Szkriptúra IV. novellapályázat írástechnikai segédlet

Átírás

1 Raon Működővé tétel Megvan a jónak gondolt ötletünk, hogyan tovább? Természetesen számtalan lehetőségünk van, de a fő kérdés általában mindig az, hogy hogyan lehetne ebből az ötletcsomagból minél jobb írást összehozni, mi szolgálnál legjobban az írás érdekeit? Ha végtelenül leegyszerűsítjük az alkotói folyamatokat, kijelenthetjük, hogy általában létezik egy kezdeti, ötletelő (ihlet) fázis, egy közbülső tervező (és energiagyűjtő) fázis, és egy befejező-munka fázis, amely során jó esetben a terveinkből kész novella születik. Jobb esetben ezt követi még egy elemző, értékelő, szerkesztő fázis, amely során számos módszerrel, megannyi javítással, toldással, átírással igyekszünk fókuszálni az írásunk értékeit. Ez természetesen nem evidencia, csak egy általánosság, amely nem mindenkire áll. Alkotói módszerekben is léteznek markáns különbségek, de a fentiek alapján mindjárt rögzíthetünk két, egymásnak kellően ellentmondó irányultságot. Van, aki ihletből író típus, tehát rendkívül erős az egyes fázisos tevékenysége olyannyira, hogy ettől a kettes fázis néha el is marad nála. Avagy eleve nem is szeret efféle dolgokkal pepecselni, mert meggyőződése, hogy "az neki nem megy'". Az ilyen ihletírók gyakorta rengeteg flessel (képszerűen bevillant jelenetrészletekkel) dolgoznak, és az írás általában akkor "áll össze" náluk, amikor elég számú fless gyűlt össze bennük ahhoz, hogy azok kiadjanak egy összefüggő vázat. Velük szemben van a tervező típus, akinél egyértelműen a gondos kidolgozásokon van a hangsúly. Az ilyen író szinte lubickol a részletekkel való foglalatosságban, továbbgondolásokban, finomhangolásokban, és sokszor jóval több mindent kitalál annál, mint amit meg fog írni. A tervező írók jobbára szisztematikus építkezéssel szeretnek haladni. (a kétféle út sajátosságait egy itt nem szereplő, külön előadás tartalmazza) Gyakorlati alkalmazások Az írói alkotómunkának van egy olyan része, ami voltaképpen tervezésnek tűnhet, de érdemesebb egyfajta ellenőrzésnek, gondolkodási technikának tekinteni rá, amely profi szinten sokszor eleve harmadik tényező lehet az ihlet-tervezés páros mellett. Annyiban más az előző kettőnél, hogy bár mindenképpen szükséges hozzá vagy ihlet, vagy tervezés, vagy a kettő tetszőleges arányú kombinációja, sokszor ez jelenti az univerzális kulcsot, a dolgok lényeget, a mindennel sikeresen megküzdő megoldóképletet.

2 Írói szempontból úgy is lehet tekinteni, mintha egyfajta hatékonyság növelésről lenne szó vagy olyan alapról, amelyre később akár ihlet, akár tervezés felől bátran lehet építkezni. Az, hogy mikor kerítesz sort erre a munkára, kizárólag rajtad múlik. Akik még nem próbálták, sokszor elképzelni sem tudják, hogy el lehet ezt végezni még az írás előtt, pedig igen. Tény, hogy sokkal könnyebb egy elkészült írás konkrétumait, mint egy elkészítendő terv lehetőségeit méricskélni, de ez az a pluszmunka, ami a teljes alkotási folyamatot nézve mindenképpen megéri az árát. Ötleteket cserélgetni ugyanis nem nagy erőfeszítés, míg egy elkészült írást szétszedni, átírni, és újra összerakni sokszor több munkával jár, mintha nulláról írnánk egy újat. Innen nézve ez a fajta előszűrés egyfajta biztonsági szelep is az alkotómunkában, amely lehetővé teszi, hogy a legtöbb munkával járó szakasz (maga az írás) feleslegesen ne ismétlődjön. Az alábbi szempontok írói-alkotói oldalról nézve messze nem a teljesség igényét tükrözik, de első közelítésben a legfontosabbak közé tartoznak. Vagy mondhatjuk azt is, hogy egy szerkesztő nagy általánosságban ezek alapján fogja eldönteni, hogy érdemes-e az adott anyaggal tovább foglalkozni avagy sem. Első közelítéses ötletek Kezdőkre jellemző hiba, hogy van egy jó ötletük, amiből sok mindent ki lehetne hozni, de ők ezt nem bontják ki eléggé, messze nem aknázzák ki az ötletben rejlő lehetőségeket. Rosszabb esetben eleve az ötletcsomag sekélyes, és nincs mögötte érdemi tartalom ilyenkor születnek olyan írások, amelyeknek látszólag se füle, se farka, úgy semmiről nem szólnak, vagy épp szimplán csak hangulatpittyputtyoknak számítanak. (A kifejezés egy régi írókörös kollégától származik, aki ezzel hárította el az írása kapcsán felmerült értetlenkedéseket, hogy "de hát ez végül is nem teljes értékű novella, csak olyan hangulatpittyputty, ehhez mérten kellene kritizálni. A szólása azóta is legendás.) Az is egy tipikusan kezdő hiba, ha az írás úgy próbál elgondolkodtatni, hogy még azt is mögé kellene képzelni, amitől a leírtak egyáltalán működni tudnának. Az már egy fokkal jobb, ha csak az arányokkal van a baj. Ilyenkor az író ugyan foglalkozott ezekkel a dolgokkal, adott esetben még jól ki is találja a megfelelő válaszokat, de nem eléggé és nem eleget, így (az előbbi előadásban említett információs tölcsér információvesztesége miatt) az ötletei nem a kellő meggyőző erővel, a kellő hangsúlyokkal jelenik meg. A problémakört azért hívjuk "első közelítéses ötleteknek", mert az esetek döntő többségében tényleg arról van szó, hogy az író nem méricskélte végig az ötleteit, nem tette próbára őket, hanem megírta azt, ami először eszébe jutott. És ez általában nem elég jó megoldás ahhoz, hogy érdemes legyen érintetlenül hagyni. A jelenség az írásokban a következő, jellegzetes tüneteket produkálhatja: a miértek hiányát (amikor az írás nem ad magyarázatot a történésekre, minden azért alakul úgy, ahogy, mert az írója úgy találta ki és kész), a sztereotípiák megjelenését (pl. gyenge, ártatlan nő, erős, barbár férfi jóságos lovag, gonosz boszorkány, stb.),

3 máshonnan ismerős megoldásokat (ezek általában szándékolatlan, tudatalatti nyúlások az író kedvenceiből avagy néha arról van szó, hogy az író kitalál valamit, amit előtte már megírtak, csak ő ezt nem ismerte), felületességet (ez megjelenhet a vonatkozó szakismeretek, avagy a forráskutatás hiányában: pl. hősünk kedveli a lovakat, de az írónak fogalma sincs, hogy kell napi szinten egy lóval foglalkozni, és így a főhőse sem teszi ezt), hitelesség megkérdőjeleződését (ez az előzővel némiképp összefügg, de attól mindenképpen külön kezelendő, mert annál fajsúlyosabb hiba pl. az előbbit folytatva főhősünkről az írásból kiderül, hogy messze földön híres lóbarát, ugyanakkor az írás a lovával való kapcsolatát elintézi azzal, hogy néha becézgeti meg enni ad neki). A sort természetesen lehetne még folytatni, de azt gondolom, hogy amelyik írás a fenti témákban kivédte a támadási felületeket, az már letudta a kötelezőt, és így rendelkezhet olyan alapokkal, hogy alkalmassá váljon a megjelenésre. A fentiek kapcsán látni kell, hogy itt nem arról van szó, hogy az adott ötlet jó vagy rossz. Első közelítéses megoldással a legjobb, legzseniálisabb ötleteket is el lehet rontani (és el lehet pazarolni) míg az ötletek működővé tételének módszerével akár az elsőre legképtelenebb, legnagyobb baromságnak tűnő ötletcsomagból is remek megoldások hozhatók össze. Ezen a ponton kell kitérnem a kiadói-megjelenési szempontokra, mert ezzel talán jobban érthetővé válik, hogy aki írói pályában gondolkodik, annak ez a módszer miért nem lehet opció, csakis alapkövetelmény. Ahol szakmai alapú megmérettetés van (írók, szerkesztők kiadók, pályázatok), ott az esetek döntő többségében a fenti szempontok abszolút előnyt élveznek az ötletekkel szemben. Tehát ha valakinek van egy "nem túl nagy szám" ötlete, de azt jól megfogta, és elkerülte a jellegzetes hibákat, akkor sokszor előrébb fog végezni annál, akinek ugyan zseniális elgondolása volt, de ezt meghagyta első közelítéses formában. Ez az, amit a kezdők általában nem értenek meg, és ami örök feszültség forrása az írók (a szakma) és olvasók (a közönség) között. Ezért van az, hogy a pályázatokon a zsűri és a közönségszavazat ritkán fedik egymást. Az olvasók megtehetik, hogy csak az ötleteket nézzék a szakma bizonyos értékek védelme miatt egyszerűen nem tehet ilyet. Hogyan mérjük, hogyan csináljuk? Több módszer létezik, de most a létező legegyszerűbbel fogjuk kezdeni. Ennek van egy egyéni és egy közösségi része. Ez talán magától értetődőnek tűnhet, de van egy fontos jellemző, amit nem csak hogy érdemes, de mindenképpen figyelembe kell venni ez pedig az író alkotómunkához való viszonyulása. Az ötlet előadásban már kitértem arra, hogy sok írónál mindig az ötlet a legfontosabb, a saját ötleteinek a viszonylátása. Ezen a ponton a kérdés tehát az, ki mit tart saját ötletnek, és ki mennyire tudja és hajlandó átlépni önmaga elvi határait. Más írása, ötletei kapcsán nem nagy művészet megmondani, hogy szerintünk mi nem jó benne. Aki kicsit jobb elméleti szinten, még szakmai érvekkel is alá tudja támasztani az igazát.

4 A fő kérdés csak az, hogy ezzel mennyiben segít, és mennyi kárt okoz odaát. Én magam például már a szerkesztői pálya előtt több száz írást láttam az elmúlt tizenöt évben. Bőven száz felett van azon alkalmak száma, amikor érdemben egyeztettem az íróval, és a konkrét hibajelzések mellé hozzátettem a megoldási javaslataimat, ötleteimet is. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány esetben volt ennek értelme, azaz hány esetben láttam viszont ezeket az ötleteket az adott írásban. És ahogy utánajártam, más kollégák pontosan ugyanezt tapasztalták. Természetesen, ha szerkesztői munkáról van szó, akkor ott minden joga (és kötelessége) megvan a szerkesztőnek az efféle dolgokhoz, de most szándékosan nem erre helyezem a hangsúlyt. Itt most az önállóan is elvégezhető írói módszertan gyakorlata következik. Brainstorming (Steve Barnes workshopjából) Az egész szimpla kérdés-felelet elven működik. Fogod az ötleted, és felteszel rá magadban egy kérdést. A kérdés iránya voltaképpen mindegy is, maga a kérdés a lényeg. Ez lehet a "mi lenne, ha", lehet a leírtak megkérdőjelezése, megerősítése, továbbgondolása, kiegészítése, bármi. A lényeg, hogy íróként ne csak az adott ötleted lásd, hanem láss mögé is, és gondold végiga lehetséges variánsokat. Ha mást nem, legalább a klasszikus miért? kérdés alkalmazásával (amely amúgy a gyermekkor legzseniálisabb, legértelmesebb kérdése ne szégyelljük ellopni és bátran használni ezt a bizonyítottan remekül működő mintát). A lényeg, hogy ne csak egy választ adj a kérdésedre a legjobb, ha különböző variánsokkal különböző elágazások jönnek létre (válaszok, amelyek újabb kérdéseket és újabb válaszokat szülnek). Kellő számú, működő változat kigondolása után már mérlegre lehet tenni az öleteket és ha ezután döntesz íróként valamelyik mellett, máris megoldottad az első közelítéses ötletek problémáját. Íme egy saját, gyakorlati példa. "Van az Useb-het néven ismert amund ereklye, egy sakál és egy patkányfejű, kis szoborpár. Ezek segítségével a jövőbe lehet látni, a gond éppen csak az, hogy az egyik szobor a biztos jövőt mutatja, a másik meg hazugságokkal kárhoztatja a tulajdonost. Az illető persze sosem tudhatja, mikor melyik szobor sugallta látomásokat látja. Illetve mivel a szobrokat az egykori amund főisten, Themeth papjai készítették, valószínűsíthetően létezik egyfajta "érzelmi" alapú, kiszámítható működésük is, csak épp ezt már senki sem ismeri pontosan. A szobrokkal pedig nem lehet a végtelenségig játszadozni, mert a tulajdonos életerején élősködnek, és így az esetek többségében csak idő kérdése, hogy a nagy titkokra áhítozó tulaj mikor halálozik el, tébolyodik meg, vagy egyéb csúnya módon lesz vége a történetének." Mi van akkor, ha a főhősnek az Useb-het az igazat mutatja? Mi van, ha nem? Mi van akkor, ha egyszer az igazat mutatja, egyszer nem? Honnan tudhatja ezt a főhős? Honnan kaphat visszajelzést arról, hogy jól gondolta avagy sem? Kaphat-e olyan visszajelzést, amely révén mintegy elkezdheti megfejteni az ereklye működésének titkait? Esetleg az ereklyének van saját logikája? Saját akarata, saját céljai? Mire akarhatja felhasználni a főhőst? A cuccot tényleg Themes papjai készítették? Van ennek valami nyoma? Fennmaradhatott valamilyen öröksége? Ki próbálta eddig megszerezni? Ki próbálta a titkokat megfejteni? Jutott valamire?

5 Mit jelent ez a manifesztációs háttér szempontjából? Mit szólnak ehhez az emberek? Mit szólnak ehhez az amundok? Lehet szerepe az ereklyének a háborúban? Én itt abbahagyom, mert ezt a végtelenségig lehetne folytatni. A lényeg, hogy minden kérdés szül egy választ. Érdemes a kapott válaszok alapján újra és újragondolni a sztorit. Akár megvizsgálva olyan látszólag teljes blődiségnek tűnő dolgokat is, hogy pl. minek kell történnie akkor, ha azt akarod, hogy a főhősöd heroikus módon nyerjen, vagy drámai módon elbukjon. Ezek csak ötletek, egyfajta gondolatjáték. Minél több válaszod lesz, annál nagyobb eséllyel tudsz jobbnál jobb válaszokat találni. Ez valahogy úgy működik, hogy ha elég kérdést és választ plántáltál az elmédbe, az egy idő után ki fogja neked dobni azt a megoldást, amit már véglegesnek tekinthetsz. Ne lepődj meg azon, ha ez esetenként homlokegyenest más lesz, mint az első közelítéses ötleted. Ez fogja bizonyítani azt, hogy elvégezted a kellő munkát. Utolsó lépésként, a konkrét megírás előtt pedig annyit kell tenned, hogy a választott megoldásaidat leteszteled legalább a fent jelzett témákban. Azaz: 1. a miértek hiánya 2. sztereotípiák 3. máshonnan ismerős megoldások 4. felületesség 5. hitelesség Értelemszerűen nem probléma, ha nem tudsz mindenben azonnal jó megoldásokat felmutatni és általában itt jönnek képbe a külső segítségek. Eleve ez a kérdezz-felelek is olyan, hogy sokkal könnyebb társaságban művelni. Főként a hibaszűrésekre áll, hogy egy külső nézőpont azonnal észre tudja venni azt, amit az író a maga gondolatvilágába gabalyodva nem vesz észre. Ha ilyen helyzetbe kerülsz, még véletlenül se érezd rosszul magad, ez ugyanis sokszor egy örök átok még a legnagyobb profik számára is. Senki sem tud egymaga mindent megoldani. Ha igazán hatékony akarsz lenni, meg kell találnod azt a személyt, vagy személyeket, akit be tudsz vonni a munkádba, és akik legalább ezzel az ötletszűréssel, kérdezéssel segítenek neked.