MÁRAI SÁNDOR SIRÁLY A SZIGET HELIKON KIADÓ. Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto) SIRÁLY

Átírás

1 MÁRAI SÁNDOR SIRÁLY A SZIGET HELIKON KIADÓ Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto) SIRÁLY A tölttollra gondosan reácsavarta az ebonitkupakot, nagyon lassú és óvatos mozdulattal, körülbelül, ahogyan egy sebész veszi kézbe az éles mszert vagy egy vegyész az üvegcsét, melyben élet és halál van; gyógyító anyag vagy méreg egész falvak számára. Egy ideje minden mozdulata ilyen feltnen óvatos volt. Ujjai, ezek a zongorán, írásban, vívásban és labdaütésben gyakorlott, csontos, hosszú és fehér ujjak, tétlenül, csaknem kimerülten pihentek most az íróasztalon, mintha egyfajta párviadal, kemény és férfias mérkzés után pihennének. Mvészek keze pihen így, mikor leírták az utolsó szót, felkenték a vászonra az utolsó ecsetvonást, vagy leütötték a búcsúzó hangot a zongorán, s tudják, hogy most véget ért valami, ami egyszeri és nem ismétldik meg soha többé az idben. De mégis, inkább úgy pihent a kéz, mintha valamilyen nagy ellenállást kellett volna leküzdenie. Mintha viaskodott volna valakivel. Milyen lehet a gyilkosok keze, közvetlenül a tett után? - gondolta most és figyelmesen nézte kezét. Elször nézte így életében. Az ember rettenetesen keveset tud önmagáról. Már testünkrl is alig tudunk valami megbízhatót. Mit remélhetek lelkemtl, melynek természetét egyáltalán nem ismerem, csak megnyilvánulásait érzékelem? S a többiek lelkétl, kiket nyilvánvalóan még sokkal kevésbé ismerek, mint önmagamat. Mit remélhetünk egymástól, emberek?... A nedves kézírás fölé hajolt. Vörös ceruzát keresett el a tolltartó aggályosan rendbe rakott írószerei közül, s az árkus papír szélére erélyesen odaírta: Szigorúan bizalmas. Most mindjárt csönget, átadja a kéziratot a gépírónnek, aki tisztába írja a szöveget, szigorúan és bizalmasan. Aztán borítékba zárja a kéziratot és átviszi a miniszternek. Aztán elkezddik valami: néhány írott szó, mely e pillanatban nem száradt föl még a papíron, élni kezd. A nyomdákban a nagy körforgógépek zsíros, fekete festékkel nyomtatják majd e szavakat, a rádióban egy érces, mesterségesen megrendült hang kiáltja világgá e mondatokat, millió és millió ember sápadtan olvassa és hallgatja a szavakat, melyeket vetett az imént papírra. Kezét nézte és elégedetten látta, hogy hosszú

2 ujjai remegnek, mint valamilyen különös erfeszítés, párbaj vagy Beethoven-szonáták egyórás gyakorlata után. Párviadal után remeg így egy férfi keze vagy alkotás után a mvészek keze - de mi volt ez, alkotás vagy párviadal? Végre is csak parancsot teljesített. Ez a néhány mondat elhangzik majd holnap. A telefonok csörömpölnek. Egy asszony sápadtan hallgatja a rádió eltt e szavakat, gyermekét szívéhez szorítja, sírni kezd. Munkások abbahagyják gyárakban a munkát, a szavak élni és cselekedni kezdenek. A szavak áthatolnak az élet szövetébe, s keringeni kezdenek az óriási test vérkeringésében, mint egy oltás anyaga a vérpályán. A nagy gépezet, az állam, millió és millió hajszál finom áttételében mködni kezd e szavak hatása alatt, s a nagy szervezet, a nemzet, dobogó szívvel kezd élni, mikor e szavak elhangzanak. A nagy és finom üzemben fegyelmezett emberek élnek, s mindannyian apró hajszálrugói csak annak a bonyolult szerkezetnek, mely e szavak következtében most összes lendítkerekeivel eszeveszett ütemben kezd forogni. Felállt, az ablakhoz ment, lenézett a városra. Éjjel hó esett. A hó mindig a meséskönyv egyik lapjának emlékét idézi fel. Kis házak dideregtek a hóban, s lenn a folyó már jégtáblákkal zajlott. A folyón túl a nagy város, palotáival, a kupolás házzal. Homlokát simogatta ideges mozdulattal, mint mindig, mikor modorral és magatartással iparkodott leplezni valami áradót, kínzót, embertelent, ami a mélybl tört el, az emlékek és az érzések lucskos, bányaléggel telített tárnáiból. Mi lesz holnap, ha elhangzanak e szavak? És holnapután? S mi lesz e szavakból abban a homályosabb, tapinthatatlanabb valamiben, amit általános szóval idnek neveznek, s aminek sajátsága, hogy nem engedi el azt, amit magába fogadott egyszer: mint egy eszels szeret, halálos öleléssel szorít magához mindent, ami egyszer karjai közé tévedt. Amit elkezdtek, az id zsákmánya marad... Az ablak egyik sarka megtelt jégvirággal, bonyolult és túlrajzolt ábrákkal, mintha egy japán fest a maga gyönyörségére cselekedne valami céltalant és fönségeset. S lenn a folyó és a házak. S messzebb, a ködben, az ország, sok millió ember. S messzebb, a ködben és az idben, más országok, mint tenger, oszló és emelked rétegek egymást követve e különös elemben, az idben. Németek. Oroszok. Az óceán. A kis népek, hisztérikus izgalomban. S valahol, még sokkal messzebb, a történelem mögött, az egyén, érthetetlen sorsával: egy kínai most megy ki a mezkre, két bombatámadás között nyugodtan dolgozik a rizsföldön, arcán mosoly, eszméletében egy verssor vagy egy erkölcsi parancs értelme. Negyvenöt éves vagyok, gondolta. Ajka némán számolt. Egy napon vége lesz a háborúnak, gondolta még. S akkor már nem leszek fiatal ember. Végigmegy a szobán, hátán összefont kezekkel. A szoba langyos, a minisztériumban szorgalmasan ftenek. A ház régi, a szobák boltívesek, a falak vastagok. Nem is hivatalszoba

3 ez, egyfajta úri társalgó inkább. Biedermeier ülkészlet a fal mellett, sárga selyemhuzattal. A falon a miniszter arcképe. S egy másik kép, halászok a Tiszán. A miniszter szigorúan nézi a szemközti falról a tiszai halászokat. Az íróasztalon minden aggályos rendben. A sarokban egy állványon, vaskosárban zöld ével növények. Nem, mire vége lesz a háborúnak, már nem lesz többé fiatal ember. Mikor elkezddött... nem szívesen mondja ki a szót, még gondolatban sem. Mikor elkezddött, ebben a szobában tartózkodott, reggel kilenckor. Akkor megfogadta, hogy nem mozdul innen, nem megy külföldre, amíg nincs vége az egésznek. Mi volt e fogadalom tartalma?... Mi az értelme minden fogadalomnak? Félelem, sértettség, egyfajta merevgörcs, menekülés. Mindenki menekül ilyenkor valamibe. Nem megy vissza a városokba, melyeket ismert és szeretett, amíg nem tisztogatnak meg újra mindent, nem áll minden megint helyén, a városokban és az emberek lelkében. Ezt fogadta meg. Meddig tart még a fogadalom s mindaz, ami feltétele e fogadkozásnak? A köd vastagon fekszik az ablak eltt, a folyó, az ország, a világ felett: kénytelen visszaállani az ablakhoz és a ködöt nézni, mintha ez lenne az egyetlen felelet az életre. Mennyit vitatkoznak, jósolnak és hazudnak! Két éve, mindennap, otthon és a hivatalban, társaságban és utcán, hidegen és jólértesülten, halkan és bizalmasan! S mindig ugyanaz a remeg bizonytalanság, a fölény, a hidegen eladott értesülések mögött: bizonytalanság, hogy az emberi szándékon túl is történhet valami az emberi világban... S mennyi hazugság, szóban és írásban! Ezek a "jó helyrl hallottam" kezdet hazugságok, melyek "minden józan emberi számítás szerint"-tel végzdnek! Ezek a jelentések, melyek így kezddnek: "Tegnap beszéltem valakivel". S a bizonyosság, hogy ez a "valaki" nincs és nem is lehet sehol, mert mindaz, ami történik, már nem valaki és valakik szándéka, hanem emberfölötti erk akarata. Este elmegy az operába. Felöltözik sötét ruhába és elmegy az operába. A kürtök rikoltanak. Nk ülnek a páholyban, fehér húsuk ragyog a fekete bársony kivágásában, kesztys kezük a látcsövet emeli, szemük csillog a sötétben, mint a fenevadak szeme. A néztéren testek meleg, fülledt szaga leng. A színpadon egy férfi énekel, mély hangon, a becsületrl és a szerelemrl. Ez volt Európa legmélyebb értelme, mikor is?... Tegnap még vagy két év eltt. Milyen szép volt minden: a városok, az utazás a gyorsvonattal, havas tájak, deklamáló hegységek és üvöltöz vízesések között, a nagy szállodák villanyfényes, meleg rejtettsége, a telefonszámok a régi jegyzkönyvben: számok, melyek mögött egy ember élt, egy müncheni, párizsi vagy oxfordi lakásban, s a szám egyszerre életre hívta az embert. S mindenféle képek, okos könyvek, gyönyör nk, csodálatos használati tárgyak, versek, melyeknek olvastára a hideg zsibbadás bizsereg végig testünkön. S mind e mögött valamilyen félelmes hazugság és kegyetlenség, s a milliók és százmilliók, egyre többen, áradó és sarjadzó tömegek,

4 melyeknek mind kevesebb részük volt e képekbl, könyvekbl, nkbl és verssorokból. S vita, a lapokban, minden nyelven, a parlamentekben, minden országban, egyfajta állandó zsinat és zsibongás, mely minden nappal szenvedélyesebben és harsányabban zsongott. S aztán, egy reggel, ez a különös csend. Mikor vége van valaminek, mindig olyan különösen csend lesz: a világban és az ember szívében. Ezt gondolta. Nem, ha teljesen vége lesz, s megint lehet utazni, nem leszek már fiatal ember. Erre gondol. S az ötletet nem tudja elhessegetni. Mintha ez fontosabb lenne, mint az asztalon száradó sorok. Én is vagyok, nem csak a világ, gondolja most. Ha viszontlátom a tengert, ötvenéves leszek. A hajók reggel indulnak Triesztbl. A nagy, fehér hajók, melyek fedélzetén a fehér zekés, aranypaszomántos stewardok sorfala között vonul fülkéje felé az utas. A kabinfolyosók ünnepélyes, olajfestékes, tiszta illata. S a kabinban minden olyan csodálatosan a helyén, mint egy tökéletesen megoldott mennyiségtani képletben. A hajó elindul és a világban is minden csodálatosan helyén van: az idben és a térben, minden a helyén. Itt egy délkör, s mögötte az id és Kína. S egy másik délkör és mögötte, számtani haladvány és mértani képlet szabályai szerint rögzítve, Sidney. Csodálatos rend volt a világban. S a tenger sötétzöld volt vagy világoskék, mintha néha kiadta volna dühét: mint egy epés ember, aki, két dühroham között, emlékezik a gyermekkorra. Az ember felébredt reggel a világban, a kabin ablakrednyén át éles sugarakkal tzött be a déli nap, mintha orgyilkosok feszegetnék egy szoba titkát, aranytrökkel. Kiugrott az ágyból, feltárta a barna lakkal fényezett rednyöket, s beáradt a tenger és a nap nyers illata a kabinba. A hajó állt, a gépek halk zúgással jártak, mint egy pihen, alvó ember szíve. A parton fehér kövek villogtak és fekete emberek, rongyokban. Valaki énekelt, galagala. Egy Ford-autó döngött a pálmák alatt, az árnyékban, s messzebb egy háromezer éves templom roskatag oszlopai. Csodálatosan helyén volt a világban minden. Igaz, hogy minden mögött a bn volt?... Sokszor kérdi ezt magától. A bn, melyet ember az ember ellen, népek népek ellen rendszeresen, tudatosan szerveztek és elkövettek?... A bn vagy valamilyen törvény, mely ersebb, mint az ember?... Nem tud felelni erre. Néha eszébe jut ez a kérdés az operában vagy munka közben vagy amikor az embereket hallgatja, amint a felelsségrl vitatkoznak. Közben múlott az élet. Nemcsak az a másik, bizonytalan és általános élet, népek és állatfajok, csillagok és hüllk élete, nem: a személyes, mely csak az övé. Egy ideje érzékletesen észlelte ezt a tüneményt, ezt a "múlást", mintha nagyítóüveg alatt figyelné egy éllény szerves elváltozásait. (S különös, hogy nem vagyok szomorú - gondolja most.) Valami történt, s nemcsak a világban történt: bre, idegei, vérsejtjei feleltek arra, ami történt. Az külön világháborúja is lezajlott ez években, az személyes világtörténelme. Minden megtörtént, ahogyan kellett, s most itt áll, egy boltíves szoba közepén,

5 negyvenöt évesen; s különösen nyugodt. Semmiféle tiltakozás a szívében. Semmiféle érzelgés. Ha nem ölik meg, ha nem követ el durva hibát, ha sportol és tárgyilagos, jó könyveket olvas, ha nem dobja oda magát egyfajta eszels félelemnek és szenvedélynek, a múló ifjúság fölött érzett dagályos és mohó kétségbeesésnek, van még tíz elég jó éve. Nem túl jó, de elég jó. Figyelmesnek és udvariasnak maradni, önmagunkkal szemben is. Ötvenéves lesz, mikor újra láthatja a tengert vagy Kínát vagy azt a teaszobát Oxfordban. Közben megtörténik és elmúlik a háború. Most itt van, egészen közel, a háború. Tegnap még olyan messze volt, mint a másik ember sorsa. A szomszéd szobában ül egy ember és rákja van: s tud e rákról, s nem érez semmit. Részvétet, igen. A szomszéd országban dúlt még tegnap a háború, s reggel elolvasta a lapokat és bólogatott. A csapatok valahol elrementek. Párizs elesett. Utoljára éjjel látta Párizst, négy év eltt, a taxi ablakán át, amint a pályaudvarra hajtott. A Louvre udvarán hajtottak át, a Tuileriák kertjének virágágyai eltt gurult a kocsi: nyár volt, a sugárúton, a diadalív körül fények csillogtak. Akkor még fiatal volt, zavarosan és reménykeden fiatal. De mit akarok én még az élettl? - kérdi. Csönget. A kisasszony belép és átveszi kezébl a kézírást. - Délutánra kérem - mondja hvösen. S parancsoló hangon: - Szigorúan bizalmas. Kérem, adja át négykor, nekem, személyesen. Mikor egyedül marad, behunyja szemét, visszaül az íróasztal elé, két tenyerével elfedi arcát. Sokáig ül így. Most elkezddött, gondolja. Mi kezddött el?... Ami tegnap még hír volt és révület, itt van ma a szobában, az ablak eltt; a folyóra is tartozik s a házakra, lenn a mélyben. Most legépeli a kisasszony a szöveget, s délután átadja a miniszternek. S nincs emberi er többé, mely másítani tudná azt, ami egyszer elkezddött, mert nem lehetett másként cselekedni, mert okok, érvek, vélemények, tények kényszerítették az embereket, hogy elkezddjék. Sokáig ül így, fehér keze teljesen elfedi arcát. Nem láthatja most ezt az arcot, a hivatalban nincs tükör, nem ismeri igazán arcát. Mindig egy gyermek arca dereng az szes úr hivatalos és fegyelmezett arcvonásai mögött. voltaképpen csak ezt a gyermeket ismeri, homályosan, ahogyan egy elhalt kedves gyermek arcára emlékezünk. Így ül, s a nagy épület lépcsin sebesen halad fölfelé egy n. Könnyen lép, mint a madarak, mintha ugrana egyik lépcsfokról a másikra. Ez a n hozzá siet: de nem tud errl. Nem ismeri ezt a nt, soha nem látta. Most az asztal eltt ül még, két kezével elfedi arcát. A háborúra gondol, s iparkodik elképzelni, mit jelent ez a szó holnap vagy esztend múltán, a valóságban? Akik eddig csak a mozgókép-színházban látták a háborút, most megismerik majd, mint egy embert, kinek nemcsak

6 neve és híre, hanem teste is van. Szeretne segíteni valakinek. Talán leghelyesebb, ha ilyen pillanatokban az ember kiválaszt egy embert a világmindenség összes éllényei közül, s minden erejével segít neki. Egy férfit vagy egy nt, aki érdemes erre. De ez a szó: "érdemes" - most, szemközt a valósággal, egyszerre értelmetlen lesz. Minden ember egyformán "érdemes" arra, hogy teljes legyen a sorsa. S a nagy sorson, a háborún belül is megtörténik az emberekkel a másik sors, a kicsi, a teljes. A n már az els emeleten lépdel. Most megáll, a fordulóban; egyedül van; óvatosan körülnéz, mint a zsebtolvajok, táskájából gyors mozdulatokkal púderdobozt keres el, kesztys kezével letörli a kis szelence tükörlapjára tapadt rizsport, s púderezni kezdi orrát. Pillanatok alatt végzi ezt a mveletet, s komolyan, aggályosan vizsgálja arcát a parányi tükörben. Izgatott, gyomrában azt a vizsga eltti facsarást és nyugtalanságot érzi, mint a diákok, mikor a végs vizsga-jegyért felelnek. Lépteket hall és egyszerre ünnepélyes lesz, dáma. Most már lassabban megy a fels emelet felé. Ids férfi jön szemközt vele, megáll az egyik lépcsfokon, férfipillantással, hosszasan néz utána. "Jó n" - gondolja az ids férfi. S halkan füttyent, így megy tovább. Igen, a n is tudja, hogy "jó n". Ma különösen tudja, lábujja hegyétl orra hegyéig. Reggel sokáig tndött, öltsön-e hócsizmát? Éjjel vastagon esett a hó. Aztán mégis csizma nélkül eredt útnak, testszín harisnyában, melyet óvatosan iparkodott tisztán rizni meg az út menti latyaktól, kivágott, vékony talpú fókabr félcipben. Most lúdbrösen fázik, a vékony harisnyában és a finom kis cipben, de lábait, hosszú, keskeny, szép lábszárait éppen ma igazán nem rejthette a hócsizmákba. Egy férfihez megy, akit soha nem látott még. A második emeleten megáll, kifújja magát. Az épület belseje kellemesen meleg, a boltíves, fehér folyosó olyan, mintha egy kolostorba vezetne. A falon régi városmetszetek lógnak, aranykeretben. Minden nyugalmas itt és fölényes. A n sóhajt, röviden és mellékesen. Nem lát senkit. Rövid, prémes kabátkája zsebébl összehajtogatott papírszeletet húz el, betzve olvas egy nevet. Aztán rövidlátóan, hunyorító pillantással körülnéz. Egy ember közeledik feléje, libériában. A n kimondja a nevet. Elször életében mondja ki hangosan ezt a nevet. Mikor egy nevet kimondunk, a világegyetemben láthatatlan huzalok és erk kapcsolnak két embert, mint egy telefonközpontban. A libériás ember bólint. - A tanácsos úr csak tizenkettig fogad - mondja az altiszt. - A névjegyem - mondja a n rossz magyarsággal. - Kérem, vigye be a névjegyem. Kedvesen beszél, halkan, s a mód, ahogyan töri a magyar szót, hízeleg az altisztnek. Minden kis nép fia megtisztelésnek érzi, ha egy idegen iparkodik anyanyelvén szólani hozzá. Az altiszt udvarias, férfimódra kínálja hellyel az idegen hölgyet és elmegy a névjeggyel. A n leül egy zöld huzatos pamlagra. Kezét szívére szorítja.

7 Szíve idegesen dobog. Az ajtót halkan becsukták mögötte, azzal a hangfogós nesztelenséggel, mely mindent jellemzett ebben a langyos levegj, kolostorszer, nagy épületben: itt az írógépek is halkabban ketyegtek, mintha végtelenül bonyolult rendtartás, néma szolgálatkészség és ggös tapintat fegyelmezne minden mozdulatot, a gépek zörejét is. Megállt a küszöbön és nem mozdult. Mereven állt, egy iskoláslány ügyefogyott fegyelmezettségével, mintha tornagyakorlat után várná, hogy elhangozzék a "pihenj"-vezényszó. A nagy, fehér ajtóban a nyúlánk alak magasabbnak látszott, mint a valóságban. A férfi felállt az asztal melll, kezében a névjeggyel. - Milyen sápadt - gondolta a n. S félig összehúzta szempilláit, így bámulta az eleven, keskeny kémlelrésen át a férfit, rövidlátóan és figyelmesen, hvös és kissé ellenséges pillantással. - Sápadt lehetek - gondolta a férfi: mert szemben állott az ablak fehér fényözönével, s érezte, hogy leszalad a vér fejébl. A vér "szíve felé árad", így érezte; de ugyanakkor tudta, hogy ez csak irodalmi túlzás, így olvasta a felületes könyvekben. A valóságban ez az "áradás" élettani képtelenség. A vér természetesen mindig a szív felé árad, de e szédülésnek nincs semmi köze a vér keringésének üteméhez. Az ember olvas ilyen érzelmes közhelyeket. Sápadt vagyok, gondolja újra, s kiegyenesedik, óvatos félhomályban áll, mert nem akarja, hogy a n lássa sápadtságát. Most ezt gondolja: "Nem, ez már túlzás." S egyszerre jókedv lesz. Heveny, túlzott, ideges jókedv járja át testét, mintha valamilyen oltás anyagát döfte volna testébe egy ördöngösen ügyes kéz: egy oltás anyagát, melytl bizseregve árad szét a tagokban ez az rjöng és félelmes jókedv. Most nagyon kell vigyáznom, gondolja, mert botrány lesz. Egy pillanat még, s ha nem sznik ez az átkozott bizsergés és viszketés, valahol a testemben vagy lelkemben vagy az idegpályákon: ha nem vigyázok, s ha a nevetési inger nem sznik, rögtön nevetni... nevetni? Nem, hahotázni, harsogni és röhögni kezdek. Az asztalt csapkodom, két ököllel, úgy röhögök majd. A díványra fekszem, két öklöm hasamra szorítom, a véknyam markolom, úgy vihogok, nyerítek! Olyan botrány lesz, ha nem sznik ez az inger, amilyen még soha nem volt; botrány, hogy beszaladnak a hivatalnokok a szomszéd szobából, áthívják a minisztert és a mentket, szanatóriumba és nyugalomba küldenek. Rögtön röhögni kezdek, teli pofára, gondolja; s arra gondol, hogy nem szereti e szavakat. De a szavak most önként köszöntenek be, jókedven és teli tdvel harsogva közönséges értelmüket, mint akik végre, hosszú számzetés után, hazatérhetnek és polgárjogot nyernek; a szavak elterpeszkednek lelkében, helyet foglalnak és bukfencet vetnek agyában és szájában; egy pillanat még, s nevetés alakjában kiköpi a szavakat, ide köpi e lány elé, a sznyegre, a szoba közepére, az Isten és a világ elé. Mert ez már csakugyan

8 sok, gondolja még egyszer. Mindjárt nevetni kezdek, de úgy, mint aki egyszerre neveti ki önmagát a földet és az eget, a Teremtést. Az ördög nevethet ilyen kajánul és kétségbeesetten, mikor üres óráiban eszmélni kezd, hogy arca és homloka a szarvakkal, torzan és borzalmasan, távolról és félelmesen, de mégis hasonlít Isten arcára. Egy pillanat még és menthetetlenül hahotázni kezd. A n akkor megriad, elszalad. De végre is, miért szaladna el? Mit képzelt ez a n, mikor beállított hozzá, az utcáról, visszajött az idbl s az idnél is félelmesebb térfogatból, amely van valahol, a nagy térfogaton túl, ahol már nem is a szabályos testek élnek s az ábrák és fogalmak, hanem a zagyva zrzavar, mely összekever testeket, ábrákat, tüneményeket és emlékké hvösödött érzéki benyomásokat. Ok nélkül nem áll itt a küszöbön, ez bizonyos. S bármily harsányan nevet majd szemébe, mindenre tud válaszolni: a ténnyel, hogy van, él és itt áll a küszöbön. S most egyszerre mérhetetlen kíváncsiság lepi el egész testét; olyan ez az érzés, mint egyfajta érzéki izgalom. Végre is, nem közönséges dolog ez. Nem esik meg mindenkivel, gondolja, hogy eltemet valakit, s aztán az illet kikél abból a bonyolult sírból, ami valóság is, emlék is, s három födele van, mint a pogány királyok sírjainak, s egyszerre itt áll a küszöbön, délben, egy óra húsz perckor. Mert most megnézte az órát s szemközt a falon a naptárt: csütörtök, egy óra múlt húsz perccel. Milyen nap is számára csütörtök? Általában nem rossz és nem jó, amolyan közömbös nap, mikor az élet jó angyalai nem tördnek különösebben vele, de az apró démonok, a mindennapok kaján kis ördögei sem figyelnek oda sorsára és nem vetnek életének gáncsokat. A kísértetek, gondolja, úgy látszik, nemcsak éjszaka látogatnak el a világba. Délben is jönnek, fényes téli délben. Ez a kísértet csont és hús. Nagyon tetszets csont és hús, állapítja meg, gúnyosan. Mert most, mikor múlni kezd ez a viszkets, fájdalmas nevetési inger, nem érez semmiféle csodálkozást; inkább csak gúnyos sértdöttséget és megrendülést érez. E pillanatban megért valamit, amit nem tudott eddig. Körülbelül úgy érez most, mint az emberiség, mikor Kopernikusz, majd Darwin és Freud arcul ütötték a megállapítással, melynek értelme mindig csak az volt, hogy az ember nem a világ közepe. Hiszen is gyanított valami hasonlót. A Föld nem az egyetlen csillag a világ-mindenségben, az embernek kevéssé elkel rokonsága is van a világon, s értelmünk úgy viszonylik csak az értelemmögötti ösztönterülethez, mint Európa Ázsiához. S, személy szerint, nem értelme és központja a mindenségnek: ezt gyanította már régebben is. De ilyen gorombán nem mondták még szemébe soha, mint ez a n most, szemközt, némán, a küszöbön. Sértdöttsége egyre mélyebb. Elvörösödik. S most hall egy hangot, egy szoba mélyérl, a homályból, egy kedvesen rekedt, félelmesen ismers hangot, amely egy nagy hever titkos függönyei közül szólal meg és ezt mondja: - Tell me, my Heart, if this be Love?... * S hallja tulajdon hangját, amint a szoba másik sarkából felel:

9 - Ki írta ezt? Byron?... - No, sir - mondja a hang, iskolásan és pedánsan. - Lyttelton. Lord volt és verseket írt. S aztán csend lesz. Csak a verssor él. Mindketten - és a hang, a kerevet félhomályában - elgondolkoznak, mi a szerelem? De ez már nagyon régen volt. * Mondd, szívem, ez a szerelem?... Olyan régen volt, hogy most, mikor megszólal lelkében a hang, egyszerre elfárad. Ezt a fáradtságot soha nem érezte még. A n nagyon régen áll a küszöbön, talán eltelt már egy pillanat is. Most már illene szólani hozzá. S még mindig mozdulatlan, kezében a névjeggyel. Most, lassú mozdulattal, közel emeli szeméhez a névjegyet és megnézi. Nem siet, ráér. Különös biztonságérzet hatja át egész lényét, mintha minden szabad és megengedett lenne végre számára: nem kell udvariasnak lenni, nem kell megtartani a szabályokat és formákat, nem kell sietni, bókolni, civilizált urat játszani. Ez most a pillanatok egyike, mikor az élet felrúgja a megegyezéseket, mikor a játékszabályok nem érvényesek. S ebben a tudatban van valami megalázó, de van benne egyfajta megkönnyebbülés is. Az rült érezheti így magát, az els pillanatban, mikor az értelem elválik az ismert törvények és a rend világától. Most leülhetek a padlóra, gondolja, s lehúzhatom a cipmet. Félelmes megkönnyebbülés ez. Mintha minden, ami a helyén volt, egyszerre dülöngeni és tántorogni kezdene, valamilyen vad és boldog önfeledtségben. Mert nemcsak a törvény van a világon s a házak s a jogszokások. Van a rend fordítottja és van az, hogy aki meghal, kikél a sírból, s aki azt hitte, hogy a világ középpontja - képzeljük csak el, egy ember! -, egyszeren játékszer olyan erk számára, melyek még csak nem is értelmesek. Mindenesetre elhúzza szivarzsebébl pápaszemét, kényelmesen és körülményesen orrára illeszti a szemüveget, s mintha egyedül lenne a szobában, elolvassa a névjegy szövegét. Persze, álarcot visel, gondolja elégedetten. Neve az álarc. Idegen név. S halkan, betzve olvassa. Aztán, pápaszemén át, rövidlátóan és kissé öregurasan, kezében a névjeggyel, kérden pillant a látogatóra: - Mademoiselle?... A n kimondja nevét. A hangot mintha kissé elváltoztatta volna. "Milyen ravasz" - gondolja és mosolyog. - "Mindig ilyen volt. Nem, ezek nem változnak." - Tessék helyet foglalni - mondja. S lassan elébe megy, leül a nvel szemközt, a sárga selyemmel áthúzott karosszékbe. A látogató halkan és folyamatosan ad el, kissé elfogódottan, mint aki leckét mond fel. Egy méter hatvannyolc magas, állapítja meg. És ötvenkét kiló. Nem változott. Hallgatja az idegen csengés beszédet és bólogat.

10 Szó se róla, mindez eléggé kellemetlen, gondolja most; kellemetlen, s ugyanakkor mulatságos. Mintha a mhelybe pillantana az ember, ahol az élet készül: most végre látok valamit a mhely titkaiból, ahol készülünk, férfiak és nk, nevetséges titkainkkal. Ez a n egyszer már élt és meghalt. Nem rültem meg, tudom, mit látok és mit gondolok? Ez a n egyszer már belépett szobámba, pontosan így, öt év eltt, s egy méter hatvannyolc magas volt és ötvenkét kiló. Azt akarta, haljunk meg együtt. Kívánságát nem teljesíthettem. Nem, a kívánság túlzott volt, jogosulatlan. De a n éppen azt bizonygatta, hogy az élet más is, mint jogi kérdés, az élet valami egyszeri, föltétlen és értelmetlen is, olyan, mintha Isten hirtelen grimaszt vágna. Ez is lehetséges végül, mondta. Vallásos n volt, sírt, mikor ezt mondta. Minden reggel templomba járt, buzgón imádkozott. És Luther azt mondja: Alle Kreaturen sind nur Gottes Larven und Mummereien. * Komor szó ez, emlékszik, a hideg végigment hátán, mikor elször olvasta: Huizinga idézi, a játékos emberrl vagy az emberi játékról írott könyvében. Hazamegy és megkeresi ezt a részt. Mummereien. Mi is e szó magyar fordítása? Valami torz és fintorszer van abban, ahogyan az ember Istenre hasonlít. A n aztán meghalt, egyedül, s eltemették, jó mélyen, a sírba, mert ma már kitnen tudnak temetni. Mostanában sok embert temetnek, koporsó nélkül is. De ez most visszajött. Talán csak a teste jött vissza? S mi volt fontosabb, a teste vagy * Minden teremtmény Istennek csak lárvája és álarca. mindaz, ami áradt belle, beszédje, mosolya, nézése, mozdulatai? Kétségtelen, hogy a teste is fontos volt, gondolja tárgyilagosan. És érzi, hogy ideges reszketés villanyozza meg egész testét, keze különösen elzsibbad. Amíg a n beszél, s udvariasan, bólogatva hallgatja e tört magyar beszédet, egy arcot lát. Ez az arc a látogató arcának vonásaival tökéletesen egyezik. Elvehetné a fényképet tárcájából, a n elé tarthatná a képet és reákiálthatna: "Kisasszony, Ön csal. Miféle álarcosjáték ez? S mifajta gúnyos illetlenség, Isten és az emberek színe eltt?... Urin nem jelenik meg egy halott kedves testi alakjában!" Vagy valami hasonlót mondhatna, erélyesen. Becsöngethetné az altisztet, megparancsolhatná, hívjanak rendrt, igazoltassák ezt a szép kalandornt... mert bizonyosan egyfajta kalandorn ez, hiszen másként nem jelent volna meg az elhalt n testi álruhájában. Pontosan tudta, hogy ide kell jönnie, hozzám, s így kell jönnie, ezzel az arccal. De engem nem csapsz be másodszor, gyermekem, gondolja most. Már elször sem sikerült becsapnod... igaz, a végén volt egy pillanat, mikor magam sem tudtam már, mi a játék és mi az igazság? A végén a n mindenesetre meghalt... miért is? Mikor Talleyrand meghalt, Metternich ezt kérdezte: "Mit akarhatott vele?..." Hasonlót érzett is, mikor megtudta a n halálhírét, délután, a hivatalból jövet, az esti lapból. Igen,

11 mit is akarhatott vele, a meghalással, miféle gyermekes és reménytelen ötlet volt ez megint, ellene vagy egymásért, a bonyolult, kínos és szégyenletes, hároméves harcnak micsoda új trükkje, cselfogása?... Sokáig nem értette, mit akart a n a halállal? Általában bosszút akarnak az öngyilkosok. Minden öngyilkos bosszút akar állani valakin vagy egyszeren csak a világon: azt akarja, hogy holtában sajnálják, visszasírják. A kávéházi sanzonénekesnk is ezt éneklik: "Fog maga még sírni utánam." Nem, nem sírt utána. Ha ez volt a n célja, akkor tévedett, egyetlen pillanatig sem sírt utána. S nem is halt utána, amint a valóság bizonyítja. Hát visszajött, gondolja. S megint ez a mély fáradtság: a halál eltt fárad el így az ember. S megint kezddik minden, elölrl? A szégyen, a gyalázat, a megalázás?... Nem, kedvesem, gondolja, dobogó szívvel; elkésett, kisasszony; akármilyen okból tért is meg ide a sírból vagy az ismeretlen térfogatokból, ahol az élet anyagával, az arcokkal és testekkel játszik ötletszeren Valaki: nekem már nem tud fájdalmat szerezni. Hallod, my Heart: nem engedem, hogy még egyszer fájdalmat szerezzél! Mi is a neved?... Elolvassa, betzi a nevet. Ismeretlen nyelven csengenek e szavak. A n elhallgatott. Egyfajta stipendiumról beszélt s arról, hogy itt akar még maradni az országban. - Ön észt, kisasszony? - Nem, uram. Finn vagyok. Finn, igen. Nem hasonlít a finn nkre. Magas, csontos és szke. Északi fajta, de inkább svéd lehetne. - Azt hittem, svéd. - Az anyám svéd, uram. - Mi a neve? - kérdi ötletszeren, kíváncsian. A n elmosolyodik: - Anyám neve? Ranghild... - Bocsásson meg. - De kérem, uram. Kérdezzen. Így társalognak. A n engedelmesen, aggályos pontossággal felelget, mintha vizsgálóbíró eltt mondaná tollba személyi adatait. Hangja idegen, nem emlékeztet a halott n hangjára. Hiányzik belle az a titkos, rekedt csengés, amely úgy zengett ki a másik hangból, mintha sötét szobában, gúnyosan és fojtottan nevetne valaki. Hallgatja a nt s ezt gondolja: "Nem, a hangját nem tudta kölcsön kapni. A hang a lélek." E pillanatban cinkosi együttérzéssel gondol a halottra, aki megrizte hangját, a szép, idegen kalandorn csak testi emlékét lophatta el. Nyugodtan társalognak, hivatalos udvariassággal. - Szabad megkérdeznem, hány éves, kisasszony? - kérdi és mosolyog. - De természetes, uram. Huszonkett múltam, a nyáron. Hazudsz, gondolja és bólogat. A tested huszonöt múlt. Ezt én jobban tudom. - Nagyon hasonlít az édesanyjára, kisasszony? - Nagyon - mondja élénken a n. Önkéntelen mozdulattal kézitáskája után nyúl, mintha fényképet akarna mutatni. De aztán

12 zavartan, szemérmesen visszahúzza és ölébe ejti kezét. Most elpirult. Valamit megérintett a kérdés, talán nem szívesen emlékezik anyjára. Izeg, mozog helyén, most nem olyan iskolás és gépies, mint volt az els percekben. Látnivaló, hogy szeretne mondani valamit. De csak ezt mondja: - Anyám most ment férjhez. - Igen - feleli. - Apám meghalt. Családi ügyek. Gépiesen kérdi: - Gyógyszerész volt? A n tágra nyitott, szürkészöld szemekkel néz reá. - Gyógyszerész? Nem - mondja meglepetten, kissé egy-ügyen. - Miért lett volna gyógyszerész? Halász volt. Megint nevetnek, zavartan. Csakugyan, miért is lett volna az idegen n apja gyógyszerész? A halott n apja az volt, de a dolgok nem ismétldnek ilyen nevetséges azonossággal. Mégsem röstelli a kérdést, semmit nem röstell. Soha életében nem érezte még ezt a szabadságot és feszélyezetlenséget. - Most megkérdezhetek mindent, mert az élet játszik velem - gondolja. - Most véget értek a szabályok, valaki játszik velem. Kérdezhetek, amit csak akarok... - Halász? Bottal és horoggal? - Nem, uram - mondja a n, komolyan. - Halász, hajókkal és halászokkal. Nem hasonlítok reá. Kék szeme volt, szemüveget viselt, s legszívesebben mindig olvasott. A Kalevalát is elolvasta, többször. A nevem is onnan való. A névjegyet nézi: - Laine?... - Nem. Aino. Ez a név elfordul a Kalevalában. Azért szerette apám. - Mit jelent ez a név, kisasszony? Anna? - Nem. Egyetlen, ezt jelenti. Egyetlen - mondja hirtelen, s a zöldesszürke szem sötét lesz, a hang mélyebben cseng, mintha elborult volna a lélekben valami. - Egyetlen - mondja még egyszer, kissé bocsánatkér csengéssel. - Szép név - mondja készségesen. - És Laine? Ez is jelent valamit a Kalevalában?... De hiszen maga valósággal mitikus lény, kisasszony. Mintha egy északi mondából érkezne, Egyetlen... - Laine - mondja a n és nevet. - Nem, Laine már földi név. Nagyon közönséges név. Olyan, mint maguknál Nagy vagy Kovács. - Egy monda hsnjének nem lehet közönséges vezetékneve - mondja komolyan. - Hullám. Ennyi a nevem értelme magyarul. Aino Laine, Egyetlen Hullám. - Egyetlen Hullám - mondja. - De hiszen ez nagyon szép. A n vállat von: - Nálunk közönséges. Olyan, mint itten Kovács Zsuzsika. - Igen - mondja. - De már idegennek lenni is olyasféle

13 állapot, mintha mondából érkezne valaki. S a tetejébe ilyen szép neve van... Mikor tanult meg magyarul? - Két éve, az egyetemen. Mikor elhatároztam, hogy idejövök. - Mit akar itt? - kérdi nyersen. A n cipje orrát nézi, kesztyjével játszik: - Mit akarok itt? - mondja, mintha egyedül beszélne. Most nagyon komoly: arca csaknem eltorzul egyfajta gyermekes, aggályos komolyságtól. - Mi, finnek néha vágyunk ide. - Ma nem utazik az ember hangulatok kedvéért, kisasszony - mondja hivatalosan. - Nem, igaza van. - A n sóhajt. - De mi, finnek csakugyan vágyunk ide. Mikor a háború kitört, apám házát a tengerparton bomba érte. Az els bombák egyike a mi házunkra hullott - mondja társalgó hangon, egyszeren. - Aztán meghalt apám, s anyám most férjhez ment. Tanítón vagyok és megtanultam magyarul. Állást akarok - mondja bizalmasan, egyszeren. - Miért nem tanít otthon? - kérdi szigorúan. A kérdés értelme ennyi: "Miért nem maradtál messze tlem? Menj az utamból, gyermekem. Fáradt vagyok és nyugodt. Mondom, hogy már nem tudsz fájdalmat szerezni, akármilyen fintorokkal környékez is az élet." De a lány pontosan felel: - Csak északra mehettem volna, a lappok közé, a sötétbe. De én csak városban tudok élni. Kell minden, ami a városban van... a könyvtárak, a színház... Az üzletek is - mondja szintén. - Élni egy faluban, Északon, a lappok között... Nem, uram. Akkor inkább a halál. - Miért nem ment férjhez? Már nem beszélgetnek "hivatalosan": a lényegesrl beszélnek, követel és erélyes hangon, mint két vitatkozó, hangos és nyers szinteséggel. Átmenet nélkül a lényegesrl kezdettek beszélni, s mindketten természetesnek érzik ezt a követel hangot. - Mert nem bírtam elviselni! - Mit? - A lényét és a modorát. - Nevetni kezd: - Mindig ezt mondta: "Kérem figyelmét." Nem - mondja és megrázza fejét -, nem bírtam. - Hány éves volt? - Ó - mondja könny, szánakozó hangon -, már nem volt fiatalember. Ötven volt azon a nyáron. - Nem - mondja udvariasan, beleegyezen -, ötvenéves korában már nem fiatal az ember. És most mit akar itt? Lassan beszél, az ablakon át a ködöt nézi. A köd felé mondja: - Itt? De hiszen megmondtam. Vízumot. A tartózkodási engedélyt. A konzul azt mondta, Ön segíthet. Ha lehet, állást. Tudok franciául, angolul. - És magyarul. Sokan tudnak odafönn magyarul, kisasszony? Most már teljesen kihallgatásszer a beszélgetés. Egy hivatalnok beszélget egy finn nvel, aki tartózkodási engedélyt és állást szeretne Magyarországon. Közömbös ügy, gondolja és mosolyog. - Sajnos, nem olyan egyszer, mint képzeli, kisasszony. Háborúban élünk, mit is gondolt?... Térjen haza, kérem,

14 Finnországba. Ott szükség van most mindenkire. Álljon be lottának. Mindenesetre hasznosabb lesz, mint ha itt ténfereg Magyarországon, kísértet módjára. Most megkérdezhetem még, vajon átérzi-e a finn-magyar rokonságot, ha egyedül van, egy szobában, ess éjszakán? Esetleg finn-ugor nyelvgyököket is keresgélhetünk együtt. A n udvariasan feleli: - Az egyetemen tanítják a magyar nyelvet. - Feláll. - Óhajt még valamit tudni, uram? Folyékonyan beszél magyarul, idegen csengéssel, de pontos szórenddel. S mégis úgy, mint aki aggályos-gondo-san válogat ki minden szót egy nem túlságosan gazdag készletbl. Takarékosan beszél magyarul, mint aki fél, hogy szókincse id eltt elfogy. Néha megörül egy szónak, s ersen hangsúlyozza, mint elébb a "Hullám"-ot. Nyugodt és udvariasan készséges. De most, mintha megértett vagy megérzett volna valamit, egészen hölgy lesz, hideg és tartózkodó; s búcsúzni kezd. Fejét hátravetette, kesztyjét húzza, nagyon társadalmian és hvösen. - Bocsásson meg - mormogja a férfi. Miféle ügyetlenség ez? - tndik. Miért kérek bocsánatot? S ha elmegy? Miért ne menjen el? Menjen csak vissza Finnországba, a tavak és a nyelvgyökök közé. - Kérem - mondja a n. De nem ül le. - Nincs mit megbocsátanom. Számíthatok a segítségére, tanácsos úr? Francia és angol szakos vagyok. Tessék, a papírjaim. S átadja az útlevelet és két okmányt. Kézbe veszi az útlevelet és az okmányokat, de nem mozdul. Nem errl van szó, kisasszony. Az okmányok talán valódiak; mégsem errl van szó. A másiknak is voltak okmányai, kitnek és igaziak. - Kérem, üljön le - mondja zavartan és határozottan. A n lassan és körülményesen leül. Most a férfi néz a ködbe, az ablakon át. Feláll, az ablakhoz megy, hátán összefonja kezeit. Mire vége lesz, már nem leszek fiatal ember, gondolja gépiesen. Így mondja, vállán át, a n és a köd felé: - Akar eljönni velem ma este az operába? - Igen - mondja nyugodtan a n. S mikor a férfi hallgat: - Nagyon szeretem a magyar zenét. Most mindketten, felszabadultan, nevetni kezdenek, ahogy álarcosbálban nevetnek egymásra a táncosok, a leleplezés pillanatában. Megfordul és a n arcába nevet. A n mosolyogva állja pillantását és könnyedén vállat von, mint aki ezt mondja: "Te akartad így. Tessék." - Merre megy most? - kérdi, s meglepdik, milyen árulkodóan cseng ki szavából a gondatlanság, a jókedv önfeledtség. Mintha minden szavával ezt mondaná: "Nem tudsz, hiába minden, nem tudsz többé fájdalmat szerezni." A n ugyanilyen cinkosi hangon, jókedv egyetértéssel feleli: - Vissza a városba - az ablak felé int. - A hídon át. - Elkísérem, ha megengedi. - És csönget.

15 A portás tiszteleg, a nagy ház kapuját becsukják mögöttük. A hegyoldal keskeny sétaútján mennek le együtt, a friss hó csikorog léptük alatt. Szótlanul mennek, a n jókedven nézeldik, szimatolja a havat, a ködöt. Gyalog mennek át a hídon. Még mindig hallgatnak. A híd közepén egy öregember a sirályokat eteti. Szótlanul megállanak, a híd korlátjának könyökölnek, nézik a vijjogó madarakat. - Milyen éhesek - mondja a n. Nem felel. A nagy folyó befagyott éjszaka, olyan most, mint a hömpölyg szenvedély, melynek áradását megállította egy fagyos és közömbös er. Talán egy fennkölt értelem. Néhol áttör a fagyos felszínen a víz, kis, zöldes tavakat alkot a jégsziklák között. A sirályok ez apró tavak partján ülnek, innen repülnek fel, érthetetlen ötletek vagy értesülések szavára hallgatva, mintha eszükbe jutott volna valami, mintha valaki hírt súgott volna, az életrl, a táplálékról, az esélyekrl. Hármas, négyes csoportokban repülnek föl, a híd karfájának szintjét súrolja szárnycsapásuk, s magasabban is keringenek. Vijjognak és aláhullanak, mint az öngyilkosok. Most az egész csapat felrepül, eszels riadalomban, harmincan vagy negyvenen. Kelet felé szállanak, majd a magasból a híd fölé zuhannak, széttárt szárnyakkal, érzelgsen, lengve, imbolyogva. - A maga hazájából érkeznek - mondja. - Igen - feleli a n közömbösen. - Inkább anyám hazájából. Ott sok van, a fjordokban, Norvégia felé. Nagyon falánkok - mondja tárgyilagosan. - Mit gondol, fáznak? - kérdi, mintha szakemberhez fordulna kérdésével. - Biztosan - mondja a n. Szürkészöld szeme hidegen, közömbösen nézi a vijjogó, az életért, a táplálékért vereked madarakat. Az öregember ütemesen, minden két percben morzsát szór a mélybe, nagy mozdulattal, ahogyan a halász lendíti karját, mikor kidobja a horgot a víz fölé. A madarak már ismerik mozdulatai ütemét, s ugyanabban a pillanatban zuhannak a morzsák után, eszels pontossággal és libegéssel. De mások is etetik a sirályokat: néhány lépéssel arrébb egy magányos n dobál kenyérdarabokat a mélybe, a folyó apró jég-szigetei felé. A járókelk dideregve megállanak, feltrik kabátgallérjukat, a korlátra könyökölnek, s hosszan elnézik ezt a néma drámát, a sirályok koldulását és diderg táborozását a befagyott folyón. - Itt szeretik a sirályokat - mondja a n. - Mindennap látom, mikor átjövök a hídon. Mindig akad valaki a hídon, aki a sirályokkal tördik. Legtöbbször férfiak - mondja tárgyilagosan. - Igen - mondja. - Gondolja csak el, milyen messzirl jönnek. Jeges országokon, tengereken át. S megpihennek itt a Dunán. Zsiradékra van szükségük. S milyen céltalan az életük! Nem?... A n hideg, szürke szemével felpillant, a férfi szemébe néz. Rekedten mondja:

16 - Céltalan?... - vállat von. - Élnek. Nagy ervel élnek. Nézze csak... Igen, a sirályok szemmel láthatólag nagy ervel élnek, s nem sokat kérdik, van-e célja a sirályéletnek? Idegen, messzi, jeges országokból érkeztek éjszaka, a tél és a háború fölött repültek, néma ervel, szimatolva és tapogatva a levegég végtelenségében azt az ösvényt, mely néhány fokkal enyhébb éghajlatú tájak, laza jégtáblákkal áradó folyók fölé vezeti ket. Vijjognak, nyersen és rekedten, érzelmesség nélkül. S milyen szépek!... Most nézi elször életében figyelmesen a sirályok szárnyalását. Évtizedeken át mindennap kétszer végigutazom e hídon, s most látom elször a sirályokat, gondolja. Ennek a nnek szemével látom. Ennek is ilyen szürkészöld szeme van, mint a másiknak volt... mint egy madárnak vagy állatnak. Most köhécsel a n. Kesztys kezét szája elé emeli. Van benne valami egy tüd-csúcshurutos rénszarvasból is, gondolja - van benne valami karcsú, izmos és remeg. De a szeme, milyen közömbös, csaknem kegyetlen! Mint a sirályok szeme. Mintha a táplálékot kémlelné e pillanatban, mint társai és rokonai, az Északról érkezett madarak. Hideg és kémlel ez a pillantás: a ködbe néz, a várost nézi, a marakodó madarakat nézi, cinkosi és üveges pillantással, mint aki tud valamit a sorsról általában, a madarak és az emberek kemény sorsáról. Nem, ez a n nem érzelmes. De most lágyabb és enyhültebb hangon ezt mondja a n: - Nézze, milyen szelíden hullanak le. Mint egy kéz... Nem fejezi be a mondatot. Mindketten a ködbe néznek. A férfi a folyó fölé hajol, nem néz a nre, így kérdi: - Maga szereti a szelídséget?... - Igen - mondja a n. - Az a legtöbb. S mint akinek nincs több dolga itt, a híd közepén, megindul hosszú madárlépteivel, a túlsó part felé. Szótlanul mennek, a sirályok még egyszer átrepülnek elttük, a híd karfái között. A pesti oldalon a n megáll, lehúzza kesztyjét. Keze hideg, sima, mint egy elefántcsont tárgy. - Este, az operában - mondja és mosolyog. - Fél nyolckor - mondja a férfi. - Eljöhetek magáért?... - Nem - mondja vontatottan a n. - Majd találkozunk... Öt perccel kezdés eltt, az elcsarnokban. - Kérem - mondja sértdötten. A n nevetni kezd, kezét nyújtja: - Nem szabad rögtön megsértdni, uram - mondja. - Nem - mondja a férfi. - Igaza van, egyáltalán nem szabad megsértdni. Mindent inkább, mint megsértdni. - Igen - mondja a n. - Örülök, hogy tudja ezt. Félig összehúzott szempillák alól, komolyan és figyelmesen nézik egymást. A n bólint, kissé félszegen, ugyanakkor nagyvilágian. S elmegy. Fáj a feje. Egy espressóban, e divatos, kórosan elsarjadzott falatozók egyikében odaáll a körpult mellé, apró csésze feketét

17 iszik, s harap hozzá néhány vékony karéj, gyanús ízelítkkel megkent hadikenyeret. A helyiség olyan, mint egy doboz, melyet ideges ujjak megtömtek színes rongyokkal, hulladékkal: nk, tarka ujjasokban, rövid bundákban csivognak az asztalok mellett, férfiak, két sandwich között, egy pohárka ürmössel kezükben, félreérthetetlen pillantással tartanak mustrát a bárpult melll, azzal a kényelmes és válogató pillantással, mint a rossz hír házakban, ahol a vendéget a párválasztás pillanatában nem feszélyezik többé társadalmi elítéletek. Nyílt piac ez, a szerelmi vásár zsibongó, fesztelen piactere. Polgári nk, vásárlás közben és ebéd eltt betérnek ide, hidegen és tárgyilagosan viszonozzák a férfiak kérd pillantásait, nk, akik már nem is a szenvedélyt, még csak nem is a nagyvárosi kalandot keresik itt, hanem egyszeren futó, alkalmi társat abban a kétségbeesett, idegbajos menekülésben, ami életük egyetlen értelme és tartalma: fodrásznk, bridge-szalonok és espressók között kóvályognak, s menekülnek a civilizáció unalma ell, mely lerágja életükrl a felhámot, mint egyfajta lepra. Az unalom. Az otthon nem otthon e nk számára többé, hanem az unalom egyik kínzókamrája, a szerelmi légyott annyi csak, mint a rákbetegnek a morfinos oltás: egy pillanatra nem érzik az unalom kínját, de aztán, a rövid és egyre megszokottabb, egyre közömbösebb mámor múltával, annál kínzóbb az unalom tompa fájdalma. Életük alján rág ez a fájdalom, s minden oltás, az ital, a pletyka, a kártya, a kaland, igen, a vegyi bódítószerek sem tudják közömbösíteni e mélyen parázsló, együgy és gonosz fájdalom tudatát. Kik ezek a nk és a hozzájuk tartozó, velük trafikáló, szemez, közöttük válogató férfiak?... Szórakozottan néz körül, néhány arcot megismer, néhány üdvözlést viszonoz. Finom doboz ez, mahagónifából készült, s válogatott anyagot zár magába. Ez a hulladék, ez az emberi rongy és kacat szerepel a képes újságokban, ez mutogatja vádliját a divatos fürdhelyen készült fényképen, ez "volt jelen", mikor egy nyomorult fest képét nagy kínnal, jótékony-rémuralommal reákényszerítették valahol egypár újgazdagra, ezek tolonganak most a színházakban, ideges bámészkodással, s nyilvánítanak "vacak"-nak vagy "bájos"-nak nagy erfeszítéssel vagy mohó sikervággyal és becsvággyal készült alkalmi mveket, ezek vásárolnak ma is méregdrága külföldi arckencsöket, ezer pengs bécsi rongyokat, mikor öreg bírák gondterhesen készülnek már reá, hogy megint egyszer pénzzé tegyék s élelemmé, gyermekruhává váltsák föl az élet munkájával épített gödi nyaralót... Miért csodálkozol? - kérdi és hidegen néz át e zsivajgó, tarka madárcsapat nyugtalan tollazata fölött. Ez k, a "tömeg" - nem tudod még? Az újkori bölcselk ezekrl írták riasztó tanulmányaikat, errl a tömegrl, amely nem valamilyen néma és komor népgylés egy gyárudvaron, hanem tömeg, mindenütt föllelhet és észlelhet, egy fogorvos várószobájában, az új házak garzonlakásaiban, magányosan is. Mind tömeg ez, akkor is, ha egyedül van. Lelkük egyszeren a tömeg lelkének egyik atomja: ez a sarjadzó, burjánzó személytelenség, melynek mindenrl van

18 "véleménye", s úgyszólván semmirl nincs valóságos ismerete, s riadtan, libbenve, csillámolva, céltalanul és tájékozatlanul keres valamilyen rajzási irányt... miért is csodálkozol? Egy civilizáció hulladéka ez a tömeg, ezek a festett arcú nk, mint az egyiptomi hullák, ezek a gonosz és merev pillantású férfiak, akik a divatos és kitnen szabott polgári ruhát is úgy viselik, mint egy titkos szövetség egyenruháját. Ez a jéghideg cinkosság mindenütt. Ez a mindenre elszánt, szemhunyorító, pillantással nemi, üzleti vagy világnézeti jeleket váltó vérszövetség mindenütt. Ez a vasalt és illatosított emberi piszok, melynek teste van, idegei vannak, beszédképessége van, csak lelke nincsen már. Mi a lélek? Szerv, anyagtalan szerv, amely felelni tud Erósznak, a nagy és igaz Erósznak, áramvezet a világ és Erósz között, kegyelem és csoda. Mit tudnak ezek Erószról? - gondolta, s a bárpultnak dlt, elkereste a tzszerszámot, gondos és szertartásos mozdulatokkal lassan rágyújtott egy cigarettára.valaki, fojtott félhangon, az "anyag"-ról beszélt a szomszéd asztalnál, s egy n kéjesen nevetett, mintha csiklandoznák. Az "anyag", ez volt a varázsszó, mely bizsergette ennek az emberfajtának idegeit: anyag, tehát arany vagy textil vagy kávé, kolaj, valami, amit fogni lehet, amit el lehet dugni, s aztán, a bvész és mutatványos kézmozdulatával, a megrettent emberi nyomorúság közepette varázsosan el lehet húzni a semmibl. Az anyag. A szövet. A ciptalp, a "brtalpú lábbeli"... A szemek felvillantak. S az anyagot anyagért cserélték, a nk húst adtak a szövetért, fehér karokat az illatos szeszért, mellyel testüket locsolgatták. Ne háborogj, intette le magát. Emberek, mindig ilyenek voltak... Kifújta a füstöt, elnézett a nk és férfiak feje fölött, a télies, nagyvárosi utca suhanó árnyait nézte. Csakugyan, mind ilyenek és mindig ilyenek voltak?... Ötven év eltt még nem voltak ilyenek, gondolja most, dacosan és szigorúan. Új mfaj ez, a tömeg-ember. Ötven év eltt Európában még mindenki a maga személyes és egyéni törvényei szerint volt buta vagy okos, jó vagy rossz, szegény vagy gazdag. Idközben történt valami. A kanalizáció, a prophylaxis s más ilyen, nemes találmányok jóvoltából az emberek az elszaporodás arányában adták fel egyéniségüket. A városok megnttek, mint apokaliptikus cementszörnyetegek, s falták magukba az embereket. Ezek nem egyének már, csak adatok egy statisztikában. k maguk sem érzik sajátjuknak életüket sem halálukat. Rilke még azt mondta: Man muss seinem eigenen Tod haben*... Saját halálát valahogyan megszokja az ember. Mire eljön értünk - közömbös, gyorsan jön-e, lassan? -, ismers lesz, valahogyan kibékülünk vele. De ez a statisztikai halál, mely ma dúl a földrészek tömegei között... nem, már nem élik meg saját halálukat az emberek. Születnek, élnek és halnak, mint egy vegyi tenyészetben a sejtek. De én nem tudok város nélkül élni. Milyen szintén mondotta ezt... Nem, bizonyos, hogy nem tud többé város nélkül élni. És a másik, sem tudott. Rajongott e divatos, kávé illatú találkahelyekért,

19 csillogott a szeme, mikor belépett, napjában többször, egy könyvvel vagy apró csomagokkal kezében, e füstös, párás, ismers szagoktól és hangoktól telített helyiségek egyikébe, mosolyoghatott, rövidlátó, kissé gúnyos, félig összehúzott szempillák alól dereng pillantással, mintha megvetné az egészet, s ugyanakkor egy finom állat kényelmes mozdulataival keresve helyét a puha pamlagon, az alacsony, kerek asztalka és a csésze kávé fölé hajolva, * Mindenkinek megvan a saját halála... megvillantva ezüst öngyújtója lángját, átadta magát e rejtettségnek, ami számára a város volt... A másik sem tudott a város nélkül élni. Mikor a hegyek közé vitte vagy a tenger mellé vagy az erdkbe, mindig magával hozta poggyászában a várost. És én?... - gondolta. - Én tudok még város nélkül élni? Nem ez a legtöbb, amit az európai ember önmagának adhatott: ez a rejtettség, a falak, a szép kövek, a templomok tornya és homálya, ez a zsúfoltság, ez az élet-re-halálra való emberi közösség... miért ítélsz? Miért csalod magad? Az utolsó ezer év alatt nem a városokban gondolták mindazt, amitl az élet értelmessé és izgalmassá változott?... A nk legalább szinték. S most, mikor a városok emberfelettivé dagadtak, mikor az élet megsznt emberszabású lenni, ez a mesterséges menekülés a falu és a természet felé szinte lesz? Nem hiszem - gondolta és fizetett. De még nem ment el. Néhányszor találkoztak itt, az esti órákban, színház vagy vacsora eltt - utoljára itt látta, este hétkor, néhány nappal az öngyilkosság eltt. A sarokban ültek, a puha kereveten, a tükörablak mélyedésében. A halálról beszéltek. A n megkérdezte, akar-e vele meghalni? - társalgó hangon kérdezte, a mahagónifával bélelt doboz akkor is telítve volt emberekkel, s csendesen beszélt, mint aki érdekldik, ne menjenek-e moziba vagy sétálni. Akkor mellékesen felelt, mint ahogy tréfás kérdésre válaszol az ember. Nem, mondotta, nincs kedve meghalni vele - egyáltalán, úgy érzi, még nincs itt a halál ideje. Mellékesen, szórakozottan felelt, ahogyan egy gyermek unszoló, nygös kérdéseire felel az ember, valamilyen lehetetlen és játékos kérdésre, este hétkor egy belvárosi espressóban... s ugyanakkor tudta, hogy a kérdés nem játékos, nem is gyermekes. Néhány nappal késbb már a valóságot is tudta... de a valóság már csak következmény. A n akkor halt meg, abban a pillanatban, mikor a kérdést kimondta, mert a szavakban benne van az élet és a halál valósága is - ott a szögletben, az ablakmélyedésben, amíg nyugodtan cigarettázott és kávéját itta. Természetesen minden ilyen öngyilkosság gyermekes és tébolyodott bosszú, semmi más, s talán nem is tudta, ki az, aki ellen a bosszút tervezi. A költnek van igaza, az ember várja meg a saját halálát. Nyugodtan felelte, hogy elfogadja a halált, ha eljön érette, de nem akar önszántából meghalni - sem vele, a nvel, sem egyedül. Mit akar még az életben?... - kérdezte a n.

20 (Mindezt társalgó hangon, mint amikor valaki cseveg egy szalon sarkában.) Az életben, felelte - pontosan emlékezik minden szóra -, semmi mást nem akar, csak teljesíteni kötelességét. A n nevetett. Hang nélkül nevetett, nem is gúnyosan, inkább rosszkedven, mint aki tud valamit és nagyon sajnálja, hogy egy botfül férfinak nem adhatja át tapasztalatait. S mikor e nevetést hallgatta, csakugyan elszégyellte kissé magát. Ez a nevetés - néhány nap múltán megtudta - már a halálból hangzott át hozzá, s e hangtalan nevetésben elvesztette a férfias és nagyszer válasz, mellyel a n kérdésére felelt, minden értelmét. Mintha egy vezércikkben olvasta volna ezt a választ. Az ember teljesíti kötelességét... de a n mosolygott. S erre a mosolyra, akkor elször életében, nem tudott felelni. A n mosolygott, mert kérdésére csak ilyen emberi választ tudott adni. Megint egyesre felelt, mint az iskolában, a hivatalban, az életben. Nem, mondta a n, az életnek nem csak emberi értelme van. A tüneményeknek, az emberi sorsnak, mindannak, ami az életben jó és rossz, talán van másféle értelme is - nem tud felelni a kérdésre, de bizonyosan érzi, hogy mindaz, amit az emberek félelmesnek vagy érthetetlennek éreznek, nem csak emberi módon ilyen vagy olyan. Az ember egészen vaksi lesz attól, hogy ember, mondotta és mosolygott. Valósággal belebutul abba, hogy ember. De nem gondolja, hogy a világ egy fa, egy kzet számára is van, legalább olyan végzetesen, mint egy államhivatalnok számára?... Lehet, felelte; de akkor a fa vagy kzet értelme is csak annyi, hogy teljesíti kötelességét. S ami az államhivatalnokot illeti... Ez volt a pillanat, mikor elhallgattak. A n elrehajolt, mohón szívta keskeny, ezüst cigarettaszipkájából a keser füstöt, gonosz pillantással figyelt. Sokáig ültek így. Aztán, szótlanul, hazakísérte a nt. - Holnap? - kérdezte a lépcsházban, búcsúzás közben, amíg a kísérteties, neonfényes, kékeszöld alvilági félhomályban a felvonóra vártak. - Holnap? - kérdezte a n is. - Nem, holnap biztosan nem. - Holnapután?... Talán - mondta nyugodtan. Kezet szorítottak, hazament. Három nap múltán az újságokban olvasta, hogy meghalt, kéksavat vett be. Késbb érdekldött az orvosnál, milyen gyorsan végez egy emberrel a kéksav? Fél perc, mondta az orvos. Aztán, lelkiismeretesen és elgondolkozva, ezt mondotta még: talán egy perc... A n vegyész volt, könnyen szerezhetett kéksavat. Vegyész volt, bakfis kora óta szeretett mérgekkel babrálni, apja gyógyszertárának homályos kis vegykonyhájában s aztán késbb, a tanár mhelyében, az egyetemen... de milyen hosszú id egy perc? Nagyon hosszú id, gondolta komolyan. Egy perc rettenetesen hosszú id. Egy csillagászati perc alatt Isten megteremtette a világot, s egy perc alatt meghal valaki, ha gyógyszerész az apja, s maga vegyész és tud szerezni kéksavat. A halottat nem látta. Az öngyilkosság körülményeit részletesen leírták a lapok, a szobát, a helyzetet, melyben az öngyilkost megtalálták, s