TARJÁNYI PÉTER-DOSEK RITA. A Balkán Angyalai. Lama Plus

Átírás

1 TARJÁNYI PÉTER-DOSEK RITA A Balkán Angyalai Lama Plus 1

2 Az itt leírt történet egyes részei megtörtént eseményeken alapulnak, de a regényben szereplő nevek, helyszínek, időpontok és a cselekmény egésze a fantázia szülötte, bármilyen egyezésük a valósággal csak a véletlen műve. 2

3 Tarjányi Péter (Budapest, 1969) Pályakezdőként először a Rendőri Ezredben szolgált. Innen került át 1991-ben a Rendőrség Különleges Szolgálatához, ahol több parancsnoki beosztásban dolgozott, majd a Műveleti Osztályt, később pedig a Speciális Osztályt vezette. Tudásának és szakmai tapasztalatainak birtokában leszerelését követően az FBI Akadémia Nemzetközi Oktatási Központjában több háborús övezetbe induló katonai és rendőri misszió felkészítésében vett részt től az üzleti világban informatikával, pénzügyi tanácsadással, ingatlanfejlesztéssel foglalkozó cégek vezetőjeként, tulajdonosaként tűnt fel. A médiából biztonságpolitikai szakértőként ismerhetik. 3

4 2010 Tarjányi Péter, Dosek Rita 2010 Lama Plus Kft., Budapest Szakmailag lektorálta Horváth Sándor és Kiss László A szöveget gondozta Kevi Zsófia A borítót tervezte Bereczky Péter Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka Tipográfia és tördelés: Alinea Kft. 4

5 Varga Bence emlékére Köszönetnyilvánítás Köszönjük, hogy a Madarász utcai Gyermekkórház kisbetegeinek érdekében munkájukkal hozzájárultak könyvünk megjelenéséhez: Békési Anitának (Park Kiadó) a marketing szervezésért, Berecky Péternek a csodás borítótervért, Kevi Zsófiának a szöveg gondozásáért, Koncz Ernőnek (Trigránit Zrt.) a szervező munkájáért, Kuha Zulejkának (Park Kiadó a könyv megjelenéséhez adott műszaki szerkesztői munkájáért, Laky Barbarának (Absentées Média Bt.) a promotálás szervezéséért, Nyúl Sándornak (Trigránit Zrt.) a könyv kampányához nyújtott segítségért, Polgárné Szűcs Gabriellának (Alinea Kft.) az első lépésekben nyújtott segítségért, Sas Tamásnak (Symbol Étterem) a promócióban tett támogatásért, Szilágyi Ákosnak (Interpress Kft.) a legjobb nyomda kiválasztásáért, az AAM Zrt-nek a megjelenéshez nyújtott támogatásért, a Tesco Global Zrt-nek a kiemelt helyekért, a Westend City Centernek és a Pólus Centernek a kampánytámogatásért és a felületekért. Köszönet barátainknak és családtagjainknak a bíztatásért, próbaolvasásért és Zsuzsinak, mert egy csapat vagyunk! 5

6 I. rész BOSZNIA, TREBNICÁTÓL DÉLRE JÚLIUS :07 Tom és Lévai a következő rejtekhely felé gyalogolt a meredek erdei úton. A bicikliket a szirt tövénél hagyták. A sziklák peremétől másfél méterre futó ösvényen haladtak felfelé, fák és bokrok takarásában. Öltözetük beleolvadt a tájba, a leveleken átszűrődő fények és árnyak játéka teljesen elrejtette a hasonló mintázatú katonai gyakorlóruhákat. Ennek ellenére óvatosan mozogtak, hiszen az ördög soha nem alszik. Mindketten húszas éveiket taposták, zöldfülű kinézetük dacára már rengeteg akcióban vettek részt együtt. A magyar Különleges Szolgálat tisztjeiként felderítő munkát végeztek a területen, emellett harmadmagukkal ellátták a kiküldött diplomaták védelmét is. Tom, azaz Erkel Tamás ment elől. A középmagas, izmos, barna szemű, rövidre vágott barna hajú, kölyökképű férfi bárhová gyorsan be tudott épülni. Éles esze és rátermettsége gyorsan vitte fölfelé a ranglétrán. Arcára még nem rajzoltak történelmet a korral járó barázdák, tekintetéből sugárzott a fiatalos tűz, a tenni vágyás heve. A kiküldetés szinte új korszakot nyitott életében. A harci csoportban ő volt az irányító, mivel ő rendelkezett a legmagasabb beosztással is, alig pár hete kapta meg századosi kinevezését. Külföldi misszió, az én parancsnokságom alatt! Szabad kezet kaptam! gondolta magában. Lelki szemei hirtelen megidézték édesapja elismerő pillantását, amikor 6

7 megmutatta neki a kinevezést. Ez az, fiam! mondta és megveregette a vállát. Mindössze 26 évesen ilyen magas rendfokozatba lépni nem kis teljesítmény. Nagyon büszke vagyok rád! Tom boldogan hallgatta apja méltató szavait, hiszen keményen megdolgozott az elismerésért, és az öreg soha nem szórta két kézzel a dicséretet. Ahogy visszagondolt, talán ez volt az első alkalom ilyen komoly dicséretre. Szerette volna elmondani, hogy önálló missziót fog vezetni a Balkánon, de nem tehette. Majd ha hazamegyünk, mindent elmesélek! gondolta, és fürgébben szedte a lábát. Lévai Ernő kicsit lemaradva baktatott mögötte. Társánál magasabb, szikárabb termetű, fiatal srác volt. Világosbarna, középhosszú, hátrafésült haja és okos kék szeme inkább keltette egyetemista benyomását, mintsem harcedzett kommandósét. Pontosan ezért szerették őket beépülési munkákra küldeni, mert mindennek kinéztek, csak harcosoknak nem. Lévai 25 éves volt, ennek ellenére már korán belecsöppent az élet sűrűjébe. Amióta az eszét tudta, rendőr akart lenni, és különleges feladatokat teljesíteni. Kiváló adottságai és rendkívüli szorgalma gyorsan bejuttatta a főiskolára, ahonnan a diploma megszerzése után már egyenes út vezetett a Különleges Szolgálathoz. Mindketten átestek már a tűzkeresztségen, hiszen nap mint nap hívták őket fegyveres rablók vagy drogcsempészek lefüleléséhez és nem egyszer találták magukat szembe ellenséges fellépéssel. Ez a kiküldetés azonban valami más volt, sokkal több annál, amit eddig csináltak. Kiugrási lehetőség! Legalábbis ezt remélték. Még kora reggel volt, de a madarak már rákezdtek hajnali koncertjükre, beharsogva a tájat. A sziklás hegyek 7

8 közt elnyúló völgyben apró házakból álló kis falu bújt meg. A hegy lába alatt kanyargós út vezetett a nagyváros felé. Ilyen korán általában kerékpárforgalom jellemezte a falut. Az asszonyok a nyereg két oldalára felakasztott tejeskannákkal kerekeztek a város felé, s ott árulták a házi készítésű termékeket. Egy-egy szekér is felbukkant itt-ott, és nem volt szokatlan az sem, ha néhány teherautó haladt el az ösvény alatt vezető főúton. Tom és társai korábban jó pár rejtekhelyet kialakítottak a környéken, az eldugott kis odúk fegyverek és kommunikációs eszközök raktárhelyéül is szolgáltak. A hegyen kialakított lerakatok helyét általában úgy választották ki, hogy jól be lehessen látni a környéket, és számukra könnyen megközelíthető, mégis feltűnésmentes legyen a helyszín. Odanézz! fogta meg hirtelen Tom vállát Lévai és a földre húzta társát. Az úton nagy, zöld, katonai teherautó konvoj kanyarodott a falu irányába. Alig hogy elfordultak, újabb reszelős motorzaj hallatszott a távolból. További teherautók érkeztek és ezek most a város irányába tartottak. A csapatszállítók között Tom és Lévai egy fekete, luxusterepjáróra lett figyelmes. Ki lehet az? kérdezte Lévai. Nem látom, le van sötétítve válaszolta Tom. Gyere, mindjárt ott vagyunk. Majd a SIG-gel megnézzük! Óvatosan tovább indultak, figyelve arra, hogy még véletlenül se hívják fel magukra a figyelmet. A rejtekhely már nem volt távolabb 50 méternél. Amint odaértek, Lévai elővette a SIG 2000-es távcsöves puskát egy preparált fatönk mellől, és a sziklára helyezte a háromlábú állványt, amely a puskacsövet tartotta. Majd 8

9 mögé feküdt, tüzelésre készen. A puska már be volt tárazva, és ahogy elővette, automatikusan csőre töltötte, habár nem volt szándékában lőni. A távcsővel egészen közel tudta hozni a fekete autót. Tom egy speciális videoeszközért nyúlt, amit kábel kötött össze a puskán elhelyezett optikával, így ugyanazt látta, mint Lévai. A terepjáró a kereszteződésnél az út szélére hajtott és megállt, elengedve a konvojt maga mellett. A hátsó ülésről középkorú, őszes hajú férfi szállt ki a legelő oldalán. Kis ideig kutatott a zakója zsebében, majd szivart vett elő és a szájába tette. Aztán meggondolta magát, kicsit dühös mozdulattal eltette a dohányt, és egy szem cukorkát kotort elő a zsebéből. Kipödörte a csomagolásból, és finnyás arckifejezéssel bekapta. Tom látta, ahogy megfeszülnek az arcizmai, amikor kettéharapta a mentoltöltelékes cukorkát. A puska optikája olyan kifinomult volt, hogy pár pillanattal korábban akár még a cukorka márkáját is el tudta volna olvasni, ha akarja. Lévai állított a zoomon és egy kattintással feljebb állította az optikát, hogy a teljes alakot lássa. A férfi elegáns szövetű zakót, alatta finom inget viselt, szürke szemei végtelen hűvösséget árasztottak. A szája körüli jellegzetes, mély barázdák, a karvaly orr és az oldalra fésült frizura, az ápolt, borotvált arc és a hosszúkás fejforma egy életre belevésődtek a két barát emlékezetébe. Itt ez a szemét! tört ki Lévai. Gondolhattuk volna! Végre kinyírhatjuk! mondta nem titkolt örömmel a hangjában, és pár pillanat múlva Tom szeme előtt felvillant a piros fény a precíziós puska ikeroptikáján. Az ikon számára is jelezte, hogy a 9

10 mesterlövész készen áll, a cél tiszta, csak tűzparancsra vár. Az egész helyzet váratlan és hihetetlen volt, többek között azért, mert már hetek óta vadásztak erre az emberre. Álmában sem gondolta, hogy egyszer csak a puskacsövük elé sétál, és szinte felkínálja magát célpontként. Tom fejében számos gondolat suhant végig a másodperc tört része alatt. Mennyire egyszerű volna, csak egy lövés és kész. Eltűnik a föld színéről ez a mocsok. Visszaemlékezett rá, amint pár nappal korábban, előttük gyilkolt le hidegvérrel két embert, mintha csak bábuk lettek volna. Akkor megfogadta, hogy egyszer elkapja. És tessék, itt van! És itt vannak mellette az autóban a fegyverrel állig felszerelt testőrök is, na meg több száz katona. Egy lövés és vége. A többi szemét viszont elbújik és újabb ötven évig sem találunk rájuk. Nem, nekünk mind kell, egyszerre! Viaskodott magában észérvek és ellenérvek kereszttüzében. Csak egy lövés és vége! hallotta szinte sajátjaként Lévai hangját. Meg nekünk is! válaszolta Tom. Nézd ezt a rengeteg katonát! Egy egész hadsereg! Mi a fenére készülnek ezek? Nem tudom. De szerintem valami balhé lesz. Érzem! Tom újra a nézőkébe pislantott, a piros jel még mindig világított. Tudta, hogy Lévai ujja az elsütő billentyűn van készenlétben. Talán már hátra is húzta a holtpontig, hogy egy utolsó, finom mozdulattal útjára indítsa a 308-as lőszert, egyenesen Marco Drakulic kormánybiztos fejébe. Azt is tudta, hogy a döntés az ő kezében van. 10

11 Hagyd! mondta végül. Nincs rá parancsunk! Kapjuk fel a cuccot, ami kell, aztán húzzunk innen! Ha baj van, ki kell hoznunk a többieket! Lévai kelletlenül visszaengedte az elsütő billentyűt, és szélsebesen elkezdte kiásni a felszerelést. A korábban elkészített itinert a sziklára támasztotta, hogy a papíron lévő vázlat alapján megtudja, hova rejtették el a fegyvereket, a rádiót, a kötszert és a helyzetjelző rakétákat. Valami azt súgta neki, hogy többet nem jönnek ide vissza, ezért megpróbált mindent elcsomagolni, amit fontosnak talált, és bele tudott tenni a biciklitáskába. Siessünk! mondta Tom, miközben ő is elkezdte kiforgatni a pár hónapja gondosan visszahelyezett földtéglákat. Mostanra az időjárás már teljesen összeegyengette korábbi művüket, laikus ember nem is gondolta volna, milyen fegyverarzenálon áll, ha nem tudja, hol kell keresnie. Lévai először a puskát kereste ki. A sziklától 20 cm-re, balra, északi irány, 45 -os szög, puska ismételte magában a skiccelt kis térkép adatait. Kimérte egy arasznyira a sziklától a kezdőpontot, majd ujjával a földre rajzolta a fegyver elhelyezkedését, végül nekilátott ásni. A felszerelést nem rejtették mélyre, csupán cm-re a felszín alá. Az újramegkezdett földtéglákat aztán már könnyű volt kibillenteni a helyükről. Lehámozta a nejlonba csomagolt puskatáskáról a tyúkhálót, amit a visszahelyezett föld súlyeloszlása miatt tettek be, így biztosítva, hogy a talaj ne süllyedjen meg, ha valaki rálép. Levette a zacskót, és ellenőrzésképp kinyitotta a benne lévő táskát. A Cover mesterlövészpuska érintetlenül, szétszerelve feküdt a helyén. Gyorsan behelyezte a biciklitáskába, majd a rádió 11

12 keresésére indult. Tom közben kiásta a jelzőrakétákat és a kötszert, ám félszemmel mindig az utat figyelte. Nem tudtak mindent összeszedni, csak amennyi feltűnés nélkül elfért a táskákban. Aztán gondosan visszahelyezték a tyúkhálót és a földlabdákat, a természet majd úgyis elvégzi a finom elegyengetést. Szükség lehet még a többi felszerelésre, akár évek múlva is. Vállukra vették a megrakott táskákat és sietősen visszaindultak. Lefelé gyorsabban haladtak, tíz perc múlva már a bicikliknél voltak. Gyorsan levették a tarka mintás álcaruhát, átöltöztek és visszaindultak a hegyről. Mielőtt az útra értek, még egy pillanatra megtorpantak. Kirángatták ingük alól az újságíró igazolványt, aztán nyugodt tempóval kerekeztek újra a város felé. Most Lévai ment elöl, Tom csak követte. Az előtte rázkódó sárhányót nézte, de szeme sarkából figyelte a környezetet. Tudták, hogy nem szabad nagyon feltűnően nézelődni, mert valakinek még szembeötlenek. Nem jönne jól most egy ruházat átvizsgálás, több fegyver volt náluk, mint amit ki lehetett volna magyarázni. Egyszerű ruhát viseltek, régi kerékpárokat választottak, így egyáltalán nem voltak feltűnőek. Ha mégis megállítja őket valaki, akkor ott az újságíró igazolvány, a kérdés csak az, hogy itt mennyire tartják be a nemzetközi jogszabályokat. Az út elég rossz minőségű volt, a hirtelen megélénkült katonai forgalom miatt a padka melletti kitaposott ösvényre kényszerültek, így bő fél órát tartott, amíg újra elérték a városhatárt. Lévai lelassított, Tom az utolsó pillanatban tudott csak fékezni, hogy neki ne menjen társának. Mi a fenét csinálsz? kérdezte. 12

13 Nézd! biccentett fejével Lévai. Tom ekkor vette észre a városkapu előtt keresztbe álló teherautókat. Ez nem jó jel! Nagyon rossz érzéseim vannak! válaszolt Tom komor hangon. Próbálta kiűzni fejéből a borús gondolatokat, de képtelen volt rá. Mit csináljunk? kérdezte Lévai. Tom körbenézett. Az elágazó utak végén is látszottak a hatalmas, zöld teherautók, és a hátuk mögül szüntelenül újabbak érkeztek. Vissza kell mennünk a Rezidensért és Kistehénért! döntött Tom. Kistehén még elboldogul, de a Rezidens kizárt, hogy kijusson, ha forró lesz a lába alatt a talaj. Lévai bólintott, aztán továbbhajtott a teherautók felé. Egymás között Rezidensnek hívták a hírszerzés és a külügy megbízásából nem hivatalosan a területen tevékenykedő felderítő tisztet, Balsay Ferencet, aki inkább kém volt, mint felderítő. Rengeteg kapcsolatra tett szert az elmúlt évek során, és hasznos információkkal látta el a hazai rendőrség, valamint az Információs Hivatal különböző osztályait. Tom, Lévai és Kistehén kapta feladatul Balsay védelmét. Mindenhová el kellett kísérniük: különböző fedésekkel, épp amilyenre szükség volt ahhoz, hogy a Rezidens végezhesse munkáját. Alapvetően újságírói fedéssel dolgoztak, így született meg Tom Cutter, a nemzetközi hírek tudósítója, Georg Lévai fotós, és Kristian Hoff riporter, alias Kistehén. Utóbbi jelenleg a bázissal szemközti épület padlásán csücsült, szemmel tartotta az utcát és a lakást, ahol a Rezidens tartózkodott. Kistehén volt a csapat precíziós lövője. Rendes nevén már rég nem szólította senki. Becenevét akkor kapta, amikor egy Mehemed nevű, 13

14 török pénzhamisítót fülelt le. Volt egy török, Mehemed, sosem látott tehenet ugratták több hónapon át a bajtársai, míg végül a rajzfilmben boldogan hintázgató Kistehén neve rajta ragadt. A magas, barna hajú, sportos külsejű, jó kedélyű srácot mindenki kedvelte: hamar barátkozott és nagy szíve volt. Jól beszélte a szláv nyelveket, kiválóan bánt mindenfajta lőfegyverrel, de a küzdősportokban is jeleskedett. Főleg szerb és arab munkákra használták. Gyorsan a bűnözők közelébe tudott férkőzni, de szükség esetén elvolt kedvenc PKM könnyű géppuskájával egy ház tetején akár hetekig is, mindig tudva, hogy hova és mikor lőjön. Éppen ezért osztotta rá Tom a precíziós lövő szerepét. A biciklizők már egész közel kerültek a kordonhoz, ahol a katonák még mindig a teherautók platóin ültek és parancsra vártak. A sofőr és a parancsnok az autók mellett dohányzott. Jókedvűen beszélgettek, mellkasuk előtt pedig ott lógott a csőre töltött AK-47-es. Lévai lassított, de tudomást sem vettek róla. A kifelé tartó nénikét azonban megállították és visszaküldték. Lévai fél füllel hallgatta a beszélgetést. Most nem mehet el, menjen vissza a házába! mondta az egyik katona, tiszteletlenül az öregasszony arcába fújva a füstöt. Mi történt? kérdezte meglepetten az idős nő. Vonatszerencsétlenség. Valami fertőző anyagot szállítottak, lehet, hogy ki kell üríteni a várost. Lévai pár méter után Tomhoz fordult. Hallottad? Itt valami bűzlik! felelte fejcsóválva Tom. Ja, ha veszélyben van a város, akkor miért nem mehetnek el? 14

15 Nem is az. De hol láttál te errefelé vonatot? Lévaiba belehasított a felismerés. Már vagy egy fél éve járták ezt a vidéket, a legközelebbi vasútvonal több tíz kilométerre volt. Őt is elfogta az aggodalom. Miért kell egy baleset miatt a város határait és csomópontjait lezárni? A főtérre érve látták, hogy egyelőre minden nyugodt, valami azonban azt súgta ösztöneiknek, hogy ez vihar előtti csend. Végre megérkeztek a bázisra. A főtér egy távoli sarkában állt a ház, amelynek második emeletén rendezték be a főhadiszállást. A Rezidens itt várta kapcsolatai felbukkanását. Bár ő volt a rangidős, közel járt a negyvenhez, és parancsnoknak is ő volt kijelölve, biztonsági kérdésekben mindaddig Tomra hallgatott, amíg ez nem korlátozta munkájában. Ezért nem sétálgatott egymaga a városban, és váratlanul sem lépett le soha. A találkozók helyszínét mindig pontosan egyeztette a csapattal, hogy fel tudjanak készülni védelmére, és néha bevette őket a munkába, hogy hitelesebb legyen a legendája. Balsay magas rangú tiszt volt, szolgálataiért nem egyszer kitüntették már. Remekül eligazodott a kémek világában, jól tárgyalt és könnyen tudott félrevezető képet mutatni magáról. Több nyelvet beszélt, jól ismerte a bűnözők észjárását. Egy valamihez azonban nem értett. Nem volt gyakorlata a fizikai összecsapásokban, nem tudott bánni a fegyverrel, és testnevelésből is mindig felmentették. Ő az eszével került be a harcosok világába, nem fizikai rátermettségével. Lévai és Tom kettesével szedték felfelé a lépcsőfokokat. Az ajtón a jól ismert kopogással jeleztek. Kisvártatva kinyílt az ajtó, a Rezidens állt mögötte álmos 15

16 tekintettel. Rövid, barna haja kócosan, összevissza állt. Tom nem várta meg, hogy odébb lépjen, kivágta az ajtót és beviharzott a szobába. Mennünk kell! tért könyörtelenül a lényegre. Lévai még utoljára kilesett, aztán óvatosan becsukta az ajtót, majd szinte megszokásból ellépett a nyílászárók vonalából. Mi van? Hová? kérdezte unottan a Rezidens. El innen! Le kell lépnünk! magyarázta Tom, miközben elkezdte összecsomagolni a legfontosabb holmikat. Balsay szeméből egy pillanat alatt kirepült az álmosság. Miről beszélsz?! csattant fel. Nekem ma délután találkozóm lesz. Közel két hónapja ezt szervezem. Nem mehetünk sehová! mondta, és Tom elé állt. Lezárják a várost! felelte Tom. Gáz van, itt valami nagyon rossz készülődik! El kell mennünk, amíg lehet? A Rezidens Lévaira nézett, aki helyeslően bólogatott, megerősítve társa szavait. Balsay az ablakhoz lépett, Tom ösztönösen utánaugrott és elhúzta a tűzvonalból. Nyugi! nézett rá méltatlankodva a Rezidens. Csak ellenőrzöm az infókat de nem lépett újra az ablakhoz, csak oldalról sandított ki. A nap néhány bárányfelhő társaságában ragyogott az égen. A macskaköves utcákon gyerekek kergetőztek. A főtéren álló díszes szökőkút angyalszárnyai alól megszokott hangján csobogott elő a keringetett víz. Balra tőle, az öreg Mirtic kávézójában jókedvű emberek olvasták a napi újságot a frissen sült péksütemény és a reggeli kávé mellé. A szemközti hentesboltban is a megszokott ütemben zajlott a munka, és a főnök 16

17 kedélyesen beszélgetett a vevőkkel. Az idős Mirtic néni a szökőkút melletti kispadon ült, szokása szerint galambokat etetett. Nézz körbe! Nincs itt semmiféle megszállás vagy lezárás! Nem megyünk sehová! Tom bosszúsan nyúlt a rádióért. Tehén, itt vagy? kérdezte. Igen főnök, jelentkezem? szólt be a derűs hangú Kistehén a rádióba. Tedd be a fülecset, azt akarom, hogy mindent hallj! utasította. Látsz katonai mozgást a városban? Kistehén a Tomékkal szemközti, legmagasabb ház padlásterében rendezte be rezidenciáját. Az ablakból könnyen szemmel tarthatta az egész környéket. A városon belül minden nyugodt, nem látok katonákat. Na, látod! jegyezte meg cinikusan a Rezidens. És hol látsz? erőltette tovább Tom. A stratégiai pontokon jött a lehangoló válasz. Minden kivezető utat teherautókkal zártak le. Mozgás még nincs, valószínűleg a platón ülnek az emberek. Tom felvonta szemöldökét, amolyan én megmondtam! jelleggel. Szerinted mire készülnek? kérdezte újfent a Rezidens. Azt csak utólag tudjuk meg majd a híradóból, jó pár száz kilométerre innen! nézett Tom a Rezidensre, de látta, hogy ez nem elég jó válasz. Neked magyarázzam? Te tudod a legjobban, hogy puskaporos hordón ülünk. A muzulmánok és az ortodoxok ölre mennek. Nem ez lenne első összecsapásuk a világtörténelemben. Nem szerencsés manapság erre bosnyáknak lenni! 17

18 De mi nem vagyunk azok. Nyugi, újságírókhoz nem érhetnek hozzá! Az egész azért van, mert féltik a gazdaságukat, és fosnak attól, hogy távoli, arab rokonok nyomulnak be, és ők fölözik le az üzleti profitot. Nem mi vagyunk az ellenségeik! De a barátaik sem! Te is tudod, hogy ez nem így megy! Ha itt elszabadul a káosz, akkor senki nem fogja nézni, milyen vallású vagy! Ezt megmutatták az elmúlt évek is. Azt hiszem, erről rengetegen, a horvát, a szerb és még ki tudja milyen nációk tagjai, hosszasan tudnának beszélni. Nem győztél meg! erősködött a Rezidens. Az én feladatom a te védelmed ellátása! És ha azt mondom, menni kell, akkor menni kell! Na, álljon meg a menet! bőszült fel az imént még oly álmatag hírszerző. Ha jól tudom, én vagyok itt a rangidős tiszt! Te csak tanácsokat adhatsz, a döntés az enyém! Nem fogod kéthavi munkámat tönkretenni, csak azért, mert ilyen beszari vagy! Az életedről van szó! Az életünkről! szállt be a vitába Lévai is Tom oldalán. A Rezidens nyugodtabb hangon folytatta tovább érvelését. Ez az informátor csak ma fog idejönni három órakor. Ha nem leszek ott, akkor megpróbálja holnap reggel nyolckor. Ha akkor sem talál, akkor több hónapra biztosan eltűnik! magyarázta. Nem hívhatom fel egy hét múlva, hogy bocs', de beteg voltam. Érted? Pontosan tudjátok, hogy megy az ilyesmi! Ha nem vagy ott, azt gondolják, hogy vagy elkaptak, vagy valami gond van veled. Nem veszik fel többé a kapcsolatot. Temérdek időbe telt, hogy eljussak ehhez az emberhez. Egy megérzésre alapozva nem kockáztathatom, hogy otthon 18

19 ne értesüljenek időben az új kábítószer útvonalról! Tom tudta, hogy a hírszerző igazat mond, talán még át is érezte a terhét, de a vészjelző ott csilingelt a fülében. Lépj le, amíg lehet! Én pedig nem kockáztathatom az életedet! ragaszkodott álláspontjához. Akkor hozz nekem kézzel fogható bizonyítékot! Mit akarsz, egy fejet, vagy egy ellopott parancsot? Miről beszélsz? kérdezte Tom újra feltámadó dühvel a hangjában. Menjünk le és kérdezzük meg! Mi van? Újságírók vagyunk, vagy nem? Minket nem bánthatnak. Csak érdeklődünk, mire ez a nagy megmozdulás! Ez őrültség! Tálcán kínáljuk fel magunkat! Jó, akkor maradunk! Tom szinte felrobbant a tehetetlenségtől. Két kezét ökölbe szorítva ismét az ablakhoz közelített, de csak oldalról, hogy ne legyen könnyű célpont. Látta, ahogy két teherautó fordul be a tér másik oldalán az utcára. Az alattuk lévő utcát pedig katonai terepjárón négy katona figyelte. Érezte, hogy szorul a hurok, megy az idő. Jó! döntött végül, Lévai és Kistehén nem kis meglepetésére. Készítsd össze a legfontosabb dolgaidat. Ha baj van, állj készen az indulásra! igazította el a csatát nyert hírszerzőt. De te nem jössz le velünk. Lévai és én megyünk oda! Vetted, Tehén? Vettem készítette be a 150 lőszert tartalmazó rakaszokat a PKM géppuska mellé. A PKM igazi káoszgerjesztő és területfogó fegyver, ezért szerette és dédelgette Kistehén. Ugyan nem kimondottan precíziós 19

20 lövőknek fejlesztették ki, de itt nem is egészen ez volt a feladat. Tudta, hogy neki kell felülről védelmet biztosítania társainak, ami rengeteg lőszert kívánt. Oly híres nyugalma teljesen eltűnt. Tom veszélyes lépésre szánta el magát azzal, hogy nyíltan besétál egy olyan helyzetbe, amiben a katonák oldaláról jó esetben az elfogásuk, rosszabb esetben a fegyveres összecsapás lehetősége rejlett. Neki is minden érzéke riadót fújt a városban zajló események láttán, de hallgatott, mert bízott Tomban. Lassan elcsendesítette tudatát és 3-4 mély lélegzetvétellel felkészült a harcra. Marco Drakulic az autó mellett állva figyelte, ahogy a zöld teherautók, mint méhkasból a méhek, egyetlen utasítására kirajzottak a kaptárból. A sofőrök fegyelmezetten kikerülték az út szélére húzódott fekete terepjárót, és amint észrevették, ki álldogál mellette, röviden tisztelegtek a kormánybiztosnak. Ő volt a Szerbiát uraló elnök, Drazen Gojkovic első embere. Miért álltunk meg itt? kérdezte félszegen az első ülésen ülő fiatal katona, Jaroslav Obradkovic. Úgy tekintett magára, mint Drakulic jobb kezére. Rendkívül tisztelte a kormánybiztost, mentorának tartotta, és az volt élete legszebb napja, amikor Drakulic felkérte személyi testőrének. A kormánybiztosnak nem volt igazán szüksége védelemre, csak a rangjával járó kellemetlenségnek tartotta az egész testőrösdit, de a szabály az szabály, így 20

21 maga mellé választotta az első kiskatonát, akit meglátott, hogy eleget tegyen Gojkovic elnök parancsának. Marco, fontos szerepet töltesz be Szerbia életében. Úgy illik, hogy megfelelő védelemmel vedd körül magad mondta egy napon az elnök. Drazen, meg tudom magam védeni. Van elég emberem a házamnál, és ha baj van, akkor tudom, kit hívjak. Nincs szükségem arra, hogy valaki állandóan a nyakamban lihegjen válaszolta legyintve Drakulic. Nem csak azért kell valaki, hogy megvédjen, hanem hogy a tekintélyedet emelje! A családod fontos befolyással bír mindenütt! célzott Gojkovic a Drakulic család kiterjedt kapcsolataira. Bátyja hadseregparancsnok volt, sógornője az építőipart uralta, az unokatestvérek klánja pedig a gyógyszeripar és az ingatlanüzlet fölött bírtak komoly befolyással. A háború egyre gazdagabbá tette őket. Nem véletlen, hogy Gojkovic elnök éppen őt nevezte ki különleges kormánybiztossá. Erre a kényes feladatra nem akármilyen kapcsolatokat ápoló, megbízható emberre volt szüksége. Így lett Drakulic feladata az elfoglalt területeken folyó rekvirálások felügyelete, műkincsek és egyéb értékek beforgatása, értékesítése és az államkasszába ömlő pénz tisztára mosása. Gojkovicnak nem kellett csalódnia, a kormánybiztos mindig pontosan tudta honnan, hova és mennyit kell fordítania, és honnan, hova, mennyit kell elvenni, hogy a szerb nemzetért vívott háború teljes győzelemmel végződhessen. Nem szeretném, ha valami bajod esne! Drakulic jobbnak látta, ha ilyen jelentéktelen apróságokon nem száll vitába a hirtelen haragú elnökkel, 21

22 ezért az ajtón kilépve rámutatott a legzöldfülűbb fiatal tisztre, aki szembejött vele. Ez volt Jaroslav Obradkovic, aki úgy érezte, mintha ezen a napon a szerencsecsillaga hullott volna az ölébe. Alig végezte el a katonai főiskolát, máris ilyen fontos pozícióba került. A kormánybiztos valószínűleg olvasta az aktáját, és megakadhatott a szeme a nagyapja nevén, aki fontos tisztséget töltött be a Drinai hadtestnél gondolta. Obradkovic nagyon büszke volt felmenőire, és hihetetlen szorgalommal tanult, hogy méltó lehessen nevükre. Huszonkét éves volt, pelyhedző állú, barna hajú, barna szemű kamasz. Ha lehetett, mindig Drakulic mellett volt, bár a kormánybiztos többnyire csak akkor tartott rá igényt, ha valahová utazott. Mit kérdeztél? szólt vissza Drakulic. A teherautók zajától a saját hangját is alig hallotta. Hogy miért álltunk meg? ismételte el a kérdést Obradkovic. Mindig jó, ha saját magad ellenőrzöd, rendesen végrehajtják-e az utasításaidat válaszolta oktatóan a kormánybiztos. Nem tudta eredeti szakmáját levetkőzni, civilben tanárember volt, és ha tehette, mindig ellátta jó tanácsokkal Obradkovicot. Nem azért, mert annyira a szívéhez nőtt, inkább csak hogy fenntartsa a látszatot. Menjünk vissza a főhadiszállásra! utasította sofőrjét, visszaszállva a kocsiba. Obradkovic a visszapillantóból nézte Drakulicot. Néha nagyon bosszantotta, hogy védence nem engedi kiszállni a kocsiból vagy fittyet hány a biztonsági szabályokra. Szerette volna jól végezni munkáját, de Drakulic ezt sokszor ellehetetlenítette számára. 22

23 Fel kéne vennie a mellényt! próbálkozott újra, a golyóálló mellényre utalva. Ugyan már, nem kell ide más mondta Drakulic és elővette hónaljtokjából a csontmarkolatú, ezüst vésetekkel cizellált Beretta 92-esét. Reméljük, arra nem lesz szükség markolt rá lába között lefelé fordított Kalasnyikovjára a fiú. Pontosan ezért vagy itt velem tette el a pisztolyt Drakulic. Egy testőr nem testőr válaszolt alig hallhatóan Obradkovic, és az utat fürkészte. Jó katona volt, a legjobb kiképzőktől tanult, de csodát ő sem tudott tenni. Tisztában volt vele, hogy Drakulic muszájból cipeli őt mindenhová, mégis hálás volt a sorsnak, hogy rá esett a választás. Mit dünnyögsz, fiam? kérdezte szúrós tekintettel Drakulic. Semmit, csak, hogy nem veszi igazán hasznomat válaszolta a fiú. Majd kerítünk neked valami testhezálló feladatot mondta a kormánybiztos ridegen, amiből biztosan tanulni fogsz. Egy életre! gondolta hozzá a mondat végét magában. A főhadiszállás a várostól pár tíz kilométerre, Gojkovic elnök egyik rezidenciájában volt berendezve, mivel az elnök részt akart venni a fontos döntésekben. A tárgyalóteremben Milorad Vukovic tábornok és az elnök már várta Drakulic érkezését. Mi a helyzet odakint? kérdezte Gojkovic a belépő kormánybiztost. Elfoglalják a stratégiailag fontos helyeket válaszolta Drakulic, noha ő maga nem volt katona, de 23

24 Gojkovic minden militáris kérdésben kikérte véleményét, mert rendkívül jó stratégának tartotta. Nem katonai szempontból, hanem a haszonhúzás szempontjából. A házak? Mindent egyeztettem válaszolt ismét a kérdezett, nem ejtenek kárt bennük. Gojkovic elégedetten hátradőlt az ovális asztal végénél. Magyarázza meg a katonáknak, hogy miért tesszük? szívott cigarettájába az elnök. Értettem! húzta ki magát Vukovic tábornok. A kormánybiztos szórakozottan harapott rá harmadik cukorkájára. A falakat díszítő festményeket nézte. Az üveges szekrényekben kegytárgyak sorakoztak, a másik falon fegyverek. Drazen Gojkovic személyesen adott parancsot Vukovic tábornoknak a város elfoglalására. A kormánybiztos elégedetten vette tudomásul az eredményt. Nem is várt mást! Gyorsan meggyőzte az elnököt arról, miért kell mihamarabb megkezdeni a kitelepítést. A kézzelfogható és pénzzé tehető értékek megszerzése nemzeti ideológiával és indulattal átitatva valóban evidenssé tették a döntést. Most végre visszaütünk! bólintott az elnök. Megkezdjük a zárást az első tiszta pillanatban. Az oroszok informáltak. A területről nem készül kémműhold felvétel! húzta össze mindentudóan Gojkovic elnök a szemét, majd felállt és a szemközti falra erősített térképhez sétált. A sajtót csalják el valahogy. És minimum kettős zárás kell! Hármas zárás! nyomatékosított a tábornok. Ha megengedi, azonnal sajtótájékoztatót fogunk tartani. A megbeszélt vasúti szerencsétlenségről 24

25 Marco Drakulic a két tárgyaló férfit figyelve arra gondolt, hogy nincs jobb, mint irányítani, és háttérben maradni. A vasúti szerencsétlenség fedőakciót ő sugallta. Ismerte a várost, mint a tenyerét. Tudta, hogy lesz megerősítve, hol kezdődik a kitelepítés, hol lesznek a gyűjtőközpontok, honnan jönnek és hova mennek a buszok, melyik alakulatot mozgósítják majd a piszkos munka elvégzéséhez. Néhány nap. Nem lesz több néhány napnál. Drakulic emberei a békefenntartókkal vacakoltak a legkevesebbet. Oda semmi más nem kellett, mint jó nők, drog, pia és bulik. A katonák ennek fejében elfordították a fejüket. A nemzeti hadsereg akár a hátán is áthozhatta a fegyvereket. A droggal megrakott kamionok úgy közlekedtek, mintha tejet, kenyeret szállítottak volna. A békefenntartók azt hitték, nagyon távol vannak a való világtól, hazájuktól, és ha a háborúnak vége lesz, mindent, ami a misszióban történt, elnyeli a felejtés. Tévedtek! Marco Drakulic keze messzire elért és nem zavarták a nyugati határok sem. Előzetes információk? kérdezte az elnök, bár már megbizonyosodott róla, hogy emberei a kitelepítést fedő, stratégiai célokról szóló, megtévesztő híreket már régen kiszivárogtatták. Bosnyák támadástól tartottunk mondta fel a leckét a tábornok. Nincs szükségünk kollaboránsokra. A várost erőddé kellett alakítanunk! Komoly ütközetre kellett felkészülnünk. Emellett egy baleset miatt, ami a várostól 23 kilométerre történt még inkább indokolt a katonai jelenlét! A kormánybiztos kedvtelve figyelte a hősök színjátékát. A felelősséget mindig az ostobák, az 25

26 okoskodók, a mártírok vagy a hősök viselik. Drakulic tudta, hogy a háborúnak vége lesz egyszer, és a hősök célpontokká válnak. Vedd át az irányítást! A tisztek folytassák az előkészítést! fordult az elnök az eddig némán figyelő kormánybiztoshoz, ezzel lezárva a megbeszélést. Marco Drakulic biccentett, hogy értette. Élvezettel gondolt arra, hogy ilyen pozícióval, az elnöki parancs mögé bújva, olyan hatalomra tesz szert, ami igazán jövedelmező lesz a háború után. Ő nem egyszerűen túl akart élni, hanem a lehető legjobban élni. Drakulic megértette a háborúban rejlő lehetőségeket. Valódi üzletember lett! A háború nem csak a fegyverkereskedelmet, a fosztogatásokból gyümölcsöző műkereskedelmet, az emberkereskedelmet és az orvostudomány fejlődését szolgálja. Hosszú távon meg lehet alapozni az ingatlan és telekspekulációt is, csak jó helyen, jó időben kell elvégezni a népirtást. Gojkovic elnök távozott, Drakulic és a tábornok az irányítóteremben maradtak. Vukovicnak folyamatosan jelentettek a műveleti törzsek tisztjei. A kormánybiztosnak semmi más dolga sem volt már, mint éberen figyelni, hogy a váratlan eseményekre megfelelő reakció szülessen, és hogy pontosan az történjen, aminek történnie kell. Az első egység nyolc kilométeres körzetben, hermetikusan körülzárta a várost. Kilenc átengedő pontunk van. Kik akadtak fenn? Összesen tizenkét személy várakozik. A város felé engedjék őket tovább! Átfésültük az erdőt folytatta a törzstiszt a jelentést. Semmi! Korán reggel van. 26

27 A rádióforgalmazás híreit követve, Drakulic piros filctollal körberajzolta a várost a második és a harmadik gyűrű mentén is. Gyorsak voltak, remélem, nem követtek el hibát mondta félhangosan. A tábornok sértődötten fordult hátra. Az embereim tudják, hogy nem követhetnek el hibát. Drakulic érezte a hangsúlyból Vukovic kegyetlenségét. Tudta, hogy szigorú büntetést szab ki annak, aki nem hajtja végre tökéletesen a parancsot. Nem tartotta sokra Vukovicot, de nem is botránkozott meg. Ilyen vezetőkre volt szüksége, akik nem bánnak kesztyűs kézzel az emberekkel. És a lakosság? kérdezte meglehetős éllel a hangjában. Tökéletesen gyanútlan. Minden megy a megszokott kerékvágásban. Hamarosan semmi más nem lesz itt dünnyögte Drakulic, de a mondatot nem fejezte be; a legbelső, vörös gyűrűbe szorított várost hibajavítóval fehérre satírozta a térképen, olyan precízen, mintha csak arra kéne figyelnie, hogy túl ne szaladjon egy kifestőkönyv vonalain. A mappán a város helyén fehér folt éktelenkedett, kifelé terjedő piros peremmel. Egy lőtt seb negatívja. Mintha a semmi vérezne! 27

28 A 17 éves Ivan Radics éppen a szomszéd faluból, a barátaitól jött vissza a városba, és hamarosan be is engedték. Otthon elmesélte Mirának, hogy a katonák nagyon szakszerűen teszik a dolgukat, semmi fennakadás nincs és korrekt a tájékoztatás is. Akkor biztonságban vagyunk! mondta Mira, és magához húzta a fiút, hogy forró csókot leheljen az ajkára. Élete nagy szerelme volt a jókötésű, ártatlan tekintetű Ivan. Mira úgy érezte, nála jobb embert nem is találhatott volna. Elhatározták, hogy összeházasodnak, ha betöltik a tizennyolcat. Egyelőre titokban találkozgattak csak, a szülők nem vették volna jó néven a szerelmesek nyilvános turbékolását. Ivan átölelte szerelmét és az ágyra döntötte. Kezével végigsimította fényes, fekete haját. A lány gyönyörű volt, ahogy ott feküdt előtte. Hófehér bőre, melegtüzű, barna szemei, duzzadó keblei felkeltették benne a vágyat. Mira magához húzta. Érezte, hogy ő is akarja. Ivan szíve egyre hevesebben kezdett dobogni. Újra megcsókolta. Lassan a melleire csúsztatta kezét. Ne itt! suttogta Mira a fiú vértől zakatoló fülébe. Várj meg Mirtic kávézójában. Húsz perc múlva ott leszek. Mutatok egy gyönyörű helyet! Az utolsó mondatokat már buja tekintettel, Ivan szemébe mondta. A fiú úgy érezte, övé a mennyország. Megfékezve vágyait megigazította magán a ruhát, majd egy utolsó csókot dobva a lány felé, elindult a kávézóba... 28

29 Tom bosszúsan pakolta össze felszerelését, hogy együtt legyen minden szükséges, ha menekülni kell. Legszívesebben behúzott volna egyet a Rezidensnek, de nem volt kedve hetven kilóval a hátán, háztetőkön, sikátorokban és bozótban menekülni. Csinált már ilyet, nem bizonyult valami kényelmesnek. Márpedig Tom feladata az volt, hogy minden áron megvédje a Rezidenst. Akár önmagától is! Még mindig esélyesebbnek látta a menekülést a Rezidens javasolta kísérlettel megbolondítva, mint úgy, hogy egy ájult, megbilincselt embert kelljen menekítenie. Akkor te itt maradsz, ugrásra készen! akasztotta a Rezidens vállára az összekészített csomagot, ami nem volt nagyobb egy aktatáskánál. És nem kíváncsiskodsz, nem dumálsz bele a rádióforgalmazásunkba, legfeljebb hallgatod! Itt a fülecs! tette kezébe a testszínű, picike hangszórót, amely közvetlenül a hallójáratba vezette a hangot, így észrevétlen kapcsolatban lehettek egymással. Abban az egy esetben szólhatsz, ha életveszélyben vagy! Megértetted? kérdezte Tom, mérgesen a szemébe nézve. Balsay jobbnak látta, ha mostantól együttműködik. Amit akart, azt elérte! Tom kipróbálta a kommunikációs rendszert, még mielőtt elindultak volna. A csuklója belső oldalára helyezett adóvevő gombját testéhez szorította és elkezdett beszélni, majd engedett a szorításból, hogy hallja a többieket. Kistehén visszajelzett, hogy mindent hall, Lévai is belépett a rendszerbe egy pillanat erejéig. Aztán megigazították nyakukban a sajtóigazolványt, hogy feltűnő legyen, és pisztolyukat a csípőtokba rejtették, amit a kigombolt ing szárnyával takartak el. Legszívesebben gépkarabéllyal a nyakban indultak volna 29

30 lefelé, de azt nehéz lett volna elrejteni, ezért a második fegyveres taktikával dolgoztak. Így nevezték, ha egyedül csak pisztoly volt náluk. Indulunk! tudatta Tom a lépcsőházba lépve Kistehénnel, aki már átszellemülten csüngött a PKM irányzékán és a teret vizslatta. Két katonai UAZ a tér közepén hallotta Tom a nyugtalanító helyzetjelentést. A kis utcába megyünk, a dzsiphez válaszolta. Vettem! mondta Tehén, miközben áthelyezte a célt. Lévai és Tom beszélgetősre vették a figurát, ahogy kiléptek az utcára. A legnehezebb mindig az volt az álcázásban, hogy testük ne árulja el kilétüket. Egy harcedzett férfi mindig másképp mozog, mint egy irodista újságíró. Lévai kicsit lóbálta a kezét, Tom gesztikulált. A francba, elkezdődött! jött az újabb hír a fülecsen. Benyomultak Mirtic kávézójába. A cigarettázó katonák villámgyorsan eldobták a csikkeket, és berontottak Mirtic kávézójába. Egy sarokkal arrébb már vonultak az emberek, de a körzetekben egymástól függetlenül haladt a munka. Mirtic kávézójának ajtaját nem kellett berúgni, mindig nyitva állt mindenki előtt. Az első katona irányba tartott, a második ellentétesen, a többiek a harmadik oldalt 30

31 biztosították. Nyolcan voltak. Mirticnél friss kávéillat keveredett a reggeli cigaretták könnyű füstjével, a rádióból zene szólt. Mirtic a pult mögött szöszmötölt. A felesége mosogatott. Ivan Radic az ablaknál álló asztalkánál újságot olvasott. Egy csapat fiatalember a pult mellett kártyázott. Egy 15 éves forma fiú éppen Mirtic asszony szendvicseiből válogatott. A katonák betörésekor mintha jeges szél csapott volna a kellemesen duruzsoló helyiségbe. Rémület fagyott az arcokra. Akárha egy csapásra meghaltak volna a testek. Csak a katonákéból sütött az agresszív erő. Ordítottak. Mindenki maradjon a helyén! Senki ne mozduljon! Tudták, nem az az érdekes, mit mondanak, hanem, hogy miként. Ismerték a civilek reakcióit. Most nem volt szabad megállni. Meglepetés, sebesség, erőszak! Azonnal meg kell törniük valakit, hogy megtartsák az áldozatok bénultságából fakadó előnyüket. Mindegy, kivel kezdik, mindig van valaki, aki az első kérdést felteszi! A célpont az első ébredő, vagyis az, akinek leggyorsabban jár az agya, aki még képes cselekedni, azon kell majd példát statuálni. Mi történt? emelkedett fel székéből Ivan. Abban a pillanatban a hozzá közelebb álló katona puskatussal teljes erőből lökte vissza, hogy Ivan a széket felborítva terült el a földön. A jelenet gyorsan zajlott, nem volt idő gondolkodni, de még érezni sem. Az első fegyveres már nyomult is befelé, a többiek biztosították, és kétoldalt lezárták a teret. Pillanatok alatt átvizsgálták a kávézót és a mögötte fekvő helyiségeket is. Kihozták Mirtic fiát, két kislányát és hálóruhában Mirtic idős édesanyját. Nincs időnk, hogy elmagyarázzuk önöknek! Mindent hagyjanak itt, kifelé! 31

32 Ivan vérző tarkóját tapogatta. Mirtic lassan elindult a pult mögül. Kislányaihoz lépett és a nagyobbiknak meg akarta fogni a kezét. Lányát azonban elrántották tőle. A katonák különválasztották a nőket a férfiaktól. A kislányok anyjukhoz simultak és Mirticet ez valamelyest megnyugtatta. Most azonnal biztonságos helyre kell önöket szállítanunk! Én várok valakit! erősködött Ivan, nem tanulva a korábbiakból. Neki is biztonságos helyre kell mennie! Ha megjön, Önök után megyünk! Erre most nincs időnk! Önök rossz helyen vannak! Ne féljen, a társainknak mindenkire gondjuk lesz! Gyerünk! Gyorsan! Indulás! Ivan nem ellenkezett tovább. Akit kergetnek, nem tud gondolkodni. A katonák nem estek ki a ritmusból. Az emberek valóban szedni kezdték a lábukat, kapkodtak, már nem az első percek lassított felvétel módjára mozdultak. De gondolkodni, mérlegelni, kérdezni egyre kevésbé voltak képesek. Mirtic élt a gyanúperrel, hogy a katonák hazudnak. Ezek mindig hazudnak! villant át a fején, de tovább nem jutott, mint hogy engedelmeskedjen. A katonák kiabáltak és taszigálták őket kifelé. Riadt tekintetek keresték egymást. Mirticnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megnyugtató pillantást vessen kétségbeesett kislányai felé. Mirtic anyja halkan nyöszörgött, de szánalmasan vékonyka hangját túlüvöltötték a katonák. A férfiakat terelték ki először az épület elé. Odakanyarodott az első busz és felszállították őket. Mirtic kávézójában két katona maradt hátra. Az egyik magába tömte a fiú otthagyott szendvicsét és belekortyolt 32

33 egy csésze kávéba. A másik elvágta a telefonzsinórt, lerúgta a tévét, és a poharakkal együtt lesöpörte a rádiót. A csörömpölést csend követte. A katonák a lakásba siettek, hogy összeszedjék az értékes, könnyen mozdítható holmikat. Tom fél szemmel a dzsipre sandított és látta, ahogy leugrálnak a katonák, hogy elkezdjék a zárást. A lehető legrosszabb pillanatban léptek ki. Már nem tudtak visszafordulni. Az nagyobb hiba lett volna, mint odamenni. A fegyvereket figyelte, miközben látszólag vadul magyarázott Lévainak. A katonák nyakában lógó AK-47-esek ki voltak biztosítva, pedig ezek a katonák nem voltak profik, akik megengedhetik maguknak, hogy kibiztosított fegyverekkel ugráljanak. Az AK hibája ugyanis, hogy ha lőnek vele, akkor könnyen jobbra, felfelé elhúzza a sorozat, nehéz megtartani, ezért ki tudja, hova mennek a lövések. Ez baj. Kivéve, ha mindegy, hogy hányan lesznek az áldozatok! Az ittenihez hasonló helyzetben még a profi katonák is egyes lövésre állítják fegyvereiket, de most láthatóan nem ez volt a cél. Tomban felharsant a vészjelző. Közeledésüket látva a katonák félkörívbe rendeződtek, egyértelműen támadó alakzatot vettek fel. A sajtó munkatársai vagyunk szólalt meg angolul, felgyorsítva az eseményeket. Az egyik katona rájuk emelte fegyverét. Tom és Lévai abban a pillanatban két 33

34 oldalra szétugrott, teret adva Kistehén lövéseinek. Egy rántással elővették pisztolyukat és a kapu felé hátrálva, szemből lőni kezdték a szerb fegyvereseket. A négy katonának esélye sem volt. Kistehén olyan szögből lőtte őket, amelyből képtelenség volt gyorsan elmenekülni. A Tom és Lévai által leadott lövések csak biztosítékként szolgáltak. A baj nem is ezzel volt, hanem a téren gyülekező, temérdek katonával, akik a lövések hangjára megindultak feléjük. 180! kiáltotta Tom. Lévai behúzta a fegyvert és megfordult, tudta, hogy vissza kell menniük a Rezidensért. Hallotta maga mögött a PKM kerepelését és érezte, hogy Kistehén, mint egy őrangyal, a magasból vigyáz rájuk. A tér és a kis utca szöge még egy ideig fedezéket nyújtott a meginduló katonák elől. Azt is tudták, hogy elsődlegesen a lövések irányába fognak mozdulni, az pedig felülről jött, úgyhogy maradt néhány másodpercük elmenekülni. Lévai berúgta az ajtót Tom előtt, és egymás után rohantak fel az emeletre. Tom úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor fölfelé futott a lefelé közlekedő mozgólépcsőn. Gyűlölte, mégis számtalanszor át akarta érezni, ahogyan leáll az idő körülötte, minden lelassul, ő pedig küzd, de mintha semmi lendület nem volna benne, aztán mégis fölér. Föl kellett érni, hogy kimenekítsék a harmadik embert, és még Kistehénre is gondolniuk kellett. Tom nem szerette a páratlan számú csoportokat. Csak a magyarok dolgoztak így, az izraeliek és az amerikaiak mindig páros csapatokat alkottak, ennek oka egyszerű volt: nem akarták, hogy valaki, akinek nincs párja, bajba kerüljön. 34

35 DEKO! DEKO! DEKO! kiabálta Tom az ajtóhoz közeledve a Rezidenshez címzett szavait. Minden tizedmásodperc számított. Remélte, hogy Balsay nem blokkol le, és tudja, mi a dolga dekonspiráció esetén. Nem szerette volna, ha bepánikol, mint egy előző akcióban az a védett diplomata, aki magára zárta az ajtót, és Tom hosszú percekig próbált a lelkére beszélni, mert nem volt más választása. A zárakat ők maguk erősítették meg, semmi értelme sem lett volna az ajtó berúgásával próbálkozni. Mire felértek a másodikra, megkönnyebbülten látták, hogy a Rezidens a két táskát vállán átvetve már a nyitott ajtónál áll. Tom és Lévai berobbantak a lakásba, hogy egy pillanat alatt még körbenézzenek. Magukra kapták az előkészített, ruházat alatt rejtve hordható taktikai mellényeket, amelyek tele voltak lőszerrel és fegyverrel. Amit nem tudtak magukra venni, azt a túlélő táskákba csomagolták, ezek már ott lógtak a holtsápadt Balsay vállán; bennük kötszer, víz, élelem, kommunikációs tartalékrendszer, 4 rádió, 4 rejtett kezelő, tartalék akkumulátorok, maradék lőszer, valamint tartalék fegyver is. Tom végigsimította az ágyat, benézett mindenhová, hogy meg van-e minden, ami kell, majd kifordult a lépcsőházba, hogy biztosítsa az alulról jövő ágat arra az esetre, ha a katonák elérték már a bejáratot. Kintről hallotta a gépkarabélyok hangját és tudta, hogy Kistehén tűzfészke már célponttá vált. Minél hamarabb el kell innen tűnniük, hogy őrangyaluk is elhagyhassa helyét. Nem maradhatott hátra semmi rájuk utaló nyom, Lévai a lakásban elfordította a bekészített detonátor kapcsolóját, majd rohant ki a lépcsőházba, ezúttal a felfelé vezető 35

36 irányba. Tom elkapta a sután az ajtóban álló Rezidenst és társa után tolta. A Kistehén előtti óra kijelzőjén másfél percről indultak visszafelé a számok. Akkor ütött rá a startgombra, miután Lévaiék eltűntek a szemközti ház gyomrában. Pontosan tudta, hogy nem tart sokáig felrohanni a lépcsőn, és elfordítani a detonátor kapcsolóját. Ez lesz az ő menekülésének kulcsa. Addig ki kell tartania! Figyelte a teret, az odasereglett katonákat, és módszeresen lőtte sorozatait, minél nagyobb területet lefogva. Már napokkal ezelőtt felmérte a terepet, jól tudta, hol vannak azok a helyek, ahol lövései után a katonák el tudnak rejtőzni. Előnyére volt, hogy a lövedékek a házak közötti szűk téren, zárt közegben pattogtak, ezért a hangokból nem lehetett egyértelműen következtetni az orvlövész elhelyezkedésére. Mindenki fedezéket keresett, a katonák ész nélkül kezdtek lövöldözni, még inkább, a végletekig fokozva a káoszt. Kistehén abban reménykedett, hogy mire rájönnek, melyik épületre kell rámozogniuk, addigra felrobban a szemközti bomba. Fő célpontja a parancsnoki kocsi volt és szinte a földhöz szegezte a mögötte elbúvó tiszteket. Fostok, mi?! gondolta. Addig se tudtok irányítani! Tudta, ha a tűzfészket kereső katonák a ház bejáratánál a falhoz simulnak, akkor csak a gellert kapott lövedékek jelentenek veszélyt számukra, hiszen azt a 36

37 szöget nem tudja támadni, csak akkor, ha kihajol az ablakon, az pedig nyilván öngyilkosság lenne. Még 45 másodperc pillantott az óra kijelzőjére. Mindjárt jövök, fiúk! Tom tüdeje szinte sípolt, mire a lépcsőfordulóba értek, minden lélegzetvételnél úgy égett, mintha szét akarna robbanni. Fülei bedugultak, csak a szíve dobogását hallotta őrjítő hangosan. A külső zajok úgy szűrődtek be valahonnan távolról, akárha egy dunsztos üvegbe lett volna bezárva. Nem blokkolhatott le, egyetlen dologra összpontosíthatott csak, hogy kimeneküljenek. Maga előtt tolta a Rezidenst, akinek semmifajta kommandós kiképzése nem volt. Csak remélni tudta, hogy nem esik össze előtte, és nem kell cipelni, mert az meghiúsítja az egész menekítési akciót, és akkor végük. A padlásra vezető lépcsők most úgy tornyosultak előttük, mintha a Mount Everest megmászására készültek volna. Ne add fel! Gyerünk! kiáltott az előtte éppen összeesni készülő emberre. Ki kell innen jutnunk! ehhez azonban rengeteg dolognak össze kellett jönnie. A menekülési útvonalat előkészítették, hiszen nem tudhatták, mikor lesz rá szükség. Második emeleti bázisukról a legkézenfekvőbb menekülőút a tetőn át vezetett. Az ellenség látott minket, tudják, hogy itt vagyunk, mindjárt betörik a kaput a katonák. Suhantak át a gondolatok Tom fejében. 90 másodperc és robban, 37

38 csak Lévai találjon bele addig a kulcslyukba! Aggódott a padlásteret lezáró ajtó kinyitása miatt. Elöl rohanó társa már a kezében tartotta a kulcsot, de Tom tudta, hogy ha akció van, és felmegy az adrenalinszint, akkor az ember könnyen elveszíti finom mozgásait. Tud lőni, futni, verekedni, de nem talál bele egy rohadt kulcslyukba. Nyitva kellett volna hagyni! Bosszankodott, de közben jól tudta, hogy ha valamelyik lakó arra keveredik, akkor nagyon gyorsan megbukhatnak, így hát inkább zárva tartották az ajtót. Tovább! üvöltötte a csetlő-botló Rezidensnek, aki elesett a heves futásban. Szíjánál fogva ismét felrángatta, majd egy buldózer erejével tolta felfelé. Lévait figyelte, és a dunsztosüvegen túl, a külső zajokat. Még mindig hallotta a PKM-ből származó géppuskaropogást. Kistehén még él! Tom biztos volt benne, hogy mindent megtesz, hogy ne érjék utol őket. Lévai az ajtóhoz ért, elsőre betalált a kulccsal, az ajtó kicsapódott, ahogyan a kulcsfordítással együtt jó nagyot rúgott bele. Ugyanazzal a lendülettel a tetőt támasztó deszkákra vetette magát, amiket korábban ők állítottak be, hogy helyükön tartsák a cserepeket. Mivel nem volt kijárat a tetőre, ezért csinálni kellett egyet. Egy tátongó lyuk a ház tetején viszont feltűnő lett volna, ezért a cserepeket óvatosan deszkákkal támasztották meg. Lévai az ugrástól a deszkáknak esett, majd összehúzva magát tovább gurult, hogy a leomló cserepek minél kevesebb helyen érjék. Automatikusan megcserélődött a sorrend, Tom kimászott a lyukon, és maga után húzta a Rezidenst. Lévai is feltápászkodott és ment utánuk. Háttal a nyeregtetőnek támaszkodva, óvatosan araszoltak az ereszcsatornán lépkedve, a következő ház felé. Az 38