A KÖZÉPKORI MAGYAR KÖNNYŰLOVASSÁG TÖRTÉNETÉNEK VITATOTT KÉRDÉSEI

Átírás

1 Egyetemi doktori (PhD) értekezés tézisei A KÖZÉPKORI MAGYAR KÖNNYŰLOVASSÁG TÖRTÉNETÉNEK VITATOTT KÉRDÉSEI Szabó János Témavezető: Dr. Bárány Attila DEBRECENI EGYETEM Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola Debrecen,

2 TÉMAVÁLASZTÁS ÉS CÉLKITŰZÉS A magyar hadtörténetírás számára egy bő évszázadon át elsőrangú kihívás volt, hogy a magyar a nemzeti etosz és nemzeti mitológia szempontjából oly fontosnak tartott könnyűlovasság történetét tanulmányozza, miközben nem egyszer került maga a tudományos diskurzus is ezen nemzeti etosz hatása alá. A magyarországi könnyűlovasság középkori történetéről alkotott történetírói hagyomány komplex problematikája azonban sokáig nem vált érzékelhetővé még a szűk szakmai közegen belül sem. Így nem meglepő, hogy bennem is fokozatosan alakult ki a felismerés, hogy milyen nagymértékben lenne létjogosultsága e jelenség historiográfiai képét rekonstruáló, majd annak kritikáját az egyes tudományterületek eredményeivel ötvöző vizsgálatok nyomán egy új szintézis megalapozásának. Amíg azonban a hazai hadtörténetírás nem rendelkezik igazán letisztult képpel vizsgálódásai tárgyáról, nagyon nehéz érdemi megállapításokat tenni arról, hogy mit is jelenthetne egy-egy fogalom a középkori Magyarországon a hadviselésben, például a nyugati vagy lovagi és keleti vagy steppei elem, amit oly gyakran állítottak szembe egymással. Holott a népvándorlás korában a steppei hatások igencsak elérték Nyugat-Európát is, s ennek hosszú távú, maradandó nyomai egyre határozottabban kirajzolódna. A fegyverzet és taktika összefüggései vizsgálatakor a régebbi szakirodalom mereven különválasztotta a IX X. század vizsgálatát a későbbi időszakétól, mivel ezen időszak esetében úgy tűnt, kétség sem merült fel aziránt, hogy a magyar seregek a hagyományos könnyűfegyverzetben küzdöttek. A későbbi időszakra nézve viszont általánosnak tűnt a szakmai konszenzus a nehézlovasság dominanciájáról, ami miatt sokáig nem szenteltek túl sok figyelmet a XV XVI. századi könnyűlovasságnak. Ráadásul Tóth Zoltán nagy hatású munkáinak köszönhetően az 1930-as évek óta a hazai szakirodalomban szinte senki sem vizsgálta szerves egészként a középkori magyar könnyűlovasság témakörét, így ennek lehetősége korántsem tűnt magától értetődőnek. Az elmúlt években azonban több hazai és külföldi kutató eredményei is e megállapítások újragondolására és a vizsgálódások tematikai és időbeli kiterjesztésére késztettek. Ma már világos, hogy a középkorban a nyugat-európai taktika feladata sem pusztán a nehézlovasság hatékony alkalmazása, hanem a lovasság és az annak létszámát időnként többszörösen is meghaladó gyalogság koordinációja volt. Így Magyarországon sem lehet a nyugati taktika adaptációját pusztán a nehézlovasság térnyerésével leírni, amikor a magyar vezéreknek még a keresztény királyság korában is inkább a könnyűlovasság és a feltehetően kis létszámú nehézlovasság tevékenységét kellett összehangolnia. Emiatt is kérdéses a nyugat-európai taktika szélesebb körű alkalmazása, ha annak egyik alappillére, a gyalogság társadalmi okokból csak a XV. századra nyert értékelhető szerepet a magyar 3

3 hadikultúrában. Eközben a könnyű- és nehézlovasság együttműködésére egyszerűen a hasonló seregszerkezet okán már a honfoglalást jóval megelőzően születtek megoldások a steppei népek és az ázsiai birodalmak hadikultúrájában. Jelen munka egyik legfontosabb célja épp az volt, hogy ezeknek a szempontoknak a felvetésével járuljon hozzá egy új és az eddigieknél átfogóbb összkép kialakításához a középkori magyar hadviselésről. A TÉMA FORRÁSAI ÉS A FELDOLGOZÁS MÓDSZERTANI KÉRDÉSEI Egy olyan széles körben gyakorta tértől, időtől függetlenül használt hadtörténeti kategória, mint a könnyűlovasság több mint hat évszázadot felölelő vizsgálata nem teszi lehetővé, hogy pusztán egy lehatárolt, szűk forráscsoport elemzésére támaszkodjunk. Ahogy az a hasonló célokat kitűző régebbi hadtörténetírók esetében is érzékelhető volt, egy ilyen vizsgálat szinte mindig multidiszciplináris: a történeti elbeszélő források és a középkori okleveles anyag mellett szükség van rá, hogy vizsgálódás tárgyává tegyük a régészet, a muzeológia, sőt, a művészettörténet és a nyelvtörténet egyes, a témához kapcsolható forráscsoportjait is. A magyar középkor még így is szűkös forrásadottságait figyelembe véve mindezen felül szükségesnek tűnt az is, hogy a könnyűlovasság egyes problémáinak vizsgálatakor a nemzeti történetírás szokásos kereteit átlépve, az elődöknél nagyobb mértékben támaszkodjunk hadtörténeti párhuzamokra. A magyar hadtörténetírás alapjait a XIX. század végén rakták le igen kiváló kutatók, s az akkoriban megfogalmazott s úgy tűnik sok szempontbók mindmáig iránymutató állításaikat természetesen az akkor rendelkezésükre álló forrásanyag alapján tették meg. Ebben képzettségüknek megfelelően túlnyomó többségben voltak az európai latin és görög nyelvű források, míg a sok szempontból gyermekcipőben járó orientalisztika korántsem tudott ezekkel azonos tömegű és értékű forrásanyagot párba állítani a keleti nyelvekben többnyire járatlan hazai történészek számára. Ez az aránytalanság jellemezte a XX. század hadtörténeti szemléletét messzemenően befolyásoló nemzetközi hírű nagy német, francia és angol összefoglalásokat is. Azóta nemcsak a nyugat-európai lovagi hadviselésre vonatkozó szemlélet formálódott át gyökeresen a nyugati szakirodalomban, hanem az Ázsiára vonatkozó és fordításokban nagy világnyelveken hozzáférhető tudásanyag is igen jelentősen bővült. Az elmúlt negyedszázadban pedig szinte robbanásszerű változás következett be az ázsiai témájú publikációk terén, s ezeket igyekeztem minél szélesebb körben felhasználni analógiaként. A disszertáció módszertana egy historiográfiai rekonstrukción alapul, melyből kitűnik, hogy hogyan is kapcsolódott be a magyar nemzeti csapatnem képének megalkotásába a szűken vett hadtörténetíráson kívül a hazai mediavisztika, a filológia, valamint egyre inkább domináns 4

4 szerepben a régészet is. A disszertáció első felében feltérképezésre kerülnek a korábbi vitákban és néhány jelentős rendszeralkotó kutató érvrendszerében használt különféle premisszák és logikák, mely után következik a gondolatmenetek problematikus pontjainál ezek ütköztetése a szorosan vett forrásokkal, illetve az ezekhez kapcsolódó egyéb lehetséges forrásértelmezésekkel, melyben nagy szerep jut a hadtörténeti párhuzamoknak. A disszertáció második felében a XV. századtól bőségesebbé váló hazai forrásbázis segítségével már lehetőség nyílt egy saját, a korábbiaknál deskriptívebb tabló felvázolására a könnyűlovasság XV. század eleji, illetve XVI. század eleji magyarországi állapotáról, a kezdet és végpont ismertetése mentén pedig világosabbá lehet tenni a korszakban lezajló jelentős belső változások természetét. A munka végén kerül sor a magyar középkor hagyományos szimbolikus záró aktusának, a mohácsi csatának mindeddig szinte elhanyagolt vizsgálatára amelyben a hagyományos vezérkari hadtörténeti módszerekkel próbáltam rekonstruálni a töredékes forrásanyagból a csatában harcoló magyarországi könnyűlovasság szerepét a harcban. AZ ÉRTEKEZÉS TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEI Elsőként azt a kérdést kell feltennünk, hogy jogosult-e egyáltalán a középkori magyar lovasság e könyvben tárgyalt csoportjait összefoglalóan könnyűlovasságnak nevezni. Közismert például Borosy Andrásnak a magyar kutatók széles körében elfogadott definíciója, amely szerint a XI XIV. században a magyar lovasság jelentős inkább valamiféle átmeneti kategóriába volt sorolható. Emellett azonban az elmúlt évtizedben már több új felvetés is született a fogalmi keretek átgondolására. A különféle lovassági csapatnemek harcászatáról berögződött régi merev elképzelések, a keleti és nyugati sémák rendszere azonban több ponton is tévesnek bizonyult a történeti kutatások tükrében. Az újkori állandó hadseregek harcászati elveivel szemben a középkorban igen sok helyen így időről időre a magyar hadseregben is, szükség esetén akár a nehézfegyverzetű lovasokkal közös formációkban, csatalovasságként, sőt akár gyalogságként is alkalmazták a távolsági harcra képes, könnyű fegyverzetű harcosokat. Eközben a X XII. században Nyugat- Európa, gyakorta nehéznek nevezett lovassága is képes volt a legkülönfélébb feladatok elvégzésére az ellenfél területén történő portyázástól a gyalogosan vívott várostromig bezárólag. S természetesen a nyugat-európai hadseregekben sem rendelkezett minden harcos költséges, nehéz fegyverzettel. A helyenként elmosódni látszó taktikai különbségek helyett ezért talán érdemesebb a középkori emberek gondolkodásmódját követve a fegyverzet szerinti felosztást szem előtt tartani. 5

5 Ez pedig amennyire az adatokból kikövetkeztethető évszázadokon keresztül duális felosztás volt: a XV. század végén nehézpáncélos fegyveresekre és könynyűfegyverzetű huszárokra (ahogyan Mátyás király nevezte: equites levis armaturae, quos husarones apellamus), a XIV. században pedig fegyveresekre és tegzesekre oszlott a magyar lovasság. Sajnos a korábbi időszakból nincsenek olyan forrásaink, amelyekben párba állítva szerepelnének a lovasság fajtái: Kálmán király törvényeiben loricatusok, azaz páncélosok mellett egyszerűen páncél nélküli lovasok szerepelnek. Mivel azonban a korai forrásokban a loricatusok és panceratusok mellett a saggitarius kifejezés is feltűnik, feltételezhető hogy talán ez, a magyar lövő szóval fordítható elnevezés lehetett az Árpádkorban a páncélos lovasok párja. Összességében úgy vélem, hogy a könyvben tárgyalt csoportok, a lövök, tegzesek, huszárok együttes megnevezésére még mindig nem rendelkezünk alkalmasabb kifejezéssel a könnyűlovasságnál. Szinte állandóan vitatott kérdés azonban a nehéz- és könnyűlovasság aránya és etnikuma a hazai lovasságon belül. Az 1930-as évek huszár-vitájának kirobbantója, Tóth Zoltán nagy hatású téziseiben azt fejtegette, hogy a hagyományos magyar íjász könnyűlovasság már a XI. században megszűnt, s átadta a helyét egyfajta nyugati típusú nehézlovasságnak, s ettől fogva a Magyar Királyság hadseregében rendre felbukkanó könnyűlovasok mindig csak és kizárólag idegen népek segédcsapatai lettek volna: előbb besenyők, majd kunok s végül a XV. században az oszmánok elől menekülő délszlávok. Tóth elvitathatatlan érdeme, hogy Mátyás korának rác katonaságát sikerült is azonosítani a kor forrásaiban egyre gyakrabban felbukkanó huszárokkal, Borosy András munkáiból azonban később világossá vált, hogy ez a Tóth által a XI. századra datált radikális változás nem ment végbe sem az Árpád-, sem az Anjou korban. Engel Pálnak köszönhetően pedig az is kiderült már, hogy nem azért kellett Zsigmond uralma alatt megszervezni a könnyűlovas íjászokként felszerelt telekkatonaságot, mert összességében kevés volt az oszmánok elleni hatékony fellépéshez szükséges könnyűlovas az országban, hanem mert a társadalmi változásoknak köszönhetően általában csökkent az állam által hadrafogható népesség. Izgalmas kérdés az is, hogy vajon mióta kétpólusú a magyar lovasság. Rendelkezett-e a magyarság a IX X. században védőfelszereléssel, közelharci fegyverekkel, a mai közkeletű elképzelések szerint mindezt nélkülöző íjászlovasoknál nehezebb lovassággal. Az elmúlt évtizedekben tömegessé vált feltárások során ugyanis egyetlen sisak kivételével nyomát sem találták a régészek páncéloknak, s közelharci fegyverekből is viszonylag kevés került elő a várt mennyiséghez képest. Ráadásul a régészeti leletekkel mindössze két általános leírás vethető össze, s ezek akárcsak egyéb elszórt utalások több ponton ellentmondásba kerültek a régészeti anyaggal. Az írott források analogikus megközelítése azonban új eredményeket hozhat a kutatásban. Ez azért is kézenfekvő, mert a két szöveg írói, a honfoglalók kortársai, VI. Bölcs Leó bizánci császár és 6

6 Regino prümi apát is ilyen módon, más keleti népekről szóló régebbi szövegek felhasználásával készítette el a maga feljegyzéseit ami tökéletesen beleillett a steppei népekről folyó sok száz éves történeti diskurzusok kereteibe. A császár leírása a VII. századi Maurikios-féle Strategikon, eredetileg az avarokról és türkökről szóló részeinek szinte pontos másolata, amit ő maga a magyarokra és bolgárokra vonatkoztatva alig néhány helyen egészített ki saját szavaival. Annak, hogy a sírokban nem lelni nyomát a bizánci császár által felsorolt fegyverzet egyes darabjainak, még számos más oka is lehetett azon kívül, hogy eleve nem is használták azokat. Eleve nem is feltételezhetjük, hogy a türkök fegyverzetéről szóló tömör, kivonatos leírás akár a VII. századi avarok és a türkök, akár a IX X. századi bolgárok és magyarok esetében általános érvényű lett volna. Mindennek tudatában kell tehát Bölcs Leó szövegére is tekinteni. A mű keletkezésének korszakában az írott források szerint az íjjal és lándzsával is felszerelt páncélos lovasság jelentette a steppe régió hadseregeinek elitjét, amely épp úgy megtalálható volt a közép-ázsiai törököknél, mint a kazároknál még ha ennek a régészeti anyagban egyelőre szintén nem sok nyoma akad. Ennek kapcsán vizsgálat alá kell vennünk azt a régi elképzelést is, hogy a páncél használata csak és kizárólag a közelharc szempontjából bírt volna jelentőséggel, a steppei népek mozgékony lovasságát pedig csak zavarta volna a harcban mint azt a honfoglaló magyarok harceljárásáról vagy ellenfeleik taktikájáról szóló régebbi leírások sugallják. Páncélt azonban nem csak fémből, hanem különféle textíliákból és bőrből is lehetett készíteni, ám akármilyen páncélról is volt szó, egyértelmű, hogy az ellenség nyilai ellen is szükség volt a test védelmére, tehát még a mozgékony nomád lovasíjászok esetében is számolni kell ezzel a szükséglettel. Ugyanakkor a másik fontos korabeli forrás, Regino prümi apát habár egy az erősen páncélozott parthusokról szóló ókori szöveget használt fel a magyarok jellemzésére, hallgat a magyarok védőfelszereléséről. Az ő forrásai nyomán író középkori magyar Anonymus pedig a későbbi leírásokkal egyezően csupán a magyarok elődeinek sisakjait említi. Arra kell gondolnunk tehát, hogy ha a védőfelszerelések között a sisakok mellett voltak is különféle anyagú páncéljai a X. századi magyar íjászlovasságnak, ezek között nem lehettek feltűnően nagy számban fémpáncélok. Regino rövid kommentárjai közül a magyarok szaru -íjainak fontosságáról szóló részt szokás hangsúlyozni. Ezek kézzelfogható nyomait a régészek számos helyen meg is találták. Ugyanakkor a magyar tudományosságban a régészeti leletek alapján levont sommás megállapításokhoz képest jóval összetettebb képet mutatnak a magyarok IX X. századi ellenfeleiről alkotott külföldi nézetek. Ezeknek a hadaknak ugyanis számos helyen fontos része volt a nem túlságosan gazdagon felszerelt, ámde hajítódárdákkal és gyakran íjjal is rendelkező gyalogság és a könnyűlovasság is. Ennek fényében pedig alapos átgondolásra szorulnak azok a megállapítások, melyek a IX X. századi magyar fegyverzet egyes elemeinek hatékonyságát csak és kizárólag nehézfegyverzetű ellenfelekkel 7

7 szemben szokták értékelni mintha a Frank Birodalomban és utódállamaiban a katonák kizárólag csak ilyen felszereléssel rendelkeztek volna. Bár a XII. századra a Magyar Királyság már bizonyosan számottevő nyugati típusú nehézlovassággal is rendelkezett, úgy tűnik, a magyar hadak jelentős részben megőrizték könnyűlovas jellegüket. (A két fő csapatnem mellett viszont a harmadik, az ún. átmeneti típusú lovasság létezését sem a tárgyi, sem az írásos források alapján nem tudjuk bizonyítani.) A magyar vezérek kihasználva mindkét csapatnem előnyös tulajdonságait eltérő stratégiát és taktikát alkalmaztak a különböző jellegű ellenfelek ellen. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a források időről időre más és más fegyverzetű egységek tevékenységét helyezik előtérbe. Nem tekinthető hát megalapozott állításnak, hogy a honfoglalás utáni évszázadokban biztosan feledésbe merült volna a steppei hadviselés taktikai kelléktára. Épp ellenkezőleg számos olyan momentum található a későbbi forrásokban, amelyek ennek az ellenkezőjére utalnak. A disszertáció végül arra is rámutat, hogy egyes korábbi véleményekkel szemben a hagyományos íjász könnyűlovasság, késő középkori nevükön a tegzesek (pharetrariusok), jelenlétével egészen a XVI. század elejéig számolni kell Magyarországon. Ugyanakkor az ország déli határvidékén valószínűleg már a XIV. században kimutatható a X. századi bizánci hadszervezetből balkáni közvetítéssel örökölt huszárok jelenléte. Vagyis nem pusztán a később az oszmánok elől menekülő délszláv harcosokban kell a későbbi magyar huszárság őseit keresni, hanem közéjük tartozhattak a déli bánságok királyi szolgálatban katonáskodó délszláv vagy vlah lakói is. Ezután a XV XVI. század fordulójának gyér forrásait összegyűjtve, s azokat analógiákkal új megvilágításba helyezve, sikerült a korai huszárfegyverzet sajátosságait rekonstruálni. Kiderül, hogy kezdetben a kor magyarországi íjász könnyűlovasságához képest kifejezetten lándzsával és pajzzsal, s többnyire védőfelszerelés nélkül harcoló könnyűlovasságot értettek a huszárok alatt s nem könnyű vagy félnehéz páncélosokat, mint amilyennek Tóth képzelte a későbbi lengyel huszárság és az oszmán szpáhik téves analógiája nyomán a korai huszárokat. E tekintetben több ponton is helyesbíteni kellett a Tóth Zoltán által felvázolt fegyvertörténeti képet, mert ő történész elődei nyomán, úgy vélte, hogy a balkáni népek könnyűlovassága az oszmánokat utánozta, így áttételesen a magyarországi huszárság fegyverzete és felszerelése is oszmán mintákat kellett, hogy kövessen. Az oszmán hódítás gyorsasága azonban nem nagyon hagyott időt ilyesfajta akulturációra Balkánon, a Kisázsiából érkező oszmánokról pedig tudni lehet, hogy a magyarokhoz hasonlóan íjász könnyűlovasok voltak. A Balkán térségében viszont számos, a későbbi huszársághoz köthető tárgy és szokás felbukkan már a korai időkben, így egyáltalán nem törökös, hanem az etnikumhoz illeszkedően a 8

8 fegyverzet tekintetében is inkább balkáni típusú könnyűlovasságot kell látnunk a korai huszárokban. A korábbi félreértések forrása az lehetett, hogy e balkáni népek fegyvereseinek jelentős része meglehetősen zökkenőmentesen és majdnem változatlan formában tagozódott be az Oszmán Birodalom hadszervezetébe, így hosszú időn keresztül jórészt ugyanazt a nyelvet beszélő, ugyanazt a felszerelést és taktikát használó törökök és magyarok néztek egymással farkasszemet déli határainknál. (Ezeket az európai törököket még évszázadokkal később is elég jól meg lehetett különböztetni szokásai és fegyverzete alapján a birodalom ázsiai hadinépétől.) A XV. századi balkáni népek hadszervezete pedig még a Bizánci Birodalom hagyományaiban gyökerezett, így nem is annyira meglepő, hogy amikor Gáldi László nyelvész 1939-ben bekapcsolódott a huszár-vitába, arra hívta fel a figyelmet, hogy a balkáni területeken már a X. században szolgáltak a bizánci seregekben khószáriosznak illetve khonszáriosznak is nevezett könnyűfegyverzetű katonák, s ezeknek a bizánci harcosoknak is épp úgy a felderítés, portyázás, zsákmányolás volt a fő feladata, mint későbbi magyarországi utódaiknak. A huszárság karrierje igen gyors volt a XV. század végi Magyarországon. Az idegen etnikumú segédcsapatok olcsó fegyverzete és hatékony harcmódja igen rövid idő alatt háttérbe szorította a hagyományos magyar íjász könnyűlovas taktikát, és kezdetét vette a nyugati típusú nehézlovasság visszaszorulása is. A huszárság a Jagelló-dinasztia uralma alatt a magyar könnyűlovasság olyan meghatározó jellegzetességévé vált, amit igen hatékonyan lehetett alkalmazni a déli határokon, az Oszmán Birodalom ellen folytatott kis háborúban. A dinasztikus kapcsolatoknak köszönhetően ekkoriban kerültek az első délszláv és magyar huszárok Lengyelországba, ahol kiválóan beváltak a krími tatárok elleni harcokban. Az oszmánok ellen vívott háborúk döntő csatájában, ezt az új típusú magyar könnyűlovasságot igen nagy tömegben csatalovasságként is bevetették ban Mohácsnál két, igen hasonló fegyverzettel harcoló sereg került szembe egymással, a támadó lovasság és a védekező lövészgyalogság kombinációján alapuló taktika ismerete korántsem tulajdonítható csak az oszmánoknak. Épp a hasonlóságok miatt volt nagyon nagy jelentősége volt annak, hogy ki tudja az akaratát rákényszeríteni a másik félre, hogy ki tudja e taktika előnyeit kiaknázni. 9

9 DEBRECENI EGYETEM EGYETEMI ÉS NEMZETI KÖNYVTÁR Jelölt: Szabó János B. Neptun kód: MUA1KO Doktori Iskola: Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola MTMT azonosító: Nyilvántartási szám: Tárgy: DEENK/69/2016.PL PhD Publikációs Lista A PhD értekezés alapjául szolgáló közlemények Magyar nyelvű könyv(ek) (6) 1. B. Szabó J., Boldog Z.(tan., rajz.): Háborúban Bizánccal: Magyarország és a Balkán a században. Corvina K., Budapest, 245 p., ISBN: B. Szabó J.: A mohácsi csata. 3. jav. kiad. Corvina K., Budapest, 179 p., ISBN: B. Szabó J.: A tatárjárás : a mongol hódítás és Magyarország. Corvina K., Budapest, 191 p., ISBN: B. Szabó J.: A honfoglalóktól a huszárokig: A középkori magyar könnyűlovasságról. Argumentum Kiadó, Budapest, 244 p., ISBN: B. Szabó J. (szerk.), Sebők L. (térképeket kész.), Boronkainé Bellus I.(ford.) : Mohács. Osiris K., Budapest, 637. p., ISBN: B. Szabó J., Somogyi G.: Elfeledett háborúk:magyar-bizánci harcok a X-XIII. században. Zrínyi K., Budapest, 115. p., ISBN: Idegen nyelvű, külföldi könyv(ek) (1) 7. Szabó, J.B., Tóth, F.: Mohács 1526: Soliman le Magnifique prend pied en Europe centrale. Economica, Paris, 170 p., ISBN: Cím: 4032 Debrecen, Egyetem tér 1. Postacím: 4010 Debrecen, Pf. 39. Tel.: (52) publikaciok@lib.unideb.hu Honlap:

10 DEBRECENI EGYETEM EGYETEMI ÉS NEMZETI KÖNYVTÁR Magyar nyelvű könyvrészlet(ek) (4) 8. B. Szabó J.: A magyarok hadszervezete és haditaktikája. In: Magyarok fegyverben. Szerk.: Petkes Zsolt, Sudár Balázs, Helikon K., Budapest, 16-37, 48-67, ISBN: B. Szabó J.: A huszita hadviselés hatása és adaptációja Kelet-Közép-Európában. In: "causa unionis, causa fidei, causa reformationis in capite et membris" : Tanulmányok a konstanzi zsinat 600. évfordulója alkalmából. Szerk.: Bárány Attila, Pósán László, Printart- Press Kft., Debrecen, , ISBN: B. Szabó J.: A huszárság megjelenése Magyarországon. In: Rex invictissimus : Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon. Szerk.: Veszprémy László, Zrínyi K., Budapest, , ISBN: B. Szabó J.: Gondolatok a századi magyar hadviselésről: A Krími Kánság vizsgálatának bevonása a "kalandozó" hadjáratok kutatásába. In: Fegyveres nomádok, nomád fegyverek: III. Szegedi Steppetörténeti Konferencia. Szerk.: Balogh László, Keller László, Balassi Kiadó, Budapest, , ISBN: X Magyar nyelvű tudományos közlemény(ek) hazai folyóiratban (4) 12. B. Szabó J.: Lehet-e helye rablóknak a nemzeti mitológiában? : Megjegyzések az egykori huszár-vita margójára. Hadtört. Közl. 121 (2), , ISSN: B. Szabó J.: Az Árpád-kor csatái a steppei népek hadviselésének tükrében. Hadtört. Közl. 120 (2), , ISSN: B. Szabó J.: Gondolatok a XI-XIV. századi magyar hadviselésről: A fegyverzet, a harcmód és a taktika összefüggéseinek kérdései. Hadtört. Közl (1), , ISSN: Cím: 4032 Debrecen, Egyetem tér 1. Postacím: 4010 Debrecen, Pf. 39. Tel.: (52) publikaciok@lib.unideb.hu Honlap:

11 DEBRECENI EGYETEM EGYETEMI ÉS NEMZETI KÖNYVTÁR 15. B. Szabó J.: A Bizánci Birodalom hadserege a X-XI. század fordulóján. Társad. Honv. 4 (2), , ISSN: A DEENK a Jelölt által az idea Tudóstérbe feltöltött adatok bibliográfiai és tudománymetriai ellenőrzését a tudományos adatbázisok és a Journal Citation Reports Impact Factor lista alapján elvégezte. Debrecen, Cím: 4032 Debrecen, Egyetem tér 1. Postacím: 4010 Debrecen, Pf. 39. Tel.: (52) publikaciok@lib.unideb.hu Honlap: