M A G Y A R I R O D A L O M

Átírás

1 MAGYAR IRODALOM

2 AKADÉMIAI KÉZIKÖNYVEK MATEMATIKA Főszerkesztő Gerőcs László Vancsó Ödön FIZIKA Főszerkesztő Holics László SPORT, ÉLETMÓD, EGÉSZSÉG Főszerkesztő Szatmári Zoltán FILOZÓFIA Főszerkesztő Boros Gábor MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE Főszerkesztő Romsics Ignác VILÁGTÖRTÉNET Főszerkesztő Salamon Konrád MAGYAR NYELV Főszerkesztő Kiefer Ferenc KÉMIA Főszerkesztő Náray-Szabó Gábor VILÁGIRODALOM Főszerkesztő Pál József

3 MAGYAR IRODALOM Főszerkesztő Gintli Tibor A KADÉMIAI KIADÓ

4 Írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor ISBN ISSN Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u Első magyar nyelvű kiadás: 2010 Szerzők, 2010 Akadémiai Kiadó, 2010 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

5 Tartalom Előszó (Gintli Tibor) A régi magyar irodalom (a kezdetektől kb ig) 1. Középkor és a reneszánsz humanizmus ( ) (Kiss Farkas Gábor Orlovszky Géza) A magyarországi irodalom és írásbeliség kezdetei (K. F. G.) Írásbeliség a magyar állam első évszázadában Az állam világi adminisztrációjának létrejötte Az irodalom kezdetei ( ) (K. F. G.) A magyarországi szentek legendái A történeti irodalom A lovagi kultúra (K. F. G.) A hivatali írásbeliség irodalmi formái (K. F. G.) A magyar nyelvű írásbeliség kezdetei (O. G.) A magyar nyelvű írásbeliség elterjedése (K. F. G.) A magyar nyelvű líra kezdetei (O. G.) A reneszánsz humanizmus (K. F. G.) Vitéz János Janus Pannonius Vitéz és Janus után: a latin nyelvű irodalom Mátyás uralkodásának második felében és a Jagelló-korban (K. F. G.) A magyar nyelvű egyházi irodalom a Jagelló-korban (K. F. G.) A deák típusú ének (O. G.) A szerelmi líra (O. G.) Memoriterek, alkalmi feljegyzések (O. G.) A magyar nyelvű világi epika kezdetei (O. G.) A hősepika nyomai a latin krónikákban A lovagregény nyomai Szabács viadala

6 2. A reformáció kora ( ) (Kiss Farkas Gábor Orlovszky Géza) A reformáció megjelenése Magyarországon (O. G.) Az irodalom színterei A 16. század protestáns prózairodalma (K. F. G.) Egyházi és politikai dráma (K. F. G.) Az antik drámairodalom magyarul (K. F. G.) A magyar nyelvű verses epika (O. G.) Tinódi és a tudósító ének A tudósító ének Tinódi után A vallásos história A szerelmi témájú história A kései história Balassi Bálint és az udvari irodalom (K. F. G.) Eurialusnak és Lucretiának széphistóriája és az udvari szerelem Balassi Bálint költészete A Szép magyar comoedia: a szerelem ideológiája Ellenreformáció és barokk ( ) (Kiss Farkas Gábor Orlovszky Géza) A líra (O. G.) A Balassi-hagyomány Rimay János és a sztoicizmus Balassi-követők A katolikus irodalmi kör költészete Protestáns költők Az ellenreformáció vitairodalma (K. F. G.) Pázmány Péter (K. F. G.) Zrínyi Miklós költészete (K. F. G.) Zrínyi követői (O. G.) A dráma (O. G.) Az udvari színjátszás A Comico-tragoedia A függetlenségi küzdelmek kora ( ) (Laczházi Gyula Orlovszky Géza) A líra (O. G.) Főúri költészet Közösségi költészet

7 4.2. Gyöngyösi István epikus költészete (L. Gy.) Márssal társalkodó Murányi Vénus Kemény János emlékezete Az epika (L. Gy.) Önéletrajzi narratíva és emlékírás Kortörténet és önéletírás (Kemény János, Bethlen Miklós) Vallásosság és vallomás (Rákóczi Ferenc, Bethlen Kata) A dráma (O. G.) Irodalom A klasszikus magyar irodalom (kb től kb ig) 5. Az irodalom intézményesülésének kora (kb től kb ig) (Szilágyi Márton Vaderna Gábor) Bevezetés A nyelvkérdés Az irodalom fogalma, az írók társadalmi státusza és az olvasási szokások A kultúra intézményrendszerének kialakulása A líra A hosszú hagyományok A mesterkedő költészet A költészet funkciójának átalakulása A bécsi magyar testőrség irodalmi köre A versújítás A neoklasszicizmus A bárdköltészet Hagyományok metszéspontján Kisfaludy Sándor Csokonai Vitéz Mihály Berzsenyi Dániel A nemzetfogalom változásának hatása a költészetre (Kölcsey Ferenc) A verses epika A honfoglalási eposz ügye A nemzeti identitás összetettsége (Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása) Travesztia és vígeposz (Csokonai Vitéz Mihály verses epikája) A verses elbeszélés mint morális példázat (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi)

8 5.4. A prózaepika A keretes elbeszélés lehetőségei (Mikes Kelemen: Mulattságos napok; Faludi Ferenc: Téli éjszakák) A barokk regény magyarításai (Mészáros Ignác: Kártigám) Az államregény változatai (Bessenyei György: Tariménes útazása) Egy sajátos zárvány (Mikes Kelemen: Törökországi levelek) Az érzékeny levélregény magyar variációi Kazinczy Ferenc: Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei Fanni hagyományai Kisfaludy Sándor: Két Szerető Szívnek Története Egy áltörténelmi történelmi regény (Dugonics András: Etelka) A magyar történeti elbeszélés korai példái Az elbeszélésfüzér mint nagyepikai forma (Gaal György: A tudós palótz avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor-urához írtt levelei) A dráma Színház és dráma Bessenyei György drámái Az államelméleti tragédia (Bessenyei György: Ágis trágédiája) A magyar nyelvű vígjáték megteremtése (Bessenyei György: A Filosófus) Az iskolai színjáték megújítása (Csokonai Vitéz Mihály: Az Özvegy Karnyóné s két Szeleburdiak) Intimitás és nyilvánosság a színpadon (Katona József: Bánk bán) A színházi repertoár differenciálódása (Kisfaludy Károly színművei) Az irodalom rendi intézményrendszerétől a polgári intézményekig (kb tól kb ig) (Szilágyi Márton Vaderna Gábor) Bevezetés Az irodalom nemzeti intézményrendszerének megszilárdulása és differenciálódása A korszak sajtótörténete Az írói professzionalizálódás folyamata Az író társadalmi szerepe A szerzői jog története

9 Nemzedékváltások, nemzedéki konfliktusok Az irodalom területi strukturálódása A líra A líra alakulástörténete az 1830-as évektől az 1860-as évekig Vörösmarty Mihály (A harmincas évek) Petőfi Sándor és kortársai (A negyvenes évek) A népies költészet Petőfi kitörési kísérletei a népköltő szerepéből A biedermeier költő A töredék A bárdköltői szerephagyomány Arany János és kortársai (Az abszolutizmus kora) Az allegória Az allegorikus olvasás korlátai: a kései Vörösmarty költészete A politikai allegória fénykora: Czuczor Gergely, Tompa Mihály, Vajda János Arany János és az allegorézis elbizonytalanítása Arany János és a líra modernizálásának kísérlete az ötvenes években A ballada Műnemek között A történeti ballada A 19. század utolsó harmadának lírája Költőszerepek tovább élése A líra modernizálási kísérletei Vajda János A kései Arany János Századvégi modernség A verses epika Az ősmagyar eposz ügye Vörösmarty Mihály és a magyar mitológia újraalkotása Arany János és az eposzi hitel A komikus eposz A népies elbeszélő költemény Motívumok hálójában (Petőfi Sándor: János vitéz) Nyers erő és természetiség között (Arany János: Toldi) A verses regény (Petőfi Sándortól Ignotusig) A prózaepika Prózapoétikai variációk a 19. század első felében

10 A családregény (Fáy András: A Bélteky-ház) A befogadói aktivitást kiaknázó novella (Kölcsey Ferenc novellisztikája) Műfajok keveredése (Vajda Péter: Dalhon) Regény és hiperbola (Petőfi Sándor: A hóhér kötele) A történelmi regény a szabadságharc előtt A történelmi kalandregény (Jósika Miklós: Abafi) A történelmi kataklizma tapasztalata (Eötvös József: A karthauzi; Magyarország 1514-ben) A történelmi regény a szabadságharc után A közelmúlt történelmének megalkotása: a tárcaregény (Jókai Mór: Egy magyar nábob; Vas Gereben: Nagy idők, nagy emberek) Családregény és történelmi regény között (Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája) Az ész csele: a történelmi regény ismeretelméleti perspektívája (Kemény Zsigmond: Rajongók) Történelmi regény és utópia (Jókai Mór: A jövő század regénye) A magyar prózaepika poétikai variációi a 19. század második felében Ideál és való ellentéte (Toldy István: Anatole; Asbóth János: Álmok álmodója) Kísérlet a nemzeti sztereotípiák modernizálására (Jókai Mór: Sárga rózsa; Mikszáth Kálmán: Az új Zrínyiász) A regionalitás irodalmi formái (Mikszáth Kálmán: A jó palócok; Tömörkény István novellái) Az anekdotikus hagyomány újraértelmezése (Petelei István novellái; Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője) Lélektaniság és naturalizmus (Ambrus Zoltán: A gyanú; Gozsdu Elek novellái és Köd című kisregénye) A dráma A korszak színháztörténetéről Drámairodalom a reformkorban A mesedráma (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde) A korai népszínmű (Szigligeti Ede: Csikós) A politikai vígjáték (Eötvös József: Éljen az egyenlőség; Nagy Ignác: Tisztújítás) Krónikásdráma, szomorújáték vagy a színpadi illúzió mechanizmusa? (Teleki László: Kegyenc) Egy formabontó kísérlet (Petőfi Sándor: Tigris és hiéna)

11 Egy bölcseleti kamaradarab (Czakó Zsigmond: Leona) Drámairodalom a 19. század második felében A drámai költemény (Madách Imre: Az ember tragédiája) Bibliai parafrázis az egyén magányáról (Madách Imre: Mózes) A kései népszínmű (Tóth Ede: A falu rossza; Abonyi Lajos: A betyár kendője) A szimbolikus történelmi tragédia kísérlete (Herczeg Ferenc: Bizánc) Irodalom A modern és a kortárs magyar irodalom (kb től napjainkig) 7. A 20. század első felének magyar irodalma (Gintli Tibor) Bevezetés A narratív nyelv változatai Krúdy Gyula Cholnoky Viktor Tersánszky Józsi Jenő Cholnoky László Kaffka Margit Móricz Zsigmond Szabó Dezső Csáth Géza Kosztolányi Dezső Karinthy Frigyes Füst Milán Németh László Déry Tibor Márai Sándor Illyés Gyula Tamási Áron Gelléri Andor Endre Szerb Antal Pap Károly Szentkuthy Miklós A lírai nyelv változatai Ady Endre Babits Mihály Kosztolányi Dezső Juhász Gyula

12 Tóth Árpád Füst Milán Kassák Lajos Szabó Lőrinc József Attila Radnóti Miklós A dramaturgia változatai Bródy Sándor Molnár Ferenc Szomory Dezső Balázs Béla Füst Milán A második világháború befejezésétől a 70-es évek elejéig (Schein Gábor) Hároméves irodalom Az irodalmi nyilvánosság szerkezete és szovjetesítése József Attila és Babits Mihály recepciója 1945 után Három regény 1947-ből Határ Győző: Heliáne Déry Tibor: A befejezetlen mondat Németh László: Iszony A nyugatos lírai hagyomány újragondolásának lehetőségei Szabó Lőrinc Weöres Sándor tól a 60-as évek végéig Az irodalom társadalmi funkcióinak változásai 1948 és 1956 között Az utolsó ajánlatok az egységes nemzeti irodalom koncipiálására Kontextusok egymásmellettisége és kölcsönhatása Márai Sándor Illyés Gyula Az irodalom intézményrendszerének újjászerveződése 1956 után A költészet beszédmódbeli megújulásának lehetőségei és változatai az 50-es években és a 60-as évek első felében Nagy László Juhász Ferenc Kormos István

13 Pilinszky János Nemes Nagy Ágnes Vas István A próza beszédmódbeli megújulásának lehetőségei és változatai a 60-as években Déry Tibor és Örkény István rövidprózája az 50-es évek második felében Sánta Ferenc: Húsz óra Fejes Endre: Rozsdatemető Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér A parabolikus próza etikai gondolkodása (Sarkadi Imre, Cseres Tibor) Ottlik Géza: Iskola a határon A rövidpróza megújulása a 60-as években: Mándy Iván, Örkény István A dráma változatai A színházi kultúra meghatározó vonásai Történelmi parabolák Németh László: Széchenyi; Illyés Gyula: Fáklyaláng A realista dráma hagyományai Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon; Csurka István: Ki lesz a bálanya Kísérlet az abszurd dráma meghonosítására Mészöly Miklós: Az ablakmosó, Bunker Weöres Sándor Örkény István: Pisti a vérzivatarban A közelmúlt irodalma (Schein Gábor) A közelmúlt irodalmának elbeszélését irányító fogalmak, funkciók A paradigmaváltás fogalma Írói csoportok, alkufolyamatok A kritikai nyelvek és szemléleti formák megváltozása A második nyilvánosság kialakulása Prózairodalom a 20. század 70-es, 80-as éveiben A realista prózahagyomány tovább élése és megújulása Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja Konrád György: A látogató Csalog Zsolt: Parasztregény Tar Sándor Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából

14 Gion Nándor: Virágos katona Szilágyi István: Kő hull apadó kútba A szövegszerűség változatai Mészöly Miklós Lengyel Péter: Macskakő Spiró György: Az Ikszek Grendel Lajos: Éleslövészet Nádas Péter Kertész Imre Esterházy Péter Temesi Ferenc: Por Bodor Ádám: Sinistra körzet Krasznahorkai László: Sátántangó Költészet a 20. század 70-es, 80-as éveiben Az újholdas poétikai hagyomány folytatásai Rába György Lator László Székely Magda Gergely Ágnes Takács Zsuzsa Balla Zsófia A népi líra megújításának kísérletei Csoóri Sándor Nagy Gáspár Baka István Neoavantgárd költészetpoétikák Erdély Miklós Hajas Tibor Nagy Pál Tolnai Ottó Szilágyi Domokos A nyelvi tudat és a hagyományértelmezés alapjainak átalakulása Petri György Várady Szabolcs Tandori Dezső Weöres Sándor: Psyché Oravecz Imre Orbán Ottó Drámairodalom a 20. század 70-es, 80-as éveiben

15 Színháztörténeti, színház-politikai keretek Parabolikus történelmi drámák A közéleti ember magatartásformáinak parabolái Történelmi, politikai helyzetek parabolái A társadalmi dráma változatai A társadalmi dráma mint tragikomédia A társadalmi dráma mint groteszk színjáték Kornis Mihály Kísérletező dramaturgiák Tábori György Pilinszky János Nádas Péter Kortárs irodalom (Schein Gábor) Az irodalom intézményrendszere és medialitása 1989 után Az irodalmi szövegek tárolásának megváltozása Az irodalmi szövegek továbbításának megváltozása Kortárs próza Az önéletrajz újabb változatai Závada Pál: Jadviga párnája Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka Kukorelly Endre: TündérVölgy Németh Gábor: Zsidó vagy? A történelmi regény megújulása Osztojkán Béla: Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen Márton László: Testvériség Láng Zsolt: Bestiarium Transilvaniae Darvasi László: A könnymutatványosok legendája Beszédmódok a kortárs költészetben A költői szubjektumkonstrukciók változatai Marno János Kukorelly Endre Rakovszky Zsuzsa Az intertextualitás hangsúlyos megjelenése a költészetben Szőcs Géza Parti Nagy Lajos Kovács András Ferenc Irányok a kortárs drámairodalomban Színházi kultúra A hagyományos drámaformák megújítási kísérletei

16 Márton László: A nagyratörő Parti Nagy Lajos: Ibusár, Mauzóleum Az individualitás drámái Garaczi László: Fesd feketére! Kárpáti Péter: Világvevő Irodalom Névmutató

17 Előszó A magyar irodalom történetének elbeszélésére sokféle lehetőség kínálkozik. Hogy csupán néhányat említsünk: egyaránt érvényes megközelítés lehet az irodalom és társadalmi kontextusának összefüggéseire összpontosító elbeszélés vagy a különböző Magyarországon élő nyelvi közösségek kultúrájának bemutatása, a magyarországi irodalmak párhuzamos történetének tárgyalása. Nem kevésbé érdekes perspektívát kínál irodalmunk történetének regionális horizontú, a kelet-európai irodalmak kapcsolatait kitüntetett kérdésként kezelő vizsgálata, s a nyugat-európai irodalmakra tekintő komparatisztikai megközelítés tradíciója sem tekinthető kimerített kutatási iránynak. Az irodalom és a kultúra egyéb szféráinak kölcsönhatását feltáró kultúratudományi perspektíva ismét csak a lehetőségek sokféle változatát rejti magában. Nyilván képtelen vállalkozás lenne egy olyan irodalomtörténet megírásának kísérlete, amely a ma érdeklődésre számot tartó szempontok mindegyikét igyekezne érvényre juttatni. Ezért irodalomtörténet-írásra vállalkozva szükségszerűen választanunk kellett az elbeszélés lehetséges szempontjai közül, annak világos belátásával, hogy nem a magyar irodalom történetének, hanem csupán egy lehetséges történetének elbeszélése lehet a célunk. Természetesen még azonos alapelvekre hagyatkozva is tetszőleges számú, szakmailag egyaránt megalapozott irodalomtörténet születhet, hiszen a narratíva kiemelt szereplői, a történet hangsúlyai eltérhetnek, sőt kisebb-nagyobb mértékben szükségszerűen el is térnek egymástól. Az elbeszélést az érvelés koherenciájában rejlő meggyőző ereje minősíti. Jelen kötet a kínálkozó szempontok sokféleségéből a poétikai alakulástörténetet választotta az általa elbeszélt történet alapjául. Döntésünket részben az indokolta, hogy e szempontrendszernek a lehetőségekhez mérten következetes érvényesítését a hazai irodalomtudomány eddigi eredményei lehetővé teszik, míg több fent említett alternatíva igényes megvalósítása olyan alapkutatásokat feltételez, melyek érthető okokból meghaladják vállalkozásunk lehetőségeit. Az alapelv meghatározásakor egyfajta szakmai konszenzusra is hagyatkozhattunk, mivel megítélésünk szerint a hazai irodalomtudomány képviselői általában nem vonják kétségbe a poétikai szempontú vizsgálatok létjogosultságát. Mivel kötetünk potenciális 17

18 Előszó 18 olvasóit részben az egyetemi hallgatókban látjuk, korántsem érdektelen, hogy az általunk választott megközelítésmód általánosan elfogadottnak tekinthető. A poétikai szempontú elbeszélés nyitott más tudományos diskurzusok irányában, ezért nem kellett attól tartanunk, hogy az egyéb szempontokat preferáló képzések keretében kötetünk használhatatlannak mutatkozna. A poétika alakulástörténetének vezérfonalul választása határozza meg a kötet szerkezetét is. Az egyes korszakok irodalmát műnemek, illetve műfajok szerint tárgyaljuk. Mivel az irodalom fogalma, jellege és kategóriarendszere az idők során folytonosan változott, a fenti elvet a különböző korszakok igényeihez igazítva rugalmasan kezeltük, igyekezve megtalálni az összhangot a korszak irodalmi sajátosságai és a műfaji szempontú megközelítés között. A poétikai nézőpont érvényesítéséből fakadóan nem követtük a portrészerű elbeszélés hagyományát: ugyanazon szerző különböző műnemekbe, műfajokba sorolható műveit egymástól elválasztva, a műnem és a műfaj alakulástörténetébe illesztve tárgyaltuk. A választott elbeszélésmód belső koherenciájának megfelelően még az általunk legjelentősebbnek vélt szerzők esetében is eltekintettünk az életmű átfogó bemutatásától amelyet egyébként a terjedelmi korlátok sem tettek volna lehetővé, s megelégedtünk olyan művek kiemelésével, melyek az adott poétikai jelenség szemléltetéséhez megfelelőnek tűntek. Nem törekedtünk arra, hogy az irodalmi intézmények (lapok, kiadók, irodalmi társaságok stb.) szisztematikus és részletes áttekintését nyújtsuk. Az irodalom alakulástörténetének elbeszélését nem minden korszak esetében helyeztük szélesebb történelmi, eszme- vagy művelődéstörténeti kontextusba. Ezen a téren is igyekeztük figyelembe venni az egyes korszakok sajátos jellegzetességeit. Bizonyos esetekben a társadalmi-történeti változások olyan közvetlen hatást gyakoroltak az irodalom szerkezetére, hogy a kontextus vázolásától nem tekinthettünk el. Másrészt bizonyos irodalmi jelenségek és művek gyakran az időbeli távolságból fakadóan nem értelmezhetők megfelelő művelődés- és eszmetörténeti ismeretek nélkül, ezért a poétikai szempont érvényesítéséhez ezekben az esetekben elengedhetetlennek tűntek az ilyen jellegű kitekintések. Az elbeszélt történet időbeli határai a magyarországi írásbeliség kezdeteitől az ezredfordulóig, tehát egy évtized híján egészen napjainkig terjednek. A kötet szerkezete elsősorban a kialakult oktatási gyakorlathoz, illetve a hazai egyetemek tanszéki struktúrájához igazodva három nagy korszakra tagolódik: a régi, a klasszikus és a modern magyar irodalomra. A hivatkozott szakirodalom a kötetbeli tájékozódás megkönnyítése érdekében e három nagy egység végén található. A három részre bontott irodalomjegyzék nem törekszik átfogó képet nyújtani a tárgyalt korszak tudományos recepciójáról, kizárólag a szövegbeli hivatkozások feloldására szorítkozik. Míg a szekunder irodalomra a szövegbe illesztett zárójeles jegyzetek utalnak, a primer irodalomra vonatkozó hivatkozások lábjegyzetben

19 Előszó olvashatók. Ugyancsak a tájékozódás megkönnyítését szolgálja a kötet végén található névjegyzék, amely a főszövegben előforduló neveket sorolja fel, tehát azokat, amelyek csupán a jegyzetekben olvashatók, nem tartalmazza. Szintén az áttekinthetőséget tartottuk szem előtt, amikor a belső utalások alkalmazása mellett döntöttünk. Az adott szöveghelyhez szorosan kapcsolódó korábbi vagy később következő szakaszokra zárójeles oldalszámok utalnak. Az elbeszélésmód kialakításakor összefüggő narratív szerkezet megteremtésére törekedtünk. Jóllehet a kötet szerzői nem hisznek a hézagmentes narratív struktúra lehetőségében, az átfogó kép megrajzolását mégis feladatuknak tekintették. Meggyőződésünk szerint az előadott történet nyitottsága megfér az összefüggő elbeszélés stratégiájával, ha a narratíva jelzi az elbeszélői kompetencia szükségszerű határait és az előadott történet elkerülhetetlen esetlegességeit, s nem igyekszik a történetmondót omnipotens narrátorként pozícionálni. A szerzők közös meggyőződése, hogy a közérthetőség összeegyeztethető a szakszerűség követelményével, ezért arra törekedtünk, hogy az általunk beszélt nyelv könnyen befogadható legyen. Nem volt célunk valamely meghatározott elméleti irányzat programszerű követése, ugyanakkor igyekeztünk mindazt hasznosítani, ami az utóbbi évtizedek kutatásaiból tárgyunk szempontjából használhatónak bizonyult. Mivel a történeti megközelítés nagy hagyománnyal rendelkezik a hazai irodalomtudományban, e gazdag tradíció eredményeire is bátran hagyatkozhattunk. Reményeink szerint olyan könyv született, amelyben az újszerűség és a korábbi tudományos teljesítmények megbecsülése harmonikusan kiegészíti egymást. Budapest, május 15. Gintli Tibor 19

20 tól a 60-as évek végéig színházak alapításáig és régi szövegek kiadásáig. A nemzeti irodalom 19. századból örökölt hagyománya, amely alatt egyfajta kanonikus teljességet értünk, ebbe a sorba illeszkedik. A nemzeti irodalom a romantikus nacionalizmus hagyományában, legalábbis ami az eszményeket illeti, egységes és kizárólagos, ekképp együttesen zárt rendszert alkotó, példaszerű remekművek válogatott gyűjteményében valósul meg. A 20. század első felében ezt a koncepciót először a Nyugat, később az avantgárd, majd a népi mozgalom felől érte támadás, a hivatalos kultúrpolitika azonban a Horthy-rendszeré éppen úgy, mint a század második felében a Rákosi-rendszeré és szándékait tekintve a Kádár-rendszeré is határozottan ragaszkodott az egységes, minden alternatív elbeszélést kizáró nemzeti irodalom 19. századból megörökölt koncepciójához. A magyar kulturális nacionalizmus esetében az államfejlődés mozzanatait is magában foglaló folyamat egyik legfontosabb sajátsága, hogy a trianoni béke és a kivándorlási hullámok következtében az állam politikai és a nemzet nyelvi keretei durván elszakadtak egymástól. Mivel a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer kultúrpolitikája a nemzeti irodalom kereteit az állami lét kereteihez igyekezett szabni, ennek következtében olyan regionális irodalmi tudatok jöttek létre, amelyeket főként 1948 után évtizedeken keresztül nem fűztek össze átjárható kiadási és terjesztési rendszerek. Érvényes ez a trianoni béke által elszakított területekre, amelyekkel 1948 után megnehezedett a kapcsolattartás, mert a kommunista állam elveiben és gyakorlatában is feladta az anyaország és a határon túli magyarság kulturális integrációjának lehetőségét. (ROMSICS Ignác 2002.) És még inkább érvényes ez az 1945 utáni kivándorlási hullámok nyomán létrejött nyugat-európai és tengerentúli magyar nyelvű irodalomra, amelyet a két világrendszer szembenállása is elválasztott a magyar kultúra egyéb régióinak irodalmától. És mivel központjai viszonylag távol voltak egymástól (Washington, Toronto, London, Párizs, Róma, Köln, München, Amszterdam, Zürich és Bécs), a lélekszámában nem jelentéktelen, mintegy másfélmilliósra tehető, amúgy az asszimiláció modelljeit követő nyugati magyar diaszpóra semmilyen szempontból nem alkotott egységes kulturális hátteret, olvasóközönséget. Így az, amit nemzeti irodalomnak nevezhetünk, egymástól intézményesen elválasztott, önálló kontextusokban létezett, és létezik bizonyos mértékben mind a mai napig Márai Sándor E kontextusok részletes tárgyalása helyett itt csupán egyetlen problémára térhetünk ki. Mivel a különböző kontextusok közötti közvetítés csatornái többé-kevésbé blokkoltak voltak főként a nyugati magyar irodalom esetében, de legalábbis lassúak, a szélesebb irodalmi tudat recepciója nem ritkán évtizedes csúszással vet- 877

21 8. A második világháború befejezésétől a 70-es évek elejéig 878 te kezdetét, és a jelentésesség alapvető változásaival járt együtt. Egyik látványos, más szempontból azonban kivételes példája ennek a folyamatnak Márai Sándor 1948 után keletkezett prózájának és befogadásának története. Márai a 30-as évek egyik legnépszerűbb írójaként, jelentős életművel a háta mögött ebben az évben emigrált Magyarországról, immár másodszor. Előbb Svájcba, majd Olaszországba ment, ahonnan 1952-ben New Yorkba költözött tovább. Ezt követően 1968-tól tíz évig élt az olaszországi Salernóban, végül 1979-ben a dél-kaliforniai San Diegóban telepedett le. Második emigrációja idején mintha addig írott regényei is kivándoroltak volna vele. A 80-as évek végéig Magyarországon gyakorlatilag hozzáférhetetlenek voltak, a kölcsönkönyvtárakból is kivonták őket, az irodalomtörténetekben pedig, ha egyáltalán megemlítették, negatív ítéletek szóltak róla, melyek alaphangját Lukács Györgynek az író Sértődöttek című regényéről írott kritikája adta meg 1948-ban. Márai a 40-es évek közepén olyan regénypoétika elsajátításával kísérletezett, amely a Kosztolányitól örökölt, és számára mintaként szolgáló zárt műfaji normák fellazításával nyitottabb és bonyolultabb elbeszélésrendszer létrehozását tette volna lehetővé. A nővér befejezetlenül maradt kísérletében, amelynek témája a 30-as évek óta foglalkoztatta, az egyenes vonalú történetmondást az emlékirat-próza összetettebb időszerkezetére cserélte, leveleket és egyéb reflexív részleteket iktatott az elbeszélés menetébe, a személy, pontosabban a művelt, önmagát folytonosan építő polgár lelki és kulturális integritásának, egységéhez mint eszményéhez azonban változatlanul ragaszkodott. Szegedy-Maszák Mihály figyelmeztet az eszmény viszonylagosságára. Noha Márai bizonyos volt abban, írja, hogy az egyén nagyon kevés újat adhat ahhoz képest, amit a halottak hagynak ránk örökségként, nem kevésbé volt meggyőződve arról, hogy a maga belső törvényei szerint élő szellemi, alkotó ember semmiféle közösségben nem találhatja meg a helyét. (SZEGEDY-MASZÁK Mihály 1991: 16.) E sajátos szolipszizmus avatja emlékezéseit és naplóit, az emigrációban töltött évtizedek, sőt talán az egész pálya legjelentősebb alkotásait, nagyszerű dokumentumokká. Ezek a személyes érdekeltséget messze meghaladóan arról tanúskodnak, hogy a felvilágosult, kimunkált és szilárd értéktudattal rendelkező, elsősorban német, másodsorban angol és francia orientációjú keleti-közép-európai polgári kultúra képviselője miként látta magát és a világot akkor, amikor e kultúra a térségben anélkül veszítette el szerepét, hogy programját beteljesíthette volna. Márai kulturális értelemben egyre inkább egy vereségre ítélt értékes hagyomány, a klasszikus polgári humanizmus egyik utolsó örökösének tekintette magát, figyelme azonban rendkívül éles volt, részrehajlás nélküli. Pontosan látta a státuszféltéssel vegyes nacionalizmusában elbukó középosztály vétkeit, ha nem is oly határozottan, mint egy korábbi emigráns, Bartók Béla, aki 1938 áprilisában ezt írta végrendeletében: Amit eddig írtam, Magyarországra vonatkozik, ahol sajnos a»művelt«keresztény emberek

22 tól a 60-as évek végéig majdnem kizárólag a náci rendszernek hódolnak: igazán szégyellem, hogy ebből az osztályból származom. Márai egyedi jelenségeket érzékelt, és történelmi, irodalmi ismereteinek, morális tapasztalatainak közvetítésével folyamatokra következtetett belőlük: tagadta, hogy a náci és a kommunista diktatúra között bármiféle különbséget tehetnénk a humanizmus perspektívájából, és nem látta esélyét 1945 után a demokratikus fejlődésnek. A Föld, föld! abban a pillanatban ér véget, amikor egy orosz katona az ennsi hídon visszaadja a kivándorló Márai útlevelét, és az Arlberg-expressz zajtalanul továbbindul az éjszakai sötétében. Márai Nyugat-Európában, majd még inkább Amerikában elveszítette tájékozódó képességét. Az a különös folyamat, melyen a legtöbb Európából ideérkezett bevándorló átesik a deseurópaizálódás folyamat, nem magyarázható»csak«a másféle társadalmi viszonyokkal. Van ebben a földrészben valami, ami kiszívja az emberből az európai tartalmat 366 írja 1954-ben. A magány másik oka az anyanyelvi közeg elvesztése és az anyanyelv mint a személyiség egységét hordozó kulturális-történeti-érzelmi alap megrendülése volt. Erről vall sokszor idézett verse, az 1950-ben írott Halotti beszéd, és vallanak e sajátos tudati folyamatról a naplók is. Amíg 1950-ben Posillipóban még ezt írja Márai, Minden elveszett, minden. A nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre, szabad vagyok!, nem sokkal későbbről már ezt olvassuk, Még nem vagyok közönyös, de már nem vagyok kíváncsi. Öt évvel később, 1955-ben Amerikában pedig már ezt jegyzi föl: Amerikában ezt mindennap észlelem mindenkinek, állandóan honvágya van egy»hon«után, amely már vagy még nincsen. Miután Márai regényeit és tőlük esztétikai jelentőségükben elmaradó verseit halála után, 1990-től kezdve újra kiadták Magyarországon, népszerűsége magasra szökött. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a szélesebb olvasóközönség egy jelentős régi író életművét újként ismerte meg. A több évtizedes megszakítás után megváltozott történelmi, kulturális és irodalomtörténeti környezetben indult újra Márai recepciója, aki az irodalmi tudatban egyszerre tartozott a jelenhez és a félmúlthoz, ezáltal egyfajta időbeli lebegés határozta meg a prózájának helyzetét. Népszerűségét e különös időbeliségen kívül több ok is elősegíthette. Megjelenése önmagában is szimbolizálta a demokratikus változásokat. Márai 1989 utáni recepciójában rövid ideig meghatározó szerepet játszott Halotti beszéd című költeménye, mely mintegy Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versének párdarabjaként a nyugati emigráció perspektívájából utalt a nemzeti veszteség tapasztalatára. A későbbi recepciónak azonban a regények befogadása szabott irányt, amit Márai felszökő nyugat-európai népszerűsége is mindinkább befolyásolt. A stílusművészet magas fokán megírt, cselekményes regényei, melyeket számos vonásuk a bestseller irodalommal rokonít, éppen azt adták a korabeli olvasóközönségnek, amit a bo- 366 Márai Sándor: Napló Bp., Akadémiai Kiadó Helikon, 1990,

23 8. A második világháború befejezésétől a 70-es évek elejéig nyolultabb olvasói eljárásokat követelő, igényes szépirodalomtól nem kapott meg: egyenesvonalú, világos cselekményvezetést, történetelvű prózát, jól azonosítható elbeszélői szólamokat, életbölcsességet. Mindezek mellett Márai bizonyos vonásainak felismerésére, és ezzel értelmezésének megújulására, úgy tűnik, a 90-es évek elején előbb Franciaországban, majd Olaszországban és Németországban kibontakozó Márai-kultusz ad lehetőséget. A kultusz váratlanságára és mértékére csupán utalhatnak a következő adatok és 1995 között hat Márai-regényt adtak ki olaszul, a Béke Ithakábant kétszer is. Németországban, ahol 1999 előtt Márainak már 21 könyve megjelent, egyik-másik több kiadásban, mindazonáltal átütő siker nélkül, 1999 után, amikor Magyarország meghívott vendégországként mutatkozhatott be a frankfurti könyvvásáron, öt év alatt 36 Márai-kötet jelent meg (ezek között újrakiadások is vannak) ben 6, 2001-ben 13, 2002-ben 8, 2003-ban 6, 2004-ben 3 cím képviselte az írót a német könyvpiacon. Ehhez hasonló sikert magyar író ezt megelőzően nem ért el külföldön. A német kritika Márai életművét a német és az európai irodalom kontextusában helyezte el. Jóllehet a kivételesen szerencsés fordítások egészen más stílusbeli képet közvetítenek, mint az eredeti szövegek, az értelmezés különbségei inkább a kulturális tudat eltéréseiből fakadhatnak, melyek elmélyítették Márai és Thomas Mann, valamint helyenként Márai és Joyce prózájának rokon vonásait, és Márai prózáját, mindenekelőtt a sikert bevezető regényt, A gyertyák csonkig égneket egy korábbi korszakváltással, a Monarchia széthullásával, a többnyelvűségből az egynyelvűségbe tartó folyamat szemléletével hozták összefüggésbe. Ez elősegítette, hogy Márai prózája a 20. század végének irodalomértése által nyerje el a helyét a századközép európai irodalmában. Eközben felerősödtek e próza ironikus tónusai, melyek nem utolsósorban a szövegköziség és az egyéb kulturális utalások jelenségeivel függenek össze. Attól a képtől, melyet az 1945 utáni kritika rajzolt Márairól, a magyar befogadói közegnek is a későbbi nyugat-európai recepció figyelembevételével sikerült vagy sikerülhet elszakadnia Illyés Gyula 880 A második világháborút követő időszak legnagyobb tekintélyű írója kétségtelenül Illyés Gyula volt. Az irodalmi közvélemény mintegy Babits örökösének tekintette őt januárjától ő foglalta el a Kosztolányi halálával megüresedett egyik főmunkatársi helyet a Nyugat szerkesztőségében. Babits és Illyés viszonyáról mindmáig nagyon keveset tudunk, lényeges adatok hiányoznak egy megbízható kép kialakításához. (KENYERES Zoltán 2004: ) És nem csupán Illyés pályájának erről az időszakáról hiányosak az ismereteink. A szerzőt kritizálhatatlan magasságba emelő kultusz, az Illyés által maga köré vont naplóiban is megnyilvánuló

24 tól a 60-as évek végéig bonyolult misztifikáció, a kortársak és az utókor ideológiai érdekei és persze a hagyaték részleges feltártsága egyaránt felelős azért, hogy sokszor feltételezésekre vagyunk utalva vele kapcsolatban. Holott ami a második világháború utáni négy évtized történetét illeti, poétikai és társadalmi szemléletének, illetve konkrét helyzetekben tanúsított magatartásának elemzése nélkül az egész korszak csak töredékesen érthető. Ugyanígy elemzésre szorul szereptudatának hatástörténete, melynek kortársi és mai megítélése között nyilvánvaló távolság érzékelhető. Hívei és követői a 60-as, 70-es években úgy néztek föl rá, mint az ország első gondolkodójára, élő lelkiismeretére, legfőbb erkölcsi tekintélyére, és ezt a szerepvállalást kritikusai is akceptálták. Irodalmi hatása ennél valamivel korlátozottabb volt, de aligha lehet tőle eltekinteni például Csoóri Sándor vagy Nagy Gáspár pályája alakulásának számbavételekor. A kultikus viszony természetesen Illyés halálakor nyilatkozott meg a legtisztábban, egyszersmind utoljára kaphatott hangot zavartalanul a hozzátartozó beszédmód. Elragadó volt eretneknek és egyezséget keresőnek egyaránt. Számolni kellett vele, ahogy egy nép lelkiismeretével, igazságérzetével és ízlésével is számolni kell. Eszméit, esztétikáját megmoroghatták némelyek, de azt a valamit, amit a nevének említésére éreztünk és gondoltunk, nem sérthette föl senki. A tehetsége volt ilyen parancsoló? Az is, de a tehetség önmagában sokkal sérülékenyebb. Ő az az idegszál volt, amely közvetítetni tudta Ady lázadását, Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatát, anélkül hogy egyik vagy másik mellett kötelezte volna el magát. Összegző volt, és így lehetett sorsfordító a költők és nagy magyar gondolkodók között is, írta Csoóri Sándor A halál másnapján 367 című emlékezésében. Két évvel később a költő monográfusa, Tamás Attila már óvatosan kivonni igyekezett magát a kultikus beszédmód uralma alól: Az Illyés-életmű méltán vívta ki magának az elfogódott tiszteletet, s hosszú évekig adhat még alkalmat vallomások személyességének megszólalásához. A halált követő megrendülésnek az ő esetében szükségszerűen hosszúra nyúló tartama is elérkezhetett azonban már a múlás szakaszába. ( ) Ebben a távozását nem egyszer még szorongatóan éreztető új korszakban csak lassan tompuló fájdalommal, mégis: távolodunk már személyének eleven sugárzási köréből, fokról-fokra messzebbre kerülünk művei megjelenésének legszorosabban őhozzá kötődő élménykörnyezetétől is. Nem zárkózhatunk el a tárgyilagos mérlegelés, akár a»bonckés alá vétel«műveletei elől sem. 368 Illyés szereptudata lényegében attól kezdve, hogy hazatért Párizsból, a nemzeti bárdköltő 19. században megerősödő modelljének újrafogalmazásában és korrekciójában öltött formát. E hagyomány legfontosabb és változatlan eleme, hogy a bárdköltő a teljes nemzet reprezentánsa, akiben a nemzet elvont fogalma 367 Csoóri Sándor: A halál másnapján = Uő: Készülődés a számadásra. Bp., Magvető, 1987, Tamás Attila: Illyés Gyula. Bp., Akadémiai Kiadó, 1989,