Legyetek éberek! (2.) Jelképvilág húsvét vigiliáján (2) Oláh Melinda A tűz Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. (Lk 12, 49) A tűz elsősorban a szenvedély, az életerő, a megtisztulás, ugyanakkor a bűnhődés jelképe. 1 Pusztító hatalma mindent az ősegység állapotába juttat vissza; számos nép világrendjében az alvilágot, a bűnösök örökös szenvedését jelképezi. Önmagában is feszültséget hordoz: melegít, ezáltal lehetővé teszi az életet és pusztít, megfékezhetetlen romboló erővel. Álomban tisztulást, megújulást jelent, kívülről jövő veszélyt, az ember bensejében izzó szenvedélyeket. A tűzgyújtás képessége, tűz birtoklása az emberiség kulturális fejlődésének fontos lépcsőfoka. 2 A vadász- és pásztornépek mítoszaiban a tüzet a legtöbbször az égből hozták le, míg a földművelő kultúrákban a föld belsejéből ered. A tűzgyújtás rítusa a világ teremtésének a kifejezése. Ezért a téli napfordulón, vagy az év végén kioltott tűz a kozmikus sötétség, az ősállapotba, a káoszba való visszatérés, míg az újév napi újragyújtás a világ újrateremtésének a jelképe lett s mint ilyen a születésre és a feltámadásra utal. A tűzben megnyilvánuló fény és hő a pusztító villám félelmetes erejét, az istenség hatalmát és az otthon biztonságot nyújtó melegét egyaránt kifejezheti. A tűz mindenütt, az egész világmindenségben jelen van: ilyen a nap az égen, mely a vihart hozó felhőben felizzik, és villám képében száll le a földre, ahol az emberek gondoskodása nyomán folytonosan újjászületik. 3 A tűz az antik világkép négy eleme közé tartozik. A korai ión természetbölcselet képviselője Hérakleitosz (Kr. e. 544-484) a valóság őselvének a tűzet tartotta, mely a változás örök nyugtalanságának, az egyetlen bölcsnek (hen to szophon) a jelképe. Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, nem alkotta sem Isten, sem ember, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre. Tűzből lett és tűzzé válik minden. A lét rendjét a logosz, a világtűzben rejtőző istenség értelme biztosítja. 4 Ezt a felfogást követi Empedoklész (Kr. e. 490-430), később Arisztotelész is, amikor a tüzet a földdel, a vízzel és a levegővel együtt a négy őselem közé sorolja. Marx és Lenin számára a tűz jelenti az anyagot, Hegel a világszellemet érti rajta. 5 Fejlett tűzkultuszról tanúskodnak az afrikai népek mítoszai. A busman teremtésmondák szerint az ügyesebb állatok (madarak, sáskák, sakál, stb.) szerezték a tüzet a gyámoltalan embereknek. 6 Ezt a tüzet használják a busmanok az ítélethozatalnál: a gyanúsítottakat tűz mellé állítják, akire a füst száll, az a vétkes. 7 Az afrikai mitológiában Bumba, a teremtő isten haragjában az égbe száműzte a tüzet lehelő fekete leopárdot, majd engedélyt adott, hogy néha villám formájában visszatérjen a földre, ilyenkor mindig pusztítást végez. Az embereknek meg kellett tanulniuk felhasználni ezt, a fákon keletkezett tüzet. 8 A dél-afrikai hererók szent
főnökének, a papfejedelemnek a jelképe a tűz. A főnöki templomkunyhójában égő szent tűznek az örökmécseshez hasonlóan sohasem szabad kialudnia. A törzs tagjai ebből a tűzből vett parázzsal gyújtanak tüzet, a maradékot mindig visszaviszik. Új tüzet maga a főnök gyújthat, ezt aztán a Veszta-szüzekre emlékeztetően a főnök legidősebb és legkedvesebb lányai táplálják. 9 Az aztékok világképében a rituális halál, a megváltás, a bűnbánat jelképe a tűz, a világegyetemen pedig Xiuhtecutli, az Év ura, a tűzisten uralkodik. 10 A kezében lámpással ábrázolt sumer Gibil tűzisten, mint fényhozó és tűzvészhozó, nagy szerepet kap az igazságszolgáltatásban. 11 Tűz áll a középpontjában bizonyos hindu és zoroasztriánus 12 szertartásoknak. Az ázsiai pusztákon élő indoiráni nomádok számára nemcsak az éjszakai fényt és a melegséget jelentette, hanem a vadállatokat is távol tartotta. Az ételek elkészítésén kívül a tűz az igazságszolgáltatásban és fontos szerepet játszott. A vádlottat ugyanis olykor tűzpróbának vetették alá: felcsapó tűzfalak között kellett áthaladnia, vagy megolvadt fémet öntöttek a próbára bocsátott személy mellkasára. Ezek az alkalmazási módok játszottak szerepet a vándorlásaik során edényben szállított tűzhöz kapcsolódó vallási szertartások kialakulásában. Ezen mutatták be az isteneknek szánt áldozatokat. A zoroasztriánizmusban a tűz az Isten fiaként a szertartások középpontjába került. Ahura Mazdát jelképezi, s egyúttal a vallási gyakorlatnak központi eleme is. A Tüzet még ma is harcosnak nevezik. mert a tüzek legszentebbikétől, a Bahrám tűztől várják, hogy megküzdjön a lelkekben uralkodó sötétséggel. A zoroasztriánusoknak három szent tüzük van, mindhárom egy-egy társadalmi osztályhoz kötve: a Farnbág a papokhoz, a Gusnaszp a harcosokhoz, a Burzén Mihr a kétkezi munkásokhoz. E tüzek az emberiség oltalmazói, vezetői a történelem viharában. Bahrámnak, a tüzek királyának igazságot jelképező dicsősége csatába száll a Hazugsággal. Nem egyszerűen helyezik el a templomokban, hanem királyként ültetik a trónus formájúra összerakott fahasábokra. Felette a tűz uralkodói hatalmára utaló korona függ. A zoroasztriánusok számára a templomban lévő rituális tűz azt a különleges helyet képviseli, ahol közvetlenül is megtapasztalható az Isten jelenléte. Az imaszobában örökké ég a tűz, amelyet napjában ötször raknak meg. Az edényben elhelyezett tüzet a szentélyen belül fallal veszik körül, amelybe ajtókat és ablakokat vágnak, hogy a hívők hódolhassanak, imádkozhassnak, meditálhassanak a tűz előtt, melynek közvetlen közelébe csak a rituálisan megtisztult pap léphet. 13 A bráhmánizmusban és a hinduizmusban transzcendens fény a tudás, a bölcsesség és a vitalitás energiája. A védikus tűzisten Agni. A tűzgyújtás a teremtés felidézése, az áldozatbemutatás a kiteljesedés, az istenivel való egyesülés jelképe. 14 A buddhizmusban a tüzes oszlop Buddha szimbóluma, a bölcsesség, mely felemészti a tudatlanságot. 15 A görög mitológiában Prométheusz ellopta az égből és az embereknek ajándékozta a tüzet. 16 A görögök a tüzet tisztító erejűnek tartották, ezért az istennek szánt áldozatokat tűzzel tisztították meg minden földi szennytől, hogy ez által méltóvá tették az áldozatbemutatásra. A germánok tüzet gyújtottak isteneik tiszteletére, hogy elégessék a tél, a sötétség démonait, és biztosítsák földjeik termékenységét. Az európai néphagyományban is a negatív erők leküzdésének céljából vált szokássá a téltemető bábuk elégetése. A karácsonykor meggyújtott tűz a betlehemi lángról az új idő fordulatáról tesz tanúságot. A megszületett Kisded mellett a világosság és a meleg hordozója. Ennek a tűznek egész éjszaka kellett égnie, mert úgy tartották, hogy maga Jézus melegszik mellette. 17 Emellett a magyar néphitben a tűz lélek-
, élet- és szerelemjelkép, nagy szerepet játszott a termékenységvarázslásban (Luca-napi tűzcsiholás, Szent Iván-napi tűzugrás) is. Ezek a szokások az évszakkezdő kelta-római eredetű tűzünnepségekre vezethetők vissza, a fény, a Nap évenkénti megújulását, pályáján való haladását kívánták mágikus úton elősegíteni. Az ember kihívásként éli meg a tűz kínálta lehetőségeket. Az élet fenntartásának kettőssége révén a tűz isteni jellemvonásokkal bír. Tüzet használják büntetésre, tisztításra. Ugyanakkor a szeretet szimbóluma is, a fenyegető és bűntető Isten szeretetéé. Azé a szereteté, amely nemcsak melegít, de elemészt is. Már az Ószövetségben ott fénylik Istennek az ő népével való viszonyában (Ter 15,17). A választott népnél a tűz csak jel, melynek túl kell haladni, hogy megtalálják Istent. A teofániákat (istenjelenéseket) mindig ez kíséri. Ábrahám kiválasztása óta az isteni kinyilatkoztatás jele (Ter 15,77), Isten jelenlétének, a szövetségkötés megpecsételésének eszköze. Az Ószövetség istene, Jahve, égő csipkebokor képében jelenik meg Mózesnek (Kiv 3, 1-6). A Hóreb hegyén a lángokban álló bokor látványa odacsalogatja Mózest, aki az égő de nem emésztő tűzben az isteni szentséget tapasztalhatja meg. Később, a Kiv 19,18-ban a Jahvét jelképező tűz félelmetes, emésztő erejűvé válik azonban nem rombol, hanem megtisztít. Az emésztő tűznek hasonló ábrázolását találjuk az egészen elégő áldozatok liturgikus szokásában, mellyel Izrael a megtisztulás vágyát fejezi ki. Az égőáldozat oltárán állandó tüzet őriztek, melynek nagy jelentősége volt a kultuszban. Ez a tűz Isten tüze, melyet nem volt szabad bármilyen szertartáson felhasználni, tilos volt elsőszülöttet áldozni benne (Ter 22,7.12). Ismeretlen számunkra Izrael fiainak tűzgyújtási technikája, kőből való csiholást először a 2Makk 10,3 említi, az új templomban új tüzet gyújtottak. Mivel azonban a Kiv 35,3 a szombati tűzgyújtás tilalmáról beszél, arra következtethetünk, hogy nehéznek kellett lennie a tűzkeltésnek. 18 A prófétai hagyományban is megtaláljuk a tűz szimbolikáját. Jahve Izajásnak és Ezekielnek tűz alakjában nyilatkoztatta ki magát, amikor prófétai küldetést adott nekik. Izajás meghívásakor csak füstöt lát, majd ajkait izzó szén tisztítja meg (Iz 6), Ezekielnek az Úr négy tüzes kerékkel kísért szeráf között jelenik meg (Ez 11-28). Dániel apokalipszisében a tűz része annak a keretnek, amelyben az isteni jelenlét megnyilvánul (Dán 7.10). Az isteni tűz a próféták személyére rendszerint leszáll az emberek közé, hogy bosszút álljon azok hűtlensége miatt (Ám 1,4-2,5), sújtja a hitetleneket (Zsolt 21,10), a lázadókat (Szám 16,35), ez lesz az utolsó ítélet végrehajtásának eszköze is (Zsolt 50,3). Ez a tűz nemcsak rombol, de tisztít is. Tanúskodik erről a próféták léte, akik Isten közelébe jutottak, mégsem emésztette el őket. A tűz tulajdonsága, hogy melegít, világít, pusztít, éget, tisztít egyszerre. A liturgikus szokások közül az egészen elégő áldozatban a tűz által fejezik ki a megtisztulás utáni vágyat valamint azt, hogy Istennek visszavonhatatlan ajándékot adnak. Az ítélet tüze mindkét szövetségben eleven gondolat. Orvosolhatatlan büntetéssé válik, a harag isteni tüzévé, amikor a megátalkodott bűnösre hull. De akkor ez a tűz már nem tudja többé elemészteni a tisztátalanságot, még a salakot is megolvasztja (Vö. Ez 22, 18-22). Itt is megtaláljuk a szimbólum kettős értelmét: míg az istentelenek kívül-belül a tűz zsákmányai lesznek (Sir 7, 17), azokat, akik megmenekültek a tűztől, tűzfal övezi körül: maga Jahve ez számukra (Zak 2, 9). 19 Az Újszövetség is megőrizte a tűz hagyományos, eszkatológikus értékét, de az a vallási valóság, amelyet jelent, már az Egyház korában valósul meg. Jézus, amikor a gyehenna tüzéről beszélt (v.ö. Mt 5,22), megőrizte hallgatóiban az ítélet tüzére való várakozás tudatát, ő azonban nem vállalta az igazságtevő szerepét, a maga módján teljesítette be a jánosi jóslatot (v.ö. Lk 12,49). Az egyház abból a tűzből él, amely Krisztus áldozatának erejéből átjárja a világot.
Pünkösdkor az égi tűz (ApCsel 2,3) teljesíti be a Lélekkel és tűzzel való keresztséget. Míg a víz a Szentlélekben adott élet születését és termékenységét jelezte, a tűz a Szentlélek átalakító erejét szimbolizálja. A Szentlélek lángnyelvek alakjában száll a tanítványokra pünkösd reggelén, és tölti el őket. A lelki hagyomány megtartja a tűz szimbolikáját, mint ami a legjobban kifejezi a Szentlélek működését: Ne oltsátok ki a Lelket (1Tessz 5, 19). Keresztény életünkben a tűz már nem a Sinai hegy tüze (Zsid 12,18), hanem a mi életünk égő áldozatát emészti fel Istennek tetszően (Zsid 12,29). 20 A tűznek ilyen gazdag biblikus háttere lévén, szinte kínálkozik a liturgikus használatra, amikor Krisztussal, a világ világosságával akarunk találkozni. Nagyszombaton a szertartás tűzszenteléssel kezdődik. Rómában, mikor este kezdődött az istentisztelet, minden alkalommal volt tűzszentelés, mert az éjszakai istentiszteletnél csak megszentelt világosságot használtak. A templomban minden fényt eloltottak, mert az ószövetség kialudott és jött a Világ Világossága. Amint a fény elűzte az éjszaka sötétjét, úgy űzi el Krisztus világossága a gonoszság árnyait. Ehhez járult, hogy a germánoknál tavasszal a fény istennőjének, Ostarának, és a fény istenének, Balduinnak nagy máglyát gyújtottak jó aratásért. Ezt a szokást keresztelték meg az ír misszionáriusok, amikor Krisztus feltámadásán raktak a szabadban nagy máglyát, s ennek meggyújtásához csak kovát használtak, hogy valóban új tűz legyen. Az ír papok hozták ezt a szokást Rómába, ahol a szertartás a mai alakját felvette. 21 Amint ég, lobog a tűz, úgy lobbantsák lángra lelkünkben a mennyei vágyakat a húsvéti ünnepek. A láng Krisztusra emlékeztet, akit követnünk kell, hogy ne járjunk sötétségben. A gyertya...a dolgok változásában és cserélődésében én vagyok az égő gyertya is, amely feláldozza testét, hogy világosság ragyogjon. (Goethe) Régebben viaszból vagy faggyúból, ma paraffinból és sztearinból készült, rendszerint rúd alakú, béllel ellátott világító eszköz. Szükségvilágítási és díszítési célokra ma is gyártják. Viaszból vagy faggyúból készült gyertyát már a rómaiak használták (2. sz.). A középkorban inkább fejedelmi udvarokban volt használatos, míg a 15. századtól kezdve a faggyú általánosan elterjedt. A szterain gyertya a 19. sz. eleje óta ismert. Használata a század végétől csökken, előbb a városokban, később vidéken is a petróleum- és gázvilágítás, majd a villanyvilágítás teljesen kiszorítja. 22 Használata a római korban terjed el. Eleinte praktikus okokból használták az őskeresztények, és a pogány kultuszokban is nagy szerep jutott nekik. A mostanihoz hasonló gyertya a keresztényüldözések idejére tehető vissza. Gyertyákra vonatkozólag már a IV. karthágói zsinat intézkedik, Szent Jeromos pedig bizonyítja, hogy az evangélium olvasásakor a templomban a öröm nyilvánítására nappal is gyertyát gyújtanak. III Honorius pápa rendelete szerint az oltáron legalább két gyertyának kell égnie. 23 A fény a Nap életadó erjének kifejezője. Mivel könnyen eloltható, az élet bizonytalanságát, az elenyészést is jelképezi. A kereszténységben elsősorban Krisztusnak, a Világ Fényének a szimbóluma, aki meghalt az emberekért, ahogyan a gyertya megsemmisül, miközben fényt sugároz. A magát emésztő, világító gyertya Krisztus áldozatára, a gyertyaláng melege pedig szeretetére utal. 24 Körmenetben a hívek kezében szimbóluma a Krisztust váró éberségnek, a hitnek, a feltámadásnak, az örök világosságnak. 25 A gyertya a feltámadt Krisztusnak és a Krisztusban
feltámadt hívőnek a szimbóluma: amint a gyertya önmagát felemészti a tűzben, hogy hivatását teljesítse, ilyen maradéktalanul rendeli magát a hívő Isten szolgálatára. Az akolitusok által hordozott gyertyák az oltár szolgáinak és Isten egész népének az istentiszteletben égő szeretetét jelzik és fokozzák. A tabernákulum előtt égő láng jelzi, hogy itt van Krisztus közöttünk a kenyér színében. A szokás eredete abban keresendő, hogy már a 4. században a Szent Sír barlangjában állandóan égett egy mécses. A keresztes vitézek hozták Európába a gondolatot, hogy az Úr teste előtt lámpás égjen mindig. A 13. századtól kezdett elterjedni. Figyelmeztet bennünket, hogy Akinek lángol, annak mécsese éjjel el nem alszik. ő virraszt s őrködik mindig felettünk. Az oltárgyertya Krisztus Szűztől való születését is kifejezi. 26 A templom oltárain égő gyertyák számuktól függően változatos szerepet játszanak az egyház szimbolikájában: hat gyertya az ima folytonosságát jelképezi, három a Szentháromságot, hét a szentségeket. Püspöki misén a hét gyertya használata ősi római szokásra vezethető vissza. A régi Róma szeretetszolgálati hét kerületének diakónusai az ünnepélyes misére vitték körmeneti gyertyájukat és az oltár mellé állították. 27 A kilobbant gyertya, melyből vékony füst száll a magasba azt jelképezi, hogy a fizikai fény semmivé válik az isteni világosság jelenlétében. 28 A magyar néphitben karácsony estéjén a család minden tagja gyertyát gyújt. Amelyiknek felfele száll a füstje az kedves a Kisded előtt, a lefele szálló füst gyertyájának tulajdonosai pedig bűnösek. 29 Szintén népi hiedelem, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, és ameddig az lángol, addig él az ember. Később liturgikus használatuk egyre jobban terjed elsősorban a húsvéti gyertya alkalmazása nyomán. A húsvéti gyertya a Feltámadt Krisztust jelképezi, s a tűz, láng és gyertya misztériumának tanítását az Exsultet csodálatos módon fejti ki. Ez a gyertya égi tűzről Isten dicséretére gyulladt lángra, el nem fogyó tiszta fénnyel távol tartja a lélektől az éj minden árnyát, jó illatú áldozatként egybeolvad a mennyei fénnyel. Megmutatja az isteni titkok beteljesedését, megváltottságuk fényének szétáradását, a bűn homályának eloszlását. Nemcsak a felajánlásnak a kifejezője, hanem az isteni viszontadományé is, a húsvét éjszaka hatékony jele, a s vigilia elején mintegy összefoglalóan jelzi azt, ami majd a keresztelési szertartásban és az eukarisztia liturgiájában sokkal teljesebb mértékben megvalósul. A vigiliamise elején még nem égő gyertya Krisztus sírban nyugvó testének a jelképe. Fellángolása jelképezi az új életet, amelyre Krisztus megdicsőült teste a sírból feltámadt. Visszautal arra a lángoszlopra, mely Izrael előtt a pusztában mutatta az utat, hisz ugyanígy világít számunkra a Feltámadt Krisztus az üdvösség felé vezető utunkon. 30 A húsvéti gyertya Krisztus szimbólumaként jelzi a húsvétéj fogyhatatlan kegyelmeit, a kegyelem szétáradását, mely, mely végtelen forrásból jön s ezért meg nem fogyatkozik. Felajánlás-kegyelmi élet-krisztus jelenléte: ez a három összefonódva jelenik meg a húsvéti gyertya szimbolikájában. 31 Szent Ágoston szerint a gyertya magát a megváltott embert is jelenti: Amint a gyertya fényt áraszt a sötétségbe, úgy áraszt fényt az igaz ember ennek a világnak a sötétségbe. A gyertya végigkíséri az embert az életen, hiszen a keresztelő alkalmával éppoly jelentős szimbolikus szerepet játszik, akár a születésnapi tortán, a haldokló mellett vagy a ravatalnál. S ha minket jelent a gyertya, akkor fölszólítást is tartalmaz: amint a gyertya önmagát emészti fel a tűzben, hogy teljesítse hivatását és világosságot adjon, úgy kell nekünk is Isten szolgálatában felemésztődnünk, hogy világosodjanak tetteink az emberek előtt s tartóra helyezett gyertyafény legyünk. A tömjén
..tömjén és benzoé, test s lélek mámora zeng bennük ég felé. (Baudelaire) A tömjén Észak-Afrikában és Arábiában termő fűszerszagú növények (Terebinthales v. Anacardiales) rendjébe tartozó tömjénfa (Boswellia carteri) és más rokonfajok mézgés gyantája. Bemetszésre a váladék a szabadba buggyan és ott megszárad. 20% gumit, 6-8% bassorin- nyálkát, 70% gyantát és illó olajat tartalmaz. Egyes vallási szertartásoknál füstölőszernek használják. 32 A szemcsés, halványsárga-vöröses anyag parázson kellemes illatot áraszt. 33 Égetése hódolat az istenségnek, megtisztulás, a halandót a hallhatatlanhoz kapcsolja, így az ember és az istenek kommunikációjának eszköze. Keresztény értelmezésben a mennybe felszálló imádság, az erény és a tiszta élet illata. 34 Az ószövetségi kultuszban a Sebából szállított tömjén (v.ö. Kir 10, 2.10; 2Krón 9,9; Iz 60,6) az illatáldozat anyaga (Kiv 30,34), és az ételáldozatokhoz is hozzátartozott. A Leviták könyve (21,15) a kitett kenyerek tömjénnel való meghintéséről beszél. A Templom liturgiája ismerte az illatszerek oltárát (Kiv 30,1-10), tömjénezőket (1Kir 7,50), tömjéncsészéket (Szám 7,86). A tömjént különleges növényekkel keverték 35 és ezzel mutattak be minden reggel és este illatáldozatot örvendező imádásul (Kiv 30,7). A tömjén égetése Isten imádását és engesztelését (1Kir 22,44), a tömjénillat pedig az Istennek szóló dicséretet ( Bölcs 18,21; Zsolt 141,2; Jel 8,2-5) jelentette. 36 A napkeleti bölcsek királyhoz méltó ajándékként 37 arany és mirha mellett tömjént hoztak a gyermek Jézusnak (Mt 2,11). A Jelenések könyvében is, mint a szentek imádságának jelképe szerepel (5,8), a végidők katasztrófáját váltja ki, a mennyei liturgiával kapcsolódik össze (Jel 8,3-4). 38 A kereszténység előtti időben a tömjénnek vagy a tömjénezésnek elsősorban apotropaikus jelentősége volt,vagyis a démonok távoltartására szolgáló erőt tulajdonítottak neki. 39 Az őskeresztények azért is vonakodtak használatától, mert a pogányok is éltek vele bálványimádás és császárkultusz közben. 252-ig a császárhoz pártolt híveket nevezik tömjénezőknek (turificati). Az üldözött egyházban évszázadokig az Istentől való elfordulás jele lett a tömjénezés. A keresztények ekkoriban csak temetésnél használták. A konstantini fordulat után, a 4. századtól terjedt el a használata Keleten és Nyugaton, a mai formájában csak a 9. századtól végzik mise alatt a tömjénezést. A tömjénezés minden liturgiának a közös vonása. A bizánci liturgiában a kísérő imádságból 50. zsoltár következtethetünk a tömjénezés értelmére: a megáldott füst a tisztulás és megszentelődés érzelmeit jelenti és ébreszti. A kopt misében a tömjénezés igen fontos. Olyan erőt tulajdonítottak neki, hogy szentség módjára kieszközli a bűnök bocsánatát. 40 A tömjénezés az imádás jele, szimbolikus kifejezése a szentek imáinak. 41 A tisztelet kifejezésére is szolgál, s nemcsak egyedül Istent illeti, hanem az Istennel összekötött személyeket, tárgyakat is. Bármily misében, vecsernyében tetszés szerint alkalmazható. Füstölés illeti az oltárt, mint Krisztus jelképét, az evangéliumos könyvet, mint Krisztus imádásának kifejezését, mert ő az igében is jelen van. Az Oltáriszentséget a reális jelenlét miatt különösképpen is megilleti imádásunk ilyen formán való kifejezése. De az áldozati adományokon kivül kijár az áldozatot bemutató papnak, hiszen rajta keresztül maga Krisztus mutatja be örök áldozatát az Atyának. A hívő népet szintén megilleti a füstölés, aki jelen van imádságával, mert benne is, mint közösségben jelen van Krisztus. Alkalmazható a bevonulási körmenet alatt, mise kezdetén az oltár incenzálására, evangéliumi körmenetkor, evangélium felolvasása előtt, felajánláskor, átváltoztatás után a Szentostya és a kehely felmutatásakor.
Misén kivül alkalmazható szentségkitételkor, a húsvéti vigílián, templom- és oltárszenteléskor, zsolozsmában a laudes és vesperás evangéliumi kantikuma alatt. 42 Temetésen a megkeresztelt ember teste iránti tiszteletet fejezi ki. A parázsra dobott tömjénszemek újszövetségi liturgiánkban az Ószövetségi illatáldozat folytatása. Füstje kellemes illatot áraszt, tisztítja a levegőt, felszálló füstje a földi dolgoktól való elkülönülést, a mennyeiekre való irányítást jelzi (felajánlásnál), tiszteletadást is kifejez (oltár, evangélium, pap és hívők tömjénezése), a felszálló imádságnak a jelképe (a zsolozsmában). Illatos füst száll fel, s a keresztény szimbólum nem reked meg a jelenségnél, mint a pogány, ókori népek rítusaiban való alkalmazások. Szálljon föl az én imádságom, miként a tömjénfüst a te színed elé énekli a zsoltáros (Zsolt 141,2), s vele együtt az egyház az esti dicséretben. A füst felszáll, s így jelzi imádságunkat, ugyanakkor teljesen megsemmisül és jó illatot áraszt, az áldozatra emlékeztet. A tömjénezés jelzi azt a tökéletes istentiszteletet, azt a vértelen áldozatot, melyet majd az eszkatologikus korban minden nemzet felajánl Istennek. Ennek az áldozatnak a megvalósítója Krisztus, aki felajánlja önmagát Istennek kellemes áldozatul. 43 Jegyzetek 1 Pál-Újvári (szerk.), Szimbólumtár. Budapest 1992. 473. 2 Doppelfeld, Basilius, Szimbólumok I. Pannonhalma 1998. 94. 3 Hinels, John. R., Perzsa mitológia. Békéscsaba 1992. 30. 4 Nyíri Tamás, A filozófiai gondolkodás fejlődése. Budapest 1972. 43. 5 Uo. 43. 6 Bodrogi Tibor, Mitológiai ábécé. Budapest 1970. 13. 7 Uo 15. 8 Uo. 40. 9 Uo. 19. 10 Uo. 18. 11 Szabó György (szerk.), Mediterrán mítoszok és mondák. Bukarest 1973. 257. 12 Hinnels, i.m. 30-32. 13 uo. 124-125. 14 Pál-Újvári, i.m. 474.; V.ö. még Forstner, Dorothea: Die Welt der christlichen Symbole. Innsbruck-Wien 1986. 76. 15 Uo. 76. 16 Bodrogi, i.m. 296.
17 Bálint Sándor, Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest 1989. 58-60. 18 Haag, Herbert (szerk.), Bibliai lexikon. Budapest 1989. 1863. 19 Léon-Dufour, Xavier (szerk.), Biblikus teológiai szótár. Budapest 1986. 1366-1367. 20 Uo. 21 Szunyogh Xav. Ferenc OSB, Magyar-Latin Misszále. Budapest 1933. 493. 22 Berei Andor (szerk.), Új magyar lexikon 3, Budapest 1960. 138. 23 RÉVAI Nagy Lexikona 9. Hasonmás kiadás. Budapest 1990. 502. 24 Pál-Újvári, i.m. 171. 25 Verbényi-Arató (szerk.), Liturgikus Lexikon (a továbbiakban: LL). Budapest 1989. 86. 26 Pál-Újvári, i.m. 170. 27 Várnagy Antal, Liturgika. Abaliget 1999. 321. 28 Uo. 321. 29 Bálint, i.m. 60. 30 Szunyogh, i.m. 495. 31 V.ö. Gyulafehérvári Érseki Levéltár. 1992/569, 27-28. 32 Rienecker, Fritz Maier, Gerhard: Lexikon zur Bibel. Wuppertal Zürich 1994, 1704. 33 Haag, i.m. 1884. 34 Pál-Újvári, i.m. 466-467. 35 Részletes leírása a Kiv 30, 34-38-ban. 36 Léon-Dufour, i.m. 585. 37 Biblia. Kálvin János kiadó, Budapest 1997. 1597. 38 LL, 251. 39 Jungmann, Josef A., A Szentmise. Eisenstadt 1977. 160. 40 Uo. 160. 41 LL, 252. 42 Uo. 252. 43 Ef 5,2.
Keresztény Szó, 13. (2002) 3. sz. epa.oszk.hu/00900/00939/00038/text.htm