Az Antall-i örökség bírálata, avagy a rendszerváltás relativizálása

Átírás

1 Pétervári Zsolt Az Antall-i örökség bírálata, avagy a rendszerváltás relativizálása A 2007-es év nyara a szellemi és politikai élet már-már állóháborús viszonyainak átmeneti szünetelését ígérte. Ennek megfelelően az olyan nagy horderejű hírek, mint például az augusztus közepén napvilágot látott katasztrofális negyedéves gazdasági adatok, korántsem kaptak súlyuknak megfelelő publicitást. Ám egy tendenciózus közéleti törekvés képes volt áttörni a szezonális politikai uborkaszezon csendjén. A jobboldal vezető ereje szellemi holdudvarának és média-hátterének segítségével összehangolt kampányt indított Antall József ellen, amely a néhai miniszterelnök kormányzati teljesítményét és eszmei irányultságát egyaránt érinti. Mindezzel a Fidesz célja többirányú lehet. Egyrészt a hazai jobbközép rendszerváltó legitimitását és kormányzati kompetenciáját szeretnék megkérdőjelezni; vagyis a rendszerváltó mozgalmak sorából (visszamenőlegesen is) ki akarják iktatni a jelenlegi MDF-et mint az Antall-i közép maradékát. Másrészt Orbán Viktort az egységes jobboldal mindenkori vezetőjének és a rendszerváltás egyetlen következetesen antikommunista politikusának szerepébe igyekeznek pozícionálni, amihez elengedhetetlenül szükséges a Fidesz szavazói és tagsági körében még mindig sokak által tisztelt Antall hiteltelenítése. Mindent egybevetve csak a törekvés szervezettsége tekinthető újszerűnek; megléte semmiképp. Valójában egy, a polgári oldal 2002-es választási veresége óta zajló folyamatot állapíthatunk meg, amely szoros összefüggésbe hozható a Demokrata Fórumot sújtó fideszes beolvasztási törekvésekkel. Az MDF ekkortól kezdett fokozatosan eltávolodni a Fidesz egyre inkább radikalizálódó stílusától és politikájának (akkor még újkeletű) szociális tartalmától. Ennek jegyében utasította el a konzervatív kispárt a Száznapos Programot (amit a nagyobbik ellenzéki párt megszavazott), tartotta távol a Polgári Köröktől (egy rövid kezdeti szakaszt leszámítva) tagságát, és vetette el az Orbán által azév nyarán meghirdetett egy a tábor, egy a zászló stratégiát. Mindezek miatt Boross Péter már 2002 végén védekezésre kényszerült (a Magyar Nemzetben megjelenő) a mostanihoz kísértetiesen hasonlító támadásokkal szemben

2 Élesen vissza kellett utasítania azon (ma is gyakran ismételt) vádat, miszerint ő és Dávid Ibolya mérsékelt irányultságukkal a baloldalhoz közelednének. Boross ekkor a választási vereséget (az országgyűlésit és az önkormányzatit egyaránt) a radikális jobboldalnak a mérsékelt konzervativizmus rovására történő előretörése számlájára írta, vagyis rámutatott arra az összefüggésre, hogy az MDF-nek egy nagy jobboldali gyűjtőpártba történő beolvasztásával a centrum-szavazók túlnyomó többsége valószínűleg a baloldal táborába távoznék. Ilyen átszavazások meglétére hívta fel a figyelmet a két 2002-es választás esetében, valamint kiállt a koalíciós együttműködési forma mellett, ami az állandó egyeztetési kényszer miatt kiegyensúlyozott és átgondolt döntési folyamatot teremt. Emellett a Polgári Körök fellépését legfeljebb egy választási kampányban tartotta szükségesnek, és radikalizálódásukat a következő országgyűlési választási vereség biztos előjelének tekintette. (Boross 2002) Nyílt levelében a jobboldali prominensek közül először beszélt egyértelműen a vereség valószínűsíthető nemzetközi okairól. Ezek még inkább megállják a helyüket a 2006-os események tükrében. Boross szerint a hangadó radikális jobboldali csoportok EUszkepticizmusa, Amerika- és Izrael-ellenessége, látens antiszemitizmusa hozzájárult az Orbán-kormány nemzetközi reputációjának romlásához és későbbi leváltásához is. (Boross 2002) A két ellenzéki párt 2003 és 2006 közötti viszonya közismert: a lakitelki népi irányultságú alapítók Lezsák Sándor vezette maradékának az MDF-frakcióból történő ös kizárását követően, valamint a 2006-os választás két fordulója között a Fidesz javára történő visszalépés megtagadása óta a korábbi viszonylag rejtett ellentétek nyílt ellenségeskedésbe fordultak át. Ám a legutóbbi jobboldali országgyűlési vereséget követően a polgári oldalon lezajlott egy rendkívül jelentős politikai fordulat, amely a közéletben szinte teljesen visszhangtalan maradt. A 2006-os választási kampányban Orbán a Demokrata Fórumot még az Antall-i örökség elárulásával vádolta, vagyis áttételesen önmagát az első konzervatív kormányfő örököseként határozta meg. (Csakúgy, mint a 96-os Polgári Magyarországért! program meghirdetése óta folyamatosan.) Ezzel szemben idén nyáron gyökeresen megváltozott az MDF-et érő támadások iránya: éppen az Antall-i politikai örökség melletti teljeskörű kiállása miatt érik bírálatok a jobbközép parlamenti erőt, ezzel párhuzamosan a legnagyobb ellenzéki párt szellemi és média-holdudvara Antall kritikusaként jelenik meg

3 A fordulat oka szinte teljes egészében a májusi Fidesz-kongresszuson elhangzott pártelnöki beszédben meghirdetett plebejus politikában keresendő. A Fidesz tábora a kormányzati gazdasági megszorító intézkedések elindítása óta egyre nagyobb mértékben foglal magába baloldali választói csoportokat, melyek tagjai (elsősorban egzisztenciális okokból) egyértelműen negatív érzelmekkel viseltetnek a rendszerváltás egész folyamata iránt. Emellett a MIÉP meggyengülésével járó tavalyi önkormányzati választásokon beigazolódott, hogy a nemzeti radikális szavazók elsődleges pártpreferenciája immár a Fideszre esik; őket csak az igazi rendszerváltást ígérő retorika tarthatja meg hosszú távon a jobboldali gyűjtőpárt táborában. Érdekes módon a két gyökeresen ellentétes világnézettel bíró és más-más irányból érkező választói réteg kizárólag a rendszerváltás megvalósult modelljének elvetése (illetve relativizálása) által hozható közös nevezőre. Mindez a politika perszonalizációja miatt Antall József támadásában csúcsosodik ki; az ő kormányzati teljesítményének negligálásában, rendszerváltó szerepének megkérdőjelezésében és Nyugatorientált szabadelvű konzervatív eszméinek elvetésében testesül meg. Az Antall-i örökség és a rendszerváltás relativizálási folyamatának három jelentős idei momentuma van: az egyik Für Lajosnak az átalakult (és immár jobboldali, Fideszközeli) Magyar Hírlapnak adott májusi nyilatkozata (Magyar Hírlap: ), a másik a nagy vihart kavart július végi Bíró Zoltán-interjú (Magyar Nemzet: ). Emellett meg kell még említeni az Echo TV Elátkozott Szabadság c. (augusztus 9-én adásba került) műsorát (ez utóbbiban Für Lajos, Csurka István és Bíró Zoltán szerepelt). A beszélgetések apropóját a nyomtatott és az elektronikus sajtó számára az 1987 őszén megtartott első lakitelki találkozó közelgő 20. évfordulója adta. Mindhárom médiaszereplés a fent részletezett ideológiai fordulatot jelző kommunikációs stratégia részét képezi. A résztvevők (és a mögöttük álló jobboldali hátország) célja nyilván nem egy történelem-értelmezési múltidézés lefolytatása, hanem a rendszerváltás félresiklásának megállapítása, okainak meghatározása, és a levont tanulságoknak a jelen politikai állapotaira történő alkalmazása. Elsődleges céljuk az Orbán vezette plebejus irányultságú Fidesznek mint a lakitelki népi tradíció és tágabb értelemben az igazi rendszerváltás egyedüli letéteményeseként való definiálása; másodlagosan pedig az egységes jobboldal koncepciójával szemben korábban példa nélküli sikerrel boldoguló, bázisát stabilizáló (és némiképp növelő) liberál-konzervatív MDF meggyengítése Antall rendszerváltó érdemeinek kétségbe vonása, illetve negligálása által

4 A jelenlegi magyar közjogi berendezkedés és jogrendszer szempontjából a legsúlyosabb álláspontot az MDF egykori elnöke, az Antall-kormány honvédelmi minisztere, Für Lajos vallja. Szerinte a rendszerváltáskor diktatórikus eszközökkel kellett volna demokráciát teremteni (a korábbi diktatórikus állapotokból). Antallt elsősorban a demokratikus normák folyamatos képviselete és a jogállami viszonyok következetes fenntartása miatt bírálja. Für továbbá a néhai miniszterelnök számlájára írja a 90-es kampányban meghirdetett tavaszi nagytakarítás elmaradását; azonban elfelejti, hogy pártja nem ezen ígéretével, hanem a francia jobboldaltól kölcsönzött nyugodt erő szlogenjével nyerte meg az akkori választást. (Varjú 2007) Mindez arra utal, hogy az egykori honvédelmi miniszter negligálja a kormányozhatóság és a kormányképesség szempontjait. Nyilvánvalóan elképzelhetetlen lett volna a korabeli három-párti koalíció szedett-vedett tagságából néhány hét leforgása alatt egy alternatív közigazgatási és gazdasági elitet előállítani. Felvetődik a kérdés: vajon honnan rekrutálódott volna ezen új, a pártállam fél évszázados működése során egyáltalán nem kompromittálódott, azonban teljeskörű szakértelemmel bíró elit? Antall mindenképp számolt e problémával a tavaszi nagytakarítás elhagyásakor és mindvégig a (kormányzása alatt is sokat bírált) személyzeti politikája folyamán. A jobboldali plebejus, valójában baloldali holdudvar (Bíró Zoltán, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Für Lajos) kritikájának elemei teljes mértékben azonosak a szélsőjobb másfél évtizede hangoztatott Antallal és a rendszerváltás konszenzusos modelljével kapcsolatos nézeteivel. (Talán leginkább az 1992-es híres Csurka-dolgozattal állíthatók párhuzamba.) Mindezt összefoglalva: Antall a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap ügynöke volt, akit az Aczél György vezette urbánus-kommunista körök juttattak az MDF-be, hogy a népi szárny háttérbe szorítása révén elárulja a rendszerváltás folyamatát, és szabad utat teremtsen a kizárólag hazai posztkommunista és nemzetközi érdekeket szolgáló rabló privatizációnak. (Révész 2007) A magyar jobboldal intellektuális színvonalának leromlását jelzi azon tendencia, hogy a korábban csak a konzervatív gondolkodás perifériáján elhelyezkedő marginális nézetek bekerültek a nagyobbik ellenzéki párt szellemi hátterének főáramába. (Elek 2007) Emellett a jobbközépen is egyre szélesebb publicitást kap Antall alkalmatlanságának kérdése, melyet kiterjesztenek kormányzatának egészére. E mértéktartónak látszó, azonban a rendszerváltás eszményét leginkább erodáló nézetek a javarészt bölcsész végzettségű korabeli MDF-vezetés gazdasági és társadalompolitikai kompetenciáját vonják kétségbe, és helyezik a jelenlegi válsághelyzetet kiváltó okok élére

5 (Techet 2007) Holott éppen Antall szorította háttérbe pártján belül (és tartotta távol kormányától) az idealista és alacsony kormányképességű népi írók körét. Természetesen a jobboldali médiában (Echo TV, Hír TV, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet) elhangzott támadásokat követően megszólaltak az Antall-i közép egykori politikusközírói (például Elek István, Debreczeni József, Pákozdi Imre), valamint ma is aktív képviselői (például Boross Péter, Herényi Károly) egyaránt. Az Antall-i örökség támadóihoz hasonlóan érvelésük során a rendszerváltás korszakáig mennek vissza: a kerekasztaltárgyalások lefolytatása, a liberális jogállamot és a demokratikus közjogi rendszert megteremtő sarkalatos törvények megalkotása (a kétharmados törvények számának jelentős szűkítésével), a kormányozhatóságot megteremtő Antall Tölgyessy paktum mind-mind egyazon rendszerváltó folyamat jelentősebb állomásai, melyet a plebejus jobboldal kritikával illet, ellenben az Antall-i közép maradéka természetesen máig korszakalkotó eredményként tisztel. Az Antall-i irányzat pártját fogó közírók és politikusok többsége elköveti azon sajnálatos hibát, hogy érvelésük megmarad a magas elvek szintjén, és nem foglalkozik az egyes kormányzati szakpolitikákat (a magánosítás-folyamatát, igazságtétel elmaradását, a média-politikát stb.) érő támadások részletekbe menő, gyakorlatiasabb kivédésével. Ha tételesen sorra vesszük az első kormányzati ciklus irányvonalát érő radikális jobboldali támadásokat (melyek nagyrészt az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elmaradása, a sajtónak a liberális ellenzék számára történő átadása, a privatizáció kétes kivitelezése, a felelősségre vonás elmaradása és az alkotmányos rendszer hiányosságának témái körül összpontosulnak), azonnal kitűnik azok nyilvánvaló megalapozatlansága. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása elképzelhetetlen lett volna a korabeli viszonyok között, hiszen nem rendelkezett az ország demokratikus választási törvénnyel. A sajtó sosem volt a Demokrata Fórumé, a kormányzati lapokat pedig még a Németh-kormány magánosította, a paktum legfeljebb csak szentesítette ezen állapotokat, de semmiképpen sem tehető felelőssé értük. A magánosítás folyamata testesíti meg az Antall elleni támadások gerincét; már-már szimbolikus hatással bír a hazai jobboldalon. Leginkább megkérdőjelezhető szakasza az ún. spontán privatizáció volt, amely még az utolsó pártállami kormány alatt vette kezdetét (mindössze az állami vagyon 2,5%-át érintette), és éppen az Antall-kabinet számolta azt fel az Állami Vagyonügynökség felállításával. A széleskörű tévhittel ellentétben az első konzervatív kormány alatt a privatizáció kizárólag az állam - 5 -

6 termelő vagyonát érintette; a stratégiai ágazatok esetleges magánosítása még tervezetek szintjén sem fogalmazódott meg. Az Antall-kabinet privatizációs politikája kifejezett sikertörténetként értékelhető: 94-ig több külföldi működő tőke érkezett hazánkba, mint az egész közép- és kelet-európai térségbe együtt véve (!). A múlt rendszer során elkövetett vétkekért történő felelősségre-vonásra történtek ugyan kísérletek az Antall-éra elején (például a 90 szeptember 10-én meghirdetett Justicia-terv), ám azok (az alkotmányosság sérülése nélkül) kivitelezhetetlenek bizonyultak, így a jogállamiságot kénytelenül is mindennél előbbre tartó kormánypártok lassacskán elálltak azoktól. Az alkotmányos rendszer (habár a tavaly őszi események óta a kormány közjogi bebetonozottsága miatt egyre gyakrabban érik támadások) többé-kevésbé kiállta a rendszerváltás próbáját (éppen a kormányozhatóság biztosítása okán); politikai kultúránk hiányosságai sokkal inkább felelősek a ténylegesen meglévő demokrácia-deficitért. (Debreceni 2007, Pákozdi 2007) A radikális jobboldal Antall József személyén keresztül az egész közjogi konstrukciót helyezi támadása kereszttüzébe. Minden jel arra mutat, hogy a rendszerváltás válságán a legnagyobb ellenzéki párt az Antall által korábban sikerrel marginalizált lakitelki népi irányzat tradíciójának felvállalásával kíván úrrá lenni. Ezt jelenti a plebejus politika, melynek meghirdetésével Orbán végérvényesen letért az általa óta többé-kevésbé folyamatosan járt Antall-i útról. A párt plebejus irányvonalának a tagság körében való egyöntetű támogatottságát jelzi, hogy a néhai miniszterelnök történelmi szerepe mellett kiálló nyilatkozatot a szöveget az Antall-kabinet államtitkáraként jegyző Martonyi Jánost valamint Németh Zsoltot (azaz a Fidesz külügyi szakpolitikusait) leszámítva egyetlen prominens fideszes személyiség sem írta alá. A kérdés már csak az, hogy a több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás 98-as szlogenjéhez képest mit fognak hirdetni a Fidesz 2010-es választási plakátjai. Talán (újabb?) rendszerváltást - 6 -

7 Felhasznált irodalom Boross Péter nyílt levele a Magyar Nemzetnek ( ) in ( ) Debreczeni József: Antall, Orbán és a zombik in 168 Óra ( ) Elek István: Bíró Zoltán múltértelmezése in ( ) Herényi Károly: Az MDF tiltakozik Bíró Zoltán Antall Józsefet célzó nemtelen vádaskodása ellen (sajtóközlemény) in ( ) Kiss Gy. Csaba: Bíró Zoltán és Antall József in Magyar Hírlap ( ) Pákozdi Imre: Antall megállapodásra törekedett in Magyar Hírlap ( ) Révész Sándor: A reálcsurkizmus diadala in Népszabadság Stefka István: A rendszerváltás karikatúrája Bíró Zoltán a rendszerváltásról (interjú Bíró Zoltánnal) in Magyar Nemzet ( ) Techet Péter: Talán mindegy, talán nem in Magyar Hírlap ( ) Tiltakoznak Antall József támogatói (közlemény) in Magyar Nemzet ( ) Varjú Frigyes: Súlyos bajok előtt áll Magyarország (interjú Für Lajossal) in Magyar Hírlap ( ) - 7 -