MARINA FIORATO. A velencei szerződés

MARINA FIORATO A velencei szerződés

The Venetian Contract, Text and illustrations Marina Fiorato 2012 Minden jog fenntartva! A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Venetian Contract First published in Great Britain in 2012 by Marina Fiorato John Murray (Publishers) An Hachette UK Company Fordította: Fügedi Tímea ISBN 978-963-635-439-8 ISSN 978-963-635-413-8 Hungarian edition by I.P.C. Könyvek Kft., 2012 Hungarian translation by Fügedi Tímea, 2012 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek www.ipck.hu +36 20 912 4505; b.kiado@chello.hu Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A. Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

Ileen Maiselnek, aki először javasolta, hogy írjak Palladióról

És mikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallám a negyedik lelkes állat szavát, a mely ezt mondja vala: Jöjj és lásd. És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által! JELENÉSEK KÖNYVE 6:7-8

ELSŐ RÉSZ A Fekete Ló

ELŐSZŐ Velence 1576 keresztény időszámítás szerint Sebastiano Venier, a velencei dózse palotájának lóhereablakában merengett, tekintetében óceánok háborogtak. A szemét megedzették a tengeren töltött esztendők, ő már három nappal ezelőtt észrevette a vihar közeledtét, látta, amint a horizonton gomolyog és sötétlik, átgördül a kavargó ametiszt hullámokon. A vész mostanra megérkezett, és a zivatarnál jóval nagyobb csapást hozott magával. A dózsét dús fehér szakálla és nemes ábrázata miatt, melyet Tintoretto festménye tett halhatatlanná, az emberek Neptunhoz hasonlították, aki ugyancsak tengeri királyságot kormányzott; sőt, maguk között titokban még a Mindenhatóval is együtt emlegették. A mélységesen istenfélő dózsét mindkét párhuzam meglehetősen zavarba ejtette volna, habár más-más okok miatt; ma azonban sokért sem adná, ha isteni hatalmával megmenthetné Velencét a sötétség órájától. Hat alakot látott végigsietni a vízbe borult kikötőn, az elemekkel szemben egymás közelségétől reméltek védelmet, a visszavonuló hullámok magukkal húzták fekete köntösük szegélyét. A köpeny és csuklya szerzetesi megjelenést kölcsönzött nekik, ám ez a hat férfi nem Istent, hanem a tudományt szolgálta, élettel és halállal kereskedtek, mint általában az orvosok. Amikor közelebb értek, a dózse az álarcukat is megfigyelhette: fekete csuklyájuk alatt a ragadozó madarakra jellemző csontfehér, horgas csőr kunkorodott. Már maga az álarc is elég ijesztő képet festett, a jelentése azonban még baljósabb volt. Medico della peste: a pestisdoktor.

Hat tudós férfi, nemesi családok tanult fiai, mind a legjobb akadémiákon szerezték a tudásukat, Velence hat körzetének, a sestierinek egy-egy küldötte. Rossz előjel együtt látni őket. Sebastiano Venier dózse arra gondolt, hogy talán most találkoznak először; akár egy csapat sír köré gyülekező varjú, úgy sereglettek a palota felé. Talán épp az ő sírjához jöttek. A válla egy pillanatra megereszkedett, öregnek érezte magát. Figyelte, ahogy az orvosok átgázolnak a világ egyik legszebb utcáján, a páratlan Riva degli Schiavonin; pillanatokon belül belépnek az ő hatalmas, fehér palotájába. A dózsén végigfutott a hideg, mintha hullámpermet terítette volna be. A fejét a hűvös, négykaréjos lóhereablak üvegének támasztotta, lehunyta a szemét, és egy boldog percig úgy maradt. Ha nem így tesz, akkor láthatta volna a sötét, hullámzó vízen sebesen átsuhanó velencei hadigályát; ő azonban csukott szemmel, néhány békés pillanatig csak állt mozdulatlanul, és mélyeket lélegezve magába szívta a friss sós levegőt. Velence szaga. Sebastiano Venier felegyenesedett, emlékeztette magát fontos pozíciójára, s a hierarchiában betöltött helyére. Újra kinézett az ízlésesen faragott kőablakon, Velence kiváló minőségű üvege elzárta előle a viharos tenger hangjait. Felpillantott, nemes arcélét a mennyezet felé fordította: a terem tágas, pompás kupoláját a legjobb velencei művészek által több száz éve festett páratlan, vörös és aranyszín freskók borították. A pestist azonban sem a vagyon, sem a csillogás nem zavarhatta el az ajtajából. A dózse letelepedett óriási trónjára, és várta, hogy bejelentsék a doktorokat. A hat férfi beszállingózott, körbevették, akár a keselyűk, az álarcukba ültetett vörös kristálylencsék éhesen csillogtak, mintha le akarnák csipdesni a húsát. A dózse félelme azonban rögvest elpárolgott, mihelyst megszólaltak.

- Számítottunk rá, uram - mondta az egyik. - A Jesuiti botanikus kertjében mostanság szokatlanul nagy számban, ezrével jelentek meg a pillangók. A dózse felvonta az egyik hófehér szemöldökét. - Pillangók? Az orvos nem vette észre a dózse hangjának acélos hidegségét, tovább csacsogott. - Persze, dózse, tudnivaló, hogy a pillangók megjósolják a pestist. - Így igaz - helyeselt egy másik. - De más jeleket is láttunk. Van az a pékség az Arsenalénál, vér folyik a kenyerükből, ha kettétöri az ember. A dózse dobolni kezdett a széke karfáján. - Tény, hogy Velencébe betört a dögvész, erre kár is szót vesztegetni. A kérdés az, hogyan kezelhető leghatékonyabban. Mindhiába. Az egyik orvos úgy akart szembeszállni a dögvésszel, hogy a betegeinek döglött varangyot akasztat a nyakába. A másik azt tanácsolta, hogy nyomjanak élő galambot a fertőzöttek megduzzadt lágyéki és hónalji bubóiba, mert az állat farktollai kiszívják a mérget. Egymás szavába vágva kiabáltak, immár nevetségesnek tűnő álarcuk csőre kis híján összecsattant; művelt, bársonyos hangjuk megemelkedett, s úgy hápogtak, akár a kacsák. A felbosszantott dózse azon kapta magát, hogy elkalandozott a figyelme. Ezek hatan mind sarlatánok, pojácák, egyik önteltebb, mint a másik. A tekintete a függöny árnyékára vetődött, ahol egy hozzá hasonló korú öregember állt és figyelt; várta, hogy a dózse kéresse, és végre megtudja, miért is hívták ide. Az árnyékban várakozó öreg - aki történetesen építész volt - valójában azonban nem figyelt a beszélgetésre. Mindig jobban érdekelték az épületek, mint az emberek, most is épp azt csodálta, hogyan rajzolják ki a kőből készült keresztbordák a mennyezet ívét a

feje felett, és a pilaszterek arányai hogyan egészítik ki a freskók hatalmas tábláit. Mikor az orvosok megérkeztek, a dózséhoz hasonlóan először az építészbe is beléhasított a félelem. A dózsétól a legutolsó koldusig mindenki ismerte az álarcok jelentését: a városban kitört a pestis. Az építészt azonban ez nem különösebben aggasztotta. Két évvel ezelőtt is volt egy kisebb járvány, ő pedig most is azt teszi majd, amit akkor: elhagyja Velencét, Venetóba utazik, talán visszatér a szülővárosába, Vicenzába. A hegyek között várakozik majd a terveibe, rajzaiba temetkezve. Ő majd ott bort szürcsölget, miközben a pestis itt csillapítja a szomját. Gyors csónak viszi Mestrébe, onnan még gyorsabb ló Trevisóba, így napnyugtára Maserben lehet jó barátai, a Barbaro testvérek házánál. Náluk akad majd számára szoba, jól tudta, hiszen ő építette a házukat. Mihelyst megtudja, mit akar a dózse, már indul is. A DÓZSE ELEGET HALLOTT. Ezek az orvosok nem tudnak segíteni Velencén. Kiosztanák a készítményeiket és cseppjeiket, jól meg is kérnék az árát, néhány polgár túlélné, mások viszont nem. Olyan erősen markolta a székét, hogy elfehéredtek az ujjai, kétségbeesetten pillantott le rájuk. Elkeserítette a görcsös, eres, májfoltos kezek látványa: hogyan győzhetné le egy öregember a pestist? Megköszörülte a torkát. Cselekednie kell. Nem engedheti, hogy ilyen örökség szálljon általa az utókorra: a legékesebb város pusztulása. Felgyorsult a szívverése. Talpra állt, a vér a fejébe szökött. - Távozhatnak - mondta az orvosoknak talán túlságosan is hangosan. - Kifelé! Olyan karmozdulatokat tett, mintha varjakat akarna elijeszteni. Megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó.

- Andrea Palladio - szólalt meg újra, a hangja végigcsendült a hatalmas termen -, lépjen elő! Palladio kilépett az árnyékból, és a dózse trónja elé sétált. A szél megrecsegtette az ablakszárnyakat, bebocsátásért esedezett potyautasával, a pestissel. Palladio most már idegesen mocorgott, indulni szeretett volna, ám a dózse visszaült a helyére, a haragja elpárolgott, láthatóan gondolataiba mélyedt. - Hallott már a giudeccai Szent Sebestyénről? Palladio kissé összevonta a szemöldökét. Habár még sosem találkozott a dózséval, hírből jól ismerte: negyven éve admirális, mélyen vallásos, hatalmas tisztelet övezi, és elég okos ahhoz, hogy az egymást váltogató Tízek Tanácsa alatt mindig elkerülje a Köztársaság rettegett börtöneit. Sebastiano Venier talán túl későn jutott a legmagasabb tisztségbe? Mostanra megzavarodott volna az elméje? Az ablakon át látta Giudecca esőverte szigetét, Velence legszebb sestieréjét, mely úgy ívelt az óváros mentén, mintha a gerince volna. - Igen, természetesen. - Lassan mondta ki a szavakat, azon töprengett, hová vezet vajon ez a kérdés. A dózse újra megszólalt, mintha mesét vagy prédikációt mondana. - A legutóbbi nagy pestisjárvány idején, 1464-ben egy fiatal katona a giudeccai Santa Croce-kolostor kerítéséhez lépett, és vízért kiáltott. Az apácák mind a zárdában tartózkodtak, maga az apátnő is pestisben szenvedett. A portiéra, név szerint Skolasztika nővér, a kapuhoz lépett. Amikor a fiatalemberre nézett, látta, hogy a fegyverzete fénylő ezüst, a haja aranyló tűz, a szeme kéklő zafír. Megilletődve adta ki a vizet a rácsos ablakon, a férfi pedig megitta. A káprázat köszönetet mondott Skolasztikának, majd arra intette őt a többi apácával együtt, hogy imádkozzanak Szent Sebestyénhez éjt nappallá téve, és igyanak a kút vizéből. Ha megteszik, a zárda megtisztul a pestistől. Azzal a kardjával a földre csapott, és eltűnt, akár a kámfor.

Palladio, aki mindeközben azon töprengett, vajon milyen gyorsan juthat el Mestrébe, miután a dózse végzett, most úgy érezte, meg kell törnie a hirtelen támadt csendet. - És aztán? - kérdezte. - Az apátnő még aznap éjjel meggyógyult, ahogy a többi beteg nővér is. Más ezek után nem fertőződött meg, és aki ivott a kút vizéből, megmenekült. - A dózse felkelt, és lelépett az emelvényéről. Palladióhoz sétált, egyenesen az építész szemébe nézett, vagyis magasabb lévén lenézett rá. - A kolostor évekig zarándokhely volt, az emberek a kút vizét itták a pestis ellen, majd később más bajokra is. Amikor megszülettem a Santa Croce negyedik szomszédjában, a Venier-palotában, e csoda tiszteletére neveztek el Sebastianónak. Mostanra azonban a zárdának csak a romjai maradtak. - Elhallgatott. A szél belefütyült a csendbe. Palladio megértette, mit várnak tőle, és elszorult a szíve. Évekig másra sem vágyott, csak hogy Giudecca szigetén építhessen valami lenyűgözőt, azon az erős, szilárd sziklán, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílik a lagúnára. Éveken át esedezett a Tízek Tanácsának, hogy jelöljenek ki ott a számára telket - mindhiába. Most viszont, mikor annyira szerette volna elhagyni a várost, egyszerre felajánlották neki azt, ami után mindeddig áhítozott. Palladio vékony szája félmosolyra görbült. Néha úgy érezte, a Mindenhatónak kissé ironikus a humora. - És azt szeretné, ha újjáépíteném a Santa Croce kolostorát? - Nem, nem egészen. - A dózse újra az ablakhoz lépett. - Nézze csak, Andrea! Bütykös keze suhintásával odaintette Palladiót, és lemutatott az impozáns Szent Márk térre. Az ablak előtt két prostituált ténfergett hagyományos sárga-piros öltözékükben, mellük a csapkodó eső dacára is fedetlenül, szabadon himbálózott, követve a járásuk ritmusát. Palladio, aki már túl öreg volt ahhoz, hogy lázba hozza a látvány, észrevett egy fiatalabb férfit, aki a lányokat leste a Procuratie

Vecchie boltíve alól, miközben visszataszítóan matatott a nadrágjában. Behívta a szajhákat a boltív alá, és mihelyst egy érme gazdát cserélt, egyiküket a lodzsa nemes oszlopainak lökte, hogy a feltűrt szoknyája alá nyomakodhasson. - Az utcán - szólt a dózse, elfordulva a látványtól. - Mindenki szeme láttára. Táncrúddá alacsonyítják azt a pompás oszlopot, mellyel építésztársa, Sansovino ezt a teret a világ legszebbikévé kívánta emelni. - Sóhajtása ellenpontozta a szél suhogását. - Bujaság, romlottság, egyre mélyebbre süllyedünk. Ilyesmit korábban csak a karnevál idején lehetett látni, két röpke hétig évente. Manapság viszont mindennapos látvány. Külföldön erről ismernek minket. Nevetség tárgya lettünk. Már nem Sansovino oszlopait vagy az ön villáit, templomait emlegetik. A szajhákról beszélnek, akik az utcán űzik a mesterségüket. - A dózse az üvegre nyomta a kezét, mintha arról akarna meggyőződni: nem engedi-e át a kártékony levegőt. - Ha pedig híre megy, hogy betört hozzánk a pestis, tovább fog romlani a helyzet. A halál árnyéka különös dolgokat művel az emberrel, törvényen kívül helyezi, azt súgja neki, hogy bujálkodnia, lopnia, hazudnia kell, hogy szedje meg magát, amíg még teheti. Palladio igyekezett elméjében egymáshoz illeszteni a dózse beszédének töredékes utalásait: a csodákat és utcanőket. - Csak egyvalaki képes megmenteni ezeket a zabolatlan embereket a pestistől és önmaguktól, és az nem én vagyok. Palladio a hat sestieréből érkező hat doktorra gondolt, ám egyik sem látszott érdemesnek a megmentő névre. Ekkor rájött, hogy a dózse vélhetően Krisztusról beszélt, megpróbált hát gyorsan áhítatos képet vágni. A dózse ráemelte vizenyős, kék szemét. Homályos tekintete öregnek, legyőzöttnek tetszett. - Ön az. Palladiónak tátva maradt a szája, leolvadt róla a kenetteljes arckifejezés.

- Hát nem érti? A Jóisten megbünteti Velencét. Olyan hatalmas felajánlást, olyan áldozatot kell tennünk, mely csillapítja a mennyek haragját, hogy az Ő keze ne sújtson le a városunkra. Ha a gyógyszerek nem segíthetnek, az imához kell fordulnunk. Ön, Andrea, ön majd templomot épít nekünk a Santa Croce-zárda romjain. Szent Sebestyén követőjeként fog dolgozni, és olyan csodálatos épületet emel, Istennek olyannyira tetszőt, mely már szinte az Ő teremtményeivel is felveszi a versenyt. Amikor pedig végzett, az emberek ezrével keresik majd fel, hogy az Istenhez forduljanak; fennhangon dicsérik majd az Urat, térdre borulva adnak majd neki hálát. Az ima ereje mindnyájunkat megszabadít. Palladióban ellenérzések támadtak. - De... úgy értem, természetesen óriási megtiszteltetés ez a felkérés, de talán vezethetném a műveleteket Vicenzából vagy Trevisóból... A mondat félbeszakadt a dózse jéghidegre vált tekintete miatt, s csak a szél gúnyos süvítése hallatszott a teremben. A kormányzó egy percig még hallgatott, mielőtt megszólalt volna. - Andrea, mi már megöregedtünk. Nekünk már nincs sok hátra. Ön Velencében marad, ahogy én is. Nem tehet ennél nagyobb szolgálatot a városának. Hát nem érti? - Meglepő erővel ragadta meg Palladio vállát. - Magával Istennel lép szerződésbe! Palladiónak eszébe jutott, hogy fiatal kőművesként mindig talált a munkája során felhasznált kövekben valamilyen őskori maradványt. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy legalább egy nautiluszra ne bukkant volna, mely tökéletes vitruviusi csigavonalban kövült meg a carrarai márvány évezredes fogságában, a kőbe préselődve. Ő is éppilyen csapdába került: a megbeszélés fogva tartotta, szó szerint bezárta a kövek közé. A dózse szemében vallásos rajongás csillogott, és Palladio tudta, hogy Sebastiano Veniernek nem lehet ellentmondani. Hogyan is tarthatta öregesnek a tekintetét? A dózse kék szeme a fanatizmus

tüzében égett épp, mint Szent Sebestyéné. Ha mert is volna nemet mondani, a közeli börtönök akkor sem hagytak volna más kiutat. Palladio néma megadással fejet hajtott. A dózse, aki nem is várt más választ, hívatta a kamarását. - Camerlengo, vidd haza Signor Palladiót, hadd szedjen össze mindent, amire szüksége lehet a munkájához! És camerlengo - kiáltott a kamarás után, mikor az Palladio után indult a hatalmas ajtón át, - keress egy igazi orvost!

1. FEJEZET Konstantinápoly, 983 ottomán időszámítás szerint Egy hónappal korábban FEYRA ADALET BINT TIMURHAN MURÁD aznap reggel különös gondot fordított a megjelenésére. Az apja már elment otthonról, így most nem vehette fel az ő ruháit, ahogy szokta. Konstantinápoly szegényebb családjaiban a nők és a férfiak gyakran ugyanazt az öltözéket hordták, hiszen a két nem ruházata alig tért el egymástól, ráadásul egyes helyeken csak egy rendes öltözetre, egy pár cipőre futotta. Feyra és az apja ugyan nem szűkölködött, mivel Timurhan bin Junusz Murád magas rangú, elismert tengerészkapitány volt, Feyra mégis követte a hagyományokat, mivel így könnyebben elrejtőzhetett az emberek tekintete elől. Ma az apjának bizonyára fontos, ráadásul korai találkozója lehetett, amikor ugyanis Feyra kinyitotta a faragott, rácsos ablaktáblákat, látta, hogy a nap alig emelkedett a város fölé. Szeretett dómjainak és minaretjeinek csak a sziluettje látszott, fekete alakjuk tökéletes negatív kontúrt rajzolt fel a korallszín égre. Feyra magába szívta a sós levegőt. Konstantinápoly szaga. A tengerre pillantott, melyből a hajnali fényekben mindössze vékony, ezüstös vonal látszott, és eltöprengett, mi lehet mögötte. Hirtelen más földekre vágyódott, olyan helyekre, melyeket csak tengerész apja történeteiből ismert. Az ábrándozással azonban Feyra most csak az idejét vesztegette. Elfordult a tengertől, és inkább a zománccal keretezett, kifényesített ezüstlap felé fordult, mely szinte tökéletes tükörképet mutatott, alig torzították el a fém horpadásai. Valahonnan a tengerentúli keleti vidékről hozta neki az apja, már csecsemőkora óta ott lógott a

szobájában. Gyerekkorában érdekes játékszernek tartotta a tükröt: meglátta benne, milyen színű a szeme, milyen lesz az arca, ha furcsa képeket vág, milyen hosszúra tudja kinyújtani a nyelvét. Mióta Feyra felnőtt, a tükör a legjobb barátja lett. Alaposan szemügyre vette a tükörképét, azt kereste, mit látnak benne a férfiak. Amikor észrevette, hogy megbámulják az utcán, elkezdte elfedni a haját. Ekkor azonban a száját lesték, így yashmakot is felvett, az arcot félig eltakaró fátylat. Flitteres szegélyű anyagot választott, hogy az arany elvonja a tekintetüket a szeméről. Ám a férfiak még mindig figyelték, így ormiszire, a nagyjából tenyérnyi széles vékony fátyolra váltott, mely eltakarta a szemét is. Mivel még így sem érte el a kívánt hatást, arra következtetett, hogy nyilván a teste vonzza magára a férfiak tekintetét. Ekkor kezdte lekötözni bimbózó kebleit, méghozzá olyan szorosan, hogy már sajogtak, de a férfiak egyre csak bámulták. Vajon miért? Feyra elég epekedő szonettet és ódát olvasott ahhoz, hogy tudja, ő cseppet sem felel meg az ottomán költők eszményképének. Azokra a lányokra sem hasonlított, akik apja tengerészeinek obszcén nótáiban szerepeltek; amikor ugyanis a férfiak odalent vacsoráztak, és felöntöttek a garatra, néha az ágyában fekve hallotta, miről énekelnek. Feyra nem hitte, hogy borostyánszín, hatalmas, de kissé vágott ívű macskaszeme elég sötét és kerek ahhoz, hogy bárki is dalba akarja foglalni. Apró, formás, ám turcsi orrát sem lehetett szépnek nevezni. A bőre színe inkább a tejeskávéra emlékeztetett, nem pedig a versek hősnőinek ébenfeketeségére, a haja sem olyan selymesen és egyenesen hullott a lapockáira, mint az eszményképeké, hanem sűrű loknikban, ráadásul a színe is hibádzott: sötétszőkétől vörösesbarnáig minden árnyalat felbukkant benne, de egyik sem fénylett olyan feketén, hogy a holló szárnyához hasonlíthatták volna. A legkülönösebb vonása azonban a vörös, húsos szája volt: a felsőajka

vastagabbra sikerült az alsónál, ennek dús ívét semmiféle rímes verspárban sem lehetett volna rózsabimbóhoz hasonlítani. A vonásait - akár külön-külön, akár összességében szemlélte magát - ő nem tartotta szemrevalónak, csak talán furcsának. A férfiakra azonban így is gyakorolt valamiféle hatást, és ő ennek cseppet sem örült. A rejtőzködése is csak fél sikerrel járt. Ha eltakarta a száját, a szemét bámulták. Ha elfedte a haját, az alakját nézték. Ettől függetlenül nem adta fel, mivel a mindennapos rejtőzködés kényelmetlensége meg sem közelítette azt, amit a kendőzetlensé g okozhat. A tükörkép kissé felszegte az állát, és erőt öntött az igazi Feyrába. Ha ma női ruhát kell viselnie, hát legyen: a legjobbat fogja kihozni magából. Nekilátott a szertartásnak. Nem volt más rajta, csak a világos selyemből készült bő, buggyos térdnadrágja. Hosszú, krémszínű kötszert vett elő, az egyik végét a hóna alá szorította. Erősen a testére feszítette az anyagot, újra meg újra körbetekerte dús keblein. Mikor már sajgott a melle, és levegőt is alig kapott, komoran elmosolyodott. Most már magára öltheti a ruháját. Feyra apja hozott a lányának arany es ezüst szatént, brokátot, sok bála arannyal átszőtt damaszkuszi selymet a világ négy sarkából, ám mind érintetlenül hevert az ablak alatti tengerészládában. Feyra inkább egyszerű ingruhát, baramit vett magának a bedesztán árusainál. A ruha egyenesen hullott a földre, nem rajzolta ki redőivel a viselője alakját. Erre felvette a felöltőjét, a feradzset, egy derékig begombolt, alatta nyitva hagyott köpenyt. Kifésülte a haját, befonta, majd a feje tetejére tekerte, akár a koronát. Megküzdött a tincsekkel, melyek a nap végére mindig kicsusszantak a helyükről, akármilyen szorosan tűzte is őket vissza. Hiába próbálta minden áldott nap megszelídíteni őket. A hajára vékony fátyolszövetet tűzött, majd cérnából font szalaggal a homloka köré kötötte. Ezután rózsavízzel benedvesítette az arcát körülvevő

babahajat, és olyan megszállottan dugdosta vissza a fátyol alá, hogy végül egyetlen szálat sem lehetett látni. A hajtoronyra ezt követően négyszögletű hotoz kalapot nyomott, melyet aztán összegombolt az álla alatt, az arca elé pedig jókora, négyszög alakú takaró, vagyis yemine fátylat lógatott. Ekkor fogott egy darab egyszerű tüllszövetet, és párszor a nyaka köré tekerte. Ismét a tükörbe nézett. A pólya takarása alatt rá sem lehetett ismerni. A homok- és fahéjszín anyagból készült ruhát úgy tervezték, hogy elrejtse viselőjét, beleolvadjon a város forgatagába. Kizárólag a hit sárga papucsa emelkedett ki a ruházatából élénk színével: praktikus bőrcipője orra felfelé ívelt, a lábfejrész felé, és nem engedett át sem vizet, sem más ártalmas folyadékot, melyekkel Feyra gyakran találkozhatott munkája során. Végre befejezte az öltözködést, ékszereket nem tett magára. Habár volt elég aranya - annyi csecsebecsét kapott, amennyit csak egy engedékeny apa adhat a lányának -, ám a karperecek és cifraságok rávonnák mások tekintetét, és ami még fontosabb: akadályoznák a munkájában. Az utolsó simítással, melyet Feyra az öltözékén végzett, nem a divatnak vagy a társadalmi státusának engedett, hanem a puszta funkcionalitásnak: egy ormótlan, vastag övet tűzött a derekára, a saját találmányát. Apró üvegpalackok és fiolák sorát tárolta benne, mindegyik a maga külön kis bőrtokjába bujtatva lógott a széles bőrcsíkon, melyet rézcsat fogott össze. A feradzse alá szíjazta fel, így egyáltalán nem látszódott, ráadásul párnásabbnak mutatta a hasánál, a körvonala ennél fogva kétszer idősebbnek sejtette a valódi koránál. Mire végzett, a nap már magasról sütött le rá, és az ég a kékmadár tojásának színére halványodott. Még egy utolsó pillantást vetett imádott városára, a napsugarak mostanra minden kis részletet megvilágították. A csillogó öböl ívétől elszorult a szíve, a tengerpart páratlan görbületén úgy sorakoztak a házak és templomok, akár galléron a drágakövek. A Boszporusz őrzőjeként ott gubbasztott a

Hagia Szophia, melynek napsütötte csillogó aranykupolája felmelegítette a levegőt, a szultán sólymai ennek felfelé törekvő mozgását kihasználva emelkedtek a magasba. Feyra rögvest elfelejtette az elvágyódás pillanatát, már nem érdekelte, merre vihet a tenger. Szeszélyesen most azt fogadta meg magában, hogy soha nem hagyja el ezt a várost. A müezzin basi jajgató éneke szállt hozzá a templom felől édes, gyászos hangján. Eljött a szabah, a reggeli ima ideje. Feyra megfordult és futásnak eredt, cipője csattogott a lépcsőn. Nagyon csúnyán elkésett.

2. FEJEZET AZ UTCÁN MÉG NEM MELEGEDETT FEL A LEVEGŐ, az árnyékokat meg nem érte el a nap. Általában ez volt Feyra kedvenc időszaka: szívesen őgyelgett itt, üdvözölte a mosónőket, akik a kosaraikban vitték a szennyest az öbölbe, vagy megvette simitből és salepből, fahéjkenyerből és gyökérteából álló reggelijét a kék-arany kocsik egyikéről, melyek szinte minden utcasarkon ott sorakoztak. Az is örömet szerzett neki, hogy a saját pénzével fizethet érte, dolgozott, jó munkája volt. Ma azonban nem törődhetett korgó gyomrával, sietnie kellett tovább. Miközben felmászott a Szultanahmettől a Szeráj-csúcsra vezető dombon, mindig vetett pár futó gyönyörködő pillantást a kék tengerre. Ma azonban nem fordult hátra, mint más reggeleken, hogy magába szívja a látványt. Így nem vehette észre azt sem, amint egy genovai hadigálya, amit egyébként könnyedén felismert volna apja tanításának köszönhetően, kihajózott, és élesen kettéhasította a kobaltkék vizet a Boszporusz szájában. Feyra előreszegezett tekintettel gyalogolt fel a Mesze sugárút tetejére, a Topkapi-palotához. Az Aranyszarv-öböl, a Márvány-tenger és a Boszporusz találkozásába benyúló tökéletes kis félszigeten, a Szeráj-csúcs tetején fekvő Topkapi önálló városként működött. A látogatónak először a Birodalmi kapun kellett áthaladnia, a hatalomnak ezen az erőteljes építészeti kifejeződésén, mely egyszersmind a belül rejlő pompát is sejtetni engedte. A kapuőr bódéjának két, kúpos tornya között, az architráv alatt, melyre az előző szultánok bölcs mondásait vésték fel aranybetűkkel - a jelenlegi szultántól ellenben, gondolta Feyra, nem sok említésre méltó bölcsességet hallani, még kevésbé lejegyzésre méltót... -, egy őr állt vaskos tekerccsel a kezében. Ő jelentette a palota többszintű biztonsági rendszerének első lépcsőfokát.

Feyra nem ismerte fel, de ez egyáltalán nem lepte meg. Minden reggel sorshúzással választották ki az őrszobában, hogy ki kerüljön aznap a kapuba, a szultánnak ugyanis épp háromszáz-ötvennégy őrszeme volt, az iszlám naptári év, a hidzsri takvim minden napjára egy. Senki nem szolgálhatott kétszer egy évben, és senki nem tudta, mikor ki kerül sorra, így az ott szolgáló katonát nem lehetett sem megvesztegetni, sem rákényszeríteni arra, hogy illetékteleneket engedjen be. - Neve? - Feyra Adalet bint Timurhan Murád. - És mi dolga itt? - Én vagyok Nur Banu, az anyaszultána kirája. - Nagy levegőt vett. - És a háremorvos. Feyra figyelte az őrt: éppúgy reagált a hallottakra, ahogy várta. Fel sem pillantott a pergamenjéből, mikor közölte vele, hogy ő a kira, az összekötő a háremhölgyek és a külvilág között. Néha egyik-másik őr lebiggyesztette a száját, vagy felvonta a szemöldökét, mikor Nur Banu anyaszultánának, vagyis a szultán anyjának kimondta a nevét, hiszen ő volt a legfontosabb nő a palotában, Konstantinápolyban, sőt, az egész ottomán birodalomban. Viszont kivétel nélkül mindegyik meglepődött, mikor a hivatását említette. Huszonegy éves kora ellenére már évek óta adott ki gyógyszereket és végzett kisebb operációkat. Tizenhárom éves korától ő vitte át a hárembe a palota fő részéből a doktor orvosságait. A Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokában találkozott az orvossal, abban a gyönyörű udvarban, melynél tovább férfi nem mehetett a hárem összetett épületkomplexumainak területén. Akkor még csak annyiból állt a feladata, hogy figyelmesen meghallgassa az orvos utasításait a visszhangos, mozaikokkal kirakott oszlopcsarnokban, az ekhóval versenyezve visszamondja neki, meghajoljon, aztán visszasétáljon a hárembe, az Ágyasok Csarnokába.

Mikor Feyra idősebb lett, a palotából olykor a piacra is elküldték, hogy gyógyfüveket és hozzávalókat vásároljon a Nagy Bazárból. Szívesen sétálgatott a zsúfolt utcácskákban, szagolgatta az ismeretlen palackok és csomagok fanyar, édes, fűszeres illatát, melyeket a Topkapi számára vásárolt. Ekkor már nagyon komolyan vette a feladatát, és gyorsan megtanulta értékelni a gyógyszerek hatását. Ahogy teltek az évek, a doktor lassan kiöregedett a munkából, miközben Feyra felnőtt hozzá, így a kapcsolatuk lassan átalakult, és a lány egyre gyakrabban változtatott az előírt adagokon. Néha a felírt füveket mással helyettesítette; a doktor egyik-másik gyógyszere sosem jutott el a betegekhez. A háremhölgyek még sosem voltak ilyen egészségesek. Mostanra Feyra pontosan tudta, hogyan kezelje a betegeit, de illendőségből továbbra is mindennap elsétált az udvar közepére. Az orvos, aki mostanra már ugyancsak megvénült, inkább a főpalotával és magával a szultánnal foglalkozott, a hárem kétszázötven hölgyének ellátását teljesen Feyrára bízta. Két évvel ezelőtt a szultán jóváhagyásával doktori címet adományozott a lánynak, melyet ő azóta is büszkén viselt. Az orvos már alig-alig jelent meg a középső udvarban, így Feyra igencsak meglepődött, amikor a Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokához érve meglátta idős mesterét. A férfi nyugtalannak látszott, kezeit tördelte. A lenyűgöző környezetben, ahol annak idején fölé magasodott, most végtelenül öregnek és kicsinek tűnt. Madzsi Muszának hívták, és a maga idejében világszerte tisztelték sebészi módszerei és folytonosan megújuló receptjei miatt. A hatalmas boltozat alatt aprónak tűnt az orvos, s a finom kütahyai csempék vízszerű kék és zöld árnyalatai mellett a bőre beteges fényt kapott, a szökőkút csobogása pedig annyira elnyomta a hangját, hogy Feyra kénytelen volt visszakérdezni. - Megismételné, mester?

- Nur Banu szultána - szólt ismét az öreg, remegő hangja túlharsogta a szökőkutat - ágynak esett. Olyan rosszul lett, hogy áthívtak hozzá a Második udvarból. - Reszkető ujját magasra emelte és megrázta a lány fátyla előtt. - Ide hallgass, Feyra, ne felejtsd el, hogy Nur Banu a szultán édesanyja! Sosem lesz magasabb rangú beteged. Feyra kezdte elveszteni a türelmét. Már így is késésben volt. Nem értette, miért olyan nyugtalan Hadzsi Musza; végtére is sokszor kezelte már az úrnőjét. Ugyanúgy meghajolt, mint legelőször, tizenhárom éves korában. Akkor az engedelmességét fejezte ki ezzel a mozdulattal, most a távozási szándékát. A doktor egyből megértette. - Várom a jelentésedet. Áldott legyen a szultán! Feyra felegyenesedett. - Mert ő az én szemem fényessége és a szívem öröme. Még be sem fejezte a gépies választ, máris elfordult a nők szállása felé. Tudta, hogy miközben ő a hárembe siet, az orvos az ujjaival dobol a köntösén, és a turbánját igazgatja, mintha a szultánra mondott szokásos áldás felizgatta volna. Az új szultán átlagos körülmények között is félelmetes uralkodó hírében állt - ha történik valami az anyjával, a haragja pusztító lesz. Feyra tudta, hogy Hadzsi Musza a fejét félti, és remélte, hogy még naplementekor is a nyakán lesz. Feyra besietett a hárem kapuin át a belső udvarba. Itt nem faggatták ki; két fekete eunuch nyitott neki ajtót, Feyra futtában üdvözölte őket. Végigsétált az Aranyúton, ahol az ágyasokat belépésük idején pénzeső fogadja, majd egyenesen Nur Banu lakhelyére ment, és kinyitotta a belső szoba ajtaját. A hatalmas, szellős, hihetetlenül kék izniki mozaikkal díszített szoba közepén apró, nyitott udvar állt szökőkúttal és magasított ággyal. Feyra már a küszöbről kiáltozást hallott. Az ajtóban Kelebek fogadta, Nur Banu gedikje, az udvarhölgye.

- Áldott legyen a szultán, Feyra! Kelebek, aki csúnyácska nőnek számított a sok szépség között, nyilvánvaló izgatottsága dacára is a protokoll szerint viselkedett. Feyra azonban túlságosan aggódott ahhoz, hogy szertartásosan válaszoljon. Ekkor még nem Nur Banu állapota nyugtalanította, az anyaszultána ugyanis gyakran szenvedett fájdalmas, puffadást okozó gyomorbántalmaktól, ám Feyra saját hánytatószere egy órán belül helyrehozta; most attól tartott, hogy baja származhat a késésből. Egy kis szekrényen jégbe hűtött gyümölcsök sorakoztak ezüsttálon, a látványtól megkordult a gyomra, emlékeztetve őt az elmaradt reggelijére. Csábították a tálból kicsorduló zöld szőlőszemek. Feléjük nyúlt, hogy vegyen belőlük, ám az ágy felől újabb nyögés hallatszott, mire visszahúzta a kezét. - Hívott engem? - Nem. Cecilia Baffót hívta. - Ki az a Cecilia Baffo? - Nem tudom. Egyikünk sem tudja - Kelebek a kezével az odaliszkek, a szultán szolgálatát tanuló lányok felé intett. Mind az öt gyönyörű, fehéringes fiatal nő az ajkát harapdálta, vagy éppen a padlót bámulta. Akármilyen tanulatlanok és műveletlenek voltak is, azt még ők is érezték, hogy most nagy a baj. Feyra rossz előérzettől gyötörten lépett fel az emelvény lépcsőjére, félrehúzta az anyaszultána ágya előtt a finoman hímzett muszlin függönyt. Nur Banu a fájdalomtól eltorzultan, félig lehunyt szemekkel hevert a lepedőn. A bőre természetellenes színt kapott, mely leginkább a csont és az epe keverékéhez hasonlított, az erei pedig olyan sötétkéken ugrottak elő a nyakából, mintha mandragóra nőtt volna a torkára. Az általában kerek, rózsaszínes orcái most beesettnek, szürkének látszottak, a szemei alá pedig mintha lila árnyékot festettek volna. Szőke haja csapzottan lógott, az izzadságtól elsötétülve tapadt a homlokára. Nur Banu talán negyvenéves lehetett,

kellemesen telt, a bőre pedig normális esetben sápadt, mint a külföldieké általában, most azonban ékszerekkel kirakott inge alatt petyhüdtnek, hamuszürkének, foltosnak tűnt, szokásos kerekdedsége odalett, szinte összeesett, megereszkedett rajta a hús, mintha valamiféle hólyag kipukkadt és leeresztett volna benne. A hangja elhalt, Nur Banu láthatóan elaludt. Feyra megfogta az anyaszultána csuklóját ott, ahol a vére áramlott. Az úrnője megmoccant az érintésre, felnyögött, egy másik nyelven szólalt meg. - Cecilia Baffo. Cecilia Baffo. Nur Banu általában halk, dallamos hangja most a varjú károgására emlékeztette. A szeme kipattant, most látszott, milyen opálos és véreres lett a betegségtől. Ennek ellenére láthatóan felismerte Feyrát. Kimondta a lány nevét, magához húzta, és azon a nyelven beszélt hozzá, melyet csak Feyra ismert: Nur Banu saját anyanyelvén, mely úgy hullámzott és pattogott, mint a patadübörgés, és amiben mintha minden szó o-ra vagy a-ra végződött volna. Az anyaszultána azóta tanítgatta Feyrát erre a nyelvre, amit ő föníciainak nevezett, amióta kislánykorában az apjával először meglátogatták a palotát. Ez lett az ő titkos nyelvük, így beszélték meg az anyaszultána legbizalmasabb ügyeit, és Nur Banu most is így szólt hozzá. - El kell neki mondanod. Mondd el neki, Feyra, csak te mondhatod el! Feyra úgy hitte, megértette az üzenetet. Kelebekhez fordult, most már ő is félt. - Meg kell mondanunk a doktornak, hogy közölje a szultánnal! - Nem! - Az anyaszultána felült, hirtelen teljesen ébernek, rémültnek látszott. - Cecilia Baffo. Cecilia Baffo. Négy lovas, jönnek, jönnek. Jöjj és lásd! - Nur Banu lehelete bűzlött, a szájából epeszín köpet csöppent az állára. Feyra nyugtatgatta, csitította úrnőjét, akár egy gyereket, simogatta az arcát, míg az asszony újra nyugtalan álomba nem zuhant.

Feyra kilépett a függöny mögül, összehúzta a muszlint, és magához intette Kelebeket. - Cecilia Baffo - mormolta. - Vajon ki lehet az? És ki a négy lovas? Kelebek vállat vont. - Az asszonyomat hosszú évekkel ezelőtt kalózok fogták el, ők hozták ide a palotába. Lehet, hogy rájuk gondol? - Talán. Na és ez a név? Ki az a Cecilia Baffo? - Nem tudom! - Kelebek hangját elvékonyította a félelem. Feyra elgondolkodott. - Beszéld el nekem, hogyan zajlott asszonyom napja napfelkelte óta! Kelebek összefonta az ujjait. - Felkelt, és kérte, hogy az ékszerekkel kirakott köntösét adjuk rá, mert társaságot vár. Feyra szeme összeszűkült. Nem ellenkezett a protokollal, hogy az anyaszultána, aki végtére is megözvegyült, szeretőt tartson, de Feyra nem tudott róla, hogy asszonya férfit fogadott volna az ágyába az elmúlt két évben, a szultán halála óta. - Kit? Férfit? - Nem. Azt mondta, a genovai dózse feleségével reggelizik, mielőtt a genovai hajó a reggeli árral elindul. - Elindult már az a hajó? - Percekkel ezelőtt. - Cecilia Baffo - töprengett Feyra hangosan. - Idegen hangzása van. Talán genovai. Hogy hívják a genovai dogaressát? Nem tudná valaki kideríteni? - Hogyan, Feyra? - Habár Kelebek általában elég talpraesett volt, válságos helyzetben kitört belőle a falusi kislány. Feyrát hirtelenjében bosszantotta az egyszerűsége. - Kérdezz meg valakit! - csattant fel. - A kizlár agát.

Kelebek szeme kikerekedett rémületében. A kizlár aga, a lányok vigyázója, a fekete eunuchok vezetője helyettesítette a szultánt a háremben, ő szolgáltatott igazságot a falakon belül. A mostani aga, Bejazid ijesztő, baziliszkuszszerű két méter magas, ébenfekete bőrű férfi. Ha valamelyik lány megharagította a szultánt, bevarrták egy zsákba, és Bejazid személyesen vetette le az Igazság tornyából a Boszporuszba. A többi lányt ilyenkor arra kényszerítették, hogy csoportba gyűlve nézzék végig, amint a zsák megfeketedik a víztől és elsüllyed, hallgatniuk kellett az áldozat sikolyait, meg kellett ismerniük az engedetlenség következményeit. A kizlár aga cím hallatán Kelebek hátralépett. - Arra képtelen lennék, Feyra. Feyra dühösen sóhajtott. Ő is éppúgy tartott az agától, mint Kelebek, de az úrnője körüli események még jobban megrémisztették. Kiment a szobából, átsietett az Ágyasok Udvarán. A nap már magasan járt, és mire jobbra fordult a Fekete Eunuchok Udvara felé, a márványoszlopok mélységesen sötét árnyakat vetettek, a nap sugarai visszaverődtek a lelógó kovácsoltvas lámpákról, es megannyi gyémántra hullottak szét, elvakítva Feyrát. Amikor bekopogott es belépett a kizlár aga szobájába, egy röpke pillanatig semmit sem látott. Feyra szeme lassan megszokta a sötétséget. Egy hosszú szobában találta magát, amelyben két patak csobogott a padlóba vésett márványcsatornákban. A nap besütött a kőmennyezetbe vésett ezernyi csillagon keresztül, és ezüstszínűre festette a patakokat; a fehér fénycsóvák mértani alakzatokat rajzoltak a padlóra, mintha valaki kivágott papírdarabokat szórt volna széjjel. Feyra a fénycsóvák közé lépett, mintha tartana a világosságtól. Először észre sem vette Bejazidot, mivel a férfi bőre olyan feketén csillogott, akár a csiszolt ében, vagy akár a széke, amelyben ült; mikor azonban megszólalt, a vízipipájából aprócska füstfelhők szálltak fel. A füst összegyűlt a fejénél, s a csillag alakú fénycsóvák megtörtek rajta.

- Feyra, Timurhan lánya? Mit óhajt tőlem? Úgy tűnt, Bejazid tisztán látja őt. - Ó, kizlár aga, meg szeretnem kérdezni, mi a genovai dogaressa neve, akivel Nur Banu szultána együtt reggelizett? Feyra most már halványan látta a férfi körvonalát. Bejazid még pihenés közben is erősnek tűnt, karizma kidomborodott az aranypántok alatt, mikor szájához emelte a vízipipát, a fény ezüstbe vonta tar koponyáját. - A neve Prospera Centurione Fattinanti. - Hangja, hatalmas termete dacára is vékonyan, kisfiúsan csengett, mivel még gyerekkorában férfiatlanították. A csicsergése és a testalkata közötti különös ellentét azonban cseppet sem tette kevésbé félelmetessé. Újabb felhőt pöfékelt ki. - Ez minden? - Igen, kizlár aga. - Feyra már megfordult, mikor meggondolta magát, és számára is meglepő bátorsággal ismét szembenézett az agával. - Vagyis nem. Ki az a Cecilia Baffo? Két félholdnyi fehérség csillant fel a sötétben, ahogy az aga kissé felnyitotta a szemét a felismerés akaratlan megnyilvánulásaként. Feyra megrémült, a szemek azonban újra lecsukódtak. - Azt nem tudom. Most hagyjon magamra! Áldott legyen a szultán! - Mert ő a szemem fényessége és a szívem öröme. Feyra kilépett a sötétségből a fényes udvarra, vonakodva tért vissza a betegéhez. Az anyaszultána szobájában azonban mintha kisütött volna a nap: Kelebek mosolygott, az odaliszkek csicseregtek, mint megannyi fehér galamb, érezhetően felderült a hangulat. - Jöjj és lásd! - hívta Kelebek. Feyra újra széthúzta az ágy muszlinfüggönyét. Nur Banu a párnájának támaszkodva ült, torkán visszahúzódott a kitüremkedő véna, a szeme csillogott, arca pirospozsgásan ragyogott. A szemeit csak a szokásos vonal árnyékolta, melyet minden reggel odafestett

egy olyan vékony ecsettel, mint amivel az aranyozók dolgoznak. Üdvözölte Feyrát, mire a lányban szétáradt a megkönnyebbülés. Olyan közvetlenséggel ült le az anyaszultána ágya szélére, amit csak ő engedhetett meg magának; újra megfogta Nur Banu csuklóját. Az asszony pulzusa ezúttal erősen, szabályosan vert, Feyra feljebb csúsztatta az ujjait, és megszorította úrnője kezét. Nur Banu rámosolygott. - Feyra? Mi a baj? - Hogy érzi magát, úrnőm? Nur Banu felnevetett, szívből jövő vidámsággal. Általában Feyra imádta a kacagását, ma azonban nem tetszett neki, a hamis citerára emlékeztette. - Én? Soha jobban! Hozd az írószereimet, Feyra! Aztán keresd a reggelimet, és mondd meg az eunuchoknak, hogy készítsék elő a bárkámat... kihajózunk ma Perába! Gyönyörű napunk van. Elengednek orvosi teendőid? Feyra beleegyezően meghajolt, bár aggodalma nem enyhült. Nur Banu teljesen rendbe jött, és Feyra már kezdte azt hinni, hogy csak képzelte ezt a múló, borzalmas betegséget. Pedig Kelebek is látta, ahogy az odaliszkek is. Habozva szólalt meg. - Úrnőm, mikor nem egészen egy órája ideértem, nem volt tudatánál, rettenetesen nézett ki, néha görcsösen felriadt, és felkiáltott. Nur Banu kedves, telt arca kérdően meredt rá. - Feyra, miről beszélsz? - Nem emlékszik? Feyra alaposabban szemügyre vette az úrnőjét, újra belemart a félelem. Az anyaszultána szeme tisztán csillogott, akár a gyémánt. Az orcái túlságosan is élénken piroslottak. Szőke haja nedvesen göndörödött az arca körül, mintha glóriája volna. Valóban nem emlékezett volna a korábbi eseményekre?

Feyra megfordult és körbenézett. Ismét lelépett az emelvényről, tekintete megpihent a jegelt gyümölcsökön, melyek oly ártatlanul pihentek az intarziás asztalon. Magához húzta a gediket. - Kelebek - sziszegte élesen a lány fülébe. - Az asszonyom evett vagy ivott ma reggel valamit? - Még nem. Hiszen még korán van... Csak pár szem gyümölcsöt evett abból, amit a dogaressa hozott neki. - Megkóstolta előtte valaki? Kelebek éppolyan kerek, zöld szemekkel nézett rá, mint a szőlő. - Hát nem, Feyra; nem voltál itt. De úgy gondoltam, nem lehet baja; a dogaressa hozta ajándékba, az úrnőm szívbéli jó barátnője... gyönyörű asszony! Feyra odalépett a hatalmas tál gyümölcshöz, lábát elnehezítette a félelem. Az ezüstedénybe töltött jég tiltakozva megreccsent a melegben. A tekintete ismét a szőlőfürtre tévedt. Olyan ízletesnek tűnt, ahogy lelógott a tál széléről: a gyönyörű kerek szemek harmatosan csillogtak. Feyra néhány perc alatt másodjára érezte úgy, hogy túl élénk színeket lát. Letépett egy szem szőlőt, majd felhasította a körmével. Az ablakhoz sétált, a nap felé tartotta a megrepesztett gyümölcsöt. Ott, az olívazöld szem szívében, ahol a magoknak kellett volna lenniük, sötét csomót látott. Kipiszkálta, és kiterítette az ablakpárkány mozaikjának egyik fehér kockáján. A gyógyszeres övéhez nyúlt, elővette a rézkeretes szemlencséjét, majd a szeme elé illesztette. Figyelmesen nézegette, piszkálgatta a fekete foltot. Mikor a csomó kioldódott, egy rakás apró, csillagánizs alakú mag bukkant a szeme elé. Összeszorult a gyomra. Méreg. Méghozzá nem is akármilyen méreg, ilyet csak egyszer látott életében. Hadzsi Musza egyszer meghiúsított egy merényletet az öreg szultán ellen, mérget talált a neki szánt ajándékban, egy korsó angol sörben. A doktor akkor megmutatta neki a Damaszkusz

dombjainál élő Bertalan fa gyümölcsének csillag alakú spóráit, miközben óvatosságra intette, ugyanis ez olyan halálos méreg, mondta, melyhez nincs fogható: se íze, se szaga, se ellenszere. Az áldozat félórán keresztül érzi a szer kártékony hatását, aztán helyrejön, mintha meggyógyult volna, ezt követően azonban gyorsan romlik az állapota, mivel a spórák elszaporodnak a belső szerveiben, megtámadják a májat, a tüdőt, péppé őrlik a zsigereket. Feyrát lenyűgözte a méreg ereje, így elkérte a szultán solymászától az egyik béna kismadarat, és szórt elé pár spórát. A madár mohón felcsipegette. Akkor Feyra leült a Topkapi madárházának kőpadlójára, az állatot figyelte. Egy félórára a sólyom a földre zuhant, vergődött, forgolódott, keservesen vijjogott. Feyra szenvtelenül nézte, a madár pedig csodálatos módon rendbe jött. A következő órában a sólyom remekül érezte magát, felélénkült, sőt, mintha még a béna lába is helyrejött volna. Mielőtt azonban Feyra lába elzsibbadt volna a kőpadlón, a madár újra a földre zuhant, elfeketedett, a szeme üvegessé vált, addig zihált, míg a lány fel nem kapta, és ki nem tekerte a nyakát. Ott hevert a kezében a meleg, meglepően könnyű test, a feje lelógott. Feyrát egy pillanatra rossz érzések töltötték el: ez a sólyom többé nem száll fel a Hagia Szophia kupolái fölé. Aztán összeszedte magát, és ott, a köveken felvágta a madár hasát az övéből kivett pengével. Az állat belsőségei feketélltek a spóráktól, a szervei széthasadtak és péppé őrlődtek, szét sem lehetett választani őket, a zsigerek szétmállottak. Feyra gyorsan végiggondolta a helyzetet, sorra vette az összes gyógyszert, melyet ismert, mindent, amit csak az övében hordott. Semmi nem segíthet. Ha ott lett volna, jóságos ég, bárcsak ott lett volna, amikor az úrnője megette a szőlőt, akkor talán tehetett volna valamit! Az egyik kis üvegfiolában tartott olyan faggyúgyöngyöket, amit ha megrág az ember, azonnali, heves hányást és hasmenést okoz. Ám ha már az első tünetek jelentkeztek, mit sem ért volna vele, a mérgezés megmutatkozása után már nincs mit tenni. Ráadásul,

gondolta Feyra komoran, Kelebeknek igaza volt, ha tényleg ott lett volna, Nur Banu kirájaként meg kellett volna kóstolnia a szőlőt, és akkor most a saját halálára is várhatna. Feyra tovább gondolkozott. Az úrnőjének már késő, de másokat talán még megmenthet. Az odaliszkek mind szépséges szüzek, anyagi értéket jelentettek a szultán számára. Őket nem fogják bántani. - Menjetek ki, mind! - csattant rájuk, nézte, ahogy sorra távoznak. A csúnyácska, huszonöt éves Kelebek ott maradt. Feyra lelki szemei előtt látta, ahogy a zsák elsötétül a víztől, es lesüllyed, amíg a gedik sikoltozása el nem hal egy utolsó, bugyborékoló kiáltással. Az ablakhoz lépett, a reggeli nap sugarai megcsillantak egy finom aranydobozon. Lekapta a fejkendőjét, es úgy beletekerte a dobozt, hogy a végén egy árulkodó sugár sem verte vissza róla a fényét. Odadobta a lány kezébe. - Kelebek, fogd ezt a dobozt és - gyorsan átkutatta a térdnadrágját - ezt a három dirhamot! Hajózz át Perába! Hol lakik az apád - Edirnében. - Add el a dobozt Perában, vegyél rajta öszvért, és ülj fel rá! Lovagolj egyenesen Edirnébe, ne állj meg sehol! Aztán kérd meg az apádat, hogy keressen neked egy jó embert a faluból, aki feleségül vesz. A Topkapiban lejárt az időd. - Hogy érted ezt? - Az anyaszultána meg fog halni, és te adtad neki a mérgező gyümölcsöt. Kelebek remegni kezdett. - Hogyan... de hát... én nem tudtam... - A fejét jobbra-balra ingatta, nyögdécselve emésztette a hallottakat. - Nem tudnád... biztos van... nincs valami az övedben, ami segíthet rajta? - Kelebek és az ágyasok számára Feyra öve a varázslatos csodaszerek tárháza volt,

minden bajra gyógyírt nyújtott valamelyik kis lepecsételt üvegcséje. Feyra a lány szemébe nézett, és megrázta a fejét. Kelebeknek nem kellett több. Megfogta a dobozt, és elsietett. Feyra felugrott az ágyhoz vezető lépcsőkre, és letépte a függönyt. A félelem élessé tette a hangját. - Ki az a Cecilia Baffo? - kérdezte. Nur Banu szultána hímzett párnáin pihenve újra felnevetett, kacagása azonban idegesen, hamisan csengett. - Tényleg fogalmam sincs, Feyra. Most már kérlek, add ide az íróeszközeimet. Feyra azonban nem moccant. Az úrnője nem tudta, hogy beteg, nem emlékezett azokra a rettenetes percekre, amikor a lepedőjén vonaglott és hánykolódott, azt azonban nagyon jól tudta, ki az a Cecilia Baffo. Feyra kéretlenül leült az ágyra, és egyenesen Nur Banu szemébe nézett. Nagyon tisztán beszélt, kissé talán túl hangosan is. - Figyeljen rám, asszonyom! A szőlőket, a dogaressa ajándékát megmérgezték a Bertalan fa spóráival. Amikor lenyeli a spórákat, félóráig borzalmasan érzi magát, mintha a halál már az ajtaján kopogtatna. Aztán hirtelen jobban lesz. A bőre kivirul, a szeme csillog. Nem emlékszik a történtekre. A teste harcol a spórák ellen, a kedélye még emelkedettebb is a szokásosnál a méreg ópiumtartalma miatt. Nagyjából egy óráig úgy érzi, hogy majd kicsattan az egészségtől. Rendelek önnek egy kis kecsketejet és kétszersültet, hogy lelassítsam a felszívódását. Ám hamarosan, nagyon hamar megint rosszul lesz, és utána már nem fog tudni beszélni. Ennek tudatában szeretne még mondani valamit? Van valami, amit elmondana? Akar hátrahagyni valamilyen üzenetet a fiának, örökséget a családjának, van-e valamilyen utasítása a temetésével kapcsolatban? Vagy - mondta jelentőségteljesen - esetleg fel kívánja fedni Cecilia Baffo kilétét? Az anyaszultána hátradőlt a párnáira, a szeme villogott.

- A pokolba a kecsketejjel és a kétszersülttel! Micsoda badarság halálról beszélni ilyen gyönyörű napon! Megeszem a reggelimet, Feyra. A genovai dogaressa pedig a barátnőm. Hallani sem akarok többet erről az ostobaságról! Feyra bólintott. - Tudom, hogy ebben a pillanatban nem hisz nekem, és meg is értem. Az elméje sziporkázik, a testében pezseg az élet. De nem tart sokáig, és nincs ellenszer. A méregnek nincs íze, ráadásul beletelik némi időbe, míg hatni kezd, így ha a kóstolója időben érkezett is volna - ezt szégyenkezve motyogta el -, akkor sem menthette volna meg. Páratlan méreg, nem lehet harcolni vele. Gondolom, ezért szeretik annyira a genovaiak. Most magára hagyom, a teste majd elmondja, amit én nem tudtam. Nur Banu szultána üvöltözni kezdett, de Feyra állta a sarat, megedzette már a mestersége az ilyen viharokra. Az anyaszultána haragja rettenetes tudott lenni, éppolyan félelmetes nő volt, mint amilyen kedves. Feyra a sokéves szolgálata során egyszer sem vonta még ki maga ellen az asszonya haragját, de ezt most megértette. Senki nem akarta elfogadni a halált. Mindenféle reakciót látott már a hárem orvosaként: tagadást, haragot, rettegést. Néhányan azonnal megtörtek, és orvosságért könyörögtek. Közölnie kellett azokkal, akiknek a mellében vagy méhében csomót talált, hogy nincs sok idejük hátra, talán csak hetek, hónapok, évek. Az úrnője azonban délre meghal, és ez felfoghatatlan volt. Tartotta magát a vádaskodás kitöréseivel szemben, miközben jól tudta, hogy nem érdemes ott maradnia. Az anyaszultánának el kell fogadnia az igazságot, hogy aztán a megmaradt rövidke idejében elrendezhesse a dolgait. Feyrának végre eszébe jutott valami. Mintha követ dobna a viharba, csendesen csak annyit mondott, mikor Nur Banu elhallgatott, hogy levegőt vegyen: - Cecilia Baffo. - A név hallatán Nur Banu elhallgatott, csak a zihálása hallatszott. - Amikor legjobban szenvedett, nem tudta, mit