Nora Roberts Kék dália Kert trilogia I.

Átírás

1 Nora Roberts Kék dália Kert trilogia I. Előszó Memphis, Tennessee augusztus szerepelt a tervei közt, hogy fattyút hozzon a világra. Amikor megtudta, hogy szeretője gyermekét hordja, a sokkot és pánikot gyorsan felváltotta a düh. Természetesen voltak módszerek, hogy megoldja a dolgot. Az ő helyzetében lévő nőnek megvoltak a megfelelő kapcsolatai, a lehetőségei. De félt tőlük. Majdnem annyira félt a magzatelhajtástól, mint a benne növekvő, nemkívánatos gyermektől. Egy olyan ember szeretője, mint Reginald Harper, nem engedhette meg magának, hogy teherbe essen. Már majdnem két éve volt a kitartottja, és a férfi nagyon jól bánt vele. Tudta, hogy mások is vannak mellette köztük a férfi felesége -, de nem törődött velük. Fiatal volt még, és gyönyörű. Fiatalsága és szépsége volt az a kincs, amit áruba tudott bocsátani. Nagyjából egy évtizede meg is tette, hűvös elmével és hideg szívvel. És hasznot húzott belőle. Kecsességgel és bájjal vértezte fel magát, amit az előkelő hölgyektől lesett el a folyóparti házakban, ahová anyja takarítani járt. Tanult is - egy keveset. De a könyveknél és zenénél is jobban elsajátította a kacérkodás művészetét. Tizenöt évesen adta el magát először, és a pénzzel együtt a tudást is bezsebelte. De nem a prostitúció volt a célja, mint ahogy arra sem vágyott, hogy példás háziasszony legyen, vagy nap mint nap fáradtan vonszolja haza magát a gyárból. Tisztában volt vele, mi a különbség a szajha és a kitartott nő között. A szajha gyors és lélektelen szexet árult fillérekért, és a férfi el is felejtette, mire a sliccét begombolta a nadrágján. De a kitartott nő - egy okos és sikeres szerető - romantikát kínált, kifinomult ízlést, érdekes, színvonalas társalgást és vidámságot a lába közt hordott portéka mellé. Társ volt, akinek a vállán kisírhatta magát a férfi, szexuális fantáziakép, akiről álmodozhatott. Egy becsvágyó szerető tudta, hogyan kell semmit sem követelve mindent megkapni. Amelia Ellen Connernek voltak céljai. És el is érte őket. A legtöbbjét. Gondos megfontolás után esett a választása Reginaldre. A férfi nem volt igazán jóképű, és briliáns elmével sem dicsekedhetett. De, ahogy azt kutatásai is igazolták, nagyon gazdag volt, és a hűséget hírből sem ismerte. Rendszeresen megcsalta saját tisztességes feleségét, aki a Harper házat uralta. Volt egy szeretője Natchez városában, és a pletykák szerint egy New Orleansban is. Mivel megengedhetett magának még egyet, Amelia kipécézte magának, bevetette

2 a csáberejét, és meghódította. Huszonnégy évesen egy csinos házban élt Main déli részén, és három szolga leste kívánságait. Szekrényében szebbnél szebb ruhák sorjáztak,.és ékszerek sokasága csillogott ékszeresládikójában. Igaz, az előkelő hölgyek, akiket valaha annyira irigyelt, nem fogadták be maguk közé, de a félvilági nők és férfiak társaságában szívesen látott vendég volt. Köztük dvolt az irigység tárgya. Pompás bálokat rendezett. Sokat utazott. Élvezte az életet. És akkor, alig egy évvel azután, hogy Reginald beköltöztette a meseházikóba, okosan és tökéletesen megtervezett világa összeomlott. El akarta rejteni a férfi elől, amíg összeszedi a bátorságát, hogy meglátogassa a vörös lámpás negyedet, és véget vessen a dolognak. De a férfi egyszer rajtakapta, amikor éppen kutyául érezte magát, és alaposan megnézte magának sötét, vesébe látó tekintetével. És rájött. Nem haragudott rá, sőt megtiltotta, hogy elvetesse a gyermeket. Legnagyobb megdöbbenésére Reginald gyönyörű zafír karkötővel lepte meg, hogy megünnepelje az állapotát. Amelia nem akarta a gyermeket, de Reginald igen. A lány ezért végiggondolta, milyen előnyökkel jár számára a gyermekáldás. Reginald Harper gyermekének anyjaként - legyen az fattyú, vagy sem - a férfi örökké gondoskodni fog róla. Lehet, hogy nem bújik vele ágyba, ha elveszti ifjúkori szépségét, de mindig támogatni fogja őt és gyermekét. A felesége nem szült neki fiút. De talán ő majd igen. Ő fiút fog szülni. Ahogy a tél továbbállt utolsó fagyos leheletével, és átadta helyét a virágzó tavasznak, a lány, hasában Reginald gyermekével, a jövőt tervezgette. Aztán valami különös dolog történt. A kicsi megmozdult benne. Apró, nyugtalan verdesés, játékos kis rúgások. A gyermek, akit nem akart, hirtelen az övé lett. Növekedett benne, mint egy virág, amit csak ő láthat, érezhet és ismerhet. És vele együtt nőtt a szeretet: erős és eltéphetetlen kötelék. A bágyasztó, forró nyár ellenére ő valósággal virágzott, és életében először megtapasztalta, milyen érzés szenvedélyesen szeretni valakit, törődni valakivel és nem csak a maga kényelmére gondolni. A gyermekének, a fiának szüksége van rá. Megvédi őt, mindenáron. Kezét hatalmas pocakján nyugtatva felügyelte a gyerekszobában folyó munkalatokat. A falakat halványzöldre festették, az ablakokra fehér csipkefüggöny került A hintalovat Párizsból hozatta, a faragott kiságy olasz mesterek

3 keze munkáját dicsérte. A kisszekrényt apró ruhácskákkal zsúfolta tele. ír és breton csipke, francia selyem. És mindegyiken finom öltésekkel ott díszeleg a kicsi monogramja. James Reginald Connernek fogják hívni. Fia lesz. Végre valami, ami csak az övé. Valaki, akit szerethet. Együtt fognak utazgatni, ő és szépséges fia. Megmutatja neki a világot. A legjobb iskolákba járatja majd. Ő lesz a büszkesége, az öröme, a szíve. És azt sem bánta, hogy Reginald mind kevesebbszer kereste fel a maini házat azon a fülledt, forró nyáron. Ő végül is csak egy férfi. De aki belül növekszik, az a fia. Soha többé nem lesz egyedül. Amikor megérezte az első fájásokat, egyáltalán nem félt, A vajúdás hosszú, gyötrelmes órái alatt csak egy dolog lebegett a szeme előtt. Az ő Jamese. A fia. A gyermeke. Szeme elhomályosult a kimerültségtől, és a hőséget, ezt az élő, mindent felzabáló szörnyeteget sokkal rosszabbnak érezte, mint a hasogató fájdalmat Látta, ahogy az orvos és a bába gondterhelt pillantásokat vált egymással. Arcuk komoly és aggodalmas volt. De ő fiatal és egészséges. Meg tudja szülni a gyermekét. Megszűnt az idő. Hosszú órák teltek el, a napot felváltotta a gázlámpák remegő fénye, sejtelmes árnyakat rajzolva a szoba falára. És a fájdalom és kimerültség ködfüggönyén át végre meghallotta a vékony hangot. - A fiam - suttogta, miközben könnyek csorogtak az arcán. - A gyermekem. A bába nem engedte felülni. Szorosan tartotta, közben halkan mormolt. - Feküdjön nyugodtan! Igyon egy kortyot! Pihenjen! Nagyot kortyolt, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, és megérezte az ópium ízét. Mielőtt tiltakozhatott volna, tudata kihunyt, és mély álomba süllyedt. Amikor felébredt, a szobában félhomály uralkodott, a függönyöket gondosan behúzták. Ahogy megmozdult, az orvos felállt, és megfogta csuklóját, hogy ellenőrizze a pulzusát - A fiam. A kisbabám. Látni akarom a kicsikémet! - Küldetek fel magának húslevest Nagyon sokáig aludt. - A fiam. Biztosan éhes. Hozassa ide nekem! - Asszonyom! - Az orvos leült az ágy szélére. Arca sápadt volt, szemében aggodalom ült. - Nagyon sajnálom. A kicsi halva született. A gyász és a félelem szörnyű karmai égő fájdalommal martak a szívébe. - Ez hazugság! Hallottam, hogy felsírt. Miért mond nekem ilyen szörnyűséget? - Nem sírt fel. - A férfi gyengéden megfogta a kezét A szülés hosszadalmas volt, és nagyon fájdalmas. A végén már nem is volt magánál. Asszonyom, nagyon sajnálom.

4 A kislánya halva született. Nem hitte el. Sikoltozott, dühöngött, zokogott, és amikor elmúlt a nyugtatók hatása, újra sikoltozni, dühöngeni és zokogni kezdett. Eleinte nem akarta a gyereket. Később már semmi mást nem akart, csak őt. Fájdalma nem ismert határt, túlment a józan ész keretein. Gyásza az őrületbe kergette. Southfteld, Michigan szeptember Cydaégette a szószt. Stella soha nem fogja elfelejteni ezt az apró, bosszantó részletet, ahogy örökké emlékezni fog a késő nyári vihar dörgésére és a szobában civakodó fiúk hangjára is. Örökre emlékezetébe vésődött az égett szag, a megszólaló füstriasztó éles hangja, a mozdulat, ahogy gépiesen levette a lábast a lángrózsáról, és beleborította tartalmát a mosogatóba. Nem volt igazán jó szakács, de - általában - nagyon precíz volt. Úgy tervezte, hogy Kevin kedvencét fogja főzni hazatérése alkalmából, csirkét Alfredo módra, friss salátával, ropogós kenyérrel és fokhagymás-sajtos szósszal. A szép külvárosi ház takaros konyhájában ott sorakoztak a pulton a hozzávalók, a nyitott szakácskönyv a könyvtámasznak döntve állt, lapjait műanyag fólia védte. Kötényt kötött, hogy megóvja csinos nadrágját és blúzát, vörös hajának kavargó tömegét pedig kontyba fonta feje tetején, hogy ne legyen útban. Később fogott a munkához, mint tervezte, de aznap kész őrültek háza volt a kertészetben. Árleszállítással egybekötött vásárt rendeztek az őszi virágokból. A meleg idő kicsalogatta az embereket otthonról, és valósággal elözönlötték a kertészetet. Nem mintha bánta volna. Szerette a munkáját, sőt egyenesen imádta. Jó volt újra teljes munkaidőben dolgozni. Gavin már iskolába járt, és Luké is elég idős volt ahhoz, hogy felvegyék a bölcsődébe. Hogyan lehetséges, hogy a kisbabája már első osztályba jár? És észre sem fogja venni, Luké máris ovis lesz. Ideje aktívabban nekilátni a harmadik gyereknek. Talán ma este, gondolta mosolyogva. Amikor elérkeznek az isten hozott itthon ünnepség végső és nagyon is intim részéhez. Miközben kimérte a hozzávalókat, a szomszéd szobából hatalmas robaj, majd visítás hallatszott. Most aztán megkapják a magukét, dobta le, amivel foglalkozott, és indult elszántan a gyerekszobába. Még hogy harmadik gyerek, amikor ez a kettő is megőrjíti! Belépett a szobába, ahol a srácok voltak. Az ő kicsi angyalkái. A szőke hajú Gavin szeme pajkosan csillogott, de ártatlan arccal ült a padlón, és két kisautót vezetett éppen

5 egymásnak, míg Luké, aki tőle örökölte vörös haját, harsányan bömbölt összerombolt építőkockái felett. Nem kellett látnia, hogy tudja, mi történt. Luké épített, Gavin rombolt. Az ő házukban ez volt a térség törvénye. - Gavin, miért tetted? - Felemelte Luke-ot, megveregette a hátát - Nincs semmi baj, kicsim. Majd építesz másikat. - De az én házam volt! Az én házam! - Baleset volt - jelentette ki Gavin, és szeméből nem hunyt ki a huncut csillogás, amitől Stellának legszívesebben kuncogni lett volna kedve. - A kocsi rombolta össze. - Fogadni mertem volna, hogy a kocsi volt. De csak aztán, hogy nekiirányítottad a háznak. Miért nem tudsz rendesen játszani? Az öcséd nem piszkált téged. - Én rendesen játszottam. De ő még csak egy kisbaba. - így van - nézett rá anyja szigorúan, amitől Gavin kénytelen volt lesütni a szemét. - És ha te is úgy viselkedsz, mint egy kisbaba, akkor a szobádban játszhatsz tovább. Egyedül. - De hát csak egy ostoba ház volt, - Nem is! Mami! Luké két kezébe fogta anyja arcát, és hatalmas, könnyben úszó szemmel nézett rá. - Nagyon jó ház volt. - Építesz majd egy még jobbat. Rendben? Gavin, hagyd békén az öcsédet! Dolgom van a konyhában, és apu is mindjárt hazaér. Azt akarod, hogy megbüntesselek az apád hazaérkezésének napján? - Nem. De nem tudok mit csinálni. - Az bizony nagy baj. Micsoda szégyen, hogy még egy rendes játékod sincs - ültette le Luke-ot - Építsd a házadat, Luké! Gavin, ne nyúlj az építőkockáihoz! Ha még egyszer be kell jönnöm, annak egyáltalán nem fogsz örülni. - Ki akarok menni! - nyafogta Gavin, ahogy anyja kifelé indult. - Nos, amint látod, esik. Mivel nem mehetünk ki, jobban teszed, hajói viseled magad. Idegesen tért vissza a szakácskönyvéhez. Próbálta rendbe szedni a gondolatait. Dühösen csapott a tévé kapcsológombjára. Istenem, mennyire hiányzik Kevin! A fiúk egész délután nyűgösködtek, ő pedig feszültnek és zaklatottnak érezte magát. Az utolsó négy nap Kevin nélkül maga volt a pokol. Úgy járkált, végezte a dolgát, mint egy holdkóros. A ház, a munkája, a fiúk és egyéb apró elintéznivalók - és mindez egyedül. Mintha a háztartási eszközök csak arra vártak volna, hogy Kevin elutazzon, és akkor sorban sztrájkba léptek. Tegnap a mosógép ment tönkre, ma reggel a kenyérpirító égett le. Amikor férje otthon van, minden olyan olajozottan megy. Tökéletesen kiegészítik egymást, megosztják a munkát, a felelősséget és az örömet is fiaik nevelésében. Ha Kevin itthon lenne, leülne a fiúkkal játszani, míg ő a konyhában

6 tüsténkedik. Vagy ami még jobb, férje főzne, míg ő játszik a srácokkal. Hiányzott neki, ahogy mögé lép, lehajol, és arcát hozzádörzsöli az övéhez. Hiányzott az illata. Hiányzott, ahogy esténként hozzásimul. Hiányoztak a beszélgetések a sötétben a terveikről, vagy a nevetés, ahogy felidézik, mit csináltak aznap a fiúk. Az ég szerelmére, úgy érzi, mintha már négy hónapja ment volna el, nem négy napja, mondta magának. Fél füllel hallotta, ahogy Gavin megpróbálja rávenni öccsét, hogy építsenek egy felhőkarcolót, amit aztán közös erővel lerombolhatnak. Megkeverte a szószt, és figyelte, hogyan kavarja a szél a lehullott leveleket odakint. Kevinnek nem kell majd annyit utaznia, ha megkapja az előléptetést. Hamarosan, emlékeztette magát. Keményen megdolgozott érte, már csak egy hajszál választja el tőle. A pluszpénz is jól jön majd, különösen, ha megszületik a harmadik kicsi - ezúttal talán egy kislány. Az előléptetésnek köszönhetően, és annak, hogy ő is újra teljes munkaidőben dolgozik, azt is megengedhetik maguknak, hogy jövő nyáron elvigyék valahová a gyerekeket. Talán Disneylandbe. Az biztos tetszene nekik. Még ha terhes lesz is, meg tudják oldani. Sikerült félretennie egy kis pénzt a vakációra... és egy új kocsira is gyűjteni kezdett. Az új mosógép vásárlása ugyan erősen megcsappantja a biztonsági tartalékot, de így sem lesz gond. Amikor meghallotta a fiúk nevetését, válla ellazult. Az élet igazán nagyszerű. Egyszerűen tökéletes, minden úgy halad, ahogy azt valaha elképzelte. Feleségül ment ahhoz a férfihoz, akibe első látásra beleszeretett. Kevin Rothchild elbűvölte lassú, érzéki mosolyával. Van két gyönyörű fiuk, egy kedves házuk még kedvesebb szomszédokkal, munkájuk, amelyet imádnak, és közös terveik a jövőt illetően. És amikor szeretkeznek, az még mindig maga a csoda. Amikor erre gondolt, maga elé képzelte Kevin arcát, miután letették a fiúkat aludni, és ő délibben csábító, új fehérneműjében, amit férje távollétében vett. Egy kis bor, sejtelmes gyertyafény, és... A következő, sokkal nagyobb robajra az égnek emelte a tekintetét. Szerencsére ezúttal üdvrivalgás követte a zajt, nem sírás. - Mami, mami! - rohant be lelkesen Luké. - Az egész épületet leromboltuk! Ehetünk sutit? - Nem, mindjárt vacsorázunk. - Kérlek, mami! Kérlek szépen! Kérlek, kérlek! A kicsi a nadrágját rángatta, és igyekezett felmászni a lábán. Stella letette a kanalat, és elhessentette Luke-ot. - Vacsora előtt nincs sütemény., - De éhesek vagyunk - csatlakozott öccséhez Gavin, autóit egymáshoz ütögetve. - Miért nem ehetünk valamit,

7 amikor éhesek vagyunk? Különben is, miért kell azt az ostoba csirkét enni? - Csak. - Gyerekként mindig is utálta ezt a választ, de most teljesen helyénvalónak tűnt. - Együtt vacsorázunk valamennyien, amikor az apu megjött. De ahogy kinézett az ablakon, aggódni kezdett, hogy késni fog a gép. - Tessék, itt van egy alma. Kivett egy gyümölcsöt a tálból, és felkapott egy kést. - Nem szeretem a héját - nyafogta Gavin. - Nincs időm, hogy meghámozzam. - Gyorsan megkeverte a szószt. - A héja nagyon egészséges. - Vagy nem így van? - Ihatok valamit? Ugye, ihatok is? - Luké nem tágított. - Szomjas vagyok. - Édes istenem! Csak öt percet kérek, jó? Öt perc. Menjetek! Menjetek, és építsetek valamit! Utána kaptok pár szelet almát és üdítőt is. Hatalmasat dörrent az ég, mire Gavin nagyot ugrott és felkiáltott. - Földrengés! - Ez nem földrengés. De a fiú arca ragyogott az izgalomtól, ahogy körbe-körberohangált a szobában. - Földrengés! Reng a föld! Lelkesedése Luke-ra is átragadt, és a kicsi csatlakozott bátyjához. Stella lüktető homlokára szorított tenyerét. A ricsaj őrjítő volt, de talán lefoglalja a fiúkat, amíg elkészül az étellel. Visszafordult a tűhelyhez, oda sem figyelve a hírekre. De a hang áthatolt a fejfájás ködén, és mint egy automata fordult a készülék felé. Lezuhant egy utasszállító repülőgép. A Detroitból Lansingbe tartó úton. Tíz utas volt a fedélzetén. A kanál kiesett a kezéből. A szíve egyszerűen megszűnt dobogni. Kevin. Kevin! A gyerekek félelemmel vegyes elragadtatással visongtak, ahogy a vihar teljes erővel tombolt felettük. A konyhában Stella lassan a padlóra rogyott, amint jól felépített világa darabokra tört. Idegenek jöttek, komoly arccal, és közölték, hogy Kevin meghalt. Nem volt képes felfogni, egyszerűen képtelen volt elhinni, bár tudta. Tudta abban a pillanatban, amikor meghallotta a riporter hangját a konyhai televízióban. Kevin nem halhatott meg. Fiatal volt, és egészséges. Úgy volt, hogy hazajön, és csirkét esznek Alfredo módra. De odaégette a szószt. A füst beindította a riasztót, és a házban eluralkodott az őrület. A gyerekeket át kell küldeni a szomszédokhoz, hogy megmagyarázhassák neki.

8 De hogyan lehet megmagyarázni a lehetetlent, az elképzelhetetlent? Egy hiba. A vihar, egy villámlás, és minden örökre megváltozott. Egyetlen pillanat, és a férfi, akit szeretett, a gyermekei apja, halott. Van valaki, akit szeretneelhívni? Ugyan kit hívhatna fel Kevinen kívül? A férfi volt a családja, a barátja, az élete. Tompa zúgásként érzékelte, ahogy a részletekről beszéltek, a gyászszertartásról, a temetésről. Mind nagyon sajnálták az ót ért veszteségért. Elmentek, és ő egyedül maradt a házban, amit Kevinnel együtt vettek, amikor Luke-kal volt terhes. A házban, amire együtt gyűjtöttek, amit együtt festettek ki és együtt rendeztek be. A házban, melynek kertjét ő maga tervezte. A vihar véget ért, és most csend volt. Nagyon nagy csend. Talán még sohasem volt ekkora csend. Hallotta a saját szívdobbanását, a bojler halk zúgását, ahogy bekapcsolt, az esőcseppeket, ahogy aláhullottak az ereszről. Aztán meghallotta saját nyöszörgését, ahogy ott feküdt összeroskadva a bejárati ajtó előtt. Összegömbölyödött védekezésül, visszautasításként. Nem voltak könnyei, még nem. A könnyek valamiféle kemény, forró csomóvá álltak össze benne. A gyásza olyan mély volt, hogy a könnyek nem tudtak a felszínre törni. Csak feküdt ott összegömbölyödve, és torkából halk, állati nyöszörgés tört elő. Sötét volt már, mire összeszedte magát. Lassan talpra állt, kábán, összetörten. Kevin. Valahol az agyában egyre csak férje neve visszhangzott. Ó, istenem! Ó, édes istenem! Hogyan mondja meg a gyerekeknek? Az ajtó felé tapogatózott, majd kilépett a hűvös éjszakába, elméje áldásosán üres volt. Nyitva hagyta maga mögött az ajtót, végigsétált a nagy fejű őszirózsák és krizantémok közt, elhagyta a fényes levelű azáleákat, amelyeket még Kevinnel együtt ültettek egy szép tavaszi napon. Vakon botorkált át az úttesten, a tócsákon és nedves füvön keresztül, amitől teljesen átázott a cipője, míg a szomszéd tornácához ért. Hogy is hívják a szomszédját? Különös, pedig négy éve ismeri már. Néha együtt mentek vásárolni, hol egyikük, hol másikuk kocsiját használva, és mégsem jut eszébe a neve... Ó, igen. Hát persze. Diane. Diane és Adam Perkins, és a gyerekeik, Jessie és Wyatt. Kedves család, gondolta fásultan. Kedves és normális család. Néhány hete kerti partit rendeztek. Kevin csirkét sütött a kerti grillen. Imádott a szabadban sütni. Bort ittak, jót mulattak, a gyerekek játszottak. Wyatt elesett, és lehorzsolta a térdét. Hát persze hogy emlékszik. De ott állt az ajtó előtt, és maga sem tudta, mit akar ott. A gyerekei. Hát persze. A gyerekeiért jött. Meg kell

9 mondania nekik... Ne gondolkozz! Megkeményítette magát, visszafogta háborgó érzelmeit. Most nem szabad gondolkozni. Ha megteszed, szét fogsz esni. Darabjaidra hullsz, millió és millió apró darabkára, amit soha nem lehet már összerakni. A kicsikéinek szüksége van rá. Most van rá szükségük. Csak ő maradt nekik. Lenyelte a hatalmas, keserű gombócot a torkából, majd becsöngetett. Mintha vékony üvegfalon keresztül látná Diane-t. Mintha ködön át hallaná a hangját. Érezte, ahogy átkarolja, együttérzéséről biztosítja. De a te férjed él, és nagy különbség, gondolta Stella. A te életed nem ért véget. A te világod nem változott, öt perccel ezelőtt is ugyanilyen volt. Szóval, nem tudhatod. Nem is sejtheted, milyen érzés. Amikor érezte, hogy reszketni kezd, elhúzódott. - Kérlek, most ne. Nem tudnék. Haza kell vinnem a fiúkat. - Veled megyek - mondta Diane könnyes szemmel, és megsimogatta Stella haját. - Szeretnéd, ha átmennék hozzátok, és veled maradnék? - Nem, most inkább ne... a fiúkért jöttem. - Hozom őket. Gyere be, Stella. De ő csak a fejét rázta. - Rendben. A nappaliban vannak. Máris hozom őket. Stella, ha bármiben segíteni tudok. Csak hívnod kell. Sajnálom. Istenem, annyira sajnálom! Csak állt a sötétben, bámulta a fényt, és várt. Hallotta a tiltakozást, a nyafogást, majd a lábak dobogását. És ott álltak előtte a fiai - Gavin, aki apja haját örökölte, és Luké, Kevin szájával. - Még nem akarunk hazamenni - mondta Gavin. Olyan jól játszunk. Hadd fejezzük be! - Most nem lehet. Haza kell mennünk. - De nyerésben vagyok. Ez nem igazságos, és... - Gavin, mennünk kell! - Megjött apa? Lenézett Luke-ra, az ártatlan, boldog arcocskára, és kis híján összeroppant. -Nem. Lehajolt, felkapta, és puszit nyomott a szájára, amely annyira hasonlított Kevinére. - Menjünk haza! Megfogta Gavin kezét, és visszaindult velük az üres házba. - Ha az apu itthon lenne, biztosan megengedné, hogy befejezzem a játékot - tört el a mécses Gavinnél. - Az aput akarom! - Tudom. Én is, kicsim. - Lehet kutyusunk? - kérdezte Luké. Kis kezével maga felé fordította anyja arcát. - Megkérhetjük aput? Lehet nekünk is

10 kutyusunk, mint Jessie-nek és Wyattnek? - Később megbeszéljük. - Az aput akarom - ismételte meg Gavin emelt hangon. Tudja, gondolta Stella. Tudja, hogy valami nincs rendben, hogy valami nagy baj van. Meg kell tennem. Meg kell tennem most. -Üljünk le! Gondosan, nagyon is alaposan bezárta maguk mögött az ajtót, majd Luke-ot a heverőhöz vitte. Leült, ölében a kisfiúval, és átkarolta Gavin vállát - Ha lenne egy kutyám, jól gondját viselném - mondta komolyan Gavin. - Mikor jön haza apa? - Nem tud hazajönni. - Annyira lefoglalja az utazás? - Ő... - Édes istenem, most segíts, hogy helyesen csináljam! - Baleset történt. Az apu is ott volt a balesetnél. - Mint amikor összeütköznek az autók? - kérdezte Luké, de Gavin hallgatott. Egy szót sem szólt, csak a szeme égett. - Nagyon súlyos baleset volt, és az apunak fel kellett mennie a mennyországba. - De utána haza kell jönnie! - Nem tud. Soha többet nem tud hazajönni. Ezentúl a mennyországban fog lakni. - De én azt akarom, hogy itt legyen! Gavin ki akarta tépni magát anyja öleléséből, de Stella szorosan tartotta. - Azt akarom, hogy azonnal hazajöjjön! - Én sem akarom, hogy ott legyen, kicsim. De többet nem tud hazajönni, akármennyire is szeretnénk. Luké ajka megremegett. - Haragszik ránk? - Nem! Nem, nem, nem, kicsim! Dehogyis! - szorította arcát a hajához. Gyomra összeszorult, és szíve fájdalmas sebként lüktetett. - Nem haragszik ránk. Szeret minket. Mindig szeretni fog minket. -Meghalt! Gavin hangja dühös volt, arcán is harag tükröződött, majd megtört, és nem volt több, mint egy kisfiú, aki az anyja karjában zokog. Addig a karjaiban tartotta őket, amíg el nem aludtak, akkor felvitte őket a saját ágyába, hogy amikor felébrednek, ne legyenek egyedül. Mint annyiszor előtte, lehúzta a cipőjüket, és gondosan betakargatta őket. A villanyt égve hagyta, miközben körbejárta a házat úgy érezte, mintha valami ködben úszna -, hogy bezárja az ajtókat, ellenőrizze az ablakokat. Amikor meggyőződött róla, hogy mindannyian biztonságban vannak, bezárkózott a fürdőszobába. Megnyitotta a forró vizet, és a fürdő hamarosan gomolygó párába burkolózott. Csak amikor a kádba lépett, amikor belesüppedt a gőzölgő vízbe, csak

11 akkor engedte meg, hogy a csomó feloldódjon a belsejében. Teste reszketett a forró vízben, és ő csak zokogott megállíthatatlanul, miközben gyermekei a szobában aludtak. Túlélte. Néhány barátja azt javasolta, hogy vegyen be nyugtatót, de nem akarta elfojtani az érzelmeit. Azt sem akarta, hogy zavaros legyen a feje, amikor a gyerekeire is gondolnia kellett. A megemlékezés egyszerű volt. Kevin is így akarta volna. Minden apró részletre - zene, virágok, fényképek odafigyelt. Egy ezüstdobozt választott a hamvaknak, és azt tervezte, hogy a tóba szórja őket. Abba a tóba, ahol Kevin egy szép nyári délutánon megkérte a kezét egy bérelt csónakban ringatózva. Feketébe öltözött a gyászszertartásra. Harmincegy évesen itt maradt özvegyen, két kisfiúval és a jelzáloggal a nyakában, összetört szívvel. Azon töprengett, hogy vajon örökké fognak-e sajogni a szilánkok, fájón hasogatva megsebzett lelkét. Állandóan a gyerekekkel volt, és megbeszélt egy időpontot a lelki tanácsadóval. Részletek. Meg tud birkózni a részletekkel. Amíg van mit csinálnia, amíg akad konkrét tennivaló, addig tudja tartani magát. Addig erős marad. Jöttek a barátok, tele együttérzéssel, lefedett edényekkel és könnyes szemmel. Sokkal hálásabb volt nekik, amiért lefoglalták a figyelmét, mint a vigasztalásért. Számára nem volt vigasz. Apja iderepült a feleségével Memphisből, és rájuk támaszkodhatott. Hagyta, hogy Jolene, apja felesége anyáskodjon felette, ölébe vonva nyugtassa a gyerekeket, mialatt a saját anyja folyamatosan csak panaszkodott, hogy azzal a nővel kell egy szobában lennie. A szertartás véget ért. Miután a barátok elbúcsúztak, miután megölelte apját és Jolene-t, akik a repülőtérre indultak, hogy hazarepüljenek Memphisbe, Stella levetette a fekete ruhát, és berakta egy táskába, hogy majd elküldje valamelyik menedékotthonba. Soha többé nem akarta látni. Az anyja maradt. Stella kérte meg, hogy maradjon pár napig. Ilyen körülmények között igazán szüksége van az anyjára. Bármennyi súrlódás is volt köztük, és volt jó pár, a halál elmossa őket. Amikor belépett a konyhába, anyja kávét főzött. Stella annyira hálás volt, hogy ilyen aprósággal nem neki kell törődnie, hogy átvágott a konyhán, és nagy puszit nyomott anyja arcára. - Köszönöm. Már beteg vagyok a rengeteg teától. - Valahányszor megfordultam, az a nő mindig teát kotyvasztott. - Csak segíteni akart, különben sem hiszem, hogy a

12 gyomrom elbírta volna a kávét korábban. Carla megfordult. Karcsú nő volt, rövid, szőke hajjal. Az évek során komoly harcot folytatott az idő múlásával, és rendszeresen látogatta a plasztikai sebészeket. A ráncfelvarrás, zsírleszívás, fenékfeszítés, az injekciók eltűntettek néhány évet a korából. És úgy nézett ki, mint akit kőire faragtak, gondolta Stella. Bár többnyire negyvenesnek nézik, egyáltalán nem látszik rajta, hogy örülne neki. - Mindig az ő pártját fogod. - Nem fogom Jolene pártját, anyu - ült le kimerülten Stella. Nincs több részlet, fedezte fel. Nincs több tennivaló. Hogy fogja túlélni az éjszakát? - Nem látom be, miért kellene elviselnem. - Sajnálom, hogy kényelmetlenül érezted magad. De Jolene nagyon kedves. Már vagy huszonöt éve házasok apával. Igazán hozzászokhattál volna ennyi idő alatt. - Látni sem bírom az arcát, és megőrülök a hangjától is. A lakókocsi szemetje! Stella kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Jolene nem lakókocsiparkból származott, és egyáltalán nem volt értéktelen ember. De mire lenne jó ezt most elmondani? Vagy emlékeztetni anyját, hogy ő volt az, aki válni akart, aki otthagyta őket? Mint ahogy azt sem lenne értelme felemlegetni, hogy Carla azóta kétszer is férjhez ment. - Nos, már elment. - Jó, hogy megszabadultunk tőle. Stella mély lélegzetet vett. Ne vitatkozz, mondta magának, miközben gyomra fel-le liftezett. Túl fáradt a vitához. - A gyerekek alszanak. Teljesen kimerültek. Holnap... meg kell birkóznunk a holnappal. Gondolom, így működik a dolog - hajtotta hátra a fejét szemét lehunyva. - Úgy érzem magam, mintha egy szörnyű álomba csöppentem volna, és minden pillanatban várom, hogy felébredjek. És amikor felébredek, itt lesz mellettem Kevin. Nem... nem tudom nélküle elképzelni az életem. A gondolatát sem bírom, hogy el kell képzelnem. Újra eleredtek a könnyei. - Anya, fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni. - Volt neki biztosítása, vagy nem? Stella meglepetten pislogott, miközben Carla elé tette a kávét. - Tessék? - Életbiztosítás. Biztosítva volt? - Igen, de... - Beszélned kell egy ügyvéddel. Pereld be a légitársaságot! Talán elkezdhetnél gyakorlatiasan gondolkodni - ült le Carla a kávéjával. - Végül is abban vagy a legjobb. - Anya - lassan beszélt, mintha idegen nyelvről fordítana -, Kevin halott. - Tudom, Stella, és nagyon sajnálom - nyúlt át az asztalon, és

13 megveregette lánya kezét. - Mindent félretettem, hogy idejöhessek neked segíteni, nem igaz? - Igen. Ezt nem szabad elfelejtenie. Értékelni kell. - Átkozottul elcseszett világ az olyan, ahol az ő korabeli embernek meg kell halnia. Értelmetlen veszteség. Soha nem fogom megértem. - Én sem - húzott elő Stella egy zsebkendőt, hogy letörölje könnyeit. - Kedveltem őt. De tény, hogy most kellemetlen helyzetbe kerültél. Ott vannak a számlák, a gyerekek, akiket fel kell nevelned. Itt állsz özvegyen két kisfiúval. Nem sok olyan férfi akad, aki egy egész család gondját a nyakába akarja venni, nekem elhiheted. - Nem akarom egy férfi nyakába varrni magam. - De fogod - bólintott nagyot Carla. - Fogadd meg a tanácsomat, lányom, és legközelebb pénzes fickót válassz. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én! Elvesztetted a férjedet, és ez kemény dolog. Igazán kemény. De más nők százai vesztik el a férjüket nap mint nap. És hidd el, így még mindig jobb, mint ha elvált volna tőled. A fájdalom túl éles volt a gyászhoz, és túlságosan hideg a haraghoz. - Anya, ma volt Kevin gyászszertartása. A hamvai ott vannak egy átkozott dobozban, a szobámban. - A segítségemet kérted - hadonászott kanalával Carla. - És én próbálok segíteni. Pereld le a gatyát is a légitársaságról, és szerezz magadnak egy biztos támaszt! És ne add el magad valami örök vesztesnek, ahogy én szoktam! Nem gondolod, hogy a válás is felér egy lórúgássaí? Én már túl vagyok egyen, nem igaz? Na jó, kettőn. És érzem, hogy a harmadik is közel van már. Végeztem azzal az ostoba fajankóval. El sem tudod képzelni, hogy mit kellett eltűrnöm tőle. Nem elég, hogy durva, nagyszájú tuskó, azt hiszem, még meg is csal. Elfordult az asztaltól, kotorászott egy kicsit, majd vágott magának egy szelet tortát. - Ha azt hiszi az a seggfej, hogy én ezt eltűröm, hát nagyon téved. Igazán szeretném látni az arcát, amikor megkapja a papírokat. Ma. - Sajnálom, hogy a harmadik házasságod sem sikerült - mondta mereven Stella. - De most egy kicsit nehezemre esik az együttérzés, mivel mind a három házasság és válás a te döntésed volt. Kevin meghalt. A férjem halott, és mérget vehetsz rá, hogy nem én akartam így. - Talán azt hiszed, hogy én újra végig akarom csinálni? Azt hiszed, hogy ide akarok jönni, hogy az apád cafkája a képembe röhögjön? - Jolene az apám felesége, és sosem viselkedett veled tiszteletlenül, hozzám pedig mindig kedves volt. - Csak a szemedbe - tömött újabb szeletet a szájába Carla. - Azt hiszed, csak neked van problémád? Te vagy az egyetlen, akinek szívfájdalma van? Nem vonsz majd ilyen

14 könnyedén vállat, ha eléred az ötvenet, és egyedül állsz a világban, mint a kisujjad. - Te már el is hagytad az ötvenet, anya, és az, hogy egyedül vagy, megint csak a te döntésed volt. Carla szeme elsötétült az indulattól. Metsző pillantást vetett lányára. - Nem tetszik nekem ez a hang, Stella. Nem vagyok köteles eltűrni. - Nem, valóban nem vagy köteles. Ami azt illeti, mindkettőnknek jobb lesz, ha elmész. Most rögtön. Rossz ötlet volt, hogy megkértelek, maradj. Nem is tudom, mit hittem. - Ha azt akarod, hogy elmenjek, rendben - pattant fel Carla az asztaltól. - Legalább visszatérhetek a saját életemhez. Soha nem volt benned semmi hála, és ha nem nyaggathattál valamiért, nem is voltál boldog. Ha legközelebb egy vállra lesz szükséged, amin kisírhatod magad, hívd csak a bugris mostohaanyádat! - Ó, hívni fogom - morogta Stella, ahogy Carla kivitorlázott a konyhából. - Azt elhiheted. Felállt, hogy a csészét a mosogatóhoz vigye, de aztán megadta magát a kicsinyes vágynak, és inkább földhöz vágta. Mivel ő maga is összetört, legszívesebben mindent összetört volna maga körül. Törni-zúzni szeretett volna, hogy olyan fájdalmat okozzon a világnak, amilyen fájdalmat a világ okozott neki. Ehelyett csak állt a mosogató szélébe kapaszkodva, és azon imádkozott, hogy anyja minél előbb pakoljon össze és menjen el. Kint akarta tudni a házból. Hogyan is képzelhette, hogy jó lesz, ha ott marad! Sosem volt más kettejük viszonya. Örökös vagdalkozás, veszekedés. Semmi kapcsolat, semmi közös pont. De az isten szerelmére, tényleg szüksége lenne egy vállra! Legalább egy éjszakára. Holnaptól teszi, amit tennie kell, jöjjön bármi, de ma éjjel szüksége van valakire, aki átöleli, cirógatja, megnyugtatja. Reszkető kézzel takarította fel a cserépdarabokat, és ejtett pár könnyet, ahogy a szemetesbe süllyesztette a csésze maradványait. Majd odasétált a telefonhoz, hogy hívjon egy taxit anyjának. Carla úgy ment el, hogy nem beszéltek egymással, és Stella úgy döntött, így volt a legjobb. Becsukta az ajtót, és hallgatta, ahogy a taxi elhajt. Egyedül maradt. Megnézte fiait, eligazgatta a takarójukat, gyengéden megpuszilta a homlokukat. Már csak ők maradtak neki. És csak ő maradt nekik. Ezentúl jobb anya lesz, fogadkozott. Türelmesebb. Soha, de soha nem fogja cserbenhagyni őket. Mindig ott lesz nekik, amikor szükségük lesz rá. És ha egy vállat keresnek, amin kisírhatják magukat, az ő válla mindig a rendelkezésükre áll. Bármi történjék.

15 Akármikor. - Ti vagytok a legfontosabbak nekem - suttogta. Mindig ti lesztek a legfontosabbak. A szobájába ment, levetkőzött, majd a szekrényből elővette Kevin egyik régi köntösét Beburkolózott a szívfájdítóan ismerős illatba. Összegömbölyödött az ágyon. A köntöst szorosan magához ölelve lehunyta a szemét, és imádkozott a holnapért. Harper-ház 2004.január izm engedhette meg magának, hogy akár a ház, akár az úrnője megfélemlítse. Mindkettőnek híre volt. A házról azt mondták, hogy előkelő és régi, a kertje pedig magával az édenkerttel vetekszik. Ez utóbbi igazáról éppen az imént győződhetett meg. A nőről azt hallotta, hogy érdekes, amolyan magányos fajta, és egy cseppet nehéz természetű. Stella tisztában volt vele, hogy ez a szó akármit jelenthet, a határozottól a megátalkodottig. Bármelyik legyen is, meg tud birkózni vele, emlékeztette magát, ahogy küzdött a késztetéssel, hogy felpattanjon és nyugtalanul járkálni kezdjen. Helytállt már rosszabb helyzetben is. Kellett neki az állás. Nemcsak a fizetés miatt, ami szokatlanul bőkezű volt, de a változás, a kihívás miatt is. Több tennivalóra volt szüksége, hogy ki tudjon törni a körből, amibe akkor került, amikor hazaköltözött. Ki kell alakítani a maga életét. Többre vágyott a mindennapi műszaknál, a fizetési csekknél, melyből a számlákat állja. Bár úgy hangzott, mintha valami önsegítő könyvből venné, de mégis, valami olyanra volt szüksége, ami kielégíti, ami kihívást jelent. Rosalind Harper elégedett volt, ebben Stella egy percig sem kételkedett. Gyönyörű, ősi ház, virágzó üzlet. Eltöprengett, milyen lehet úgy felébredni minden reggel, hogy pontosan tudja az ember, hová tartozik és merre tart. Ha van valami, amit szeretett volna elérni, hogy aztán átadhassa a gyermekeinek, az a tudás volt. Attól félt, hogy Kevin halálával elvesztette a tisztánlátását. A munkához való érzék megmaradt benne, azzal nem volt gond. Csak bízzanak rá valami feladatot, biztosítsák a helyet és a körülményeket, ahol megvalósíthatja, és minden rendben lesz. De a tudás, hogy ki is ő valójában, meghalt benne azon a szeptemberi napon, és azóta sem tudott újra feltámadni. Visszaköltözött Tennessee-be, ez volt az új kezdete. Ez lesz a végső interjúja Rosalind Harperrel. Ha nem kapja meg az állást - nos, akkor szerez egy másikat. Senki nem foghatja rá, hogy nem tud dolgozni, vagy nem tudja megkeresni a gyerekeinek és magának a mindennapi betevőt De mindenre, ami szent, ő ezt az állást akarja! Kihúzta magát, és igyekezett tudomást sem venni a kis hangról a fejében, amely halk suttogással próbálta elbátortalanítani. Meg

16 fogja kapni a munkát. Gondosan választotta meg az öltözékét a találkozóra. Üzleties, de nem túlbuzgó hatást keltő kék kosztümöt és kikeményített fehér blúzt vett fel. Elegáns cipő, elegáns táska. Kevés, nem hivalkodó ékszer. Semmi csillogó. Visszafogott smink, ami kiemeli szemének kékjét. Haját csattal fogta össze a tarkóján. Ha van egy kis szerencséje, akkor egyetlen tincs sem fog kibújni, amíg az interjú véget nem ér. Rosalind megvárakoztatta. Valószínűleg szándékosan, döntötte el Stella, miközben óraszíját csavargatta. Hagyja, hogy itt főjön a saját levében, ebben a csodaszép szalonban, és közben alaposan szemügyre vehesse a csodaszép és értékes festményeket és antik tárgyakat, gyönyörködhessen a fenséges kilátásban. Az egész álomszerű és szívélyes déli légkör arra emlékeztette, hogy ő csak egy jenki, aki nem tartozik ide. Errefelé lassabban mennek a dolgok, emlékeztette magát. Nem szabad elfelejtenie, hogy más itt a tempó, mint amihez hozzászokott. Ez egy egészen más kultúra. A kandalló valószínűleg Adams munkája, a lámpa pedig eredeti Tiffany. Vajon a sötétítőtportiére-nék hívják errefelé, vagy az túl Scarlett OHará-s lenne? A csipkefüggöny a sötétítő alatt családi örökség? Teremtőm, még soha nem érezte magát ennyire kívülállónak. Mit keres egy michigani középosztálybeli özvegy ebben a déli pompában? Megkeményítette magát, és semleges kifejezést erőszakolt az arcára, amikor meghallotta a folyosón közelgő lépteket. - Hoztam kávét. Nem Rosalind volt, hanem az a vidám fiatalember, aki beengedte és a szalonba kísérte. Stella megítélése szerint harminc körüli lehetett, átlagos magasságú és nagyon sovány. Szikrázó, kék szemével és plakátra illő arcával, melyet dús, barna haj keretezett, filmszínésznek is elmehetett volna. Bár feketében volt, mégsem emlékeztetett komornyikra. Túl ízléses, túl elegáns volt hozzá. Davidnek hívták. Letette a tálcát a porcelánkannával és csészékkel. A terítéket finom szövetből készült szalvéták, cukor, tejszín és egy apró, ibolyával teli váza egészítette ki. - Roznak van még egy kis dolga, de rögtön itt lesz. Addig pihenjen és kávézzon nyugodtan. Jól érzi magát itt? - Igen, nagyon. - Hozhatok még valamit, amíg várakozik? - Nem, köszönöm. - Akkor helyezze kényelembe magát - parancsolt rá, miközben kitöltötte a kávét. - Semmi sem fogható a jó meleg kandallóhoz a csikorgó januári hidegben, nem igaz? Az ember azt is elfelejti ebben a zimankóban, hogy pár hónapja még a bőrét is levetette volna, olyan hőség volt. Mivel kéri a kávét, drága?

17 Stella nem szokott hozzá, hogy idegen férfiak, akik fantasztikus szalonokban kávét szolgálnak fel, drágának szólítsák. Ráadásul gyanította, hogy Dávid pár évvel fiatalabb nála. - Csak egy kis tejszínt. Utasítania kellett magát, hogy ne bámulja a férfi arcát Igazán... finomnak látszott. Telt ajkak, átható kék szem, erős pofacsont, szexis áll, középen gödröcskével. - Régóta dolgozik Ms. Harpernek? - Mindig is neki dolgoztam - mosolygott rá kedvesen, miközben átnyújtotta a csészét. - Vagy legalábbis úgy tűnik. Egyenes kérdésre egyenes választ adjon, és ne süketeljen! - lett szélesebb a mosolya. - Roz egyszerűen gyűlöli, ha valaki hajbókol. Tudja, drága, nagyon tetszik a haja. - Ó - emelte automatikusan a kezét a hajához Stella. Köszönöm! - Tiziano tudta, mit tesz, amikor kikeverte ezt a színt. Sok szerencsét Rozhoz! - indult kifelé. - Mellesleg, nagyon csinos a cipője. Stella halkan felsóhajtott. A férfi észrevette a haját és a cipőjét, és meg is dicsérte mind a kettőt. Nem túl jó jel. De a kávé jólesett, és Davidnek igaza volt. Nagyszerű a téli hidegben a meleg kandalló mellett üldögélni. Odakint most vigasztalanul szürke az égbolt, az idő ködös, és a nyirkos levegő csontig hatol. Könnyű lenne hozzászokni, hogy a téli délutánokon, a duruzsoló tűz mellett megigyon egy csésze kávét... milyen porcelánból is? Meisseni, Wedgewood? Kíváncsian emelte a csésze alját a szeméhez, hogy megnézze a márkajelzést. - Staffordshire-i, valamelyik Harper menyasszony hozta magával Angliából a XIX. század közepén. Nincs értelme magát átkozni, gondolta Stella, mint ahogy arra sem érdemes időt vesztegetni, hogy a vörös hajúakra jellemző érzékeny bőre valósággal lángol zavarában. Egyszerűen letette a csészét, és egyenesen Rosalind Harper szemébe nézett. - Gyönyörű. - Én is mindig így gondoltam - lépett közelebb Roz. Leült a Stella melletti székre, és töltött magának. Egyikük elvétette a ruhát erre az interjúra, vélte Stella. Rosalind magas, karcsú alakját kinyúlt, zöld pulóver és sárfoltos, kopott nadrág takarta. Cipő nem volt rajta, lábára vastag, barna zoknit húzott. Biztos ezért tudott nesztelenül belépni a szobába, gondolta Stella. Egyenes szálú, fekete haját rövidre vágva viselte. Noha eddig csak telefonon, faxon vagy ben érintkeztek egymással, Stella utánanézett az asszonynak az interneten. Ismerni akarta lehetséges munkaadója hátterét, és szeretett volna egy pillantást vetni magára a nőre is. Rengeteg képet, cikket talált újságokban, folyóiratokban. Nyomon követhette Rosalind életútját gyerekkorától, az ifjúságán keresztül egészen napjainkig. Megcsodálta a

18 bájos és elragadó tizennyolc éves menyasszony fotóit, és mélyen együtt érzett a sápadt, huszonöt éves özveggyel. Természetesen más is volt róla. Társasági hírek, pletykagyanús találgatások, mikor megy újra férjhez, férjhez megy-e egyáltalán. Meglehetősen nagy sajtót kapott, amikor belevágott az üzletbe. A kertészet, a szerelmi élete, rövid második házassága és a válás mindent kiteregettek az újságok lapjain. Stella fejében egy erős akaratú, okos és kemény aszszony képe élt. De a lélegzetelállító külsőt a megfelelő kamerabeállításnak, a világításnak és a jó sminknek tulajdonította. Tévedett. Negyvenhat évesen Rosalind Harper teljesen kinyílt, tökéletes rózsára emlékeztetett. Nem amolyan melegházban nevelkedettre, elmélkedett Stella, hanem olyanra, amelyet megtépázott az idő, az évszakok váltakozása, de ő évről évre visszatért, és mindig erősebben, mindig szebben. Keskeny arcát erős csontok tették karakteresebbé, mélyen ülő szeme a legfinomabb whisky színére emlékeztetett. Erős akaratról tanúskodó, gyönyörűen ívelt száját nem festette, mint ahogy arcát sem, ezt Stella szakértő szeme azonnal felfedezte. Szeme sarkából apró barázdák futottak szét, a múló idő tanúságaként, de ez semmit nem vont le szépségéből. Stella csak arra tudott gondolni, hogy bárcsak ő is így nézne ki negyvenen felül. Csak valamivel elegánsabb öltözékben, ha lehetséges. - Megvárakoztattam, ugye? Egyenes válasz, idézte emlékezetébe Stella Dávid jó tanácsát. - Egy kicsit, de nem okozott nagy nehézséget ebben a kényelmes szobában üldögélni és Staffordshire porcelánból kortyolgatni a kitűnő kávét. - Dávid szeret buzgólkodni. A szaporítóházban voltam, és feltartottak. Élénk a hangja, gondolta Stella. Nem éles - a Tennessee kiejtéstől idegen minden éles hang -, de lényegre törő, és tele van energiával. - Fiatalabbnak látszik, mint vártam. Mennyi idős? Harminchárom? - Igen. - És a fiai... hat- és nyolcévesek? - Pontosan. - Nem hozta őket magával? - Nem. Az apámmal és a feleségével vannak. - Nagyon kedvelem Willt és Jolene-t. Hogy vannak? - Köszönöm, jól. Élvezik, hogy unokázhatnak. - El tudom képzelni. Az apja állandóan képeket mutogat, és büszkélkedik velük. - Ez volt az egyik ok, hogy a költözés mellett döntöttem. Hogy több időt tölthessenek együtt. - Jó ok. Én is kedvelem a gyerekeket. Hiányzik, hogy

19 nincs körülöttem egy sem. A tény, hogy magának kettő is van, előnyére szolgált az elbírálásnál. Az életrajza, az édesapja ajánlása, az előző munkaadója levele... nos, egyik sem ártott. Felkapott egy kekszet a tálcáról, és beleharapott, közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Stelláról. - Szükségem van egy igazgatóra, aki ellátná a szervezési feladatokat. Valakire, aki szeret dolgozni, és van képzelőereje. Kreatív, képes önállóan dolgozni, kellemes a megjelenése és gyakorlatilag fáradhatatlan. Szeretem, ha a nekem dolgozó emberek lépést tartanak velem, és én kemény iramot diktálok. - Én is így hallottam. - Rendben, gondolta Stella, csak őszintén és lényegre törően válaszol. - Menedzsment és marketing szakot végeztem a kertészettudományi karon. Azt a három évet leszámítva, amíg a gyerekekkel otthon voltam, és ami idő alatt megterveztem és kiviteleztem a saját és két szomszédom kertjét is, végig dolgoztam. Több mint két éve, a férjem halála óta, a fiaimat neveltem, és újra a szakterületemen dolgoztam. És mind a két területen remek munkát végeztem. Lépést tudok tartani önnel, Ms. Harper. Bárkivel lépést tudok tartani. Talán, gondolta Roz. De csak talán. - Láthatnám a kezét? Stella egy kicsit bosszankodva tartotta előre két kezét. Roz letette a csészét. Megfogta Stella kezét, és úgy fordította, hogy a tenyere legyen fölfelé. Ujjaival végigsimított rajta. - Tudja, hogyan kell dolgozni. -így igaz. - Az elegáns kosztüm félrevezetett. Nem mintha nem lenne nagyon csinos - mosolygott rá Roz, és kihörpintette kávéja maradékát. - Az elmúlt napokban sokat esett. Nézzük, találunk-e magának valami csizmát, hogy megkíméljük a szép cipőjét. Körbevezetem. A csizma túl nagy volt, és a katona-zöld szín sem illett a ruhájához, de a nedves, felázott föld és a kavicsos talaj valószínűleg sokat ártott volna az új cipőnek. A megjelenés amúgy sem számított sokat, ha összeveti Rosalind Harper birodalmával. A kertészet a birtok nyugati részén húzódott. A központi kert, a szerteágazó utak, az utak mentén kialakított ágyások és faiskolák, a park és a parkoló - valamennyi szemet gyönyörködtető harmóniát árasztott. Még így, januárban is látszott, mennyi gonddal és szakértelemmel válogatták össze és telepítették az örökzöldeket és díszfákat. Lelki szemei előtt látta a virágágyakat, évelők és egynyári növények színpompás kavalkádját tavasztól őszig. Elég volt egy pillantást vetnie a területre, és már nem pusztán akarta ezt az állást. Nem, akár az ördöggel is szövetkezett volna érte, annyira vágyott rá. A sóvárgástól ideges remegéssel rándult görcsbe a gyomra, valahogy úgy,

20 mint amikor a szeretett férfi érintésére vágyik az ember. - Nem akartam, hogy a kereskedelmi rész túl közel legyen a házhoz - szólalt meg Roz, miközben leállította a kocsit. - Nem akartam, hogy amikor kinézek a szalon ablakán, vásárlókat és eladókat lássak. A Harperek mindig is üzleti beállítottságúak voltak. Már akkor is, amikor a környező házak helyén még gyapotföldek húzódtak. Mivel Stella szája teljesen kiszáradt, csak bólintani tudott. Onnan, ahol megálltak, nem lehetett látni a főépületet Természetes erdősáv takarta a rálátást, és védte a Harper-házat a hosszú és alacsony gazdasági épületekben, az üvegházakban és nyílt terepen dolgozók esetleges tolakodó pillantásaitól. És azok a csodálatos szelídgesztenyefák! - Ez a részleg egész évben nyitva áll a vásárlók előtt folytatta Roz. - Itt mindent megtalálhatnak, a cserepes növényektől a különböző kertészeti könyvekig. A legidősebb fiam segít irányítani ezt a részleget, bár jobban érzi magát az üvegházakban vagy kint a földeken. Jelenleg két kisegítő eladónk van, de többre lesz szükségünk pár héten belül. Szedd össze magad és figyelj, parancsolta magának Stella. - Errefelé márciusban kezdődik az idény. - így van. Roz a lapos tetős, fehér ház felé vezette, fel az aszfaltrámpán, keresztül a patyolattiszta teraszon, be az épületbe. Az ajtó két oldalán két hosszú, széles pultot látott. Soksok lámpa tette vidámabbá a képet. A polcok roskadoztak a zsákokba csomagolt virágföldtől, talajjavítóktól, műtrágyáktól, növényvédő szerektől, az állványokon virágmagos zacskók függtek. A többi polcon könyvek és színes cserepek és virágtartóládák sorjáztak. Szélharangok, kerti kiegészítők és egyéb apró díszek tették teljessé a kínálatot. Egy hófehér hajú asszony a napfogókat porolta. Kikeményített, ropogós fehér inge fölött halványkék kardigánt viselt, melynek elejét hímzett rózsák díszítették. - Ruby, bemutatom neked Stella Rothchildot. Megmutatom neki, hogy mennek itt a dolgok. - Örülök, hogy megismerhetem. A nő mosolya szívélyes volt, de a fürkésző pillantás elárulta, hogy Ruby tisztában van vele, mit keres itt. - Maga Will Dooley lánya, ugye? - Igen. - És... északról jött. Stella legnagyobb ámulatára olyan hangsúllyal ejtette ki az észak szót, mintha valami kétes hírű, harmadik világbeli országról beszélne. - Michiganből, igen. De Memphisben születtem. - Valóban? - A nő mosolya valamivel melegebb lett. Nos, ez már valami, nem igaz? Még kislány volt, amikor elkerült, jól tudom?

21 - Igen, az anyámmal. - És most vissza akar jönni? - Már vissza is jöttem - javította ki Stella. -Hm. Majd meglátjuk, sugallta a hangsúly, az arckifejezés. - Meglehetősen mostoha idő van ma - folytatta Ruby. - Ilyenkor jobb idebent. Nézzen csak körül nyugodtan! - Köszönöm. Nincs is olyan hely, ahol szívesebben lennék, mint egy kertészetben. - Úgy látom, megütötted a főnyereményt, Roz. Marilee Booker járt itt, és elvitte a vesszőkosbort. Egyszerűen nem tudtam lebeszélni róla. - Ó, a francba! Szegény növény egy héten belül el fog pusztulni. - Az orchideákkal nem túl könnyű bánni - szólt közbe Stella. - Marilee-nek semmiképp. Semmi érzéke nincs a kertészkedéshez. Ha rajtam múlna, törvényt hoznék, hogy köteles legalább ötméteres távolságot tartani bármilyen élőlénytől. - Igazán sajnálom, Roz. De megígértettem vele, hogy azonnal visszahozza, ha valami betegség mutatkozna rajta. - Nem a te hibád - legyintett Roz, mintha ezzel elhessenthetné a problémát, és egy széles ajtó felé vezette Stellát. A következő teremben szobanövények fogadták őket. Volt itt minden, az egzotikustól a hagyományoson át a klasszikusig, a gyűszűnyi méretűtől az embernagyságig. Kő járólapok, virágfuttató rácsok, kerti szökőkutak és padok egészítették ki a kínálatot. - Elvárom az embereimtől, hogy mindenhez értsenek egy kicsit - magyarázta Roz, ahogy a virágok közt sétáltak. - És ha valamit mégsem tudnának, akkor legalább azt tudják, hogy hol keressék. Nem vagyunk nagyok a nagybani kertészetekhez vagy néhány kertépítő céghez viszonyítva. Nem úgy tartanak számon minket, mint a diszkontáruházak kertészeti osztályait. Ezért elsősorban az ügyfélszolgálatra koncentrálunk, és arra, hogy a hagyományos növények mellett valami különlegeset is kínáljunk. Hívásra házhoz megyünk. - Van külön ember a panaszok kezelésére? - Harper vagy akár én is mehetek, ha arról van szó, hogy a vevőnek valami gondja támadt a nálunk vásárolt holmival. Vagy ha csak valami egyedi, különleges kívánsága van. Roz zsebre dugta a kezét, és előre-hátra hintázott sáros csizmája sarkán. - Ezenkívül van egy kertépítő mérnököm is. Egy egész vagyont fizettem neki, hogy elcsábítsam a konkurenciától. Ráadásul szinte teljesen szabad kezet kapott. De ő a legjobb. Szeretném kiterjeszteni az üzletet egy kicsit abba az irányba is. - Mi a küldetésnyilatkozatuk?