nemes kisasszonyok sem ússzák át oda-vissza a széles Tiszát, mosdás előtt és felkelés után mindjárt... Ó, micsoda csodaszép, csodaerős tündérfajta volt ez! Ezek szülték, ezek nevelték az Isten legszebb, legvitézebb katonáját: a magyar huszárt is!... De ma már huszárunk sincsen s talán már a temetőnk földje sem a miénk?!

Péczely Ignác, a magyar csodadoktor Középgulácsi és pécheli Péczelynek hívják a magyar fajtának azt az ősi nemesi ágát, amelyből Péczely Ignác doktor, a csodálatos magyar orvos származott. Édesanyja hodosi Karácsony-leány yolt, Ignác nevezetű édesatyja hosszú időn át Vas megyében az Erdődy-grófok gazdatisztje volt, ugyanitt Vas megyében, Monyorókeréken, az 1826-ik esztendőnek január 26-ik napján született az ifjabb Péczely Ignác, akinek apja később a Széchenyi grófok szolgálatába lépett. Elkövetkezett az az idő is, amikor felserdült Náci-fiával együtt szolgálták Széchenyi István és János grófot. A kékszemű gyereket a többitől egész zsenge korában megkülönböztették és kiemelték rendkívüli megfigyelőképessége, finom érzékei, csodával határos éleselméjűsége. Az iskoláit a szombathelyi premontrei kanonokok latin iskolájában kezdette és végezte. Kitűnően tanult, ám csintalan természetűnek mutatkozott, néhány csattanós diák-stiklije miatt főtisztelendő tanárjaival annyira meggyűlt a baja, hogy mivel ezt a kiváló tehetséget fegyelemre szorítani és megfélemlíteni akarták, édesapja a tanárokkal való megbeszélés után tizenhároméves korában kivette és rézmetsző-inasnak adta a kis Nácit. Ebben a szakmában is tehetségnek bizonyult. Bámulatos ügyességét, eredeti szép műveit megcsodálták. Mégis, egy év múltán addig könyörgött édesapjának, hogy az újból visszavitte Ignác fiát a premontrei iskolába. A tanulást illetőleg ezentúl sem volt vele baja. Kitűnő előhaladása volt mindenből, csak éppen az egyik tanára