Középkori keresztelőmedencék erdélyi evangélikus templomokban

Átírás

1 BENKO ELEK Középkori keresztelőmedencék erdélyi evangélikus templomokban Középkori templomaink kiemelkedően fontos felszerelési tárgyai közé tartoztak a keresztelőmedencék. A nagyobb mennyiségű keresztvíz befogadására alkalmas, talapzaton álló kő- vagy fémedények egy rég letűnt kort idéznek, amikor még nem a ma megszokott módon, hanem háromszori teljes belemerítéssel keresztelték a csecsemőket az ősztől tavaszig jéghideg templomokban. Előrebocsátjuk, hogy ez a mai, kényelemhez és meleghez szokott ember számára fölöttébb zord szertartás a reformáció előtt sem követte betű szerint az ősegyház korát idéző zsinati előírásokat. A régi keresztelőmedencék, más néven keresztelőkutak elsősorban a középkori Magyarországnak a török pusztításnak közvetlenül ki nem tett vidékein maradtak fenn nagyobb számban, így az országszakadás után önállósuló Erdélyi Fejedelemség, vagy a Habsburg kézre jutott Felvidék templomaiban. A keresztelőmedence azon középkori egyházi tárgyak közé tartozott, amelyeket a hitújítás zaklatott kora sem veszélyeztetett. Ellenkezőleg: a lutheri reformáció két szentséget (a keresztségét és az úrvacsorát) megtartva a keresztelés, egyben a keresztelőmedence helyét hangsúlyosan a templom közepén (1. kép), a szentély előtt egy-két lépcsőfoknyi magasságban jelölte ki, ellentétben a középkor folyamán a hajó kevéssé szembetűnő pontján elfoglalt helyükkel. Ellenségük így inkább az idő pusztítása és a divat változása volt. Távoli, székelyföldi példaként említjük a régi vargyasi templomot, melynek archaikus, hasáb formájú, rovásfelirattal is ellátott keresztelőmedencéjét a 15. század végén elegánsabb formájú kő keresztelőkúttal váltották fel, és a régit kevés kegyelettel, de számunkra szerencsés módon az új torony alapozásába építették be, ahonnan 1994-ben földmunkák során váratlanul előkerült. A katolikus késő középkor egyházi rendeletei Magyarországon is előírták minden templom számára a kőből faragott, de szükség esetén fából is elkészíthető keresztelőmedence felállítását. Kivételesen értékesebb anyagból is készülhettek keresztelőkutak, ilyenek voltak a Felvidéken (elsősorban Sáros és Szepes megyében), illetve Erdélyben fennmaradt bronzmedencék. E kutak használatát, egyben jellegzetes formáját a keresztény régészet szakirodalma szívesen kapcsolja a keresztelésnek szórványosan a középkorig fennmaradt alámerítési rítusához, amely nagyobb méretű,

2 medence vagy dézsa alakú keresztelőedényt igényelt. Ezek a kutatók, miként általában a művelt érdeklődők is, biztosak abban, hogy a középkor folyamán szinte kizárólag alámerítéssel kereszteltek, miközben az egyháztörténészek azt hangsúlyozzák, hogy a kétféle, alámerítéses (immersio), illetve leöntéses (infusio) keresztelés szertartása párhuzamosan élt egymás mellett. Csak gyaníthatjuk, hogy ez utóbbi rítus - már csak klimatikus viszonyaink miatt is - gyakoribb volt annál, mint ahogyan azt számos történeti, régészeti és művészettörténeti alapmunka nyomán feltételezhetnők. Ezt támasztja alá, hogy a középkori erdélyi keresztelőkutak, különösen a kőből faragottak feltűnően kis méretű, teljes belemerítésre többé-kevésbé alkalmatlan medencével készültek, ami azt sejteti, hogy a háromszori immersio gyakorlatát nem tekinthetjük kizárólagos érvényűnek, különösen nem a mindent jéggé dermesztő téli fagyban. A kételyeket a korabeli keresztelés-ábrázolások is táplálják, valószínűnek látszik, hogy a háromszori belemerítés ókeresztény ideálja és a késő középkori gyakorlat alaposan eltávolodhatott egymástól. Az egyháztörténet ennek megfelelően a 13. századtól a keresztelőkút fölött végzett leöntés rendszeressé válásával számol. A keresztelőmedencék bronz anyaga ótestamentumi előzményre tekint vissza, arra a hatalmas érctengerre", amelyet Salamon király templomába készített a tíruszi Hírám rézműves, és amely 12 ökörfigurán nyugodott (lkir 7,23-26). Amikor Reiner von Huy 1117-ben elkészítette a lüttichi keresztelőkutat, a legrégebbi ránk maradt bronz medencét, az ótestamentumi példa biztosan a szeme előtt lebegett, mivel a lüttichi kutat is 12 bikára állította. Erdélyben kilenc darab, századi bronz keresztelőmedence maradt ránk, valamennyi dél-erdélyi szász evangélikus templom felszereléséhez tartozik (Alcina, Brassó, Hegen, Kisselyk, Medgyes, Nagyszeben, Segesd, Segesvár, Szászdálya). A felsorolt emlékek kivétel nélkül kehely alakúak, ami azért figyelemre méltó, mert ez a típus a középkori Európában egyáltalán nem volt általánosan elterjedt, Magyarországon kívül elsősorban a keleti német területeken, Szászországban és Brandenburgban számított gyakorinak. Az erdélyi öntvények itteni párhuzamai azt sejtetik, hogy a középkori erdélyi bronzöntésben meghatározó tudású erdélyi, elsősorban erdélyi német mesterek képzettségüket ezen a vidéken, a szempontunkból legjelentősebb németországi műhely, Magdeburg tágabb körzetében nyerték. A külföldi tanulóéveken túlmenően nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk azonban egy-egy kiemelkedő képességű, iskolateremtő öntő ízlésének és arányérzékének, valamint - gyanúnk szerint elsősorban - a helyi ötvösök vagy művészek rajztudásának is. A keresztelőmedencék eléggé nagy és bonyolult tárgyak voltak ahhoz, hogy öntésükre csak Erdély két legjelentősebb középkori műhelyében, Nagyszebenben, illetve Segesváron vállalkozzanak. Az igényes és költséges öntvények megrendelőit az erdélyi szász társadalom kiemelkedő tagjai között kereshetjük. Példaként idézzük az 1409-ben öntött pozsonyi keresztelőkutat, amelynek olvashatatlan" felirata - Marosi Ernő felismerése szerint - a készíttetőt Ulrich Rauchenwarter pozsonyi bíró személyében jelöli meg. A brassói medencét, ugyancsak a felirat tanúsága szerint, egy helyi patrícius család sarja, Johannes Rewdel plébános öntetté, és kevés kétségünk lehet afelől, hogy a többi erdélyi

3 keresztelőkút ismeretlen megrendelője is tehetős plébános, városi polgár, esetleg tekintélyes vidéki nemes volt. A legkorábbi erdélyi keresztelőmedencék, a 14. század végén készült medgyesi (2. kép), illetőleg a Segesvár melletti segesdi kút, valamint a velük azonos motívumokkal díszített, azonos típusú betűkkel feliratozott és azonos vidéken elterjedt harangok gazdag sorozata arra utal, hogy ezek az öntvények egyazon időben és műhelyben készültek. Mivel helyi előzmények nélkül, hirtelen tűnnek fel a kutatott területen, igen alapos a gyanúnk, hogy éppúgy külföldről betelepült vagy ott tanult erdélyi mesterrel és műhelyével állunk szemben, ahogyan a leghíresebb szepességi műhelyt, az iglóit alapító Gaal (Gál) Konrád is külföldről, német nyelvterületről érkezett Visegrádra, majd a Szepességbe Nagy Lajos király korában. A korai erdélyi keresztelőmedencék mestere elsősorban harangöntő volt, aki ügyesen redukálta a bonyolultabb részleteket a harangöntők által is teljesíthető egyszerűbb szintre. Kerülte az összetett formákat, és körültekintő gonddal elhagyott minden olyan részletet, amely figurális mintázással vagy körülményesebb montírozással járt volna együtt. A nemes vonalú, de erőteljesen egyszerűsített, kehely alakú medenceformát a felületek sűrű díszítésével ellensúlyozta: a díszítő célzattal (is) elhelyezett feliratos sávok, köztük a leggyakoribb középkori harangfelirat, az O rex glorie veni cum pace (Dicsőség királya, jöjj el békében) szerepeltetése, továbbá a lapos szőlőlevelekből álló frízek e műhely korabeli harangjainak is jellemzői voltak. Az öntőmestereknek egyébként sem az írás volt az erősségük. A tetszetősen kivágott, cikornyás gótikus nagybetűk egymás alatti sorai ugyan megkapó módon díszítik a korai öntvények felületét, a szöveg feltűnő hibái azonban arra utalnak, hogy a mester nem értette az eléje kirakott szöveget. Tanulságos ilyen szempontból a segesdi keresztelőkút cuppáján fejjel lefelé álló, jobbról balra haladó felirat, amely ismét arról árulkodik, hogy készítője elsősorban harangöntő gyakorlattal rendelkezett, ezért, miként a harangokat, a medencerészt is peremével lefelé fordítva mintázta és öntötte, de nem gondolt arra, hogy a cuppára majdani helyes pozíciójának megfelelően kell a feliratot applikálni. Nem is gondolhatott, hiszen az elkészült szöveg - az angyali üdvözlet összekevert szavai és szótöredékei - arról árulkodnak, hogy a mester nem volt írástudó. Az erdélyi keresztelőkutakat megformáló harangöntők számára a füllel ellátott medence és az üreges láb előállítása nem jelentett megoldhatatlan problémát. Ráadásul a kehely alakú erdélyi medencék külön öntött medencerésze és tölcséresen szélesedő talpa formailag is hasonlított a harangokra, olyannyira, hogy a segesvári néphit szerint az ottani keresztelőmedencét két, egymáshoz rögzített harangból állították össze. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Anyagvizsgálataink során ugyanis az derült ki, hogy e medencék anyaga határozottan különbözött a harangokétól, és ez a szoborbronzhoz közelítő fémelegy tudatos ötvözés nyomán keletkezett. Ennek a nagyobb ólomtartalmú anyagnak az olvadékonysága és folyékonysága is eltért a harangbronzétól, felhasználása így némi többlettapasztalatot igényelt. Hasonlóképpen ügyes kézre és jó képzelőerőre volt szükség a mai bajonettzárak ősének tekinthető ügyes rögzítés kieszeléséhez és megöntéséhez is, mely a két részt, a leemelhető medencét és a lábat szilárdan, de mégis oldhatóan egymáshoz kapcsolta.

4 Jfc^au^us Gcclesiae A keresztelőkutakat már a középkorban zárható fedéllel látták el, részben azért, hogy szennyeződés ne kerüljön a keresztvízbe, de azért is, hogy illetéktelenek ne juthassanak szenteltvízhez, amelyhez a népi vallásosság számos praktikája kapcsolódott. A zárhatóság igénye már az esztergomi káptalan évi egyházi vizitációja során felmerült, amikor a keresztelőkutakkal kapcsolatban azt is vizsgálták, vajon a medencéket tisztán és megfelelőképpen lezárva tartják-e. Ami az erdélyi bronz keresztelőkutak feliratait illeti, a legkorábbi, 14. század végi emlékeken (Medgyes, Segesd) - mint említettük már -, a harangfeliratok erős hatását érzékelhetjük, amennyiben ezeken a medencéken az O rex glorie veni cum pace, illetve az Ave Maria - esetenként hibásan leírt, összekevert - részleteit találjuk. A későbbi emlékeken már a kutakhoz szorosan kapcsolódó liturgikus feliratok jelennek meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a szövegrészletek nem a keresztelés igéi, hanem a keresztelőkút szentelésekor mondott oratiók legfontosabb mondatai. E részlet megértéséhez tudnunk kell, hogy ellentétben a csak egyszer megáldott harangokkal, a keresztelőmedencéket, pontosabban a bennük lévő vizet évente megszentelték. Ennek magyarországi gyakorlatáról az 1509-ben kinyomtatott, de korábbi hagyományt átörökítő egri Liber ordinariusból értesülünk, a nagyszombaton és pünkösd vigíliáján követendő szertartásrend leírásakor. Az ekkor mondott, a kora középkortól az újkorig használt, az egyházi hagyományban Szent Gelasius pápa ( ) nevéhez kötődő Sacramentarium Gelasianumból származó oratio szó szerinti részleteit írták a Nagyszebenben öntött keresztelőmedencékre, így a szebeni nagytemplomban őrzött, 1438-ban készült kútra és a közeli Kisselyk evangélikus templomában lévő, 1477-es évszámot viselő medencére: Nagyszeben, evangélikus nagytemplom (1438) Descendat libans[!] plenitudinem[!] fontis virtus Spiritus Sancti amen // Sitfons vivus aqua regenerans unda purificans // o Adonay Sabaoth Detragarmatvn[!] Emánuel // anno domini m" cccc xxx" viii" // Leonhardus // pace (1. rajz) Ihesus Cristus o rex glorie veni nobis cum Kisselyk, evangélikus templom (1477) Adonay Sabaoth Detragramaton Emánuel 1477 // Descendat in hanc plenitudinem fontis virtus Spiritus Sancti // Sit fons vivus aqua regenerans unda purificans // Ihesus Cristus hilf uns // Iohannes Matheus Marcus Lucas A legfontosabb közös elem a kútszentelési szertartás Sit fons vivus aqua regenerans unda purificans ( Legyen az élő kút újjáteremtő víz, tisztító áradat") és Descendat in hanc plenitudinem fontis ( Szálljon a kút egészére a Szentlélek ereje") fohászának ismétlődése. Az előbbi vers északnémet keresztelőmedencéken már a 13. században feltűnik. A nagyszebeni és a kisselyki kúton egyaránt megtalálható Adonay Sabaoth Detragramaton Emánuel feliratrész, a régi kutatás véleményével ellentétben nem kabalisztikus értelmű szavakat tartalmaz, hanem Isten és Krisztus névváltozatait. Az Adonaj (héberül úr, uram) Isten megszólítása volt az Ószövetségben (pl. lmóz 24,12), a cebáot (héberül seregek) szó a Seregek Urának nevében maradt fenn a Bibliában (pl. Róm 9,29 és Jak 5,4), valamint a Te Deum himnuszban (dominus Sabaoth). Jahve nevének négy betűjére

5 (JHVH) utal a görög Tetragrammaton szó, végül a Jézus eljövetelét előrevetítő ószövetségi jövendölésből származik az Immánuel név, ami az írás szerint azt jelenti: velünk az Isten (Ézs 7,14, Mt 1,23). A Segesváron öntött 15. századi keresztelőmedencéken más típusú feliratokat találunk, melyek egyéb tartalmi elemek mellett a keresztség által üdvözítő Krisztusra, illetve a Jordán vizében Jézust megkeresztelő Szent Jánosra utalnak (ld. lent). A három, felirattal is ellátott, segesvári eredetű öntvény közül különösen figyelemre méltó a segesvári volt domonkos templom keresztelőmedencéje (2. rajz), amelynek felirata és díszítményeinek tudatos elrendezése világos mondanivalót tükröz: a Jordán vizében megkeresztelkedett Krisztus legyőzte a gonoszt, és a keresztség által az embereket is kiemeli a bűn világából. A gonosz feletti győzelmet a keresztelőkút feliratán a sárkány fejének szétzúzása jelképezi a 73. zsoltár oöfloitftwöítítaítí'irnít 1. rajz Szászdálya, evangélikus templom (3. kép) (15. század első fele) Segesvár, volt domonkos, ma evangélikus templom (1440) Brassó, evangélikus templom (Fekete templom, 1472) A Iohanne Christus baptisari volu- In nomine Patris et Filii et Spiritus Quid mirabilius extare poterit quod it ut salvaret // nos Sancti factum est hoc opus per manus virgo infantulum genuerit qui mat- // lacobi fusoris campanarum sub an ris sue // páter fuerit. Maria virgo no domini m ccccf xl // Caput dra- nominata legitur que mundi Salva- conis Salvator contrivit in Yordanis // torem // genuisse memoratur et ce flumine ab eius potestate eripiens om- tera. A Iohanne Christus // bapti nes sari voluit út salvaret nos. // Sub anno domini millessimo[!] cccc 0 Ixxii". // Hoc opus fecit fieri reverendus vir // magister Iohannes Rewdel plebanus brasschoviensis

6 szóhasználatát követve: tu confregisti capita draconis. Ennek megfelelően a keresztelőkút alsó részét, a talpperem liliomsorának gyűrűjében, szörnyalakok, sárkányok, griffek és oroszlánok reliefjei díszítik, a 90. zsoltár sorait idézve: super aspicem et basiliscum ambulabis, et conculcabis leonem et draconem. A karcsú talp nódusz fölötti szárrészén, a bűn világa fölött evangélista-ábrázolásokat találunk, továbbá Veronika kendőjét és az uralkodó Krisztusra utaló trónoló királyalakot. A kút felirattal borított medencerészén, a szöveggel összefüggésben Krisztus-ábrázolás (Veronika kendője), továbbá szárnyas sárkány és ágaskodó oroszlán címerpajzsba foglalt alakja látható. A segesvári keresztelőmedence ikonográfiái programjának ismeretében válik igazán feltűnővé a konkurrens nagyszebeni műhely azon jellegzetessége, hogy az itt öntött harangokon és keresztelőkutakon zömmel nem egyházi témájú díszítményeket, hanem világi eredetű ötvösművek lenyomatait alkalmazta. A 15. század első felében tevékenykedő szebeni Leonardus mester mintakollekcióját legteljesebben a nagy 2. rajz szebeni keresztelőmedence (1438) őrizte meg (4. kép). Annyira gazdag és sokrétű anyagról van szó, hogy nem is tudjuk eldönteni, vajon tényleg csak saját, rendszeresen használt mintagyűjteményéről vane szó, vagy pedig a szebeni nagytemplom számára készülő, nyilván jelentős megrendelők által támogatott mű érdekében a helyi ötvösök és vésnökök különleges segítséget nyújtottak. Ezen ötvöstárgyakról - hangsúlyozzuk, különböző korú ötvöstárgyakról - negatív formát készítettek, valószínűleg finom agyagból, melynek segítségével előállították az öntvény modelljéhez szükséges pozitív viaszdíszeket. Leonardus mester legkorábbi díszítményei még a 14. század elejéről származnak, közülük az oroszlánnal viaskodó Sámson alakja, továbbá egy lovagló, kezében vadászsólymot tartó előkelő nő körbe foglalt figurája emelkedik ki. Ez utóbbi ábrázolás egy-

7 értelmű előzményét a század német és francia grófnőinek lovaspecsétei jelentik, melyek alakos mintája, természetesen körirat nélkül, a vésnökök kezén utóbb önálló relieffé vált. Hasonlóképpen feltűnő egy kiemelkedő kvalitású díszöv vereteinek keresztelőkút- és harangdíszként való rendszeres használata. Magát az eredeti övet az ötvöskutatás a 14. század első felére keltezte és alapos érveléssel francia, nagyvalószínűséggel párizsi ötvösműhelyhez kapcsolta. A szebeni keresztelőmedence számos ornamensének előzményét a textíliára felerősíthető díszlemezek körében találjuk. A német szakirodalom Aufnähplättchen vagy Schmuckbrakteaten terminusa alá tartozó, egyik oldalon préselt dísszel ellátott, a perem mentén található kis lyukak tanúsága szerint valamilyen textiltárgyra (ruhára, textilövre, térítőre stb.) felvarrható, különféle alakú díszlemezek lenyomatai már a korábbi korszakban is feltűntek. Különlegesen gazdag sorozatuk díszíti azonban Leonardus mester nagyszebeni keresztelőkútját (1438). Közöttük több olyan példányt is felismerhetünk, melyek századi kincsleleteknek, illetve a korszak temetkezéseinek rendszeres tartozékai. A nagyszebeni keresztelőmedence gótikus díszítményei közül első tekintetre elkülönül az a plakettcsoport, mely bizánci stílusú, görög feliratú reliefeket foglal magában, melyek egyazon ötvösműről, vélhetően könyvtáblaveretről vagy ereklyetartóról származnak. Leonardus öntőműhelye - változatlan betűtípusokkal és számos régi matrica felhasználásával - a mester halála után is töretlenül működött. Ebből a műhelyből került ki ben az elsőrangúan szerkesztett és kivitelezett kisselyki keresztelőkút (3. rajz és 5. kép), amelynek peremét éles rajzú, jelentős művészi értékű medaillonsorozat díszíti. Ezek az egyházi témájú, tekintélyes méretű reliefek annak a nagy, 15. századi folyamatnak a tanúi, mely a vallásos érzés új lendületével minden korábbinál nagyobb igényt támasztott saját tulajdonú, házi használatra alkal- 3. rajz

8 mas kultusztárgyak és -képek iránt, elsősorban a városi középrétegek körében. E tárgyhorizont jellegzetes tartozékai a meglehetősen nagy méretű (6-11 cm átmérőjű) alakos díszű medaillonok (6. kép). Ezek eredeti modelljeit pecsét- vagy éremvésők készítették finom szemcsés kőből vagy igen jól iszapolt agyagból, hogy segítségükkel bronzplaketteket, továbbá kerámiamásolatokat, illetve színezett, házioltárra, ereklyetartóra vagy díszládikára applikálható, nagy sorozatokban gyártott papírmasé korongokat állítsanak elő, de használhatták a negatívokat szárazsütemények (mézeskalács) díszítésére is. A ránk maradt emlékek tanúsága szerint e reliefeket később szívesen alkalmazták díszítőelemként a harangöntők, valamint a fém és keménycserép edényeket előállító különböző mesterek. A minták többsége a Közép-Rajna-vidék városaiban került elő, itteni eredetüket minuszkulás, középfelnémet felirataik nyelvi sajátosságai is alátámasztják. Ami az egyes medaillonok korai alkalmazását illeti, sokatmondó a Sienai Szent Bernátot ábrázoló relief (III. 79) feltűnése, mely csak a szent évi kanonizálása után keletkezhetett. A kisselyki keresztelőkút medenceperemén feltűnő reliefek nagy mennyisége és egységesen magas színvonala az esetleges kereskedelmi kapcsolatoknál szorosabb személyi érintkezést feltételez. Ilyen szempontból említjük újra, hogy egy ismeretlen nevű szebeni harangöntő fia között a bécsi egyetemen tanult és szerzett fokozatot. Mivel alapos a gyanúnk, hogy Petrus Fusoris de Cibinio, más néven Petrus Clokengisser édesapjában kell a kisselyki keresztelőmedence mesterét látnunk, a kérdéses agyagmodellek pedig a közép-európai nagyvárosokban viszonylag egyszerűen beszerezhetők voltak (egy ilyen töredék például a budavári királyi palota régészeti feltárása során is előkerült), feltételezzük, hogy a gazdag reliefsorozatot a Bécsben tanuló fiú gyűjtötte össze és szállította haza. Az egri rendtartás a keresztvíz szentelésén és a keresztelésen kívül még egy esetben, a nyilvános vezeklők nagycsütörtöki visszafogadása kapcsán említi a keresztelőkutat. A középkor végére kihalt egyházi szokás szerint a templomkapu előtt álló bűnbánókat a püspök megintette és visszavezette az egyházba, ahol a vezeklők a szertartás idejére a Szent Kereszt-oltár előtt, a keresztelőkút körül (circa baptisterium) helyezkedtek el. A keresztelőkútnak a liturgiában betöltött fontos szerepe a reformáció után - mint említettük már - a templomok berendezésében, így a medence helyének megválasztásában is érvényesült után - mai ismereteink szerint - már nem készült bronz keresztelőmedence Erdélyben. Oka lehetett ennek a régi, hagyományosan magas szinten termelő családi műhelyek fokozatos lehanyatlása a 15. század vége felé, amikor a lényegesen olcsóbban, de sokkal igénytelenebbül dolgozó városi ágyúöntők vették át az egyházi megrendelésekjelentős részét, de okozhatta ezt a folyamatos krízishelyzet is, amely a rézkitermelés általános európai válságával kezdődött, majd a történeti Magyarország széthullásával és a belső vámhatárok felállításával folytatódott, miközben e változó világot mélyen érintette a reformáció hullámverése is. Mindez a csak később bekövetkező erdélyi konszolidáció koráig a művészi bronzöntés virágzásának sem kedvezett. A késő középkori viszonyokat is konzerváló erdélyi evangélikus templomok kő keresztelőmedencéi ma döntő többségükben a szentély nyugati térfelén, az oltár előtt találhatók. Ugyanez vonatkozik a bronz keresztelőkutakra is, amelyeket - a hajó köze-

9 pén elhelyezett hégeni, segesdi és szászdályai medence kivételével - a szentélyben állítottak fel. A hazai és nemzetközi kutatás azonban régóta biztos abban, hogy ez az elrendezés sem Magyarországon, sem pedig a vizsgált német területeken nem középkori eredetű. A régebbi és újabb szakirodalom feltételezi, hogy ezek a kutak eredetileg a templomhajó nyugati végében, a bejárat közelében álltak, azt jelképezve, hogy az újszülött gyermek csak a legelső szentség, a keresztség által léphet az egyházba. A régebbi erdélyi kutatás sajátos úton jutott ugyanerre a következtetésre. F. W. Seraphinnak tűnt fel, hogy jóllehet a brassói Szűz Mária-templom, a mai Fekete templom 1689-es leégése során a templom teljes korábbi felszerelése elpusztult, az 1472-ben öntött keresztelőkút viszont sértetlenül átvészelte a tüzet. Seraphin szerint ez úgy történhetett, hogy a medence akkor még nem mai helyén, a szentélyben állt, hanem a hajó nyugati végében, ahol a karzat épen maradt boltozata megóvta a pusztulástól. Mindez abban erősít meg bennünket, hogy Erdélyben is a reformáció után kerültek mai helyükre, a hajó és a szentély terének találkozási pontjára a német protestáns templomok középkori keresztelőkútjai. A középkor folyamán szórványosan továbbélő belemerítéses keresztelést a reformáció után teljesen felváltotta a leöntés gyakorlata. E változás igen fontos következménye volt, hogy nagyobb mennyiségű keresztvízre, illetve az ennek befogadására szolgáló medencékre már nem volt szükség. A régi keresztelőkutak mégsem váltak feleslegessé. Nyilvánvaló hagyománytisztelet is megmutatkozott ebben, hiszen mindenki tudta, hogy hosszú idő óta a közösség minden egyes tagja e medence fölött nyerte el a keresztségét. Talán ennél is lényegesebb volt azonban az a körülmény, hogy minimális beavatkozással a régi medencék is alkalmassá váltak a leöntéses keresztelésre. Mindössze arra volt szükség, hogy a régi medence belsejébe, kevéssel a perem alá deszkából készült fakorongot rögzítsenek, és erre egy kisebb, a leömlő keresztvizet felfogó tálat helyezzenek. E tálak formáját semmiféle egyházi rendelkezés nem szabályozta, ennek megfelelően erdélyi gyűjtésünk során modern kori, egyszerű fémtálat és világi használatra készült, késő középkori kézmosó tálat egyaránt találtunk. A legérdekesebbre a medgyesi evangélikus templomban bukkantunk. A már többször is említett középkori keresztelőmedence belsejében öblös bronztálra leltünk, amelynek peremén arab betűs, bevésett feliratot pillantottunk meg. Utóbb kiderült, hogy török tulajdonjegyről van szó, melynek rövid szövegét Gerelyes Ibolya, a Magyar Nemzeti Múzeum kiváló törökkor szakértője a következőképpen oldotta fel: Sahib al-fakir Mehmed (a szegény Mehmed tulajdona), így mosolyogva állapíthattuk meg, hogy Medgyesen a keresztelés kellékévé vált a 17. századi, ismeretlen Mehmed konyhai edénye, amelyről nem tudni, milyen úton jutott a közvetlen török fennhatóság alá sohasem került Erdélyi Fejedelemség területére. Szomorú fejlemény, hogy a régi korok liturgiáját és művészetét idéző erdélyi keresztelőmedencék a legutóbbi években kerültek komoly veszélybe, ugyanis a kevéssé őrzött templomok könnyen eltulajdonítható értékei sajnos felkeltették a színesfém tolvajok, sőt, a nemzetközi műkincscsempészet cseppet sem megtisztelő figyelmét is. A segesdi kutat 1994-ben lopták el, és csak 1999-ben sikerült a bűnüldöző szerveknek bravúros nyomozással a magyar-osztrák határon a nyomára bukkanni, szinte napra

10 pontosan akkor, amikor az alcinai keresztelőmedencének kelt - reméljük, nem örökre - lába. Ezeknek az egyházközségeket mélyen felkavaró eseteknek a tanulságát Erdélyben - és nemcsak Erdélyben - nagyon komolyan kell venni, mivel szakszerű őrzés, állagmegóvás és igényes nyilvántartás hiányában kulturális örökségünket végzetes kár érheti. Irodalom Benkő Elek: Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi. Budapest-Kolozsvár, Christiner, Rudolf: Mittelalterliche Taufbecken in Österreich. Graz, Hegedűs Zoltán: A századi bronz keresztelőmedencék öntészeti vonatkozásai. Öntöde (Bányászati és Kohászati Lapok) 29 (1978) o. Lovag Zsuzsa: A középkori bronzmüvesség emlékei Magyarországon. Budapest, Mathies, Ulrike: Die protestantischen Taufbecken Niedersachsens von der Reformation bis zur Mitte des 17. Jahrhunderts. Regensburg, Mündt, Albert: Die Erztaufen Nordddeutschlands von der Mitte des XIII. bis zur Mitte des XIV. Jahrhunderts. Leipzig, Pajdussák Máté: Iglói ércművesek a középkorban. Igló, Reudenbach, Bruno: Das Taufbecken des Reiner von Huy in Lüttich. Wiesbaden, Römer Flóris: Középkori keresztelő medencék. Archaeologiai Közlemények 3(1863) o. Roth Viktor: Régi keresztelő medenczék Erdélyben. Archaeologiai Értesítő 33 (1913) o. Seraphin, Friedrich Wilhelm: Das Taufbecken in der Kronstädter evangelischen Stadtpfarrkirche und sein Stifter Magister Johannes Reudel. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde, Hermannstadt 34 (1907) o. 1. kép. Segesvár, volt domonkosrendi, ma evangélikus templom

11 2. kép. Medgyes, szentély a keresztelőmedencével J^HHHHHHHHHHHHIiíí^HJJJ^HIHi. kép. Szászdálya, keresztelőmedence - részlet.

12

13 6. kép. Kisselyk, keresztelőmedence - részlet